ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                írta Miski György

 

                             Nyolcvanhatodik rész

 

  (Tizenharmadik kötet) Öt:

 

  Szia, Csabi fiú! Nocsak, hát te is megnyerted a főnyereményt, vagyis megcsípted a 26. életévedet! A legszebb kor. Igen ám, de életed egyharmada máris ugrott, és akkor igen optimistán állunk a dologhoz. Nemcsak a mosónők, a férfiak is... Lassan hat éve, hogy utoljára a Tábornok utca felé sodort a szél. Ez nemcsak a te, de az én szégyenem is, ámde leginkább azé, aki ebbe a helyzetbe kényszerített bennünket. Sosem gondoltam volna, hogy - az eredendő vérségi köteléket leszámítva - egyszer szinte semmi közünk nem lesz egymáshoz, de az emberi alkalmazkodóképesség határtalan. Nekem mindenesetre az a kisfiú jelenti az egykori fiamat, akit születésétől fogva az elköltözésemig ismertem és szerettem, az utána való negatív kapcsolati változások a kényszerű távolság okán jószerével törvényszerűen következtek be. Sajnálom, mert szerettem volna jó apa lenni, szerettem volna átélni a semmivel nem pótolható élményt, amit a mellettem felnőtté váló fiaim látványa nyújthatott volna. Sokat kellett volna beszélgetnünk, a közös hang megtalálásához viszont további közös programokra, együtt megélt élményekre lett volna szükség. Hát ez nem jött össze, ettől idejekorán meg lettünk fosztva. Vigyázz magadra, fiam, mert hiába a látszat, az életben csakis magadra vagy utalva! Isten áldjon születésnapod alkalmából!  Kelt 2012.01.30.

 

  (Tizenharmadik kötet) Hat:

 

  A hétvége számomra döbbenetes és fájdalmas eseményét Csurka István halála jelentette. Élt 78 évet. Dramaturg, rendező, termékeny és sikeres drámaíró, de mindenekelőtt jó értelemben vett amatőr politikus (1998 és 2002 között országgyűlési képviselő) volt. Az MDF, majd abból kilépve a MIÉP alapítója, a hazai radikális jobboldal atyja, a nemzeti oldalon álló pártok összefogásának sürgetője, a kommunizmus és a kommunisták ádáz ellensége. 1985-ben, amikor a közeli jövőből mit sem sejtő átlagpolgárnak még hinnie illett a szocializmus örökkévalóságában, ott volt a legendás monorierdei értelmiségi találkozón. Ennek folytatásaként 1987-ben megjelent Lezsák Sándornak, az MDF másik alapító atyjának lakiteleki kertjében felállított sátrában, ahol száznyolcvan meghatározó ember a rövidesen bekövetkező rendszerváltásról értekezett. 1988-ban hivatalosan is megalakult az MDF, amelynek egyik markáns politikai szárnyát, a radikális népnemzeti vonulatot vezette. Ebben az évben zajlott le az általa szervezett, százezernél jóval több szimpatizánst megmozgató Erdély-tüntetés, amelyen jómagam is részt vettem (akárcsak szegény, tavaly nyáron eltemetett S. Zoli barátom). Csurka István ébresztette fel bennem a nem túl mélyen szunnyadó hazafit, az ő írásai, rádióbeszédei, az általam sűrűn látogatott nagygyűléseken elhangzott politikai szónoklatok vezettek rá, politikai értelemben pontosan hol a helyem. Annyit magamtól is tudtam, hogy a konzervatív jobb oldalon, annak a radikálisabb, de nem szélsőséges táborában. Némi szerepe neki is van abban, hogy megszületett az Erdély-CD-m. Csurka nyakas, protestáns szellemiségű emberként nem alkudott, egy volt az utolsó igazak közül. Ahogy a hétfői Magyar Nemzet egész oldalas nekrológjának utolsó három mondatában olvasható: "Csurka az írást feláldozta a politika oltárán, politikusként végig megmaradt drámaírónak. Jó drámaírónak és jó magyarnak. Megszolgálta az örök nyugalmat." Én is így búcsúzok tőle: Pista bácsi, hiányozni fogsz, Isten nyugosztaljon!

  Az ország gazdasági és morális állapota már-már kétségbeejtő. Az effélével oly sokszor hitegetett emberek már nem hisznek a szebb jövő ígéretében, mivel az itthoni speciális lét kifejlesztette bennük azt a józan ítélőképességet, amelynek segítségével - a rendelkezésre álló hírek és a saját tapasztalatok összevetéséből - képesek realista szemmel látni a lehetséges közeljövőt. A reménytelenség jövőjét. Az élet véges, senki sem száz vagy kétszáz évre tervez. De ebben a pénz által uralt, érdekszövevényes, kegyetlen világban öt esztendőre sem érdemes előre gondolkozni, hiszen minden egyes hónap és nap képlékeny, esetleges. Csak annyi az enyém, amennyit megeszek, vagyis egyedül a múltam biztos (talán), a jelenem, s pláne a jövőm nyugtalanítóan sérülékeny. Sosem tudhatom, mikor megyek be arra, hogy lányos zavar és pirulós kéztördelések kíséretében kirúgnak a cégtől, mert a továbbiakban nincs szükség a munkámra, sőt, a munkatársak közül senki sem mer belegondolni, egyáltalán meddig működik maga a cég? Szegény Magyarország már régebben beragadt valami átkos átmenetiségbe, de ez a sorsüldözött ország mostanság egy lepusztult, fagyos vasúti váróteremre hasonlít, ahol néhány fáradtan csellengő utas az utolsó vonatra vár. A fiatalok tanultabb része külföldi munkavállalásban reménykedik, mert komoly munkalehetőség nélkül idehaza úgyszólván lehetetlen egzisztenciát építeni. Megfelelő egzisztencia nélkül a családtervezés hamvába holt elképzelés marad, gyerekek nélkül pedig nincs nemzeti jövő. A léhűtő, igénytelen cigányok, akiknek a nyolcvan százaléka bűnözésből vagy a dolgozó magyarok béréből államilag levont segélyekből él, persze vígan szaporodna, de ebből a haza egyetlen fillérnyit sem profitál, sőt. Nagy baj lesz, a mostaninál is nagyobb, ha majd kezd nyugdíjba vonulni és kihalni a háború után nagy számban született, úgynevezett Ratkó-korszak nemzedéke. Az ország egyszerűen kiürül, legalábbis a magyaroktól. Nesze neked Árpád vezér, törökverő Hunyadi, kuruc Thököly, szabadságharcos Rákóczi, Kossuth apánk és a többi, a hon szabadságáért és felvirágoztatásáért élő és tevő igaz magyar! Ezért a gyáva utókorért kárvolt bármit is tenni, ezért a rest népért kár volt felkelni az ágyból! Nem érdemeltünk meg titeket. A Trianonban elcsatolt országrészekben szintén pusztul, fogy a magyar. Néhány napja tették közzé a nyáron lezajlott romániai népszámlálás első eredményeit, mely szerint Romániában mindössze egymillió-kétszázezer magyar él. Tehát nem Erdélyben, hanem egész Romániában. Tíz év alatt háromszázezerrel csökkent a létszámuk, merthogy a kétezres évek elején még másfél millióan voltak. A szívem szakad meg. A valahai mesés Felvidék, a mostani Szlovákia pedig némely tekintetben rosszabb a náci Németországnál (Benes-dekrétumok). Nem elég, hogy az első következményeként kirobban második világháború után - lakosságcserének álcázott kitelepítéssel - hatszázezer magyart üldöztek el őseik földjéről, a tót atyafiak azóta is minden erejükkel az asszimiláción dolgoznak. Ott most jó, ha négyszázezren magyarnak merik vallani magukat. Az ukránok és a szerbek csaknem elüldözték, kiirtották, beolvasztották a kárpátaljai illetve a bácskai magyarságot, a maradék kitartóknak minden nap meg kell küzdeniük az ellenségesen viselkedő hivatalos hatóságokkal. A többi tolvaj, minket annak idején szemrebbenés nélkül megcsonkító szomszédunknál eleve nem sok nemzettársunk maradt. Megfigyelhető, egy adott államban minél kevesebb marad valamely nemzetiségből, az illető ország annál kedvesebben bánik velük, annál több kedvezménnyel halmozza el őket, mert a külföld előtt jól mutat a képmutató gondoskodás. Határon belül és kívül tehát rohamosan csökken a magyarság lélekszáma, s noha ennek csak egy részét teszi ki a kihalásból és kivándorlásból származó veszteség, nem vigasz, hogy egy jókora hányad az erőltetett asszimiláció révén vált nemzetiséget. Romániában és Szlovákiában egyre több a magyar eredetre valló családnevű, vezető beosztású káder. Egyébként maga a vén Európa is szánalmasan vergődik, nem találja a helyét az új világrendben, ahol egyelőre még a hanyatlásnak indult Amerika szava a döntő, de nem sokáig, mert gyorsan jönnek fel az ázsiaiak, elsősorban Kína és India. S nem elég, hogy a gazdasági fejlődés terén mindenkit leköröznek, ráadásul ennek a két államnak van a legnagyobb lélekszámú lakossága, Kína egymilliárd-négyszázmillió, India egymilliárd-kétszázmillió embernél tart. Mindeközben a Föld lakossága hétmilliárd. A helyzet, magyar szempontból, abszolút kilátástalan. Ebből a nemzeti sírnak beillő gödörből nincs visszaút, a meredek lejtőn csak még mélyebbre tudunk csúszni. Erre szoktam mondani, én még épp időben halok meg ahhoz, hogy ne legyek szemtanúja a végső összeomlásnak. Ha ez a Sors kegye, és mi más lenne, akkor még én tartozom köszönettel.  Kelt 2012.02.08.

 

  (Tizenharmadik kötet) Hét:

 

  Anyámmal utoljára karácsonykor beszéltem telefonon, amikor felhívtam, hogy elrebegjem a szokásos "Boldog ünnepeket!" - hihetetlenül eredeti köszöntőformulát. Nemsokára vége a télnek, de anyámat ebben az évben még nem láttam, nem hallottam. Nem számít különösebben, csak a kisördög motoszkál bennem, mégis, mit képzel magáról, hogy ennyire tartja a haragot? Na persze a magam részéről egy lépést sem teszek a békülésért, ugyanis a leghalványabb fogalmam sincs, mi lenne a bűnöm? Ha csak nem az, hogy Rovinjban Anikóm, életem párja oldalára álltam, amikor anyám oly váratlanul, igaztalanul és durván nekiesett. Mármint szóban. Fizikai valónkban pedig november elején, a tőle kapott kölcsön utoljára maradt részletének átadásakor jöttünk össze, három egész percre, az Astoriánál. Ennek kapcsán a minap elgondolkoztam az élet furcsa fordulatain. Érdekes, mennyire könnyen változnak bizonyos rendíthetetlennek, állandónak vélt helyzetek. Az élet egy kemény kőszikla, amiben a szertelenség tekintetében következetes Sors keze hol ilyen, hol olyan formára alakít, kínosan ügyelve, hogy sose ismételje önmagát. Gondolok itt arra, hogy amikor először nősültem, s jöttek a gyerekek, minden úgy tűnt, az életemet végérvényesen berendeztem, mindennek és mindenkinek megvan benne a stabil helye. Legfeljebb megöregszünk, a gyerekek törvényszerűen felnőnek és kiröppennek a családi fészekből, ám alapvetően nem történik drámai változás, minden megy a maga tervezhető útján. A szobor véglegesen kifaragottnak látszott. Mentségemre szolgáljon, mit sem tudtam az életről. Aztán a szobor felszíne itt-ott kezdett repedezni, végül egész darabként lehullott róla a volt feleségem, évekkel később pedig a gyerekeim. Ez idő tájt, hosszú éveken át életem torzóját kerülgettem, legnagyobb vigaszom pedig a hűséges Jerry kutyám lett. Aztán ő is elment, s ez jobban megrázott, mint a családom széthullása. Egy ideig nem értettem, miként lehetséges, hogy a kutyám iránt több szeretetet érzek, mint a vér szerinti hozzám tartozók iránt, de hamar rájöttem a válaszra. A valódi hűségtől, a minden bajban kitartó hűségtől és magától értetődő szeretettől, amit a csalásra, számításra berendezkedett emberi lélek képtelen adni, nos, ezektől a képességektől emelkedik fölénk egy ilyen egyszerű esetnek vélt élőlény. Lenne mit tanulni tőlük, de felsőbbrendűségi téveszménkben gyökerező gőgünkben nem tudunk. Ha képesek lennénk rá, nehezebben tudnánk beteljesíteni a romboló hajlamainkból következő végzetünket. Az a bizonyos torzó persze nem maradhatott úgy az idők végezetéig; közhely, hogy az ember hosszú távon rosszul tűri a magányt, genetikailag igényli az övéhez hasonló sorsra ítéltetett másik halandó társaságát. S a csonka szobor lassan új formát öltött, a hiányzó részek egyedi, módosult formában fokozatosan kiegészültek. Bizonyos részei, részletei szebbek lettek a réginél, mások érdekesebbek, megint mások szeretetreméltóbbak. A nagy átalakulásnak egy-egy, évről évre halványodó hajszálrepedésen kívül alig maradt nyoma. Újranősültem, s az elrontott elsőhöz képest minőségileg magasabb szintű párkapcsolatban, elégedetten éltem az alkonyhoz közeledő házas férfiak megállapodott világát. A családom elvesztését és az újrakezdést immár úgy fogom fel, hogy azon kevés szerencsés közé tartozom, akinek a születés és a halál között két élet jutott. Vágyam, tervem viszont már csak annyi maradt, amennyivel igazolhatom létjogosultságomat a hátralévő évekre. Igaz, elsősorban Anikóm kívánságára, lett egy szeretni való kiskutyánk, az örök gyerek, bohóckirály Csicsa. Amikor megszokhattam volna a minden szép és jó megunhatatlan hangulatát, apám halálával megint lepattant róla egy olyan darab, amelyikről addig nem is tudtam, mennyire fontos nekem. S anyám ugyan még itt van velünk, közös levegőt szívunk, s a teste árnyékot vet a házak falára, jelenleg mégis nagyobb köztünk az érzelmi távolság, mint a két éve meghalt apám viszonylatában. Ez konkrétan annyit tesz, hogy apám emlékének felidézésekor melegség tölti el a szívemet, s ha az élő anyámra gondolok, a visszafogott harag, a neheztelés. Az évek során többször módosult szobor tehát ismét átalakulni készül. Ha már életünkben nemlétezőnek tekintjük egymást, mi lesz velünk, amikor egyikünk tényleg kidől a sorból?  Kelt 2012.02.11.

 

  (Tizenharmadik kötet) Nyolc:

 

  Tegnap, szombaton alig tettem ki a lábamat a fűtött lakásból. Anikómat reggel elfuvaroztam a munkahelyére, este pedig haza, valamint a reggeli menetet követően Csicsát kivittem egy rövid sétára a fagyos utcára, de aztán visszahúzódtam a meleg szobába. Odakint ugyan sütött a Nap, de a hideg az Istennek sem akart alábbhagyni, én meg hagytam magam meggyőzni a lustábbik énem által, s napszám a számítógép előtt lógtam. Délutánra lelkifurdalásom támadt az elpuskázott nap okán, s megfogadtam, vasárnap nem leszek rest, és kimegyek - mint napokkal korábban terveztem - a Duna-partra, hogy néhány fotóval megörökítsem a februárra megcombosodott tél miatt szépen zajló folyót. És környékét. Nos, ezúttal sikerrel legyűrtem rosszabbik felemet, s metróval az Astoriáig, onnan 49-es villamossal a Vámház körúti vásárcsarnokig mentem. A levegőben lebegő parányi köd a távolabbi észak-budai és a még messzebb eső váci hegyek köré sejtelmes homályt vont, de a máskülönben zavartalan napfényes idő csillapítóan hatott a tavaszváró türelmetlenségben égő lelkemre. A két partot összekötő átkelők közül általam legszebbnek tartott Szabadság-hídon átgyalogoltam Budára, a Szent Gellért térre. A fotózást már a pesti hídfőnél elkezdtem, különös tekintettel a rakpart alsó lépcsőin, illetve a folyó pár méter szélességében befagyott partján ácsorgó, hatalmas szárnyaikat kitárva szárító kárókatonák (kormoránok) láttán. Lehettek kéttucatnyian, többségük a hófedte parton totyogott, sütkérezett, néhányuk a jeges vízben evickélve múlatta az időt. A vén Duna felszínének nyolcvan-kilencven százalékát úszó jégtáblák borították, ezek némelyike szoba méretűre hízva ütközött a karcsú híd vaskos kőlábának, hogy aztán sziszegő-karcos hangot hallatva, kisebb darabokra törve kússzon tovább a Fekete-tengeri végállomás felé. Ha a lakásajtón túli kellemetlen hidegből kiindulva előzőleg úgy véltem, jószerével egymagam leszek errefelé, hamarosan be kellett látnom tévedésemet. Sokan dugták ki az orrukat otthonról, s ami ennél érdekesebb, csaknem minden második ember nyakában fényképezőgép lógott. Úgy látszik, mások is arra gondoltak, amire én, hogy a hírnevükre mostanság gyakran rácáfoló évszakok markáns változásai miatt lehet, évekig nem látunk ekkora jégzajlást a Dunán. Mivel a sűrű jégmozgás következtében néhány napja tilos a folyami hajózás (a két legnagyobb jégtörőhajó a bajai kikötőben vesztegel parancsra várva), a hídlábak kivételével semmilyen mesterséges dolog nem állt a fagyott táblák méltóságteljes vonulásának útjába. A budai oldalra érve a behavazott, jegesre taposott lépcsőkön leballagtam a partra, nagyjából arra a részre, ahol ősszel az Ínség-szikla kopasz feje volt a sláger. Ebből a lapos szögből fotózva csalóka képeket lehetett készíteni, mivel a folyó innen nézve csaknem egészen beálltnak tűnt. Mivel, mint említettem, nem én voltam az egyedüli fotós, jószerével várnom kellett a soromra, hogy az előttem érkezők befejezzék a maguk művészi alkotásait, s kitűnjenek a látómezőből. Az eredetileg Ferenc (Ferencz) József névre keresztelt híd alatt déli irányba haladva eljutottam a Gellért gyógyszálló felől földalatti alagúton érkező termálvíz kifolyásáig. Illetve dunai befolyásáig. A fagyos levegőben látványosan gőzölgő, jellegzetes kénes szagú vízfolyás környékét nem először kerestem fel, jártam erre évekkel korábban, amikor egy ősz végi napon három hajléktalan férfi vert itt átmeneti tanyát. Egyikük a parti hullámtörő kövek közé állított állványon imbolygó bográcsban finoman illatozó gulyásfélét főzött, társa pár lépéssel arrébb részegen kortyolt a félig üres (más szemszögből nézve félig teli) flaskából. A csapat harmadik tagja a kerek kiömlőből forró párolgással alácsobogó termálvíz folyami torkolatánál, alighanem egy saját maga által kialakított, jókora kövekkel határolt mesterséges medencében ücsörgött. Egy szál gatyában, önfeledt gyerekként, elégedetten lubickolt. Kicsit irigyeltem. Láthatóan remekül érezte magát, mert az ottlétem negyedórája alatt ki sem emelkedett a nyakáig érő meleg vízből. Akkoriban ugyan langyosabb idő járta, mint ma, a szürke köveket sem lepte vakító hósapka, de plusz tíz foknál nem lehetett több. Íme egy szemléltető példa arra, hogyha valakiben rögzült a tisztálkodás elemi igénye, az minden nehézség ellenére megtalálja a megfelelő megoldást. Nos, jelenleg nem fürdött itt senki, illetve dehogynem. A beömlő víz melege által a partközeli jégbe mart tágasabb tavacska felszínén legalább húsz vadkacsa siklott fel s alá, némelyikük időnként kikapaszkodott tollászkodni az elvékonyodott jég szélére. A felszerelésük igényessége után profinak, vagy legalább haladó szintű amatőröknek látszó két férfi hosszú perceken át fényképezte a kihelyezett, ornitológiai vonalat követő állatkertet, alig győztem kivárni, mikor telnek már el a magukat huncutul kellető szárnyasok csodálatával. Én csak a neszezve surrogó zajlásban az arcát kaleidoszkópszerűen változtató folyót, és a párafüggönyön keresztül a fenséges hidat szerettem volna lekapni, de a munkába belefeledkezett fiúk miatt kénytelen voltam türelemre inteni magam. Midőn végre elérkezett az időm, s az emberek odébbálltak, magam is beleestem a hibájukba, s alig bírtam elszakadni a vadkacsás helytől. Végre, miután elkészítettem minden kívánt felvételt, felkapaszkodtam a nagyszálló előtti tér szintjére. Kevés utassal a belsejükben sárga villamosok jöttek-mentek, panaszos sivítással kanyarodtak a zöld színű hídra, vagy lendületesen zúdultak tovább a Batthyány tér irányába. Kék csuklós buszok fújtattak el jobbra és balra, személyautók suhantak el az orrom előtt, s jutott ide is szép számmal a nézelődő sétálókból. A szálloda sarkán napsütésben álló elektromos kijelző mínusz egy fokot és déli negyed egyet mutatott. A történelmi tér (a Szegedről érkező, híres fehér lován és seregei élén a "bűnös város" Budapestre bevonuló Horthy Miklós a szállodában rendezte be főhadiszállását) levegőjében béke rezonált, de nem a kényszerű belenyugvás húsleves szagú, hanem a közeli tavaszra váró, telet elűzni vágyó készültséggel teli bizakodás ibolyaillatú békéje. Az arcokra kiült átszellemült mosoly mögött megbújó tempós tervezés békéje. Március a kikelet kapuja. Velem együtt sokan berontanának már rajta.  Kelt 2012.02.12.

 

  (Tizenharmadik kötet) Kilenc:

 

  Anikómnak szerdán jelenése volt a Markó utcai bíróságon, a nagyobbik fia által körülbelül egy éve elkövetett gyilkosság elsőfokú ítélethirdetésén. Nem lett volna kötelező elmennie, de mint anyának mégis muszáj volt, bármit követett is el a kölyke. A kisebbik fia, Bukta vele tartott. Én nem mentem, a hányás jön rám, ha csak rágondolok a rohadt kis gyilkos köcsögre, Ferire. Anikómmal abban maradtunk, hogy bő félórával a tárgyalás vége előtt hív, én pedig elé megyek. Erre az óvintézkedésre a szerelemféltésből több késszúrással megölt fiú (17 éves cigány) szüleinek és rokonságának esetleges bosszúja miatt lett volna szükség. Hogy ez a mocsok Feri gyerek mennyire nagy ostobaságot csinált, mi sem bizonyítja jobban, hogy a nő (cigány), akinek a "becsületéért" ölni volt képes, Isten tudja kitől, négy hónapos terhes (az egy éve előzetesben lévő Feritől biztosan nem), és persze nem mert megjelenni a bíróságon. Anikóm és Bukta délután egyre ment, s miközben úton voltak, vadul rákezdett az addig szolidan hulldogáló hóesés. Szerda volt, tehát nem dolgoztam. Úgy terveztem, autóval megyek a Markóba, hogy mielőbb lelépjünk a bíróság egészségre káros környékéről, de Anikóm végül azt telefonálta, hogy nem szükséges érte menni, a helyzet nem mérgesedett el. A szülők és a rokonok a körülményekhez képest normálisak voltak, csak kicsit kevesellték a kiszabott tizenkét évet. Anikóm a tárgyalóteremben épp az apa mellett foglalt helyet, s így beszélni tudtak néhány mondatot. Erre mondta utólag az én kicsim, hogy a rokonság a vártnál kevésbé hisztérikusan viselkedett. Feri, illetve az ügyvédje tudomásul vette az ítéletet, nem akart(ak) fellebbezni. Az utolsó szó jogán annyit mondott, megérdemli a büntetést, nem kíván engedményért folyamodni. Anikóm a tárgyalóterem hangulatából ítélve úgy találta, a teljesen összeroppant Feri jobban sajnálja az általa megölt fiút, mint a rokonság. Az előzetesben töltött idő, s az ottani kemény viszonyok következtében esett le a tantusz, hogy mit művelt. Késő bánat, eb gondolat. Nemcsak a fiatalságát, az egész életét elrontotta. Együtt kell élnie a levakarhatatlan bűn terhével. A tizenkét évből leszámítják az előzetes egy évét, s máris "csak" tizenegy marad. Jó magaviseletért ezt harmadolhatják, negyedelhetik, s akkor talán az évtized utolsó évében szabadul. Én soha többé nem óhajtok találkozni vele; Anikómnak nyomatékkal felhívom a figyelmét, hogy nehogy egyszer is idehívja a Tábornok utcába. Gyilkossal nem fogunk kezet és nem barátkozunk.  Kelt 2012.02.17.

 

  (Tizenharmadik kötet) Tíz:

 

  Tegnap, azaz szombaton elmentem a Fiumei úti temetőbe, hogy részt vegyek a két hete, február 4-én hajnalban, 78 éves korában meghalt Csurka István gyászszertartásán és temetésén. A Magyar Nemzetben napokon keresztül megjelenő értesítés arról tudósított, hogy déli 12 és egy óra között lehet leróni a tiszteletet, maga a temetés egykor veszi kezdetét. Anikóm otthon sütött-főzött, meg nem is igen akarózott neki temetésre járni, így a háromhetes, végtelennek látszó téli fagy után még inkább szépnek tűnő, tavasziasan langyos, napsütéses időben magam indultam el. Fél tizenegy lehetett, midőn beléptem a jól ismert Fiumei úti főbejáraton, s mivel az évek során kiváló helyismeretre tettem szert, lépteimet egyből az '56-osok parcellája felé irányítottam. Csurka végakarata úgy szólt, hogy az egykori bajtársak közt legyen a végső nyughelye. A fontosabb temetői utakról eltakarították a havat, meg aztán az erősen tűző Nap is megtette a magáét, de a járdákat és a kisebb összekötőutakat egybefüggő, latyakos hótakaró borította. Miként a sírok közötti tágasabb tereket is, ahol nyaranta frissen tartott, a rendszeresen locsolt fűtől zöldellő mezők húzódnak, de most szinte érintetlen, legalábbis emberláb által nem taposott hólepelről verődtek vissza a vakítóan tűző Nap fénynyalábjai. Jobb kéz felől elhagytam a kommunisták szocreál szoborparkra emlékeztető parcelláját, a másik oldalon a fej nélkül maradt Kádár János és felesége különálló, sövénnyel kerített nyughelyét. Mintegy száz méterrel előttem, a lombtalan platánsor végében feltűnt Deák Ferenc gyönyörű mauzóleuma. Az '56-osok parcellájában alig akad tetszetősebb, drágább kivitelezésű emlékmű, a többnyire puritán egyszerűségű fekete márvány kőkereszteket is a politikai széljárásnak a rendszerváltással való megfordulása fújta ide. Az egyszerű keresztek, egyszerű síremlékek alatt egyszerű, de nagyszerű, becsületes, haza- és szabadságszerető férfiak és nők pihennek. Többségükben olyanok, akik az októberi és novemberi utcai harcokban, vagy a Parlament előtti ÁVO-s tömeggyilkosság következtében veszítették el legdrágább kincsüket, az egyetlen életüket. Csurka ide kívánkozott, s igazság szerint egyikük sem, sem a hősi halottak, sem az író nem vall szégyent a másikkal. A behavazott parcella egyik szélén a Deák mauzóleum felé tartó főbb temetői aszfaltút visz el, a másik széle felé még vannak üres, kiadásra váró területek, ahová temetkezni lehet. Ezen a részen, ahonnan légvonalban mindössze harminc méterre pöffeszkedik a Trianonért legfőbb felelős politikusnak tartott Károlyi Mihály, a "vörös gróf" modernkedő síremléke, nos, Csurka földi maradványainak itt jelöltek ki nyughelyet. Teremtett lelket nem láttam a környéken, s a havas földön is csak néhány lábnyom mutatta, hogy valakik nemrég erre tévedtek. Azt a frissen ásott, erősen földszagú gödröt, amely kétméteres mélységével sötéten ásított a kék égre, előző nap bonthatták ki az anyaföldből. A gödör két hosszabb, párhuzamos peremén nyers fapallók voltak lefektetve, nyilván a koporsót leeresztő temetői szolgák lába alá szánva, megtámaszkodni rajtuk. Máris készítettem néhány fotót, gondolván arra, hogy a rusztikus állapot néhány röpke óra múlva végleg megváltozik. A Deák mauzóleum mögött mintegy ötven méterre található szóróparcella (aki efféle, félig-meddig nyomtalan búcsúra tart igényt, annak a hamvait vízsugár segítségével ezen a területen terítik szét) túlsó felén ott emelkedik a ravatalozó egyszintes, oldal irányban terebélyes épülete. Tizenegy óra, negyed tizenkettő lehetett, alig néhány tucat ember lézengett a ravatalozó előtti nagyobb aszfalttéren. Kezükben néhány szál virág, öltözékük a gyászos eseményhez méltó. Különös kis elektromos meghajtású kocsik gördültek a ravatalozó bejárata elé: a fekete lakkozású, csendes járású, oldalt nagy, maratott üvegtáblákkal határolt rakterű két halottszállító alkalmatosság inkább vidám, mint komor jelenségnek látszott. Krómozott dísz hűtőrácsaikon virgoncan táncoltak a napsugarak, küllős kerekeik az autózás hőskorát idézték. A kocsik tetejét úgy alakították ki, hogy egyszerre nagyobb mennyiségű koszorút és virágcsokrot tudjanak szállítani. A ravatalozó üvegajtajához néhány lépcsőből álló sor vezetett. Belépni egyelőre nem lehetett, a szigorú biztonsági őr mindenkit elhajtott onnan, bármivel is próbálkozott. Majd pontban déli tizenkettőkor, emberek! - mondhatta a türelmetlen alakoknak, bár a verdiktjét ennél alighanem udvariasabb verbális köntösbe csomagolta. Annyi azért kilátszott a szabadba, hogy odabent már feltették a koporsót a ravatalra, s körülötte kisebb csapat rendezgeti a rengeteg koszorút és díszcsokrot. Az ajtó szigorú őre még az aznapi első híresebb embert, a jobboldali érzelmeit soha véka alá nem rejtő kitűnő színészt, Eperjes Károlyt is odébb tessékelte, aki alighanem színházi próbára igyekezhetett, s talán ezért sertepertélt oly kitartóan a mielőbbi bejutás érdekében. De a következetes punktum rá is vonatkozott, mire - tíz méter távolságból úgy tűnt, erősen sértődötten - pofás csokrát az ajtó melletti kiszögelléshez támasztva, sietős léptekkel távozott. Istenem, hát ilyen érzékenyek ezek a törékeny művészlelkek! A nemzet színe-java... A nemzeti gondolat és szabadságvágy lánglelkű zászlóvivői... Látván, hogy itt egy ideig különösebben érdekes dolog nem történik - a gyászoló népek lassan szivárogtak, s megérkezett néhány ismertebb tévéstáb, köztük a Hír tv rohamkocsija is -, visszasétáltam az '56-osok parcellájához. Menet közben támadt egy buta, ugyanakkor bizonyos szempontból kolosszális ötletem, miszerint egy kicsit megcsalom a történelmet. Vagy ilyesmi. A kiásott sír közelébe érve elővettem a pénztárcámból egy fém százforintost, s miután azon frissiben lefotóztam amint a kezemben tartom, ledobtam a gödör aljára. Hm, azt hittem, jobban el fog tűnni a porhanyós földben, de a dobás nem sikerült igazán, vagy a talaj volt keményebb a gondoltnál, az érme elég jól látható helyen landolt. reméltem, azért a közeli sövénynek támasztott fémlétrán senki sem merészkedik le a kísérteties mélybe, hogy kiszedje onnan. Azzal vigasztaltam magam, nem is biztos, hogy bárki észreveszi, lehet, csak én, aki ledobtam látom olyan tisztán. A különös cselekedettel az volt az elképzelésem, hogy részint valami speciális gesztussal hozzájárulok Pista bácsi temetéséhez (régi idők szokása, hogy a halottat némi készpénzzel eresztik a végtelen útra), részint nagyot néznek majd a száz, kétszáz évvel későbbi sírásók, amikor exhumálás közben egy ebből a korból való pénzérmét találnak. Lehet, a végén még majd múzeumban köt ki. Ugyanis a fából készült koporsó, s az ennél is kevésbé időálló emberi szervek - a csontváz kivételével - az évek során semmivé lesznek, felszívódnak a talajban, de az acélpénz vésetei akár ezer év múltán is felismerhetőek. Ekként a néhány órán belül leeresztésre kerülő koporsó alatt ott lapul majd a jelenkornak, a XXI. század elejének egy általam prezentált szelete, ha úgy tetszik, tanúja. A dolog szépséghibája abban rejlett, s a tettem etikailag azért nem volt egészen védhető, mert nem kérhettem engedélyt a pénzem felett nyugvó embertől, ámbár meglehet, máris jót mosolygott a tépelődésemen a túlvilági kávéház asztala mellől. Megint visszajutván a ravatalozóhoz, immár sokkal több várakozó embert lehetett látni. A két kis halottaskocsi mellé leparkolt egy sokkal méretesebb, tekintélyesebb kinézetű, gyönyörű fényezésű Mercedes furgon. Mint utóbb kiderült, a ravatalozói gyászszertartás végén ebben helyezték el a súlyos koporsót, a másik kettővel csak a virágokat hordták a sírhoz. Végül, mire a belvárosi templomok tizenkettőt harangoztak, kinyíltak az üveg ajtószárnyak, s a férfiak kezükbe kapott kalappal, a nők öntudatlanul megigazított sállal, tömött sorokban lépdeltek beljebb. Mire magam is odafértem a bejárathoz, a belső nagyterem félig telt gyászolókkal, ismerősökkel, tisztelőkkel, de egy ügyes manőverrel oldalt slisszoltam, s a falak mentén, egy átkaroló hadművelet révén a lezárt koporsó közelébe jutottam. A koporsó fejrésze felől érkeztem, ahol akkor még nem állt senki, így maradt időm és terem a lökdösődéstől mentes nyugodt fotózáshoz. Már odakint, a gyülekezők között sok embernél láttam fényképezőgépet, emiatt tehát nem kellett szégyenkeznem. Kattogtak szorgosan a márkás gépek, köztük még az én "középső" munkagépem volt a legszerényebb; villogtak a vakuk, mindenki részesedni akart a magyar irodalom- és politikatörténet eme alkalmi, tragikus végjátékából. Önmagam miatt nem kellett restelkednem, hiszen a temetésen való megjelenésemnek csak kisebb hányadát tette ki az érdekességre, a kuriózumra való mozdulás ösztöne, a meghatározó motivációt a Csurka iránt érzett őszinte tisztelet és a halála miatt érzett szomorúság jelentette. Megint elment egy igaz magyar, akit - szellemi értelemben - második apámnak tekintek. Nem kellett figyelmeztetnem magam a gyászra, hiszen minden percben eszembe jutottak a Csurka-féle nagyszabású nemzeti megmozdulások képsorai, valamennyi élén az 1988-as nagy Erdély-tüntetéssel. A virágokkal borított koporsó mellett olyan író- és politikustársak, barátok álltak díszsorfalat, mint Bíró Zoltán, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor, vagy a később befutó Bayer Zsolt és Zárug Péter Farkas. A kint egyre nagyobb számban gyülekező, fegyelmezetten kettős-hármas sorokba rendeződve várakozó tömegben szintén sok ismerős arc bukkant fel. A példa kedvéért: a színész Nemcsák Károly, az '56-os legendák közül Potyka bácsi, a volt külügyér Bába Iván, a Jobbik vezetői közül Balczó Zoltán. Egy jellegzetes fizimiska a Hatvannégy Vármegye vezetőségéből: Zagyva György, aztán a Fidesz részéről a nyolcadik kerületi polgármester Kocsis Máté, a felső vezérkarból Lázár János frakcióvezető, s a mise idején épp vele szemközt álldogált a Parlament házelnöke, a szintén Fidesz-prominens bajuszkirály Kövér László. És a tömegben még egy sor olyan ember, akik a televíziók hírműsoraiból vagy a kultúra valamely területéről voltak ismerősök. Orbán Viktor miniszterelnök díszkoszorút küldött. Fél egyre, a tisztességes, komoly mondanivalójú gyászbeszédek kezdetére a ravatalozó előtti tágas tér teljesen megtelt, a szóróparcellát ívben kikerülő kettős sor vége valahol a Jókai-síremléknél lehetett. Én odakint, a bejárattól balra eső ferde rámpás feljáró környékén találtam magamnak helyet, kitűnő rálátással a kitartóan várakozókra. Öten mondtak beszédet, elsőként a szavait ügyesen forgató református pap, aztán a pályatárs Lezsák Sándor, az Írószövetségtől Kiss Gy. Csaba, még valaki, és a végén a januártól az Új Színház igazgatójává kinevezett Dörner György színész. Ennek a színháznak lett a házi szerzője Csurka, csak sajnos nem sokáig ténykedhetett. A megható és tanulságos beszédek odabent, a ravatal mellé állított mikrofonnál hangzottak el, de a profi hangosítás révén odakint is mindenki tisztán hallhatta őket. A megemlékező mondatok után kihordták és a többször forduló kiskocsikra rakták a rengeteg virágot, a koporsó az elegáns Mercedes szállítóterébe került. A lassú menetben közlekedő járgányt sűrű, tömött sorokban követve, a csendes gyászmenet tíz percen belül a sírhelynél volt. Mire a sor végén ballagva én is odaértem, a negyedik-ötödik sorból nyújtogathattam a nyakam. Messziről láttam a sírásók hajlongását, amint a kötelek segítségével aláeresztik Nehézfiú koporsóját, majd sebesen rászórják a földet, s az alkalmi fejfa körül elrendezik a színes koszorúkat. Pista bátyám révbe ért. A pap mondott pár vigasztaló szót és befejezettnek nyilvánította a szertartást. A tömeg nem egy tagja - meglett korú férfiak és nők - a könnyeivel küszködött. A láthatóan megrendült emberek még elénekelték a Himnuszt, aztán az elmaradhatatlan székely Himnuszt ("Ki tudja merre, merre visz a végzet"), valamint néhány, számomra ismeretlen egyházi éneket. Két óra körül lehetett, amikor kiléptem a temető kapuján, s hazafelé vettem az irányt. A Nap sütött, de a lelkemet, mint egy fénytől elzárt téli barlang falát, a rosszkedv vastag jégpáncélja borította.  Kelt 2012.02.19.

 

  (Tizenharmadik kötet) Tizenegy:

 

  Csúnyán ráfáztam az életemet eddig is többször megkeserítő fogaimra, mert két hét eltéréssel kettővel is komoly gondok akadtak. Elsőként a bal felső sorban lévő egyik csonka darab gyökere gyulladt be, de olyan rondán, hogy a gennyes duzzanattól alig látszott a bal szemem. Még szerencsém volt azzal, hogy a látványosabb arcmódosulások péntek délutántól hétfőig - tehát egy teljes hétvégén - lezajlottak, s hétfőn viszonylag leapadt képpel kezdhettem a munkát. Néhány napja a felső fogsor jobb oldalán lévő fogból tört le nagyobb darab. Kezdetben megúsztam alig észlelhető, s így elviselhető sajgással, ám két napja a korábbinál jóval érzékenyebbé vált fog pokollá teszi az életemet. Azért most is akadt némi mázlim, mivel - érdekes módon - épp az éjszakai órákra nyugszik le, vagyis legalább hagy aludni. Ami, ismerve a régebbi fogfájásaim természetét, nagy kegynek számít. Szilárd ételt nemigen eszem, inkább főzelékféléket, azt is megfontoltan, ráérősen, s csínján bánok a teával és az üdítőitalokkal is, mert a szabadon lévő idegvégződések villámcsapásként értékelik a hideg-meleg érintést. A helyzet drámaira fordulását mi sem jelzi jobban, minthogy tervemet, miszerint most hétvégén, konkrétan a mai napon elmegyek világháborús emlékműveket fotózni, ejtenem kellett. A Kisalföldre, Csorna és Kapuvár környékére mentem volna. A kocsit pár napja csurig tankoltam, s a fényképezőgépeket este kikészítettem, hogy ne a korai indulás idején kelljen vesződnöm velük. Hát ez nem jött össze. Pedig az idő alkalmas lenne rá, hiszen hét ágra süt a Nap, ámbár erős szél fúj. Most bentről, a még mindig fűtés alatt lévő szobából bámulok szomorúan kifelé, s remélem a legjobbakat, hogy a következő hétvégén, immár az akkor szabadságos Anikóm társaságában bepótolhatom az elmaradtakat. Szegény Csicsa kutyámat is legfeljebb az udvarra engedem ki, hogy pisiljen, szaglásszon és lobogó fülekkel le- s felnyargalásszon, mert féltem a fogam körül nagy nehezen beállt nyugalmat az utcákon bőszen támadó széltől. S ha mindez nem lenne elég, ráadásként mintha elkaptam volna a bajt a céges Mónitól, aki másfél hete influenzásan jár be melózni, s akinél a napi végelszámolás történik. Fél méterre a taknyos orrától. Tegnap délután óta némi borzongás kerülget, de előfordulhat, hogy a jelenség mögött a bibis fogam áll. Reggel megmértem a lázam, de minden rendben volt. Étvágyam semmi, úgyhogy ha valamikor, akkor most alkalom adódott, hogy ledobjak magamról néhány kiló felesleget. A mostani hétvégének mindenképpen lőttek, de hiszem, hogy lesz még szőlő, lágy kenyér. Vagyis idővel jóra fordulnak a dolgok.

  Más téma. A héten eldőlt, hogy Anikómmal a nyáron visszamegyünk Rovinjba, de most Csicsánk társaságában. Tanulságnak elég volt a tavalyi eset, amikor hazatérve a tengerparti nyaralásból, hetekig figyelhettük kedves kis ebünk zavarodott viselkedését, amit a számára érthetetlen távollétünk okozta sokkhatásnak tudtunk be. Nos, az idén nem kockáztatunk, visszük őkelmét is. Ezúttal nem fordulunk utazási irodához, hanem mi magunk (pontosabban én) intézzük a szállásfoglalást. Az interneten máris találtam olyan kétszemélyes apartmant, ahová kis termetű kutyát is lehet vinni. A szállást augusztus 4-től 11-ig (szombattól szombatig) lefoglaltam, jelenleg arra várok, hogy a magyar tulaj, mint ígérte, e-mailben elküldje a számlaszámot, amire a tíz százalékos előleget be kell fizetni. A többit a helyszínen, azaz Rovinjban rendezzük. Rövid kis hírben emlékezem meg Feri - a kutyánkra tavaly nyáron vigyázó Ica férje - haláláról. Tíz éve lakom a Tábornok utcában, de nem tudom a vezetéknevét. A tőlünk két lakással odébb lakó, nagyjából hatvanéves férfin néhány éve komoly műtétet végeztek, amikor a magas vércukorszint miatt amputálni kellett a jobb lábát. A hallgatag, nyugodt embernek látszó Feri előtte sem vetette meg a piát, de a műtét után, kiutalt mankójára és mereven tartott műlábára támaszkodva mindennap kétszer-háromszor meglátogatta a szomszédos utcában található kocsmát. Fél éve pedig rákos daganatot diagnosztizáltak az arcán. Sejtettem, hogy nincs sok ideje hátra. Nem sokat beszéltünk egymással, a köszönésen és néhány udvarias mondaton kívül nem emlékszem többre. Másfél hete arra jöttem haza, hogy mentőautó áll Ica és a férje lakása előtt, de már vitték is Ferit. Aztán tegnapelőtt munkaidőben rám telefonált a kicsim, hogy Feri meghalt. Azt hiszem, erre az esetre mondják, hogy alighanem jobb így neki. Nyugodj békében, öregfiú!  Kelt 2012.02.25.

 

  Vége a nyolcvanhatodik résznek