ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                  írta Miski György

 

                            Nyolcvankilencedik rész

 

  (Tizenharmadik kötet) Tizennyolc:

 

  Ma nem dolgoztam, s végre vettem a fáradtságot, hogy felkeressem a maradék budapesti első világháborús emlékműveket. Miután Anikómat reggel elvittem a munkahelyére, hazaérve pedig alaposan megsétáltattam Csicsa kutyánkat, mentem a városba. A Péterfy Sándor utcai kórház és rendelőintézetben régebben ez ügyben előfordultam már, de úgyis arrafelé volt dolgom, tehát még egyszer beugrottam, hogy az emeletre vezető lépcsősor fordulójába helyezett fehér márvány emlékműről a régieknél is jobb felvételeket készítsek. Egy utcával arrébb, az István úton található (főbejárat a 2-es szám alatt) az Állatorvosi Egyetem itteni kirendeltsége, amit az egyszerűsítésre hajló köznyelv mindközönségesen Állatkórháznak hív. Drága jó barátomat, életem egy igen válságos szakaszának hű társát, az öregségére ízületi- és szívproblémákkal küzdő Jerry kutyámat néha ide kellett hoznom, s a végső altató injekciót is itt kapta meg azon az átkozott novemberi napon. Vele voltam végig. Most a portás hozzám se szólt, amint elmentem mellette. Az udvar D épületének külső falán rátaláltam a hősi nevekkel teleírt kőtáblára. A Bethlen Gábor utcán keresztül visszagyalogoltam a Keleti pályaudvarhoz, s felszállva egy befutó 7-es buszra, elmentem vele a város budai oldalán található Móricz Zsigmond körtérre. Itt lefényképeztem azt az időközben hihetetlenül lepusztult földszintes körépítményt, amely egykoron a törökbálinti HÉV budapesti végállomását jelentette. Ekkor, a hatvanas évek elején még oly nagy forgalmat bonyolító gyűrűépület körül (amely a kezelőszemélyzet irányító- és pihenőállomása volt) fordult meg az akkortájt még földszintes családi házakkal szegélyezett Fehérvári úton érkező zöld szerelvény, s irányba állva innen indult a törökbálinti másik végállomás felé. A nagyjából ötven évvel ezelőtt megszüntetett vonal sínjeit rég felszedték (a mostani villamossínek a Fehérvári út közepén haladnak, míg a HÉV sínek a főút szélén futottak), a Fehérvári út mentén álló kis házak többségét lebontották, s a helyükre lakótelepet húztak. A Móricz Zsigmond körtér a 4-es metró építése miatt évek óta amúgy is légitámadás által sújtott területnek látszik, a metró eddig elkészült részeit magas furnérpalánk takarja a kíváncsi szemek elől. A falain összefirkált HÉV-körépület belső udvarral is rendelkezik, ennek közepén egy magas villanyoszlop körül hengeres alakú, derékig érő körszobor látható, amelyen reliefszerűen van kifaragva a magyar mitológia néhány ismertebb jelenete. Csodaszarvas, ilyesmi. A három (vagy négy?) oszlopos be- és kijárattal megszakított épület gyűrűjén belül irdatlan bűz terjeng, ami főként a felgyülemlett emberi fekáliából és vizeletből árad. Így múlik el a világ dicsősége. A fotózgatás után átballagtam a körtérbe, illetve a Bartók Béla útba torkolló Villányi út elejéhez. Itt magasodik az a hatalmas, mára ismét egyházi tulajdonba került, Szent Margitról elnevezett épület, ahol három gimnáziumi évet húztam le, még 1969 és 1972 között. (A gimnázium első osztályát - az 1968-69-es tanévet - Angyalföldön, a Kilián György gimnáziumban bírtam abszolválni.) Elsétálva a volt iskolám, valamint a tőle négyszáz méterre álló rivális oktatási intézmény, a hajdani József Attila gimnázium előtt (lehet, hogy még mindig ez a neve), a Kertészeti Egyetem idáig lenyúló parkján portási engedéllyel átvágva feljutottam a Villányival párhuzamosan futó Ménesi útra. Itt, a 45-ös számmal jelölt bejáraton át eljutottam a felső díszparkhoz, illetve a szellős teret közrefogó sárga egyetemi épületekhez. A jobb kézre eső D épület falán ráleltem a keresett kőtáblára, amelyen a nagy múltú egyetemnek a fronton elesett, egykor itt oktató tanárainak és tanuló diákjainak hősi névsora olvasható. Visszasétálva a Villányi útra, felszálltam a 61-es villamosra, amelyről az Alkotás és a Csörsz utca sarkán léptem le. Végigballagva az enyhén emelkedő Tartsay Vilmos utcán, néhány száz méterrel feljebb, majdnem a Böszörményi útnál, elértem a Kiss János altábornagy utca 40-es szám alatt működő tanítóképzőt. Most ugyan nagyban tart a tavaszi szünet, de a jóindulatú portás megengedte, hogy felmenjek az első emeletre, ahol a folyosó falába tagolva található a szép kiállítású, fémből öntött, féldomborműves alkotás. Miután vaku használatával ezt is többször lefotóztam, a Böszörményi úton villamosra ültem, s ezzel eljöttem a Széll Kálmán (nemrég még Moszkva ) térig, onnan metróval haza. (Megjegyzem, ezzel a mostani kis túrával remélhetően kifújtak a fővárosi emlékművek, nagyon úgy fest, hogy sikerült az összeset begyűjtenem. Ettől fogva a vidékiekre koncentrálhatok.) Ebéd után kettőtől háromnegyed ötig aludtam egy kiadósat. Odakint az udvaron piszkosul meleg, már-már nyári időjárás uralkodik, ami sajnos a hétvégére jósolt erős lehűlés előfutára. Márpedig a most következő húsvéti hétvégén megint autóba ülök, hogy vidéken tovább gyűjtsem az emlékműveket. Jelenleg 1290-nél tartok, de van még belőlük vagy kétezer.  Kelt 2012.04.04.

 

  (Tizenharmadik kötet) Tizenkilenc:

 

  Apám két évvel ezelőtt halt meg. Életének 82. évében. Megölték az Alsó Erdősor utcai kórház orvosai, akik épp az élet meghosszabbítására, az emberi szenvedések csökkentésére esküdtek fel. Hát, ez utóbbit sajátosan értelmezték, s az öregem combnyaktörése utáni rehabilitációt a maguk eszközeivel rövidre zárták. Apám betegágyát eleve úgy választották meg, hogy minél közelebb legyen az utcára néző kórtermi ablakhoz, amelyet a hűvös áprilisi napokban többször tárva-nyitva találtam, midőn apám látogatására érkeztem. Apám lesoványodott testét néha a hideg rázta, mert az egy szál pokrócot vagy lerúgta magáról, s nem akadt, aki visszatette volna rá, vagy szándékosan úgy helyezték rá, hogy könnyen lecsússzon. Nem segít az utólagos átok, a rohadék gyilkosai a földi bíróságok által büntetlenek maradnak, hiszen tudták jól, szinte lehetetlen rájuk bizonyítani a szándékosságot, az előre kiterveltséget. Többször írtam, s ez mit sem változik az idők során: apám, a tested ugyan elenyészett, de a szellemed belém költözve él tovább. Későn jöttem rá, hogy szeretlek.  Kelt 2012.04.06.

 

  (Tizenharmadik kötet) Húsz:

 

  Azt hiszem, az idei húsvét hétvégéről évek múlva is a kimerítő, hajszás rohanás fog eszembe jutni. Szombatról, vasárnapról és hétfőről van szó, mikor is a vasárnapi pihenőnap kivételével kora reggeltől estig úton voltam. Eközben, azaz szombaton és hétfőn mindösszesen 69 darab új emlékmű fotójára tettem szert, s közben 1400-nál valamivel több kilométert tettem meg. Szombatra 28, hétfőre 41 emlékmű megtalálása esett. Azt hiszem, az élménybőség zavarától akadályoztatva ezúttal nem fogom részleteiben ismertetni a két nap minden pillanatát, hiszen akkor napokon át körmölhetnék, ámde most is majd' lecsukódnak a szemeim a fáradtságtól, hiszen most kedd délután van, s túl vagyok a délelőtti nehéz melón. Majd meglátom, hogyan bírom szuflával.

  Szóval, akkor szombat. Anikóm dolgozott s nem tartott velem, amikor a hűvös pirkadatban kigördültem a Tábornok utcai kapun, s belőttem magamnak Eger városát és környékét. Odakint hűs, sőt hideg idő járta, a Nap (miután méltóztatott felkelni) gyönyörűen sütött (legalábbis kora délutánig), de az autó kitűnő fűtése mellett szinte hőhullámaim voltak a zárt térben. A régi 3-as úton nekivágva, a Kerepes utáni emelkedőt követően balra lefordultam Mogyoródra, hiszen amikor egyszer jártam itt, nem leltem szobrot vagy egyebet, de ez idáig meg voltam róla győződve, hogy az én hibámból. Hogy talán nem kutattam át tüzetesen a falut. Nos, ezúttal egy Sherlock Holmes-t megszégyenítő alapossággal jártam utána az összes számba vehető helynek, az eredmény mégis nulla. Se a templomok körül, se a főbb terein nem láttam nekem valót. Az M3-as két oldalán hosszan elnyúló település faluszéli temetője különösen megviccelt. A bejárat fölötti "Hősök kertje" vagy ilyesmi felirat azt sugallta, hogy beletrafáltam. A temető alsó szintjén találtam második világháborús, szovjet, ötvenhatos, 1848-as emlékköveket és kopjafákat, de az első világháborúra vonatkozó tárgyi emléket nem. A kora reggeli friss szélben nem sok kedvet éreztem a tetején rogyadozó kálváriával koronázott magas domb megmászásához, de összeszedtem minden akaraterőmet és nekivágtam. Felérve a teraszosan kialakított parcellákhoz, erősen fújtattam, s némi veríték áztatta a pulóverem alatti trikómat. Emlékmű sehol. Illetve, oldalt állt egy Trianonra utaló kettős kereszt, lábánál feliratos márványtáblával, de semmi több. Temetőben jártam, tehát a tisztesség végett nem anyázhattam hangosan, de amíg lefelé tartottam, a fogaim óvatos csikorgatásával igyekeztem kifejezni rosszallásomat a bárgyú tréfa miatt. Elkedvetlenedve a rossz kezdéstől és az időrabló kutatás kudarcától, sebesen visszatértem a fölöslegesen elhagyott 3-as útra. Gödöllőt hamar elhagytam, s máris Aszód környékére értem. Itt régebbről kimaradt Domony falu felkeresése, amit ezúttal pótoltam. A templom falára kifüggesztett márványtábla gyógyírként hatott a csúfos kezdés után. Hatvan is hamar elém sietett, s aztán Gyöngyös jött sorra. Az internetről szereztem tudomást arról, hogy az általam két éve megörökített főemlékművön kívül akad itt egy szerényebb kivitelezésű alkotás is. A darab az darab, tehát felkerestem a ferencesek templomát, s lefotóztam a falán látható félasztalnyi szürke kis kőtáblát. A városból délkeletre, Karácsond felé igyekeztem. Itt még sosem jártam, de megérte benézni, mivel gyönyörű, katonaalakos emlékművet találtam. Tovább menve Nagyfüged és és Ludas érintésével értem ki megint a 3-as főútra. Ekkor még úgy véltem, jól belehúzok, és Kerecsendig meg sem állok. Ám amint megláttam a Nagyút felé mutató letérőt, melynél pocsékabbat alig hordott hátán a Föld, arra a döntésre jutottam, hogy megpróbálom. Tudni kell, bő egy éve elindultam már egyszer ezen az úton a rejtélyes falu felé, de a kátyús, hihetetlenül gondozatlan, töredezett aszfaltúton, szégyen a meghátrálás, de az autó futóművének hasznos alapon, száz méter megtétele után visszafordultam a sima országútra. Ezúttal bátrabb és elszántabb voltam, s a kíméletlen három kilométert legyűrve beestem a leamortizálódott belső útjaival sem dicsekedhető településre. Hiába jöttem, a szerény kis templom tágas, kopár kertjében egy viszonylag új kiállítású második világháborús obeliszk árválkodott. Mivel a temető sem nyújtott számomra értékelhetőt, Kál felé vettem az irányt, onnan pedig Kápolnát céloztam be, s ismét a 3-ason találtam magam. Aztán végre elértem Kerecsendet, ahol északra fordulva Demjénre futottam be. A világhírű egri borvidék egyik jeles falujában jártam, ahol ugyan nem várt valami orbitális, világra szóló méretű és cifra emlékmű, de a templom tövénél látott szerény, mindazonáltal tisztességes alkotás is megállja a helyét. Tovább haladva északra, a bora mellett a fürdőjéről ismert Egerszalók következett. A hősi obeliszk a dombra települt temető melletti templom előtti teraszos részen lett meg, ahonnan kiváló rálátás nyílik a falura és környékére. A harangtorony húsz méterrel hátrébb, önmagában áll. Kicsit túlzásnak tartom a tájképet elcsúfító, túlméretezettnek látszó fürdőszállodákat, de biztosan van rájuk igény és kereslet. Egerszólát világháborús emlékműve - egyszerű obeliszk - tőszomszédságában az itteni 1848-as harcoknak mementót állító emlékmű látható, rajta régies írással a szöveg. Innen bekeveredtem Egerbe, ahol jókora szerencse révén szinte egyből ráleltem a délnek tartó útra, amelyen Andornaktálya fekszik. Előbb megálltam Kistályán, amelynek ugyan körbejártam a templomát, de nem láttam fotózásra érdemlegeset. Andornaktályán a főútba torkolló, dombról leereszkedő út torkolatánál állították fel a két háború emlékköveit, egymástól méternyi távolságban. Mögöttük húzódik a temető. A kissé félreeső Nagytályán a templom falán láttam meg amit kerestem. Érdekes módon zárva találtam a kertkaput, de kevéske feszegetés után belökhettem, s máris tehettem a dolgomat. A Nagytályával dél felől szinte összenőtt Makláron végre jelentősebb emlékműre bukkantam. A tetszetős, magas templom körül húzódó, gondosan karbantartott parkba, miután nincs kerítés, simán be lehet jutni. Az egyház déli oldalához közel álló monumentum alsó része a vaskos, stabil talapzat, amelyen rengeteg innen való katona neve olvasható. Ők mind ott maradtak valamelyik harctéren. Az aljzat tetejét Jézus és a sebesült katona kettőse foglalja el. Mindkét figura igényes, művészi kivitelben készült. Visszakanyarodtam Andornaktályára, ahonnan a körülbelül tizenöt kilométerre eső Mezőkövesd felé indultam, de félúton lefordultam balra, Novaj felé, onnan pedig Ostorosra ugrottam át. Az emlékművek fényképezését követően most mát igazán Mezőkövesd felé indultam azzal a szándékkal, hogy a "mögötte" fekvő Szentistvánra jutok, de a városba érve, amint megpillantottam a Szomolya felé mutató nyilat, mégis inkább azt követtem. Szomolya és a tőle északra eső Noszvaj egykettőre megvolt. Ez utóbbin egy távolabbi dombról még régi barlanglakásokat is fotóztam. Bogács már több időt követelt, s nemcsak a temetővel közrefogott, szép templomának kívülről való megbámulása, meg a közelében álló második világháborús, helyes kis emlékművecske fényképezése okán, hanem az emeletes iskolaépület előtt látható első világháborús emlékmű miatt is. Ez utóbbi hollétéről a temetőben ügyködő öregasszonyoktól szereztem tudomást, akik egymás szavába vágva igyekeztek minél érzékletesebben elmagyarázni a szoborhoz vezető utat. Ami végül meglett. A magas talapzat tetején álló, vörös homokkőből faragott nyurga alak naiv mester keze munkájára utal, de kedves, aranyos figura, nem lehet rá haragudni. Az emlékmű a háború után meglehetősen korán elkészült, mert mint azt a talapzati márvány felirata tanúsítja, már 1923-ban kiállították. A Bogácsról északra induló úton percek alatt Cserépfalun voltam. A templomkert zászlótartó katonája valószínűleg egy helybéli férfi arclenyomatát viseli, annyira sajátságos, oly mértékben egyedi. Tovább haladva most a zsákfalu Bükkzsérc következett, ahol megint szerencsével jártam, ezúttal egy turullal díszített, nyurga csonka gúla obeliszk képében. Mélyen bent jártam a Bükkben, amerre néztem mindenfelé kellemesen hullámzó hegygerincek, az éledő erdőktől épphogy zöld dombok, az út mentén és a falusi porták mélyén javában virágzó fák, a szivárvány összes színében pompázó virágoskertek kísérték utamat. Harapni lehetett a jó levegőt, az ég - egyelőre - hibátlan kékséggel nézett le rám, a Nap langyosan sütött, de ha odatartottam az arcomat, simogató meleggel hálálta meg a figyelmet. Bükkzsércről visszajutva Cserépfalura, a párhuzamos völgyben fekvő Cserépváralja megközelítéséhez azt a régebbi autóstérképen nem is szereplő utat vettem igénybe, amelyet az újabb kiadású térkép is csak földútként tüntet fel. Ehhez képest jó minőségű aszfaltot kaptam a gumik alá, nem csoda, hogy hipp-hopp letudtam a távot. Nagyon szép, összeszedett kis emlékmű uralja a faluközpont szűköcske terét. A Jézusos kőkereszt szomszédságában felállított kőgúlát, homlokzatán a hősök fekete márványtáblájával, kétfelől középmagas zászlótartórudak, rajtuk nemzeti színű lobogók őrzik. A kissé távolabb eső Tard község felé haladva ismét maradt időm és terem a bükki táj szépségeiben gyönyörködni, igaz, a többnyire kanyargós úton nem is ajánlott a száguldozás. Meg aztán, ha valahol, akkor itt, ahol annyi fenséges természeti csoda keresztezi az ember útját, minek az a nagy rohanás? Tard északi határánál megállított egy kerítés nélküli kis temetőféle látványa. Kiszállva az autóból, s közelebb kerülve kiderült, második világháborús időket megidéző magyar katonai temetőnél járok. A tíz-tizenkét sírjel közül a legnagyobbikon 14 honvéd, tizedes és egyéb alacsony rendfokozatú katona neve olvasható, legalul az emlékkő állításának 1946-os évszáma, s hogy Tard-Nagymajor közönsége (lakossága) adta meg ilyen formán a valószínűleg a közeli harcokban elesettek végtisztességét. Tardon egyébként mindössze egy egészen új, tehát a rendszerváltás után készült, a két nagy háború hőseit egy magas márványlapon összevonó emlékművet találtam. A térképek ugyancsak nem jelölték azt az összekötő utat, amelyen Tardról egyhamar visszatérhettem Bogácsra, ahonnan, Noszvaj érintésével Egerbe értem. A kacskaringós út legfeljebb húsz percbe telt, de ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az időjárás úgyszólván egyik pillanatról a másikra megváltozzon. Eger közelébe érve szelíd esőcseppek csapódtak a szélvédőre, az ég összefüggően beborult, a félórával előbb oly tisztán sütő Napról legfeljebb emlékeim maradtak. Mindig erős fenntartásaim voltak (és vannak) az idegen városokban való furikázásokkal kapcsolatban, s ez alighanem látens kisebbségi érzésre, cifrábban fogalmazva: a váratlanul felbukkanó problémák megoldási lehetőségei közti bizonytalankodástól való félelemre utaló jel. Egy pillanat, ezt még egyszer át kell olvasnom. Jó, maradhat. Amennyire lehet, kerülöm a nagyvárosokon való átutazás kihívását, nem azért, mert a végén nem tudnám megoldani a feladatot, hanem mert ilyenkor mindig szembesülni kényszerülök magabiztosságom felületes és látszólagos voltával. Egert viszont, ezúttal úgymond csuklóból leküzdöttem azáltal, hogy minden fölösleges kerülőút nélkül, s egyből kitaláltam a hét kilométerre eső Felsőtárkányra. Érdekes látványban részesültem, amint az Eger felnémeti szélénél kezdődő nyílegyenes út innenső végéről ráláttam Felsőtárkány hét kilométer távolságból nézve gyufafej méretű templomára. A távot százhússzal robogtam végig, s perceken belül kint voltam. A messziről meglátott templom rohamosan nőtt, s egyszer csak, kitöltve a látómezőmet, ott magasodott az orrom előtt. Immár nem játékszer méretben, hanem a maga valóságában. A mellette leágazó belső út egy patak feletti hídon átvezet a családi házak övezetébe. Nem kell közöttük hosszasan kutatni, tekeregni, mert a híddal szembeni Művelődési Ház előtt ott a turullal és kettős kereszttel koronázott emlékmű, amelynek a felső része az első, az alatta lévő szint a második világháború hőseinek neveivel van sűrűn teleírva. A fényképezés végeztével azon az úton amelyiken jöttem, visszaautóztam Egerbe. Most újabb feladat elé néztem: ezúttal a hevesi nagyváros ellenkező oldalánál kellett kijutnom a sűrűből, hogy elérjem a következő célpontként kiszemelt Egerbaktát. Még kitartott bennem a frissiben megerősödött egészséges önbizalom férfias lendületet eredményező illúziója, aminek a hatására ment minden, mint a karikacsapás. A kanyargós szerpentinen elérve a falut, hamar belebotlottam a templomdomb aljában látható emlékműbe. A dombtetőre vezető meredek lépcsősor egy csinosan faragott székelykaputól indul, s ennek jobb oldalánál ott a két világháború katonahőseit soroló, nyújtott téglalap alakú monumentum. Következett Bátor. Első próbálkozásra nem lett meg, de tüzetesebb vizsgálat után felfedeztem azt a templom alatt elvezető út felől bokrok által félig takart kis márványtáblát, amelyet a láthatóan ritkán használt egyházi építmény oldalába falaztak. A félreeső Hevesaranyostól nem sokat reméltem, s már az odavezető szép út nyújtotta látványnak örültem. De másként is elnyertem fáradozásom méltó jutalmát, amikor a templom mögötti földszintes iskolaépület falán megláttam a szerény, de fényképezésre feltétlenül érdemes kőtáblát. Visszajutva Bátorba, tovább haladtam északra, ahol percek múltán Egerbocs került az utamba. Itt a Bátorban találthoz méretben és formában hasonlító emléktáblát találtam, mégpedig a templomhoz közeli ház falán. A korábbi időkben eredménnyel meglátogatott Szúcson túljutva, kisvártatva Bekölce utcáit koptattam. Nem fog el a lelkesedés, amikor efféle semmitmondó, mondhatni lélektelen emlékművet sodor elém a sors, de mit tegyek, a darab az darab, tehát bármennyire is nem tetszik amit látok, megörökítem. S azt sem értem, hogy a Bekölcéhez hasonló, viszonylag sok jó állapotú öreg házat, csinos kúriát, gazdagnak látszó templomot felvonultató településekről hová tűntek a régi emlékművek? Mikor és kik vitték el a helyükről, hiszen a jómódból következően valamikor biztosan kellett lenniük. Talán éppen ott álltak, ahová a helyüket bitorló újak kerültek. Borsodnádasdra érve elértem szombati utazásaim legészakabbra eső pontját, innen már csak vissza, Pest felé haladtam. A terjedelmes település, amely a régebben bezárt lemezgyára révén egykor rengeteg embernek adott munkát, biztosított megélhetést, két remek emlékművel is dicsekedhet. Az elsőként felfedezett alkotás a templomtól délre, vagyis a Balaton falu felé induló út aljában található nagyobb köztér közepét foglalja el. Nem figurálisra tervezték, leszámítva a középen magasba nyúló oszlopot, amelynek előoldalára vertikális irányban fémkardot erősítettek, s aminek az alsó csücskét alighanem fémre specializálódott tolvajok tették magukévá. Amit nyújtózkodva elértek, azt letörték, a többivel nem bírtak. Ezt a sunyi bűnt egy jól behatárolható körhöz, mondhatni etnikumhoz tartozó népség szokta - pénzszerzési célból - elkövetni. Aki kapásból a romákra gondol, téved. Inkább cigányok lehettek. A szolidan megcsonkított emlékmű tehát a középre helyezett, kimagasló kőoszlopból és a kétfelől szárnyszerűen elhelyezett, enyhe ívet leíró oldalelemekből áll. A két szárnyon helyezték el a hősi halottak névsorát tartalmazó kőtáblákat. Ott és akkor azt gondoltam, Borsodnádasdon igazán kitettek magukért eleink, hiszen látványos, méltó alkotással tisztelegtek a vérüket áldozók előtt. Ámde ezzel még nem volt vége a helyi örömöknek, mivel a volt (bezárt) lemezgyár felső részén, egy afféle völgykráterben megbújva közepes méretű parkra, s azon belül egy fémből öntött katonaszoborra bukkantam. Az alacsony, legfeljebb másfél méter magas, erős kőtalapzaton jobb kezében kürtöt tartó, a harci hangszert elszántan fújó, baljával zászlórudat markoló rohamsisakos katona látható. A lemezgyári főbejárat közelében mélyen ülő teret környező domboldalak egyikét gyönyörű, kissé hagymakupolásnak látszó templom, a szemközti meredélyt a szocreál stílusú kultúrház foglalja el, ez utóbbi mellett ott a vasútállomás. A tér harmadik oldalát az egykori lemezgyár bejárata és uniformizált falsora, ezzel szemközti, negyedik szakaszát a XIX-XX. század fordulójának békebeli hangulatát árasztó, valaha talán úri kaszinóként funkcionáló emeletes épület zárja. Az egymást követő korok, kultúrák eme ütközési pontjának eklektikussága, izgalmas disszonanciát sugall, hiszen úgyszólván egy stílust, egy létformát képvisel a lemezgyár, a vasút és a kultúrház rideg triója, s egészen mást a kaszinóféle és a templom harmonikusabb kettőse. Fotózgatás közben beszédbe elegyedtem egy arrafelé karikázó, tizenhét-tizennyolc év körüli fiatalemberrel, aki erősen noszogatott a helytörténeti kiállítás megtekintésére, amit a városka monográfiáját készítő tanára, ha jól emlékszem, bizonyos S. Tibor rendezett. Időm szűkös voltára hivatkozva őszinte sajnálattal utasítottam el az invitálást, de megígértem, hogy otthon utánanézek az interneten nevezett tanár úr könyvének. Ezt ez idáig nem tettem meg. Szombati utazásom során, gyakorta keringve a meredeken felfutó vagy keményen lejtő hegyi utaknak, szerpentineknek a gyarló testet módfelett igénybe vevő centrifugális erővel spékelt szakaszain, többször eszembe villant, milyen szerencse, hogy a gyomrára érzékeny Anikó ezúttal nem tartott velem, mert nyilván tucatszor kidobta volna a taccsot. Ami azonban a Borsodnádasdról Balaton faluig tartó hat-hét kilométeren várt rám, arról nem is álmodtam. A pocsék minőségű, töredezett burkolatú úton való amúgy is kínkeserves haladást hihetetlenül megnehezítették a minden eddiginél gyakrabban következő kanyarok, az út minden eddiginél merészebben emelkedő és süllyedő vonalvezetése. Én ugyan egy percig sem éreztem hányingert, de Anikóm, ha velem van, vélhetően ötven méter után kiszáll az autóból, mondván, akkor inkább gyalog jön. Megkönnyebbülten konstatáltam Balaton település távolban feltünedező szélső házait; errefelé már az út is visszasimult elfogadható, normális állapotába. A másfél ember magasságú szürke kőobeliszk külön e célra elkerített területen, sípcsontig érő gazzal övezve várja a teljes összeomlás bekövetkeztét. Hosszában ugyanis ujjnyi repedés vonul végig rajta, ami előrevetíti, hogy egy gyengébb földmozgás kettéhasítja és a földre dönti. Gyorsan lefotóztam, nehogy darabokra hullva lássam viszont. A délnek, Egernek vezető úttól némileg balra esik Bükkszentmárton, ahol nem találtam világháborús emlékművet, s hiába kérdeztem a faluszéli módosabb családi ház lakóit, ők sem tudtak ilyesmiről. Viszont felhívták a figyelmemet a fél kilométerrel lejjebb emelkedő dombot koronázó öreg templomra, amit annak rendje-módja szerint felkerestem. A falába süllyesztett tábla (ez is a '60-as évekből származik) szerint műemléki besorolású épület ugyan zárva van, de láthatóan nincs elfelejtve, mivel a tetőcserepeit teljesen lecserélték, s a stabil ráccsal védett, félig nyitott ajtón át benézve látszott, hogy odabent is alakulnak a felújítási munkálatok. Az alább fekvő Mikófalván, szombati utazásom utolsó számba vehető helységében ritka giccses emlékmű került elém, amit elég megemlítenem, minek részleteiben felidézni a fájó emlékeket. Esküszöm, még a fényképezőgépem is öklendezett, amint ráirányítottam az optikáját. Most már eltehettem a fotós felszerelést, rendet tehettem a jegyzeteim és a térképeim között, hiszen aznapra fájront volt. Még egy említésre méltó esetről beszámolhatok, ugyanis a néhány kilométerrel odébb fekvő Mónosbélen lassan áthajtva, lelkesedéssel vegyes megütközéssel figyeltem az idei első gólya ügyködését a villanyoszlop tetején elhelyezkedő fészkén. Egymagában ténykedett, rendezgette a hosszúra nyúlt ősz és tél idején szétkuszálódott gallyakat, a puha bélésként alkalmazott fűcsomókat. A magas hegyfalak közé szorult Szarvaskőn át az aznap harmadjára meglátogatott Egerbe értem, ahonnan kijutottam a régi 3-as útra, azon pedig, heves esőzések és viharos széllökések közepette hazáig futottam. Mire elértem Kerepest és Kistarcsát, az eső elállt. Aznap nagyjából 560 kilométert tettem meg, begyűjtve újabb 28 emlékmű fotóját.

  A következő nap, húsvét vasárnapja a pihenésé volt. Anikóm viszont ezúttal is dolgozott. Reggel kocsival elvittem munkába, utána itthon megsétáltattam a kutyánkat (piszkosul hideg szél fújt a Francia és a Mexikói úton, de a Nap ismét tartósan előbújt), utána viszont ki sem tettem a lábam a fűtött lakásból, egészen késő estig, mikor is a nejem elé mentem.

  Húsvét hétfőn - a végre szabadnapos Anikóm kívánságára - úgyszólván menekültünk a hívatlanul kopogtató, idegen locsolók elől, el, egészen a Balatonig, illetve a tótól délre húzódó somogyi dombvidékig. Reggel háromnegyed hatkor úton voltunk, az első székesfehérvári fotók negyed nyolckor készültek. A levegő az éjszaka folyamán annyira lehűlt, hogy amikor a kocsiból kiszállva az óvárosi Hősök terénél fényképeztem, a fagyos légkörtől két percen belül fájni kezdtek az ujjaim. Mint januárban vagy februárban. A Nap ugyan ész nélkül sütött, ennek ellenére alig lehetett fagypont felett, mert néhány árnyékban rekedt tócsán jéghártya húzódott. A szeles, hideg nagyvárost gyalogosan, remegve, cidrizve jártuk be, legalábbis azt a részt, ahol remélni valónk volt. Így például a Hősök tere (Géza nagyfejedelem tere) után eljutottunk a Városház térre, ahol lovas katonaszobor fogadott. Onnan a Várkörút úton kijutottunk a sétányokkal szabdalt városi promenádra, a Zichy ligethez, amelynek túlsó végében felsejlett az oroszlános első világháborús emlékmű. Innen visszakanyarodva a város szíve felé, a kissé eldugott Ady Endre utcában, a mezőgazdasági iskola sarki beugrójánál találtunk rá a valamikor itt tanult és tanított, fronton elesett hősök emlékszobrára. Alig vártuk, hogy eljussunk a kellemesebb viszonyokkal kecsegtető autónkhoz, amelyet a buszpályaudvarhoz közeli parkolóban hagytunk. A gyorsan barátságossá melegedő kocsival a Siófok felé vezető régi 7-es útra irányítottam magunkat, aztán ereszd el a hajam, vágtáztunk száztízzel! Siófok után sűrű egymásutánban jöttek a Balaton déli partjára települt falvak, de engem elsősorban Balatonszárszó érdekelt, mivel ez volt az első azon falvak hosszú sorában, ahol még nem jártam a világháborús szobrok miatt. A főút melletti főtér külön kis szigetére helyezett emlékmű kőkatonája parányit buzis kecsességgel igyekszik elhajítani a jobbjában tartott kézigránátot. Hátulról, a feneke felől nézve még inkább gyanússá válik a néhai szobrász nemi identitása, de Istenem, vegyük úgy, hogy a művész úr megelőzte a korát. Szóládon igazi férfiember könyököl a mellette lévő magas tuskóra, alacsony oszlopra, vagy ilyesmire. Közben a puskája csövét szorongatja. Mindez a református templom előtti részen, parittyadobásra a katolikusok templomától. Teleki jóval odébb esik a délre vezető úttól, de azért becsületből betértünk. A magas domboldalra és dombra települt falu amolyan evakuálás előtti hangulatot áraszt. Minden második házon kint az eladó feliratot viselő tábla, az utcákon senki sem jár. A faluszéli templom körül zavartalanul serken a friss fű, egyetlen lábnyom nem látszik az érintetlen zöldben. Pedig aznap húsvét hétfő volt, előtte pedig vasárnap, sőt még előtte nagypéntek. Igaz, nem is figyeltem, katolikus templom volt-e? Az emlékmű viszont, ha nem is könnyen, de meglett, méghozzá egy szerény, de tetszetősen megfaragott kőtábla formájában, az oldalsó bejárat felett. A bejárat teteje és a tábla közötti keskeny falsávot a római számokkal írt 1865 évszám tölti ki. Magyarázó, felvilágosító feliratot ezzel kapcsolatban nem láttam. Visszaautózva a völgyben futó országútra, eggyel tovább léptünk, méghozzá Kötcsére. A rendezett kinézetű falu a politika világa előtt sem ismeretlen, mivel a mostani legnagyobb párt, a kormányt vezető Fidesz itt szokta tartani a nyilvánosságra mérsékelten tartozónak ítélt pártgyűléseit. Légvonalban tizenöt kilométer Balatonőszöd, ahol viszont az MSZP-nek van pártüdülője, rendezvényközpontja. Erről a faluról később. Az úttól valamivel balra eső, eléggé elrejtett Kötcsén az iskola előtti területen található a világháborús obeliszk, rózsaszín kövébe míves betűkkel bevésve a hősi halottak nevei. A feliratok tanúsága szerint akadt család (Reichert), ahonnan nyolc férfiember is a frontok valamelyikén maradt! Nagycsepely falu végállomása a Balatontól idáig vezető aszfaltútnak, hiszen a településről csak egy futóműgyilkos földút vezet tovább. A központban lévő parkocska szélén mellmagasságig érő, laposra faragott kődarab alkotja az emlékmű alapját, homlokzatán megkopott aranyozású nevek tömege sorakozik. Visszakocsizva Balatonszárszóra, a pár kilométerrel arrébb fekvő Balatonőszöd következett. Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök az itteni üdülőben tartott zárt körű pártrendezvényen mondta el hírhedt beszédét, amely aztán a 2006-os őszi zavargások gyúelegyét képezte. De ezúttal hagyjuk az országos politika bűzös fertőjét, s térjünk a templom melletti kis térre, ahol hatalmas, kétemberes szikladarab áll, s az annak síkba csiszolt előlapján (a kopottságtól alig kivehetően) olvasható hősi névsor képviseli az emlékművet. Balatonőszöddel szinte egybeépült Balatonszemes, amelynek újabb kori emlékműve annyira hitvány, pontosabban annyira nem emlékműszerű (néhány lépésről a tenger mélye felé forduló bálna farokuszonyának látszik), hogy csak kötelességtudatból fotóztam, s ugyanez okból említem. Nem különb a tó partján következő Balatonlelle sem, ahol a főút melletti parkban látható ugyan egy vastag lánckorláttal közrefogott hófehér obeliszk, de az előoldalára mindössze annyit írtak, hogy: "A hősök emlékére". Aztán, jó urak és elvtársak, miféle hősök emlékére? A fene azt a gyáva szíveteket, a képlékeny gerinceteket! Még azt sem merték kiírni, hogy a világháborús hősökére. Mindenki gondoljon, amire akar. Én is azt teszem, rólatok. A településtől délre fordulva rátértünk arra a 67-es főútra, amelyen aztán - kisebb kitérőkkel tarkítva - az 52 kilométerre lévő Kaposvárig jutottunk. Látrányon fekete márványoszloppal tudták le a kötelezőt. Az olyan eldugott, félreeső falucskákban, mint Visz, néha gyöngyszemekre bukkan az ember gyanútlan fia. Az itteni obeliszk nem mérhető össze a mohácsival vagy a bajaival, mégis barátságosabb, emberibb, szívhez közelebbi. Viszen legalább tíz kilométerrel túl megtaláltuk Karádot. Erről a névről két dolog jut eszembe: a híres régi színésznő Karádi Katalin, illetve az általános iskolában tanult csúfolkodó nóta két strófája. Miszerint: "A karádi faluvégen, seh-haj, lulululu-lárom, legényvásár lesz a héten, sej-haj, lulululu-lárom, sült krumpliért adnak egyet, sej-haj, lulululu-lárom, milyen olcsó, mégsem vesznek, sej-haj, lulululu-lárom." A második strófa: "A karádi faluvégen, sej-haj, lulululu-lárom, leányvásár lesz a héten, sej-haj, lulululu-lárom, száz aranyért adnak egyet, sej-haj, lulululu-lárom, milyen drága, mégis vesznek, sej-haj, lulululu-lárom." Az emlékművet nem a legény- és leányvásárt megéneklő faluvégen, hanem a központi részen lévő téren találtuk meg. A tömzsi, fektetett téglalap alakú talapzaton tiszteletet parancsoló oroszlán fekszik, a talapzat felületét ellepik a hősök nevei. Innen visszafordultunk arra, amerről jöttünk, vagyis Látrány felé, mivel a következő település, Andocs tavaly ősszel ki lett pipálva. A Kaposvár felé mutató 67-es úton Somogytúr következett. Hamar letudtam az új építésű emlékművet, aztán irány tovább, Somogybabodra. Az útról is jól látszik az új katolikus templom kertjébe helyezett kettős emlékmű (a bejárat egy széles székelykapu), ami, sajna, ismét a közelmúlt terméke, miáltal alig van értékelhető esztétikai hatása. A patinás, figurális emlékművet felmutató Gamás négy kilométerrel arrébb fekszik az úttól, de megérte benézni. Sajnos a hatalmas talapzatra helyezett, az oldalán fekvő, talán halott katonát ábrázoló remek kőfaragás nehezen fényképezhető, mivel a falu két, hozzávetőleg párhuzamos belső útja közötti szűk teraszfélén került kiállításra. S nem elég a rossz helyválasztás, az emlékmű elhelyezésére szánt szűk parcella két szélét alaposan megnőtt bukszusok határolják, miáltal a fényviszonyok erősen leromlanak, még napos idő esetén is. Ez persze mit sem von le az alkotás nagyszerűségéből, de a helyi vezetők áthelyeztethetnék valami szellősebb, világosabb térre. Gamásról megint a főútra tértünk, amin lejjebb haladva úgy nyolc kilométer múltán jobbra és balra is út ágazott le. Először a balra ágazóra tértünk, mivel ezen két falu: Felsőmocsolád és Ecseny fekszik. A másik oldalon csak egy: Polány. Felsőmocsolád hosszan elnyúló település, s mindjárt az innenső szélén magasodik a néhai vasútállomás bezárt épülete. Az emeletes ház összes ablaka bedeszkázva, ajtói láncra és lakatra zárva. A mellette futó három sínpárból a középső viszonylag fényes, nem rozsdás, mint a szélen futók, tehát itt néha elhúz egy-egy szerelvény. Lehet, meg is áll, de az állomásépület használaton kívül. Beljebb haladva a falu központja felé, egy idő után feltűnik a tágas központ, metszéspontjában az alacsony drótkerítéssel közrefogott térrel. Ennek szélén látható a terméskövekből rakott kétszintes emlékmű, alsó szintjének homlokzatán a második, rövid lépcsősoron megközelíthető felső szintjén az első világháborús hősök fekete márványtábláival. A tér közelében ágazik le a még tovább, Ecseny felé tartó út. Az ember azt hinné, ilyen világvégi településekhez nem építenek aszfaltozott utat, s ha mégis, azt hagyják leromlani, nem költenek a karbantartásukra. A kicsit rosszmájú feltételezés ez esetben nem állja meg a helyét, mert egészen kiváló út vezet Ecseny központjáig. Az igaz, hogy az emlékművet nem itt, hanem a szembeni dombra épült magas templom kerítésébe tagolva, a bejárati kapu fölé helyezve lehet megtalálni. A kilencven százalékban német eredetre utaló húsz hősi nevet vöröses színű kőtábla őrzi, tetején timpanonos záródással. A bejáratot kétfelől határoló nyers téglafalon további két emléktábla látható: a bal oldali a második nagy háborúban odaveszettek nevét sorolja, a jobbra eső a helyi németség sorsfordító eseményeiről, többek közt az 1940-es évek végi kitelepítésről emlékezik meg. Visszatérve a 67-es úthoz, ezúttal a nyugatra induló mellékútra tértünk, amin a három kilométerre fekvő Polányba jutottunk. A háborús emléktábla a tiszta, rendezett falu könyvtárépületének falán van kihelyezve. Polányból ismét az észak-dél tájolású főútra tértünk, amin a pár kilométerrel alább fekvő Mernyét kereszteztük. Épp a kereszteződésnél van az a kis közpark, amelynek legfőbb éke a két ember magasságú szürke betonobeliszk előtt strázsáló fegyveres katona. A parkban egyébként kopjafa és egy kisebb méretű székelykapu is látható. Az innen néhány kilométerre lévő Somogygesztit percek alatt elértük. Már jó előre tábla jelzi, hogy innen lehet tovább, a mögöttes Somogyjád felé haladni, de akkor át kell vergődni egy mintegy 3 kilométer hosszú földúton. Ezt már nem vállaltam be, de Somogygesztit igen. Nagyszerű döntésnek bizonyult, hiszen a kitűnő helyen fekvő templom lábánál elhelyezett, álló téglalap formájú monumentum rendkívül fotogén jelenség. Különösen a szép templommal a hátában. Mernyére visszajutva most keletnek vettük az irányt. Kisvártatva azonban máris délre fordultunk, a kitérőt bizonyos Somodor nevű falu kedvéért iktattuk közbe. Pontosabban a könyvtára mellé állított szürke obeliszkje miatt, ami ugyan középszerű jelenség, ám legalább régi, eredeti, s már ez jelentős mértékben növeli az eszmei értékét. Vissza Mernyére, s tovább délre. Somogyaszaló az út melletti parkba helyezett, a templom mellé bezsúfolt, nehezen fotózható emlékművel várt. Két percet szántam rá, és nyomás tovább! Közel jártunk a megyeszékhely Kaposvárhoz, amikor a kétfelé ágazó utak közül elsőként a nyugatra eső mellett döntöttem. Magyaregres semmiféle emlékművel, se első, se második világháborússal nem szolgált, pedig minden zugát felkutattam, s érdeklődtem a helyieknél is. Ennek ellenére nem távoztunk üres kézzel, illetve lélekmelengető élmény nélkül, mivel a ki tudja, utoljára mikor használt vén templomáról készített fotók megérték a kitérőt. Mindez szép, szép, ámde mégis másra vágytam, valami más űzött-hajtott erre a Pesttől oly távol eső vidékre. Az autó eleje, mint egy sokat tapasztalt kopó szimatot fogó orra, máris új irányba állt, s íme, nem eredmény nélkül, mert az útelágazás másik oldalán fekvő Kaposfüreden (közigazgatásilag Kaposvár része), a templom kertjében meglett a vágyott alkotás. Ez egy kétemberes obeliszk, előoldalán egy kőből kifaragott, hegyével felfelé mutató karddal. Előzetesen nem terveztem arra menni, de kétszer is elhaladtam a három kilométerre lévő Juta felé mutató iránytábla mellett, s végül engedtem a csábító csalogatásnak. A helyszínen mindenesetre nem ért nagy meglepetés, mert a templomdomb emelkedőjének félútjára állított emlékmű inkább a művészies, mint a művészi kategóriába tartozik. Kaposvár és köztem már csak pár kilométer távolság állhatott, amit könnyedén legyőztem, s máris kezdetét vehette a város emlékművei utáni nyomozás. Ahhoz képest, hogy számomra egészen ismeretlen terepre tévedtem, az előzőleg elgondoltnál jóval kevesebb időráfordítással meglett a fő emlékmű, ami a vasútállomással szemközti Rákóczi téren, az országos ismertségű Csiky Gergely színház mellett áll. Igen, igen, egy középméretű magyar várostól joggal várható, hogy minőségi alkotással rukkoljon elő, s Kaposvár becsülettel eleget tett az elvárásnak. A széles, embermagas kőtalapzat tetejét egy oroszlánnal viaskodó férfialak foglalja el, amint a száját tátó fenevadat puszta kézzel igyekszik megfékezni. Értékes, művészi színvonalú alkotás, ezzel minden rendben. Ahogy illik, minden oldalról lefotóztam, s mentem vissza a közeli parkolóban hagyott autóhoz, hogy akkor lássuk a többit. Már beültem Anikóm mellé, amikor jobb hátulról fura koppanásokat hallottam, s hátrafordulva láttam és éreztem, hogy a mellettünk parkoló kocsi ajtaja többször is nekiütődik a járgányunk karosszériájához. Kiszálltam, hogy közelebbről győződjek meg a történésekről, hiszen a sofőr a vezetőülésben ült, nem létezett, hogy ne tudott volna a nekiverődésekről. Mire odaértem, a jobb hátsó kerék feletti részen egy darabon leverődött a fényezés, amit kicsit indignálódva kértem számon a látszólag színjózan vezetőn. Erre neki állt feljebb, hogy na, ha akarom, ki tud ám szállni a kocsijából! Ezt fenyegetésnek szánta, s már a kocsija nyitott ajtaja mellett állt - tőlem egy fejjel magasabb, negyvenöt körüli ürge volt -, amit, alighanem szándékosan, újból nekikoccantott a sárvédőmnek. Egy pillanata zavarba jöttem, mert valamit nem értettem. Magamban úgy véltem, hogy minimum elnézést kéne kérnie a kárt okozó ügyetlenségéért, ehelyett ő lépett fel támadólag! A helyzetet olyan abszurdnak éreztem, mintha a kezemből kiejtett üvegpohár megállt volna a levegőben, ahelyett, hogy csörömpölve összetört volna a földön. Magyarán nem következett be, aminek törvény szerint (az udvariasság elemei szabályai szerint) be kellett volna következnie. Amikor leesett a tantusz, hogy ez nem tréfál, s esze ágában sincs elnézést kérni, elöntötte a vér az agyamat. Előkaptam a munkában viselt kabátom zsebében mindig ott lapuló bokszert (elfoglaltságommal járó munkavédelmi eszköz), de még csak a jobb tenyeremben tartottam, nem húztam fel az ujjaimra. Az igazam biztos tudatában az agyvérzés határáig felszívtam magam, s kivételesen odacsapok, ha máshová nem, a kocsija tetejére biztosan, hadd horpadjon a lemez, pattogjon a festék! De az ürge egy pillanat alatt kijózanodni látszott, mert mint a gyík, szélsebesen visszaslisszolt az ülésbe, és gyorsan, de óvatosan, nehogy valaki vagy valami megint megsérüljön, kifarolt a parkolóból, és elvegyült a forgalomban. Tíz másodpercen belül felszívódott, mint a kámfor. A felháborodástól jó ideig szóhoz sem jutottam, de azért mi is elindultunk a magunk járgányával, mert kezdett fogytán lenni az időnk. Mivel sejtésem sem volt, merre lehet a következő emlékmű: szobor, obeliszk vagy emléktábla, az ösztöneimre hallgatva kihúztam az egykor önálló, mára Kaposvár részévé lett Kaposszentjakabra, ami a jelenlegi város délkeleti részét adja. Bejártuk az egész negyedet, de egy magányosan álló haranglábon, s a mellette húzódó téren egy új második világháborús emlékművön kívül egyébre nem leltünk. Az átmeneti sikertelenség nem szegte kedvem, sőt, még inkább feltüzelt, s visszafordulva a vasúti síneken túl kezdődő régi városrész, a tulajdonképpeni Kaposvár felé, a legközelebb eső, még így is egy kilométerre lévő magas templomtorony felé navigáltam a járgányt. Majd csak lesz valahogy alapon. A szerencse megint mellém szegődött, mivel épp ezt a templomot, a Hősök templomát kerestem, meg az előtte elterülő téren a kardot formázó magas oszlopot. Kevéssel később úgy tűnt, a szerencse annyira a kegyeibe vett, hogy nemcsak a templomot, de a szintén felkeresni szándékozott, katonasírokat rejtő keresztény temetőt is "helybe hozta". A Hősök templomának falán látott kőtábla s a templom, valamint a kardforma emlékoszlop fotózása után kiderült, azért annyira még sincs mázlim. A temető ugyan megvolt, de az első világháborús sírokat mostanában elköltöztették belőle, valahová a városnak a Szigetvár felé eső szélére. Nem eredtem a nyomukba, ahhoz túl kevés időm maradt. De ha már így esett, legalább lefotóztam az 1986-ban, 17 évesen öngyilkosságot elkövető első magyar szépségkirálynő Molnár Csilla Andrea finom kidolgozású, szépen megfaragott sírját, amit koszorúszerűen repkény futott körbe, s rengeteg virág (olykor ízléstelen művirág) tett színessé. A sírhely még ma is az itteni és a távolabb élő fiatalok szerelmi zarándokhelye. Száz méterrel arrébb belebotlottam a központi szovjet síremlékbe, tehát ezt is megörökítettem. A közeli zsidó temető megtalálásával úgy jártam, mint akinek elhúzzák az orra előtt a mézesmadzagot, mivel a temető szombaton és hétfőn zárva tart. Ez alól a húsvét hétfő sem kivétel, ráadásul valami sejlik arról, hogy a zsidóknál ilyenkor van pészah, ami a metszett farkú tetűhintásoknál elsőrangú vallási ünnepnek számít. Kaposváron tehát félmunkát végeztem, de a két legfontosabb emlékmű bekerült a gyűjteményembe, és végül is ez számít. A várost azon az úton hagytuk el, amely mentén az utóbbi egy órában parkoltam, s tíz percen belül befutottunk az egykor ugyancsak önálló településként számontartott, ám mára Kaposvárhoz csatolt Toponárra. A kocsival rossz helyen, egy jobbos kanyarban, záróvonal mentén álltam meg, de mentségemre szolgáljon, azt hittem, fél perc alatt végzek a szemközti templom előtti mellvéd mögé helyezett kis emlékművel. Mert valójában kicsinyke, amolyan kerti törpe méretű volt az arcán hiányos katonácska, akit a kockaforma alacsony talapzatra erősítettek. A tíz fotó elkészítése időigényesebbnek bizonyult az előre kalkuláltnál, így a szabálytalanul parkoló kocsim mögé rekedt menetrend szerint közlekedő távolsági busz sofőrje joggal nyomta oly mérgesen a dudát. Némileg szégyenkezve lőttem ki a tilos helyről, és Orciig meg sem álltam. Addigra elpárolgott a pír az arcomról. A községháza előtti téren láttam meg a vörös márványból készült első és második világháborús közös emlékművet, ami ránézésre igazából egy temetői sírkőnek tűnt. Meglehet, hogy eredetileg annak szánták, csak az illető valahogy mégis életben maradt, és hát ugye, lehetőleg semmi se vesszen kárba... Zimány legalább a klasszikus stílust választotta, még ha az olcsóbb kivitelezésű obeliszk formájában is. De tisztesség ne essék szólván, nincs azzal az alkotással semmi baj, nem válik szégyenére annak a kicsike falunak. A település emlékműve tehát rendben volt, de midőn tervbe vettem, hogy időnyerés céljából a rövidebbik úton vágok át az elméletileg pár kilométerre fekvő Patalomra, rosszul döntöttem, s utóbb nagyot koppantam. Különben már megint az érthetetlenül hiányos vagy pontatlan térkép zavart meg, hiszen amíg a régin jól láthatóan odarajzolták a Zimányt Patalommal összekötő utat, addig az újabb kiadásúban Zimányt már zsákfaluként tüntetik fel. Most akkor van kettejük között járható út, vagy nincs? A falu másik vége felé araszolva megállítottam egy tizenéves fruskát, aki dallamos hanghordozással, s a témában járatosak laza fölényével ráállított egy kanyargó földútra, azzal az instrukcióval, hogy ne térjek le róla, mert csak megkerüli az előttünk magasodó dombot, amely mögül már látszik Patalom temploma. Nem látszott, viszont a talaj alatt szunnyadó vetéstől egyelőre kopár szántóföldek közt tekergő, a kocsi mögött látványos porfelhőt okádó csapáson egy cifra vargabetűvel visszajutottam Zimányba, annak egy ismeretlen utcájába. Most meg a hiányos burkolatú út mellett a gyerekeivel játszó apukánál érdeklődtem a huncutul bujkáló Patalom elérhetősége felől. Semmi gond, legyintett megértően mosolyogva. Megköszörülte a torkát, hiszen fontos ügyben kérték tájékoztatásra, és nem akart tévedni vagy félreérthető lenni. Irányba állt, megvetette a lábát, kinyújtotta a jobb karját, s némi hatásszünetet tartva lassan, tagoltan, hogy a félnótás pesti ember is értse, elmagyarázta és mutatta, hogy menjek előre, míg el nem fogy az aszfalt, aztán jobbra, az elágazásnál balra, s azon tovább nyílegyenesen előre, rendületlenül. Öt perc és odaát leszek. Hálásan köszöntem a dolgát láthatóan értő férfiúnak, és magamban jót mosolyogtam, mit nekem öt perc, jó lesz az háromnak is. Nem így történt. A kocsi tetejét és hátulját teljesen belepte a környékre jellemző vöröses por, mire beestem egy rendezett falu szélső utcájába, s azon kiértem a forgalommentes főutcára. Tanácstalanul néztem körbe, hátha felfedezek valami feliratot vagy táblát, ami elárulja, jó helyre érkeztem? De sehol egy eligazító felirat. Nem mondanám, hogy sírásra görbült a szám széle, de kezdtem elveszett gyereknek érezni magam. Szégyenszemre megálltam a gyerekkocsit toló két asszony mellett, hogy árulják már el, milyen településen járok? Magyaratádon. Hogy azt a... Ha már ott voltam (egyébként is, Patalom után terveztem felkeresni), lefotóztam a következő sarkon, egy elkerített kis kert mélyén álló obeliszket, aztán az asszonyok útmutatása alapján újból nekirugaszkodtam a lassan legendássá váló Patalom felkutatásának. Ezúttal nem vétettem el semmit, s megkönnyebbült sóhajjal parkoltam le a falun belüli útkereszteződésnél látható emlékmű közelében. Nehéz szülés volt, de sikerült! Vissza Magyaratádra, ahonnan aztán egy nekirugaszkodással Ráksin találtuk magunkat. A templom bejárata mellett, a torony és a hajórész beszögellésénél találtam rá a márványtáblára, a szomszédos falszakaszon pedig ott láttam a második világháborúra vonatkozó kőtáblát. Szentgáloskér újabb készítésű alkotással tisztelgett a két háború katonahősei előtt, meg egy sudár kopjafával, amin egyértelműen ott a bevésett dátum, meg a település neve. Visszaszaladva Ráksira, végre a nagy durranásnak vélt Igalra, a különben messze földön híres fürdőtelepülésre értünk. A nagy durranás elmaradt, a remélt katonaszobor helyett a nagytemplom oldalsó bejárata felett, és a két oldalán mindösszesen három kőtáblán sorakoztak az első nagy háború itteni hadi áldozatainak nevei. Igalon járva már javában benne voltunk a délutánban, s igyekeznem kellett, ha a Kocsola irányába eső további hat faluról képet akartam készíteni. Somogyszil például nem spórolt az anyaggal, a templom melletti hosszúkás köztéren felállított emlékmű reliefszerűen kifaragott katonaalakot ábrázolt, feje felett a kettős kereszttel. A falu szélétől idáig vezető belső főút két oldalát a somogyi tájba nemigen illő, pontosabban fogalmazva: az errefelé aligha őshonos fenyős kettős sora kísérte. A témához illő alkotás fotózása után ismét átautóztunk közöttük, ekkor jutott eszembe a lehetőség, hogy ezek az idők folyamán magasra nőtt fenyők egykor talán az elesett katonák tiszteletére lettek ültetve, s nagyjából kilencven év alatt nyúltak ekkorára. Az Igal és Kocsola közötti útszakasz következő állomása az országúttól balra, két-három kilométerre eső Gadács volt. Itt azonban semmit sem találtam, tehát nyomhattam tovább a gázt. Nem úgy Várongon, ahol a néma csöndbe burkolózott faluban addig nyomoztam a céltárgy után, amíg kissé kalandos úton, az elhagyatott templom hátulja felől közelítve ráleltem a kopottas egyház bejárata melletti falszakaszon. Egyszerű márványtábláról van szó, ami azonban láthatóan nem sokkal a trianoni trauma után került idefalazásra. A rajta szereplő 19 hősi név egy percre elgondolkoztatott, s őszintén elszomorított, mert ha ebből az eldugott parányi faluból ennyi férfi esett el a csatamezőkön, mi lehetett országos szinten? Őrület. Lápafő megint a templomnál állította ki a maga szerény, ám eredeti kis emlékművét, ami ezúttal nem tábla, hanem a bejárat közelében elhelyezett embermagas, mégis tömzsinek ható kőoszlop, tompa hegyű csúccsal a tetején. Első pillantásra alacsony kő kopjafának látszik. A fura nevű falvakban bővelkedő Somogyban már meg sem lepődtem, amikor megláttam a Nak felé mutató nyilat. Toponár, Patalom, Nak. Ízlelgetem a szavakat, élvezem őket, mint a jó bor bukéját. Honnan eredhetnek ezek a szinte egzotikus elnevezések? Nakon megint a templomnál jártam sikerrel, mert a kertjében meglett az egyszerű, mondhatni átlagos kinézetű obeliszk. A meglehetősen eklektikus kinézetű templom amúgy 1907-ben készült el, és úgy néz ki, mint a pesti Vidámpark elvarázsolt kastélya. Az utoljára maradt Szakcs közös emlékművén hatvankilenc első, és hetvennél jóval több második világháborús katonahős nevét lehet olvasni. Ez bizony mindkét háborúban hatalmas vérveszteséget jelentett a településnek, úgyhogy biztosan nem Szakcson múlott, hogy mindkétszer vesztettünk. Nos, ennyi fért a hétfői flúgos futamba. A régebben levizitált Kocsolánál északra, Siófok felé fordultam, ahonnan a régi balatoni úton Székesfehérvárig, majd a Velencei-tó déli partján vezető, jól bejáratott 70-es úton hazáig futottunk. Ezen a napon csaknem ugyanannyit mentünk, mint én egyedül szombaton, vagyis körülbelül ötszázhetven kilométert. S nem semmi volt a termés, hiszen a kora reggeli induláskor ki gondolta volna, hogy napnyugtáig 41 emlékművet szedek össze. Szép volt, jó volt, de piszkosul kimerítő volt. Jelenleg 1360 emlékműből áll a gyűjteményem, és még legalább ennyi vár rám országszerte. Ha nem több. De, több.  Kelt 2012.04.11.-12.

 

  Vége a nyolcvankilencedik résznek