ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                                 Nyolcvanötödik rész

 

  (Tizenharmadik kötet) Kettő:

 

  Az elmúlt szombatra terveztem, de a szeles, túl hideg, s általában borús idő miatt lemondtam róla, hogy fotózni menjek a városba. Vasárnapra azonban nagyot fordult az idő kereke, szikrázó napsütés kerítette jobb kedvre a méla várost, az előző napi heves széllökések számottevően mérséklődtek, tehát bepótolhattam az elmaradt utat. Anikóm dolgozott a hétvégén. Miután a kicsimet elvittem a munkahelyére, hazaérve pedig Csicsát sétáltattam meg jelentősebb távon, fél tíz körül kaptam magam, s fényképezőgéppel a vállamon kiruccantam a Kozma útra. Kőbánya eme része leginkább az egymás szomszédságában fekvő két nagy temetőről, az Új Köztemetőről és az izraelita sírkertről, valamint az ellenkező irányba eső börtönkomplexumról nevezetes. Mivel korábban mindkét temetőt alaposan bejártam (a börtönt kihagytam), igazából egy egészen más természetű érdekesség, kultúrtörténeti kuriózum vonzott ide. Az internet segítségével, véletlenül szereztem róla tudomást, hogy a Blaha Lujza térről induló 28-as villamos itteni utolsó két állomása közötti részen, a Kozma út mentén ma is látható az egykori lóvasút végállomásának épülete. Korábban párszor elmentem mellette, láttam ezt a földszintes, szürkére patinásodott, nyers téglás házat, de azt hittem, a BKV szolgálati épülete. Hát nem az, most magánlakásként funkcionál, és pontos címe is van: Kozma utca 8. Kicsi előkert tartozik hozzá, s a BKV-nak annyiban van köze hozzá, hogy jobbról hozzátoldották a villamosvezetők pihenésére szolgáló végállomás épületét. Ez színben és stílusban erősen elüt a régi lóvasúti háztól, de csavargásaim során találkoztam ennél bántóbb ízlésficammal is. A villamos utolsó állomása az izraelita temető bejárata közelében van, de ha ott kitette az utasait, a vezető ide kanyarítja vissza a járgányát, és itt várja ki a menetrend által előírt indulási időt. Nos, az öreg épület nem igazán fotogén, mondhatni unalmas kinézetű házikó, ettől függetlenül falaiban őrzi a történelem lenyomatát, tehát fényképezésre érdemes. Miután ezzel végeztem, a háromosztatú főbejáraton betértem az Új Köztemetőbe. Nem gondoltam huzamosabb itt tartózkodásra, mivel csak az évekkel ezelőtt eléggé ügyetlenül fotografált első világháborús emlékművet szerettem volna méltóbb módon megörökíteni. A temető területén ugyan három efféle emlékműről is tudomásom volt, de a másik kettővel kapcsolatban nem éreztem szükségét az utólagos korrekciónak. A bejárat után ösztönösen balra fordultam, és jól emlékeztem, a távolban máris feltűnt a keresett alkotás. De előtte még körbejártam az utamba kerülő olasz hősi emlékművet, illetve katonai temetőt, ahol a fegyelmezett sorba állított sírkövek alatt részben ismert nevű, részben ismeretlen második világháborús elesettek nyugszanak. Néhány lépéssel odébb, a temetői út másik oldalán az 1848-49-es szabadságharc századnyi honvédjének szépen elrendezett sírkertje húzódik. Innen kőhajításra esik a keresett első világháborús emlékmű. A magas, majdnem öt méterre felnyúló kőtalapzaton fémből öntött katonaalak látható, amint érdekes, enyhén hátrahajló testtartással (talán éppen golyó éri), esküre emelt ujjakkal valamit kiált a szélbe. A ritka hosszú talapzat márványborítása minden oldalon sűrűn tele van írva a valamikor itt elföldelt hősök neveivel. A hősi halottaknak eredetileg jóval nagyobb terület dukált, csakhogy a Rákosi-korban felszámolták a parcella nagyját, még jó, hogy magát az emlékművet nem semmisítették meg. A gondos fényképezést követően már fordultam volna a temető kijárata felé, amikor a közelben megpillantottam a krematórium feliratú, távolba mutató nyilat. Átfutott rajtam a borzongás, hogy mi a nyavalyának nézném meg a gyászos intézményt, hiszen legfeljebb a közelébe juthatok, azt is minek? Hiányzik ez nekem? De a bogár már befészkelte magát az agyamba, s a nyíl irányában elindultam a kihalt, viszonylag széles úton. Hiába volt gyönyörű, ám a korábbi napokhoz képest jóval hűvösebb idő, alig láttam látogatókat, errefelé, a temető hátsó fertálya felé meg pláne. Lassan ballagtam a megannyi, különféle alakú, többnyire harminc-negyvenéves síremlék által szegélyezett aszfaltúton. Néhány perccel később már látszott a magas betonkerítés szürke sávja, s felette a magasan égnek nyúló kémény. Nyeltem egyet, de rendületlenül tovább haladtam. Az emberi vég, az elmúlás eme betonból és téglából komponált konkrét tárgyi manifesztációja jéghideg szorongást váltott ki bennem, de nem adtam fel. Mielőtt elértem volna a tömör vaslemez teherkaput, ahol az intézmény 1967-es fennállása óta ki tudja, hány néhai ember tért be a halottaskocsik hűtött rakterében elnyúlva, a török katonák hősi temetőjének kettős bejárati oszlopához értem. Mint az egyik kőoszlopra kihelyezett nagyobb réztábla felirata tudatja, itt nyugszanak az első világháborúban velünk szövetséges azon török katonák, akik 1916-ban a galíciai fronton, német parancsnokság alatt estek el. A rendezett gyepen katonás sorokban elhelyezett vízszintes, lapos márványtáblákon a név, a születési és a halálozási dátum szerepel. Kereszt természetesen sehol sincs kifaragva, hiszen muzulmán harcosokról van szó. A talán kétszáz kis emlékmű előtti központi részen, négyszögletes talapzaton félbe tört vastag, hengeres kőoszlop áll, a frontoldalán török nyelvű felirat és az 1916-17-es évszám látható. Az oszlop két oldalán egy-egy magyar és török zászlót lobogtatott az olykor gorombán támadó szél. A török katonai temető a krematórium falánál ér véget. Mivel innen, a magas és tömör betonkerítés miatt legfeljebb az égbenyúló kéményekről tudtam volna elfogadható képet készíteni, gondoltam, a zártnak látszó főkapu előtt elhaladva kísérletet teszek a másik oldalról való fotózásra. Hiába, hogy jó messzire keveredtem a temető főbejáratától, még errefelé is egymásba érnek a polgári síremlékek, habár ezek kivétel nélkül újabb keletűek. A krematórium betonkerítése azonban arrébb sem lett alacsonyabb, sőt, az itt alaposan megnőtt fák miatt még annyi sem látszott, mint a török katonai temető irányából. Viszont, nem kis meglepetésemre, a kerítés innenső tövénél rátaláltam a magyarországi, vagy Magyarországon meghalt muzulmánok civil temetőjére, ahol azért akadt az 1920-as évekből is sírkő. Épp az egyik ilyen, út melletti régi kő mellett helyezték el a néhány éve Dél-Amerikában, egy rendőrségi (kommandós) rajtaütés alkalmával meghalt Rózsa-Flores Eduardo félholddal díszített, de magyar nemzeti színű szalaggal átkötött kopjafáját. Rózsa-Flores holtteste azonban nem itt, hanem szülővárosában, a bolíviai Santa Cruzban van eltemetve. Még tovább sétálva előbb az ismeretlen, névtelen halottak, aztán a román katonák, végül az egyszerű fakeresztek alá temetett  szegények, nincstelenek parcelláját láttam. A névtelenek nyughelye fölé tűzött sima kereszteken mindenütt N. N. jelölés, azaz a "nincs neve" rövidítése, alatta az azonosító iratok nélkül talált - életükben többnyire hajléktalan - holtak becsült életkora olvasható. A szegények némileg odébb húzódó, pusztaságnak tűnő parcellája olyan lakkozott keresztekkel van teletűzdelve, amiken az elhunytak teljes neve és életkora szerepel. Mivel a szegények temetőjén túl egy egészen elvadult erdő, a abban a terebélyes fák közt megbújó síremlékek jöttek, amik közé a nyaktörés kockázata nélkül nem lehetett bejutni, visszafordultam az immár vagy kétszáz méterrel magam mögött hagyott krematórium felé. A legalább húszméteres kéményekből nemhogy nem áradt, de pipányi füst sem szivárgott, ezért arra gondoltam, vasárnap itt is munkaszünetet tartanak. A temető hátsó udvarába paterolt szegények és névtelenek parcelláinak túloldalán vezető, a hantolásra kijelölt területet mintegy határvonalként lezáró, gyalogösvénnyé fogyott úton visszafelé ballagva egyre több helyütt botlottam olyan szemétkupacokba, rendetlenül szétszórt limlomokba, üres boros flakonokba, koszlott rongycsomókba, amik a csöves életvitel tipikus kellékeinek számítanak. Lehet, hogy csak nyáron, meleg időben tanyáznak a temetői erdő alján, de lehet, téli éjszakákon is itt eszi őket a rosseb. Ide, a temető leghátsó traktusára csak a hozzám hasonló bolond kalandozik el, amúgy a kutya sem zavarná a nyugalmukat. Szerencsére nem találkoztam egyikükkel sem. Az említett ösvény mindinkább vaddá, átláthatatlanná vált, de végül is a krematórium főbejáratával épp ellentétes oldalához, az itteni hátsó vaskapuhoz vezetett. Mielőtt elértem volna a kétszárnyú, mint utóbb kiderült, belülről lelakatolt és bereteszelt vasajtót, a méterekkel előbb megszakadó magas betonkerítés meghosszabbításának számító földszintes épületsorhoz jutottam. Óvatosan benézve a vasrácsos ablakokon, kihalt szobákat, félig üres helyiségeket láttam. Ezek némelyike iroda, némelyike azonban kisebb boncterem lehetett, legalábbis ez következett a fali víztartályból, az onnan kivezető csövekből, s a linóleumos szoba közepén valami nehéz fekvőhelyféleség után maradt, rozsdagyűrűs ágyláblenyomatokból. Ez utóbbi helyen állhatott a boncasztal, aminek már csak hűlt helye volt. Átverekedve magam a burjánzó gazon, végül eljutottam az említett hátsó vaskapuhoz. Belesve a beton kapuoszlopok melletti szélesebb hézagokon, félig lebontott földszintes és egyemeletes épületekre, betört ablakokra, az udvar betonján glédákban álló régi sírkövekre nyílt rálátás. Őrző-védő embernek, s legfőképp kutyának híre-hamva. Némi erőfeszítés árán felhúzódzkodtam a vaskapun, épp annyira, hogy a fejem a kapu vonala fölé kerüljön. Elég volt néhány pillanat, hogy megbizonyosodjak róla, itt bizony évek óta, de mindenképp hosszú ideje nem folyik "munka". A többé-kevésbé összeomlott, nagyjából lerombolt épületek nyilvánvalóvá tették, hogy a temetkezési intézet bezárta és felszámolta az itteni hamvasztóját. Valamivel bátrabbá váltam, de nem adtam fel az óvatosságomat. Most már mindenképpen be akartam jutni az "üzem" területére, ami erről az oldalról roppant körülményesnek és nehéznek látszott. Bejutni még bejutottam volna valahogy, ám úgy találtam, a vaskapun túlról sokkal nehezebb lehet kijönni, mint erről az oldalról bemenni. Amíg a hogyan tovább kérdésén hezitáltam, a hátam mögött hervadozó gaz között észrevettem egy öt lépéssel odébb emelkedő, mintegy méter magas, két méter átmérőjű, szürke homokszínű dombocskát. Épp akkor vetült rá a Nap, s a hidegben zúzmarásan csillogó fagyott salak, vagy inkább hamu között a felszínbe ragadva három kerek, a beléjük nyomott számsorokkal egyedivé tett samott vagy azbeszt korongocska feküdt. Azonosítás céljából ilyeneket tesznek a hamvasztandó holttest mellé. Bizony, az a hátsó gazosból kiemelkedő kerek dombocska néhány száz ember ideöntött hamujából nőtt ekkorára, de nem értem, miért szórták őket ide, ha már kevéssel arrébb úgyis ott a névtelenek temetője? S mit helyeztek a szabvány szerint háromliteres urnákba, amikben ennek a mintegy köbméternyi emberi hamunak kellett volna lennie? S hogyan került a nagy kupac hamuba a három éghetetlen azonosítókorong, s még mennyi ilyet rejthet a halom belseje? Egyeseket annyira nem vettek emberszámba, hogy végtisztesség helyett efféle szemétdombon végezték? Az aljas, és láthatóan gyakori eljárás oka örök titok marad. Lám-lám, a jelekből ítélve a hamvasztásos temetés sem egy életbiztosítás. Hogy egy ideillő képzavarral éljek. Nos, nem tehettem mást, a megfejthetetlen rejtvényt magam mögött hagyva elhagytam a komor hátsó traktust, és a gyommal kísért betonfal mentén visszaosontam az ellenkező oldali főbejárathoz. Amikor félórával korábban elmentem előtte, a portásfülke melletti részen észrevettem a széles vasajtót az oldalt álló betonoszlop fémkarikájához rögzítő erős lakatot. Közelről szemügyre véve most láttam csak, a lakat nincs is a fémajtó megfelelő lyukán átfűzve! Parányit taszítottam a bezsírozott forgókerekekre szerelt nehéz bejáraton, s máris húszcentis rés támadt. Hoppá! Körbefordultam, de egy harminc méterrel odébb lévő sír mellett álldogáló idős páron kívül nem láttam mást. Ők meg félig háttal voltak. Óvatosan eltoltam a nyikkanás nélkül sikló nehéz vasajtót, a résen beslisszoltam, s az ajtót nesztelenül behúztam magam után. Huh, bent voltam! Néhány másodpercig feszülten vártam, hátha valaki ordítva előront a karnyújtásnyira eső porta betett ajtaja mögül, vagy az árnyékból előugrik és vágtázni kezd felém egy veszettül acsarkodó véreb. A régóta használaton kívüli porta faajtaja azonban három helyen is le volt csavarozva, s nemhogy kutya, de mintha madár sem járt volna az elmúlás eme hátborzongatóan hallgatag helyén. Innen éppen ráláttam az ötven méterrel odébb álló, imént meglátogatott, lelakatolt és tolózárral rögzített hátsó vasajtóra, amely mögött ott gubbasztott a baljós titkokat rejtő, emberi hamuból keletkezett domb. Készítettem néhány fotót az épületegyüttes egészéről, aztán beljebb merészkedtem. Eleinte, akár a hajtók által bekerített vad, minden neszre fülelve, menekülésre készen, rendkívül elővigyázatosan lépkedtem, aztán meggyőztem magam, hogy momentán én vagyok az egyetlen élő személy, aki a falakon belül tartózkodik. Azért persze továbbra is vigyáztam minden lépésemre, ne keltsek zajt, ne lépjek üvegtörmelékre, ne ütközzek könnyen boruló téglakupacnak. Egy ideig elhittem, hogy tényleg a nesztelenség, a hangtalan surranás igénye vezeti a lépteimet, de valójában a bensőmben hidegen kavargó félelem béklyója lassította a járásomat. Féltem, nagyon féltem, de nem tudtam volna megnevezni, hogy mitől. Tudtam, hogy átléptem egy láthatatlan határt, amit nem kellett volna átlépnem, s minden porcikámban éreztem, hogy túl közel jutottam a halandókra kevéssé tartozó titokhoz, ám egyszerre vonzott és taszított a helyzet egyedisége, morbid különlegessége. A magam tevékeny hozzájárulásával belesodródtam egy olyan bizarr kalandba, amelyet, míg élek nem felejtek el. Érdekes, az utóbbi évek megrázó élményeinek többsége temetőkhöz kötődik. Eme kis felvezetés után rátérek a túlvilági örök csendhez oly közeli területen megejtett bóklászásomra. Azt már később, itthon, ismét az internet tudástárát igénybe véve tudtam meg, hogy az Új Köztemetőben 1967-ben nyitották meg Budapest első és egyetlen krematóriumát. Először négy kemencével működtették, ám a '70-es években hozzátoldottak egy új épületszárnyat, s ez újabb négy hamvasztókemencét jelentett. A régi és az új szárny még romos voltában is jól megkülönböztethető, pláne az eltérő állagú kémények révén. 2006-ban a Budapesti Temetkezési Intézet válaszút elé érkezett: vagy korszerűsíti a meglévőt, vagy újat épít valahol másutt. Az Intézet kezére játszott, hogy a Csömörön nem sokkal előbb épült új krematóriumot a magántulajdonosok nem tudták gazdaságosan működtetni, s az Intézet megvette tőlük az eladásra kínált "üzemet". Ezzel mindjárt megpecsételődött az itteni hamvasztó sorsa, amit 2007 januárjában bezártak, s ami ezek után maga is az enyészet útjára lépett. Az elmúlt öt évben sok mindent leszereltek, főleg a fémből való holmikat és az elektromos szerelvényeket, a gépeket elszállították, de lerombolták az összesen nyolc kemence falát is. A téglából rakott, samottal bélelt, bedöntött kemencékből azonban maradt mutatóba annyi, hogy rekonstruálni lehessen a temetői telephelyen zajló gyászos folyamatot. A két fokra hűtött testet rejtő vékony falú deszkakoporsó görgőtalpas fémállványra került, amit lánccsörlő húzott az előzőleg gázzal kilencszáz fokra felfűtött kemence szájához. A halott mellett ekkor már ott volt a tűzálló azonosítókorong. A fadobozt a segéd egy hosszabb nyelű lapátszerűséggel messziről betolta a nyíló ajtón, ami a koporsó beérkezése után azonnal lecsapódott. A kemencék, méretük okán, egyszerre egy test fogadására voltak alkalmasak. A test tömegétől függően negyven és nyolcvan perc közötti időn át égetett halottból keletkező hamut és csontmaradványokat (meg az azonosítót) a kemence másik végén lévő garatnyíláson keresztül egy alább elhelyezett fémdobozba kaparták. A minél kisebb térfogat elérése érdekében a maradványokat csontőrlőbe öntötték, ami egy egy méter átmérőjű acéldob, benne egy szabadon mozgó, mintegy kilós vasgolyóval. Húszpercnyi intenzív forgatást követően a lisztfinomságú port áttöltötték a háromliteres urnába, mellé helyezték az egyedi azonosítót, s az urnát véglegesen lezárták. Ennyi. Aztán a kedves rokon az urnás kiszerelésű hamvakat vagy hazavitte, vagy földbe tetette, vagy szétszórták, de ez más kérdés. Végigjártam a betonfalakon belül található épületek összes helyiségét, még a melósok egykori öltözőjébe is eljutottam, ahol a lemez öltözőszekrények ajtajának belső oldalát száznál is több színes női aktfotó tette izgalmassá. A szolgálati helyiségek egyikének falán 2006-ból itt maradt, az alkalmazottak műszakbeosztását jelölő, kézzel vonalazott táblázatot találtam. A mintegy félórás csámborgás után már nagyon jöttem volna kifelé, mert ami sok, az sok. Kíváncsiságból is megárt a rengeteg. A főbejárati vasajtón a korábbi technikával surrantam ki, s bár ugyanabban a temetőben voltam, ahová két órája érkeztem, mégis megkönnyebbülten szívtam magamba a friss levegőt, s boldogan fordítottam arcomat az áldott napfény felé. Még éltem. A temető főbejárata felé tartó hosszú úton igyekeztem kifújni magamból a látottak miatt felgyülemlett feszültséget, s kimondhatatlanul boldog voltam, amikor a megállóba befutó 95-ös buszon hús-vér emberek közé szálltam fel. Hm, öcsém, ez kemény menet volt! De az élet szép, tenéked magyarázzam?  Kelt 2012.01.17.

 

  (Tizenharmadik kötet) Három:

 

  Két hét telt el az utolsó nagyobb autós kirándulásunk óta, s most szombaton ismét úton voltunk. Ezúttal is a Dunántúlra készültünk, most a Siófoktól délre eső somogyi dombok között megbújó falvak és kisvárosok első világháborús emlékműveinek fotós begyűjtése céljából. Legalábbis amennyi belefér a későn kelő, korán nyugvó Nap által szűkösre szabott határidőbe. Székesfehérvárnál a régi 7-es útra térve elsőként az évtizedek alatt, de különösen az utóbbi években egészen új arcot felvett Siófokot látogattuk meg. A belvárosra rá sem lehet ismerni. Az egész városközpont sétálóutcákból és terekből áll, ha nem hagyták volna meg a jó öreg víztornyot és a templomot, azt sem tudnám, melyik városban járok. A központi tér úgyszólván minden épülete új, vagy annyira átalakított (ahogy mondani szokás, a kor követelményeinek megfelelően), hogy az anyja sem ismerne rá. Eredeti formájában nincs meg az a sarki presszó sem, amelynek nyitott teraszára annyiszor ültünk be, midőn a nyári vakációk kezdetén apámmal és anyámmal a pesti vonattal megérkeztünk, és valami azonnali frissítőre vágytunk (a helyén most valami olaszos nevű étterem működik). Apám rendszerint sörrel és töménnyel, anyám egy csésze kávéval, én pedig egy pohár hűs Bambival köszöntem be. Az úri közönséget az esőtől és napfénytől óvó, színes csíkozású ernyő alá rendezett asztalok és székek mellől pont ráláttam a mintegy tíz méterre, a presszó előtti téren álló első világháborús katonaszoborra. Az biztos, hogy nem az volt, amit most szombaton találtam a víztoronytól néhány méterre, de ez sem rossz, sőt. Nem értem, ez utóbbi honnan került elő, illetve hol volt ez idáig, de mondom, biztos vagyok benne, hogy a hatvanas-hetvenes években olyan gyakran látott régi másként nézett ki. Az akkori emlékmű egy másfél ember magasságú kőtalapzat tetejére helyezett katonaalakot jelentett, míg a láthatóan mostanság felújított, megtisztított alkotás egészen elüt attól. Most egy eleve két embernél is magasabb, turullal megkoronázott márványborítású oszlop nyúlik az ég felé, amelynek tövénél egy előrerohanó testtartásban megörökített kőkatona védelmezi a hont. Erősen hasonlít a szarvasi első világháborús emlékműre. A mostani siófoki emlékmű talapzatán Székely K. jelzésű, fekete festékkel kihangsúlyozott szignó olvasható, míg az oszlop magasabb részén az 1925-ös felállítás dátuma látható. Mindegy, az alkotás nagyszerű, látványos és méltó egy Siófok kaliberű településhez. Innen a Balaton partján haladtunk tovább, s legközelebb Zamárdinál eredtünk emlékmű nyomába. Kevéske keresgélés és kérdezősködés után a temetőben találtunk rá a ritkaságszámba menő emlékműmegoldásra, ami a homlokzatán a "Jöjjetek hozzám" felszólító mondatot viselő, kör alaprajzú kápolnában, a Hősök kápolnájában öltött testet. A bejárati oszlopok feletti timpanonban a kicsinyített Jézus, illetve a sebesülten hozzákúszó katonák alakjai vannak reliefszerűen megjelenítve. Az épület tervezőjének neve és életkora a bejárattól balra elhelyezett kis márványtáblán olvasható. Az illető hosszú kort, 94 évet ért meg. A kis kápolna faajtaját sajnos zárva találtuk, így nem tudtuk megnézni, mi van odabent. A temető másik részében álló kis halottasház két helyiségből áll. Az egyik a jobblétre szenderült halandók átmeneti "tárolására" szolgál, míg a másikban, amelynek az ajtaját sima üveg fedi, öreg, megkopott, használaton kívül helyezettnek látszó halottas hintó ácsorog. Zamárdiból délnek indulva kisvártatva a meglehetősen eldugott, a tótól hét kilométerre lévő Balatonendréd következett. Az egy darabig emelkedőnek tartó országút a falu szélén hirtelen lejtőbe fordul. Túljutva a törődés híján kissé züllött kinézetű templomon, a polgármesteri hivatal jelentéktelen kinézetű épülete melletti parkocskában látható az újabb időkben készült kettős emlékmű. A körben repkénnyel befuttatott magasabb kőoszlopra szegecselt fémtáblák (három darab) mindkét háború katonaáldozataira emlékeznek, név szerint. Az egész szürke, unalmas munka, amelyen nem sokat javít az elől álló fémfigura, ami, ha jól gondolom, a testének jobb oldalán tátongó halálos sebre mutató Jézust ábrázolja. A zsákfaluból visszafelé, Zamárdi felé vezető útról, ott, ahol az a legmagasabb pontjára hág, a száraz, napfényes időben ritka szép kilátás nyílik a kékeszöld színű tóvízre, meg az északi oldali települések napfényben fürdő parányi házaira, templomaira. Zamárdit elhagyva Szántódon véletlenül átsuhantunk, de már nem volt kedvem visszafordulni, mert máris a vele összenőtt, nagyobb, városiasabb kinézetű Balatonföldvárra estünk be. Hiába a viszonylag kiterjedt terület, a mostanra egészen pofássá lett nagyközség az 1920-as években még Kőröshegy tartozéka, afféle part menti nyaralótelepe volt. Ennek az alárendelt viszonynak köszönhetően a frontokra innen elvitt és az öldöklő küzdelmekben elesett legényeknek helyben nem található emlékműve. A második világháborúban meghaltaknak már van, méghozzá a régebbi temető halottasháza közelében, de az elsőnek nincs. Az alaposan, s az eredményt illetően hiábavalóan átkutatott Balatonföldvárról délnek fordultunk, s mindjárt a település vége táblánál megpillantottuk az említett Kőröshegy elejét jelző határtáblát. A falu két temploma közötti területre koncentrálódó központban, a katolikus templommal átelleni oldalon megláttuk a hagyományos, kőkatonás emlékművet. Kiváló alkotás, a műfaj egyik nagyszerű példánya. A rohamsisakos baka jobbjában kivont kardot, baljában zászlót tart. Már innen, a falu belsejéből kitűnően látszik a horvát határig vezető M7-es autósztrádának az a pár éve épült szakasza, amely kőröshegyi viadukt néven vált ismertté. A nyáron mi is elhaladtunk rajta, amint az Adriára, illetve onnan visszafelé tartottunk. A széles, ám nem túl mély völgyet irdatlan magasan átívelő, hosszú pályaszakasz az építése idején nagy vitát váltott ki azzal, hogy egyáltalán szükség van-e rá? Hiszen, érveltek az ellenzői, az új utat minden hídlás nélkül el lehetett volna vezetni a völgybe, s onnan ismét dombra fel, ezzel rengeteg költséget megtakarítva. De aztán mégis így alakult, punktum. A lényeg, hogy a lélegzetelállítóan látványos, ugyanakkor erősen tájidegen betonkolosszus műelem bántóan megbontja a környező dombvidék harmóniáját, s ezen a sajnálatos tényen mit sem változtat a bravúros mérnöki munkának a néző elkerekedő szemeiben kifejeződő elismerése. Elhaladva az ötven méter magas, gigászi gólyalábakon álló, enyhén kanyarodó hídféle alatt, az ember fia azonnal körforgalmi csomóponthoz ér, aminek az egyik kivezetése a nyolc kilométerre fekvő Bálványos felé mutat. Ha volt is valaha eredeti, 1920-as, '30-as években készült régi emlékműve, annak mára nyoma sincs; a templom szentélye mögötti külön kis kertben egy közelmúltban készült alkotás idézi fel a két háború katonahőseinek neveit. A nem is olyan rövid kitérőt követően visszatértünk a viadukt alatti körforgalomhoz, amelyből ezúttal Kereki irányában jöttünk ki. A különösebb látnivalót nem mutató falu határában, bent az erdőben, található egy középkori vár némi maradványa, de a latyakosra ázott földúton nem merészkedtem arrafelé, mert élénken élt bennem a szatmári sárba ragadás tanulságos esete. Mondják, más kárán tanul az okos. Én kénytelen voltam a magamén okulni. A szellős elrendezésű falu jókora parkjában álló kettős, vagy inkább hármas emlékmű megint újabb készítésűnek tűnik. A középre tett, a tetején bronz turulmadarat és a magyar szent korona kicsinyített másolatát viselő obeliszk a második világháborúban itt lezuhant pilótának állít emléket. A tőle kétfelől álló, embernél alig nagyobb további két obeliszk a két világégés hősi halottainak tiszteletére készült. A négy kilométerrel délebbre eső, zömmel németek által lakott Pusztaszemes autentikus monumentummal rukkolt elő, a korabeli obeliszk az országút melletti kis díszkertben, a templomhoz vezető szelíd emelkedő aljában látható. A települést elhagyva hosszabb ideig csak a mellettünk elsuhanó somogyi lankákban gyönyörködtünk, amelyek, hiába, hogy a fákat meztelenre csupaszító tél derekán jártunk, a lombok és a mezők zöld színfoltjai nélkül is üdítő látványt nyújtottak. Útelágazáshoz érve először nyugatra, az autóstérkép által zsákfalunk mutatott Somogymeggyes felé indultunk. Potyára, merthogy potyára. Lelkesedéssel átszőtt elszántságom sziklájából e kis kudarc szemernyit sem bírt lepattintani, különös tekintettel, hogy ezután az elágazástól keletre eső falvak jöttek sorra, mindjárt hét darab. Ennyiből már csak akad érdemleges, eredménnyel kecsegtető település! Az elsőnél, a tabi országúttól kissé északabbra fekvő Kapolynál máris szerencsével jártunk. A katolikus templom melletti nagy díszpark közepén újabb készítésű alkotás áll, amely mindkét háború hősei előtt tiszteleg. A gond a vöröses márványtáblák keretéül szolgáló betonfelépítménnyel volt, amely stílusában és anyagában egyaránt a magyarországi szocializmus fénykorát idézte. Szerintem eredetileg szovjet hősi emlékmű lehetett, csak az idők változásával kipiszkálták, levakarták róla a cirill betűs szöveget, amelynek a helyére a most látható táblasort erősítették. Még jó, hogy fotózás közben észrevettem a terjedelmes falu hátsó traktusában emelkedő másik templom tornyát. Közelebb autózva hozzá kiderült, hogy ez meg a református valláson lévők temploma. Hanem lett ennél nagyobb öröm is, amikor a bejárattól jobb kézre eső falrészen megláttam az eredeti korból származó hősi emléktáblát! Így aztán Kapolyon két legyet ütöttünk egy csapásra. Továbbmenve Tab felé, kisvártatva a zalai bekötőút torkolatához értünk. Érdekes dolog, hogy Somogy megye kellős közepén egy ilyen nevű falut - Zala - vet elénk a sors, hiszen Zala megye jóval odébb, a Balaton nyugati csücskénél veszi kezdetét. Nemsokára a nemrég felújított templomnál voltunk, amely mellett szép kis fekete márvány obeliszk tiszteleg a két nagy háború hősi halottai előtt. Amint visszaértünk a tíz perccel előbb magunk mögött hagyott országútra, máris megpillantottuk a Tab város határát jelző táblát. Tabon már jártam egyszer az első világháborús emlékmű ügyében, de akkor hiába tettem tűvé a települést, egy második világháborús és néhány egyéb vonatkozású szobron kívül nem leltem nekem valót. Most másodjára megint nekifutottam Tabnak, ám húsz perc múlva beláttam, ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Lehet, hogy a városnak van valahol első világháborús emléktáblája, de az akkor valamelyik, most (is) zárva talált templom belsejében szunnyad, mert Isten szabad ege alatt mindenütt kutattam utána. A Tab keleti szélén kialakított körforgalomból északi irányba, három falu: Sérsekszőlős, Lulla és Torvaj felé igyekeztünk. A Tabtól legtávolabb eső Lulla sincs hét kilométernél messzebb. Elsőként az úttól nyugatra fekvő kis Sérsekszőlősre értünk. Elég volt néhány felmérő pillantás, hogy felállítsuk a hamarosan igazolódó diagnózist: itt ugyan hiába keresünk emlékművet. A szemem sem rebbent, előfordul az ilyesmi. Lásd Tab példáját. Az idő pénz, nosza, lódultunk tovább a latinosan dallamos nevű, egyszersmind pajkos képzettársításra ösztönző Lullára. Na, itt már más kép fogadott, bár elsőre nem hittem volna, hogy szerencsénk lesz. De az volt, mivel a polgármesteri hivatal falán egy régebbi, a hivatal mellett álló fém harangláb előtt pedig újabb készítésű világháborús márványtáblára leltünk. Megint bejött a két legyet egy csapásra! Visszaindulva Tab felé, most keletre tértünk le két kilométernyit, a csendes kis Torvaj kedvéért. Megérte, mivel a falu főutcája mentén egy takaros kis parkban, néhány sudár tujabokor oltalmában egymás szomszédságában áll az első és a második világháború közel azonos magasságú, hasáb formájú kő emlékműve. Az első annyival csinosabb a másiknál, hogy az oszlop tetején egy csőrében kardot tartó, félig tárt szárnyú turul ül. Tabra visszatérve most déli irányba, a régebben sikerrel meglátogatott Kánya községen túl fekvő Somogyegres és Bedegkér felkutatására indultunk. Előbb a két különálló településrészből, Magyarkérből és a fél kilométerrel odébb eső Bedegből álló Bedegkért vettük szemügyre. Noha a magyarkéri rész kisebb a másiknál, azért önálló templomra még tellett. Kár, hogy egyébre nem. Bedegen jóval tekintélyesebb templom strázsál a falurész központjában emelkedő füves földhalom tetején. A nyitva talált ajtón át betértem pár percre. Odabent a pap éppen misét celebrált az egyik padsorban egy kupacban ülő, tisztességes öltözékű és viselkedésű hatfős cigány családnak, s a párhuzamos sorban helyet foglaló ugyanennyi magyar hívőnek. Azonban rövid úton felmérve, hogy az egyház nyirkos leheletű falain fia emléktábla sincs, hamarosan kibotorkáltam a szabad levegőre. Sajnos kívül, a templomkertben sem találtam mást, mint egy többalakos régi barokk szentségszobrot, s valamivel odébb a második világégés hősi halottainak sematikus emlékművét. Megint Magyarkérre mentünk, mivel a Somogyegresre vezető út innen ágazik le. A Bedegkérnél rendezettebb és élettel telibb falu sudár tornyú templomához közel, egymástól talán nyolc méterre, ráleltem az első világháború régi, s mögötte a második háború újabb kori obeliszkjére. A fotózást követően rohanás vissza Tabra. Aznap immár harmadjára futottunk be a nyüzsgésünket álmos közönnyel figyelő városba, ahonnan a bő másfél órája meglátogatott Kapoly irányába, tehát nyugatra fordultunk. Ezúttal azonban a kapolyi bekötőúttal éppen szemben kezdődő, délre, Törökkoppány felé tartó keskeny aszfaltútra kanyarodtunk. Öt percen belül Zicsen voltunk. Tetszetős, tiszta kis falu, benne néhány nem megvetendő régi kúriával, népi lakóházzal. A templomra ráférne a renoválás, ám erről nem a kopott kabátú barokk épület, hanem a felújítást halogató egyházi tótumfaktumok tehetnek. Meg az általános magyarországi pénztelenség. Nehéz idők járnak mindenre, amiből nem lehet azonnal tízszeres hasznot kipréselni. Eldurvult a világ. Mindenesetre nekem szép emlékeim maradtak róla, mivel igazán tetszetős emléktáblát láttam a bejárattól jobbra eső falfelületen. A szöveges rész a szecesszióra emlékeztető betűtípussal van kivésve, de még ez sem elég a jóból, hanem a hősi halottak nevei alatti sor az, ami igazán szívhez szól. "E toronynak két harangja őrzi emléketek, S gyermekeitek tanítja, mi a hazaszeretet." Ez a két sor alighanem arra céloz, hogy a harangok köpenyén lehetnek olyan körfeliratok, amelyek a világháborús veszteségekre utalnak. Nem másztam fel, hogy megnézzem őket. Továbbsuhanva a tavaszias télidő csendben lopakodó alkonyától mind szürkébbre váltó tájon, Miklósiba értünk. Néhány korábban felkeresett faluban már találkoztunk olyan, a négy sarkán fehérre meszelt kőoszlopok által tartott, az oszlopok közti részen nyitott, felül cserepes tetővel fedett haranglábbal, mint amilyenbe Miklósiban is botlottunk. Csak míg másutt valóban "élő", funkcionáló haranglábként szolgáltak, Miklósiban, nyilván a közeli templom óriási harangtornya okán, feladta eredeti rendeltetését. Ám semmi sem megy kárba, ha szívvel és ésszel élni egyaránt tudó emberek lakják a falut, mint itt, akik a két háború hőseiről szóló, aranyozott vésetű márvány obeliszket a négy oldalán nyitott kis építmény kívülről is jól látható belsejébe tették. Ezáltal a régi harangláb sem érzi magát haszontalan obsitosnak, s a méltó megjelenésű emlékmű is több védelmet élvez az időjárás viszontagságaitól. Miklósiból nem a délnek tartó úton távoztunk, hanem egy oldalsó huszárvágással az innen nyugatra fekvő Nágocsot kerestük fel. Érdekesség, hogy sem az 1978-as régebbi, sem a 2006-os újabb autóstérkép nem jelöli a nyilvánvalóan létező összekötőutat. Nágocs elsősorban a meglepően jó karban lévő, nagy méretű Zichy-kastélyáról nevezetes. Fájdalom, de nem volt időnk a közelebbi megtekintésére. A két nagy felekezet egymástól pár száz méterre álló templománál hiába keresgéltünk, s végül a véletlennek köszönhetően láttuk meg a kastély előtti fűzfák lehajló ágai közt szürke verébként szerénykedő obeliszket. Pedig igazán kár annyira meghúznia magát, hiszen legalább van, létezik, még ha valóban olyan egyszerű is, hogy ennél visszafogottabb aligha lehetne. Viszont másutt ennyire sem telik, vagy ha mégis, gyakran nincs benne köszönet, mivel a kiállított "mű" annyira nem méltó kifejezése a hazáért vérüket áldozó hősök tiszteletének. Nágocs nevére mintegy rímel a szomszédos Andocs elnevezése. Nos, itt azért némileg szerencsésebb helyet találtak a jóval csinosabb, díszesebb obeliszknek, mint Nágocson. Nevezett alkotás a főutca lágy kanyarulatában, a zárdával egybeépült római katolikus kegytemplom nyaktörően magas tornyával szemközt, a polgármesteri hivatal szerény épülete előtti nyílt téren van kiállítva. Ránézésre kellemes érzést kelt, harmonikus látványt nyújt, van benne lélek. A nem figurális kategóriában a hősi emlékművek kitűnő, követendő példája. Ismét délnek eredve, úgy hat kilométerrel arrébb jelentős útelágazáshoz értünk. Nem sok idő maradt a fényképezést lehetetlenné tevő erős szürkületig, hiszen Andocs települést fél négy tájban hagytuk magunk mögött. Így a három választható irányból kettő felé: nyugatra és keletre mehettünk, délre már nem volt értelme. Mivel kelet felé mindössze három falut jelölt a térkép, s ezek utolsója, Fiad zsákfalu, először arra indultunk. A Bonnya templomkertjében felfedezett obeliszk érdekességét a csúcsán kis méretben kifaragott hadi jelenet adja: a harcokban szétroncsolódott ágyú kereke mellé dőlt sebesült (vagy halott) katona. Kisbárapáti kettős emlékműve a templomtól kőhajításra, a falu főutcája mentén emelkedő oldalban található. Újabb keletű tisztességes munka. Az ebben az irányban utolsónak maradt Fiad falu eléggé hányaveti benyomást keltett. Templomot nem találtunk, az Isten mindenütt való jelenlétében kételkedő halandót egy nyitott kő harangláb igyekszik jobb belátásra bírni. Szinte olyan, mint a Miklósinál leírt, csak lényegesen nagyobb méretben. Talán mondanom sem kell, háborús emlékmű sem volt. Az elhagyatott és pusztuló házaival végítélet előtt állónak látszó Fiadról visszasiettünk az elágazáshoz, ahol tévedésből mégis délre indultam, s már a fürdőjéről nevezetes Igal szélén jártunk, amikor feltűnt az orbitális baki. Rohanás vissza a kiindulóponthoz! Megint az elágazás, ám ezúttal már csak a helyes irányba tarthattam, mivel az összes többit megjártam. A Tamási felé mutató országutat először Somogyacsa jobbról feltűnő templomtornya láttán hagytuk el. A falu központja felé meredeken emelkedő domboldalon a kilométerekről látszó templomnál kötöttünk ki. Kertjében, közel a járdát határoló kerítéshez, ott állt az írott homlokzatával napnyugatra néző, tetején kettős kereszttel díszített kőhasáb emlékmű. Igaz, a kulcsra zárt kapu miatt nem jutottam be a kertbe, de a kerítés széles résein át így is jó felvételeket tudtam csinálni. A következő letérő, szintén délre, Somogydöröcskénél esett meg. Nos, ez aztán egy igazi, élő mintafalu, a hazai németek ízlésvilágát tükröző, gyönyörűen helyreállított régi parasztházakkal. Ezeket a zöld zsalugáteres, fehérre meszelt falú szépségeket a mai napig rendeltetésszerűen használják, vagyis lakják, igaz, a házak falán, már ahol ilyesmire vetemedtek, istenkáromlásként hat az égnek fordított kétlavórnyi parabolaantenna. Múlt és jelen találkozása olykor fals összképet eredményez.Viszont a templom szűk kertjében, rögtön az alacsony fakerítés mögött ott a fura kis turullal ékesített öreg obeliszk. Amint kocsimmal megálltam az emlékmű közelében, egy erősen lököttnek látszó, kitérdelt mackónadrágos, a sok dioptriától vastag lencséjű szemüveget viselő, csúnya cigány lány sietett felém. Nehéz lenne belőni a korát, de valahol tizenöt és tizennyolc év között lehetett. A füléhez szorított viharvert zsebrádióból azonosíthatatlan zene szólt. Széles, betegesen túl vidám mosollyal állt közém és a fényképezendő obeliszk közé, s néhány másodpercbe beletelt, mire felfogta, hogy nagyon útban van. Szegénykémet többször félrelökhették, amikor észért állt sorba. Terelő kézmozdulataim hatására végre táncos léptekkel odébb lejtett, s élénk zeneszóra eltűnt valamerre. Hm, nem értem, miért maradt meg bennem az emléke? Szorosad falut kellős közepén szeli át az országút. Az itteni emlékmű a templom magasságában, de az út másik oldalán, egy szabvány vidéki ház gondozott kertjében látható. A patinás, egyértelműen eredeti, vagyis a két világháború közötti korból való emlékművet betonból öntötték, a lapos hősi kőtábla tetejét félkörívesre kerekítették. Az előoldalához három tagból álló, nagyon elkopott lépcsősor tartozik, amelyet kétfelől sípcsontig érő kőhasábok, s azokon csorba virágvázák szegélyeznek. A tizenhárom helyi hős (zömmel német) neve a betontábla felső felében olvasható, alább koronás címer látható. Innen tényleg egy macskaugrás az északra fekvő Kára, ahol a templom melletti nyílt kis téren egymás közelében áll a krisztusos kőkereszt és az első világháború obeliszkje. Visszatérve Szorosadra, s onnan utunkat kelet felé folytatva, a jelentős településnek látszó Törökkoppány jött sorra. Tekintélyes temploma van, s annak torony alatti bejáratától jobbra és balra, két művészi keretbe foglalt kőtáblára osztva olvasható az első nagy háborúban meghalt katonák neve. A templom sarkától pár méterre a nemcsak a katolikusok körében igen népszerű, néhány éve elhunyt II. János Pál pápának látható egy élethű mellszobra. A soron következő Koppányszántón meglett a szombati nap - Siófok és Kőröshegy után - harmadik katonafigurás emlékműve. A vörös homokkőből faragott, lábhoz tett puskáját a csövénél markoló baka alakja, az alatta lévő obeliszk márványtáblája tanúsága szerint elég későn, a második világháború közepe felé, 1943-ban készült. DE jobb későn, mint még később, vagy sohasem. Egy utolsó elszánt nekirugaszkodással még sikerült megcsípni a tamási országúttól északra fekvő Értény emlékművét, ami egy embermagas, szürke, sima kőoszlop, előoldalán koszorúba font markolatú karddal, alatta az 1914-1918-as évszámmal. A hősök nevei az emlékmű két keskenyebb oldalán olvashatók. Az utolsó fotót fél öt után készítettem, ezt követően eltettem a masinát, mert mint a léket kapott léghajóból a forró levegő, percről percre fogyott a természetes fény. A közeli Nagykónyinál rátértem az északra, Siófok felé vezető 65-ös főútra. Székesfehérvárig a régi 7-esen, onnan a Velencei-tó déli partján keresztül jöttem haza. Este fél nyolc tájban értünk haza, még kivittem egy sétakörre a boldogságtól félig őrülten ugráló Csicsát. 530 kilométert autóztunk össze, s újabb 27 emlékművel lettünk gazdagabbak. Momentán az 1210. számúnál tartok.  Kelt 2012.01.23.-24.

 

  (Tizenharmadik kötet) Négy:

 

  Újabban nemcsak a tél mutogatja az oroszlánkörmeit, de a 2010-es kétharmados választási győzelemmel hatalomra került Fidesz vezette kormányt megregulázni akaró, leginkább szélsőséges liberális vezetésű Európai Unió is. Nyolc éve léptünk be ebbe az értékközösségnek hazudott steril érdekszövetségbe, de ilyen méretű lejárató kampányt még nem intéztek hazánk ellen. Pedig ha, mint állítják, most ideje van a pellengérre állításnak, akkor ennek ezerszer igazabbnak kell lennie a kormányváltás előtti MSZP és SZDSZ által irányított országra, de az Unió kényes urainak szava nem volt az elvtársak - hazánkat kis híján államcsődbe vivő - dilettáns gazdaságpolitikájához. Már az első, 1998-as Orbán-kormány is rengeteg érdeksérelmet okozva állt neki az ország rendbetételéhez, s már akkor kiváltotta nemcsak a központi pénzcsapoktól hosszú időre elhessentett, s emiatt anyagilag felettébb pórul járt, sértődött baloldal, de a csapás feletti fájdalomban velük szolidárisan osztozó, rokonszenvező nyugati balos értelmiség ellenszenvét is. A szüntelen támadások következtében az első Orbán-kormány félidőben elveszítette az önbizalmát, sokszor látványos vereséget szenvedve egyre hátrált, amitől a korábban rájuk szavazó választók is elbizonytalanodtak. A bizalmi megingást kihasználó MSZP aztán 2002-ben szinte rázúdult az országra, s Medgyessy Péter rövid miniszterelnökségét követően az őt puccsal félreállító Gyurcsány emlékezetes évei következtek. (Medgyessy is megéri a pénzét. Az erdélyi, közelebbről kolozsvári nemesi felmenőkkel büszkélkedő Medgyessy Péter - miniszterelnöki minőségben - december elsején, a luxuskategóriájú Kempinsky hotelben Erdély Romániához csatolásának évfordulóján együtt koccintott a román Nastase külügyminiszterrel, jó cimborájával. Ez a fazon (Medgyessy) pont olyan marha, mint amilyennek a Maros utcai művészellátó-boltban való kétszeri találkozásunk idején látszott. Illetve, idáig úgy véltem, hogy csak egy jóindulatú marha, de kiderült, hogy nemcsak mérföldekre van a jóindulattól, hanem totálisan érzéketlen is a magyarok tragédiája iránt. Ha idióta is, meg lelke sincs, akkor mire jó?) A mentálisan kezelésre szoruló, exhibicionista, a beteges nárcizmusában önfeledten lubickoló, prófétai hevülettel megáldott, túlmozgásos Gyurcsány aztán, mint elefánt a porcelánboltban, tört-zúzott, amerre megfordult. Szadista természetét a jobboldal politikusai és szimpatizánsai ellen fordítva minden alkalmat és módszert megragadott a nem ellenfélként, inkább ellenségként kezelt polgári oldal szétzúzására, s elsődlegesen a megalázására. Az első ilyen jellegű nagyobb dobása a 2004. december 5-ére kiírt népszavazási referendum ügyében való elutasító megszólalása volt. Ha jól emlékszem, a Medgyessyt szeptemberben váltó Gyurcsány novemberben, már miniszterelnökként ugatott bele az éterbe, elutasítva a Magyarok Világszövetségének kezdeményezését, s a nemmel való szavazásra biztatva mindenkit a határon túli magyarok kettős állampolgársága ügyében. A végtelenül undorító negatív kampány elérte a célját, mert ugyan - alacsony részvétel mellett - az igenek kerültek többségbe, de alig százezerrel többen (cirka másfél millióan) voksoltak a határon kívül rekedt magyarok kettős állampolgársága mellett, mint ellene. A választás kimenete hosszú időn át ellentétet szült az itthoni és a külhoni magyarok között, Gyurcsány Ferenc fegyencjelölt tehát jól vizsgázott aljas méregkeverésből. A referendum az össznépi irigységre apelláló áskálódás miatt elbukott, viszont a mostani Orbán-kormány (2010) legsürgősebb feladatának tekintette a kettős állampolgárság megadását. A történelem tehát kijavította a hibát, de nem gyógyította be teljesen a hat évvel korábban okozott sebeket. Gyurcsány legközelebb legközelebb 2006 szeptemberében vágta rá az ajtót minden magyar állampolgárra, amikor a kiszivárgott balatonőszödi beszédében - a saját párttársai előtt rendezett konferencián - arról beszélt, hogy a 2006-os országgyűlési választáson erősen csaltak, miként lényegében mindenben, amihez nyúltak. "Hazudtunk éjjel, nappal és este" - fogalmazott némi időrendi anomáliával a nagy ember. Az egyébként tavasszal elhangzott, de a kiszivárogtatást illetően őszre időzített beszéd hatalmas belpolitikai vihart kavart. Szeptember 17-tel kezdődően rendszeres tüntetések kezdődtek a Parlamentnél, ezek gyakran meghaladták a több tízezres létszámot. Bekövetkezett az akkor még a közeli Szabadság téren működő állami televízió felejthetetlen ostroma; az egykori tőzsdepalota előtt parkoló gépkocsik közül néhány a tűz fölé tartott zsírszalonna módjára lobbant lángra, s a bejáratnál sorfalat álló rendőrökön átgázoló tüntetők odabent dühödten törtek-zúztak. Gyurcsány válaszként elrendelte a tüntetők fészkének, hátországának számító Kossuth Lajos tér éjjeli kiürítését és körbe kordonozását. Ez a kordonos szisztéma aztán évekig tartotta magát, különösen az állami zászló felvonásával járó március 15-i és október 23-i ünnepségek idején. Ilyenkor a kevés állami meghívottan kívül senki sem kerülhetett a népharagtól méltán reszkető Gyurcsány közelébe, az a kevés civil nézelődő, aki vállalta az alkalomra kihelyezett detektoros kapukon való áthaladást és az azt követő szégyenletes személyi motozást, száz méterrel távolabbról, rendőrhadsereg által védett kordonsor mögül figyelhette az ünnepi eseményeket. Néhány tucat, mindenkit szemmel tartó civil ruhás titkosrendőr meghitt társaságában. Gyurcsány gazemberi pályafutásának mélypontját (ha tetszik, csúcspontját) az ez évi, október 23-i Fidesz-gyűlésről hazafelé igyekvő emberek tömeges megveretése, megalázása jelentette. A Fidesz az '56-os szabadságharc 50. évfordulója tiszteletére tömegrendezvényt hirdetett az Astoriához. Az egyórás műsor végén a rendezvény mintegy nyolcvan-százezer, vagy annál is több békés szemlélőjének nagy része a Károly körúton a Deák tér irányába távozott, ahol viszont percekkel korábban kezdődött a Kossuth Lajos térről szándékosan errefelé szorított nemzeti radikálisok és a rendőrök közötti összecsapás. A rendőrség simán megtehette volna, hogy a Parlament előtti térről az Alkotmány utcán át a Nyugati térre, s onnan a széles Szent István körútra, a Váci útra vagy a Teréz körútra terelje, és ott szétoszlassa a társaságot. De nem, a pár száz főnyi tömeget az egyetlen nemkívánatos irányba, a Bajcsy-Zsilinszky úton az Astoriához közeli Deák térre és a Károly körútra szorították, pontosabban tudatosan terelték. Ahol akkor ért véget az '56-os ünnepi megemlékezés. A könnygázzal és gumilövedékkel puhított társaságot a Fidesz-gyűlésről hazaindulókra tolták. A radikális mag tagjai a rendőri brutalitás ellenlépéseként a főpolgármesteri hivatal épülete mögött kiállított veterán tankok egyikét, meg egy szintén korhű önjáró löveget (légvédelmi ágyút) a nyomuló rendőrökkel szembe állították. Erre az egyenruhások megtorpantak, de kisvártatva már nemcsak gyalogosan, hanem lovasszakasszal rontottak a népre, végigkardlapozva azokat, akik az útjukba kerültek. Az '56-os véres eseményekre hajazó utcai harcok közepébe csöppent ünneplő tömeg csapdába esett, se előre, se hátra nem tudott mozdulni. A brutális kegyetlenséggel tomboló, azonosító jelvény nélküli "dolgozó" rendőrök válogatás nélkül, viperával és gumibottal ütötték, paprikagázzal fújták a falhoz lapuló riadt embereket. Gyermekét karjával védő fiatal anya, tisztes családapa, fiatal pár, idős férfi és egyszerű háziasszony, pechére errefelé vetődött külföldi turista egyaránt kapott. Menekülni nem igazán volt hova, csak amikor a gyűlésnek az egész háborúról mit sem tudó, a Rákóczi úton a Blaha Lujza tér felé lassan szétterülő része után űr keletkezett. De addigra a fékevesztett rendőrök rengeteg embert rabszállítókba zsúfoltak, s elszállítottak valamely kerületi kapitányságra. Vagy a Magyar Rádió Bródy Sándor utca épületének tágas udvarára, ahol olyan válogatott kínzásokat alkalmaztak a beszállítottakkal szemben, amiktől egy náci vagy egy komcsi verőlegény is megnyalta volna a száját. A radikálisok azonban nem adták fel, s a kiürült Astorián keresztül a Kossuth Lajos utcába nyomultak, ahonnan a Ferenciek terére jutottak, s itt, illetve az Erzsébet-híd feljárójánál barikádokat emeltek. Felszedett utcakővel és minden mozdítható, dobásra alkalmas anyaggal órákon át "lőtték" a megállásra kényszerített rendőröket, akik a könnygázgránátot és gumilövedéket kilövő puskák mellett immár vízágyúkkal is rendelkeztek. A többszörös túlerő ellenére a többnyire fiatalokból álló, két-háromszáz fős tábor éjjel kettőig tartani tudta az állásait, akkor viszont az állig felfegyverzett rendőrök általános támadásba lendültek. A harcnak tíz percen belül vége lett, aki tudott menekült, aki nem, azt alapos verés után fogdába vitték. Vagy a már említett Bródy Sándor utcában, a gyűjtőtáborrá vedlett Magyar Rádió udvarán térdepeltették órákon át. A nyilvánvalóan Gyurcsány utasítására elrendelt rendőri erőszak 2006. október 23. óta a magyar polgári jobboldal egyik legkézenfekvőbb hivatkozási alapja a baloldali demokráciafelfogás szemléltetésére. Még évek teltek el, mire az eszelős Gyurcsány-Néró a saját pártján, az MSZP-n belül is nemkívánatos, vállalhatatlan személlyé vált, de 2009-ben még ő ültette miniszterelnöki bársonyszékbe azt a Bajnai Gordont, aki a libaértékesítéssel is foglalkozó Hajdú-Bét Kft. ügyében (Bajnai korábban itt volt igazgató) erkölcsileg szénné égette magát. De ezt a mellékszálat most hagyjuk, hiszen nem részletes történelemkönyvet írok, hanem pusztán rövid visszaemlékezést, írásos mankót a jelenlegi helyzet megértéséhez. 2008 őszén Európában és a világban súlyos gazdasági válság tört ki. Gyurcsány - és később Bajnai - lebecsülte az ország előtt álló kihívásokat, s az ország összes anyagi természetű problémáját az újabb, megint nagy összegű külföldi hitelfelvétellel gondolta megoldani. A nemzetközi (zsidó) banktőke persze vidáman, két kézzel szórta ránk minden kincsét, különösen az IMF rövidítésű Világbank. Ekkortájt már minden újabb és még újabb hitelt az előzőek kamattartozásainak rendezésére fordítottuk. És eljött az a bizonyos 2010-es esztendő, amelynek tavaszán a magyar választók meggyőző többsége megalázó vereség kíséretében pokolra küldte az országot az utolsó porszemig eladósító politikai brancsot. A Fidesz azonban a hazai és nyugati ellenlábasok véleménye szerint a választási kétharmados győzelemmel túlnyerte magát. Noha a nagytőke kiszolgálásában eminens MSZP- és SZDSZ-irányítás idején mindenhez megértően viszonyuló külföld addig a legritkább esetben hangoztatta fenntartásait, most azonnal beindult a fizetett propagandagépezet, miszerint Orbán zsarnoki babérokra tör, királlyá akarja koronáztatni magát, felszámolja a sajtószabadságot, kivérezteti a demokráciát, s egyáltalán: kivezeti Magyarországot a művel Nyugathoz sorolható államok közül. Mindezt amiatt, mert Orbán és a Fidesz egy demokratikus választáson tönkreverte a szocialistákat és csatlósait. Nem börtönöztetett be senkit, a kormány és annak feje szabadon kritizálható, sőt szidható, a Gyurcsány-féle demokráciától eltérően mindenki ott és akkor tüntet, amikor akar. Kordonok és rendőrsereg nélkül. Csakhogy a politikailag erősen balos kötődésű EU ferde szemmel néz a január 1-től életbe lépő új alkotmányra, amely a Rákosi-korban készült 1949-est váltja, az egyházi törvényre, az oktatási és médiatörvényre, mindenütt hibát keresve, s rendszerint találva. Ha nincs, akkor is. Ezek az EU-s panaszok hazánk ellen persze nem maguktól teremtődtek, nem az összességében enyhe tél esőzései nyomán bújtak ki a földből. Van nekünk idehaza egy jól körülhatárolható politikai, szellemi-értelmiségi, művészeti körünk, amelynek képviselői belülről bomlasztják az országot, kifelé pedig állhatatosan rontják a hírnevét. Mindig akkor keletkeznek panaszaik, s ezekkel mindig akkor szaladgálnak árulkodni külföldre, amikor jobboldali kormány van hatalmon. Egyéb időkben szavuk nincs a hazai történésekről, de ha a jobboldal kormányzóképes erőként jelentkezik, ezek a kommunistákból liberálissá vedlett múmiák rögtön elemükben érzik magukat, s a túlfűtött rosszindulatuk mérgétől betépve mintegy transzba esve aktivizálódnak. A világsajtó vezető liberális lapjainak írt nyílt leveleikben az új erőre kapott fasizmusról, veszélyes nacionalizmusról, még ördögibb irredentizmusról, a demokrácia haláláról, a zsidók, cigányok, homoszexuálisok üldözéséről jajonganak, s rimánkodnak az általuk farkas mosolyúnak titulált Orbán-féle mini Napóleonok, Mussolinik és Hitlerek példamutató megregulázásáért. De Orbán, mily meglepő következetlenség, volt már náluk Sztálin és Rákosi is. Mindegy mibe kerül, csak ártsanak a Fidesznek, Orbánnak, a hazájuknak. Mármint nem az igazinak, ahonnan pénzelik őket - ajvé, nem élnék meg a másnapot -, hanem a lakcím szerintinek. Számukra, a zavarosban élvezettel halászók számára az a jó, ha a többségnek rossz. Világos? Mára odáig jutottunk, hogy két hete összehívták az EU plenáris ülését, megtárgyalandó az "aggodalomra okot adó" magyarországi helyzetet. Két tévécsatorna (Hír TV, ATV) élő egyenesben közvetítette hazánk többórás keresztre feszítési kísérletét. A Hír Tv a jobboldal, az ATV a baloldal közkedvelt hírtévéje. Ha a nézők közül valakinek voltak még illúziói, miféle politikusok irányítják manapság Európát, azok az illúziók egy csapásra megsemmisültek. Orbán türelmesen válaszolgatott a többnyire habzó szájjal, eleve vádaskodó éllel megfogalmazott kérdésekre, udvarias nyugalma és érvelő válaszai kiemelték őt a söpredék "európaiak" sorából. Akad köztük egy különösen különös figura, aki Cohn-Bendit néven küzd a megélhetéséért, akit nyugodtan ki lehetne nevezni az EU-parlament idegbetegen rángatózó, ápolásra szoruló bohócának. Ezek az "európai" liberális tótumfaktumok (élükön az EU "miniszterelnökének" számító, ifjan a kommunista eszmét valló Barroso úrral) egyébként leginkább a Magyar Nemzeti Bank függetlensége, a bankot igazgató Simor András fizetése (az Orbán-kormány minden közszolga esetében kétmillió forintban maximálta a havi járandóságot: ez nyilván rosszul esett az addig nyolcmilliót kaszáló Simornak), a bírók nyugdíjkorhatárának 62 évre leszállítása izgatta. Orbán mindegyik kérdésre tárgyszerű, higgadt választ adott, de amikor néhány esetben visszakérdezett az őt támadótól, az ember elképedve konstatálta, hogy ezeknek nemhogy alapos, de felületes ismeretük sincs az általuk feszegetett témákban. Csak jól betanult általánosságokat hebegtek a bank függetlenségéről, na és persze a magyar demokrácia sérült állapotáról. A végén csaknem Orbánnak lett kínos, hogy az urak következetesen annyi mindent összekevertek Magyarországgal kapcsolatban, de én is pironkodva feszengtem az otthoni kanapén. Tisztességtelen lenne nem említeni a tucatnyi gyűlölködővel szembeszálló, beszédeikkel Magyarország és Orbán védelmére kelt két képviselőt, akik az Európai Néppárthoz tartoznak, csakúgy, mint Orbán és a Fidesz. Ők legalább megmentettek valamennyit a kontinens parlamentjének becsületéből. Magyarország szégyenpadra ültetésének kísérlete tehát fordítva sült el, itt bizony "Európa" bal fele égett, mint az olajos rongy. Magyarország megítélésének a plenáris ülés után érzékelhető változásának hatására a forint mindjárt erősödni kezdett, mind az euróval, mind a svájci frankkal és a dollárral szemben. Azóta, épp aznap, amikor Anikómmal Somogy megyében furikáztunk (21-én, szombaton), négyszázezres tömeg állt ki a kormány politikája mellett. A Hősök teréről a Kossuth Lajos térig vonuló menet élén többek közt a két főszervező, a Fideszt szponzoráló mágnás Széles Gábor és az újságíró Bayer Zsolt menetelt, kezükben széltében kifeszített molinóval, rajta a szöveg: "Nem leszünk gyarmat!" Ahhoz képest, hogy az egészet három-négy nap alatt szervezték, döbbenetes tömeg jött össze, a rendszerváltás óta - a 2002-es Fidesz-gyűléssel megosztva - ez volt a legnagyobb politikai tömegdemonstráció. Ezt kihagytam. De nem lehetek ott minden kilométerkőnél, mint a szocialista korszak bolgár filmsorozatának hős partizánja. Tartok tőle, a csatát vesztett EU nem nyugszik bele a vereségbe, s minden erejével azon lesz, hogy a megbüntetésünkre kirobbantott háborút megnyerje. Legfeljebb nem egyedül, hanem a Világbank (IMF) segítségével. Meglátjuk.  Kelt 2012.01.29.

 

  Vége a nyolcvanötödik résznek