ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                                Nyolcvankettedik rész

 

  (Tizenkettedik kötet) Tizenhárom:

 

  Újabban eléggé nehezen adom a fejem írásra, nem tudom, miért? Valószínűleg kicsit herótom van a körmöléstől, besokalltam, témaszegénnyé váltam, vagy inkább immunissá a világbaromságai iránt, tudja a nyavalya. Ámde egy olyan autós kirándulást, mint a múlt hétvégi (05., szombat) mégsem hagyhatok szó nélkül. Jó lenne, ha lenne íródeákom, mint a régi korok nagy uralkodóinak, aztán csak tollba mondanám a történéseket, de az én esetemre is illik a "magad, uram, ha szolgád nincsen" ajánlás. Egyszóval gyönyörű őszi idő ígérkezett, a meteorológusok sem huhogtak előre valami rossz időt jósolva, különben is, ez a mostani ősz ritka szép napokkal ajándékozza meg a Nap szerelmeseit, mert odafent úgyszólván minden nap hét ágra süt, s ezzel együtt - a két nappal ezelőtt bekövetkezett lehűlésig - csaknem húsz fokot jeleztek a kültéri hőmérők. Anikóm drágámat munkába szólította a kötelesség, ráadásul trolival kellett mennie, mivel hat óra körül - alig világosodott - eleresztettem a kocsit a pányvájáról, és irány a nyugati határszél! Hahó, hívtak az utak, és az ilyesmire mindig akad tartalék energiám! Ezen a hétvégén Mosonmagyaróvár környéke és az 1-es főúttól nyugatra, a határig eső területek falvai voltak utam célpontjai. Anikómmal tavaly lejártuk a Szigetköz kilencvenöt százalékát, ott mostanra alig maradt olyan település, ahol ne fordultam volna elő az első világháborús emlékművek fényképezése céljából. Na, de ne kapkodjunk annyira, mert már Tatabányán megálltam, méghozzá két helyen is, Alsógallán és Bánhidán. A mára Tatabányához csatolt, valaha önálló települések emlékműveit anno egy szép téli napon fotóztam, de csak idehaza derült ki, hogy a hóról visszaverődő erős fény miatt nem alkottam elfogadhatót, a hibát tehát javítanom kellett. Miután ezt mindkét helyen megtettem, indultam tovább Tata felé. A leginkább a taváról és a váráról ismert szép kisváros közelében maradt két település, nevezetesen Tardos és Vértestolna, ahol emlékmű ügyében eddig nem volt jelenésem. Tardoson, amelyet a térképek némelyike Tardosbányának ír, a templom előtti téren találtam rá a két háború katonaszoborral díszített kőtábláira, míg az innen macskaugrásra fekvő Vértestolnán a felújítás végéhez közeledő templom utca felőli falán leltem meg a márványvésetet. Visszatérve Tatára, újból fényképeztem az Erzsébet királyné téren álló, fémből öntött kétalakos katonaszobrot, mivel annak idején ennek megörökítése sem sikerült a legjobban. Tatáról Mocsa irányába fordultam, ahol egy szép, egyalakos kő katonaszobrot  találtam a háború hősi halottainak talapzatán. Az más kérdés, hogy pénzügyi okokból a későbbiekben erre az emlékműre, a talapzatra, helyezték a második világégés katonaáldozatainak névsorát tartalmazó táblát is. Mocsáról északnak tartva, Szőny és Komárom között jutottam ki a régi 1-es főútra. Komárom területén nyugat felé autózva egyszer csak meglepetten és elbizonytalanodva álltam meg egy láthatóan régi, s a méreteiből következően fontos épület közelében. Meg mertem volna esküdni, hogy a nagy méretű ház (egy volt kaszárnya?) előtti saroktér közepét elfoglaló emlékmű nemrég még nem itt, hanem a két kilométerrel mögöttem maradt városháza melletti parkban állt. Ahol anno annak rendje-módja szerint lefotóztam a piavei ütközet emlékére készített, masszív kőkeretbe ültetett, fémből öntött lovas féldomborművet. Utóbb igazolódott a gyanúm, mivel az erre vezető visszaúton - este volt már - behajtottam a komáromi városháza mögötti parkba, ahol a régi emlékmű helyén szépen faragott kopjafát találtam. Komáromot alig elhagyva máris lehajtottam jobbra, a Koppánymonostorra vezető tekergős aszfaltcsíkra. Hiába reméltem, mégsem találtam első világháborús emlékművet, de legalább a második háború hősi áldozatainak névsorára ráleltem. Máris robogtam tovább Győr felé. A különleges városon megállás nélkül, a hétvége ellenére viszonylag könnyen átjutva, a Mosonmagyaróvárra vezető úton Abdánál álltam meg. A templom előtt álló kétalakos kő emlékművön látszott, hogy mostanában tisztították meg a több évtizedes szennyeződésektől, mert a ragyogó napsütésben szinte szikrázott mind a zászlót tartó honvéd, mind a sebesülten összerogyott bajtárs figurája. A hét első napjain volt mindenszentek és halottak napja, úgyhogy az alacsony vaskerítéssel határolt talapzatról nem hiányozhattak a piros és fehér színű üvegmécsesek. Az emlékmű mellett, még a kerítésen belül, hosszú fémrúdra húzott gyászlobogót lengetett a szél, két méterrel arrébb pedig nagy méretű fa kettős kereszt hirdette Mária országát. Egyszóval, Abda példamutatóan megadta a hős katonáknak járó tiszteletet. A faluból nyugatra indulva, négy kilométerrel odébb befutottam Börcsre. Közben egy kisebb közúti hídon áthaladtam a régi 1-es főúttal párhuzamosan haladó, Bécsnek tartó M1-es autósztráda felett. Börcs település az abdainál jóval szerényebb emlékművel, ámde a célnak megfelelő, tisztességes kinézetű emléktáblával rótta le honfiúi és honleányi kötelességét. A templom bejáratától jobbra, a külső falra kihelyezett márványtábla egyszerűségében is csinos alkotás, ha mindenhol "csak" ilyen lenne, szavam nem lehetne. Börcsről egy jókora kanyarral visszatértem a régi 1-es úthoz, közelebbről Öttevényre. A tekintélyes méretű településen már nem repestem az örömtől a főutca melletti parkban talált emlékmű láttán. Ez az, amikor előáll egy olyan eset, hogy az ember, látva a falu méretét, tehetősségről árulkodó díszes épületeit, elhamarkodottan azt a következtetést vonja le, hogy itt aztán hűha, mekkora és milyen remek kinézetű szoborra vagy szoborcsoportra bukkan. Hát nem. Emlékmű címén olyasféle, kerekített tetejű téglaoszlopra leltem, amilyenek a kálváriadobokat szegélyezik kétfelől, s amiknek a fülkéibe Jézus golgotai útjának szenvedéseit megörökítő reliefeket szokás tenni. Az emlékoszlop egyik oldalán egy rohamsisakos katonafej van féldomborművesen kőből kifaragva, az alá habarcsozott fekete márványon az első és a második nagy háború, illetve 1956 hőseiről, áldozatairól emlékeznek meg, de csak úgy, nagy általánosságban. Azt hiszem, említettem már, hogy nem csípem az ilyen többfunkciós emlékműveket, mert általában a kicsinyesség dohos leheletét árasztják magukból. Az oszlop ellentétes lapján nagyobb méretű fekete márványtábla sorolja a második világháborúban odaveszett honvédek neveit. Mi van ilyenkor? A falubeliek elfelejtették volna, hogy név szerint kik vesztek oda az első kataklizmában? Vagy azoknak már úgyis mindegy, túl régen történt? Na, Öttevényen sem veszek házat a közeljövőben. Viszont innen lehet átugrani a két kilométerre fekvő Kunszigetre, ami mintha a béke és nyugalom elfeledett szigete lenne a saját veszte felé harsányan törtető világban. Nagyon kedves, rendezett kis falu, igazi lelki felüdülés a templomos főtér megtekintése. Ha magammal vittem volna a pipámat, az elégedettségem kifejezésére biztosan rágyújtok a kicsiny sétatér egyik padjára telepedve. A két háború egy-egy kő emléktáblája a templom külső falán, a bejárattól jobbra-balra helyezkedik el. Visszaautózva Öttevényre, most nyugatra, Mosonszentmiklósnak indultam. Ha Kunsziget főterét oly lelkesen dicsértem, mit mondhatnék erről? Az anyja mindenit! Ez aztán a nem semmi! Nagy lokálpatrióták lehettek az itt élők ősei, ha ezt a bámulatos dolgot képesek voltak megcselekedni. A kocsit a nagyjából háromszögű főtér egyik csücskében tettem le, bár innen még jó néhány lépésre volt a templom. Na de, ezt a sok szépséget, esztétikai élményt gyalogosan, a helyi friss levegőt mélyen belélegezve, napfényben fürdő arccal kell szemrevételezni! Hozzám legközelebb egy 1600-as évekből való kőkút állt, a fedett részét később építették hozzá. Húsz méterrel mögötte a település névadójának, bizonyos Miklós püspöknek a szobra tűnt fel, a tér közepét egy, a tetején Szűz Mária-szobrát tartó barokk oszlop foglalta el. Mindez csak fokozatos felvezetése a kicsiny mesterséges dombon emelkedő katolikus templomnak, ráadásul nem is maga az egyházi épület az igazán különleges, hanem a tőle egyenlő távolságra, oldalt álló kápolnák, amelyek szakasztott egyformák. Illetve annak látszanak, mivel a szemből nézve bal oldali kápolna jó háromszáz éves, a jobb oldalit, amely az öregebb mintájára épült, az első világháború után húzták fel. Homlokzatán ott a léte okát igazoló felirat: Hősök kápolnája. A kápolna ajtaját kulcsra zárva találtam, de szerencsémre arra biciklizett egy kissé kapatos állapotban lévő atyafi, aki igen nagy jóindulattal viseltetett a kápolnába jutási szándékomat illetően. Alig vezettem elő a kívánságomat, azon melegében előkapta a mobiltelefonját, s hívta a plébánost, hogy van itt egy pesti fiatalember, ezt meg azt szeretne, hozzad komám a kulcsokat! A telefonon hívott másik atyafi - tiszteletes, plébános, ki a bánat ismeri ki magát az egyházi rendfokozatok között - öt percen belül előkerekezett valahonnan, s miközben szélesre tárta az ajtószárnyakat, látható büszkeséggel mesélt a kápolna építéséről. Igaza volt, büszke lehetett a templomára, a kápolnájára, a falujára. A ma élő helybéliek ősei ugyanis nemcsak a rendet és az esztétikumot kedvelték látni valóan, de szívükön viselték a haza sorsát is, amint ez kiviláglott a legyektől zsúfolt hűs kápolna két szemközti oldalfalára helyezett fekete márványtáblák hosszú névsoraiból. De hogy a magas plafonon egymás hegyén-hátán fürtökben lógó legyek miért itt telelnek ki, arra az egyházfi sem tudott érdemi választ adni. Megköszönve az urak hozzám való jóságát, sietve indultam tovább a szomszédban lévő Lébényre. A falu messze földön híres építészeti csodája a kettős tornyú templom, amely az Árpád-kor egyik legépebb hírmondója. Most azonban a hátsó fertályát, a szentély felőli részt tüllszerű védőháló borította, mivel az egyház felújítás alatt áll. Igazából nem is mentem a közelébe, merthogy kétszáz méterre, egy körforgalomszerűen kialakított téren belebotlottam a keresett emlékműbe. Egy köpenyébe burkolózott, fegyverére támaszkodó fémkatona állt a magas talapzaton, amelynek frontoldalán a következő szívbemarkoló felirat olvasható: "Az ezeréves határokért 1914-1918." A felirat - értelemszerűen - csak azok szívébe markol, akiknek van szívük az efféle véset helyes értelmezésére. A többiek csontig benyalhatnak. Megint áthaladva az M1-es sztráda felett, aztán északnyugatnak fordulva, kisvártatva a régi 1-es út közelében fekvő Kimlére értem. Kimle tulajdonképpen a Mosoni-Duna kanyargó vize által elválasztott Magyar- és Horvátkimle egyesítéséből jött létre. A két partot egy újabb korban készült betonhíd köti össze, a lebontott régi híd betonpillérei ettől mintegy százötven méterrel arrébb állnak ki a folyóból. A két Kimle az első világháború idején még saját önkormányzattal, elöljárósággal rendelkező, tehát különálló falu volt. Bár mindkét falurésznek van temploma, érdekes módon a "horvát oldalon" lévő templom hajójába falazva találtam meg az első világháború hőseinek emléktábláját. A településen máig élnek illír leszármazottak, a templom melletti nemzetiségi óvoda falán horvát nyelvű a felirat. A főúttól néhány száz méterrel odébb eső faluból visszakanyarodva a mosonmagyaróvári útra, alig tettem meg két kilométert, az utat szegélyező bal oldali fűsávban egy oldalán fekvő, fehér és barna foltoktól tarka, kifejlett bokszerkutyát pillantottam meg. Kilencven kilométeres sebesség mellett nehéz lett volna eldönteni, élő vagy halott, tehát az első alkalomnál visszafordultam, hogy segítsek rajta, ha tudok. Néhány perc múlva ott álltam mellette, de szegény párának kitelt az ideje, szemernyit sem mozdult a horpasza. Márpedig ha nem lélegzik, akkor nem is él, vagyis segíteni sem lehet rajta. Nagy kár érte, mert kisportolt testű, fiatal, szép kan kutya volt. Nem lehet tudni, mitől pusztult el, vérnyomokat nem láttam sem rajta, sem körülötte. Talán kocsi ütötte el, talán vadászok lőtték meg, ki tudja? Mosonmagyaróvárra mindenképp vissza kellett térnem, noha nem is olyan régen, talán egy esztendeje jártam itt. Csakhogy akkor - Rajka felől jőve - alkonyat táján futottam be (Anikóm akkor velem volt), s épphogy le tudtam fotózni a várnál és a központi nagy kanyarban talált emlékműveket. Akkor azt hittem, a városnak ennyi, vagyis két emlékműve van, de amint elindultam haza Pest felé, a fotózásra alkalmatlan sötétben felfedeztem a harmadik, mind közül leginkább klasszikus megjelenésű emlékművet. Ezt jöttem most megörökíteni, és a tökéletes fényviszonyoknak köszönhetően ezúttal sikerrel jártam. A fémből készült szoborcsoport két tagja közül egyik Jézus, másik a teljes menetfelszerelést viselő baka, akit Jézus a karjánál fogva támogat. A város központjában, ez utóbbi emlékműhöz közel található a Máriakálnokra vezető út mosoni torkolata. Az egyszerű falu szélén magas haságforma kőemlékmű áll, az alsó részén egy oroszlánnal viaskodó férfialak van kifaragva. A rövid kitérőt követően visszajöttem a városba, ahonnan Hegyeshalom felé indultam, de mielőtt odaértem volna, megálltam Levél községnél. A korábban szinte kizárólag németek által lakott településen két emlékművet találtam. A katolikus templom melletti oszlopon a magyar "a Hazáért" felirat alatt a német "Fürs Vaterland" olvasható, s mindkettő alatt az 1914-1918-as évszám. A másik emlék az evangélikus templom toronyalatti előterében, a belső falon látható, mint barna gipszkeretes fekete márványtábla, amin aranyozott gót betűkkel ismét csupa német név szerepel. A megtekintéséhez és a lefényképezéséhez az első (katolikus) templom mögötti utcában lakó asszonyt kellett felkeresnem és megkérnem, hogy nyissa ki számomra a templom ajtaját, amit az, bár türelmetlenül és aggódón várta a betegeskedő kutyájához kihívott állatorvost, meg is tett. Hegyeshalom a szocializmus korában, mint az ország nyugatra nyíló kapuja, valóságos szent ikonná vált a hazainál gazdagabb tájakra vágyó, az elnyomó rendszer elől menekülni igyekvő magyarok szemében. Hegyeshalom nevének említésére senkinek sem maga a település, hanem olyan hozzánőtt fogalmak, mint szabadság, gazdagság, béke, nyugalom ugrott be a nyomorultul elnyomott nép fejében. És lám, egyszer csak az évtizedekig emblematikus falu központjában találtam magam, ahol a templom mögötti hosszanti parkban egy hihetetlenül idétlen, némileg vérfagyasztó látványt nyújtó "emlékművel" szembesültem. Egy halántékára dőlt, hatalmas kőfej látványa fogadott, amely, bevallom, kicsit sokkolt. Mintha a hóhér ott felejtette volna a templom mögött a nemrég lefejezett óriás elgurult koponyáját, vagy mintha szándékosan ott hagyta volna, hiszen dél körül lehetett, s szombaton több helyen ilyenkor jár le a munkaidő. Ez meg nem volt az a túlórázós hóhérfajta. De félre a tréfával, ez minden, csak nem méltó háborús emlékmű. Ez egy marhaság, a modern kori művészi szenvelgés izzadtságszagú terméke. Az árából jobb lett volna új bútorokat venni az általános iskola osztálytermeibe. Vagy felújítani a fűtést. A gigászi fejtől tíz méterre ott a lapjával a földön fekvő tájékoztató márványtábla, miszerint a borzalmas alkotás a két világháború, a németek kitelepítése és 1956 mementója. Egyben. És még ez az árukapcsolás is! Na, ennyit Hegyeshalomról. A régi 1-es úton visszaindultam Mosonmagyaróvár felé, de közvetlenül előtte jobbra lefordultam Mosonszolnok irányába. Még bosszantott a hegyeshalmi eset, amikor kocsimmal úgyszólván beestem az egyik végében nyitott buszpályaudvarként funkcionáló, nagy területű, nyújtott főtérre. Minden haragom köddé vált, amikor felfedeztem az itteni első világháborús szobrot. A település elöljárósága bölcsen járt el, amikor ugyan egy alacsony vaskorláttal közrefogott szűkebb területen állította fel mindkét háború hősi emlékművét, de az emlékművek mégis jól elkülönülnek, mondhatni őrzik szuverén voltukat. Ezt úgy sikerült összehozni - példamutatóan -, hogy az első világháború középre helyezett talapzatos emlékművét kétfelől, megfelelő távolságban veszik közre a második háború sűrűn teleírt lapos márványtáblái. Magyar családnevet mutatóban lehet olvasni, hiszen a falut hajdan homogén német lakosság lakta. De vissza a középen magasodó talapzathoz, akarom mondani, a tetején díszlő kettős kereszthez, akarom mondani, a kettős kereszt előtt látható két bakafigurához! Nos, ezek aztán az igazi békebeli figurák, még ha harci cselekményekben elesettek nevei felett őrködnek is! A talapzat tövéből feltekintve rájuk úgy festenek, mint két derék K. und K.-katona a régi békebeli, Ferenc Jóskai világból. A hátukkal illuminált bakák módjára támaszkodnak a kereszthez, az arcukról vidékies együgyűséggel keresztezett barátságosság és derű sugárzik, az elnagyolt fejükhöz képest kis testük akárha katonai holmikba csomagolt gyerektestek lennének. Gondolom, helyi vagy környékbeli kőművesmester alkotta őket. Le sem lehet tagadni. De így is kedvesek, ilyen idétlen bumfordian, mert suta, groteszk megjelenésükkel derűt visznek a komor ténybe, hogy a lábaik alatti talapzaton rengeteg halott ember neve sorakozik. A szántók közt vezető út fordulóit követve nemsokára Jánossomorjára értem. Jánossomorja megint egy újabb keletű településnév, hiszen a helyén Mosonszentjános, Pusztasomorja és Mosonszentpéter falu feküdt, illetve fekszik, közigazgatásilag az új név alatt összevonva. A településen először Mosonszentjános templomának külső falán találtam első világháborús emléktáblát. Mellette ott van a második nagy háború katonai veszteséglistáját tartalmazó tábla is. A fekete márvány itt is német nevekkel van sűrűn teleírva. A városka nyugati részének számító Pusztasomorján, a templomnál, mindössze a második háború emléktábláját láttam. Mosonszentjánostól északnyugati irányban, úgy 12 kilométerre fekszik az egészen az osztrák határnál található Várbalog. Nem hagyhattam ki a meglátogatását, hiszen meglehet, soha többé nem járok errefelé. Nos, a csendes, világvégi Várbalogon potyára fordultam elő, mivel a helyiek megint csak a második világégés hősi halottait vették számba, s állítottak nekik szerény táblaemlékművet a templom falán. Ha már itt jártam, lefotóztam az egyháztól harminc méterre álló, réginek látszó, téglából épített víztornyot. Miután első világháborús emlékmű után kutatva a kis helyi temetőt is hiába jártam meg, siettem vissza Mosonszentjánosra, akarom mondani, Jánossomorjára. Alig észrevehetően, de kezdett alkonyodni. Jánossomorján utoljára maradt a mosonszentpéteri rész, most errefelé fordultam, hogy aztán innen Bősárkányra menjek tovább. Mosonszentpéteren a főutca mellett áll a két világháború katonaáldozatainak állított obeliszk, tetején vastag kőkereszt látható, középső szakaszán fémből öntött katonafigura strázsál. Az obeliszk két oldalán különálló márványtömbök őrzik a második háború hősi halottainak nevét. Mind ezeket, mind az obeliszket derékmagasságig érő vaskerítés foglalja egységbe. Bősárkányon a főutca éles kanyarulatába helyezték a különben teljesen klasszikus, hagyományos ízlés szerint kifaragott kőkatonát. Nem egyértelmű, hogy a talapzat tetején kivont karddal, menetfelszerelésben álló harcos legyőzi vagy megvédi a lábainál fekvő másik katonát? Ez számomra egyelőre rejtély, de igyekszem megfejteni. A falutól keletre fekvő Rábcakapit és az azon túl elhelyezkedő Tárnokrétit lóhalálában tudtam le. Rábcakapiban a templom oldalán találtam egy csinos kőkeretbe ágyazott szép kis márványtáblát, Tárnokrétin modernebb alkotás fogadott. Mivel Tárnokrétiről az aznap már meglátogatott Lébényre jutottam volna, visszafordultam, és Rábcakapinál délnek vettem az irányt. Két kilométer után beestem a szürkületi kis Cakóházára. Már majdnem kifordultam az egyetlen aszfaltútjáról, amikor odébb észrevettem egy alacsony toronyszerűséget, a tetején szerény vaskereszttel. Még jó, hogy megláttam, hiszen a tornyocska utca felőli oldalán ráleltem a nyolc hősi halott nevét soroló kőtáblára. Tovább haladva délnek, kisvártatva a különös nevű Markotabödöge jött sorra. Szerencsére nem sokat kellett kutakodnom, a hamar meglett templom oldalán a világháborús emléktábla is ott volt. Nyomtam a gázt, ahogy a csövön kifért, s még a lebukó Nap utolsó fényfoszlányai mellett elértem Fehértó templomát. Az épület sarkán e célra kialakított részen, egymás közeli társaságában látható a két világháború egy-egy emléktáblája. Fehértó után elraktam a fényképezőgépemet, mivel percek kérdése volt, hogy sűrű sötétség boruljon a Hanságra és a Kisalföldre. Győrsövényházon át Lébényre értem, onnan pedig egy ugrásra volt a régi 1-es főút. Győr után a Duna mentén futó országutat választva értem haza, Budapestre. 520 kilométert tettem meg, ez idő alatt 24 újabb emlékművet gyűjtöttem be. Jelenleg 1160-nál tartok.

  Történt még egy s más a közelmúltban, ezekről most röviden. Elsőként arról, hogy október utolsó napján, 31-én, hétfő kora hajnalban meghalt Albert Flórián. Szívpanaszokkal, érelmeszesedéssel vitték a Városmajor utcai speciális klinikára, ahol műtötték. Az első hírek szerint a műtét jól sikerült, ám Flóri pár nap múlva a műtéti szövődmények miatt meghalt. Múlt hét szombatján, amikor Mosonmagyaróvár környékét jártam, volt a temetése az óbudai temetőben. Albert volt Magyarország egyetlen focistája, aki elnyerte az Aranylabdát, vagyis a világ legjobb focistája címet. Ez még 1967-ben történt. 1974-ben befejezte a sportot, de a Ferencvároshoz való kötődése okán naponta látogatta az Üllői úti stadiont. Amit aztán, úgy négy évvel ezelőtt, róla neveztek el. Ami engem illet, kedveltem ezt a remek labdarúgót, gyerekként sokszor láttam a tévében. Mivel én is fradistának vallom magam, értelemszerűen nagyra tartottam az embert, aki annyi látványos gólt rúgott az ellenfeleknek. Az utóbbi években ritkán, de találkoztam vele a metrón. Mindig egyedül ült, már úgy értem, nem volt senki a társaságában. A Népligetnél szállt be a metróba, én pedig telefonkártyákat és vonaljegyeket szállítottam a Ferenc körútra. Néha elhatároztam, hogy odamegyek hozzá, megszólítom, megköszönöm neki a sok szép sportélményt, de végül nem volt bátorságom. Hát most elment a Flóri. 70 éves volt.

  A másik témának Anikóm nagyobbik fiához, Ferihez van köze. Ez az idegbeteg, önmagát Istennek képzelő húszéves faszfej idén februárban több késszúrással megölte az egyik ismerősét, egy 17 éves cigány gyereket, aki mellesleg a barátja volt. Valami nő (persze az is cigány) volt a dologban, aki miatt Ferinek bizonyítania kellett. Két nap múlva elkapták, azóta előzetesben ült. Most szerdán volt az első tárgyalási napja a Markóban, ahová szegény Anikómat is beidézték, mint tanút. Hát persze csak úgy tanút, mint az anyját. Hogy Feri milyen gyerek volt korábban, hirtelen természetű-e, hasonlók. Anikóm már napokkal korábban kikészült idegileg, én adtam neki nyugtatókat, amiktől viszont mintegy félálomban dolgozott, idehaza meg örökös alváskényszere volt. Szerdán Bukta (amúgy József), a kisebbik fia társaságában elment a Markóba, de végül időhiány miatt nem került sor a meghallgatására. Mondta, szörnyű látvány volt Feri fiát kéz- és lábbilincsben látni, de megérdemli a sorsát, hiszen gyilkos lett belőle. Ezt egyébként Feri is belátja, a ritka beszélőkön mondta az anyjának, hogy vállalja a következményeket, s tudja, hogy tönkretette az életét. Meg hogy maga sem tudja, hogyan történt, egyszer csak megtörtént. Hát persze. Csak éppen rengeteg késszúrással kinyírt egy életet a semmiért. Nem tudni mennyit kap, nagyjából nyolctól tizenkét évig terjed a skála. Anikóm, miként a gyilkosságot követő időszakban, most is az ártatlan, s a bátyjánál normálisabb, jószívű Bukta fiát félti a másik család esetleges bosszújától. Hiszen cigányok, de különben is. Megnyugtattam, ha eddig nem történt baj, ezután aligha, de azért Bukta ne járjon olyan helyekre, ahová ezeknek a pereputtya jár. Anikómnak, az elmaradt tanúként való kihallgatását pótlandó, most hétfőn megint a Markóba kell mennie, és megint át kell élnie, amit egyszer is sok átélni. Ez a köcsög Feri jó néhány ember sorsát elintézte. Én persze a Kicsim egészségéért aggódom leginkább.  Kelt 2011.11.11.

 

  (Tizenkettedik kötet) Tizennégy:

 

  Megint elérkezett egy olyan nap, amelyik épp félúton fekszik két születésnapom között. Én ilyenkor tartom meg a magam kis zárt körű ünnepségét, ami valójában inkább afféle összegzés, számadás. Azért ez az 57 és fél év tényleg meglepően sok, különösen a rázós előzmények ismeretében, de a lényeg, hogy ez már az enyém. Nos, lássuk, melyek azok a testi-lelki tulajdonságok, és melyek azok az anyagi javak, amiket - hatévnyire a nyugdíjas kortól - magaménak tudhatok.

  Anyagi téren jószerével alig van valami igazán értékes dolog a birtokomban, hiszen a 30 négyzetméteres lakást a zuglói önkormányzattól bérlem, a négyéves Renault Cliót pedig a Budapest Banktól lízingelem. A lakás berendezési színvonala évek óta változatlan, elektromos és egyéb holmikat csak akkor cserélek újra, amikor már muszáj. A luxus alig észlelhető leheletét a polcokon megmaradt öreg könyvek és néhány, bolhapiacról beszerzett limlom árasztja. Ezeken kívül a drágábbik fényképezőgépem jelent nagyobb értéket, slussz.

  Ami a testi állapotomat illeti, a legtöbb jó, ami elmondható, hogy még megvagyok. A fogaim jószerével mind rosszak, s csak az alsó sorban vannak még ép darabok, a felső teljesen leamortizálódott. Az alsóval mostanában akadnak gondok, méghozzá ki-kiújuló fogínygyulladás képében. Idő kérdése és kipotyog vagy három fogam. Körülbelül egyszerre. Tartós protézist készíttetni egy vagyonba kerülne, s hol vagyok, illetve hol vagyunk mi attól, hogy ilyesmit megengedhetnénk magunknak? Merthogy a 42. évében járó Anikómnál is kezdenek mutatkozni efféle gondok. A hajam csaknem egészen ősz, de sűrű, s alig hullik, ez a szüleim genetikai öröksége. A szemem évről évre romlik, ma már nehezen tudom elolvasni a metró kis méretű plakátján, amit fél évvel ezelőtt még könnyedén. Némileg túlsúlyosnak számítom magam, hiszen az Istennek sem bírok 90 kiló alá fogyni, most is valahol 4-5 kilóval felette bóklászom. Ezzel együtt jól érzem magam a bőrömben. Az ízületeim, dacára a megterhelő, sok lépcsőzéssel járó munkámnak, meglepően jól tartják magukat. Apámnak idős korában nagyon fájtak a térdei, úgyhogy később alighanem számíthatok valami hasonlóra. A testem többi része egyelőre köszöni, megvan. A szívem csak ritkán ver félre, de ezekhez a néhány másodperces aritmiákhoz ma már nem párosul halálfélelem. Úgy látszik, ezt is meg lehet szokni. A májam, tüdőm, vesém rendben. A gyomrom néhány héten át gondot okozott, esténként tompa fájdalom sugárzott a tájékáról, ám ez két hete elmúlt. Talán sok volt a savam. A farkam működése nem a régi, vénségére öntörvényű lett. Ha túlságosan makacskodik, keservesen áll fel, tréfásan azzal ütöm el a dolgot, hogy semmi közöm hozzá. És igyekszem más megoldást találni, hogy Anikóm ne maradjon kielégítetlen. A szex valójában nyűggé vált számomra, csak a kicsim kedvéért lapom össze olykor magam.

  Ami pedig a lelkiállapotomat illeti, egészen jól viselem a külvilág számomra rohamtempóban való súlytalanná válását, s bár kétségkívül bosszantanak az ezerszer ismétlődő értelmetlen hibák, felesleges áldozatok és felelőtlen pazarlások, ritkán sokkolnak a negatív hírek. Talán nem érdekelnek már annyira a tudatosan szűkre rajzolt köreimen kívül eső történések, talán megcsömörlöttem az érzékszerveimmel felfogható "valóság" túlzásaitól, talán a kelleténél jobban megedződtem. Egyáltalán nem tartom fontosnak betartani a meghatározott érdekcsoportok szája íze szerint szabályozott világ legtöbb törvényét, mert egy ideje nem veszem olyan komolyan a világot, s benne a magam személyét, mint azt korábban tettem. Mindinkább érzem, hogy e képmutató világ elvárásai szerint nem vagyok senki, és ez a felismert jelentéktelenség a szabadság jóleső érzésével tölt el. Jó dolog senkinek lenni, mivel egy senki mentesül az anyagi és erkölcsi "fejlődés" olyan kényelmetlen velejáróitól, mint a magam által felállított mércéknek a mások elvárásaihoz igazodó rendszeres revíziója. Vagyis, némi korlátozással, de hű maradhatok önmagamhoz; alig érzek megfelelési kényszert a társadalomnak nevezett embermassza felé. Másfelől nem kell rettegnem, hogy a magam után hagyandó űr hosszan tartó, őrületes fájdalmat okoz az utókornak, azaz lényegében védem őket (mert jó ember vagyok) a majdani hiányom okozta mentális katarzistól. Ám, ahogy magamat, úgy a világot sem tartom sokra, tehát nem tartozunk egymásnak. Én jól elvagyok nélküle, s általában ő sem zaklat feleslegesen. Ritkán találunk egymáson fogást. Viszonylagos kiegyensúlyozottságom, és az életem folyásával való - végső soron - elégedettségem hites feleségemnek, a részemről kimondhatatlanul szeretett Anikómnak köszönhető, és egy picit azért az örök kölyökként bolondozó, hihetetlenül imádni való Csicsa kutyánknak. Ők ketten, elsődlegesen természetesen Anikóm azok, akik már csak a létezésükkel is segítenek nem elmerülni a kétségbeesés ritkán utamba kerülő mocsarában. Anikóm, mivel odaadóan szeret, sok mindent elnéz nekem. Többek közt elnézi a havi költségvetésünket néha megterhelő hobbimat, nevezetesen a sok benzint felemésztő fotós utazásokat, de bölcs asszonyként tudja, hogy a nem egyszerű esetnek számító férje olykor magányra, egyedüllétre vágyik, még ha élete párja (mármint én) nem is tudja okát adni, miért. Megmagyarázhatatlan lelki szükséglet. Így hát jól megvagyunk hármasban, annyira jól, hogy magamnak nem is kívánok jobbat. Az egyéb emberek, akikkel napi szinten vagy ritkább esetekben összehoz a sorsom, elviselhetőek, nincs közöttük zsigerből gyűlölhető. Akiktől valamilyen szinten undorodom, azoktól tudatosan távol tartom magam. Ez lenne az időskori bölcsesség egyik jele? Elég későn okosodtam meg. Egyszóval, körülöttem nagyjából minden rendben. Azt sem bánnám, ha életem végéig minden így maradna.  Kelt 2011.11.13.

 

  (Tizenkettedik kötet) Tizenöt:

 

  Tegnap még jókedvem volt, miért is ne? Anikómmal kedd este felnyitottuk azt a két fémperselyt, amikben május vége óta gyűjtöttem a kétszáz forintosokat és a kisebb címletű papírpénzeket. Ez idő alatt a kétszázötven valahány darab kétszázas fémérme mellett összehajtogatott ötszázasok, ezresek, kétezresek csusszantak át a keskeny bedobónyílásokon, de akadt köztük egy ötezer forintos bankó is. A tavasz végén eleve azzal a szándékkal álltam neki a kuporgatásnak, hogy hat hónappal később, azaz november végén kinyitjuk a perselyeket, s a bennük összegyűlt pénzből Anikóm elképzelése szerint veszünk ezt-azt. Attól függően, mennyi lesz a végösszeg. Nos, a végösszeg messze felülmúlta az előzetes várakozásokat, mert szinte pontosan százhúszezer forint jött össze, ami azért ajándék gyanánt eléggé szép summának számít. Anikómnak régi álma a vén csatalónak számító, a falat bontó, márványpadlót törő zajos mosógépet újra cserélni. Zsebünkben a pénzzel elmentünk hát az Europarkban található elektromos cikkek áruházába (Saturn), ahol Anikó kinézett egy hatvan valahány ezres Elektrolux-gépet. A délutáni időpontra ígért hazaszállítással együtt közel hetvenezerbe került. Vásároltunk még egy hajszárítót négyezerért, aztán metróra szálltunk, s bementünk a belvárosba, a Régi Posta utcai pipa- és dohányszaküzletbe, ahol két pakli dohányt vettünk. Innen, megint csak metróval, elszáguldottunk a Pillangó utcáig, ahonnan elsétáltunk a Fogarasi út túloldalán lévő Tescóig. Itt egy húszezer forintot érő csinos télikabátot vettünk a kicsimnek, meg egy minőségi melltartót. És néhány ételalapanyagot a konyhába. Hazatérve Anikóm főzésbe kezdett (lecsót készített), én meg elvittem sétálni az erre télen-nyáron könnyen kapható Csicsát. Anikóm telefonhívására egy órán belül megjelent a fia, Bukta, akivel levitték a nehéz régi mosógépet a pincébe. Bukta evett egy jót, aztán már indult is, mivel randevúja volt egy lánnyal. A szállítók hat óra körül meghozták a becsomagolt mosógépet, amit Anikómmal kettesben kibontottunk, betoltuk a régi helyére, ahol üzembe helyeztük. Este elégedetten tértünk nyugovóra, hiszen mindenki boldog volt. Anikóm a sok ajándéktól, én pedig az ő örömétől. Imádom a drágámat.

  Ma, csütörtökön, miután délután egy körül bementem a céghez elszámolni a napi bevétellel, egyszer csak szól nekem a kisfőnök K. Tibi, hogy menjünk át a társalgóba, négyszemközt beszélne velem. Az ilyesmi sosem jelent jót, tehát volt bennem némi feszültség, miközben helyet foglaltunk. Hamarosan kiderült, nem csalt a megérzésem, a kisfőnök Tibi igen rossz hírekkel szolgált. Nagy nehezen, láthatóan zavarral küzdve, nagy kínban előadta, hogy a nagyfőnök R. Tibi sokallja az elvégzett munkámért járó fizetésemet. Ami nettó százhetvenötezer volt, mióta január elején, tíz és fél hónapja átvettem a gerinc- és lábfájdalmai miatt műtött, kizárólag BKV vonaljegyek kiszállításával foglalkozó Zoli helyét. Zoli a műtét óta folyamatosan betegállományban van, ámbár szépen javul az állapota, gyorsan lábadozik, fokozatosan erősödik, s úgy néz ki, hamarosan ismét a cég sorait erősíti. Ámde vissza az engem hideg zuhanyként ért rossz hírhez! Tibi közölte a nagyfőnök (a cég tulajdonosának) ukázát, miszerint 2012. január elsejétől 55 ezerrel kevesebbet kapok, vagyis százhúszezer (!) forintra visszanyesik a fizetésemet, ami számomra csaknem egyharmadnyi veszteséget jelent. Ez az összeg még a Zoli helyettesítése előtti fizetésemhez képest is ötezerrel kevesebb! Érthető, hogy villámcsapásként ért a hír, de megőriztem a higgadtságomat, nemkülönben a méltóságomat, és nem kezdtem zsigerből káromkodni. Igaz, több mint tíz éve szolgálom a cég érdekeit - a gyorsan elszállt évtized alatt kétmilliárd forintnál biztosan többet vittem be -, nem akadt velem semmi gond, sosem voltam követelőző a fizetésemelés terén, de mindez nem számított. A napi munkaóráim és az ügyfelek címeinek száma nincs arányban a fizetésemmel, üzente a kisfőnök K. Tibin keresztül a nagyfőnök R. Tibi, aki szerint túl vagyok fizetve. Nem számított az sem, hogy amikor évekkel ezelőtt valami nagyobb adag vaj gyülekezett a nagyfőnök fején, engem küldött a Miskolci úti APEH-hoz (a beszari alak attól tartott, ha személyesen jelenik meg, mindjárt ott tartják, illetve a rendőrök viszik el), hogy kérjem el az éves adóbevallását. Miután kézhez kaptam a hivatalos iratot, s engem nem fogtak ott, a város távolabbi pontjára megbeszélt helyen átadtam neki. A jutalmam egy napi munkabér volt, semmi egyéb. A nem éppen bőkezűségéről híres R. Tibi ezek után több mint egy évre eltűnt a világ másik végén lévő Ausztráliába, ahol, gondolom, kivárta az egyéb adócsalásai miatt kitörőfélben lévő vihar elültét, s csak azután bátorkodott visszatérni. Talán igaza volt, s időközben elévült az ügy. Mióta visszamerészkedett, nagyon kinyílt a csipája, jön-megy, utazik a nagyvilágban, látványos luxuséletet él. Bánja kánya, az ő élete, de most úgy tűnik, hogy többek közt az én káromra akarja őrizni a léha életformáját, amiből nem hajlandó alább adni, inkább elvesz az alkalmazottak fizetéséből. Úgyhogy, ma rossz kedvem van, mert nem erről volt szó. Ez övön aluli ütés, olyan helyről megeresztve, ahonnét nem vártam. Szar ügy, meglátom mi lesz a folytatás? A sokkoló beszélgetés után öt perccel meg én hívtam félre a kisfőnök Tibit, s nyíltan megkérdeztem, mi lesz akkor, ha Zoli egészen felgyógyul, és visszakéri a régi beosztását? Tibi legalább ezzel kapcsolatban jó hírrel szolgált, mondván, telefonon elrendezték Zolival, hogy kap valami pénztárosi állást (ülést). Ami ugyan nem igazán nyerte el Zoli tetszését, de ez van. Tehát megnyugodhatok, jól látom el a munkakört, amit Zoli hadrafoghatósága után is megtarthatok. És megpróbál az érdekemben valami jobb fizetést kiharcolni. Ez a jó hír. A kérdés már csak az, hogy ezek után valóban maradni akarok, vagy keressek - s találjak, ha tudok - új állást?

  Ennek a kibaszott napnak azért akad egy jó híre. Múlt szombaton, midőn először látogattam ki a kispesti Europarkba, lényegében a majdan megveendő mosógép mustráját megejtendő, betértem a Líra könyvkiadó itteni üzletébe. Kiderült, amit előző este az internet böngészése során felfedeztem, hogy tudniillik ők is forgalmazzák az én Erdély CD-ROM-omat. Az más kérdés, hogy az eladó kisasszony felvilágosított, nevezett terméket kizárólag interneten, postai utánvéttel lehet megrendelni, de ez nem jelentett akadályt. Amint hazaértem a hosszúra sikerült fotós sétámból, első dolgom volt a feleségem leánykori nevén megrendelni a CD-t. S íme, ezzel jobban jártam, mint a nejem segítőkész kollégájával, a Lajos király étteremben szakácskodó Pistivel megrendeltetett Arcanum II.-es könyvtárral, amin ugyancsak illegálisan, azaz a megkérdezésem és a beleegyezésem nélkül szerepel a munkám. Először is: elsőre nem a megrendelt II.-es, hanem a számomra érdektelen IV.-es CD-t küldték ki. Miután ezt a számlával együtt visszapostáztam, nagy nehezen kiküldték a ténylegesen rendelt II.-est, ám ehhez nem mellékeltek új számlát. Pisti szegény még mindig telefonálgat az árut kiküldő szolgálat alkalmazottjával, történetesen egy nővel, aki állandóan ígéri, hogy küldi a számlát, ám eddig hiába vártunk. Egy órával ezelőtt viszont izgatottan telefonált a Lajos király étteremben ma is dolgozó Anikóm, hogy az előbb csörögtek rá, miszerint öt percen belül kint lesznek a rendelt holmival, s érdeklődnek, van-e otthon valaki, hogy átvegye? Persze, itt vagyok én, a férj. Nos, a küldönc hamarosan hozta a terméket, ami postaköltséggel együtt valami 6100 forint körüli értéket képviselt. A nagyszerű hír az, hogy miután az ürge elviharzott, kibontottam az érintetlen csomagot, és a kis kartondoboz aljáról bizony az én CD-m nézett vissza rám. Mellette a CD-t forgalmazó Líra könyvkiadó korrekt számlájával. Nagyszerű! Most már, hogy nálam az áru és a teljesen hivatalos gépi számla, egyértelmű bizonyítékkal rendelkezem arról, hogy a huncut kis Arcanum kiadó több mint hét és fél éve a hátam mögött, stikában forgalmazza az én néhány keserves év alatt megszült szellemi termékemet is tartalmazó holmit. Ami után egy árva petákot sem utal nekem. Ejnye. Ugyanis a tíz évvel ezelőtt megkötött, három évre szóló szerződésünk (papírom van róla) 2004 májusában lejárt. Nos, még igyekszem megszerezni a tizenhétezerért megvett II.-es CD-ROM régen várt számláját, ám ha mégsem jönne, most már az sem baj. A ma este kézhez kapott CD-ROM (és borítója) egyébként megszólalásig hasonlít a tíz évvel ezelőtt gyártotthoz, csak némi módosítások (az Arcanum kiadó új címe, telefonszáma) olvashatók rajta, s csekély mértékben átrendezték a borító hátulját. De az ott látható tartalomjegyzék ugyanúgy feltünteti a nevemet és a munkám címét, mint az első kiadáson, vagyis hét és fél éve basznak át a fiúk, de nagyon csúnyán. Nos, fel van adva a magas labda. Úgy vélem, ezt lehetetlen lesz rosszul lecsapni.  Kelt 2011.11.24.

 

  (Tizenkettedik kötet) Tizenhat:

 

  Három évvel ezelőtt ezen a napon életem legszörnyűbb élményében részesültem. Délután ötkor meghalt Jerry kutyám. Másnap történt a hamvasztása, s nekem tartanom kellett magamat, noha sem előtte, sem utána nem voltam annyira magam alatt, mint e két napon. Tudtam, hiszen a borzalmas élmény intenzitása előre vetítette, hogy ez a két nap sosem gyógyuló sebet éget a lelkembe, de tisztességgel álltam a sarat. A végtelen sztyeppék szabadságára született Jerry komám három éve az égi pusztákon lohol vidáman, de néha talán szakít időt arra, hogy elkocogjon a túlvilági főkapuhoz, hogy mikor jön már a gazdája, mikor láthatjuk viszont egymást? Megyek, öregem, megyek, az a hátralévő néhány év mit sem számít az örökkévalósághoz mérve. Miként földi létezésed tizenkét és fél éve alatt, odaát sem foglak megkötni, hiszen értjük mi egymást szavak nélkül is. Hát, figyeld azt a folyamatosan nyíló-csukódó bejáratot, öreg harcos! Ott legyél mellettem az első túlvilági pillanattól fogva!  Kelt 2011.11.28.

 

  Vége a nyolcvankettedik résznek