ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                 írta Miski György

 

                             Nyolcvannegyedik rész

 

  (Tizenkettedik kötet) Húsz:

 

  Az év két, eredetileg külön-külön katartikusnak gondolt, megelőlegezett eseménye - a nyár közepi isztriai és a kora őszi szatmári utazás - nem igazán jól sült el. Ez elsősorban a júliusi isztriai (Rovinj) nyaralásunkra igaz, ahol anyám érthetetlen magatartása mindent tönkretett, és ennek a mai napig kihatása van kettőnk kapcsolatára. Olyannyira, hogy nincs kapcsolatunk. Mióta november 5-én kifizettem anyámnak a nyár elején a fényképezőgép teleobjektívjére kölcsön kapott háromszázezer forint utolsó törlesztőrészletét, nem beszéltünk egymással. Sem élőben, sem telefonon. Az egyetlen kivételt Szenteste délutánja jelentette, amikor fél öt körül felhívtam, hogy boldog ünnepeket kívánjak. Anyám vénségére egyértelműen megbolondult, ez tisztán lejött a hangjában nem is burkoltan rezonáló sértettségből. Sosem fogom megtudni az okát, de immár teszek rá. Mégis, mit képzel magáról? Haragom mindmáig tart, s ennek megfelelően már rá sem csörögtem se Szilveszter éjjelén, se az újév első napján. A többi napokon sem tervezem. Pedig az Úr is megmondta: ne menjen le a Nap a te haragoddal! Ez vonatkozik az év végére is, ami mégis a haragommal telt, illetve ment le.

  31-én, Szilveszter napján még elmentem megejteni az év utolsó fotós sétáját a vén Kőbányán. Anikóm, bár nem dolgozott (négy napot egyfolytában itthon volt), fáradtságra hivatkozva otthon maradt. Erősen megfázott és a havija is kínozta. Jobban is jártam így, márt bár imádom az én kicsimet, egyedül csavarogni valahogy mégis szabadabb, felemelőbb. Nos, a kerület múltkor lelátogatott részeit jobbára kerülve (legalábbis eleinte), a Kerepesi úti rendőrlaktanyánál is megálló 95-ös busszal a Kada és a Mádi utca kereszteződéséig vitettem magam. Innen egy saroknyira esik a Sörgyár utca, melynek csücskében alacsony vasráccsal közrefogott, külön kis vagány kertecske közepén 1779-ből való krisztusos kőkereszt állja az idők viharait. Olvastam, hogy még a régi kőbányai szőlőművesek állították fel. Ennek fotózása után a napfényben úszó Sörgyár utcán haladtam tovább, ahonnan a volt Globus Konzervgyár (tíz-tizenöt éve bezárták) északnyugati oldalát határoló Kocka utcán lejutottam a Maglódi útra. Itt, a Kocka és a Maglódi sarkán mindjárt egy régi napköziotthonba botlottam, amely a mellette álló Kőbányai Fonóban (másfél-két évtizede erre is lakat került) dolgozó munkások gyermekeinek a napközbeni felügyeletére épült. Átvágva a most megtévesztően gyér forgalmú Maglódi út másik oldalára, az Olaj utca sarkán egy olyan egyemeletes óvodaépületre leltem, ami, a falán elhelyezett emléktábla tanúsága szerint 1996-ban volt százéves. Ez már nem semmi! Mellette egy sokkal nagyobb s díszesebb iskola emelkedik, a Giorgio Perlasca Vendéglátóipari Szakközépiskola. Visszatérve a Maglódi út Ó-hegy felőli oldalára, most a Téglavető utca torkolatánál forgolódtam. Ennek közelében látható a legtöbb pontján a mai napig kockakövesnek maradt Maglódi útról erre kanyarodó sínpár, amely a langyos téli szélben búsan kornyadozó fűből kiálló, diszkréten rozsdásodó vasúti váltó mögött kettéágazik. Az egyik sínpár a közelebb eső Fonó főbejárata felé ír le egy tetszetős ívet, a másik nyílegyenesen halad tovább, hogy egy sarokkal odébb, a Kocka utcánál ez is felszívódjon a volt Globus (még korábban a volt sörgyár) lakatra zárt, tömör vaskapuja mögött. Az enyhén emelkedő Téglavető utcán felballagva ismét a Maglódi úttal párhuzamosan futó Sörgyár utca sarkán kötöttem ki. Itt meg az a látványosság fogadott, ami a régi Dreher Sörgyár malátaszárító üzemének hatalmas (legalább öt emelet magas) gépházából és a kétfelől álló kéményeiből megmaradt. A sarkon megállítottam egy, a környéken lakónak tűnő idősebb asszonyt, aki készséggel világosított fel egy s másról, ami a valamikori sörgyárakat illeti. Röviden a lényeg: a második világháború előtt több igen jelentős, önálló sörgyár létezett az Ó-hegy környékén, ezeket a háború után Kőbányai Sörgyár néven összevonták. (A monopóliumra törő felvásárlások révén az első világháború után is történtek gyárösszevonások, de a második utáni volt az utolsó jelentősebb fuzionálási hullám.) Így tehát létezett egy Kőbányai Sörgyár, s annak több főrészlege, de a Maglódi úti részleg (mind közül a legszebb) sörkészítő gépeit leszerelték, s a komplexumot átállították ipari méretű konzervgyártásra. Nem ragozom tovább a kőbányai sörgyártás 1820-as években kezdődő, valóban lenyűgözően érdekes, több helyütt izgalmas történetét, a megfelelő fórumokon - pl. internet - elég sok információhoz lehet hozzájutni a témakörben. Megköszönve a hölgy felvilágosítását, odébb álltam. A következő látványosságra nem sokáig kellett várni. A Sörgyár utcán a Gitár utca felé befordulva, alig száz méterrel arrébb látható a sörgyár régi hátsó bejárata, ami két hatalmas, vastagon szegecselt faajtószárnyból, a jobb oldalon egy kő oldalfülkéből (vélhetően az őrség számára), balról egy személybejáróból álló szemrevaló kapuzat. Évekkel ezelőtt készítettem róla egy kisebb fotósorozatot, de most olyan szépen sütötte telibe a Nap sugara, hogy nem hagyhattam ki az újabb lehetőséget. A Sörgyár utca másik oldalán újonnan épült lakópark terül el, amelynek innen és a keresztező Gitár utcából is nyílik bejárata. A Gitár utca felőli oldalon magas kőfal húzódik, ezen belépve szemből mindjárt egy építészeti emlékként meghagyott egyemeletes, ódon ház vonja magára a figyelmet. Nem látszik rajta, hogy laknák. Talán kuriózumnak hagyták meg a szemre semmitmondó új épületek között, talán követendő építészeti példának, de ha ez utóbbi igaz, akkor miért van az, hogy olyan unalmasak, olyan egy kaptafára készültek a telep sorházai? Amint kissé oldalt fordultam, a döbbenettől földbe gyökerezett a lábam. A drága négyzetméteráron mért épületeket határoló magas kőfal belső oldalánál apának és fiának látszó férfiak sürgölődtek egy lobogó tűz fölött nyársra húzott süldő malac körül. Szabadtéri malacsütés a luxuslakópark területén! A szemeitől és csülkeitől megszabadított istenadtát vastag dróthuzallal rögzítették a forgatható villára, amely alatt szikrát hányva pattogott a szerencsétlen pára hasáig fel-fellobbanó tűz. Miután magamhoz tértem a látvány okozta meglepetésből, tisztességes hangon megkértem az apának látszó embert, hadd fotózzam le néhányszor az urbánus folklór eme ritka gyöngyszemét! Engedélyt kaptam, s éltem a lehetőséggel. Innen öt perc alatt fenn voltam Kőbánya két magaslata közül a nagyobbnak számító Ó-hegy tetején (a másik a puskalövésre eső Új-hegy) álló Csősztoronynál. Ezt a csavart vaslépcsősorral koszorúzott hengeres tornyú, helyes kis ékszerépületet 1844-ben húzták fel az akkoriban az Ó- és Új-hegyen és környékükön termesztett szőlőket dézsmáló tolvajok távoltartása végett. Tudni kell, hogy amíg egyáltalán létezett számottevő szőlőtermesztés Pesten, addig a fürtök nyolcvan százaléka Kőbánya két hegyének napsütötte lejtőjén érett. Ma kisebb vagyont érne egy abból a korból fennmaradt palack bor. A Csősztorony közeléből jól látszik az Ó-hegy másik felén lévő, bezárt sörgyár malátaszárítójának vaskoszorús kéménypárja. Arra vettem az irányt, s a tetszhalottak mély álmát alvó sörgyár kőfala mellett elértem azt az enyhén lejtő lépcsősort, amely a Bánya utca végéhez vezetett le. Legutóbb két hete jártam erre, csakhogy akkor felfelé igyekeztem, míg most lefelé. Az ellenkező, "kulturáltabbnak" nevezhető végével a vasutat kísérő Kolozsvári utcáig futó Bánya utca innenső, "trehány" végében voltam, ott, ahol egy terjedelmes, másfél futballpályányi külszíni bányamélyedés őrzi az 1890-es évek utolsó fejtésnyomait. A kerületnek nevet adó kőbányászattal a XIX. század végén hagytak fel, de a kráterszerű mélyedést övező függőleges mészkőfalakon jól láthatóan megmaradtak az egykor virágzó kőbányászat által ütött gyógyíthatatlan sebek. Ez még nem lenne baj, ennél jóval kínosabb, hogy amikor óvatosan leereszkedtem a kihaltnak látszó lapos mélyedésbe, hogy közelebbről fotózzam azokat a gyógyulatlan sebeket, a lapos medence nyolcvan százalékát lefedő ecetfák sűrűje mögül az itt tanyát vert csövesek három kunyhótákolmánya is elővillant, nem is szólva a kórusban csaholó kutyáikról. Na baszd meg, mi van itt?! Pechemre az imént igénybe vett lépcsősor felől nem lehetett látni sem a mindenféle műanyag zsákokból, ponyvákból, furnérlapokból, vastagabb faágakból gányolt kalyibákat, sem a nagyobb tacskó méretű, torzonborz ebeket, amelyekből volt vagy fél tucat. Hat. A biztonság kedvéért (ne már, hogy itt és most, középkorúságom virágjában üssenek agyon az újkori városi haramiák, amikor még annyi tevékeny esztendő áll előttem - vagy nem) óvatosan kihátráltam a csapdából, s szuszogva felkaptattam a jókora mélyedés felett magasan körbefutó gazos ösvényre. Na, innen lehetett csak igazán látni, hogy ebből a ki tudja, milyen csoda révén megmaradt szabadtéri ipari relikviából miféle undorító szemétlerakatot csináltak a mélyedést önkényesen elfoglaló hajléktalan urak! A mocskos anyjukat, ezek hírből sem ismerik a múlt és a természet tiszteletét, a higiéniára pedig mintha szándékosan tojnának! Azokon a szabad földterületeken, ahol nem nőtt ecetfa vagy nem állt a férckunyhók valamelyike, térdig érő szemét borította a talajt. A szabadon kószáló kutyák kiszúrtak odalentről, hisztérikusan vinnyogtak, nyafogtak, és fogjuk rá, ugattak, de nem mertek nekivágni a meredeknek, hogy elkapják a bokámat. Nyilván felmérték, hogy sokkal előnyösebb stratégiai helyzetben vagyok náluk, de azért kötelességszerűen acsarkodtak tovább. Végül is, még a csövesek kutyáinak is az a dolga. Odafentről készítettem két képet, de egyiken sem látszik a lényeg, vagyis a bányászat nyoma. Belátható időn belül nem jutok a nyomok közelébe, de ilyen viszonyok mellett nem is fül hozzá a fogam. Még tettem egy kört a szomszédos Halom utcában, amin át elértem a Csajkovszkij parkot. Mögötte van a Dreher-kúria klasszicista oszlopos épülete, de a parkot határoló magas betonkerítés miatt nem juthattam a közelébe. Nos, mint két hete, ezúttal szintén itt szálltam fel a 95-ös buszra, ami a zuglói Őrnagy utcáig vitt, onnan meg három perc alatt hazagyalogoltam. Jó kör volt, Szilveszter napján épp elég év végi levezető testmozgásnak.  Kelt 2012.01.02.

 

  (Tizenharmadik kötet) Egy:

 

  Miután úgy véltem és éreztem, hogy elég rég indultam útnak az első világháborús emlékművek fotózása ügyében, ezen a hétvégén hosszabb táv megtételére készültem. Anikóm velem tartott, hál' Istennek, ezen a hétvégén pihenője volt. Választásom megint a Dunántúlra, közelebbről a Bakony térségére esett. Errefelé legalább viszonylag gyakoriak a klasszikus kivitelezésű, figurális alkotások, amiket annyira kedvelek. A reggeli háromnegyed hatos ébresztőt követően fél hétkor indultunk. A Velencei-tó déli partján, aztán Székesfehérvár, Várpalota és Veszprém útvonalon jó tempóban haladva, nagyjából fél tízre értünk az első olyan településre, Úrkútra, ahol még nem jártunk. Száznegyven kilométert tettünk meg idáig, azért, hogy az ország olyan részére érjünk, ami az emlékművek fotózása terén szűz területnek számít. A 8-as főútról tehát Herend magasságában tértünk le délre, és a már korábban teljesített Szentgál után beszaladtunk Úrkútra. Borús, de nem hideg idő járta, s az égbolton néha előbukkanó Nap egész szombatra elfogadható időjárást sejtetett. Nos, elsőként szép komótosan végighajtottunk Úrkút főutcáján, s mivel nem találtunk semmit, visszafordultunk a lapos dombtetőn álló templom felé. Ennek kertjében aztán meglett az aznapi első zsákmány, egy közepes magasságú, terméskőből épített csonka gúla oldalára erősített fekete márványtábla formájában. Úrkút falut Devecser irányában elhagyva, az út bal oldalával párhuzamosan futó mélyebb völgyben és a fölötte emelkedő domboldalban régtől fogva szénbányászat folyik. Ennek megfelelően porlepte, koszos, leromlott állapotú zúzó- és szállítóberendezések, hiányos üvegezésű ipari épületek szürke betonsilói csúfítják a téli lombtalanságtól amúgy is meztelen, sebzett tájat. De egyhamar túljutottunk ezen a lehangoló látvány nyújtó szakaszon, és az odébb hangulatossá váló, vígan kanyargó úton tíz percen belül Ajkára értünk. A város felé ereszkedő szerpentinről átfogó rálátás nyílt a timföldgyára okán a kádári szocialista propaganda által gyakran és kedvtelve emlegetett településre, amelyről mindjárt megállapítottam, hogy dacára az égre bökő kéményeknek és az ipari épületek sokaságának, összességében nem olyan ronda, mint azt előre feltételeztem. A végén kimondottan szimpatikusnak találtam, ami nagyban köszönhető a viszonylag újabb keletkezésű lakótelep házai közt emelkedő, katolikus templommal koronázott dombnak, melynek külön éke az engem leginkább foglalkoztató első világháborús emlékmű. Az alkotás a műfaj követelményeinek abszolút megfelelő, klasszikus kialakítású, azaz a magas talapzatra állított fegyveres kőkatona elszánt arccal figyeli és őrzi a lábai előtt heverő várost, miközben bal oldalán a jövő zálogát, reménységét megtestesítő kisgyerek látható. Végezve a fotózással, a városból Kolontár felé indultunk. Ez az a szerencsétlen fekvésű bakonyi kistelepülés, amely a tavaly októberi tragikus események miatt vált országos hírűvé. Történt, hogy a településtől nem messzire lévő vörösiszap-tározók egyikének a sok napon át tartó intenzív esőzések hatására beomlott a több emelet magas, tömörített földből emelt oldala, miáltal az ajkai timföldgyártás melléktermékeként keletkező, itt tárolt mérgező zagy tengerárként zúdult a környék településeire. Az irdatlan mennyiségű vörös sár, mint az első útjába eső települést, Kolontárt gázolta le legintenzívebben. A leginkább a falu északi szélét sújtó, nagyjából két méter magas, sebesen vonuló áradat utcákat pusztított, berontott a házak ajtaján-ablakán, nem kímélte a háziállatok óljait, istállóit, s a rengeteg állattetem mellett kilenc ember holttestét hagyta maga után. A mit sem sejtő áldozatok általában otthon lelték halálukat, menekülni sem maradt idejük a villámként lecsapó végzet, a testüket halálra maró iszapár elől. A helyi önkormányzat a templomdomb északi aljában szép parkot alakított ki az áldozatok emlékére, ámbár ez aligha gyógyír a hozzátartózóknak. A templomdomb nyugati lábánál pedig ott a két világháború modern felfogásban készült emlékkompozíciója, egy félkaréjos elrendezésű, mészkövekből kirakott falszakasz, előtte derékba tört hengeres oszlop, amin az elesettek nevei olvashatók. Tekintettel a vörösiszap-tragédiára, az oszlopra erősítve egy mostanság készült márványtábla lóg, rajta a szöveg: "Az emberi hanyagság és kapzsiság természeti és emberi áldozataiért. 2010. október 4." Kolontárt Devecser felé elhagyva az útszéli fák embermagasságig vörösre festődött törzsén, mint alvadt vér a perdöntő corpus delictin, az egy és negyed évvel ezelőtti gyászos nap nyomai láthatók. Devecser keleti szélén, illetve a városka belső területein, egészen pontosan a kastély tágas kertjében szintén ott virítanak a vörös színű lenyomatok. Ez azért durva lehetett, hiszen Devecser nagyjából három kilométerre esik Kolontártól, de a kegyetlen áradat itt is ellenállhatatlanul tombolt. Sőt, a még nyugatabbra fekvő Somlóvásárhely is megkapta a maga nem kívánt iszapdózisát, igaz, utána az élettelenre tarolt szántóföldeken megszelídült és végre elterült a bőrt és húst szétmaró iszap hideg lávája. Devecsernél maradva, az első blikkre elragadó városka másodjára, mi több, harmadjára is tetszetősnek találtatott. Szép számban látható öreg házai a néhai jólét tanúiként állják az idők viharait, csak, sajna, a helybéliek nemigen törődnek az állaguk megóvásával. A központban emelkedő templomtól kőhajításra fekvő Esterházy-kastély afféle védelmi célokra is alkalmas váracskának is tekinthető, hiszen támpilléres, magas és vaskos kőfalak határolják. Fénykorában, gondolom, vízzel teli várárka is volt. Megemlítendő még a település belső főútjainak találkozásánál, a váracska közelében látható kétalakos kőfeszület, amelynek készítési ideje az 1770-es évekre datálódik. Csak első világháborús emlékmű nincs. Meg második sincs. A két világháború temérdek hősi halottja előtti tisztelgés kimerül a templom előtti téren lévő, karjait az égnek emelő fém nőalakban. Az alacsony kőtalapzaton "a háborús áldozatok emlékére", vagy valami hasonló, nesze semmi, fogd meg jól szöveg olvasható. Devecserről két perc alatt elértem a közelben futó 8-as főutat, s további öt perc múlva a híres Somló-hegy keleti lábánál fekvő Borszörcsökön voltunk. Ez a falu már a messze földön híres somlói szőlők egyik termesztője, illetve a belőlük préselt bor előállítója, amit a nevében előtagként szereplő bor szó is bizonyít. A templomát most újítják fel kívülről, de nem is ennek közelében, hanem a település bejáratánál kialakított parkban látható az egyszerű, alacsony kis kő emlékmű, ferde tetőlapján szófukar fekete márványtábla emlékezik az első és második világháború hősi áldozataira. Visszatérve a 8-as főútra, pár kilométerrel arrébb Somlóvásárhely megtekintése miatt tértünk le. Nos, ez már nagyságrenddel összekapottabb, rendezettebb és csinosabb falu az előzőnél, s ennek megfelelően a temploma melletti dísztéren álló világháborús emlékmű is megadja a módját. A magasba nyúló talapzaton álló egyalakos alkotás, a fegyveres kőkatona, az efféle emlékművek hagyományos stílusát követve kémleli a lábai előtt zajló napi életet. Megbízható darab, semmi rendkívüli, ám az első világháborús hősi emlékműveknek épp ilyeneknek kell lenniük; kerülniük kell a hivalkodást, a lelki fájdalommal való kufárkodást, előtérbe helyezve a harcokban elesett hős katonák tiszteletét. A szomszédos Somlójenő, ha lehet, még barátságosabb kis település. Az ember, ha nem tudna róla, nem is hinné, hogy közvetlen közelében húz el a forgalmas főút, hiszen a templomos faluközpontban megállni látszik az idő. Érdekes, ezen a vidéken a falvakban, városokban mennyi barokk kőkeresztet látni, s vélhetően mindre büszkék az ottaniak, hiszen nem elég, hogy úgyszólván kivétel nélkül csinosan újrafestettek, meszeltek, még a szűkebb-tágabb környezetük is példamutatóan rendezett. Itt szerényebb, de patinásnak látszó emlékmű áll a templommal szemközti oldalon. Egy embernél némiképp magasabb keskeny obeliszkről van szó, amelynek felső harmadába az első, az alatta húzódó részre a második világháború elesetteinek nevei kerültek. Megint visszakanyarodtunk a főútra, ám ezt követően nem ennek a nyomvonalát követtük, hanem az Északi-Bakony peremén haladva Pápa felé, északra tartottunk. A főúttól való távolodásunk során mind közelebb értünk a régi idők földtani tanúhegyeként itt maradt Somló-hegyhez, annak az egész déli oldalát elfoglaló szőlőültetvényekhez, s a rendezett sorokban ezrével vigyázzban álló tőkék felett szürkén kitüremkedő bazaltszirtekhez. A szirtek szintjén már olyan meredek a hegyoldal, ami lehetetlenné teszi a szőlőművelést, miáltal ettől felfelé az erdő az úr. Erről az oldalról a hegycsúcs takarása miatt nem látszott a somlói várrom, amit pedig már Borszörcsökről is jól kivehettünk. Elhaladva a keskeny országutat kísérő rengeteg présház és kisebb nyaralóépületek mellett, pár kilométerrel odébb jobbra, a Somló-hegy háta mögé rejtőzött Doba falu felé tértünk. A főutca egyik fontosabb kereszteződésénél krisztusos kőkereszt áll. A vele szemközti földszintes ház sarkát úgy alakították ki, hogy a falak által eredetileg bezárt derékszöget megtörték, miáltal a fal síkjába simuló első világháborús emlékmű - a neveket tartalmazó két márványlap, felettük kettős kereszt - nagyobb szögből látszik. Visszafordulva a pápai út felé, a nem is olyan messzeségben feltűnt a következő meglátogatandó falu, Somlószőlős dombra épült temploma, s előtte, egy vele azonos magasságú másik dombon valami kopottas kastélyféle. No, ki gondolta volna, hogy errefelé ilyen gazdagon teremnek az építészeti érdekességek? S akkor még tudhattam, amit félórával később. Mielőtt azonban kiértünk volna Dobáról, a helységnévtábla közelében megálltam három percre, mert olyan pompás panoráma nyílt az előttünk sötétlő hegyen trónoló, jelentős somlói várromra, aminek az erőteljességét még inkább kihangsúlyozták az előtérben lágy emelkedőnek futó szőlők. Aztán újabb öt perc múlva leparkoltam a romos kastély közelében, amiről idehaza derült ki, hogy a Zichy család birtokában volt, s a mostani romantikus stílusát az 1850-es nagy átépítéskor nyerte. Vagyis az eredeti épület ennél is korábbi. Az emeletes, aszimmetrikus elrendezésű épülettel valaki láthatóan kezdeni akar valamit, talán szállodának alakítja át, mert a földszinti ablakok vadonatúj keretekre és üvegekre vannak cserélve, a kastély mögötti területen pedig afféle kisebb lakóparkszerűség látszik körvonalazódni. A házak félig kész állapotban, vakolatlanul állnak a valamikori kastélyparkban, átadásuk ideje éppúgy bizonytalannak tűnik, mint a főúri lak helyrehozatalának dátuma. Innen a három kőhajításra eső másik domb tetejét elfoglaló templomhoz autóztunk, ahonnan remek kilátás nyílik a falu mögötti hosszú, lejtős területre, ahol láthatóan évtizedek óta szabadon burjánzik a gaz. De a lejtő aljában, a templomtól úgy kétszáz méterre érdekesnek látszó romházra figyeltünk fel. A távolság miatt nem tudhattuk, mi az, de a viharvertségében egy romantikus lelkületű festő ecsetjére méltó kinézete arra ösztönzött minket, hogy egy kanyargós földúton a közelébe kocsizzunk. Közelebbről nézve aztán kitűnt, hogy ez bizony egy régi vízimalom jelentős maradéka. A cserepes teteje régebben beomlott, a korhadt mestergerendák a néhai szobák gazzal felvert alján egymásra dőlve hevernek, de az égetett téglákból és bazaltkövekből vegyesen rakott falak elszántan dacolnak a tovatűnő évekkel. A kocsiból a lejtő alján kiszállva, a malom mellett elhúzó, tiszta vizű Hajagos-patak falu felőli oldalán álltunk. Pár lépéssel odébb még látszottak a patak felett valamikor átvezető széles fahíd cölöpgerendái, s azokon a rájuk szegezett vízszintes, vastag keresztgerendák, amelyek közül azonban az évtizedek kimarták a padlózatot, amelyen egykoron gabonás szekerek és gyalogos emberek jöttek-mentek. Miután jobb ötletem nem támadt, hogy a patak túloldalán árválkodó malom közelébe jussak, fogtam magam, s az idő vasfogától kiszálkásodott, elvékonyodott gerendák egyikén átegyensúlyoztam a másik partra. Alattam mintegy két méter mélységben sietett el a kristályosan csillogó víz, amely a hazai tájakon ritkán látható tisztaságával egyszerűen lenyűgözött. Olyan érzésem támadt, hogy nyugodtan ihatnék belőle, nem szednék össze semmilyen nyavalyát. Azért inkább nem próbáltam meg. Végül szerencsésen átjutottam a patakon túlra, s a tűző napsütésben immár közvetlen közelről fotózhattam a látványos romokat. Egy perc múlva nagy meglepetésemre Anikóm közeledett szemből, aki nem a veszélyes hídroncsokon, hanem a mederben keresztben heverő bazaltköveken szambázott át erre a télfélre. Na ja, ez is egy lehetséges megoldás. Kettesben alaposan körbenéztünk a fejünk felett életveszélyesen lógó vaskos épületgerendák alatt sorakozó kisebb-nagyobb szobákban, amelyek között biztosan ott volt a ma már azonosíthatatlan konyha, a molnárék lakószobája, a gabonaszemek őrlésére és a liszt tárolására szolgáló termek, és az egyéb helyiségek. Az egész épületrom felett kivont kardként őrködött a magasba szökő, téglából rakott kémény. Ekkor még azt hittük, hogy a malom Somlószőlőshöz tartozik, csak idehaza derült fény rá, hogy az bizony már a pápai úton eggyel feljebb fekvő Kisszőlős határában fekszik. Kíváncsiságunk kielégítése után az Anikóm által korábban alkalmazott, kőről kőre való ugrálással visszaindultunk a gazos mellett hagyott autóhoz, majd visszatértünk a faluba. Némi furikázás után rátaláltunk a turulmadaras obeliszkre, amelynek fényképezését követően az emlékmű mellől induló kivezető úton Somlóvecsére siettünk. Itt is szívesen ellaknék, ha úgy adódna - gondoltam a faluba érkezésünket követő ötödik percben. Hangulatos, nyugalmas, igazán pihenésre, kikapcsolódásra való hely, ráadásul harapni valóan tiszta levegővel. Felettébb érdekesnek találtam, hogy mindjárt három temploma is van, pedig a lakosság száma nem lehet több pár száznál. Na persze, egy itteni letelepedés lehetősége nem több álmodozásnál, hiszen mikor lesz nekem és Anikómnak annyi nyugdíjunk, hogy megengedhessük magunknak a nyugodt vidéki környezetben leélendő öregkor luxusát? Nem ért csalódás a világháborús emlékművel kapcsolatban sem, hiszen az utókor nagyon helyre kis alkotást rittyentett a falu központjába, a jelenkor pedig szépen karbantartja azt. Somlóvecse, mint annyi más kistelepülés ezen a kiegyensúlyozott létezést ígérő bakonyi tájon, zsákfalu, vagyis az autónak csak visszaút van. Így aztán hamarosan újra Somlószőlősön találtuk magunkat, ahonnan északra tartva percek alatt Kisszőlősre értünk. Tehát ez az a falu, amihez a Hajagos-patak mentén található malom tartozik. A falu belsejében nagyobb kanyart leíró út mellett park és játszótér van kialakítva. A parknak az út felőli végében egyszerű, betonból öntött embermagas obeliszk áll. Az előoldalára erősített fekete márványlapon ott sorakoznak a hősök nevei. Húsz méterrel arrébb nagyszerű, az 1880-as évek vége felé készült kőkereszt látható, ilyenből - állítólag - akad a faluban további kettő, de ezeket nem kerestem meg. A települést elhagyva, mintegy másfél kilométer után fontos útelágazáshoz értünk. Fontos és veszélyes kereszteződéshez, ez utóbbira több olyan fakereszt utalt, amilyeneket a halálos balesetet szenvedők rokonai szoktak kitenni a végzetes esemény helyszínén. A probléma egyik oka valószínűleg a következő falu, Vid fekvésében rejlik. Ugyanis nevezett település, hiába, hogy a széle száz méterrel odébb, jobb felé fordulva kezdődik, a kereszteződésből nem is látszik, mivel olyan meredek lejtőn kell leereszkedni hozzá, amely takarja a házakat, s talán még a templomot is. Ha most, télvíz idején ennyire nem lehet észrevenni a kopárra váltó fák és a lejtő mögött, elképzelhető, hogy a dús lombokat rezgető nyáron mi látszik belőle. Semmi. Ennél is nagyobb gond, hogy a falu felől érkező járművek alighogy előbukkannak a mélyből, máris a kereszteződéshez érnek, ahonnan viszont nem látni az esetleg túl gyorsan közeledő autót vagy motort. Aztán, mint a fakeresztek példája mutatja, kész a baj. Amilyen kurta neve van, annyira kicsiny a település. Vid. Ebben nagyjából minden benne van. A templommal átellenes oldalon, ott, ahol az egymás szoros szomszédságában viruló kocsma és vegyesbolt révén kimerül a helybéli kulturálódási lehetőségek feneketlennek aligha nevezhető tárháza, mészkőkockákból összerakott helyes kis emlékművet állított a honfiúi és honleányi önérzet. Még kerítése is van, s habár csak térdig ér, átlépni mégsem ildomos: belépésre ott a reteszre zárt külön kis faajtó. A kövekből rakott vaskos oszlopon különben három emléktábla található, ezek egyike az első, a mellette lévő a második világháborús hősöké, a kettő alatt pedig ott a harmadik, de ennek vésetét nem tudtam elolvasni a szép számban kihelyezett koszorúk takarása miatt. Vid lakossága tehát megfelelő mértékben nemzeti érzelmű, aminek további bizonyítéka a kerítésre szerelt tartóból kiálló rúd, rajta a nemzeti színekkel ékes magyar zászló. Tovább haladva az úton, kisvártatva Nagyalásony következett. Szombati utazásunk alkalmával két helyen, ebben a különös nevű faluban, valamint a később sorra kerülő Téten nem találtunk emlékművet. De azért nincs harag, maximum egy kis neheztelés. Hátha rossz helyeken keresgéltünk. Ezt követően Dabrony jött sorra, amely pazar kiállású, nyers kőből rakott, a bejárata felett díszesen faragott katolikus templommal, s a vele szemközti parkban még pazarabb első világháborús alkotással fogadott. A hátát a mögöttes kőoszlopnak vető, fegyverét lábhoz tett katonafigura feje felett félig terjesztett szárnyú turul ül. Nagyon szép, a bevált megoldásokat alkalmazó klasszikus alkotás, ha csak minden második magyar településen ehhez hasonlót látnék, már hájjal kenegetnék a szívemet. Nemesszalókon buzogányára támaszkodó ősmagyar harcos féldomborműve látható a polgármesteri hivatalt körbevevő park kerítésének vonalába helyezett emlékmű középpontjában. Tőle balra a Nemesszalókról, jobbra a Pórszalókról való hősi halottak névsora látható. Ez utóbbi mára egybeépült Nemesszalókkal. A hajdan két önálló település hősi halottainak aránya 36:6, az elesettek többsége nemesszalóki volt. Nyárád következett, ahol ismét a klasszikus szobrásziskola egy remekbe szabott alkotásával találkoztunk. A magas talapzat tetején sebesülten megroggyant idősebb baka, és az őt segítőn átkaroló, fiatalabb férfiember kettőse tűnik elő, ez utóbbi a bal kezével a vállán átvetett zászló rúdját tartja. Míg én a fotózással foglalkoztam, Anikóm a közeli házak egyikében megpillantott turkáló felé vette az irányt. Nőből van a kicsim, s nem is akármilyenből. A magasabb eszmék ápolása az Isten képmására teremtett férfi feladata (lásd még: a Teremtés koronája címszó alatt), de tudni kell, hogy akadnak e földi világban másféle tennivalók is, amelyek végrehajtására inkább a férfibordából faragott nők fogékonyak. Percek óta a fűtött kocsiban ültem, mire Anikóm sietősen felbukkant, de sajnos nem járt sikerrel, mivel a mustrára kiakasztott ruhaneműk környékén teremtett lélek sem mutatkozott. Lopni meg, ugyebár, nem lopunk. Pápadereske parányit odébb van a közeli Pápára vezető úttól, de legalább van emlékműve, ha mégoly egyszerű is. A belső út templommal ellentétes oldalán kődarabokból rakott keskeny oszlopféle áll, azon pedig az első és második háború hőseinek névsora, közös márványtáblára vésve. Az egykor alighanem önálló, mára Pápához tartozó, eléggé méretes templommal rendelkező Borsósgyőrön átsuhanva épphogy megcsippentettük Pápa városának nyugati szélét, s máris kijutottunk belőle. Győr felé igyekezve kisvártatva Takácsiba értünk. Emlékműve a dobozszerűen sallangmentes templom melletti parkban van felállítva. Az oszlop tetején kis méretű tutul ül, a térdmagasságban olvasható márványlapon 59 név szerepel, ami arra utal, hogy Takácsi szűk száz éve jelentős település volt, mivel a hősi halottak számából következtetni lehet az innen a különféle frontokra küldött bakák létszámára. A falu északi szélén jobbra, a három kilométerre eső Vaszarra indultunk. Az első világháború hősei és a honfoglalás 1100. évfordulójára állított turulos obeliszk 1996-ban került a falu központjában lévő helyére. Gecse hat kilométerrel északabbra esik. A templomtól erős kőhajításra, a főutca mentén, kerítéstől övezetten áll a magas, karcsú obeliszk, csúcsán a magyar korona kőből faragott másával. A földtől egyméteres magasságban látható 1914-1918-as évszám kőkockáján újabb készítésű, az eredeti oszlop patinás szürkéjétől feltűnően elütő, hófehér turul terjeszti a szárnyait. Egy ugrás, és megint a Pápa és Győr közötti 83-as főúton, s ezzel együtt Gyarmaton voltunk. Az itteni emlékmű a Gecse felől érkező út torkolatával szemközti családi ház kerítésének részét képezi. A vaskerítés egy helyütt megszakad, s a hiányt az emlékmű vaskos szürke talapzata tölti ki. A talapzaton a kőből megformált Jézus látható, amint kezeivel a sebesülten összerogyni készülő fegyveres katonát tartja. Mindkét figura megformálása meglehetősen naiv kőfaragómester keze munkájáról árulkodik. Annál inkább szívhez szóló a talapzat előoldalába épített kőtábla szövege: "Hazátokhoz hű bátor Vitézek, kik hőstettetekért csak szenvedést, talán még fakeresztet sem kaptatok, tiétek legyen a megemlékezés." A közeli Csikvándra való látogatásunkkal az általam naponta olvasott Magyar Nemzet című újság tárcaírója, a 70. évét a közelmúltban betöltött, itt született Kristóf Attila előtt tisztelegtem. Az úgyszólván minden vonatkozásban eklektikus képet mutató falu első világháborús emlékműve némiképp idomul ehhez az ízlésbeli összetettséghez. A kétembernyi magasságba nyúló, ugyanakkor vaskos, négyszögletes obeliszk csúcsos tetején eredeti faragású turulmadár ül, míg a mellmagasságban elhelyezett reliefen három alak: a vállán zászlót átvető katonaapa, vele szemközt a felesége, kettejük között a kisgyerekük látható. Az elesettek nevét tartalmazó, újabb készítésű fekete márványtáblák az obeliszk két oldalán kaptak helyet. Csikvándról a Téthez tartozó kis Szentkúton át értünk a rövid nevű városkába. Mint korábban említettem, Nagyalásonyhoz hasonlóan itt sem jártunk sikerrel, noha az amúgy szimpatikus település számtalan régi háza, kisebb palotái úgyszólván ordítottak egy megfelelő minőségű emlékmű után, de hiába. A főtéren leltünk pár szobrot, meg hasonlót, de egyik sem a "miénk" volt. Győrszemere volt utunk utolsó célállomása, itt nem ért minket csalódás. A csendesen szendergő falu kezdett feloldódni a korai téli alkonyattal járó szürkeségben, amikor a katolikusok templomának bejárat felőli oldalán megláttam a féldomborműves alkotást. A kőkeretbe foglalt remek munka bal oldalát fekete márványlap tölti ki, ezen az első világháború - hangsúlyozottan - katolikus felekezethez tartozó hőseinek névsorával. A jobb oldali részen ismét felbukkan Jézus alakja, amint baljával elesni készülő bakát tart, jobbjának két ujját pedig esküre emeli. A kompozíció fotózását követően abban a tudatban ültem vissza kocsiba, hogy Pestig meg sem állunk, de a református templomnál mégis kiszálltam megnézni, mi az a bejárathoz közeli régi kődarab. Egy hajdanán itt szolgált tiszteletes síremléke volt, nem pedig amit én kerestem. De az egyház mellett sepregető hölgy már odaért hozzám, s beszédbe elegyedtünk. A hölgy váltig állította, hogy a felekezeti elkülönülésnek megfelelően a református templomban is van egy első világháborús emléktábla, rajta a hősök névsorával. Bejutni azonban nem tudtunk, mert nem volt nála kulcs, akinél meg lett volna, arról nem lehetett tudni, merre tartózkodik a falun belül? Így aztán maradt a bizonytalanság, meg az előttünk álló, hazafelé vezető út. Győrön át Komáromot becélozva, kevéssel arrébb Tatabánya felé fordulva a régi 1-es főúton értünk Budaörsre, illetve onnan egykettőre Zuglóba. Szegény Csicsánk az ablakban ülve várt ránk, de nem hányt a szemünkre, inkább őrületes örvendezésbe fogott, amiért nem marad örökre egyedül. Még belefért az időbe egy gyors esti sétáltatás, hiszen akkoriban harangoztak hét órát. Aznap összesen 450 kilométert autóztunk, közben pedig a gyűjteményem 22 újabb emlékművel bővült. Jelenleg 1182-nél tartok.  Kelt 2012.01.08.-12.

 

  Vége a nyolcvannegyedik résznek