ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                  írta Miski György

 

                               Nyolcvanhetedik rész

 

  (Tizenharmadik kötet) Tizenkettő:

 

  Ma a munkaidő végén elugrottam a Parlamenthez, mivel úgy értesültem, hogy Budapest vezetősége a Kossuth Lajos teret az 1944-et megelőző "történelmi" állapotba akarja hozni, s az egész visszaalakítást az északi kapuhoz közeli parkkal kezdik. Ide majd sétáló díszpark kerül, alatta több száz autó befogadására alkalmas mélygarázs fog húzódni. A nemrég még hatalmas platánok és egyéb, nyáron dús lombot eresztő fák által díszített park letarolt pusztasághoz hasonlít. A szél jön-megy, mint fing a gatyában. A területrendezési hevületben az összes fát kivágták, s jószerével minden nagyobb mesterséges tárgyat eltávolítottak, kivéve az 1975-ben készült Károlyi-szobrot (a Kossuth-díjas Varga Imre alkotása). Ez most egyedül árválkodik a szélfútta pusztában, mögötte tisztán átlátni a tajtékos Duna túloldalán sorakozó budai hegyekre. Egyelőre nincs eldöntve, hová szállítják a vén gengsztert - aki akkor tette volna nemzetének a legnagyobb szívességet, ha meg sem születik -, úgy fest szülővárosa, Siófok tart rá igényt. A magyar jobboldal régi vágya teljesül azáltal, hogy kipenderítik az érdemtelenül előkelő helyen kiállított hazaárulót (egyébként Kádárék tetették ide); minél messzebb, annál jobb. A munkaterületet hosszú kerítéssel vették körbe, ezen pedig egymás mellett sorakoznak azok a kifeszített molinók, amelyekre a régi Országházat és környezetét ábrázoló fotókat kasírozták. Tanulságos kis szabadtéri tárlat. Nézték is jó páran. Készítettem vagy negyven képet, hiszen ezek előbb-utóbb éppúgy kordokumentummá válnak, mint a molinókon látható öreg fényképek. Kíváncsi vagyok az átépítés végeredményére, de arra legalább négy évet kell várni. Meglátjuk, ha megérjük.  Kelt 2012.03.02.

 

  (Tizenharmadik kötet) Tizenhárom:

 

  Múlt szombaton ismét útra hívott a nyugtalan vérem. Mennem kellett, mert megint küldetéstudatom lett; ki más, ha nem én fogom (fotók formájában) összegyűjteni az ország területén fellelhető első világháborús emlékműveket? Ki, ha nem én? Mert olyan nagy késztetést nem érzékelek sehonnan sem, pláne úgy, hogy saját erőből: saját kocsival, saját üzemanyagköltségen, kizárólag saját szabadidőből, bárminemű segítség nélkül. Ez a feladat tehát rám hárul, de sebaj, legalább igazán egész embert kívánó célt tűztem ki magam elé, nem amolyan nyámnyila, otthon, kizárólag a számítógép előtt elvégezhető puhány tevékenységet. Hétvégén megint egymagamban indultam neki, mivel az én kicsimet szólította a kötelesség, azaz a munka. Negyed hatkor keltem, s félórával később, az alig szürkülő reggelben nekivágtam a győri távnak. Merthogy arra gondoltam menni. A régi 1-es úton Budaörs, Tatabánya, Tata, Komárom érintésével két óra múlva Győrnél jártam. További félóra elteltével a várostól nyugatra eső Ikrénynél szálltam ki először a járgányból, hogy emlékmű után nézzek. A csípős, ámde napfényes reggelen az épületek árnyékos oldalán még javában virult a dérharmat, de a fényben fürdő oldalon, csillogó cseppek alakjában, minden olvadásnak indult. A kezdeti lelkesedésem némileg lehűlt, midőn húsz perc alatt kiderítettem, hogy itt bizony fia emlékművet nem találok. Ellenben némi vigaszt nyújtott az újabb építésű templom tőszomszédságában található régi kastély, amit annak idején a Merán család építtetett. A hosszan elnyúló egyemeletes, tekintélyes méretű épület évek óta az enyészet markában hervadozik. Látható, hogy a háborút követően, miután a birtokos családtól elvették a kastélyt és a környező földeket, huzamosabb ideig valami iskolaféleség működhetett benne. A sok, eléggé kis méretű teremben alighanem oktatás folyt, de hogy milyen fokú, elemi vagy középiskolai, ki tudja? Meg aztán lehet, minden másképp volt, csak én képzelem, hogy így történt. A kastélytól jó ötven méterrel arrébb, a lombtalan bokroktól és az elhervadt gaztól most éppen jól láthatóan valami különálló, kör alakú kis kőépítmény szomorkodik. Egykoron talán az urak vették igénybe vadászat céljából, mert igazából afféle zárt, emeletes magaslesnek tűnik, ami, lévén, hogy a régebben nyilván több vadat rejtő erdő és a szántók találkozási pontján helyezkedik el, kényelmes öldöklést biztosított a puskás uraknak. A belső tere reménytelenül lepusztult, de a téglából rakott falak félmagasságában tisztán kivehetők a födémet tartó gerendák csatlakozási pontjai. A rég beszakadt födém és a gerendák mohával futtatott darabjai most egymás hegyén-hátán hevernek a földön. Az egész kastély körül egyébként nyomorult cselédlakások sora látható. Rendnek nyoma sincs, némelyek egész használt autógumihegyeket halmoztak fel az udvarukon. Ha ezt a néhai urak látnák, vadak helyett alighanem ezekre a koszlott igényű emberekre irányítanák a sörétes puskáikat. Hadd hulljon a férgese! Ikrényt magam mögött hagyva, egykettőre kiértem a Győrt Csornával, azt Kapuvárral, s az egészet Sopronnal összekötő 85-ös főútra. Alig öt kilométerrel arrébb balra lefordultam, hogy az ígéretes Rábapatonára érjek. Ami azt illeti, előzőleg Ikrényt is ígéretesnek véltem. De Rábapatona nem csalta meg az elvárásaimat, s az utcáin megejtett ötpercnyi izgatott furikázást követően a fákkal, bokrokkal gazdagon beültetett templomkertben rátaláltam a nap első háborús emlékművére! Igazi hamisítatlan, békebeli emlékműre leltem, olyanra, amilyenre illik a klasszikus jelző. Egy magasabb obeliszk előtt álló, baljában zászlót tartó, jobbjával kardot markoló kő katonafiguráról van szó. Lábai körül háborús romrelikviák, úgy mint törött ágyúkerék, földre hullott ágyúcső. Innen délnek vettem az irányt, s hamarosan Koroncóra értem. Elsőre kedvemet szegte, hogy úgy tűnt, a templom előtti, modernkedő oszlopszerűségen kívül - amelynek egymásra helyezett, egymáshoz képest eltolt szögben helyet foglaló márványkockáira a falu jelesebb történeti eseményeinek évszámait vésték - nincs más emlékmű. Ez meg olyan nesze semmi, fogd meg jól szerűség volt, hiszen a sok kocka között ugyan szerepelt az első világháború kezdő és záró évszáma, meg a hősi halottak létszáma (valami ötven fő), de a guta kerülgetett. Ez mégsem járja hősi emlékműnek! Tessék-lássék lefotóztam, de mindjárt jobb kedvre derültem, amikor a falu nyugati részében lévő parkban felfedeztem az eredeti, vaskos obeliszk emlékművet. A csonka gúla alakú műtárgyon ott volt mindkét háború hőseinek névsora, de ezúttal méltóbb módon tálalva. Legközelebbi megállónak a távoli Mórichidát belőve, Tét érintésével folytattam utamat. A kisvárosnyi Téten korábban megfordultam, ámbár hiába, mert nem sikerült emlékműre bukkannom. Most épp csak érintettem a szélét, s máris nyugatra, nevezett Mórichida felé tartottam. Többet vártam, de egy újabb kori, mindkét háború elesett katonahőseinek emléket állító monumentumon kívül egyebet nem leltem. A közeli Árpásra tartva a még Mórichidához tartozó határban, az északra kanyargó Marcal jobb partjához közel észrevettem egy magas, kéttornyú katolikus templomot. Mint közelebb  kerülve kiderült, ez bizony egy igen régi, Árpád-kori templom, méghozzá tökéletesen felújított állapotban. A Marcal hídján átmenve rögtön Árpásba botlottam, mi több, mindjárt a falu inneni részén a nagyobb parkban álló első világháborús emlékműbe. Ez is derekas darab, méghozzá a Trianont követő korábbi emlékművek közül való, mivel 1924-ben készült. Az obeliszk tövénél búslakodó, féldomborművesen kifaragott katonaalak "A hazáért elesett hős fiainak Árpás község népe 1924" feliratozású kiszögellésre támaszkodik. Visszatérve a futtában kevés érdekességet mutató Mórichidára, az emlékmű melletti leágazásnál Rábaszentmiklós felé indultam. A két világháború közös emlékműve a régi templomtól száz méterre látható, nem nagy durranás. Újabb korból való alkotás, lehetett volna valami méltóbbat is kiállítani. Na de a templom! Öreg, mint az országút, hiszen azon a kis földhányáson, amin a mostani áll, már a XI. században létezett valami hasonló. Az eredetileg román stílusban épült templom később kapta négykaréjos formáját, s még ennél később az egyik karéj helyére tornyot emeltek. Csinos, szemrevaló darab, még akkor is, ha az a bizonyos torony nem egészen harmonizál az épület többi részével. Az egy faluval feljebb, északra eső Kisbabot emlékművét megpillantva elakadt a lélegzetem! Ez az! Na, ilyennek kellene lennie mindegyiknek! A falu utcáinak legfőbb kereszteződésénél előre meredő kőkatona arca a környék valamelyik parasztemberének vonásait tükrözi; igen, ezek a nyílt tekintetű, egyszerű magyar emberek vívták a végzetes csatákat, s amíg lehetett, védték a hazát. A két kilométerre fekvő Bodonhely tovább emelte a szombati nap eszmei értékét, mivel itt is nagyon szép katonafigurás emlékművet találtam. Az öt kilométerre, északnyugatra eső Bágyogszovát fontos közlekedési csomópont, ennek ellenére többnyire megőrizte nyugalmas falusi jellegét. Itt a temető sírjai között találtam rá az érdekes emlékműre. Egy magas obeliszk tetejéről puskacsövet markoló, kis méretű kőkatona néz maga elé, de hogy mit lát, az titok, lévén az arca nincs kidolgozva. Olyan, mintha sima álarcot hordana, amin nemhogy a vonások, de a szemek sem látszanak át. Visszasiettem a remek szobráról emlékezetes Kisbabotra, ahonnan most Rábaszentmihály irányába indultam. A falu a közeli Rábacsécsénnyel egy darabig egy községet alkotott, s ekként a térképeken Rábaújfalu néven került feltüntetésre. Egy ideje azonban szétváltak, s ki-ki úgy éli önálló életét, mint korábban. A magas tornyú templom vakítóan verte vissza a tiszta égről alásütő Nap sugarait. Az előtte kialakított hosszúkás kis kert elején álló, a sematizmus igénytelenségével készült emlékművecske nem nyerte el a tetszésemet, igaz, aznap el voltam kényeztetve a másutt látott szép emlékművek által. Ezt a fajta megoldást határozottan nem kedvelem, amikor a helyi notabilitások teherautóval hozatnak egy nagyobb szikladarabot, és a simára csiszolt elejére ráerősítik a hősök névsorát tartalmazó márványlapot. Kicsit elegyengetik körülötte a talajt, és kész. Itt is ez történt, megtoldva azzal a további költségspóroló húzással, hogy a fekete márványon mindkét háború elesetteinek neve olvasható. A kis stílusbeli zökkenő után kimondottan jólesett a különben is tetszetős képet mutató Rábacsécsény katolikus templomának homlokzatára kihelyezett, ugyanilyen kivitelezésű és elrendezésű tábla látványa. Mondom, az 1989-ben készült márványlap éppúgy mindkét háború hőseiről szól, de a tábla környezete mégis barátságosabb az előző faluban látottnál. Az út túlsó oldalán, némi földemelkedésen vendéglő várja a betérni vágyókat. Aznap először és utoljára itt, a takaros vendéglő útszéli poros parkolójában ettem néhány falat zsemlét s hozzá pár kockasajtot. A jópofa nevű Mérges az úttól beljebb, jobbra esik. Nem kell tőle megijedni, mert hiába ilyen viccesen harapós a neve, azért ez egy hamisítatlan kisalföldi álmos falucska, méghozzá az igen békés fajtából. Rendezett házai, gondozott kertjei, temploma szemet gyönyörködtetően, szinte a gazda szeme hizlalja a jószágot mentalitás elvén keltenek jókedvet az ideérkező idegenben. Arányos, kedves templomának hosszanti oldalán, egymás szomszédságában, egymástól úgy három méterre ott van mindkét nagy háború hőseinek névsora. Az első világégés tucatnyi elesettje díszesebb, afféle babérkoszorúra emlékeztető fémkeretet kapott. A koszorú alján a hármashalom és a kettős kereszt, a tetején katonai rohamsisak látható. A másiknak sincs szégyellnivalója, méltó módon van megcsinálva, és visszafogottan díszes kőkeretbe helyezve. A 85-ös főút által kettészelt Enese elsőre megtréfált: a lassú menetben guruló kocsiból hiába nézelődtem, nem került a szemem elé nekem való műtárgy. Szégyen a kérdezősködés, de néha hasznos, mert egy helybéli férfi kalauzolása nyomán mégis meglett az emlékmű, csak elsőre nem figyeltem kellőképp, s elhaladtam mellette. A saroktelek egy alacsony kerítéssel elkülönített részén, egymástól egy méterre két darab embermagas obeliszk látható. A bal oldalon emelkedő az első, a mellette lévő a második háború hőseinek emlékét őrzi. Ugyan a főúton szándékoztam tovább haladni Csorna irányába, de nem hagyott nyugton a gondolat, hogy a néhány hónappal korábban eredménytelenül meglátogatott Győrsövényházon miért nem találtam emlékművet? Pedig a település mérete és az egyéb látnivalók ígéretes falunak tüntették fel. Emlékszem, az aznapi nagy autóstúrának épp ez maradt a végére; az ősz végi lopakodó alkony gyenge fényei mellett alig néhány percem maradt, hogy rátaláljak az emlékműre. Most, hogy ugyanabból az okból kifolyólag másodszor fordultam meg itt, érthetővé lett az akkori kudarc, ugyanis nem kifejezetten klasszikus formájú szobor vagy obeliszk, hanem a temetőben álló kápolnaszerűség képezte a helyi emlékművet. Láttam ilyesmit az országban másfelé is, de a megoldás viszonylagos ritkasága okán kiment a fejemből, hogy efféle alkotást keressek. Mindegy, a lényeg, hogy második nekifutásra, de meglett. Azt nem tudom, hogy a szentély felől félköríves záródású kis kápolna belseje mit rejt, de a feljárati lépcsőtől jobbra és balra egy-egy táblán ott az első háború katonaáldozatainak hosszú névsora. Később fedeztem fel, hogy a kápolna oldalára - utóbb - felkerült a második világháborúra vonatkozó márványtábla is. Miután Eneséről Győrsövényház felé tartva egyszer már eredmény nélkül átkutattam a közbeeső kis Bezi települést, az Enesére való visszaúton egyszerűen átsöpörtem rajta. Enesénél nyugatra fordultam, s kisvártatva befutottam a főúttól alig odébb fekvő Kónyra. A napsütéses szombat kora délután (egy órára járt) a település lakóinak többségét az ebédlőasztal köré toborozta, s ennek hatására alig néhány lélek bóklászott a süketítően csendes utcákon. A terjedelmes főtér közepén magányosan várakozó emlékmű szinte kivirulni látszott, hogy személyemben végre hús-vér embert lát. Az obeliszk középmagas kőoszlopának tövénél leszegett fejjel ábrándozó, szomorkodó katona rezzenéstelen arccal fogadta a körülötte való keringésemet. Már a kisváros méretű Csorna közelében jártam, amikor jobbra letértem, s a főutat ideiglenesen magam mögött hagyva három település meglátogatásába fogtam. Elsőre Barbacs került elém. Nagyot néztem, midőn a kőfallal kerített temploma mellett leparkolva feltűnt az épület és környezetének páratlan harmóniája. Már maga a templom sem volt piskóta, de az egyházat körben kerítő, némi túlzással erődítésnek nevezhető fal még inkább várszerű benyomást keltett. A félköríves tetejű, barokk stílusjegyeket viselő bejárat egymással szemközti két falának fülkéiben a két háború hőseinek egy-egy fekete márványtáblája látható. A bejárat közelében, a falon kívül régi és szép krisztusos kőfeszület hívja fel magára a figyelmet, míg ellenkező irányban nagyobb méretű fa kettős kereszt, és mögötte a lelkész háza látható. A következő falu a bohókás nevű Maglóca volt. Temetője az élénksárgára festett falú, nyurga tornyú temploma mellé települt. A templom homlokzatán, a torony és a hajó találkozásának beszögellésénél mindkét háború áldozatainak látható egy-egy márványlapos emlékműve. A fényképezést követően innen hívtam fel a zuglói Lajos király étteremben dolgozó kicsimet, Anikót, hogy rövid helyzetjelentésben vázoljam az aktuális pozíciómat. Maglócáról átugrottam a nyolc kilométerre fekvő Acsalagra, ahol a templom tövében egy modern, összevont emlékmű kínálta magát fotózásra. Innen visszafelé jövet rátértem a csornai útra, s öt percen belül a városka szívében találtam magam. Na, Csorna is megéri a pénzét! Délután kettő körül értem ide, és akkor még nem sejtettem, hogy ez a település jelenti majd a nap kudarcát. A főtéren nyomát sem leltem háborús emlékműnek, viszont találtam egy meglehetős méretű, felülnézetből hatágú (Dávid-) csillagot kiadó fekete márványemlékművet, aminek az oldalaira a csornai munkaszolgálatosok és a hitleri koncentrációs táborokban elhunyt zsidók neveit vésték. Nem fényképeztem le. Erre bezzeg telik a városi költségvetésből! Első világháborús emlékművet sehol, sem a köztereken, sem a két nagytemplom közelében, sem a temetőben (ahová egy találomra megszólított úriember irányított) nem leltem. Az újabb építésű, hatalmas kockára hasonlító katolikus templom egyik oldalán legalább a második háború itteni katonaáldozatainak emléktábláját láthattam, de az elsőnek - úgy látszik - nyoma sincs. A temető közelében láttam meg először azt a fajtájánál fogva nagy termetű bernáthegyit, amelyik, szegény pára, a fáradtságtól és az éhségtől, szomjúságtól bágyadtan ballagott céltalanul a járdán. Mindenki kitért előle, senki nem szólt hozzá, senki nem adott neki enni és inni. Alighanem a rossz gazdája hagyta ekként sorsára a nyilván rengeteget evő jószágot, akinek már nem bírta kigazdálkodni a tartását. De a nyomorult állat másnak sem kellett, s nagyon úgy nézett ki, hogy valahol összeroskad, s vagy a sintér viszi el, vagy valami eldugott zugban leheli ki a lelkét. Ez az eb, illetve a látványa és a tudat, hogy én sem vagyok képes segíteni rajta, ettől fogva elrontotta a máskülönben pompás, s a továbbiakat illetően ígéretes napomat. Mindig előttem volt az a csöndesen járó alakja, a bánatos, hihetetlen kiszolgáltatottságról árulkodó képe, s többször majdnem elsírtam magam a tehetetlenség maró érzetétől. De hát mit csinálhattam volna? Elsőre épp a temető melletti körforgalomban evickélve pillantottam meg. Meg nem állhattam, ki nem szállhattam, s különben is, nem volt nálam cseppnyi víz sem, kaja is legfeljebb néhány kockasajt. Az meg mi ennek a nyomorult kolosszusnak? Szégyellve az önmentegető kifogásaimat, dühösen nyomtam a gázt, míg be nem futottam a közeli Dör faluba. A könnyen megtalált emlékmű, amely szándéka szerint a két háború hősi halottjai előtt hivatott tisztelegni, legalább ideig-óráig elterelte a szerencsétlen kutyán járó gondolataimat. A mű látványa ugyanakkor sokkolóan hatott. A széles, vaskos talapzat, s az arra erősített márványtáblák a szokásos sémára hajaztak, na de az embernél magasabb talapzat tetejét elfoglaló két katonafigura! Uramisten! Ennyire naivra hangszerelt, ennyire esetlen, ennyire bántóan primitív megformálást - hadi emlékművek vonatkozásában - életemben nem láttam. A szobrászat alapismereteit nyilvánvalóan valami falusi önképzőkörben, kézműves legényegyletben elsajátító "művész" által kreált alkotás két katonát ábrázol. Egyikük sebesülten fekszik az oldalán, míg a másik furán széttárt karokkal áll felette. Mint aki azon csodálkozik, hogy a másik miként eshetett ekkorát? A drámainak megálmodott helyzet szánalmasan komikusba, sőt tragikomikusba fordul az alakok idétlen arányai, és az eltúlzott, pontosabban szólva elvétett hősi póz révén. Ráadásul mindkét alak messzire világít a festésükre használt hófehér mésztől. Borzalom. De az alkotás kétségkívül kuriózumnak minősül. Ha ez volt a cél, gratulálok. Tovább haladva a délkeletre tartó keskeny aszfaltúton, Rábapordány került utamba. Ég és föld a különbség az itteni és az előző települések emlékműveinek művészi színvonala között. Rábapordányon minden a helyén van, s minden, aminek a helyén kell lennie, minőségileg magas szinten képviselteti magát. Így van ez a csinos házakkal keretezett, rendezett főtérrel, helytálló a megállapítás a teret uraló kéttornyú templomra, s ugyanez érvényes a tér frekventált pontjára állított emlékműre. Ez egy ritkán látható mintafalu, írom ezt minden gúnyos felhang nélkül. Az emlékművet úgy helyezték el, hogy szemből nézve méltó hátteréül szolgáljon a sárga falú tekintélyes templom, illetve a közvetlenül az emlékmű mögött terebélyesedő öreg platán, ami igazán a nyári hónapokban lehet látványos élő dekoráció. Az emlékmű magas talapzatán az egyszerű öltözékű Krisztus, és a lábainál sebesülten ülő, tekintetét az éltető reményt sugalmazó Megváltóra emelő kőkatona kettőse látható. Még tovább utazva délre, perceken belül Egyed község helységnévtábláját pillantottam meg. Aznap rendesen kijutott az ámulatból, a felejthetetlen élményekből, mert ez az Egyed nevű falu megint olyat produkált, amire nem számítottam. Elsősorban nem arra gondolok, hogy a mintegy félórás ott tartózkodásom alatt a templomhoz közeli ütött-kopott tanyán élő vadbarom (nem láttam az ürgét, de az épület környezetének kirívó rendetlensége jó eséllyel egy cigány polgártársunk és famíliája jelenlétére utalt) végig maximumon bömböltette a rádióját, hogy csak úgy zengett tőle a jámbor és gyáva szemérmességgel begubózó környék. Hanem arról, hogy itt aztán volt minden, mi szem-szájnak ingere. Az első világháborús hősök emlékműve a főutca kanyarjában, az útmutatótáblák tőszomszédságában lett kiállítva. Ha nem is szakasztott, de közelítő mása a Siófokon látottnak, vagyis az égnek szökő, felfelé kissé elkeskenyedő obeliszk aljában támadni, előretörni készülő, fegyverét markoló katonának. Az arányos, szépen megmunkált figura orrát letörte, arcát kissé összeroncsolta valami istentelen kéz, de a vandál tett nem sokat ront az összhatáson. Az út kanyarulatának külső ívén - az első világháborús emlékművel szemközt - egy legfeljebb tíz méter magas, viszont eléggé széles dombféleség emelkedik, tetején egy stílusát tekintve eklektikus templommal. A sérült katonaemlékmű mögött pedig egy romantikus díszítőelemekkel gazdagon ellátott, nagy alapterületű, de csak egy emelet magas kastély hívja fel magára a figyelmet. Nem igazán tudom, melyik főúri családhoz köthető leginkább, mert az eredetileg itt állt kastélyt az 1800-as évek derekán elbontották, s akkor, annak helyén húzták fel a most láthatót. A régiből mindenesetre megmaradt a Batthyány család cifra, nagy méretű címere, az épületet ugyanakkor Festetics-kastélyként is emlegetik. És megint másként hívták a régit lebontató, az újat felhúzató mágnást. Tegyen itt rendet aki akar, aki tud. (Utánanéztem: a régi kastély a Festeticséké volt, az újabb, vagyis a ma látható épület bizonyos Stern nevű birtokoshoz köthető.) Az innen nyugatra fekvő Rábacsanak hatalmas méretű templommal dicsekedhet. A hajótest délnyugati sarkán álló harangtorony tövénél afféle vakablakszerű nagyobb mélyedést alakítottak ki, szépen megfaragott, íves kőkerettel, s ebbe helyezték a háborús hősök márványtáblás emlékművét. A sorra kerülő Szilsárkányon váratlanul nehéz dolgom akadt a főút menti üres telken álló katonaalakos emlékmű fényképezésével. A magas talapzatra állított katonát kétfelől egy-egy sűrű, lecsüngő ágazatú vén fa - eleven strázsák -, talán szomorúfűz határolja. Már ezektől alig lehetett odaférni az emlékműhöz. A helyzetet tovább bonyolította a háttérben immáron viszonylag alacsonyan álló, épp szemből sütő Nap erős fénye, amitől magam sem láttam sokat, de mégis, ilyen körülmények között is elfogadható felvételeket kellett készítenem. A szemem némi könnybelábadása árán azért összejött a dolog. Az útnak az emlékművel szemközti oldalán szolidabb terjedelmű, de csinos, egyemeletes úri építményt kínáltak eladásra, a Baditz-kastélyért potom 45 milliót kért a mostani tulajdonos. Két perc alatt kint voltam a közeli Pásztoriban, ahol a katolikus templom toronyaljában, a belső falon látható márványtáblán sorakoznak a hősök nevei. Az errefelé sűrűn települt falvak között átlagban öt-hat kilométer a távolság, így volt ez a sorra kerülő Sopronnémetivel is. A falu két temploma közül a római katolikus sekrestyéjének a külső falán, a bejárati ajtó felett látható egy egyszerűbb márványtábla. Az innen száz méterre álló evangélikus templomnak csak a tornya régi, a mögüle lebontott régi hajó és szentély helyét valami kerek, kupolás mecsetre emlékeztető építmény foglalja el. Átugrottam a szomszédos Potyondra, de ez a most is kicsinyke település az első világháború idején aligha lehetett önálló falu, tehát ha voltak is hősi halottai, azok Sopronnémeti elesett katonáival együtt szerepelnek. A közelben fekvő Bogyoszló természetesen nem tévesztendő össze a Tolna megyei Szekszárd mellé települt Bogyiszlóval, a méregerős zöldpaprikák névadó hazájával. Itt, Bogyoszlón a temetőben állították fel a két háború hőseinek emlékművét, ami egy láncos kis oszlopokkal keretezett magas kőobeliszk. Mivel a Nap kíméletlen tempóban közeledett a horizonthoz (ekkor már délután négyre járt), bele kellett húznom, ha aznap még további emlékműtrófeákat akartam begyűjteni. És persze akartam, hiszen azért indultam útnak. Mint akit a tatár kerget, lóhalálában értem ki a 85-ös főúton fekvő Farádra. Előbb még átviharzottam Jobaházán, ahonnan dolgom végezetlenül távoztam. Farádon az ismét mellé szegődött szerencsének köszönhetően azonnal meglett vágyaim tárgya. A Krisztust és a katonát ábrázoló alkotás a főút melletti parkban, szem előtt áll, tehát semmi egyéb dolgom nem akadt, mint megfelelő minőségű fotókat készíteni róla. Farádtól mindössze három kilométerre, keletre esik az aznap egyszer már átkutatott Csorna, de nekem még nem arrafelé, hanem napnyugatnak volt dolgom. A Kapuvár felé tartó úton pár kilométerrel arrébb a kissé oldalt fekvő Rábatamási kedvéért tértem le. Itt sem akadt különösebb gondom, mivel a templom előtti díszparkban elsőre rátaláltam az embermagas kőoszlopokkal és drótkerítéssel közrefogott kis emlékműre. Az obeliszk tetejére állított madarat, vélhetően turul akar lenni a szentem, erősen elnagyolta a helység kovácsa vagy kije, aki vette a bátorságot, hogy megalkossa az inkább hízott varjúra hasonlító szárnyast. A naiv díszítés dacára az emlékmű összességében tisztességes alkotás, a négy oldalán látható márványlapokon nemcsak a harcokban elesettek, de a sebesültek és az eltűntek névsora is látható. A Kapuvár felé eső következő falu a főúttal derékba szelt Szárföld volt. Ahogy az ember a főútról a templom felé kanyarodik, az idősek otthonául szolgáló, takarosan helyreállított földszintes ház előtt meglátja a tujákkal közrefogott hófehér obeliszket. A tetején kerek kő ágyúgolyó, előlapján a magyar címer, s körülötte hadi jelvények vannak reliefszerűen kifaragva. A néhány kilométerrel odébb fekvő Veszkény gyönyörű emlékműve annyira tetszett, hogy a szombati futam alkalmával erről készült a legtöbb kép. Összesen húsz darab, de a szelektálás után is meghagytam tizenhetet a gyűjteményemben. A valóban magas, kétemberes kőoszlop csúcsát a magyar (apostoli) kettős kereszt nagyobb méretben kivitelezett faragása koronázza. Előtte két meglett korú katonafigura látható, egyikük talán sebesült, mert lehajtott fejjel, rogyadozó lábakon áll, társa jobb erőben van, hiszen támogatja a gyengébb bajtársat. Szívem szerint a közelükbe húztam volna egy széket, s talán órákig bámultam volna a kifejező alkotást, de a Nap járása indulásra sürgetett, mennem kellett tovább. Végre beestem Kapuvár városába, de elsőre nem a központját értem el, hanem a korábbi időkben önálló Gartát, ami ma már a város déli részének számít. Egy jókora, nyers téglából rakott templom tövénél elkaptam egy gyanútlanul arra kerékpározó férfit, hogy megtudjam tőle, merre van a tényleges központ. Miután útba igazított, vérszemet kaptam, s bár az idő sürgetett, a kapuvári belváros helyett a néhány kilométerre található Babótra siettem. Az önálló, csöndes falu olyan szelíden feküdt a csorgó mézszínű kisalföldi délutánban, mintha nem is lenne a közelében egy élénk életet élő kisváros. Nem volt sima ügy, de a temető halottasházának falán végül meglett a világháborús emléktábla, így aztán rohanhattam vissza Kapuvárra. Ahogy Garta felől jőve beértem a városkába, s egy perccel később elhaladtam a nyers téglás templom mellett, véletlenül oldalra nézve felfedeztem a templomhajó oldalára kihelyezett első világháborús emléktáblát, a Gartáról a frontra került, s ott meghalt hős katonák névsorával. A fotózás után most már valóban Kapuvár sűrűje felé vettem az irányt. Bár előre tartottam tőle, itt nem ért olyan csalódás, mint a húsz kilométerre eső Csorna esetében, hiszen Kapuvár főterét hatalmas, kétalakos kő emlékmű díszíti. Egyikük sebesült katona, a másik pedig az ősmagyarok ruházatát és hadifelszerelését viselő, szárnyas fejvédős alak, aki az összeesés határán támolygó bakát támogatja. A vaskos talapzaton itt is olvashatóak Vörösmarty Mihály veretes szavai, amelyeket szinte kizárólag első világháborús emlékműveken látni: "Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, s keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért." Erőt s reményt merítve a még mindig az ég peremén egyensúlyozó Nap narancsos fényéből, vettem a bátorságot, s nem hazafelé, hanem a Hanságban fekvő Osli felé fordítottam a kocsi orrát. A kis falu innenső szélén, valami mesterségesnek látszó tó partján láttam meg a keresett emlékművet. Legfőbb éke az alacsony obeliszk felső részét kitöltő, harctéri jelenetet ábrázoló bronz relief, amely 1938-ban készült Sopronban. Vörös János által. Osli volt a szombati körutam utolsó állomása, mert ugyan az összevissza kerengő mellékutakon még visszataláltam Csornára, az alkonyi fények mellett esélyem sem volt fotózni. Igaz, nem is lett volna mit, mivel az újból átkutatott városban ezúttal sem találtam emlékművet, akárcsak a délelőtt folyamán. Pedig újfent megállítottam egy helybelit, de az értelmes kinézetű fiatalember őszinte tanácstalansága meggyőzött a kutatás hiábavalóságáról. Itt tényleg nincs keresnivaló, vagy ha van is, az olyan eldugott helyen lehet, ahol még a helyiek sem gondolják. Ráadásul, mintegy végszóra megint megpillantottam a csornai hétvégi csúcsforgalomban az út egyik oldaláról a másikra fáradtan átballagó bernáthegyit, amitől ismét heves lelkifurdalásom támadt. A tehetetlenségtől nagyokat káromkodva hajtottam ki a napnyugati szürkülettel nyakon öntött városból, mintegy menekülve az eb látványa okozta keserűség elől. Ami hiú ábrándnak bizonyult, hiszen este még Anikómnak is beszámoltam a jelenésszerűen fel-feltűnő kutyával való többszöri találkozásomról, és annak rám nézve nyomasztó lelki következményeiről. Viszonylag korán, fél kilencre Pesten voltam, nagyjából ötszázötven kilométer megtétele után. Nagy menet volt, hiszen aznap 33 újabb emlékmű fotójával lettem gazdagabb, így jelenleg 1243 darabnál tartok. Most hétvégén, tehát holnapután, szombaton ismét útra kelek, ezúttal a szabadnapos Anikómmal együtt. Szeged és környéke lesz az úti cél.  Kelt 2012.03.14.-15.

 

  (Tizenharmadik kötet) Tizennégy:

 

  Csütörtökön máris eljött 15.-e, azaz az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ünnepnapja. Anikóm ezúttal is melózott. Én pedig vettem a fáradságot, s ellátogattam néhány olyan budapesti helyszínre, ahol - reméltem - újabb, korábban nem látott első világháborús emlékműveket fotózhatok. A címhelyeket előző nap az interneten néztem ki. Reggel fél tíz tájban felkerekedtem, s első utam a zuglói Füredi úti lakótelep panelházai közé szorult Álmos vezér terére vezetett. Szó szerint megdöbbentem a lakóhelyemhez ilyen közel eső, klasszikus kivitelezésű katonaszobor láttán. Idáig úgy tudtam, Zuglóban egyetlen helyen, a Bosnyák téri remíz falán, két márványtáblára elosztva található emlékmű. Nos, a jelek szerint tévedtem, de bánja kánya! Ha az alkotást bármelyik vidéki kisváros, netán módosabb falu főterén látom meg, nem esek transzba. De itt, a monoton panelek közé szorult kis téren, ahol egy katolikus templom is meghúzza magát, mégis meglepetés a javából. Hát még a talapzatra írt hálafelirat, amely szerint az emlékművet Rákosfalva hálás közönsége állíttatta! Miután eleget álmélkodtam és fényképeztem, visszaballagtam az Örs vezér terei metróvégállomáshoz, ahol felszálltam a bent álló szerelvényre, s elrobogtam vele az Astoriáig. Tervem szerint innen villamossal utaztam volna a Fővám térig, ahol újabb emlékmű várt, ámde kihagytam a számításból, hogy ilyenkor a Nemzeti Múzeumnál ünneplők miatt a tömegközlekedés abban az irányban szünetel. Nem is járt egyik villamos sem. Mi több, láttam, hogy az ellenzék által az Erzsébet hídhoz délutánra hirdetett gyűlés miatt már a Kossuth Lajos utcában is csak a kék buszok jönnek-mennek, az egyéb járművek ki vannak tiltva. De hát - gondoltam -, a Fővám térig gyalog sem nagy a távolság, s a rövidebb útvonalon, azaz a forgalom híján elcsendesült Kossuth Lajos utcán át nekivágtam a távnak. A Duna felé haladva két utcával arrébb eszembe jutott, amiről addig átmenetileg elfeledkeztem, hogy a főutcával párhuzamosan futó Reáltanoda utcában lévő Eötvös József gimnáziumban is lennie kell emlékműnek! Az egy darab bemutatófotót szintén az interneten láttam. Nosza, arrafelé fordultam, s bár ünnepnap volt, a napsütéses csendben egy árva lélek sem járt arra, s bár a nagykapu becsukva lenni látszott, midőn erősebben taszítottam rajta, benyílt. Mindjárt az előtérben, az egymással szemközti falakon két, a magas mennyezettől a földig érő márványtáblát láttam, felső részükön az 1914-1918-as évszámmal, s az évszámok alatt a sajnálatos sűrűséggel felrótt nevekkel. A régi és patinás tanintézménynek a fronton meghalt tanárainak és diákjainak elkeserítően hosszú névsorával. A portafülkéből elősiető fiatalembernek - ügyeletes biztonsági őrnek - röviden elmondtam váratlan látogatásom apropóját, és megkértem, engedje meg, hogy lefotózzam az előteret, valamint az emeleti lépcsőfordulóban lévő szobrot, aminek a képét ugyancsak a neten láttam. A srác rendesnek bizonyult, felkísért a megfelelő szintre, s amíg kedvemre fotóztam, elbeszélgettünk bizonyos politikai témákról. Meglepve fedeztem fel, hogy a lépcsőforduló szép, szecessziós nőalakjához közeli falrész tele van az egykor ide járt nevesebb diákok nagy méretű emléktábláival, köztük láttam az országnak a rendszerváltás utáni első szabadon választott miniszterelnökének, Antal Józsefnek a márványtábláját. A fiatalember visszakísért a bejárathoz, ahol elbúcsúztunk. A belvárosi szűk utcákon tekeregve a teljes hosszán sétálóutcává alakított Váci utca érintésével végül kijutottam a Vásárcsarnokkal szemközti Fővám térre. A teret a szocializmus idején Dimitrovról, a bolgár kommunista akárkiről nevezték el, régi elnevezését a vörös csillag - látszólagos - lehanyatlása után kapta vissza. Ott, ahol annak idején a bolgár fickó emlékműve állt, nos, éppen ott található a jelenlegi világháborús emlékmű. Az a gyanúm, hogy a mai kor igencsak gyakorlatias észjárású kerületi potentátjai valójában a kommunista emlékművet alakították át akként, hogy lekapták a tetejéről Dimitrov mellszobrát, a helyére valami homorú kőlap került, s a négyszögű, vaskos oszlop előoldalára felcsavarozták az 1914-1918-ra emlékező szöveges fémlapot. Merthogy ennyi az egész. Ennek megörökítése hamar megvolt, úgyhogy kisvártatva felszállhattam a Parlament elé délután háromra meghirdetett Fidesz-gyűlés okán szintén nem közlekedő 2-es villamost pótló kék buszra. A Jászai Mari téri rendes végállomásnál leszálltam, s a közelben megálló 6-os villamossal egy megállót menve a Margit-híd közepén, a szigeti bejárónál leszálltam. A Lánchíd után a budapesti hidak második legöregebbjének számító Margit-hidat éveken keresztül tartó felújítással gatyába rázták, s valamikor tavaly adták át ismét a közforgalomnak. A két partot összekötő, középen tompaszögben megtörő építmény renoválása nagyon jól sikerült. Gyakori fényképezések közepette ballagtam át a budai hídfőnél található Germanus Gyula parkhoz, hogy a szintén teljes szépségében helyreállított téren magasodó, a przemysl-i vár elestekor meghalt magyar honvédek oroszlános emlékművét fotózzam. Korábban ugyan már megtettem ezt, de épp abban az időben, amikor a híd felújítási munkálatai kezdődtek, és a felvonulási területen raktározott állványerdő miatt lényegében egyetlen szögből lehetett elfogadható képeket csinálni. Most semmi nem állt az utamba, az időjárás is kifogástalan volt, fotóztam hát bőszen. Utána lementem a föld felszíne alatt kialakított HÉV-állomáshoz, ahol bevártam a Batthyány téri végállomásról Szentendre felé tartó szerelvényt, amivel a III. kerülethez, Békásmegyerhez tartozó Csillaghegy megállóig utaztam. Az állomás mellett húz el a kertváros egyik főutcájának számító Mátyás király út, amelynek harmadik keresztutcája a Jézus Szíve Plébániatemplomot magába rejtő Lehel utca. A 14-es számú házhelynél emelkedő katolikus templom előtti kis téren is van egy első világháborús emlékmű, egy kő katonaszobor formájában megjelenített hősi emlékmű. Öt perc alatt megvoltam a teendőkkel, és máris utaztam vissza a város szíve felé. A Batthyány téren metróra váltottam, amivel mindössze egyetlen megállónyit kellett utaznom, hogy a pesti oldali Kossuth Lajos térre érjek. A három órára beharangozott politikai nagygyűlésig még egy óra lehetett hátra, de már hatalmas tülekedés alakult ki a metró folyosóján, a felszínre szállító mozgólépcső tövénél. A vidám csevegések közepette lassan előrehaladó tömegben főként középkorú vagy idősebb arcok voltak jellemzőek, mindnek a kabátja bal oldalán, a szíve környékén kitűzve a nemzeti színű kokárda, többek kezében magyar zászló vagy felcsavart transzparens volt. Végül is az ünnepség a kormány melletti politikai tüntetésnek is számított. Elérve a napos felszínt, néhány szempillantással felmértem, hogy a Parlament oroszlános főbejáratánál, ahol a nagyszínpad állt, és a füves téren egyelőre eléggé szellősen álldogál a percről percre duzzadó tömeg. Tehát még ráérek jó helyet fogni magamnak. Hogy hasznosítsam a kezdésig hátralévő időt, az Akadémia utcán, szembe menve a járdákon és az úttesten érkező ünneplő emberekkel, kijutottam a Lánchíd pesti hídfőjénél lévő Magyar Tudományos Akadémia előtti Széchenyi térre. A hídon, Budáról jőve, akkor ért át az Orbán-kormány melletti szimpátiáját személyes megjelenéssel kifejező, jobboldali lengyel turisták első hulláma. Mint a későbbi híradásokból kiderült, voltak vagy háromezren, egy részük hajnalban vasúton érkezett a Nyugatiba, más csoportok buszokkal jöttek Magyarországra. A járműforgalom elől elzárt hidat teljes szélességben elfoglalva, kezükben lengyel és magyar feliratozású kifeszített transzparensekkel, fehér-piros lengyel nemzeti zászlókkal, és a Szolidaritás politikai mozgalom logóját viselő lobogókkal jöttek, egyre jöttek. A kétfelől álló magyarok sorfala közt haladva valóságos diadalmenetben érkeztek, mindenütt feldübörgő taps és hálától párás tekintetek köszöntötték őket. Aki ott volt, nagyon szép, érzelmileg megrendítő, felemelő jelenetnek lehetett szemtanúja. A lengyelek hosszú sora aztán elkanyarodott a József Attila utca irányába, hogy aztán félórával később innen érkezzenek a Kossuth térre, szintén lelkes ováció közepette. Én, sokad magammal, ismét az Alkotmány utcát vettem igénybe, hogy visszajussak az Országházhoz. Nos, a történelmi levegőjű tér az eltelt félórában kezdett erősen megtelni, idejét éreztem az elkövetkező eseményekre valami jobb kilátást biztosító hely után nézni. Eszembe jutott, hogy pont egy évtizeddel ezelőtt, a 2002-es parlamenti választások két fordulója között itt tartott Fidesz-nagygyűlésen a Nagy Imre szobor vashídjáról, épp Imre bácsi termetes szobrának tövéből figyeltem a tömegméretében minden addigit felülmúló rendezvény folytatását. Hoppá, máris eltelt tíz év? Jézus Mária, mi lesz ebből? Végül megtaláltam a helyemet az Országházzal szemközt, attól mintegy harminc méterre, az Alkotmány utca torkolatánál. A hátam mögött, kissé balra, tőlem tíz méterre állt a méregdrága kamerákkal, nagy teljesítményű fotómasinákkal felszerelkezett riporterek számára készült három méter magas erős fémállványzat, amelynek platóján mintegy harminc belföldi és külföldi tudósító leste a rögzítésre érdemes szenzációt. A műsor kezdeteként a honvédség férfi énekkara elénekelte a Himnuszt, utána Szájer József, a Fidesz Európai Uniós képviselője mondott tízperces beszédet. Majd két-három énekes előadó jött sorra, aztán a tömeg részéről kitörő örömmel, leírhatatlan ovációval fogadott Orbán Viktor lépett mikrofonhoz. A talán félórás beszéd nem szűkölködött a hazánkat a Fidesz vezette jobboldali kormányzat hatalomra kerülése óta folyamatosan támadó Európai Unió kemény bírálatától, az uniós bürokraták számára adresszált csípős megjegyzésektől. Az egésznek volt valami vidám fricska jellege; ha ti úgy, mi is akként - rebellis kuruc felhanggal átszőve. A birodalmi periféria lázongó rabszolgáinak nyelvezetét használva Orbán ügyesen támadta a karvalymentalitású Unió embertelen politikai és gazdasági húzásait, az elméletben azonos elbírálás alá eső tagállamok megítélésénél gyakran kettős mércét alkalmazó vezetőit. A beszéd tartalmi része nem igazán tartalmazott nóvumot, végül is, mi újat lehet még mondani a kitartó híveknek húszon akárhány évnyi aktív politizálás után? Mindenesetre a lelkesítő szövegmáz elég volt a téren egybegyűlteknek, hogy minden poént, minden okos érvet tapssal, zászlólengetéssel üdvözöljenek, s ebből nem maradtak ki az egészből valószínűleg kukkot sem értő lengyel barátaink. A rendezvény fél öt tájban ért véget, a kétszázezer ember ment, amerre látott. Én például a Szabadság tér és a Bank utca érintésével elgyalogoltam az Arany János utcáig, ahol felszálltam a Thököly úti végállomásig közlekedő 72-es trolira, onnan pedig az 1-es villamossal a Kerepesi útig jöttem.

 

  Vége a nyolcvanhetedik résznek