ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                     írta Miski György 

 

                                   Kilencvenedik rész

 

  (Tizenharmadik kötet) Huszonegy:

 

  Két hét telt el a legutóbbi autós csavargásom, a kétrészes húsvéti nagy menet óta (akkor szombaton Eger környékét, két napra rá, hétfőn Somogy megyének a Balaton és Kaposvár közé eső részét jártam), és már megint megszállt az indulhatnék. Pedig vigyáznom kellene magamra, mert nem vagyok mai csikó, néhány hét múlva, ha megérem, betöltöm az 58. évemet. A természet ismét figyelmeztetett, hogy vegyek vissza a feszített tempóból, különben nem lesz jó vége. Az a gyanúm, hogy semmiképp sem lesz jó vége. Hát épp ez az, ha komolyan veszem, hogy ötven fölött minden nap ajándék (különösen nekem, aki több ízben megjártam a hadak útját, s nemegyszer pengeélen balanszíroztam a két világ határán), akkor viszont nem engedhetem meg magamnak a tespedés luxusát. Ha vannak még terveim, márpedig nagyon is vannak, most kell realizálnom őket, mert az idő múlásával egyre nehezebb lesz a dolgom. Nos, a gyorsan múló életre nemcsak a matematikailag összeadódó évek intenek, de a jó öreg szívem is, ami az utóbbi pár hétben gyakorta rakoncátlankodott. Hozta rám a frászt. Mindennapos, sőt minden nap többször előforduló aritmiás kilengések kongatták a vészharangot, mutattak rá a maguk faragatlan, de hatásos módszerével, hogy lelki és fizikai erőm bizony véges, s itt az ideje, hogy magamra nézve is érvényesítsem a "lassan járj, tovább érsz" kijegecesedett bölcsességét. Ezért nem árt a szusszanásnyi pihenő. Különben sincs most pénz benzinre (immár 440 forintba kerül egy liter 95-ös), bár ha nagyon akarnám, lenne. A szívelégtelenségek elszaporodásához biztosan hozzájárult a fogam miatti tartós stresszhelyzet, a marékszám szedett erős fájdalomcsillapítók néhány nemkívánatos mellékhatása, de benne van a tartós létbizonytalanság lappangó frásza is, meg egy sor kisebb horderejű hétköznapi hatás. Az élet velejárói, amikre a korom előrehaladásával mind érzékenyebben reagálok. Egyszóval, a fogam kihúzásával a lórúgásszerű fájdalomcsillapítók szedése okafogyottá vált, de a patikus vegyszerek által megbolondított szervezet nehezen szabadult a medicinák káros mellékzöngéitől. A heteken át tartó szívgondok miatt kicsit meg kellett emelnem a nyugtatóbevitelt, de végül is, remélhetően, mostanság lenyugodtak a kedélyek, s mintha kezdene helyreállni a korábbi tűrhető állapot. Amihez közel negyven éve szoktatom magam. A következő hétvégével azonban - a keddre eső május elsejei ünnep miatt - ismét ötnapos szabadság elé nézek, hiszen péntek délután leteszem a lantot, s legközelebb csütörtökön állok munkába. Anikóm szombaton és vasárnap nem dolgozik, tehát vélhetően elmegyünk valamerre, méghozzá jó messzire (ahonnan aztán vissza is kell térni), mert Pest nagyjából százötven kilométeres körzetében - az emlékművek nyomában - majdnem minden települést lejártam. Amiket pedig nem, azok annyira szétszórtan fekszenek, hogy külön tervet kell kiötlenem, miként lehet őket a leggazdaságosabban begyűjteni. Majd. Az még igencsak odébb lesz.  Kelt 2012.04.21.

 

  (Tizenharmadik kötet) Huszonkettő:

 

  Nem hagytam kihasználatlanul a május elseje körül ötnaposra torlódott jutalomszabadságot, s dacára a közelmúlt vészterhes egészségi jelzéseinek, 28-án, szombaton, s egynapnyi pihenő közbeiktatását követően 30-án, hétfőn útra keltem. Azaz megint dupláztam, mint a múltkoriban. A végén derült ki, hogy jól tettem, mivel nem hagytam ott a fogam, s ámbár egy alkalommal az aritmiák okán zűrösebb másodperceket éltem át, de nem estem pánikba, nem szaladtam árokba, hanem nagy levegők vétele után folytattam a vezetést. Csak azért is, dacból. Ha kell, állva (vagyis vezetés közben) haljak meg, mint a lovak! Abban bizonytalan vagyok, hogy a lovak kaphatnak-e vezetői engedélyt, de általuk húzott szekerekkel és hintókkal alkalmanként találkozom vidéken. Nos, ennyi elég a drámai bevezetőből, lássuk a tényeket és a szubjektív meglátásokat!

  Tehát április 28., szombat. Anikóm ugyan nem dolgozott, ennek ellenére egymagam indultam neki, mivel a kicsimnek Márianosztrán akadt dolga. Az itteni fegyintézetbe van hosszú évekre elszállásolva a gyilkosságért bő évtizedes pihenőre kényszerülő Feri fia, s a látogatási idő minden hónap utolsó hétvégéjére szól. Havonta egyszer. Igaz, ami igaz, amúgy sem lett volna nyugodt a lelkiismeretem, ha magammal viszem Anikómat, hiszen ezúttal rendkívül megerőltetőnek ígérkezett a vállalásom. Persze nem tudhattam előre, egészen pontosan hogyan alakulnak majd a dolgaim, de a tervbe vett feladat első ránézésre igen keménynek tűnt, s mint utóbb kiderült, a megelőlegezettnél is keményebbre sikeredett. Hajnali négy óra ötvenkor csörgött az ébresztő, s hiába, hogy az ember fáradt fiát száz láthatatlan kéz húzza vissza a csábítóan langyos takarók alá, az ilyenkor követendő taktika az, hogy össze kell szorítani a (maradék) fogakat, és konokul kitartani az előre eltervezettek mellett. Anikóm, az én minden téren pótolhatatlan drágám is felkelt, hogy készítsen néhány szelet frissen kirántott húst az útra. Negyed hat után nekilódultam a kalandoknak, s a kihalt, csöndes Tábornok utcából a hasonlóan puszta Mogyoródi útra, onnan a Nagy Lajos király útjára, s az Örs vezér terénél a Kerepesi útra fordultam. Keletre tartva irányba álltam. (Egyébként a meteorológusok a szabadnapokra kitűnő időt, jószerével felhőmentes, eső nélküli napokat, s nyári kánikulát jósoltak. Ez annyira bejött, hogy a hosszú hétvégén több melegrekord megdőlt, tegnap (május elsején) például 32,9 Celsius fokot mértek a főváros II. kerületében. Ezzel megdőlt a 75 éves budapesti hőségrekord, vagyis az 1937-ben, ezen a napon mért meleget felülmúlta a mostani tombolás. Ennyit az ideálishoz közeli időjárási körülményekről.) A régi 3-as úton haladva Gödöllőnél jobbra, Valkó kedvéért letértem, mivel ezt a kis települést eleddig elkerültem. A nagyobb parkféleségben álló, viszonylag könnyen megtalált katonaalakos emlékmű fényképezése után máris tovább indultam, s a lágyan hullámzó dombok mögül kelő Nap szemből érkező fényeitől némileg hunyorogva - Turán át - Hatvannál kiértem az öreg 3-asra. Hatvan és Gyöngyös hamarosan mögöttem maradtak, csak a Mátra déli lábához, a Visonta mellé telepített erőmű bődületes kéményei kísértek sokáig, de szerencsére egy idő után csak akkor láttam őket, ha hátrafordultam. Idővel leszoktam az önkínzó hátrafordulásokról meg a szívből jövő anyázásról, amit azoknak adresszáltam, akik idetették ezt az egész tájat elcsúfító ipari monstrumot. Füzesabonynál letértem a hármas útról, mivel errefelé rejtőzött Mezőtárkány, aminek a felkeresése eleddig szintén kimaradt az életemből. Mint a rivalda drámai főhősére fókuszáló erős fénynyaláb, a leírhatatlanul színes reggeli fények vígan tomboló káprázata főszereplővé léptette elő a templomkert hófehéren izzó kettős szoboralakzatát. A hősi halottak neveivel sűrűn teleírt embermagas talapzat tetejét egy zászlót és kardot markoló, a hátát fedező oroszlánra támaszkodó vitéz alakja tölti ki. Nagyon szép, arányos alkotás. A régi autóstérképen nem jelölt, ám időközben megépült összekötő úton egyhamar a pár kilométerre fekvő Egerfarmoson találtam magam. A templomhoz közeli, kétemberes obeliszkkúp előoldalán ott a márványtáblába faragott világháborús veszteséglista. Az északabbra eső Mezőszemerén, ámbár ígéretes, gazdag településnek tűnt, sehol, sem a templomban, sem a közelében, sem valamely köztéren, sem a temetőben nem találtam első világháborús emlékművet, emlékező táblát. Visszajutva a hármas főútra, a régebben sikerrel meglátogatott Mezőkövesdig futottam, ahonnan délre, Egerlövő miatt tettem kitérőt. A templomkertben végül meglett a vörös homokkő obeliszk, tetején egy kezdetleges megformálású turullal. Mint az emlékmű egyik felirata tudatja, csak ebből a helységből 275-en maradtak a csatatereken. Nem kellett visszatérnem Mezőkövesdre, mert utat és időt spórolva egy közbeeső körforgalomból átjuthattam a szép nevű Szentistvánra. Hamisítatlan vidéki reggel fogadott, hét ágra sütő Nap, csendes forgalmú főutca, amelyen tíz kerékpár is elnyikorgott, amíg egy autó jött sorra, az erősen sarjadó lombok közül élénk madárcsivitelés, az imitt-amott nyíló üzletek halk szöszölése. A templomtól balra eső kisebb parkban turulos obeliszk böködte az ég zavartalan kékjét, s ha magasságban alul is maradt a tíz méterrel odébb nyújtózkodó templom keresztes tornyától, azért hátrálni kellett, hogy teljes hosszában beférjen a képbe. Mezőkeresztesen keresztül visszajutva a 3-as főútra, kisvártatva Bükkábrányban jártam, ahonnan északra fordultam. Bükkábrányból két, egymással párhuzamos út fut északi irányba, ezek közül a nyugatra esőt választottam. Ebben a völgyben fekszik az a Tibolddaróc, amit korábban anyám és Anikóm társaságában már felkerestem (anyám itt élő barátnőjét meglátogatandó), s amelynek a templomkertbe helyezett kis emlékkövét megörökítettem. Igen ám, de nevezett falutól feljebb van egy másik település, bizonyos Kács, ahol még nem jártam, s ami ugyan elsősorban a fürdőjéről nevezetes, de engem más miatt érdekelt. Tibolddarócon megállás nélkül szándékoztam áthajtani, de a templom utáni kanyarban megláttam egy eddig fel nem fedezett másik, a templomkertinél újabb keletű világháborús emlékművet, amit muszáj volt lefényképeznem. Ezek után vissza a kocsiba, s a dimbes-dombos tájon kanyargó úton feljutottam Kácsra. Az itteni emlékművet a dombtetőre települt templomtól két kőhajításra, egy alább húzódó földteraszra rakták. Az emlékmű nem nagy szám, hiszen egy kúposra faragott nagyobb szikladarab, előlapján a két háború katonaáldozatait soroló vörös márványlappal. Azzal együtt néhány perces pihenésre és szemlélődésre késztettek a félpanorámaszerűen belátható környék szépségei, s a rövid pihenőt követően felüdülten folytathattam az utamat. Mivel semmi kedvem nem volt visszatérni Bükkábrányra csak azért, hogy onnan a másik északra vezető úton eljussak a Kácstól alig két kilométerre, a szomszéd völgyben fekvő Sályra, ezért Tibolddarócról egy szedett-vetett, félig aszfalt-, félig földúton vergődtem át Sályra. Bár reggel azzal a megelőlegezett elképzeléssel indultam útnak, hogy Heves és Borsod megyében sok cigányt fogok látni, a szombati menet során most szembesültem először e sötét bőrű sáskahad tömeges jelenlétével. A jobb sorsra érdemes falu egykoron pompás kis kúriái, valaha takaros módos parasztházai csontig lelakva, amelyik - kevés számú - jobb állapotban leledzik, azt garantáltan magyarok lakják, akik magas kőfalak és erős vaskapuk mögé húzódva, bezárkózva, erős testű mogorva kutyáik védelmében bízva élik az életüket. Az utcákon többnyire ócska gyerekkocsikat tologató, vagy a mocskos képű kis kölykeiket kezüknél fogva rángató cigány asszonyok lófrálnak, esetleg a pusztuló templom alacsony kőfalán ücsörögve, katatón egykedvűséggel maguk elé bámulva, a zsebükből úgy látszik kifogyhatatlanul előkerülő szotyola héját köpködik maguk körül számolatlanul. A főutcán percenként amolyan cigányosan gondozatlan, mosást, takarítást soha nem látott ócska autók zörögnek el, a húsz-harmincéves verdákban négy-öt félmeztelen suttyó bömbölteti a lakodalmas rockot. A retkes sáskák beköltöztek Sályra, Sálynak ezennel leáldozott a napja. Fájront. Megint elvesztettünk egy falut, mert mi, hülyeségig gáláns és toleráns magyarok nem tudunk mit kezdeni ezzel a belső Trianonnal. A nyomorult templomtól tízlépésnyire ott az elvadult, szerencsére dús lombot még nem eresztett fűzfa alá húzódott emlékmű. A takarástól így is alig lehet fotózni. Ha a Tibolddarócról a cigány fertőzött Sályra vezető összekötőutat viharvertnek titulálom, milyen jelzőt használjak az innen a közeli Borsodgesztre vezető, eredetileg aszfaltozott útra? Ami mindösszesen három kilométer hosszú, de több kárt okoz a kocsi futóművében, mint kétszáz kilométer normális műúton való megtétele. Az emlékműve sem nagy szám, újabb keletű, ráadásul a második világháborúéval összevont. De itt legalább fia romát sem láttam, kivéve talán az emlékmű terének háta mögött mintegy harminc méterrel kirakodó fickót, aki akként gondolta vásárlásra ösztönözni az erre kevés hajlandóságot mutató falubelieket, hogy koppanásig tekerte az autórádiója hangerősítőjének gombját. A gagyi dübörgéstől csak úgy zengett a máskülönben nyugalmas környék. Rendkívül eltérő civilizációk, kultúrák sajnálatos találkozása. A hátam közepére sem kívánt rövid találkozás után menekültem a fülsértő zaj elől, s meg sem álltam a miskolci főút által kettészelt Vattáig. Na, annyi böjtös idő elteltével itt végre újból méltó emlékművet találtam! A faluház melletti általános iskola utca homlokzata elé állított kő katonafigura testtartása és arca mentes minden hamis pátosztól: igazi ember, igazi közülünk való ember. Hiteles. A 3-as főúton fekvő Vattáról egy-két kilométernyit visszafelé kellett jönnöm, hogy rákanyarodhassak a Miskolcra vezető másik, alacsonyabb rendű, ám szebb hegyi tájakon keresztülvivő útra. Amelyen először Harsányt értem el. Valami oknál fogva élt bennem egy negatív előítélet, miszerint az efféle, kissé eldugott borsodi területeken kizárólag pusztuló, szétlopott, lelakott, egyszóval cigányok által tönkretett faluval találkozom. Lehet, hogy a hír úgy általában igaz, viszont erre a tájrészre ez nem áll. Harsány rendkívül tiszta, módosnak látszó falu, mindenfelé szépen karbantartott magánházakkal, nyitva tartó gusztusos vendéglőkkel és cukrászdával, rengeteg ültetett és cserepes virággal, csinos központi parkkal, s ennek közepén egy magas, hasábforma obeliszkkel. Amely a távolabbi dombon ülő templommal a háttérben kimondottan festői képet mutat. De nem más a helyzet a Bükk mélye felé kanyarodó út mentén fekvő Kisgyőrrel sem. Tip-top falucska ez is, ha lehet, még virágosabb Harsánynál, s a főutcájának úgyszólván minden kanyarjában valamely helybéli fafaragóművész munkája látható. Szép látvány a szemnek, simogató érzés a szívnek. Az emlékműve a falu bejáratának közelében kialakított parkban, egyéb emlékművek társaságában látható. A hozzávetőleg téglaformára faragott mészkövekből összeállított, alacsony toronyra hajazó, széles tetővel védett építmény előoldalán az első háború katonahőseinek névsora olvasható. Kisgyőrből most Bükkaranyosra ugrottam át. Nomen est omen. A falucska a Bükk délkeleti lábánál fekszik, s valóban, nevének megfelelően aranyos itt minden. Maga rendezett település, a két temploma, s az útba igazításnál oly szívélyesen viselkedő lakói is. Meg a háborús emlékmű, amely, a második világégés táblája szomszédságában, a polgármesteri hivatal piros cserepes házának falán látható. A 3-as főút által kettészelt Emőd az utolsó kisváros a gigantikus méretű Miskolc előtt. Ez már nem falu, hanem - mint említettem - városka, ámbár, hogy mitől, az jó kérdés. A mérete alig nagyobb egy jelentősebb faluénál, s a belőle sugárzó miliőt sem az urbánus gőg, inkább a jó értelemben vett provincializmus szelleme hatja át. Kőből készült kétalakos emlékművére (sebesült katona, s az őt támogató, a másik karjával zászlót tartó baka) nem annyira a központban, hanem a Bükkaranyosról jövő út mentén találtam rá. Az Emődtől egyenesen északnak, az innen mintegy húsz kilométerre eső Miskolcnak tartó főúton a következő állomás Nyékládháza volt. Az egyik belső útkanyarnál házaktól beépítetlen, füves terület tűnik fel, amelyet csinos vaskerítés, és a bejárati vaskapu fölé hegesztett "Hősök ligete" feliratú, enyhén rozsdásodó vastábla díszít. Belépve a kapun, néhány lépésre ott a faragott vörös terméskövekből rakott masszív, vaskos, csonka gúla formájú emlékmű. Előoldalán ugyan a második háborúban elesett katonák fekete márványtáblája látható, de az obeliszk stílusa után nyilvánvaló, hogy ez bizony az első világpusztulásban elesett hősök emlékére épült, s csak az utókor címkézte át önkényesen. A sorban következő Mályi az utolsó önálló falu az immáron bőven látótávolságon belül került Miskolc előtt. Innen már tisztán látszik az Avas, a rátelepült lakótelep, az adótornyok, gyárkémények, üzemcsarnokok, s a nagyvárosi civilizáció egyéb hordalékai is. Itt, Miskolc déli kapujában Mályinak alig maradt falusi jellege, de hivatalosan mégis az lenne. Szerény és jellegtelen kőemlékműve (terméskőből emelt alacsony kőhasáb, az előlapján fekete márványtáblával) egy hátsó fertályi, Nap égette, jókora füves térség szélén áll, mellette újabb keletű, fából ácsolt Trianon-emlékművecske szemez a közeli takaros családi házak sorával. Mályi után nem az úgyszólván karnyújtásra eső Miskolcnak, hanem a kissé oldalt, jobbra álló Kistokajnak fordultam. Ezen a napon nem szándékoztam felkeresni az időigényesnek látszó Miskolcot és a nyugat felől hozzácsatolt Diósgyőrt, a feladat abszolválását egy másik útra tartogatom. Kistokajon, ahonnan nagyszerűen "rálátni" a nyomasztóan ipari jellegű Miskolc összes szennyesére, a szűk kanyarbeli templom falán, a toronyalj külső részén láttam meg a keresett tárgyat. Ez egy kedves, egyszerű, ugyanakkor nagyszerűen kifaragott kis emlékmű. Kétfelől klasszicista stílust utánzó fél oszlopocskák határolják, felső részén a halott katonát zászlóval betakarni készülő nőalak látható, a szomorú jelenet alatt pedig ott az elesettek nevét soroló márványtábla. A Miskolchoz csatolt Szirmán áthaladva eljutottam a nagyváros keleti részébe, ahonnan az errefelé nyújtózkodó városhoz vészesen közel fekvő Felsőzsolcára igyekeztem. Az szent, hogy alaposan megismertem a település (város?) szerkezetét, utcahálózat. De eredményt mégsem tudtam felmutatni, mivel harmincperces tömény kutatás után sem találtam első világháborús emlékművet. A falu közepén fekvő, kerítetlen temetőben ugyan leltem '56-os, második világháborús és még néhány egyéb monumentumot, de a szívem csücskét nem. A déli szomszéd, Alsózsolca azonban kegyes volt hozzám, ami gyógyírként hatott az elvesztegetett idő okozta lelki sebekre. A templomtorony előtt hurokszerűen forduló főutca külső felén látható alkotást betonnal elegy vaskerítés keretezi. A kerítésen belül, kétembernyi magas talapzaton, két fémből öntött katonaalak látható. Egyikük sebesülten rogy össze, a mögötte álló társa zászlót emel a magasba. A talapzat felirata érdekes, kicsit meghökkentő. "A hazáért mindent, a hazát semmiért. Ezért haltatok meg, panaszunk hát nincsen. Áldassék az Isten!" A dél felé tartó úton Sajóládra értem. A gyönyörű, illatos és lombos fákkal beültetett előkert után a napsütésben szinte izzón tűnik fel az egyház sárgára vakolt homlokzata. A bejárattól jobbra és balra egy-egy világháborús márványtábla van befalazva. A bal oldali az első háború áldozatainak tiszteletére lett kihelyezve, amely kereken ötven nevet tartalmaz. A szomszédos Sajópetrinek két temploma is van, ezek nagyjából ötven méterre állnak egymástól. A régebbinek látszó és nagyobb méretű a görög katolikusok egyháza. Az út túlsó felén, kőhajításra ott a latin szertartásúak (római katolikusok) hófehér vakolású kupolás temploma. Mivel többszöri nekifutásra sem fedeztem fel emlékművet, s látván a görög katolikus templom nyitott ajtaját, az odabent sürgő-forgó asszonyoknál és az öregedő tyúkokra vénülő kakasként (lásd még: kappan) felügyelő férfinél igyekeztem tudakozódni. Közben alkalmam nyílt megcsodálni a templomhajó és a szentély között álló, rendkívül mutatós ikonosztázt. Némi hezitálás után sikerült egyezségre jutniuk, hogy az általam keresett objektum alighanem a temetőben található. S valóban, a kis mesterséges dombra állított, rövid lépcsősorral megközelíthető, kiterjesztett szárnyú turulos obeliszk a mondott helyen volt. Ónod a hajdanvolt (1707) rendi országgyűléséről nevezetes, de engem, mivel heveny csőlátásom volt, ezen a verőfényes napon nem a régi kuruc ügyek érdekeltek, s a szemem csak az első világháborús emlékművekre fókuszált. Azért nem jöttem hiába, mert a falu két temploma közül a nagyobb református előtti virágos, bokros ligetben hibátlan öntésű fémfigura állt a kőtalapzat tetején. A legsűrűbb kiskunsági akácerdő illatorgiája nem kelt bennem olyasféle örömbódulatot, mint az ehhez hasonló emlékművek szemrevételezése. A szablyáját előrántani készülő ősmagyar harcos szárnyas fejfedőt, oldalt fűzős csizmát viselt, félhosszú haja két varkocsba fonva lóg ki a fejvédő alól. A magyar történelem három leggyászosabb eseménye a tatárokkal vívott muhi ütközet (1241), a törökökkel való mohácsi megütközés (1526) és Trianon (1920). Egyik nemzeti tragédia a másikból következik. A háromból elsőként jelzett vesztes muhi csata (IV. Béla király seregének megsemmisülése) a tatárok beözönlése és kegyetlen pusztítása előtt nyitotta meg az utat. Most itt voltam tehát, a magyarság európai nagyhatalommá válásának lehetőségére elsőként csapást mérő Muhi mező közelében, de első világháborús emlékműnek nyomát sem leltem. Muhi tehát másként és kicsiben, de számomra is gyászos emlékű helyként maradt fenn. (Ha lehetek ilyen mértékig profán. Vagy inkább csapjam magam pofán?) De, mint tudjuk, jön még kutyára szalonna, vagy ilyesmi. Lehet, nem találtam el a megfelelő kifejezési formát, s lustaságomban pongyolán fogalmaztam, mindenesetre azt óhajtottam volt írni, hogy a soron következő Hejőkeresztúr bőven orvosolta az előző településnél keletkezett bánatomat. A főutca templom előtti kanyarulatában szépen felújított, az évtizedek salakjától, hordalékától értő kezek által megtisztított kettős szobor várt. Ez a jézusos emlékművek sorába tagozódó alkotások közé tartozik, mivel maga a Megváltó térdel le a földre rogyott sebesült katonához, aki karját nyújtja az isteni segítségért. Utam eme pontján elhatalmasodott rajtam a kínzó éhségérzet, tehát a gondos fotózási ceremóniát követően a kocsi árnyas hátuljánál bedobtam két szelet rántott húst, mellé lenyomtam egy zsemlét. Az időközben Márianosztráról vonattal hazatért kicsimmel mobiltelefon révén röviden értekeztem, aztán indultam tovább. A következő falu, Hejőszalonta nem sok időmet rabolta, mert a templommal szemközti újabb kori, abszolút lélektelen, sematikus emlékművön (embermagas, három élű kőoszlop) nemigen volt sok fotózni való. A félreeső Szakáldon az óvoda (vagy általános iskola?) kertjének szélén, a kerítéshez közel láttam meg az alapjait illetően minden valószínűséggel régi kis emlékművet, amelyen azonban újabbaknak tűntek a két nagy háború fekete márványtáblái. Innen, a faluból jobban látszott az a kilométerekkel korábban felfedezett, az ég felé hol sötéten, hol gőzszerű fehérséggel gomolygó széles füstoszlop, amely kisvártatva elém került. Ugyanis ahogy közeledtem a következő település, Hejőbába felé, az út mentén felgyújtott, égő avar füstje mindinkább csípte a szemet, kaparta a torkot. Ha ennyiben marad a dolog, semmi bajom vele, könnyen felejthető kényelmetlenség, de a tűz és a füst felé közeledve a helyzet egyre elviselhetetlenebbé vált. A keskeny országúton lassítottam, mert alig húsz méterrel előttem átláthatatlanná vált a ki tudja, milyen hosszan füstbe borult útszakasz. Ráadásul az addig kopár tájon az út két oldalán hirtelen bokrok és virágzó akácfák tűntek fel, s a köztük megszorult füst még inkább besűrűsödött. Egy másodperccel később fehér Suzuki bukkant elő szemből a füstfalból, a fejét izgatottan kapkodó sofőr láthatóan nem igazán tudta, hol van. Az árok szélén kötött ki, alig néhány centiméter választotta el attól, hogy az autó az utasaival együtt fejre álljon a gödör mélyén. Nagyot tekerve a kormányon, megkönnyebbülten kanyarodott vissza a biztonságos aszfaltra, és óvatosan gázt adva, mellettem elhúzva kitűnt a képből. Gondoltam, ha ő meg tudta csinálni ezt a vakvezetéses mutatványt, én miért ne? Igen ám, csakhogy az első öt métert követően mintha vödörnyi tejföllel öntötték volna le a szélvédőt. Semmit sem láttam, csak a hirtelen felhúzott ablakon át behallatszó tűz pattogását észleltem, s éreztem a hőség ugrásszerű fokozódását. A szememet és a torkomat könnyfakasztóan és köhögésre ingerlően csípte a réseken beszivárgó füst, s miközben lépésben közlekedtem már csak azon imádkoztam, hogy senki se jöjjön szembe, mert akkor biztosan egymásba szaladunk. Nagy kérdés, hogy akkor mit teszünk, hiszen ezen a forró helyen kiszállni, levegőt venni öngyilkossággal lett volna egyenlő. Tíz-tizenöt másodpercen át vért izzadtam az idegességtől, nem mertem mozdítani a kormányon, s a lépésnél is lassabban haladtam előre. Aztán egyszer csak váratlanul, ahogy jött, megszűnt az átláthatatlan füstfal, s én is kiestem a tiszta levegőre, miként a túloldalon nemrég a Suzuki boldogtalan vezetője. Huh, ez szó szerint meleg helyzet volt! Száz méterre voltam Hejőbába település névtáblájától. Visszatekintve a magam mögött hagyott ötvenméteres útszakaszra, átkoztam magam az ostobaságomért, amiért belevágtam a súlyos sérüléssel vagy akár tragédiával "kecsegtető" füstfalon való áthaladásba. Pedig Hejőbába két darab első világháborús emlékművel is várt. Az egyik a helységtáblától kevéssel odébb lévő művelődési központ előtt álló újabb, amelynek turulos obeliszkjén a két világháború közös emléktábláját helyezték el. Azt hittem, nincs több, de a templomkert árnyas fái alatt felfedeztem az eredeti régit, amelyen az elesettek névsora is felvésésre került. Mivel a kertkaput kulcsra zárva találtam, bekiabáltam a templomban dolgozó melósokhoz, ugyan, engednének az obeliszk közelébe! A hangoskodásra egy idősebb munkásember jött ki, aki nemcsak beengedett a kertbe, de a kültéri fotózás után megmutatta a toronyalja belsejében kifüggesztett vörös márványtáblát, amelyet az egymással itt, ebben a faluban megismerkedett Horthy Miklós és későbbi neje helyeztetett ki. A stílusa miatt régebbinek látszó templom 1940-41-ben épült, s az egyik főadományozó a Horthy házaspár volt. Erről már az előbbivel szemközti kőtábla tanúskodik. A szomszédos, mindössze egy kilométerre fekvő Nemesbikk eredeti, régi világháborús emlékműve ugyancsak a templomkertben látható. Visszatérve Hejőbábára, az innen nyugatra vezető rövid kis úton hamarosan Hejőpapin voltam. Itt a Hejőszalontán találtnál is primitívebb és semmitmondóbb emlékműre leltem. Ezektől a végletekig spórolós megoldásoktól, amivel Hejőszalontán is szembesültem, egyszerűen kiver a veríték és ráz a hideg. Meg az ideg. Utálom, amikor egy földbe erősített, lebetonozott jókora kődarabra márványtáblát rögzítenek, és erre - egyéb ötlet és pénz híján - szűkszavúan ráírják, hogy az első és második világháborúban elesettek emlékére, ritkán egy kis cifrázás, valami díszítő véset, aztán jó éjszakát! Még ki sem bosszankodtam igazán magam, már az úttól némileg félreeső Igrici utcáin kószáltam. A kihaltnak látszó, legalábbis kora délutáni álmát alvó faluban egy nagy fákkal kerített térség csücskében láttam meg az itteni emlékművet. Ha ez annak számít. De hát, ha egyszer rá van írva! Az egész olyan, mint egy régi országhatárkő. A mellmagasságig érő, valami oknál fogva hófehérre meszelt kis obeliszkre rávésték, hogy az első világháborúban elesettek emlékére, sőt, ott az 1914-18-as dátum is. Mi több, az évszámok alá piros fehér és zöld csíkot húztak, biztos, ami biztos. Nekem mégsem jött le tisztán, hogy miért nem futja valami méltóbb megoldásra, hiszen a falu láthatóan nem szegény. Sem a magánportáival, sem a közintézményeivel nem vall szégyent, de akkor mi ez a bűnös fukarság? Igriciről egy nagyobb ugrás Mezőcsát, ahol akkoriban jártam utoljára (és először), s fotóztam le az emlékművét, amikor anyámmal és Anikómmal az innen nem túl távoli Tibolddarócot is megjártuk. Mezőcsáton tehát most nem akadt dolgom, nem úgy a tőle 8 kilométerre, délkeletre eső Tiszakeszin. A kisvárosnyi Mezőcsátot elhagyva, százhúszas tempóval közeledtem a falu felé, s csak parányit volt gyanús, hogy túl sokáig tart az út. Nos, igen. Rövidesen kiderült, hogy célt tévesztettem, rossz irányban jöttem ki Mezőcsátról, így aztán a korábban szintén megjárt, a fotózás szempontjából letudott Ároktőn kötöttem ki. Nem köptem le a belső visszapillantó tükröt, nem hánytam a saját szememre, hanem katonás önfegyelemről tanúságot téve visszafordultam Mezőcsátra, s második nekifutásra ráálltam a helyes útra. Azonban így sem jutottam egyből Tiszakeszire, mivel - úgy nagyjából félúton - bal kéz felől valami romos templom vagy kastélyféle tűnt elő az övező fák gyűrűjéből. Hoppá, hát ez meg mi lehet? Nem tettem fel magamnak még egyszer a kérdést, jól hallottam elsőre is. A kihalt országúton szabályszerű hátraarcot csináltam, s néhány öreg, lakott kis ház (alighanem régi cselédépületek) mellett elhaladva, a kocsit a távolból meglátott jelenség közelébe lavíroztam. Ez bizony egy valaha nagyon szép úri épület lehetett, bizonyára kastély. De mára mindenütt beomlott a tetőzete, s a két saroktornyának egyikéről hiányzott a csúcsos tetősisak. Ajtó- és ablakkeretnek nyoma sem maradt. Gondolom, a környék lakóinak kályháiban végezték. A szobák válaszfalai ugyan állnak, fel egészen a hiányzó tetőig, de az aljukon, az egykori parkett helyén már a szapora gyom és a lassan fákká erősödő bokrok az urak. A kastély fénykorában az épületet nagyobb csemeteként övező, nyilván gondozott fák mostanra a romok fölé nőttek, a néhai díszparknak hűlt helye. Kár érte. Tiszakeszi azonban köszöni, él és virul. Ritka szép, gondozott település, én legalábbis semmi hiányosságot nem tapasztaltam. Pláne megtetszett, amikor megpillantottam a virágágyással és kovácsoltvas kerítéssel közrefogott világháborús emlékművét! A középmagas talapzaton látható kőkatona a szuronyos puskáját emeli, hogy a vasat a lábainál tekergő sárkányféle torkába döfje. A jelenet nyilván a Sárkányölő Szent György-legenda újkori adaptációja, de nincs ezzel semmi baj. A szimbolikája érthető. Míg én szokás szerint az emlékmű körbejárásával foglalatoskodtam, észre sem vettem a hátam mögött megálló, lestrapált biciklijére támaszkodó hölgyet. Mint kevéssel később kiderült, a negyven valahány éves, átlagos kinézetű nő a helység általános iskolájának egyik tanárnője, kiváló helytörténész. Amint úgy érezte, eljött az ő ideje, rögtön kiselőadásba fogott, kiváló érzékkel ecsetelendő Tiszakeszi számos nevezetességét. Lelkes lokálpatriótának bizonyult, s még a kevéssel korábban fotózott romkastélyról is tudott annyit, hogy közigazgatásilag Tiszakeszihez tartozik, s valaha a Wass család birtokolta. Bizalmasan elárulta, hogy gyerekkorában a kastély még ép állapotban volt, hogy az egyik nagyobb szobáját afféle helybéli színházteremként használták, s ő is fellépett valamelyik előadáson. A beszélgetés percei alatt fokozódott a gyanúm, miszerint a hölgy az alkoholos befolyásoltság középszintű állapotában leledzik, mert annyira nem vagyok hiú, hogy feltételezzem, a saját személyes varázsom okán dőlt egyre gyakrabban rám, illetve meztelen karjával érintőlegesen a karomhoz. Mielőtt végleg a földre pottyant volna, netán lányos zavarában pironkodva megkér, hogy a tanári szoba homályos zugában tegyem magamévá, elköszöntem tőle, s kocsimmal újfent Mezőcsátnak vettem az irányt. Most nem kellett bemennem a városkába, mert néhány kilométerrel előtte ráleltem a Tiszatarjánra vezető leágazásra. Aznap itt tűnt fel először, hogy mennyire elszaladt az idő; az árnyékok nyúlósra vették a figurát, tehát amennyire lehet, igyekezzek. Hogy, még ennél is jobban? Aha. Ennek a falucskának külön hősi ligete volt, ami a templom előtti területen egy vaskerítéssel közrefogott kisebb parkot jelent, benne díszcserjékkel, csinos virágágyásokkal, s nem utolsó sorban a honfoglalás, valamint a második és az első világháború emlékoszlopaival. Engem persze ez utóbbi érdekelt igazán. Az eredetinek látszó, vagyis régi obeliszk tetején később odahelyezett turul ül, az oszlop előlapját jókora fémkard díszíti. A hősi halottak névsora az oldallapokon olvasható. Tiszatarjánt elhagyva nem sejtettem, hogy zsinórban négy településen nem találok hősi emlékművet: azaz Hejőkürtön, Oszláron, Tiszapalkonyán és a Tiszaújváros (a szocializmus idején Leninvárosnak hívták) részének számító Tiszaszederkényen. Mindegy, történt, ami történt, én a magam útját megfutottam, az emlékművek hiánya legyen mások szégyene. Hosszas kihagyás után legközelebb Sajószögeden keresztezte utamat egy turulos obeliszk, aztán meg a következő Nagycsécsen leltem egy újabb készítésű, összevont emlékműre. Ez utóbbi esetében megjegyzem, hogy a hármas tagolású emlékmű ugyan halálosan unalmas kinézetű, amit azonban ellensúlyoz a kellemes környezete. A templom előtti kis parknak ugyanis tisztára botanikus kert jellege van. Számomra legalábbis úgy tűnt a sok különféle virág és bokor okán, de a lényeg a színek és az elhelyezések harmóniáján van. Mondom, a mesébe illően szépséges kis kert feledteti az emlékmű szürkeségét, s ha másról nem, erről a magamban őrzött képről biztosan be fog ugrani Nagycsécs neve. A botanikus faluból visszatértem Sajószögedre, mivel még az itt áthaladásom idején felfigyeltem az innen Sajóörös felé mutató úttáblára. Ahonnan, az autóstérkép szerint, át lehet kelni a Sajó túlsó partján fekvő Kesznyétenre, illetve tovább lehet haladni az ottani utakon. Két percen belül Sajóörösön voltam. Az itteni, átlagosan unalmas új emlékmű fotózását követően valóban átkerültem a Sajón túlra, Kesznyétenre. Talán két-három éve lehetett, hogy az addig sehol sem jegyzett falu az egész ország előtt híressé, ha úgy tetszik, hírhedté vált. Történt, hogy egy idős, egyedül élő helyi gazda (a nevét elfelejtettem) elunta, hogy a cigányok évek óta lopják a termést, amiért ő a két vén kezével annyit dolgozott. A kerítésébe 220 voltos hálózati áramot vezetett, de előtte napokon keresztül körbejárta a falu összes közösségi helyét, a templomot, a kocsmát, a kultúrházat, a focipálya környékét, meg még ki tudja, mit. Mindenütt hangos szóval tudatta, hogy senki se merjen átmászni a kerítésén, mivel éjszakánként áram kering benne. Egy hét sem telt el, két cigány mégis próbálkozott. Az egyik a helyszínen életét vesztette, a másik súlyosan megsérült, kórházba került. A közvélemény az öreg igazsága felé hajlott, akinek azonban nem volt maradása a faluban, s a hozzátartozók várható bosszúja elől távolabbi vidékre költözött. A bíróság végül is bűnösnek nyilvánította, de a büntetést felfüggesztettre enyhítették. Tehát nem kellett börtönbe vonulnia, csak ha újból hasonló dologra adná az ősz fejét. Ennyi a történet, ez Kesznyéten mai ismertségének legfőbb oka. Más nem is nagyon lehetne, mivel az Isten háta mögötti falu jelentőségéről sokat elárul, hogy híján van első világháborús emlékműnek. A másodikra emlékeztető obeliszk ugyan ott áll a gazos templomkertben, de ez kevés a boldogsághoz. A boldogságomhoz. A Sajó Kesznyéten felőli oldalán egymáshoz igen közeli települések közül a végtelenül jelentéktelen, templom nélküli Kiscsécsen meg sem álltam, a következő Girincsen viszont igen. Kiscsécsre egyébként azért sem fordultam be, mert a bekötőút első háza előtt cigányok népes hada (egy családnak látszott) ült, állt, beszélgetett, a gyerekek önfeledten játszottak az aszfaltúton. Nem számoltam őket, de sokan voltak. Girincsen a kastély, a focipálya és a főutca által határolt főtér lombos fái alatt találtam meg az emlékművet. Az egyébként csinos, lépcsős kialakítású obeliszk (tetején a turullal) fotózása némi nehézségbe ütközött, mivel elsőként udvarias formában el kellett hajtanom a rajta és körülötte mászkáló, ugráló cigány lánykákat, s olykor nem ártott hátrasandítani, hogy mit csinálnak az autómtól tíz méterrel odébb ácsorgó, szintén cigány suttyók. Szerencsére nem történt semmi különös dolog, csak fotózás közben folyton válaszolnom kellett valamit a lánykák egyre tolakodóbb, magánéleti dolgokat is firtató kérdéseire. Lehet, más elájulna a megtiszteltetéstől, s a bizalom jeleként fogná fel ezeket a megnyilvánulásokat, én inkább bosszankodtam miattuk. Magamban. Köröm faluban nagyjából azt találtam, mint Girincsen. Cigány mindenütt, ameddig a szem ellát. Ami a környékbeli magyarok jövője szemszögéből nézve a legtragikusabb, hogy a gyerekek és a fiatalok hetven százaléka roma. Képzelhető, mi lesz ebből tíz, húsz, akárhány év múlva. Ja, igen. Volt ott egy átlagos kinézetű emlékmű, amiről eleget mond, hogy csak négy kockát szántam rá. Sajóhídvégnél fogyatkozni látszott a cigányok száma, s ezzel párhuzamosan javult a magyarok aránya. Itt már néhány magyar fiatal is feltűnt az utcákon. Hurrá! A templom szűk oldalsó kertjében álló régi obeliszk biztosan az első világháborúban elhaltak tiszteletére készült, de a mai kor betegesen spórolós embere utóbb ráaggatta a második világháborús emléktáblát is. Berzéken a helyi sírköves is beszállhatott az emlékmű állításába, mert a szürke márványobeliszk egy gazdagabb elhunyt temetői síremlékeként is megállná a helyét. A végére maradt Bőcs klasszikus katonaalakkal fogadott. Az úgynevezett Belső-Bőcs temploma előtt látható, vaskerítéssel közrefogott talapzatra állított katona a jobbjával kardot markol, míg bal kezével kürtöt emel a szájához. Mindehhez hatásos alkonyi fényviszonyok párosultak, méltó befejezéseként egy kalandokban bővelkedő tavaszi napnak. Bőcsről Sajólád, Sajópetri és Kistokaj érintésével Mályinál értem ki a régi 3-as főútra, ahol aztán nyomtam a gázt, hogy minél többet autózhassak elfogadható látási viszonyok között. Pestre tíz óra előtt értem, meglehetősen fáradtan. De megérte, hiszen a megtett hatszáznyolcvan kilométer alatt 39 újabb emlékművet fotóztam össze, s ezzel 1399-re emelkedett a gyűjteményem. 

  Vasárnap a pihenésről szólt. Anikóm itthon volt, de nem mentünk sehova, a nagy hőségben nem volt kedvünk kimozdulni.

  Hétfőn, május elsején azonban megint mennem kellett. Hiába, lételemem lett az emlékművek utáni hajsza, amit ráadásul hasznos hobbinak tartok. De azzal is tisztában vagyok, hogy engem csak az utókor fog értékelni (talán) - ahogy az több filmben elhangzott már. Miként két nappal korábban, megint öt óra előtt szólt az ébresztő, s húsz percen belül indultam. Anikóm aznap munkába volt hivatalos, tehát szóba sem jött, hogy velem tart. Ezúttal a szombatival épp ellenkező irányba, tehát nyugatra indultam, hogy "összesöpörjem" a korábbi utak során valami oknál fogva kimaradt, Győr és Pápa, valamint Pápa és Csorna közé eső településeket. A reggel megint gyönyörű volt, felhőfoszlányt sem lehetett látni az égen, amitől olyan jókedvem kerekedett, hogy szinte végigsírtam a Tatáig tartó utat. Komolyan, ha nem velem esik meg - nem első alkalommal -, el sem hiszem, hogy létezik olyan lelkiállapot, amikor valaki nagy boldogságában sírva fakad. Pedig velem ez történt, kifakadt a zsigerek tüskés hálóján fennakadt örömbugyor, s szétáradt bennem egy marékra való endorfin. Legalább jól megkönnyebbültem, mert a végén úgy éreztem, mint akinek óriási teher szakadt le a lelkéről. Boldog voltam, méghozzá nagyon. Persze a régi 1-es főúton haladtam, mivel amikor csak lehet, nagy ívben kerülöm az unalmas sztrádákat. Tatára igen korán zuhantam be, az Almási úti temetőben fél hét körül kezdtem fotózni. Merthogy a tóvárosi temető közepén álló kápolna előtt látható egy eléggé pofás, obeliszkszerű első világháborús emlékmű, amiről az internet segítségével szereztem tudomást. Az idők folyamán a városban ezzel együtt immár négy emlékműre találtam rá. Azt hiszem - és nagyon remélem -, hogy nincs több. Komáromnak fordulva elhaladtam az évek alatt oly sokszor látott almásfüzitői vegyi üzem maradék épületei mellett, amelynek legnagyobb épületének főhomlokzatán ott a korai szocializmus által emlékül hagyott óriás relief, illetve a proletár öntudatra utaló mondat: "Nálunk a munka becsület dolga." Hűha. Aztán mégis minden másként lett, mert a vörös munkásöntudatból sosem fakadt szabadság, csak diktatúra, s nem termett asztalra való étel. A Komáromhoz csatolt Szőnyön át rövidesen magában a kora reggeli fényekben ébredező városban autóztam, azzal az elsődleges céllal, hogy rátaláljak a Szent László úti templomra. Ugyanis, szintén az internet révén megtudtam, hogy ennél a templomnál is létezik egy világháborús alkotás, valószínűleg a jókora méretű templom belsejében. A templomot megtaláltam, viszont az összes bejárata zárva volt. Egy helybéli kutyasétáltató úr segítségével ráleltem a húsz méterrel odébb álló földszintes papi lakra, amelynek addig nyomtam a kapucsengőjét, míg végre az egyik ablakban megjelent az ősz, torzonborz fej. A jelek szerint én ébresztettem az atyát, de mit tehettem, ha egyszer itt és aznap még oly sok helyen volt dolgom? Vártam volna, míg méltóztatik magától felébredni? Némi ablak előtti kuncsorgást és magyarázkodást követően kezembe kaptam az oldalsó kerengőre nyíló kapu kulcsát, azzal az ígérettel, hogy öt percen belül visszahozom. Nyomás vissza a templomhoz! Lakat és lánc rövidesen lehullott, én pedig szorgosan fotózhattam az egyik oldalán a templom kertjére nyitott árkádsor falára erősített reliefet. Az erős kinti napfényből ide is jutott annyi, hogy nem kellett vakut használnom. A fényképezés gyorsan megvolt, minek utána hálás köszönettel visszaszolgáltattam a kölcsönkapott kulcsot. Harmincöt kilométeren át semmi egyéb dolgom nem akadt, mint a már jól ismert tájon átvezető régi 1-es úton nyomni a gázpedált. Gönyű előtt felismertem azt a füves árokparti szakaszt, ahol tavaly azt a valószínűleg balesetben elpusztult, szép bokszert találtam a fűben, sajna reménytelenül élettelen állapotban. Gönyűt követően jobban figyelni kezdtem, és így nem tévesztettem el a Győrszentiván felé mutató leágazást. A közigazgatás tekintetében Győrhöz tartozó falunak pompás emlékműve van, hol másutt, mint a központnak számító templomtól kőhajításra. A puskájára búsan támaszkodó kőkatona háta mögött magas obeliszk emelkedik, tetején a kitárt szárnyú turullal. Következett magának a nagyváros központjának a megközelítése, amiről kiderült, hogy az Győrszentiván felől nem is olyan egyszerű feladat. Elhaladtam a külterületen fekvő, világhírű Rába motor- és gépgyár bejárata előtt, aztán valami kisebb hídnál balra kanyarodva végre ismerős terepre, a győri ETO stadionjának közelébe jutottam. Innentől már biztosabb voltam az irányt illetően, s néhány percen belül a Rába és a Mosoni-Duna összefolyásánál fekvő Radó-szigettel szemközti parkolónál voltam, ahol egyszer már leraktam a kocsit, valamikor tavaly ősszel. A parkolójegy kiváltása után sietősre vettem a figurát, de a keresett céltárgyak eléggé közel feküdtek egymáshoz, így aztán félórán belül túl voltam a főszékesegyház falán látható szép relief, valamint a túloldali Kálóczy tér további két emlékművének fényképezésén. Elhaladva a városi strand mellett, hátulról érkezve kijutottam a Radó-szigetre, ahol a főemlékmű áll, s amit annak már sok fotón megörökítettem, majd a Kettős hídon átgyalogolva visszatértem a parkolóhoz. Győr tehát teljesítve, mert immár mind a négy emlékművéről voltak fotóim. Az útmutatótáblákra bízva magam, viszonylag gond nélkül kiértem Győrújbarátra, ami két egykor önálló településből: Kisbarát és Nagybarát egyesüléséből jött létre. Első világháborús emlékművet csak Kisbaráton találtam, ott volt a tűzoltószertár közvetlen közelében. Végigautóztam a másik településrészen is, de hiába, ott csak második világháborús emlékmű volt, mégpedig a templomkertben. Győrújbarátról a Tényő felé vezető úton jutottam ki, és olyan szemet gyönyörködtetően nyugalmas, harmonikus tájra jutottam, ami ritkán kerül az ember látómezejébe. Tulajdonképpen mondhatom, illetve írhatom, hogy a nap hátralévő részén végig ehhez hasonló vidékeken suhantam át, rengeteg falut érintve, közülük sokat emlékmű után nyomozva, de alkonyatig nem bírtam megunni az egymástól elütő, az élénk színek kontrasztjára kihegyezett látványt. A délre mutató úton elsőnek tehát Tényő került elém. Mit mondjak, ennyire cifra utat még nem jártam be emlékmű nyomában, mint ebben a kicsi, tetves, akarom mondani kedves Győr-Moson-Sopron megyei falucskában. A sok energiát és kitartást igénylő eset leírásánál próbálok rövid, velős lenni. Első nekifutásra a falu teljes hosszán végigautókáztam, a köztereken, az út szélén, a templomkertben láttam is néhány érdekesebb szobrot, de nekem valót mégsem találtam. Kiszaladtam a dombnak futó temetőbe, de az alsóbb szinteken szintén nem láttam érdemlegeset, amitől egyre fokozódott a gyanúm, hogy a keresett alkotásnak a templom belsejében kell lennie. Az viszont stabilan kulcsra zárt ajtóval állta a reggeli napsugarak erősödő támadásait, de egy csoport helyi lakos segítő útmutatásával eljutottam a harangozó házához, akinél, elméletileg, lennie kellett kulcsmásolatnak. A harangozó nem, csak a vénecske felesége volt otthon. A jóindulatú asszony készséggel kereste elő a valamelyik barátjához félórája átsétált férje telefonszámát, amit rögvest felhívtam, csakhogy a megadott szám beírását követően a tőlem egy méterre álló hölgy kezében tartott mobiltelefon csörrent meg. Az események sodrásába beleszédült idős hölgy elemében volt, s egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve átsietett a három házzal arrébb lakó Böbéhez, aki ugyancsak a helyi egyháznál töltött be valamiféle tisztséget, hogy ugyan adja már meg a férje számát, mert nála nem jó szám van felírva. A középkorú Böbe és annak tar fejű ura a házuk kertjéből vállvetve hívták az általuk ismert telefonszámot, amin viszont senki sem jelentkezett. Erre a kalandos perceket szemmel láthatóan élvező idős hölgynek eszébe jutott, hogy sebaj, üljünk kocsiba, s vigyem fel a két utcával feljebb lakó ismerőséhez, mert alighanem ott lesz a Gyurka is. Gyurka volt az ő ősz férjének a keresztneve. A pókhasú Gyurka odafent meg is lett, de eléggé kelletlenül ballagott ki a kertkapuhoz, szerintem épp jót boroztak a cimborájával, amikor az asszony rájuk rontott. Neheztelő, lapos pillantást vetve felém kifejtette, hiába gondolják egyesek, hogy nála lehet a völgyből idevirító templom kulcsa, az bizony nincs nála. Majd az elbizonytalanodott élete párját bökte át a szeme villanásával, amiért ezért a semmiségért zavarni merészelte a szabadsága kiteljesítése (piálás) közben, s csücsörire húzott szájjal ajánlotta, menjek el a templom mögötti plébánián élő idős lelkészhez, majd ő útba igazít. Mindenkinek megköszöntem a hozzám való jóságát, s az öregasszonyt a kissé rosszmájú párjával együtt faképnél hagyva, rongyoltam vissza a völgybe, a paplakhoz. A csöngetésre hamarosan előkerülő vén egyházfi tíz másodperc múlva kezembe nyomta a kulcsot, s mosolyogva intett a tíz méterre álló templom felé, hogy csak arra, előre, s a sekrestyén át a templombelsőbe jutok. A keresett tábla a kórus alatti oszlopra van erősítve. Az évszázados, félkilós kulcs simán nyitotta a sekrestye ajtaját, s én máris beugrottam a hűtőkamra hidegével vetélkedő templomhajóba. Az orgona alatti oszlopok egyikén valóban találtam egy kisebb asztallap méretű, vastag rézlemezből sajtolt hősi névtáblát, csakhogy a második világháborúban elesettek névsorával. Elkeseredetten vittem vissza a pap kulcsát, s kevés választott el tőle, hogy elmondjam a véleményem az olyan egyházfiról, aki még a saját templomát is ilyen felületesen ismeri. Azért udvariasan megköszöntem a semmit sem érő segítséget, s jobb ötlet híján megint átugrottam az ötven méterrel odébb kezdődő temetőbe. Kérdezősködtem az ott szorgoskodóknál. Végre a sírok közt tevékenykedők egyike bizonytalanul megjegyezte, mintha a temetődomb legtetején álló kőkereszt szárára lennének írva nevek, méghozzá elég sok. Felsandítottam a jelzett irányban magasodó domb csúcsára, és sóhajtva nekivágtam az irdatlan meredeknek. Egy idő után elmaradtak a sírok, s egy alig láthatóan kikopott keskeny ösvényen felértem a néhány bokor kivételével kopár, legfeljebb kisebb szoba alapterületű platóra. A Nap szépen és hevesen sütött, én pedig csúnyán és szintén hevesen verejtékeztem. De nézd csak, mégis van Isten, mert azon az árva kereszten tényleg ott sorakoztak a hősök nevei, nemkülönben a minden kétséget eloszlató 1914-18-as évszám! Huh, ez kemény menet volt, de győztem! Az emlékmű felkutatására negyven percem ment rá, főként az amúgy többnyire jóakaratú helyiek ostobasága, tudatlansága miatt, de már mindegy volt. Egyébként pedig innen fentről ritka gyönyörű körpanoráma nyílt a dimbes-dombos környékre. Tényő sok áldozatot követelő bevétele után némileg zaklatott lelkiállapotban rohantam tovább Sokorópátkára. A kitűnő minőségű aszfaltcsíkot kísérő széles völgyet többnyire élénksárgán virító repcetáblák töltötték ki, a kétfelől szegélyező dombhátakon megtelepedett erdősávok teljes erőbedobással azon voltak, hogy lombjuk mielőbb megüsse az elvárható nyári zöld árnyalatot, az ég ordító tisztán kéklett, a leeresztett ablakon át gordonkahangon besúgó szél langyos volt és a millió nyíló virág illatától édesen terhes. Jó lehet Sokorópátkán élni. Elsőre nem is értettem, az a két sor ház lenne az egész falu, ami a dombvonulat alján végighúzódik? De akkor mit keres odafent az a csúcsos, messzire látszó templom? A megoldás egyszerűnek bizonyult, ettől függetlenül kicsit meglepődtem. A falu lelke, lényege a hosszan elnyúló dombtetőt uraló templom körül keresendő. Igen, kétfelől két meredek út, a temető felől a keskenyebb, szemből a szélesebb kapaszkodik fel a központnak számító felső régióba, ahol a polgármesteri hivatal szerény, ám csinos, tiszta épülete is található. Az itteni házak zömét alulról nézve takarják a domboldalon megkapaszkodó fák, amelyek zöldellő paravánja mögött elszigetelt, nyugalmas kis világ éli a maga paradicsominak tűnő hétköznapjait. Az emlékmű a templom nagyobbacska kertjének előterében, a főutca közelében áll. Nem figurális, de komoly és méltóságteljes, amolyan Sokorópátkához méltó. A faluból délre tovább tartva nemsokára feltűntek a jelentéktelen Gic falucska házai. Gicen, ahol egy éven belül másodszor jártam, egy szál emlékművet sem találtam, sem első, sem második világháborúsat. Valódi temploma sincs, csak egy katolikus kereszttel ékesített modern kápolnaszerűsége van. Igaz, körülbelül ezzel szemben, a főutca másik oldalán komolyabb, földszintes kastélyféleség tűnik fel, amelynek falairól rég lepergett a vakolat, sok helyen kilátszanak a téglák, egyébként jó állapotúnak tűnik. Gicnél keletre fordultam, s egykettőre Romándon találtam magam. Romándon korábban sikerrel fordultam elő, csakhogy még nem látogattam meg a tőle két kilométerre eső Bakonypéterdet. Most ez is bekövetkezett, de az újabb készítésű, a két háború hősi halottait összevonó emlékműtől nem jöttem tűzbe. De hát eszem, nem eszem, nincsen más. Visszatérve Romándra, átugrottam a délre fekvő Bakonygyirótra, ahol a hosszabb időn át tartó kutatás sem vezetett eredményre. Innen tovább szaladtam Bakonyszentlászlóra, ahol nem sokkal jártam jobban, mivel a pofás polgármesteri hivatal előtti téren megint egy általam utált emlékműféleség foglalta a helyet, azaz egy földbe ásott magas szikladarab, rajta egy semmitmondó szövegű fémtáblával. Hogy azt mondja: "A háborúk áldozatainak emlékére." A pun-római háborúéra? A tatárjáráséra? Csókoljátok meg a seggem! Vissza a romándi kereszteződéshez, onnan pedig megint Gicre. Ennek nyugati szélén ágazik le a Tét felé induló aszfaltcsík, de engem inkább érdekeltek a közbeeső falvak. Nagydém, Lovászpatona, Szerecseny, Gyömöre, Felpéc és Kajárpéc, mint az a Tét, ahol korábban sikertelenül tettem tűvé a település összes zugát. Nagydém barátságos, csendes falucska, s különösen így, amint az álmosító melegben szellő sem rezdül, bogár sem zizzen, madár sem füttyent, maga az időtlen nyugalom rendíthetetlen szigete. Emlékművének felső részében érdekes jelenetet faragott ki a szobrász. A fal síkjából a kopottságtól alig kiemelkedő jelenet szereplői közül hárman: az idősebb anya, a fiatal feleség és a karján ülő gyermek egy elárvult katonai rohamsisakot és kardot állnak körbe, amely mögött ott magasodik Jézus központi alakja, amint vigasztaló karjait a két nő vállán nyugtatja. Lovászpatona valaha gazdag falu lehetett, nyilván a kastélya miatt, illetve a kastélyhoz társuló uradalom okán. Két temploma közül a magas védőfallal közrefogott evangélikus az idősebb, amelytől pár lépésre helyezték el a kis vaskerítéssel övezett kőkatonás hősi emlékművet. A csákós katona elmerengve könyököl a tusával a földnek támaszkodó puskája csövén. Tét felé tovább haladva, úgy hat kilométer múlva Szerecseny felé ágazik le az út. Érdemes lenne kideríteni, mit keres ezeken az észak-bakonyi lankákon a szerecsen, azaz néger elnevezés, miként lett egy ízig-vérig magyar falunak ez a neve? A lényeg azonban az, hogy Szerecseny nagyon szép kis kőkatonás emlékművel rukkolt elő, amely a dombon ülő templomhoz vezető út mentén áll. Az elálló fülű baka figurája valószínűleg egy itteni vagy közeli környékbeli parasztmodell arcvonásait viseli. A soron következő Gyömörén a dombra épült templom bejáratától jobbra eső falrészen leltem meg a hősi neveket soroló márványtáblát. Míg a fotózást követően, árnyékba húzódva a kicsim által készített szendvicsekből falatoztam, a velem szemközti meredek lépcsősoron tíz év körüli, enyhén gömbölyded leányka - lábán görkorcsolyával - szuszogott fel a templom előtti szűk térre. Szénfekete, félhosszú haja az izzadtságtól kicsit megtapadt a homlokán, égő szemei vidáman villantak felém. Amint megpillantott, rögtön mellém sorolt. És mielőtt köpni-nyelni tudtam volna, egy szuszra megosztotta velem, hogy a túlsúlya miatt korcsolyázik egy hete, van egy tizenkét éves bátyja és egy kétéves öccse. Az apja és az anyja néhány hónapja komolyan összevesztek, de aztán mégsem váltak el, mert apu Valentin-napra virággal kedveskedett anyunak, stb. Csak néztem, mitől nyílt meg ennyire előttem, de a cserfes kis látomás csak mondta a magáét. Amikor kifogyott az újságokból, illően elköszönt és elkorcsolyázott az ellenkező irányba. Az alatt az öt perc alatt, amíg ott volt, jó, ha öt szót kiejtettem a számon. Igaz, közben jóízűen elfogyasztottam két szendvicset. Téten, hiába, hogy korábban minden részét átfésültem, becsületből ismét tettem egy kutató kört, de ezúttal sem jártam szerencsével; itt tehát vagy valóban nem létezik emlékmű, vagy én vagyok annyira béna, hogy annyi időráfordítással sem bírtam megtalálni. A városkától keletre eső Felpécen kísértetiesen úgy kezdődtek a dolgok, mint néhány órával előbb Tényőn. Azon a kevés közterületen, ami egy ilyen Isten háta mögötti falucskában lenni szokott, nem láttam érdemlegeset. Aztán elkezdtem emberre vadászni, vagyis felkutatni egy feltehetően mindent tudó helybélit, aki a világháborús emlékmű dolgában is otthon van. A második, ilyen célból megcsípett fazon aztán kibökte, hogy a keresett holmi egészen biztosan a bezárt templomban található, s megnevezett egy két utcával odébb lakó embert, aki bejáratos lehet. Az illető helyett a pontosan be nem lőhető életkorú, iszonyúan torz fejszerkezetű lánya nyitott kaput. Talán a születésekor történt valami súlyos orvosi műhiba, mondjuk nagyon megszorították a fejét a szülőcsatornából kisegítő fogóval, de ilyen kegyetlenül átrendezett arcszerkezetű nőt még nem láttam. Az első pillanat óhatatlan hökkenését követően minden önuralmamra szükségem volt, hogy egyáltalán a szerencsétlen teremtésre tudjak nézni, és a beszélgetésünk ideje alatt közönyös képet bírjak vágni. Értelmileg azonban teljesen rendben volt, s kívánságomnak megfelelően kiküldte hozzám az apját. Hamarosan kiderült, hogy nincs nála a templom kulcsa, hanem azt az egy faluval arrébb, Kajárpécen lakó, ide csak misézni átruccanó pap tartja magánál. Látva az elfancsalodott képem, megsajnált, és megígérte, azért egy-két embernél utánanéz a faluban, hátha mégis van a kulcsból még egy példány. Kitolta a kerékpárját, felpattant rá, én meg a kocsival lassan a nyomában. Az első helyen nem járt sikerrel, de a másodiknál került egy nagy kulcs, amivel végre bejutottam az evangélikus templomba. Az oltártól balra eső belső falszakaszon, szép nagy vörös márványtáblán ott sorakoztak a háborús hősök nevei. Két perc alatt végeztem  fotózással, s egy hálás kézszorítással búcsúztam a segítőkész embertől. És még az ilyeneket veri a sors azzal, hogy a lányuk torzszülött lesz! Hol itt az igazság? Kajárpécen sokkal simábban ment minden, mivel a templom homlokzatán elhelyezett fekete márványtáblát gyerekjáték volt megörökíteni. A környéken megejtett jókora kör teljesítését követően visszatértem Lovászpatonára, ahonnan a falu másik, újabb építésű temploma mellett kivezető úton Vanyola irányába távoztam. A falu, első körben, nem okozott meglepetést, az emlékmű vonatkozásában - mondhatni - hozta az efféle jól szituált településektől elvárható formát. Ami annyit tesz, hogy a szabadon, kerítés nélkül álló templomán - ezúttal hátul, a nyolcszöggel záródó szentély falán - látható egy tisztességes kivitelezésű régi emléktábla, s külön csemegének még némi díszítő faragás is jutott fölébe. A második háború kőemléklapját már a közelmúltban helyezték a régi tábla alá. Idáig semmi meglepő nincs a faluval kapcsolatban. Illetve, talán annyi észrevételt tehet az ilyesmire érzékeny utazó, hogy kicsit sokallja a rendezettnek látszó porták előtti járdákon sétálgató, gyerekkocsit toló cigány asszonyok számát, de ezt humanista jóhiszeműségében nyilvánvalóan véletlennek tartja, hiszen az efféle jelenetek inkább az átok által sújtott Hevesre és Borsodra, semmint a békésebb Veszprém megyére jellemzők. A habot a tortán, vagyis a plusz érdekességet a Vanyolától egy kilométerre fekvő, valamikor hozzácsatolt, mégis látványosan különálló Pápanyőgér szolgáltatja. Nem tudom, de majd utánanézek, miféle falurész, netán egykor önálló település volt ez a tréfás nevű Pápanyőgér, mert a Vanyolától való stílusbeli elkülönülés a vaknak is szemet szúrna. Ez a valamikor kisnemesi, de legalábbis módos parasztkúriákkal telezsúfolt településrész mára a totális szétesés és pusztulás küszöbére jutott. Aligha írok meglepőt, hogy az itteni körülbelül harminc portát nagyrészt cigányok lakják, s ha valahol jogos az igénytelen, mindent felzabáló, mindent elpusztító, de semmi újat, értékeset előállítani nem tudó, még a régi becses holmikat megőrizni sem képes cigánymentalitás miatti elkeseredés, akkor ebben a falucskában az. Ez itt valaha egy idilli környezetben fekvő mintafalu lehetett, tisztességben megvénült tornácos kúriákkal, zöldre festett zsalugáterekkel, művelt kertekkel, s a konyhakertek mögött nyilván hozzáértően művelt földekkel. Ide célzott túrákat szerveznék a pesti értelmiségi széplelkeknek, akik nem tudom, miféle lila álomvilágból néznek a hazánkban letelepedett Gangesz-parti söpredékre, s miféle belső mozgatói vannak a konok, de minden alapot nélkülöző cigányimádatuknak? S nemhogy egynapos túrákról lenne szó: reggel jövünk, fényes nappal jót romantikázunk, este pedig borzongató élményekkel eltelve visszaautózunk a kényelmes budai és pesti luxus biztonságába, hanem egypár éjszakára beszállásolnám őket valamelyik népes famíliájú Kolompárhoz, Sárközihez vagy Kalányoshoz. Értsenek szót egymással, ha tudnak. Aztán három éjszaka múltán elbeszélgetnék velük a szerzett tapasztalatokról, s amelyik lelkesedése még töretlen, azt itt hagynám tiszteletbeli vajdának, boldoguljon élete végéig az ő renyhe népével. Az egykor szebb napokat látott, a mindent felemésztő cigánypenésztől megfertőződött falucskától vérző szívvel vettem búcsút. Nagygyimót egyalakos, figurális emlékműve a templom előtti térségen, a Pápának tartó főutca éles kanyarulata mellett látható, lényegében méltó, szép alkotás. De igazság szerint míg fotóztam, az eszem másutt járt, s a belső látómezőmön egyre a Vanyola melletti Pápanyőgér rosszkedvet generáló látványa rémlett fel. Nagygyimótról nem mentem tovább egyenesen, hiszen akkor öt percen belül Pápára érek (a főutcai kanyarból jól látszott a 8 kilométerre lévő város kéttornyú nagytemploma), s akkor kimaradnak a hozzávetőleg párhuzamosan futó, délebbre eső úton egymás szűk szomszédságában fekvő települések. Így tehát visszafordultam, s kevéssel később, Bébnél átsoroltam az imént felemlített, délebbre futó másik országútra, amelyen Pápa irányába álltam. Elsőként Ugodot tettem magamévá. Na, ez azért egyáltalán nem így történt, ugyanis a lakóházai, gyönyörűen felújított kúriái, terjedelmes temploma, s a belső útjai mentén meglehetős gyakorisággal előforduló öregebb és újabb szobrai láttán méltán gazdagnak minősíthető faluban nem volt első világháborús emlékmű. Legalábbis én nem találtam rá. Még a kieső helyen lévő temetőjét is végigjártam, de egy olcsó pénzen csinált második világháborús alkotáson kívül nem akadt egyéb zsákmány. Kizárásos alapon arra a következtetésre jutottam, hogy a megrögzötten hajszolt emlékműszerűség itt is a zárva talált, több száz hívő befogadására alkalmas templom belsejében lesz, ám a szemközti, szintén gazdagságról tanúskodó lelkészi hivatal - s egyben lakóház - ugyancsak zárva volt, a pap ki tudja, merre csavargott ezen a szépséges délutánon. Időm pedig kevés volt, a maradékkal okosan kellett gazdálkodnom, tehát az ősi vár nyomaival is büszkélkedő Ugodot kénytelen voltam veszteségként elkönyvelni. A kevéssel arrébb utamba kerülő Homokbödöge kétoszlopos, közös alapon álló emlékműve a sivár templomkertben fehérlik. Egyik oszlopán az első, a pár lépésre eső másikon a második háború katonaáldozatainak névsorával. Felejthető munka. Nagytevel település egykor német többségű lehetett, erre több jel utal, nem mellékesen a barokk temploma homlokzatán talált, nem túl méretes márványtáblán szereplő hősi halottak germán eredetre utaló családnevei. Adásztevel obeliszkes, a tetején turullal ékesített, mondhatni hagyományos, konvencionális alkotással őrzi a hősök emlékét. A templom előtti szűk terecskén alig fér el az a néhány, immár zavaróan magasra nőtt, erősen takaró tuja, amelyek örökzöld kettős sora mögött az emlékmű igyekszik észrevetetni magát. Újabb négy kilométer lefutása után máris beértem Pápára, pedig nem kellett volna. Régebben itt is sikerrel előfordultam, s lefotóztam mindkét fellelhető emlékművét. Ezek egyikét, egy szép bronz reliefet a főutca mentén, a városi nagy parkkal szemközt találtam, a másikat a temető végében. Ez utóbbi alatt nem egyetlen alkotásban koncentrálódó emlékmű, hanem az 1914-18-as harcokban elesett katonák keresztes fejfáinak egy díszparcellában való kiállítása értendő. Pápa főtere manapság a totális káosz izgalmas állapotában leledzik. Amikor utoljára, talán másfél éve erre jártam, még nyoma sem volt a buszpályaudvar feletti téren hamarosan bekövetkező nagyszabású munkálatoknak, amiknek ezúttal a kellős közepébe csöppentem. Április 30-a munkaszünetivé minősített hétfői nap volt, s a kéttornyú nagytemplomot tágas sugarú körben közrefogó acélkerítésen belül minden lépésnyi terület fel volt dúlva, s a dúlások földhalmai közt nehéz munkagépek pihentek csendesen. Felületesen szendergő, bármikor ugrásra kész oroszlánok, tigrisek s egyéb erős acélfenevadak. Természetesen a városrész máskor oly élénk forgalmát másfelé irányították, miáltal idegenül ható süket csend telepedett az átmenetileg abszolút forgalommentes térre, a tiszta levegőt madárfütty, emberi beszéd, a nyitott ablakokon kiszűrődő rádióhangok töltötték be. Mivel a kocsival nem lehetett behajtani, a Renault-t a közeli távolsági buszvégállomás melletti parkolóban hagytam, amíg valami újabb emlékmű reménybeli nyomában futottam a tér körül egy teljesen felesleges kört. Húsz perccel később, belátván, hogy itt ugyan nincs semmi keresnivalóm, visszapattantam a tűző napfénytől átforrósodott autóba, s a várost Nagyacsád felé tartva, sietősen magam mögött hagytam. Az itteni templom melletti árnyas fák olyan nagyszerű árnyékot vetettek, hogy az erős fénykontraszt miatt csak üggyel-bajjal sikerült néhány elfogadható képet produkálnom arról a nyeszlett kis emlékműről. Nemesgörzsönyön két templom várt rám. Mindjárt az elsőként utamba kerülőnél megálltam, s gyalogosan egyre közelebb kerülve hozzá, nekiláttam fotózni a homlokzat jobb oldalán észlelt márványtáblát, amiről viszont közelebb érve kiderült, hogy a második világháborús katonák tiszteletére készült. Még jó, hogy a falu túlsó végéből felsejlett a másik torony, mert már csak ott remélhettem eredményt. Erősen felbosszantott, hogy aznapi utazásom során immár ki tudja, hányadik olyan templommal állok szemközt, aminek kulcsra zárták a bejárati ajtaját. Egy pillanat alatt elvetettem az ötletet, miszerint ismét hajszát folytassak az ismeretlen helyen tartózkodó helybéli pap után, s mivel közel-távol teremtett lélek nem járt, nemes egyszerűséggel benyomtam az ajtót. A vállammal. Az öreg zárnyelv szinte készséggel ugrott ki a helyéről (a vállam a helyén maradt), s amilyen bónusz szerencsém volt, a torony alatti kis előcsarnokban, ahová a vén faajtó nyílt, a falon máris megpillantottam a szépen faragott keretű márványtáblát. Siettem a fényképezéssel, nehogy valami erre járó istenfélő lélek rútul rám pirítson, illetve tökéletesen félreértelmezve a helyzetet, nyakamra hozza a rendőrséget. Mert igaz, ami igaz, gyakorlatilag betörést (illetéktelen behatolást) követtem el, még ha mindent érintetlenül is hagytam, mielőtt gondosan helyére emeltem volna az erőszakkal kiugratott kaput. A sürgős távozást követően Egyházaskeszőre estem be, ahol az egyház homlokzatának jobb oldalán hamar meglett a hősök nevét tartalmazó szürke kőtábla, tetején a színezett koronás magyar címerrel. Innen Marcaltőnek fordultam, ahol a buszmegálló mögött, az örvendetesen terjedelmes óvoda előtti közpark sarkán mindjárt felfigyeltem egy emlékműnek látszó sötétszürke betonkúpra, amelynek négy sarkát egy-egy kisebb labdányi betongolyóbis díszítette. Nem az első világháborús emlékmű volt, az ugyanis innen húsz méterrel odébb állt, hanem, amint azt a megállóban várakozó helybéliektől megtudtam, a határaikkal hajdanán itt, Marcaltőn találkozó négy vármegye: Sopron, Vas, Veszprém és Győr közös találkozási pontjának szimbólumát volt szerencsém látni. Nem tudom, miért nem fotóztam le? A katonaalakos világháborús emlékmű is megért egy misét: a magas talapzaton a puskája csövére támaszkodó kőbaka annak a Székely nevű szobrásznak a remeklése, akinek a munkáival országszerte lehet találkozni, például Siófokon is. Tovább haladva keleti irányba, Malomsok következett, az e mögött sorakozó falvakban korábban már jártam. A nagy melegben idáig tartott a Pestről magammal hozott kétszer egyliteres kóla, s még jó, hogy a faluban találtam egy nyitva tartó vegyesboltot, ahol hűtött üdítőt tudtam venni. Meg Anikómnak egy madárlátta doboz cigarettát. A helyi emlékmű hollétét firtató kérdésemre a tágas üzletben egyedül tartózkodó pénztáros kisasszony egy nem túl távoli házhoz irányított, onnan pedig, mintegy mandinerből, a szemközti épülethez tanácsoltak. Itt lakott az evangélikus közösség lelkésze, aki meglepően fiatal, húszon akárhány évesnek látszó kölyökember volt, s kevés időm ráment, mire a látványa keltette álmélkodásból ocsúdtam. Nevetve nyugtatott, hogy nem én vagyok az első, aki meghökken a láttán, hiszen valóban nagyon fiatal. Az időközben nyugdíjba vonult apja örökébe lépett, aki itt, Malomsokon évtizedekig teljesített szolgálatot. Bepattantunk a kocsimba, azzal furikáztunk át a százötven méterre álló templomhoz, amelynek hűs belsejében állították ki a fekete márvány emléktáblát, amely köré festett gipszkeret dukált, fölébe pedig egy ágyúra boruló zászló márványfaragása jutott. A sietős fényképezést követően, elköszönvén a lelkes fiatalembertől, visszamentem Marcaltőre, ahonnan Várkeszőt lőttem be. Hamar túljutván az egyszerű, szokványos turulos obeliszk fényképezésén, máris a nagyobb, jóval jelentékenyebb Szanyra futottam be. Akárhogy igyekeztem visszaemlékezni eddigi országjárásaim rengeteg helyszínére, úgy vélem, sehol sem láttam ehhez hasonló megjelenésű templomot. A jókora homlokzatával a főutcára néző egyháznak ugyanis három, egymás mellett emelkedő, némileg hagymakupolára emlékeztető sisakú tornya volt, a középső hangsúlyosan magasodott a szorosan mellette álló melléktornyok fölé. E három remek torony, így, csokorba szedve, meghökkentően impozáns látványt nyújtott, de elégedett lehettem a bejárattól jobbra és balra látható, két táblára osztott emlékmű láttán is. A Szannyal kelet felől szinte összenőtt Rábaszentandrás turulos obeliszkje a katolikus templom elé került, s mondhatni, a jól bevált sémát követi, vagyis esztétikailag elfogadható. A soron következő Sobor főtere megint a templom előtti területen található. A tér közepén, kerítéssel közrefogva, ingyenesen használható gyógyvízforrás vize zubog fel a mélyből. Előtte fából készült kettős keresztet lehet látni. A terecske templomhoz közelebbi sarkán áll a mellmagasságig érő vaskerítéssel határolt, félmagas talapzatra állított kőkatona. A feltűnően elálló fülű, különös, de szerethető figura szuronyt szegezve támad a láthatatlan ellenségre. Míg a szobrot fényképeztem, égnek álló farkú macskájával a sarkában idősebb néni érkezett a kúthoz, hogy fonott demizsonját teletöltse az elmondása szerint mindenféle földi nyavalya gyógyítására alkalmas csodavízzel. A Rábához közel fekvő Soborból egészen Szanyig jöttem vissza, ahonnan ezúttal nyugatra, Vág felé indultam. Menet közben csaknem elszáguldottam a félreeső Rábasebes felé bökő iránytábla mellett, de az utolsó pillanatban, egy nagy fékezést követően sikerült bevennem az éles kanyart. A kicsi falu virágos templomkertjének sarkában áll az a hófehérre meszelt obeliszk, amely eredetileg az első világháború hőseinek emlékére állítódott, ám utóbb felkerült az oldalára a második világégés hős katonáinak névsora is. Vágon a templom bejáratától jobbra eső falszakaszra van kihelyezve a hősök fekete márványtáblája, rajta aranyozott betűkkel az elesett honvédek névsorával. Az emléktábla tetejét kőfaragású vaskereszt koronázza. A falu déli szélén elsuhanva a Rába egy kisebb holtága mellett (úgy tűnt, kedvelt horgászparadicsom), s kevéssel odébb átkelve a mesevilágba illően aranyos és keskeny Rába-hídon, öt percen belül Kemenesszentpéteren voltam. Nem tudtam mire vélni azt az egyik útkanyarban látható csődületet, amely egy kisebb virágüzlet és az előtte kevéssel korábban leparkoló nyitott furgon körül támadt. A furgon dugig volt színes virágpalántákkal, s a jó népek úgy vették őket, mint a cukrot. Hm, vidéken ennyire nagy szám a kiültetésre kész palánta? Hát miért nem ők termesztik ezeket? Na, mindegy, egy rejtéllyel több. A templom melletti nyílt főtér semmi különlegeset nem tartogatott, azt a kettős (első és második világháborús) modern emlékművet nem tartom annak. Vágon át most északnyugatnak, a 86-os főúton fekvő Pálinak tartottam. Öt perccel később már a forgalmas és zajos főutca melletti templom szentélyének külső falába illesztett emléktáblát fotóztam. Innen bő öt kilométer Szil település, ahol aznap az utolsó emlékművet találtam, illetve fényképeztem. Az emeletes kultúrház melletti téren látható kőkatona félmagas talapzaton áll, bal vállán zászlórúd pihen, tekintetét a kétszáz méterre lévő katolikus templomra veti. Háromnegyed hét volt, a nyugodni készülő Nap alkonyi sárgásvöröse mesebeli színbe öltöztette a települést. De még mindig nem adtam fel, még vitt a lendület, s a kocsi orrát Zsebeházának fordítottam. A parányi település annyi jelentőséggel sem bír, hogy önálló templomot kapott volna, az egyház alacsonyabb szintű jelenlétét egy árva kőharangtorony képviselte. A legutoljára maradt Magyarkeresztúrtól többet vártam, de ez sem jött össze. Ismét egy halódó, kiüresedő településre tévedtem, ahol ezúttal nem a cigányság, hanem az elöregedő, kihaló, elköltöző lakosság a pusztulás valós oka. Régi templomában talán évtizedekkel ezelőtt tartottak utoljára misét, szélesen repedező falait az imádság tartja össze. Pedig van itt két kastély is, igaz, csak az egyik előtt mentem el, az ellenkező irányban lévőt kopott feliratú tábla mutatta, de annak felkeresésére nem maradt energiám. A biztonság kedvéért érdeklődtem a portáik előtti padokon hűsölő helyiéknél, de mind a fejét csóválta, nem tudtak semmiféle háborús emlékműről. Mindjárt gondoltam. Nos, a fényképezőgépet aznapra elcsomagolhattam, rendezhettem a jegyzeteimet, majd Bogyoszlón és Jobaházán át belőhettem magamnak a 85-ös főutat. Ezt Farádnál értem el, innen macskaugrásra esik Csorna, onnan pedig Győrön, Komáromon, Tatán, Tatabányán és Budaörsön keresztül Pestre értem. Este tíz volt, még belefért egy rövid kutyasétáltatás, aztán rohantam a hamarosan végző Anikóm elé a Lajos király vendéglőhöz. Aznap 580 kilométert száguldoztam össze, kerek százzal kevesebbet, mint szombaton. De begyűjtöttem 35 újabb emlékművet, s ezekkel együtt most már 1435-nél tartok.

  Másnap, május elsején munkaszüneti nap volt. Miután az étterem zárva tartott, Anikóm is otthon maradt, de dél körül metróval elugrottunk a Parlament előtti Kossuth Lajos térre, illetve az innen kivezető Alkotmány utca torkolatához. Ugyanis, mint azt az előzetes beharangozó ígérte, a Vodafone cég által szponzorált Forma 1-es Mercedes istálló 2009-es világbajnoka, Jenson Button tartott bemutatót kétórai kezdettel. A program szerint a forgalom elől elzárt Bajcsy-Zsilinszky úton és Alkotmány utcán át háromszor két kör megtételére készült a versenyautójával. Az elválasztó korlátok mentén rengeteg ember gyűlt össze, s fényképezőgéppel a kezében mindenki a nagy produkcióra várt. A műsor pontosan kezdődött (a magyar tévé élőműsorként, élőben közvetítette), s a felvezető interjút követően Button negyed három tájban süvített el előttünk először. A nyitott kipufogóból feltörő, irdatlan erősségű hanghatástól mindenkinek haptákban állt a szőr a karján, az ingyencirkuszra kitódult népek félig kábán és süketen vigyorogtak a boldogságtól, de elégedetten mutogatták szomszédjaiknak a versenyzőről és az autójáról készült fotóikat. S azok viszont, a pont ugyanazt a jelenetet ábrázoló magukét. Aztán a Button fiú, éktelen robajjal egy perc múlva ismét elhúzott az Alkotmány utcán, s az Országház felőli végében visszafordult a Deák téri másik végpont felé. Félórás egyéb (töltelék) műsorszám következett, mint versenymotorosok és túraautók felvonulása, aztán megint a roppant szimpatikus brit versenyző percei következtek. A harmadik futamot nem vártuk ki, mert éhesek és egy parányit nagyothallók voltunk, mivel alkalmanként legfeljebb három méterrel előttünk zúgott el az ezüstszínű csodagép.

  A szerdai nap pihenésre lett szánva, s csütörtökön, az ötnapos szünetet követően teljes erővel vetettem magam a munkába.  Kelt 2012.05.02.-05.

 

  Vége a kilencvenedik résznek