ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                  írta Miski György

 

                             Nyolcvanharmadik rész

 

  (Tizenkettedik kötet) Tizenhét:

 

  Hát akkor nézzük, mik a hírek a legutóbbi jelentkezésem óta! Kezdem a jelenleg legfontosabbal, a leginkább érdeklődésem homlokterében állóval, az Erdély CD-ROM zűrzavaros történetének legújabb fordulójával. Miután minden bizonyítékot beszereztem arról, hogy a CD-t a hátam mögött a tudtom és akaratom ellenére értékesítik, telefonon időpontot kértem a gépelt anyagot annak idején digitalizáló, összeállító, kiadó és forgalmazó Arcanum Kiadó ügyvezető igazgatójától, B. Sándortól. A lelkesnek nem igazán nevezhető hangjából ítélve nagyon is tisztában volt vele, ki és milyen ügyből kifolyólag keresi a társaságát. Kedden (13-án) délután fél öt környékén aztán létrejött a találkozó, méghozzá a srác cégénél, ami a kelenföldi Fejér Lipót utca 12-es számú házban található. Ott van a Tétényi úti kórház mögötti tér sarkán. Mivel az ilyen természetű megbeszéléseket négyszemközt, a két érdekelt fél közvetlen diskurzusa révén szokás intézni, nem értettem, mit keres a tárgyalónak kinevezett irodában az a harmadik, kopasz férfi, akit B. úr mint első számú munkatársát, jobb kezét mutatott be. Rendben, hogy ő végzi a kiadandó CD-k és DVD-k körüli teendők dandárját, de mi köze a kettőnk dolgához? Hamarosan igazolódott a megelőlegezett gyanúm, hogy ez a gyáva alak, ez a B. nevű tolvajfajzat lényegében szem- és fültanúnak hozta magával, hátha részemről elhangzik valami zsarolásszerű megfogalmazás, amit jó eltenni egy esetleges későbbi bírósági tárgyalásra. Nem holmi összeesküvés-elmélet, hanem a tapasztalatokon alapuló emberismeret mondatja velem, hogy a szobában alighanem volt még valahol egy rejtett, bekapcsolt mikrofon, sőt talán kamera is. Nos, odakint javában sötétedett, midőn odabent helyet foglaltunk a három előkészített széken, amelyek úgy lettek egymás felé állítva, hogy mindenki lássa a többieket. Az egész "megbeszélés" jó félóráig tartott, s minden eredmény nélkül zárult. Én azzal az emberbaráti elképzeléssel érkeztem, s ezt előzőleg idehaza Anikómnak is kifejtettem, hogy a megdönthetetlen bizonyítékok dacára nem rohanok mindjárt a bíróságra vagy a rendőrségre, az APEH-hoz vagy a Szerzői Jogvédő Hivatalba, mert esélyt akarok adni ennek a barom B.-nak, hogy megússza a jogi tortúrát, és a nyilvánosság előtt ne essen folt az általa irányított vállalkozás becsületén. Ez utóbbi üzleti szempontból roppant káros lehet a mai világban. Sorra az egy szál ingében savanykás izzadságszagot árasztó ürge elé tártam, amit jónak láttam elé tárni. Tehát elsősorban a megdönthetetlen tényt, hogy a 2001 májusában három évre kötött, s ezek szerint 2004 májusában lejárt szerződésünk óta eltelt hét és fél év után a kereskedelemben még mindig lehet kapni a munkámat, ráadásul kétféle változatban. Az egyiket, az eredetihez hasonlóan barna borítósat ötezer valahány százért, a másikat, a DVD könyvtár II-es címszó alatt kiadott gyűjteményes DVD-n szereplőt pedig tizenhatezerért. Gondosan elhallgatva, hogy mindkét esetben én voltam a vásárlások hátterében, bemutattam a vásárolt kiadványok áfás számláinak fénymásolatát, amikről az indulásom előtt kisatíroztam a megrendelők nevét és címét. B. úrnak ezekről az adatokról nem kellett tudnia. Valamint megsúgtam neki, amit valószínűleg tudott, hiába tettette magát tájékozatlannak, hogy a munkámat is tartalmazó kiadványokat nem egy, de legalább öt különféle cég árusítja az interneten. Ezek legismertebbje a hazai könyvforgalmazás egyik ásza, a Líra bolthálózat. Mint a fénymásolt számlák egyikén látható, tőlük származik a barna borítós példány. A többi forgalmazó cég honlapját pedig, rajtuk az Erdély DVD összetéveszthetetlen borítójával és az áru feltüntetett értékével, egy szálig pendrive-ra mentettem. Nos, B. úr és a szerecsenmosdatásra (is) odarendelt alkalmazottja, a kopasz úriember felváltva igyekeztek magyarázni a magyarázhatatlant. A kopasz mondandója nem érdekelt, én B.-al jöttem tárgyalni, tehát rá koncentráltam. A fazon azt a taktikát választotta, hogy elismerte, a két formátumban megjelent DVD közül a DVD Könyvtár II-es címszó alatt forgalmazottról tudomással bírt (önmagát meghazudtolva először azt állította, annak létezéséről is csak aznap, telefonálásunk délelőttjén szerzett tudomást, de később többször elárulta magát), ám szörnyen csodálkozott a barna borítós forgalomban léte felett. Tettetett felháborodás kíséretében jelentette ki, hogy ő annak a mindmáig fennálló értékesítéséről nem tudott. Ámde kínosan összezavarodott, amikor rávilágítottam a tényre, miszerint az összes üzlet, amelyik a DVD-t árulja, mindegyik az Arcanum termékeként tünteti fel a holmit, s nem csinál belőle titkot, hogy megrendelés esetén ettől a cégtől szerzi be az árut. Ráadásul a DVD Könyvtár II-est (tizenhatezer plusz postaköltség) rejtő nagy borítékot a küldönc az Arcanum hivatalos bélyegzőjével ellátva nyújtotta át. A becses bizonyítékként szolgáló borítékot természetesen idehaza őrzöm. Felesleges lenne minden ott elhangzott mondatot visszaidéznem, a lényeg, hogy tíz perc alatt B.-ra bizonyítottam a szerzői jogok megsértésének folyamatosan elkövetett, jelentős értékre szóló bűncselekményét, amit alapesetben három évig terjedő börtönnel honorál az igazságszolgáltatás. Egész idő alatt hiába vártam, hogy B. úr egyszer csak a térdére csap, mondván: na, jól van, elismerem, hogy hosszú éveken át a maga háján akartam hízni, ez nem jött be, lebuktam, köszönöm, hogy nem szaladt egyből feljelenteni, hálából ennyi és ennyi összeggel kívánom kompenzálni a hozzám való jóságát, s szeretném bíróságon kívül lerendezni a jogos kártérítési igényét. Ez azonban nem hangzott el, az idő meg telt-múlt, s éreztem, hajnalig itt ücsöröghetek, ez a hörcsögtermészetű tolvaj inkább kihúzatná az összes fogát, mintsem méltányos összeget fizessen. Még inkább a kopasz igyekezett a kártérítés levegőben lógó kérdése felé terelni a szót, de B. mintha meg sem hallotta volna. Én magamtól jobbnak láttam, ha nem nevezek meg konkrét összeget, pláne azok után, hogy hiába indítottam (őszintén) azzal a beszélgetésünket, hogy a történtek ellenére sem akarom kíméletlenül megvágni, nem kívánom a vállalkozása vesztét, csak a jogos jussomra tartok igényt, ez a bunkó fazon félhangosan zsarolást emlegetett. Utólag belátom, már akkor fel kellett volna állnom a székből, és ott hagyni ezt a marhát. Nem, nem zsarolni jöttem, hanem - ha egy B. kaliberű ilyesmi egyáltalán lehetséges - valami tisztességes megállapodás keretében lezárni a kusza történetet. De a zsarolás szó félhangos kimondása után már biztosra vettem, hogy ezek valamiképp rögzítik a helyiségben elhangzottakat, s nem volt kedvem vádlóból vádlottá lenni. Mint az amerikai bűnügyi filmekben oly sokszor elhangzik: bármit mondok, felhasználható ellenem. Egyébként is, a félórás beszélgetés alatt végig olyan érzésem volt, mintha ők ketten állandóan arra igyekeznének terelni a szót, hogy mondjak egy konkrét összeget, s ezáltal ugorjon már ki az a nyúl a bokorból, s attól fogva ők legyenek nyeregben, hiszen pénzzel zsaroltam őket, cserébe a hallgatásomért, illetve a bírósági eljárástól való eltekintéstől. Pedig a végső, kiérlelt elképzelésem méltányos volt. Alapul véve az annak idején kötött hároméves szerződéskor számomra fizetett egyszeri hatszázezer forintot (a forgalom után nem részesültem), s ezt kivetítve a legális szerződés lejártát követő két és félszer három évre (vagyis a lebukásig számított hét és fél évre) járó összeggel (hatszázezer szorozva két és féllel), másfél millió jön ki. Utánanéztem a Központi Statisztikai Hivatal honlapján, a forint évente körülbelül öt százalékot romlik. Ez hét és fél év alatt 38 százalékos inflációt jelent. A másfél millió 38 százaléka 570.000 forint. A kettő összege tehát valamivel kétmillió felett van. Erre tartottam volna igényt, szerintem igen korrekt számítások szerint. Ugyanis rendben, vegyük úgy (emberbaráti alapon), mintha az elmúlt években legálisan adták volna ki a munkámat. Annak ellenére, hogy nem így történt, de elfogadva a tényt, hogy ami megesett, az vissza nem csinálható. Azaz a rég lejárt szerződést utólag hosszabbítsuk meg a mai napig, s ezzel együtt toldjuk meg az erre az időszakra járó összeggel, persze az inflációt semlegesítő korrekcióval. És ebben a kétmillióban nem szerepel semmiféle büntetési összeg, hiszen mindössze helyükre kerülnek a dolgok, mondhatni pénzemnél vagyok, anyagi értelemben utolértem magam. Ennyi mindenképp jár. Többet nem is szerettem volna kérni, legfeljebb még írtunk volna egy mindkét fél által szignózott rövid dokumentumot, amiben - büntetőjogi következmények kilátásba helyezésével - letiltom a további forgalmazásokat. Ennyi. Ám ezzel az észszerű megoldással nem hozakodhattam elő, mivel a tapasztalható (tőrbecsalásomra törekvő) hozzáállás miatt nem akartam reszkírozni. Az önhibámon kívül zsákutcába került "tárgyalást" magam rekesztettem be azzal, hogy egy gyors búcsút követően magukra hagytam az urakat, hadd főjenek a saját levükben. Ha másképp nem megy, találkozunk a bíróságon.

  Más. Így december közepe táján, talán a szeptembertől november végéig tartó szép idő ellentételezésére, megszaporodtak a mogorva időjárással születő és múló napok; alig süt a Nap, annál többet borult az ég, s mostanság gyakorta esik az eső. Egyelőre az eső, mivel napközben (hetek óta) rendre plusz öt és tíz fok között mozog a levegő hőmérséklete, téli hidegről nem beszélhetünk. Az esős időszak alig három napja tart, előtte az újságok nem győzték emlegetni a rendkívül hosszúra nyúlt szárazságot, vagyis hogy augusztus vége óta nem hullott jelentősebb csapadék. Ez különben meglátszott a lassan kiszáradó Dunán is, ahol megint előfordult az a ritka eset, hogy a szokatlanul alacsony vízállásnak köszönhetően láthatóvá vált a Szabadság-híd közelében található Ínség-szikla teteje. A neve is mutatja, ha kilátszik, akkor gáz van, mivel a termés megsínyli a kevés csapadékot, tehát böjtös időkre kell számítani. A múlt hét szerdáján Anikómmal - mikor is mindketten szabadnaposak voltunk - kimentünk fotózni a nevezetes követ. A villamosról a Vámház körúti Nagycsarnoknál szálltunk le, a hídon gyalog keltünk át. A híres szikladarabot a budai parthoz közel, a hídtól mintegy ötven méterre, északra pillantottuk meg. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy jó helyen járunk, ugyanis ottlétünk ideje alatt egymás után hat amatőr fotós igyekezett mind előnyösebb módon megörökíteni a ki tudja, legközelebb mikor látható természeti képződményt. Aminek a lapos teteje úgy tíz-tizenöt centire magasodott a folyó viszonylag nyugodt vízszintje fölé, s a felszíne legfeljebb egy nagypárna kiterjedését mutatta. Tudni kell, hogy amíg a XIX. század végén bele nem kezdtek a pesti és budai oldalak ma is látható Duna-parti töltéseinek, útjainak, rakpartjainak kialakításába, a Gellérthegy Duna felé eső lábánál jó néhány hatalmas sziklatömb hevert. Ezek egészen addig nem zavarták a csekély közforgalmat, a közöttük kanyargó poros-homokos úton jól elfértek a társzekerek, a hintók és a gyalogosok. A rakpartok megépítése, a terület rendezése idején ezeket a nagy kőtömböket felrobbantották, anyagukat felhasználták az építkezéseknél. A már a Duna medrében fekvő, észak-dél irányban hosszan elnyúló, szelíden lejtő sziklahátat, amelynek ekkor talán neve sem volt, mivel nem zavarta sem a felszíni, sem a hajóforgalmat, békén hagyták. A part közelsége okán nem került a hajóforgalom útjába, kiépítendő közművekkel nem ütközött, tehát életben maradhatott. Az a lapos kőhát, amelyre a fövenyes partról néhány labilis közbülső kődarab hátán óvatosan kiszökelltem, jóval régebbi a Duna medrénél, hiszen a vén folyót a Gellérthegy tömbje állította kényszerpályára, nem fordítva. Egészen különleges érzés volt a titokzatos évmilliók többnyire szemérmesen bujkáló tanújának hátáról körbenézni. Nyolc méterre lehettem a tulajdonképpeni parttól, amelyet ezúttal az összeszikkadt Duna finom homokú fövenysávja jelentett, mélyen a rég elmúlt emberek által hullámtörőnek odahordott bazaltkövek szintje alatt. Átlagos dunai vízállásnál a fejem búbja sem látszott volna ki a folyóból. Anikóm az alsó lépcsőkön állva figyelte működésemet. Lábaim a földtörténet csaknem simára csiszolódott krónikásának hátán pihentek, körülöttem a hűset lélegző folyó szürkészöld vize locsogott szakadatlan. A három tisztes vénség: a szél, a vízfelszín és a mindent túlélő kő akkor beszélték meg, mi minden történt velük a legutolsó találkozásuk (2003) óta. Igyekezniük kellett, hiszen nem lehetett tudni, most éppen meddig maradhat együtt a bölcs trió? Két fényképezőgéppel harminc fotót készítettem róla és a környékéről, lehet, soha többé nem lesz alkalmam ilyesmire. A magam részéről jókora megtiszteltetésnek vettem, hogy lábam gyorsan tűnő nyomát néhány percre rajta hagyhattam a zárkózott természetű Ínség-sziklán. Érintkezésünk a pillanat és az örökkévalóság találkozója volt.  Kelt 2011.12.17.

 

  (Tizenkettedik kötet) Tizennyolc:

 

  Apám ma lenne 83 éves. Tavaly tavasszal, vagyis 2010 áprilisában halt meg. Hiányzik. Isten nyugosztalja! Volt itt egy ember, aki a Sors akaratából az apám lett. Aztán, mert egyszer mindenkinek mennie kell, engedelmesen elment. A végzetnek senki nem tud ellentmondani. Gyerekkoromból jó néhány emléket őrzök róla, s ezek sorából kettő - mint hosszabb-rövidebb kopott emlék filmszalagok - ide, Zuglóhoz kötődik. Tíz éves korom körül, amikor apám a Kőfaragó és Épületszobrász-ipari Vállalat raktárosaként a zuglói Róna (akkoriban Lumumba) út melletti telephelyen dolgozott, két nyáron, egy-egy hónapon át mellette voltam diákmunkán. Pontosan emlékszem rá, hogy apám és kollégái az ebédszünetben a Róna (Lumumba) út túloldalán kezdődő, s egészen az Örs vezér teréig tartó, Rákosi-korban épült lakótelep házai közötti presszóba vagy nívósabb kocsmába jártak valami sörfélét vagy erőset (égetett szeszt) bedobni. A város központjától távoli, többnyire Lumumba útinak emlegetett telephelyre feldarabolás és méretre vágás céljából folyamatosan érkező hatalmas kőtömböket erős, strapabíró teherautók szállították valamely Pesthez közeli kőfejtőből. Az egyes részlegek, földszintes munkacsarnokok (ahonnan a gránitba maró ipari gyémántkorongok jóvoltából szünet nélkül éles malacvisításhoz hasonló hangok törtek elő) közötti aszfaltozatlan, jó esetben zúzalékkal felszórt utakon kettős barázdák jelezték a nehéz gépjárművek által kitaposott nyomvonalat. Akkoriban még nem az Örs vezér terén (amit egyébként a nyolcvanas évekig Eörs vezér terének írtak), hanem a Keleti pályaudvar mellett, a Kerepesi út felőli oldalon volt a gödöllői HÉV végállomása. Az ide tartó, vagy onnan induló, zöldre festett szerelvények a kőfaragó telephely drótkerítésétől alig öt méterre húztak el. Milyen közlekedési eszközök igénybevétele révén jutottunk otthonunktól a zuglói telephelyre? A belvárosi Dessewffy utcából (5-ös számú ház) a Bajcsy-Zsilinszky úti villamosmegállóig (az Astoria felé tartó szerelvények megállója a Toldi mozi előtt, a Nyugati pályaudvar irányába tartóké a Bank utca vonalában volt) elgyalogolni egy percbe telt. A Bajcsyn akkortájt még közlekedett a csattogva, csilingelve dülöngélő 49-es villamos, aminek a végállomása a Nyugati pályaudvar előtti Marx téren volt (a végállomást később áthelyezték a Deák térre). Sőt, valójában a közeli Bihari utcában, ahová a Stollár Bélán át fordult be. A villamosvezető a Bihari János utca Szent István körút felőli végében megállította a szerelvényt, leengedte az összecsukló áramszedőt, átballagott az addig utolsónak számító motoros kocsiba, a felsővezetékre ráengedte az itteni áramszedőt, s indult az akkor még Marx térnek nevezett területre, ahol a kijelölt járdaszigetnél megállt, s a várakozó utasok felszálltak. A Marx (ma Nyugati) téren a hatvanas évek elején nyoma sem volt a Skála Metró névre keresztelt üzletközpont rém ronda, fekete üvegborítású kockaépületének (a helyén füves saroktér húzódott), s még nem volt meg a Szent István körút eleje felett átívelő, a Bajcsy-Zsilinszky és a Váci utat összekötő beton felüljáró sem. De térjünk vissza a Toldi mozi előtti, Bajcsy-Zsilinszky úti villamosmegállóhoz, ahol tehát apámmal felkapaszkodtunk a sárga járgányra (az utolsó felszálló felhúzta maga után a nyitott peron kiesés ellen védő csuklós rácsát), az egyenruhás kalauz, merthogy akkor olyan is volt, öntudatosan megrángatta az indulást jelző rézcsengőt működtető bőrszíjat, s nekilódultunk. Az Astoriánál le (talán ez idő tájt fogtak hozzá az aluljáró építéséhez), s a Rákóczi úton felszálltunk a Keleti pályaudvarig, pontosabban a Baross térig szállító villamosra. (Egyébként ment innen tovább villamos, ami a Bosnyák térre tartott, de az nem a Kerepesi, hanem a pályaudvar másik oldalán elhaladó Thököly úton közlekedett. Az 1984-es Zuglóba költözésemet követően ezen még én is gyakran utaztam, de a vonalat jó húsz éve megszüntették.) Manapság már sem a Bajcsyn, sem a Rákóczin, de még a Thököly úton sem jár villamos. A pályaudvar melletti végállomásnál HÉV-re szálltunk, s valahol a Pongrácz út után lepattantunk róla. Helyben voltunk. A mintegy száz méter hosszú, s nagyjából ennyi széles telephelynek a Kerepesi úttal ellentétes oldalán egy bárki által használható, félig földes, félig füves focipálya terült el, két végében fehérre festett, szabályos méretű felhálózott fakapukkal. Valamelyik kölyökkorú alkalmi sporttársam itt, egy félig-meddig életre-halálra menő mérkőzés alatt világosított fel arról, hogy az számít gólnak, ha a labda átér a fehér gólvonalon, nem pedig - mint addig tudtam - a háló rezdülése. Hm, mindig tanul az ember. Ekkortájt fogtak hozzá a Pillangó utca panellakótelep építéséhez; a telephelyről is jól látható első két épület gombamód nőtt, napról napra magasabbra. Apám szerette ezt a félig-meddig külvárosi munkahelyet. Igazság szerint én is, bár csak két nyáron, egy-egy forró hónapon át lógtam itt. Apám éveken keresztül anekdotázott arról a szürke kisegérről, amelyik egyszer csak meglátogatta az irodájában elköltött reggelije közben. Eleinte a falnak tolt íróasztal túlsó sarkáról, egy méterről figyelte apám falatozását, aki mindig odavetett neki egy egérporciónyi friss kenyeret, illatos szalonnát, mikor mi volt. A szürke kis szőrmók dülledt szemekkel, hörcsög módjára tömte őket a pofájába, és a zsákmánnyal boldogan iszkolt a vackára. Később már ott helyben, szinte apám orra előtt majszolta el őket, két lábra állva, mellső lábai közt tartva az elemózsiát. Néhány nap múltán egészen nekibátorodott, s a nikotintól sárgult ujjak közül vette ki az elé nyújtott darabkákat, a bajuszkája gyakran hozzá is ért apám kezéhez, amiről az öregem mindig mosolyogva, párás szemekkel mesélt. Világok találkozása. Apám szerette az állatokat, s ők ösztönösen ráéreztek a benne szunnyadó jóra. A telephelyet aztán a szomszédságban épülő lakótelep terjeszkedésével felszámolták. Apám a Kelenföldi pályaudvarhoz közeli másik telephelyen kapott ugyanolyan raktárosi munkakört, de ez egy másik történet.

  Volt még egy általam annak idején tévesen zuglóinak vélt terület, ahol apám anno sűrűbben megfordult, s amiről később tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen nem is a XIV., hanem a VIII. kerülethez tartozott és tartozik. A zuglói utalás tehát sántít, de ne keressünk a kákán is csomót! Ez az emlékezetes (tiszteletbeli zuglói) telek pedig a mostani otthonomtól öt perc gyaloglásra eső Hungária körút és Kerepesi út kereszteződésénél egykor létező grund. A nevezett főutak találkozásánál négy sarok létezik. Ebből kettő - a gyógyszertárral és a metrómegállóval spékelt - Zuglóhoz, a rendőrlaktanyás Kőbányához, az üvegpalota-irodaházas fertály Józsefvároshoz tartozik. Na, ez utóbbi sarokról van szó. Ennek helyén még a Zuglóba való 1984-es költözésemet követő bő két évtizedben is - házhelynyi méretben - kimélyített, az alján vízszintesen elegyengetett terület húzódott. Ha az ember fia odalent, a földes, homokos talajon álldogált vagy futkosott, az utak szintjéről legfeljebb a feje búbja látszott. Az apám és néhány fittebb, vele egykorú kollégája és pár, az egyik vagy a másik alkalmi focicsapatba valahogyan bekérezkedő idegen között zajló, "vérre menő" küzdelmet egy-két tucat kibic figyelte az ilyenkor tribünné avanzsáló járdák magasából. A tét rendszerint néhány üveg behűtött Kőbányai vagy Kinizsi sör volt, a győztes csapat verejtékes arcú játékosai ezeket dönthették magukba diadaluk megérdemelt jutalmául. A süllyesztett grund és a Kerepesi út közötti járdaszakaszon néhány alkalmi árusbódé sorakozott egymás mellett. Ezek a fából készült tákolmányok kimondottan a közelükben megálló HÉV-szerelvényekről, buszokról, villamosokról (a Hungária körútnak a rendőrlaktanya felőli oldalán valamelyik villamosnak végállomása volt) és trolikról leszálló úri közönséget voltak hivatottak a kétféle kapható sör valamelyikével, olcsó borból pancsolt fröccsel, égetett vagy erjesztett kommersz szesszel, az elmaradhatatlan lángossal, és sült pecsenyékkel ellátni. Apámék rendszerint itt, a savanykás szagot árasztó kocsmabódénál néztek a pohár fenekére, hiszen akár nyertek, akár vesztettek, egyaránt akadt ok az ivásra. A magam részéről különösen jó szívvel emlékszem az ínycsiklandó illatáradatával messzire üzenő lacikonyhára, amelynek az utca forgatagától néhány méterre csillogó bádogpultján, a fiatal anyám és apám becses társaságában, néhányszor alaposan belaktam a fűszeres flekkenekből, a görbére sült kolbászokból, nemkülönben a kövér májas és a sötét véres hurkákból. Természetesen csípős mustár és friss kenyérszeletek kíséretében. Hej, micsoda mennyei falatozások voltak ezek! Utána jöhetett az elmaradhatatlan, hűsen gyöngyöző szénsavas málnaszörp, vagy még inkább a gyerekek körében felettébb közkedvelt, Bambi névre hallgató üdítő. Azóta a grundnak is, mint annyi másnak, lőttek. A helyén egy ideig szabadtéri autókereskedés működött, de az eladásra szánt használt kocsik nem voltak eléggé kelendők (talán mert az autóknak még a teteje sem látszott a Kerepesi útról vagy a Hungária körútról), hát félévnyi vegetálás után bezárt. A széles főutak felől fújó forró szélben egy nyáron át zölden ringott, s lányos kacérsággal hajlongott az elárvult mélyedés alján nyugalmas otthonra lelt gazféleség. Aztán csikorgó, hörgő, egyszóval fülsértően zajos munkagépek érkeztek, s fogas markolóikkal a sikoltva tiltakozó föld hátába vágva a mostani iroda- és banképület alapozásába fogtak. A halandókra aggatott testi göncöktől szabadult apám egy ideje már másfelé, az ember számára észlelhető világ határain túl jár. Ha eljön az ideje, és bizonyosan eljön, az én bohém, dalos kedvű jó atyám után alighanem a mennyei kocsmák és talponállók környékén kell kutakodnom, ha életem értelme Anikó, valamint Jerry, s nyomában Csicsa kutyám társaságában felkerekedek, hogy megkeressem, és magam köré gyűjtsem a földi világ próbáit kiállt szeretteimet. Kedvelem a hosszú sétákat, a kiadós csavargásokat. Nem bánom, ha egy örökkévalóságig tart is, de összeszedem a végtelenbe széledő kis csapatot. Mert ők mindörökké az enyéim, s én mindörökké az övék vagyok.  Kelt 2011.12.18.

 

  (Tizenkettedik kötet) Tizenkilenc:

 

  Szerdán a tettek mezejére léptem az Erdély CD-vel kapcsolatosan. Mivel aznap nem dolgoztam, délelőtt elmentem a Markó utcai Fővárosi Bíróságra, ahol az ingyenes jogszolgálati irodában felvilágosítottak a teendőkről. Az ügy bíróságra viteléhez úgynevezett keresetlevelet kell beadnom, amiben felperesként szépen kifejtem, kivel és miért akadt anyagi természetű nézeteltérésem. Megnevezem a bizonyítékaimat, illetve benyújtom az ekként kezelhető iratok, számlák és hasonló dokumentumok fénymásolatait. Végül megnevezem az általam igényelt kártérítési összeget (kétmillió forint), amit ez esetben B. "úrnak, az Arcanum Kft csaló cégvezetőjének kell állnia. Reményeim szerint. Nos, a szerdai felvilágosítás ma, pénteken érett be, ugyanis begyűjtöttem és a bíróságon munkaidőben beadtam a per indításához szükséges iratokat. Várom a tisztelt bíróság értesítését a per kezdetéről.  Kelt 2011.12.23.

 

  Vége a nyolcvanharmadik résznek