ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                    írta Miski György

 

                               Nyolcvannyolcadik rész

 

  (Tizenharmadik kötet) Tizenöt:

 

  Szombaton (17-én) Anikómmal kettesben indultunk útnak, célterületként Szegedet illetve a tőle keletre, a Tisza túloldalán húzódó Csongrád megyei vidéket bejárandó. A korai kelésnek és indulásnak köszönhetően nyolc óra után néhány perccel lent is voltunk a tiszai nagyvárosban, ami meglepett, hiszen nem a sztrádát használtuk, hanem a jó öreg 5-ös főúton érkeztünk. Elsőként azt a belvárosinak nevezett nagy temetőt kerestük meg és fel, ahol tavaly ősszel megfordulva a katolikus és zsidó felekezetű szegediek hősi emlékműveit fotóztam. Még jó, hogy a bejáratnál ácsorgó portásnőnél érdeklődtünk a református vallású katonák parcellája illetve emlékműve iránt, mert kiderült, az nem itt, hanem kevéssel arrébb, a vasúti sínek túloldalán elterülő református temetőben található. A felekezetileg elkülönült sírkert hátsó traktusában ráleltünk a hősi temetőre, ami nagyjából kétszáz katonasírból és a közülük kiemelkedő emlékműből állt. Ez utóbbi félmagas talapzatra állított, lehajtott fejjel gyászoló katonafigurát jelent. A fotózás után máris siettünk a város sűrűbben lakott központi részei felé, hiszen csak ezen a területen féltucatnyi emlékmű várta, hogy megörökítsem. A kronológiai sorrend szerinti második emlékműbe véletlenül botlottunk bele, s bár előzetesen tervbe volt véve a Hajnóczy utcai régi zsinagóga felkutatása, örültem, hogy a szerencse révén korábban ráleltem. Nevezett utcában egymás szomszédságában két zsinagóga, a régi egyemeletes, illetve a jóval impozánsabb, méretesebb, katedrálisszerű újabb látható. Engem azért érdekelt a régi, mert a kert felé néző homlokzatán ott volt az első világháborúban hősi halált halt zsidó katonák nevét soroló nagyobb márványtábla, amivel immár kettőre emelkedett az Ábrahám népéből származók itteni emlékművének száma. Hiszen, mint az előbb említettem, a nagy temetőben is található egy szarkofágszerű, szecessziós mintákkal díszített monumentum. A Hajnóczy utcától úgyszólván macskaugrásra esik a kettős tornyú nagytemplomot magába foglaló Dóm tér, amitől kisebb sétára van a híres Hősök kapuja, a honi első világháborús emlékművek e különleges, reprezentatív darabja. A kocsit a dóm szentélyrésze mögött parkoltuk le, s indultunk egy készséges helybéli úr útmutatása szerint a megfelelő irányba. Ahogy sétánk során a nagytemplom tornyok felőli főhomlokzatához értünk, észrevettünk egy oda kihelyezett, asztallap méretű fém féldomborművet, ami ismét az 1914-18-as háború elesetteinek emlékműve volt. A korai napszaknak köszönhetően csendes, kihalt Dóm tér macskaköves placcán, és a teret lezáró árkádsor átjáróján átvágva kijutottunk egy forgalmasabb főútra, amelynek túloldalán máris megpillanthattam a Hősök kapuját. Nem mesélem el a történetét, az interneten könnyen utánanézhet, aki akar. Az utcaszinten háromnyílásosra alakított kapuzat fölé többemeletes ház épült (a szegedi városháza), ennek tetején a magyar nemzeti mellett Szeged városának zászlaját lobogtatta a hűs reggeli szél. A szimmetrikus elrendezésű kapurendszer három nyílása közül a középső a legszélesebb, ami érthető, hiszen ezen át fut az előbb említett főútra merőleges másik főút forgalma, ami a szokásos járműveken kívül történetesen villamosforgalmat is jelent. A megszokott formájú és színű budapesti villamosok után érdekesen hatottak az itteni, merőben más megjelenésű és fényezésű járgányok. A széles középső kapunyílást kétfelől egy-egy szűkebb keresztmetszetű átjáró határolja, amelyeken keresztül a gyalogosforgalom bonyolódik. A nagy és a kisebb nyílások találkozási pontjainál lévő falszakaszok előtt kétemberes magasságú kőkatonák strázsálnak, lábaik nagyjából az előttük elhaladók fejmagasságában kezdődnek. Az első világháború mintegy tizenkétezer szegedi katonaáldozatának tiszteletére készült kapu legfőbb nevezetességét Aba-Novák Vilmos falfestményei jelentik. A kapunyílások kiterjedt felületű, széles boltíveit nagy méretű színes festmények, freskók borítják, többnyire történelmi és hadi jeleneteket ábrázolva. A szocializmus korában - többek közt - azért vakolták le az az egészet, mert az egyik nagyobb katonacsapat élén a fehér lován ülő vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország későbbi kormányzójának arcképe néz vissza. A kisstílű gesztust, kicsinyes politikai bosszút az utókor azzal hozta helyre, hogy a takaró meszeléstől megszabadított festményeket eredeti állapotukban helyreállította. Visszatérve a dóm mögötti parkolóban hagyott kocsinkhoz, immár a várostól északra fekvő Algyő felé igyekeztünk. Azonban kifelé tartva a városból, még beugrottunk az útba eső, egyik felén kertes házakkal, a másikon lakóteleppel határolt Dugonics-temetőbe, ahol szintén találtunk egy hősi emlékművet. Algyőre érve a Tisza töltésének közelében álló templom oldalán láttuk meg a keresett, nagy méretű márványtáblát, rajta túlontúl sok bevésett névvel. Néhány lépéssel arrébb, a templom egyik beszögellésénél érdekes kis sírkert látható. Az egyetlen síremlék egy, az 1848-49-es szabadságharcban részt vett helyi férfié és nejéé, Széll Ambrusé és Laczik Erzsébeté. Állíttatta a fiúk, Széll József. A férfi, akit talán nem tiszteletlenség öreg harcosnak titulálni, 1924-ben, kilencvenöt éves korában halt meg. Ezek szerint 1829-ben született, s a szabadságharc kitörésekor 19 éves pelyhedző bajszú legény volt. Átkelve az algyői Tisza-hídon, a túloldalon mindjárt délnek fordultam, hogy megkeressem a valahol errefelé rejtőző Maroslelét (régebben Püspöklele néven törzskönyvezték). A keskeny és rázós aszfaltút eleinte a magas töltésen futott, aztán Nagyfánál, a szegedi büntetés-végrehajtási intézet itteni kirendeltségénél a szántók és a mezők szintjére ereszkedett. Eléggé sokáig autóztunk hol jobb, hol kifejezetten szakadt útszakaszokon, s az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá lett, rég el kellett volna érnünk Maroslelét. Eltévedtem, ami ritkán esik meg. Némi csodálkozással vegyes idegeskedést követően rátaláltam a helyes irányra, és befutottunk a néha már legendának vélt falu főterére. Az itteni templom nem az ország legcsodásabb kinézetű egyháza, de most nem is a vallási tárgyú épületek, hanem a világháborús emlékművek gyűjtése érdekében jártam erre. Annak viszont tökéletesen megfelelt, mivel az épület jobb oldalán meglett a hősi márványtábla (a bal térfélen a második háborúét láttam), s ennyi éppen elegendő volt, hogy elégedett legyek a dolgok állásával. Azért a huncut kis Maroslele, ha már a megtalálásával megizzasztott, nem engedett ennyivel utamra, hiszen a torony előtt pár méterre álló kőkereszt szárán, régi stílusú ovális porcelánra kasírozva Dessewffy Sándor csanádi püspöknek, a környékbeli örök földek adományozójának szépia színű fotója nézett vissza rám. A keresztet az örök földek birtokosai emeltették hálájuk jeléül, még valamikor az 1910-es években. Pár perc múlva az öt kilométerre eső Óföldeákon jártunk. Nos, ha valaminek, ennek a falunak igazán érdekes és változatos a története. Ha személy lenne, olyan kalandorként jellemezném, aki akaratán kívül kerül húzós helyzetekbe. Anélkül, hogy részleteket sorolnék, csak főbb vonalakban: az Árpád-kori települést a tatárok pusztították ki, de az kevéssel később újranépesült. A kor színvonalának megfelelő erődített temploma az 1400-as évekből való, vizesárok, kőfal és felvonóhíd szolgált az erősítésére. A mély vizesárok a mai napig látható, a kőfal egy részét újrarakatta az utókor, a felvonóhíd helyét ácsolt gyaloghíd foglalja el, a hívők ezen keresztül érkeznek az esedékes misére. A jelek szerint az Alföld mélyebb pontján fekvő települést többször elmosta a Maros áradása, lakói épp ezért alapították a közeli Földeákot, amelynek az eredeti anyatelepülés, Óföldeák utóbb a telepe lett. Ez egyébként egy izgalmas településtörténeti különlegesség: Óföldeák létrehozza a biztonságosabb, szárazabb területen fekvő Földeákot, amely idővel annyira fölébe kerekedik az alapító falunak, hogy az alárendelt helyzetbe kerül hozzá képest. Jelenleg egyébként mindkét település önálló. De vissza Óföldeákra, ahol tehát a fő látványosságot az öreg, helyre kis templom nyújtja. Még első világháborús emléket is rejt, igaz, eléggé szerény, szemérmes formában, de a templom bejárata feletti vörös homokkő tábla feliratai, az 1923-as készítési dátum, és különösen a középre helyezett vaskereszt-ábrázolás nyilvánvalóvá teszi a rendeltetését. A kisvárosias Földeák jóval nyüzsgőbb képet mutatott a régi dicsőségén morfondírozó, magába fordult Óföldeákhoz képest. A jókora területet elfoglaló központi díszpark tar fái között zavartalanul besütő Nap kettős alakú emlékműre vetette sugarait. A jelenet gyakorta visszaköszön az első világháborús emlékművekről: Jézus, amint segítőn átkarolja a másik kezével címeres pajzsra támaszkodó sebesült harcost. Háttérben a templommal. Ha Maroslelét zűrzavaros utakon értük el, mit mondjak a Földeákról Királyhegyesre tartó út vonalvezetéséről? Akkora kerülőt írtunk le, mint az állat, de mindenképp szerettem volna kihagyni a Makó érintésével való megközelítést, mert macerás dolog idegen városokban keringeni. Egyszóval, elszáguldva tucatnyi tanya és egy végóráját élő, de működő kis templommal rendelkező tanyabokor mellett, mégis megcsíptük a települést. A néptelen utcákon és a dísztelen templom körül hiába nézelődtem, viszont száz méterrel arrébb kisebb embercsoport beszélgetett, úgyhogy tőlük kértem felvilágosítást. További száz méterrel odébb, a falu másik végében fekvő temető előtti placcon megtaláltam, amit kerestem. A kopár terecske kellős közepét elfoglaló vaskos betonmellvédre erősítve, egymás közelében rátaláltam a két világháború hőseinek márvány névtábláira. Az elsőé öregebb és díszesebb volt, az aláerősített másik tábla az újabb időkben készült. Következő faluként a délkeletre eső Kövegyet néztem ki. Mielőtt a közelébe értünk volna, a Királyhegyesről délnek, Apátfalvára tartó, és a Makóról Csanádpalotára vezető országutak találkozásánál csinos kis kápolnára figyeltünk fel. A bejárat fölé erősített kőtáblácska szerint Langó Mátyás és Szigethy Rozália építtette 1900-ban. A több mint száz eltelt év viszontagságaitól tisztességgel megkopott, afféle romantikus időpatinát nyert, fehér meszelésű építmény tornyának csúcsát kereszt ékesítette, a hajó gótikát utánzó ablakai színes mozaikokból voltak kirakva, a tető alatti részen fogazott pártázat húzódott. Szóval, amennyire lehetett, adtak a küllemre. Az erős lakattal lezárt templomocska belső falán egy 1930-as évekből való nagy méretű keretezett fotó függött. A kép két szereplője egy katonaruhás fiatalember, mellette fejkendős, kerek képű fiatalasszony, vélhetően az ember élete párja volt. Kövegyen semmi említésre méltót nem találtunk, húztunk is innen, mint a vadlibák. Hamarosan Csanádpalota kettős tornyú temploma előtt fékeztem, s milyen jól tettem! Különben nekimegyek az útszéli oszlopnak. Az út felé néző homlokzati részen, a bejárattól jobbra és balra elhelyezkedő két márványtáblára elosztva, rengeteg név sorakozott. Nem is értem, ezek a sok emberéletet veszített települések, mint Csanádpalota, hogyan élték túl a háborús férfiveszteséget? Honnan, az ország mely vidékeiről érkeztek új férfi betelepülők, akik nőül vették a magukra maradt lányokat, az elözvegyült asszonyokat, s gyermekeket nemzettek velük, ha egyszer a háború idején mindenhonnan soroztak férfiakat, s arányaiban mindenfelé alaposan kaszált a halál? Ezután a nyolc kilométerre fekvő Pitvaros következett, melyről idehaza derült ki, hogy annak idején a lakosság nemzetiségi megoszlása szerint szlovák (tót) falunak számított. Ahogyan ez a tetején térdeplő kő katonaalakot tartó emlékmű vaskos talapzatának oldalain sorakozó nevek többségéből ki is derül. Pitvaros fontos közlekedési csomópont, hiszen innen a négy égtáj felé indulnak utak. Elsőnek a két kilométerre, nyugatra eső Csanádalberti irányába futottunk ki. A takaros, viszonylag nagy méretű templommal szembeni kis díszpark legfőbb néznivalója az embermagas talapzaton álló kürtös katona. Ez is olyan mészfehér színben virít, mint az errefelé látható figurális emlékművek többsége. Lehet, mostanában valamennyit egyszerre újították fel, s a koszos felső réteg eltávolítása illetve valamiféle védőbevonat felvitele után ilyen szemet vakítóak lettek. A gondos fényképezés után megint Pitvaroson találtuk magunkat, ahonnan ezúttal a keletre található Mezőhegyesre igyekeztünk. Ahhoz képest, hogy a már Békés megye területén fekvő városka régóta világhírnévnek örvend a minőségi ménesgazdasága (magyarán lótenyésztése) révén, a település általános nívóján nemigen tükröződik a hírnévvel járó gazdagság. A legszebb házakat pont a ménesgazdaság központi épületei, valamint a vasútállomás jelentik. A többi átlagos kinézetű családi ház, illetve ostoba módon ide realizált panel, afféle gyökér nélküli vidéki lakótelep. Nem kellett volna. Jelentéktelen külsejű temploma a központi park emelkedettebb pontján fekszik, ettől kőhajításra látható az első világháborús emlékmű, ami egy néhány lépcső által megközelíthető széles kőpad, támláján a középre helyezett márványtábla által kettéosztott pro patria vésettel. Vissza Pitvarosra, s ezzel Csongrádba! Már csak az északra vezető út maradt kipróbálatlanul, tehát Ambrózfalvának indultunk. A templomos főtéren itt is a Jézus és a katona kőből faragott kettősével találkoztunk. Az álló Krisztus a lába előtt ülő fiatal baka fejére helyezi a tenyerét. Áldás és óvás egyszerre van jelen a szeretetteljes, gyöngéd mozdulatban. Az északabbra eső Nagyérnél (régebbi nevén Nagymajláth) ugyan elsőre kiszúrtam az út melletti templom bejárati fülkéjének oldalára erősített emléktáblát, de a kertkaput láncra-lakatra zárva találtam, így maradt a kerítésen túlról való fotózás nem éppen hálás lehetősége. Szerencsére itt is alig jártak emberek a napfényben úszó utcákon, s nem akadt, akinek szemet szúrt volna, amint a hegyes vastüskékkel kivert tetejű kerítésbe kapaszkodva a jó képek készítésével szenvedek. Utunk következő állomása - ismét Békés megyében - a hat kilométerre eső Tótkomlós volt. Mint a neve is mutatja, döntően szlovákok lakták és lakják ma is, dacára a második világháború utáni magyar-csehszlovák lakosságcserének. (A máig érvényben lévő, Benes-dekrétumok néven hírhedtté vált jogi szörnyszülött minden felvidéki magyart háborús bűnösnek nyilvánított, s az embertelen törvény jogalapot teremtett négyszázezer ottani magyar kitoloncolására, földjeik, vagyontárgyaik bírósági ítélet nélküli elkobzására. A magyaroktól megtisztított falvakba leginkább a Békés és Csongrád megyében jelentős számban élő szlovákság soraiból toboroztak áttelepülőket. A ki nem mondott, de nyilvánvaló cél Dél-Szlovákia eladdig a magyarok számára kedvező etnikai arányainak erőszakos, mielőbbi megváltoztatása volt. Hogy a területsávot idővel ne követelhessük vissza, mint zömében magyarok által lakott régiót.) Tótkomlós temploma nagy, tornya barokkosan cizellált. Szép építmény, de ilyet láttam vagy százat. A templom fala melletti díszkertben álldogáló kőbakát azonban most láttam először, lévén, eddig nem tettem tiszteletemet errefelé. A lépcsősor tetején elhelyezkedő talapzatra állított, puskáját laza, mintegy várakozó pózban a csövénél fogó, arra támaszkodó bajszos kiskatona kedves, barátságos jelenség. Nem úgy néz ki, mint aki képes a vért szomjazó gyilkolásra. A katona mögött fölébe magasodó obeliszk csúcsán ülő madár alighanem turul szeretne lenni, csakhogy a nyakán látható tollgyűrű miatt inkább keselyűre hajaz. Tótkomlóstól elég messze, 15 kilométerre, nyugatra fekszik a jelentős településnek minősülő Békéssámson. Gondoltam, ha messze is van, muszáj kiugranom hozzá, hiszen lehet, az életben nem járok többé erre. Az elgondolás logikusnak tűnt, viszont figyelmetlenségből nyugat helyett délnyugatnak, Makó felé hagytam el Tótkomlóst, s a hibára csak 15 kilométerrel odébb, a délelőtt folyamán egyszer már látott Makó-Rákos tanya felbukkanásakor jöttem rá. Anikóm édesdeden aludt mellettem, a húszfokos meleg (a zárt kocsiban harminc is lehetett) és a fárasztó utazás miatt elnyomta a buzgóság. Így aztán nem lehetett tanúja, amint a kihalt országút közepén szégyenszemre visszafordulok Tótkomlósnak, ahonnét, másodjára eltalálva a jó irányt, padlógázzal robogtam a malőrtől még kívánatosabb Békéssámson felé. Megjegyzendő, az időközben álmából felébredt Anikómmal együtt vállvetve csodálkoztunk az először Tótkomlós kertvárosi részén, főleg a vízelvezető árkok mélyén látott piszkosfehér hórakásokon, amiket a kora délutáni tűző Nap sem volt képes egészen felolvasztani. Később több ilyet láttunk, kint, a felszántott földek barázdái közt is, de az első találkozás mindig meghatározó. Az édességre vágyó Anikóm kedvéért megálltam Békéssámson elsőnek útba eső, nyitva tartó élelmiszerüzleténél, hogy a kicsim valami jégkrémet tudjon magának venni. Én most nem kívántam ilyesmit, mert a jobb felső fogam időközben begyulladt (a reggeli induláskor még semmi baja nem volt), s a gyűlő genny egyre kellemetlenebbül feszítette az ínyemet. De ez csak mellékszál, a lényeg, hogy megérte olyan messzire kocsikázni (és vissza), mivel az érdekes módon jelentősebb templommal nem rendelkező falu nagy parkjában, mindjárt a székelykapus bejárat mögött szép emlékmű köszönti az idelátogatót. A középmagas talapzat oldalait sűrű sorokban fedi az elesett katonák névsora. Tetején katonaruhás apa látható a két-három év körüli kisfiával. A térdeplő fegyveres férfi egyik karjával a gyermeket öleli magához, a másikban a fejéről lekapott sapkáját tartja, miközben reménykedő-könyörgő tekintetét az égre veti. Az arckifejezés és a testtartás vonatkozásában a szobrász kicsit túladagolta az érzelmeket, de az vesse rá az első követ, aki nem fél a mester síron túli bosszújától. Ezek a művészek nagyon emocionális alkatok! Visszatérve Tótkomlósra, most az északkeletre fekvő, nagyjából kilenc kilométer távolságra eső Kaszapert vettük célba. Na, ez volt a nap első települése, amire azt mondtam, hogy kár volt idejönni. Eleve nem volt régi temploma (mi van, errefelé a békésiek nem éltek rendszeres hitéletet?), illetve akadt a nagy park szélén egy vadonatújnak látszó kis templom, de az meg olyan sután, kívülállóként ácsorgott a semmi szélén, hogy kérdéses, a falubeliek tudnak-e a létezéséről? Mindenesetre az első és második világháború hősi halottainak szánt újkori emlékműtől kis híján hanyatt estem. Az egésznek volt egy nagyobb szikladarab alapja, amelyen a két háborút kifejezni akaró, kőből készült rohamsisakok feküdtek. Kettő darab: ugyebár, ahány háború, annyi harci tökfödő. Bocsánat a tiszteletlennek ható fogalmazás miatt, de ez az egész úgy volt komolytalan, ahogy volt. A zöldes festésű sisakok úgy néztek ki, mint a vízből napozni kikászálódott óriásteknősök algás páncéljai. S akkor még nem említettem a köréjük és rájuk dobált művirágcsokrok tömkelegét, amik talán az őszi halottak napja óta itt hevernek. Tény, szemernyit sem hervadtak, legfeljebb fakultak. Kaszaperről úgy távoztunk, mint a kilőtt puskagolyó. Most Nagybánhegyes következett, amelynek a templommal szemközti központi részén felállított emlékművén egy kuruc öltözékű, varkocsba font hajú magyar szorítja bátorítóan a mellette álló katonaruhás, puskás baka kezét. Innen egy ugrás Magyarbánhegyes, ahol némi kutakodás után nem valamelyik köztéren, hanem a templom belsejében lett meg a két egyforma márványtáblán sorakozó neveket tartalmazó emlékmű. A nyitva lévő bejárati ajtón belépve csak az üvegezett belső ajtókig juthattam, ezeket ugyanis gondosan kulcsra zárták. Az üvegen benézve mindenesetre felfedeztem a két karnyújtásra lévő, falra erősített márványtáblákat, de innen kizárt dolog volt jó felvételeket csinálni. Húsz méterrel arrébb, a szomszédban rátaláltam a lelkészi hivatalra, ami ugyan zárva volt, de az ablakba kitett nagyobb méretű papírlapon feltüntették a mobilszámot, amin a papot lehetett hívni. Hívtam is szorgosan, s a telefonban elmondtam, mi járatban vagyok. A készséges ember két percen belül előtermett, s kinyitotta a belső ajtót, hogy kedvemre fotózzak. A hajdan önálló Reformátuskovácsházával mára összenőtt Mezőkovácsháza következett. A nagyobb, jelentősebb Mezőkovácsháza egyik központi parkjában áll az egyszerű obeliszk, amire az utóbbi időkben helyezték ki a trianoni diktátumra emlékeztető fekete márványtáblát, rajta a diktátum születésének pontos idejével és Nagy-Magyarország körvonalaival. A település nyugati részét a hosszú nevű Reformátuskovácsháza adja. Mint a nevével utal rá, temploma a református hitű emberek lelki gondozására épült. A bejárattól jobbra és balra elhelyezett fémtáblákon mintegy nyolcvan hős katona neve szerepel. Utoljára maradt a 17 kilométerre, délre fekvő Battonya városának felkeresése. A narancsvörös otthonkába bújt fáradt Nap elkezdte a horizont vonalának szokásos, egyre gyorsuló ütemű megközelítését. A városba érve először a vén szerb templom falán fedeztem fel nagyobb hősi márványtáblát, a rajta szereplő nevek cirill betűkkel voltak bevésve. Egy, a háza előtt tevékenykedő férfitől szakszerű útba igazítást kaptam a "magyar" emlékmű holléte tárgyában. Meg is lett a távolsági buszok pályaudvarának füves részén. Alacsony, alig félméteres talapzaton álló, bekötött fejű kőkatona, elől tartott két kezében koszorút szorongat. Na, ezennel mára végeztünk a munkával - közöltem a felszabadultan sóhajtó Anikómmal. Ideje volt a hazatérés gondolatával foglalkozni, hiszen a vérvörösre változott Nap szinte fejest ugrott a látóhatárba, s Pest, Zugló és Csicsa kutyánk távolabbinak tűntek a Holdnál. Azért még készítettem néhány képet a főtér környéki szocreál látnivalókról, hiszen úgy vélem, ide sem egyhamar térünk vissza. Aztán beültünk a járgányba, és hajrá! A hazáig tartó 250 kilométert négy óra alatt teljesítettem, Kecskeméten megálltunk, hogy rátankoljunk a fogyó benzinre, és kilenc óra körül beestünk a Tábornok utcába. (Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem voltam kimerülve. Elég sokat vezettem, s néha nem igazán ideális viszonyok között. Erre rátett a délelőtt tíztől több hullámban rám törő - késő délutánra, estére folyamatossá váló -, a nem is annyira direkt fog eredetű, mint feszítő gennygombóc miatti arcfájás. Egész nap szokatlanul meleg, késő tavaszias idő járta, s én elkövettem azt a hibát, hogy reggel - akárcsak a valóban hideg téli napokon - a farmer alá hosszú alsót vettem. Ettől a déli órákra olyan melegem lett, hogy legszívesebben kiszálltam volna az autóból. Erre mondják, hogy volt baj elég.) Csicsa persze megőrült értünk, és mi is érte. Hatszáznyolcvan kilométert sikerült összehozni, s vele 25 újabb emlékmű fotóját. Ezzel együtt tehát 1274 darabnál tartok. A fogam meg jól begyulladt, az arcom jobb fele durván feldagadt. Szombat óta öt nap telt el, de ahelyett, hogy javulna, inkább tovább romlik a helyzet. Alig eszem, alig alszom. Akaratom ellenére tömény fogyókúrába kezdtem. Momentán, miközben a számítógép billentyűzetén zongorázok, az egyik ismerősöm által ajánlott fogorvos hívására várok, s ha hív, ugrok, hogy mielőbb a Rákóczi téri rendelőjénél legyek.  Kelt 2012.03.20.-21.

 

  (Tizenharmadik kötet) Tizenhat:

 

  Ami a fogam őméltóságának történetét illeti, hirtelen felgyorsultak az események. Kedden az egyik ügyfelem (K. Attila, Ferenc körúti aluljáró) elképedve bámulta a feldagadt képemet, s végül felajánlotta, hogy beprotezsál a saját fogorvosánál. Megköszöntem, s a következő nap már kint találtam magam dr. D. Csaba csepeli rendelőjében. Délután egyre mentem, a kocsiban piszkosul meleg volt a betűző napfénytől, na és persze a kinti, mintegy 23 fokos márciusi hőségtől. Miután rátaláltam a megadott címre, a doki előzékenyen előre vett, mert K. Attila nagyon jó vendégének számít, ráadásul valami rokoni kötelék is van közöttük Attila felesége révén. A doktor úr megnézte a képemet, amely már akkorára dagadt, mintha golflabda szorult volna a jobb szemem környéki bőr alá. Felírt egy gyógyszert, valami ütős antibiotikumot, azzal a megjegyzéssel, hogy rögtön váltsam ki, és kapjak be belőle kettőt, a továbbiakban pedig minden napszakban egyet. Ezek után annyi a teendőm, hogy másnap - vagyis ma - délután négykor legyek a másik rendelőjében, ami a József körúton, a Rákóczi térrel szemben van. Addigra odajön a szájsebésze is, mert ehhez a munkához, vagyis a fogamhoz bizony hentesre, akarom mondani szájsebészre is szükség lesz. Szavai hatására nemcsak a hála, de a másnaptól való félelem hulláma is végigsöpört rajtam. Elbúcsúztunk, és rögtön elsétáltam a közeli gyógyszertárba, ahol 1300 forintért kiváltottam a Dalacint. Ha már ott volt a patika asztalán a friss vizes kancsó és mellette a tiszta üvegpoharak, bedobtam a két bogyót, aztán irány vissza Zuglóba. Ja, nem is mondtam, tegnap szerda, vagyis munkaszüneti napom volt. Hazaérve furcsa álmosság vett erőt rajtam, sejtettem, hogy a gyógyszer mellékhatása. A daganattól feszült képem az előzőleg bekapott fájdalomcsillapító ellenére vadul lüktetett, feszített. Hát már sosem lesz ennek vége? Fél három lehetett, amikor - fájdalom ide vagy oda - hű Csicsám társaságában a heverőre dőltem, s félig-meddig lázas öntudatlanságban aludtam két órát. Fél öt tájban ébredve kimentem a vécére, hogy pisiljek. Ám már a kerevetről való feltápászkodás közben éreztem, hogy a mozdulás hatására valami ritka büdös, kellemetlenül ragacsos matéria lepi el a számat. Hűha, riadtam fel rögtön a maradék félálmomból, kifakadt a tályog! Szaporán kislisszoltam a fajanszhoz, ahol, elfeledkezve minden vizelési ingeremről, cirka tíz percen keresztül köptem magamból az eleinte barnásvörös, aztán vörös, végül rózsaszínre szelídült véres gennyet. Szörnyű, visszataszító látvány volt, mint egy orális menstruáció, de miután kijött belőlem fél cumisüvegre való spéci cefre, határozottan vidámabban néztem a világot. A köpködés végére egészen megkönnyebbültem, az arcüregembe fészkelt kőkemény golflabda elszállt a francba. Huh, ki sem mondhatom, mennyire boldog voltam! Derűmre és optimizmusomra mindössze a másnapi fogorvosi találka be-beugró képe vetett némi árnyékot, de a morbid gondolatokat egy darabig sikerrel űztem el magamtól. A délután hátralévő részét, már amikor a lórúgásszerű gyógyszertől éppen nem aludtam a kanapén (hasamon a kutyámmal), a vécékagyló fölé hajolva töltöttem, persze azt is félálomban. Mulatságos délután volt. Este fél tizenegykor elindultam Anikómért a Nagy Lajos király útjára, de az étteremig tartó két kilométeres úton többször majdnem elaludtam vezetés közben. S ugyancsak, amíg a vendéglővel szemközti parkolóban várva, hogy kijöjjön az étteremből, egyszer-kétszer a mellkasomra ejtettem a fejem a melegre fűtött autóban ülve. Gondolom, a fájdalomcsillapító hatását fokozandó, valami lágyabb drogot is belekeverhettek az antibiotikumba. Alighogy hazaértünk, én már zuhantam is az ágyba, s reggelig aludtam, mint a bunda. Kivételesen rémálmaim sem voltak, ami megint a drog jelenlétére utal. Ma, csütörtökön becsülettel végigdolgoztam a műszakomat, közben bevettem a doki által javasolt gyógyszeradagot. A munkából pont háromra értem haza. Annyi időm maradt, hogy megcsodáljam a látogatóba jött Bukta és Anikóm közös ácsmunkáját, vagyis azt a kis kerítésfélét, amit a bejárati ajtó elé készítettek, megakadályozandó, hogy a többi kutya tetszése szerint ki- és bejárjon nálunk. Ha behajtjuk, Csicsa kutyánk simán ki tud bámulni a széles rések közt, viszont kimenni nem képes, mint ahogy a ház másik két kutyája sem bír hívatlanul bejönni. Pár percig kifújtam magam, közben beszélgettünk erről-arról. Bukta, polgári nevén Józsi aznap délelőtt vette át a rendőrségen a vagyonőri igazolványát, úgyhogy most már tényleg kereshet munkát, és a saját lábára állhat. Egy barátja révén valami márkás illatszereket árusító üzlethálózat belvárosi boltjában lesz biztonsági őr. Öltönyben, nyakkendősen, ahogy illik. Negyed négykor felszedelőzködtem, s nagy sóhaj kíséretében elindultam a József körútra. Hívott a kaland! Vagyis várjunk, nem, nem az hívott, hanem a kényszer... Metróval a Blaháig suhantam, onnan egy villamosmegálló a Rákóczi térig. A térrel épp szemközti oldalon van a körút 41/b jelzésű háza, amelynek első emeletére voltam hivatalos. Korán érkeztem, de leültem a vendégeknek fenntartott szobában, s néztem a bekapcsolt tévé valamely populáris csatornáját. D. doktor a másik szobában akkortájt fejezte be aznapi utolsó kuncsaftjának a fogrestaurálását, s miután néhány barátságos mondatot váltottunk, már viharzott is el Csepelre, ahol sürgősen várták. Néhány perc elteltével újabb vendég, s további öt perc múltán újabb áldozatjelölt érkezett. A szájsebészre való várakozás közben jól elbeszélgettünk hármasban, a végén már nagyokat kacagtunk egymás történetein. Kellemes dolog volt, ha átmenetileg is, nem az elkövetkező mészárlás rémképein merengeni. A helyszíni körülmények, és a jó hangulat kezdett családias légkört teremteni. Bimbózó barátságunk a félórát késő sebész betoppanásával egyből hervadásnak indult, mindenkibe visszaköltözött az átmenetileg száműzött frász. Pedig az ürge kedves embernek látszott, mackós termete és nyugalmat sugárzó beszéde bizalomra adott okot. Ez is közös vonása fogorvosnak és hóhérnak. Mivel elsőként én érkeztem, engem illetett az első kivégzés kétes kiváltsága. A szívélyes unszolásnak eleget téve átballagtam a zsigereimben reflexszerű összerezzenést kiváltó műszerekkel felszerelt másik szobába, ahol egy kényelmes, hátradönthető támlás bőrfotelbe nyomtak. A rossz fog körül öt ponton megkaptam az érzéstelenítő injekció szúrását, s már nem volt visszaút. Igaz, nem is akartam, hogy legyen. Míg a képen szépen zsibbadni kezdett, a sebész doki a következő pácienst a paravánnal elkülönített, egy méterre lévő másik székbe ültette, s úgy hallottam, ő is megkapta a maga Novokainját. A szimultánban ügyködő doki most megint az én térfelemen bukkant fel, s kezdetét vette a tényleges hentesmunka. Midőn kézbe kapta a gyilkos fogót, azonnal másra gondoltam, s tudatosan ellazítottam a testem. Ez a nagy önuralmat igénylő relaxációs technika általában beválik az efféle vészhelyzetekben, hiszen az ideális esetben öt másodpercig tartó húzás alatt a képzelet és az akaraterő együttes ereje képes másik, békésebb világban, nyugalmasabb helyszínen tartani az embert. Olyan helyszínen, ahol nincs fájós fog, begyulladt íny, s úgy általában hiányzik mindenféle lüktető fájdalom. A doki nekiesett a fogamnak, ami váratlanul megmakacsolta magát, s nem adta az ötven valahány éve megszokott helyét. Az neki jár. Megszenvedett érte. Tévedés, már nem jár, haver! - igyekezett meggyőzni a maga igazáról a véresen csillogó fogfogó. Egy darabig huzakodtak, civódtak - érzéstelenítő ide vagy oda, kezdett fájni a dolog -, aztán a fogó és a sebész könyöke egyszerre kiszaladt a számból, de első körben sajna csak a fél fogamat bírta felmutatni. A másik fele ragaszkodott az ősi jusshoz. Az újabb, jóval rövidebb ideig tartó menetben aztán az is bedobta a törülközőt, s immár szabadon, akadálytalanul dőlhetett a számból a vér. De csak addig, amíg a kedves hóhér doki steril gézt nem nyomott a tátongó sebre. Némiképp könnybe lábadt szemmel, de megkönnyebbülten, hálásan keltem ki a székből. Midőn fizetésre került a sor, kellemes meglepetés ért, mivel a sebész úr mindössze ötezer forintot kért, ami több, mint baráti ár. Fizettem, elbúcsúztam a dokitól és a még maradó kuncsaftoktól, aztán kiszédelegtem az élettől nyüzsgő utcára. Fél öt múlt néhány perccel, mutatta egy közeli utcai óra. Huh, új ember született: én! Tamponnal a képemben villamosra, aztán metróra szálltam, s negyedóra múlva itthon voltam. Azóta elmúlt a húzás okozta sokk, a fájdalom is minimálisra mérséklődött, egyszóval az élet szép. Tenéked magyarázzam? Ez a fog többé nem szórakozik velem.  Kelt 2012.03.22.

 

  (Tizenharmadik kötet) Tizenhét:

 

  Március utolsó napján, 31-én, szombaton kivételesen hármasban: Anikóm, Bukta fia és én vágtunk neki egy kisebb autós körnek. Nem nevezném kimondottan hétvégi kirándulásnak, sem az első világháborús emlékművek utáni kutatások újabb fordulójának, inkább az első és utolsó fuvarnak, hogy Anikómat és Bukta fiát kocsival elvittem Márianosztrára, ahol a gyilkosságért tizenkét évre ítélt Feri morzsolja jól megérdemelt büntetésének napjait. Feri, ugyebár, Anikóm nagyobbik gyereke. Nos, előre kikötöttem, hogy kivételes esetről van szó, a továbbiakban, ha látogatóba akarnának menni a Börzsöny eme kies táján fekvő faluba, azt vonattal és a helyközi buszjárattal tehetik. Bukta mindenesetre reggel hatra nálunk, a Tábornok utcában volt, s negyed hétkor úton voltunk. Ha már így alakult, nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy az odafelé vezető úton fekvő, eleddig világháborús emlékműveket fel nem mutató két településen, Verőcén és Zebegényben megálljak, hátha megtalálom az eddig rejtőzködő alkotásokat. Verőcén a főút melletti kápolna kertjében, míg Zebegényben a temetőben leltem meg őket. A festőművészettel való szoros kapcsolatáról ismert Zebegényben egyébként hatalmas meglepetésben volt részem. Miután leparkoltam a temető közelében, s kiszálltunk, hogy hozzálátunk a valahol a domboldali sírok közt sejtett emlékmű keresésének, a szemközti ház kapuján - két fehér puli kíséretében - Borda úr, régi antikvárius ismerősöm lépett ki. A zsidó gyökerekkel rendelkező, de jó magyar, szakállas embernek évtizedekkel ezelőtt a XIII. kerületi Gogol utcában, később pedig a belvárosi Madách téren volt egy-egy izgalmas üzlete, amelyekben eléggé gyakran előfordultam. Már akkortájt pedzegette, hogy házat tervez venni a festői Zebegényben. A kölcsönös üdvözlések és szívélyesen udvarias mondatok után mindenki ment a maga dolgára. A temetőben egykettőre meglett a halottasházhoz közeli krisztusos feszület körül elrendezett emlékmű, amit persze lefotóztam. Rövidesen Szob, majd tíz percen belül Márianosztra következett. Háromnegyed nyolc volt. Itt, a pálos rendi templomnál kitettem Anikót és Buktát - eszem ágában nem volt a börtönrészlegbe bemenni -, mondván, kocsival elugrom a környékre, fél tíz körül értük jövök. Ugyanis a beszélő tízig tartott. Öt perc múlva már az Ipoly kanyarulatánál voltam, néhány újabb perc elteltével pedig Ipolydamásdon, ahol lefotóztam a temető kerítése és a főutca közötti fűsávba telepített modern emlékművet. Innen visszasiettem a közeli Szobra, ahol ugyan korábban már jártam, de még mindig nem hittem el, hogy egyedüli első világháborús emlékműként a temetői kápolna előtt látható nyers szikladarab - rajta az egyszerű és semmitmondó táblával - szolgál. Ezúttal nyitva találtam a főtéri katolikus templom ajtaját, a hívők lassan szivárogtak a reggeli misére, de egyikük sem, még az előcsarnokban várakozó pap sem tudott egyéb itteni világháborús alkotásról. Hm, úgy tűnik, Szob sem lopja be magát a szívembe. Egy közepes méretű élelmiszerboltban vettem ezt-azt, üdítőt, kalácsot, majd visszasiettem Márianosztrára. A börtöntől kőhajításnyi távolságban leparkoltam, s az álló kocsit eszeveszetten rángató, hangosan süvítő szél meg-megújuló támadásai közepette néhányszor elaludtam, míg Anikó és a fia végre feltűntek. A magam részéről teljesítettem - bár nem igazán lelkesen - az egyszeri alkalomra szóló vállalásomat, elhoztam őket ide, de ettől fogva az én elképzelésem szerint peregtek az események. Az Ipoly mentén felmentünk egészen a hihetetlenül félreeső, igazi világvégi falunak számító Tésáig, ahol lefotóztam az ottani obeliszket. Majd visszajöttem Letkésig, s az Ipoly-hídon átkelve máris Szlovákiában, Ipolyszalkán voltunk. Bukta most járt életében először külföldön. Alig húsz kilométer megtétele után Párkányba értünk, ahol a főtéri cukrászdában mindenki kapott két gombóc fagylaltot. Forinttal fizettem, nyolcszáz valamennyi volt az egész. A hideg, szeles téren átvágva visszaballagtunk a két sarokkal odébb hagyott autóhoz, aztán a kecses Mária Valéria-hídon visszajöttünk Magyarországra, Esztergomba. A Kis-Duna sétányon megkerestem a város kettes számú első világháborús emlékművét (valami várfalszerű magasabb kő mellvédbe van tagozódva), és a fotózást követően máris lódultunk tovább. A fel-felszakadozó felhőzet mögül kibukkanó Nap nem igazán hozott meleget, legfeljebb a szélvédett helyeken, ugyanis a viharos szél minden melegedési kísérletet csírájában fojtott el. A városból a Duna mentén haladtunk Visegrád irányába, de a fürdőjéről nevezetes Lepencénél betértünk a Pilis hegyei közé. Eleddig a többnyire szlovákok által lakott Pilisszentlászlón sem jártam még, most ezt is letudtam. Az egyszerű, csonka gúla formájú emlékmű a völgyben fekvő falu központjában található óvoda vagy iskola udvarán, a kerítés melletti sarokban áll. Félórán belül Szentendrén voltunk, addigra a Nap már csaknem zavartalanul sütött, de egyelőre nem Pest, hanem Leányfalu felé indultunk. Itt is megfordultam korábban, talán két éve, a főúti benzinkút melletti csinos kis parkban találtam is egy újabb kori emlékművet. Most hiába kerestem a benzinkutat, valami átfogó felújítás vagy átalakítás miatt az egészet eltüntették, se épületek, se kutak, csak a feltúrt, kerítéssel közrefogott sivár munkaterület. Az új emlékmű ott állt, ahol anno lefotóztam. A meredek domboldalra települt temetőt hiába jártam be, de legalább megizzadt a hátam közepe. Leányfalu régebbi keletkezésű világháborús emlékművét (ami konkrétan a háborúban elesett helyi tűzoltók tiszteletére készült) végül a Duna-parti sétányba torkolló egyik kis utca sarkán láttam meg. Míg én ez után kutattam, a többiek az egyik mellékutcában leparkolt kocsiban várakoztak. A fényképezés után Szentendrén keresztül Pestre értünk, s már délután háromra itthon voltunk. Talán kétszázötven kilométert tehettünk meg, s közben összeszedtem újabb hét emlékművet. Bukta kisvártatva elsietett, mivel randevúja volt egy ifjú hölggyel. Anikóm pedig nekiállt ebédet sütni-főzni. Kaja után, míg odakint fákat tépő szélvihar tombolt, aludtunk egy kiadósat.  Kelt 2012.04.02.

 

  Vége a nyolcvannyolcadik résznek