ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                     írta Miski György

 

                                 Nyolcvanegyedik rész

 

  (Tizenkettedik kötet) Nyolc:

 

  Tegnap, október elsején volt a tízéves évfordulója, hogy beléptem az Iton Kft.-hez. Egy hét után azt hittem, az első fizetési napon kilépek, mert annyira nehéz, szokatlan munka volt. Aztán szép lassan betörtem, és tessék, ugrott egy évtized! Hamar eltelt. Mi minden történt közben! Egy futó, fejben megejtett számolás keretében rájöttem, az ügyfelektől évente körülbelül négyszázötven milliót viszek be a céghez, ehhez képest az éves fizetésem, nagy jóindulattal, kétmillió forint. Vagyis az életveszélyes munkát (úgyszólván naponta viszem vásárra a bőrömet, teszem ki magam váratlan támadásnak) a bevitt összeg nem egészen fél százalékával honorálják. Hát nem egy cukorfalatok?  Kelt 2011.09.02.

 

  (Tizenkettedik kötet) Kilenc:

 

  Adós vagyok az elmúlt napok - közel egy hét - eseményeinek leírásával. Még vasárnap (másodikán) történt, hogy autóba ülve elmentem a harmadik kerület északi csücskébe, elsősorban az itteni esetleges határkövek felderítése és fotózása érdekében. Először a kerület Ürömhegynek nevezett részét jártam le. Az Üröm és Budapest határán futó Határkő utcában kettő, míg az utca végénél kezdődő - különben a nagyközönség elől sorompóval elzárt - területen, a Péter-hegy nyugati részén újabb budai határkövet leltem. Mindhárom kövön ugyanazok a bevésett írások olvashatók: egyik oldalon a Budapest székesfőváros és valami 1870-es évekből való évszám, az ellenkező részen Üröm neve látható. A sorompó után következő hegyi szakasz nagyon szép erdőt és azon belül virágos-füves réteket, s egy közöttük kanyargó ösvényt rejt. Meg néhány korábban felhagyott kisebb kőbányát, ahol azelőtt mészkövet fejtettek. Lehet, hogy ezekhez visszatérek valamikor, mert messziről nézve szép színű sziklákat láttam erre-arra elgurulva. Addig mentem, amíg épp szembe értem Üröm déli szélével, ahová, s azon messze túl nagyszerű panoráma nyílt a magasabb hegyoldalból. Jobb kézre, az erdő fái fölött már látszott a Péter-hegyre telepített rádióállomás főtornya, de innen visszafordultam a sorompó előtt hagyott kocsihoz. Lecsurogtam a Solymári-völgyben haladó Külső Bécsi úthoz, ahol a Határ lépcső tövénél lévő ház tulajdonosával hosszabb baráti beszélgetésbe bonyolódtam. Az ötvenes évei elején járó férfi nagy lokálpatrióta lehetett, hiszen sok mindent tudott a környékről. A ház, amely a Pilisvörösvárra vezető út jobb oldalán (pont Pilisborosjenő határtáblája mögött), az említett lépcsősor tövében áll, egykor a szüleié, s azok szüleié volt, akik kocsmárosként keresték a kenyerüket. A ház, mai formájában, egy nagy képzelőerővel megáldott ember szemében is nehezen látszik egykori kocsmának, de az illető miért ne mondott volna igazat? Az épületet azóta biztosan többször átalakították. Volt egy nem minden alapot nélkülöző sejtésem, miszerint léteznie kellett itt egy régi határkőnek, s ezt a gyanúmat az ember is megerősítette, csakhogy a követ pár évvel ezelőtt, az út menti csatorna tisztítása idején elszállították valahová. Kérésemre megmutatta az elmondása szerint combtőig érő határkő egykori pontos helyét a telek kerítésének külső sarkánál. Az országút túlsó oldalán (a Rozália sor sarkán) látható földszintes épületről is ő mondta, hogy a szocializmus idején útlezáró rendőrposzt működött benne. Vagyis, ha valami oknál fogva, például bűncselekmény esetén le kellett zárni a Budapestről kivezető utakat, s ellenőrizni az autókat és utasaikat, azt itt tették meg. A valamikori rendőrposzt épülete később vendéglőként működött, de rég bezárt, mert a bérlő vagy a tulaj tönkrement. Még látni lehetett az italos rekeszek tárolására szolgáló toldalék kamrát, törött műanyag székeket, illetve pár megfakult papír sörreklámot. A sokat tudó ember házával szemben, tehát a néhai rendőrposzt illetve vendéglő előtt jó minőségű aszfaltút (Rozália sor) ágazott le a kétsávos Külső Bécsi útról. Mivel az autómat a kétszáz méterre lévő benzinkút mellett hagytam, nem mentem vissza érte, hanem gyalog vágtam neki az Aranyhegyi-patakot és odébb a vasúti síneket átszelő útnak. A patakon átvezető kis híd alatt a főváros irányába virgonc csillámlások közepette elfolyó víz meglepően tisztának látszott, a két partját kísérő csalitos pedig vadregényesnek. A mintegy kétszáz méterrel távolabb húzódó sínek innenső oldalán réges-rég bezárt, minden berendezési tárgyától megfosztott vasúti állomásépület látható. Illetve alig látható, mivel teljesen körbenőtték a fák és az elvadult bokrok. A bejárata a sínekkel ellentétes oldalon van, ahol a földszinten üveg nélküli ablakok és ajtó nélküli bejárat tátong a buján terjedő ecetfák mögött. Átkelve a fénysorompós vasúti átjárón, a túloldalon a Rozália téglagyár magas kéménye tűnik szembe. Az aszfaltút innen erdőbe ér, s meredekebbre veszi a figurát. De nem baj, mivel a bal oldalán két határkő is megfigyelhető: egyik a Rozália sor elején, mindjárt az utat kísérő árok partján, a másik kétszáz méterrel feljebb, ott, ahol a kék jelzésű turistaút az erdő mélye felé fordul. A környék kedvelt kirándulóhely lehet, mivel eléggé sok gyalogos és kerékpáros turistával találkoztam. Ezen határkövek egyik oldalán a Budapest, a másik oldalán a Solymár felirat látható. Kicsit még tovább gyalogoltam az aszfalton, de miután az odébb elveszni, elhalni látszott az erdő más részén, a szép tájék fotózása közepette visszasétáltam a jó messzire lévő autómhoz. Visszakanyarodva Budapest felé, a Bécsi útról az óbudai temetőnél balra fordultam, rákanyarodván a Pomázi, odébb Aranyhegyi útra, amelynek végénél (ahol a Pusztakúti út kezdődik) rátértem a beszédes nevű Határ útra. Ez kivezetett a Szentendrei útig, de útközben sajnos egyetlen határkövet sem láttam. A főúttal párhuzamosan futó kis utcán elértem a hegynek tartó Ürömi utat, amin kiértem a Budapest és Üröm határán emelkedő Róka-hegyhez. Azt hiszem, utoljára tavaly - vagy tavalyelőtt - jártam erre, akkor kis híján eltévedtem a Róka- és a Péter-hegy közötti sűrű erdőben. Az azóta beszüntetett kőbányászat miatt megbontott, messzire világító hegyoldala miatt a főváros legtöbb pontjáról szabad szemmel jól kivehető Róka-hegynél is ugyanakkor jártam. Most megint ide lyukadtam ki, csakhogy ezúttal nem elégedtem meg a bányakráter aljából való szemlélődéssel, hanem a tüskés bokrok közt kanyargó szűk ösvényeken feljebb mentem, s a szakadékos hegyoldal magasabb részeiről fotóztam a környéket. Egyszer-egyszer rám tört a pánik, amint harminc méter magasból lepillantottam a szinte függőleges sziklafal mentén, de hamar legyűrtem a gyengeséget. A remek hegymászóterepen kéttucatnyi kezdő mászó igyekezett a kétes biztonságú tartókötelek mellett egyre feljebb kapaszkodni. Odalentről szakoktatók irányították őket, s tartották bennük a néha illanni tűnő lelket. Némelyik hobbimászóról lesírt, hogy legalább úgy retteg a mélység vonzásától, mint én, s ez némi erőt kölcsönzött a szédítően magas, keskeny sziklapárkányon való egyensúlyozás közben. Egyszer azonban minden mókának vége szakad. Nem estem le, hanem visszatértem a Rókahegyi úton hagyott kocsimhoz, s megint a város sűrűje felé vettem az irányt. A Szentendrei úton átvágva a Mátyás király útra értem, ahol egy cukrászdában megettem egy háromgombócos fagyit. Pontosabban a fagyival beültem az autóba, s a harmincfokos hőségben óvatosan elnyalogattam a hűsítő édességet. Aztán rátértem a régi térképen otthon kinézett, s az agyam mélyén elraktározott útvonalra, amely az egykori városhatár mentén haladó Attila, odébb Kalászi utcát jelentette. Ezeken átsuhanva sem találtam újabb határköveket, ráadásul utam végére értem, mivel kijutottam a Római-partra. A kocsit a Nánási út egyik parkolójában hagyva kiballagtam a Dunához. A két hónapja tartó kitűnő időnek köszönhetően a sétányon és a parti sóderesen nagy élet zajlott. A sétányon alig lehetett elférni a sok sétáló, babakocsit toló, kerékpározó, kutyát sétáltató embertől. Az egymástól kőhajításra lévő csónakházakból megállás nélkül tolták ki az evezősöket, vagy épp fordítva, tették helyükre a kerekes kiskocsikon felvonszolt karcsú lélekvesztőket. A harminc méterenként sorra jövő vendéglők, talponállók és egyéb evésre-ivásra alkalmat kínáló egységek környékén fantasztikus torlódásoknak lehettem szemtanúja és részese. A hőségben mindenki cefetül izzadt, a gyerekek ugráltak és visítozva szaladgáltak az asztalok körül, a levegőt betöltötte a sült hal- és húsfélék izgató illata. Jobbnak láttam áttérni a nyugalmasabb parti sódersávra, mert itt azért szellősebb volt a helyzet. A fárasztó nap után némi pihenőhöz jutottam. Midőn elérkezettnek láttam az időt, a Szentendrei úton és az Árpád-hídon át hazatértem Zuglóba.

  Az elmúlt hét következő említésre méltó napja a szerdai volt. Mindkét fényképezőgépet magamhoz véve felszálltam az 1-es villamosra, amiről a Könyves Kálmán körút és a Mester utca találkozásánál átszálltam a Ferencváros déli külterületei felé vivő 51-es villamosra. A Gubacsi úton haladó járgányról az Illatos útnál leszálltam, s a nevezett úton kisétáltam a Nagykőrösi úti felüljáróig (a Kecskemét és Szeged felé tartó M5-ös kivezető szakaszának kezdete). Útközben a ferencvárosi rendező pályaudvart, az állatmenhely környékét, ipari létesítményeket, gyárkéményeket fotóztam. Valamiért gyerekkorom óta vonzódom az efféle, kültelki látványosságokhoz. Az Illatos útnak a Nagykőrösi úti torkolatához közel, egy félreeső helyen afféle jelenkori Villa Negrára leltem. Aki látta az 1960-as évek elején a nagyszerű Páger Antal főszereplésével készült Hattyúdal című filmet, sejtheti, miféle toldozott-foltozott, ember által lakott tákolmányra találtam. A felüljáró alatt rátértem a Határ útra, amelyen visszafelé, a Duna irányába jöttem. Miután betértem egy jobb kézre eső, az elején sorompóval lezárt útra, újabb kiserdőbe jutottam. A fákkal szegélyezett aszfaltúton egy messzire látszó, pofás gyárkémény felé igyekeztem, hogy közelebb érve lefotózzam. Sétám közben egy újabb bódélakás közelében haladtam el. Nem tudom, az ilyen senki földjén élő emberek hogyan kerültek nehéz helyzetbe, de láthatóan egészen jól berendezkedtek, s a körülményekhez képest igyekeztek lakályossá, csinossá tenni a környezetüket. A közelgő tél azonban nyilván nagyobb megpróbáltatások elé állítja őket, mint az esőtől, hótól, fagytól védettebb kőházakban élő városlakókat, akiknek ehhez képest aranyéletük van. Visszasétálva a Határ útra, az innen nyíló Mártírok útjával szemközt egy 1930-as években állított krisztusos kőkereszthez értem. A fotózás után a legközelebbi megállónál felszálltam a 3-as villamosra, amivel a pár száz méterre eső végállomásig utaztam. Innen már jól látszik a Soroksári út, Timót utca, Gubacsi út, Szabadkai utca által határolt, jókora terjedelmű telken fekvő volt fegyvergyár déli traktusa. A gyárat délről határoló Szabadkai út mentén húzódó tömör betonkerítés tövénél két utcalány teljesített szolgálatot, illetve három, de ez utóbbit csak később vettem észre, midőn a hátam mögötti bokrosból előkerült. Szépen megkértem a rozzant székeiken ücsörgő lányokat, hogy pár perc erejéig húzódjanak kicsivel odébb, mivel pont beleesnek a legjobb fotózási szögbe. Márpedig én a gyár üzemcsarnokait, s az egyik tetején trónoló betonbunkert szeretném fényképezni. Az erős tájszólással beszélő csajok készséggel odébb húzódtak, s eközben meglepve láttam, hogy a pár másodpercre hátat fordító termetesebb nőnek egészen kilátszik a feneke a miniszoknyája alól. A két gömbölyű, egyenként kisebb görögdinnye méretű félteke napbarnítottan kínálta magát, de nem nekem, mivel régebben megfogadtam, Anikómhoz sírig hű leszek. Pedig éreztem, sőt tudtam, mivel bizonyos gesztusokkal éreztették, ezek most akár ingyen is leszopnának, vagy széttennék nekem a lábukat. Na mindegy, a csajok ebből a szempontból nem érdekeltek. Később átvágtam a Soroksári út folytatásán, a Helsinki úton, s egy régi vasúti őrbódé mellől a mintegy négyszáz méterre eső pesterzsébeti HÉV-állomást fényképeztem. Most mutatkozott meg igazán az új teleobjektív varázslatos tulajdonsága, mert az automata fókuszáló egy szemvillanás alatt közelembe rántotta a távoli állomást az előtte veszteglő zöld szerelvénnyel együtt. A Soroksári út páratlan számozású, Dunához közelebb eső oldalán északra, a város belseje felé tartva sétáltam tovább. Közben a másik oldalon mind teljesebben kibontakozó fegyvergyár épületeit fényképeztem. Utam során kis kitérővel leugrottam a ferencvárosi teherpályaudvarhoz, de mivel nem találtam megfelelő látványosságot, rövid időn belül visszajöttem a főúthoz. A Timót utcán bekanyarodva elértem a Gubacsi utat, ahol terveztem villamosra szállni, hogy hazajöjjek. Odébb azonban megpillantottam a fegyvergyár hátsó részének komoran sötétlő kéményeit, csarnokait, tehát inkább arra vettem az irányt. Itt jókora területen földig bontották a néhai gyárat, a két focipályányi üres telket felveri a talajt borító beton repedései közt vígan megélő gaz. Sétám során már majdnem elértem azt a Szabadkai utcát, ahol egy-másfél órával korábban a kuncsaftokra vadászó utcalányokkal találkoztam, amikor észrevettem a hajdani hadiüzem Gubacsi út felőli hátsó bejáratát. A nagykapu tárva-nyitva állt, jöttek-mentek rajta keresztül a kocsik, de a szembeni portásfülkében senki sem ült. Besurrantam a gyár területére, s azon belül a bejárat mögötti, a kitört üvegeivel, beszakadt tetőzetével, magasba szökő kéményével világvégi hangulatot árasztó nagycsarnokba. Midőn átverekedtem magam a hiányzó oldalbejárati vasajtó helyét térdmagasságig betöltő szemétkupacon, védett helyre értem, legalábbis abból a szempontból, hogy kívülről senki sem láthatott, odabent szabadon jöhettem-mehettem. A félórás csavargás során bejártam az épület összes termét és szintjét, mindenütt a leszerelt gépek hűlt helyét, téglakupacokat, elszórt tervrajzokat, rendetlenséget, és a jelek szerint néha betérő falfirkálók esetenként érdekes, már-már művészi freskóit találtam. Kifelé menet újfent elhaladtam a portásfülke előtt, csakhogy időközben előkerült a szakállas vagyonőr, aki addig talán vécén volt. Mindenesetre feltűnés nélkül elhúztam előtte, nem szólt utánam, talán azt hitte, a kisebb üzemekre osztott néhai gyár egyik alkalmazottja vagyok. A Gubacsi úton bevártam egy villamost, amiről a Könyves Kálmán körúton átszálltam az 1-esre, s azzal hazajöttem. 

  Lassan komolyra fordul a magyarországi cigánykérdés, ha már egyszer a szombati Magyar Nemzet hétvégi melléklete is foglalkozik a helyzettel. Eleddig rémálmaimban jött elő annak lehetősége - ami ezek szerint nem egyedül az én elmémben fogant meg -, hogy a pozitív népesedési rátájú hazai cigányság egyszer a magyarság fölé kerekedik az ország bizonyos részein. Mint például a leginkább érintett Észak-Borsodban, Szabolcs-Szatmár-Beregben, Békésben, és a Dunántúlon Dél-Somogyban és Baranyában. De még nem ez jelenti az igazi veszélyt, hanem az, hogy ezeken a területeken néhány éven belül minden második gyerek cigány származású lesz. Európában a tizenötmilliósra becsült cigányság a legnagyobb olyan etnikum, amelyik nem rendelkezik önálló állammal. A Kelet-Európában fellelhető romák többsége viszonylag centralizáltan: Kelet-Szlovákiában, Észak- és Kelet-Magyarországon, Nyugat-Ukrajnában és Észak-Romániában él. Ha ezek az egymással szomszédos országrészek végleg cigány többségűvé válnak, elképzelhető. hogy a romák eleinte kulturális, majd területi autonómiát igényelnek, végül egyetlen országban egyesítenék a fent sorolt körzeteket. Tekintve a jelenlegi népesedési tendenciákat, s feltételezve ezek állandósulását, azaz az őshonos lakosság ütemes fogyását és a romák átlagon felüli szaporodását, mindez valóra válhat akár húsz-harminc év múlva. Ezek a tervek egyelőre néhány roma politikus félig titkos elképzelései közé tartoznak, de a manapság több állam területén széttagoltan élő cigányság nemzetté egyesítési folyamata beindult. Beindult, méghozzá már 1971-ben, az első roma világkongresszuson, ahol a küldöttek döntöttek a közös zászló, himnusz és nyelv kérdésében. Hazánkban tízévenként tartanak népszámlálást, az utolsó, 2001-es adatok szerint 190 ezren vallották magukat cigánynak. Ez azonban nyilvánvalóan alaposan alulértékelt adat, megbízható becslések szerint ez már akkor inkább öt-hatszázezer embert jelentett. Idén megint tartanak népszámlálást, Anikóm papírjáért és az én kitöltött űrlapomért minden nap jöhet a népszámlálási biztos. Az eltelt tíz évben - megint becslések szerint - nyolc-kilencszázezerre nőhetett a romák tábora, miközben a magyar társadalom folyamatosan elöregszik, s a magyar (tehát nem roma) családokban legfeljebb egy-két gyermeket terveznek. Ebből nagy baj lesz, de a megoldás nem körvonalazódik. Az önzésben világbajnok magyarok, nem kis részben a kereskedelmi tévéadóknak köszönhetően, jórészt önmaguk kényelmi szintjének fenntartásával vannak elfoglalva, amibe nem fér bele a kisebb vagyont felemésztő, emberi odaadást, önzetlenséget követelő gyermekvállalás. Akkor már inkább nyögik a hitelre vásárolt autók törlesztőrészleteit, a fittnesz-szalon bérletárát, a tévé és internet előfizetést, a világért sem mondanának le a hétvégi nagy Tesco-bevásárlásról, na és persze ezek mellett kiköhögik a drága havi lakhatási költségeket. Az igénytelenebb romák mindeközben tűrhetően elvannak a magyarok béréből adók formájában elvont munkanélküli, rokkantsági, valamint gyerektartási segélyekből, s számolatlanul termelik a purdékat. Ami 1920-ban, Trianonban sikerült külső hatalmaknak, vagyis hogy a történelmi Magyarország testéből kényük-kedvük szerint kihasítsanak, az most az egyre inkább belső ellenségként viselkedő cigányságnak újra sikerülhet. Legalábbis egyes vezetőik látomása szerint. Ha nem is a kilencvenegy évvel ezelőtti mértékben, de tovább darabolhatják ezt a szerencsétlen, megkínzott hazát. Ezt persze nem lesz annyira könnyű dolog végrehajtani. Egyrészt az érintett, a magyarnál nacionalistább országoknak is lesz ehhez szavuk, másrészt az Európai Unió sem támogatja a területi szeparációt, hiszen az ilyen eset mindjárt megkérdőjelezné a trianoni határok véglegességét. Márpedig ez láncreakciót szülne, ami újabb európai és világméretű kataklizmához vezetne, ezt pedig végképp nem akarhatja senki. Valószínűbb a területi autonómia, mint legtöbb, ami e tárgykörben elérhető. Akkor is. Gondoljunk bele: az ország más részében lakó magyar ember elutazik Miskolcra, Ózdra, Kisvárdára, Fehérgyarmatra stb., hogy a nagyszülei sírját meglátogassa, az ottani hivatalos ügyeit elintézze, netán csak turistaként megnézze a varázslatos szatmári tájat, a sötéten hullámzó zempléni hegyeket, a szőke Tisza keleti kanyarulatait. És odaérve mit talál? Olyan falvakat, amelyek fiatornyos templomairól és öreg házairól messziről lesír, hogy nemrég magyarok lakták, a kisvárosokban olyan utcákat, tereket, ahol gyerekként maga is sűrűn megfordult iskolából jövet-menet, s talán a házat is megtalálja, ahol nevelkedett. S mindez immár a Cigány Autonóm Köztársaság részeként köszön vissza rá. Húsz vagy harminc év? Nagy szerencsém, hogy akkor már nem élek, mert ha még léteznék, a szívem ebbe szakadna bele.  Kelt 2011.10.12.

 

  (Tizenkettedik kötet) Tíz:

 

  Nagy pernahajder banda ez az Arcanum Kiadó. Ez a csapat adta ki 2002-ben az Erdély CD-met. Ezzel most az a gond, hogy annak idején, még 2001 tavaszán olyan szerződést írtunk a kiadó akkori (és mostani) vezetőjével, B. Sándorral, hogy 3 éven keresztül kiadhatják az anyagot, miközben én ugyanezzel nem próbálkozhatom másutt (például könyvkiadóknál). Nos, jó. Megelégedtem a munkámért kapott összeggel, nem gondoltam, hogy valaha jogvita lehet köztünk. Eltelt 10 év, s eközben rég lejárt az a bizonyos három esztendő. Ha mindent beleszámolok, legkésőbb 2004 végén. Azóta eltelt további hét év, s mostanában - véletlenül - kiderült, hogy a jogos idő leteltével a kiadós fiúk nem hagytak fel a Székelyföld és Erdély címet viselő CD-ROM utánnyomásával és árusításával. Amiről persze egy szót sem szóltak nekem. Az interneten eddig három olyan kiadó nevével találkoztam, amelyik az én CD-met kínálja eladásra, ezek egyike a Vas utcai pedagógus könyvesbolt. Itt ma délelőtt jártam, de nem tudtam megvásárolni, mert elfogyott. A másik kettő kizárólag e-mailben vesz fel rendelést, s postázza az anyagot a megadott címre. Vélhetően mindkettő a B.-féle Arcanum érdekeltségi köréhez tartozik. A következő történhetett. Az évek során a CD-ROM-ot sokan keresték és vették, ami kitűnik abból is, hogy jószerével az összes magyarországi főiskola, egyetem, minisztérium és egyebek digitális könyvtárában meglelhető az anyagom. És akkor még hány példány lehet itthoni és külföldi magánszemélyek birtokában, különös tekintettel a témában leginkább érintett erdélyi nemzettársainkra. De vették ezt a nyugat-európai magyar szórványok is, hiszen az interneten korábban találkoztam az Arcanum német nyelvű, az osztrák és német piacot megcélzó hirdetésével. Ami szép dolog, dicső dolog, hízik tőle a májam. Jót tesz az élet által többszörösen megtépázott egómnak. Ami viszont nagyon nem tetszik, az mindössze annyi, hogy az utóbbi hét évben, szerény számításaim szerint, évente minimum háromszáz darabot eladtak belőle. A megkérdezésem, tehát a beleegyezésem nélkül. Simán megkerültek, átugrottak, mintha a világon sem lennék, pedig egy B. kaliberű számítástechnikai zsonglőr könnyen a nyomomra akad, ha akar. A jelek szerint ez állt tőle a legtávolabb. Ha az éves szinten eladott háromszáz darabot (becsült érték) megszorozzuk az elmúlt hét évvel, 2100-as példányszám jön ki. Ezt tovább szorozva a tétel 5000 forintos árával (az Arcanum 2004 februárja óta minden CD-ROM-ját egységesen ennyiért kínálja), bődületes összeg, tíz és félmillió forint jön ki! Ennyit nyeltek le tőlem hét év alatt. Illetve ennek egy jelentős részét, hiszen ha legálisan megy a dolog, vagyis a három év leteltével új szerződést kötünk, akkor ennek az összegnek a kisebbik hányada járt volna nekem. Így azonban mindent maguknak kaparintottak meg, nem igazán értem, miért? Azaz dehogynem, a pénzért. De megéri ennyit kockáztatni? Hiszen ha lebuknak, amire épp mostanság törekszem, abból nagy baj lehet. Rájuk nézve. Miután tehát az internet böngészése közben (múlt hét szerdán, egy hete) elképedve konstatáltam, hogy ilyen rútul rászedtek, némi, egészségtelen módon elfojtott dühöngés után a tettek mezejére léptem. Ha harc, hát legyen harc! Másnap, csütörtökön megkértem a Flórián téri üzletközpontban GSM-üzletet vezető ügyfelemet, jó ismerősömet, hogy a maga nevében adjon fel egy megrendelést a Székelyföld és Erdély CD-re. Én ugyebár otthonról nem tehetem meg, mert a túlságosan beszédes e-mail címem elárulna. A munkahelyemet nem akarom bevonni a játékba, maradtak tehát a megbízható ismerősök. A srác első szóra megrendelte az anyagot a Heraldika Könyvkiadó nevű webáruháznál, ami, mint említettem, valószínűleg az Arcanum fiókszervezete. Visszajelzés eddig nem érkezett, de még jöhet. A másik megrendelést a kettes számú fiókcég (CD rendelés, Podmaniczky utca) felé indítottam, illetve indíttattam Anikóm kollégájával, a Lajos király vendéglőben szakács Pistivel. Igazság szerint a segítséget maga Pisti ajánlotta fel, hallva Anikómtól, hogyan jártunk. Rendes tőle. Nos, itt jobb a helyzet, mivel a ma dél körül e-mailben feladott rendelést máris visszaigazolták, hogy rendben, két-öt nap alatt kikézbesítik a CD-t a megrendelő Pisti címére. Rólam természetesen nem tudnak. Pistinek természetesen kifizetjük az ötezer forintos vételárat, meg az ezeregyszázas postaköltséget. A lényeg, hogy a CD-vel küldött áfás számla révén legyen a kezemben aduász, olyan hivatalos irat, amivel a bíróság előtt feketén-fehéren bizonyítani lehet a jogcím nélküli utánnyomás és árusítás tényét. Ha ez a birtokomban lesz, ügyvédet keresek, akitől tanácsot kérek a jogi lépések tekintetében. Ugyanis sejtelmem sincs, hogy ilyen esetben a rendőrséghez vagy közvetlenül a bírósághoz kell jogorvoslatért fordulni? Még az is lehet, hogy előbb igyekszem szót érteni az Arcanum, tolvajlelkű kis vezetőjével, B. "úrral", hogy rendezzük le az anyagiakat a bíróság bevonása nélkül. Ez esetben egyelőre nem tudom, mennyit kérjek az elmaradt bevételek fejében? Ha pedig B. "úr" nem hajlik a kompromisszumos, neki anyagilag előnyösebb megoldásra, marad a jogi út. Amihez ugyan szemernyit sem fűlik a fogam, de ha muszáj, hát muszáj.  Kelt 2011.10.19.

 

  (Tizenkettedik kötet) Tizenegy:

 

  Tegnap, szombaton megint egyedül voltam itthon, mivel Anikómat dolgozni hívta a kötelesség. Az időjárás viszont kitűnőbb volt annál, hogy egész nap itthon tébláboljak, tehát miután alaposan megsétáltattam Csicsa komát, felszerelkeztem a minőségi fényképezőgépeimmel, egyet a jobb, egyet a bal vállamra vetve, s az 1-es villamossal elrobogtam a Salgótarjáni útig, vagyis a Hidegkúti Sándor stadionig. Tudom, nem nagy út, mindössze két megállónyi távolság, de aki a kicsit nem becsüli, annak lófasz a seggébe, ahogy azt boldogult apám oly bölcsen mondani szokta volt. Fikarcnyi felhő nem karcolta az eget, minden élő és holt dolog pengeélesen kirajzolódva, vakítóan szikrázott a tomboló Nap aranyfényű zuhatagában. Gyönyörű őszi hétvége ígérkezett. Az egykoron zsidók által alapított patinás, s többnyire ehhez a vitatott megítélésű nációhoz tartozó focistát foglalkoztató MTK pályáját jobbról kerülve, betértem a nyolcadik kerülethez, azaz a Józsefvároshoz tartozó kicsiny Sport utcába. Ez a terület Józsefvárosnak a Kerepes-dűlő névre keresztelt része. Az utca nem véletlenül kapta a nevét, mivel mutatóba sem találni benne lakóépületet, hanem balról az említett MTK-stadion, jobbról a nem kevésbé bejáratott nevű BKV Előre pályája határolja. Az utca csakhamar véget ér, s a végében ott a keresztező Törökbecse utca, amelyről a Budapesti Közlekedési Vállalat "Hungária" villamos kocsiszínének bejárata nyílik. Néhány fotó készítése után kiértem a Salgótarjáni útra, ahol felkaptattam a Blaha Lujza tér és az Új köztemető között teljesítő 37-es villamos magas töltésére, illetve a Keleti pályaudvarba tartó vonatok sínjei felett ívelő vashídra. Korábban már jártam errefelé párszor, főleg az idő tájt, amikor a Fiumei úti Nemzeti Sírkert háta mögötti izraelita temetőbe mintegy hazajártam fényképezni. Évekkel ezelőtt innen vittek be a rendőrök a józsefvárosi kapitányságra, ahol öt órán keresztül némán és mozdulatlanul bámultam a zárka falát. Hej, régi szép garabonciás idők, hol vagytok ma már? De nemcsak a zsidók temetőjének öreg és látványos, némely esetben kimondottan művészi kidolgozású sírköveit, síremlékeit örökítettem meg többször, hanem a Budapest legnagyobb pályaudvara felé tartó, illetve onnan induló sínpárokat, s azon a viharszerű hangzavar kíséretében elzúgó szerelvényeket is. A villamosjáratnak készített hídról a Keleti felé fordulva nagyszerű képeket lehet csinálni; távoli háttérként a Börzsöny kéklőn hullámzó vonulatai, közelebb a volt Népstadion óriási világítótestei és a Thököly úti templom csúcsos tornya látszik. Többek közt. A fényes kígyóként tekergő tucatnyi sínpár épp a híd alatt ír le újabb látványos ívet, hogy aztán elhaladva a volt Gumigyár megkopott üzemei és az Asztalos Sándor utca között, a Kerepesi út alatt ráforduljon a főpályaudvar külső területére. Fényképezéseimet aznap nem zavarta meg holmi villamosforgalom, mivel felsővezeték-szakadás miatt a szerelvények nem jöttek át a Hungária körúton, ideiglenes végállomásuk a Salgótarjáni út kőbányai oldalán volt. Átmenve a villamos híd másik oldalára, a távolban feltűnt a részben a Kőbányai út mentén húzódó volt Ganz-MÁVAG (itt készült a magyar vasúti kocsik és mozdonyok többsége) egyik masszív gyárkéménye. Ennek láttán valamiképp leesett a tantusz, hogy tulajdonképpen a 2005 decemberében bezárt józsefvárosi pályaudvar közelében, annak hátsó traktusa mellett járok. Akkor meg, miért ne kíséreljem meg a történelmi múltú pályaudvar innen való megközelítését, hiszen, mint gondoltam, kerítésnek nyoma sem látszott. Ez persze nem mindig volt így, de az 1990-es évek közepén, végén a főváros központjából eltüntetett ipar miatt az addig nagy forgalmú teherpályaudvar szükségessége is megkérdőjeleződött, magyarán a pályaudvart a jelzett időpontban bezárták. Azóta az épületek állaga tempósan romlik, miként magam is tapasztaltam az eddig megejtett három látogatásom alkalmával. Igen ám, de azokon az évekkel ezelőtt megejtett illegális látogatásokon (többnyire a kerítések megmászása révén jutottam a kihalt, ám ettől még vagyonőrök által felügyelt területre) a néhai pályaudvarnak az Orczy úthoz közeli főépületeit fényképeztem, s eleddig nem jutottam el az onnan fél kilométerre eső hátsó területekre. Most adódott az alkalom, hogy erre is sort kerítsek. Egy balesetveszélyesre kopott lépcsősoron leereszkedve a villamos híd magas töltéséről, s átvágva a merész kanyarív miatt ugyancsak nem életbiztosításnak számító vasúti síneken, a túloldali ecetfák sűrűjén áthámozva magam máris bezuhantam a volt pályaudvar keleti fertályára. A verőfényes időben olyan érzés fogott el, mintha a levegő hőmérséklete egyszerre több fokkal hűvösebbre fordult volna, amint megpillantottam az egykori kiszolgáló épületek viharvert homlokzatát, festékszóróval összefirkált falait, betört ablakait, tárva-nyitva álló ajtóit. Úgy látszik, a vasúti üzem hátsó frontját leginkább hosszú, földszintes raktárakkal telepítették be, ezek egy helyütt valóságos utcát alkottak, amint több száz méter hosszon kétfelől közrefogták a fényesre kopott bazaltkockákkal kirakott utat. Mindenfelé a pusztulás nyomai; a fém- és egyéb tolvajok által leszerelt villanyórák hűlt helye, a földön a feleslegesen kiütött ablaküvegek milliónyi szilánkja, üresen kongó hideg raktárbelsők, a csövesek népes tábora által végletekig lelakott egykori szobák, az épületek falai mellé hajigált törött irodabútorok a szürke szocializmus ragacsos korából. Egyedül a virulensen tenyésző, magát minden élethelyzetben feltaláló gaz, és az egyéb igénytelen vegetáció (akác- és ecetfák) burjánzó jelenléte bizonyította, hogy nem valamiféle, minden élő szervezetre végzetes atomcsapás érte Józsefváros eme elátkozott szegletét. Fotóztam feszt, hiszen látszólagos lehangoló jellegük ellenére vonzódom az ilyen városszéli, kültelki helyekhez, legyen az lerobbant ipartelep, elhagyatott vasútállomás, vagy bontásra ítélt, kiürített bérház, ezek láttán azonnal elememben érzem magam, s már azt is tudom, miért. Azért, mert a megmaradt romokon - lelki szemeimmel - mindenfelé az egykori pezsgő életet, a hétköznapi munkát végző, a két keze munkájából élő szorgos embert látom. Akinek a sorsa megengedte, hogy akár a legparányibb mértékben, de a történelem végtelen folyamának (vagy sivatagának) része legyen. De ez így nem is igaz, hiszen nem ő a történelem része, hanem ő maga a történelem, amely megállapítás, már csak a létezése okán is, alanyi jogon illik minden halandóra. Ez egyfajta rövidített időutazás a történelmi mércével mért közeli múltba, amely attól hiteles, hogy olyan időt idéz fel, amelynek valamiképp magam is részese, tehát tanúja voltam. Ilyenkor pillanatokra, másodpercekre közrefognak a többnyire rég föld alá került férfiemberek és asszonyok, akik mint egy régi, megkopott fekete-fehér filmben, jönnek-mennek, tesznek-vesznek körülöttem. Nem értem, hogy konkrétan mit mondanak, de a fülem vevő az érzelmek húrjának legkisebb rezdülésére, miáltal érzékelem a hangjukban bujkáló indulatot, nyugalmat vagy kíváncsiságot, látom a tekintetüket, orromban érzem a verejtékes ingek savanyú szagú kipárolgását. Egy letűntségében is létező világba érve köztük élek. A jelenben néhány másodpercnek számító időporció "odaát" időtlenné válik; óráknak, napoknak tűnne, ha lenne értelme mérni. Egyetlen intenzív érzés betölthet egy egész emberéletet, s ha így nézem, számomra rengeteg életet utalt ki a sorsom. Így könnyű időutazónak lenni. De most vissza a jelenkori földre, illetve a hosszú, földszintes raktárak között húzódó macskaköves utcára! Egy pillanatra elállt a lélegzetem, amikor előttem húsz méterrel megtermett farkaskutya sétált ki a kihalt, napos útra. Nem tudom, a telephez tartozó őrkutya, vagy valahonnét elcsatangolt eb volt, de ez most nem számított. Rajtunk kívül sehol egy teremtett lélek. Szerencsémre addig is óvatosan mozogtam, a lehető legkisebb neszt ütve jártam a meglehet néptelen, de semmiképp sem lélektelen tájon, tudat alatt talán épp az efféle helyzetre készülve. A mérete és fajtája miatt veszélyesnek látszó eb nem vett észre, s mivel eleve úgy kocogott elő a raktársor árnyékából, hogy a velem ellentétes irányba figyelt, megfontolt, ám fürge manőverrel eltűntem az egyik félig nyitva maradt vasajtó mögött. Amit gondosan betettem magam mögött, s a csarnok túloldali ajtaján gyorsan távoztam a környékről. A szívem a torkomban dobogott, de ötven méterrel odébb már biztos lehettem a megmenekülésemben. A hosszú raktárépületek egyikénél egy mintegy másfél méteres magasságban húzódó betonrámpán ácsorogva, pont a villamos hídjáról kiszúrt gyárkéménnyel egy vonalban, attól kétszáz méterre álltam. A kémény mögött az egykor a Ganz vezérkarának és értelmiségi holdudvarának otthonául szolgáló Tisztviselőtelep víztornyának sajátos csúcsa tűnt elő. Előttem és egyben alattam a magasra nőtt, elszáradt gaztól alig látszó sínek mozdonykerekektől évek óta érintetlen, rozsdabarna kígyói kúsztak kelet-nyugat irányban. Ezeken túl, tőlem mintegy száz méterre, a Kőbányai úti Négy Tigris (kínai piac) egyforma raktárbódéinak és fémkonténereinek sora, valamint az árusok szedett-vetett viskóinak tetőtengere látszott. Nem arra indultam tovább, hanem a rozsdamarta sínek mentén keletre, kifelé a pályaudvarról, lényegében a legfeljebb háromszáz méterre futó Hungária körút irányába. Kifelé tartva elsőként a sínektől balra álló emeletes kis épület szúrt szemet. A szuverén, stílusos, tip-top épület síkjából előre kiugró zárt erkélyt (valójában inkább erkélyszobát) alulról egyetlen hengeres kőoszlop támasztja alá. A ház akár nyaralónak is elmenne a Duna partjára. Persze minden ablaka bezúzva. Az oldalsó lépcsősoron feljutva az emeletre, első pillantásra kitűnt, hogy ez lehetett a pályaudvari áru- és személyforgalomban meghatározó szerepet betöltő váltóőr irányítóháza. Az emeleti helyiségek egyike a vécé volt, a másik az erkélyrészt is magába foglaló irányítóterem. A szoba szűkös méretei okán alig lehetett elférni a középre rögzített súlyos fémváz, a valószínűleg a váltók állításában központi szerepet betöltő gépszerkezet maradéka mellett. Az épület feltérképezése után visszatérve a sínek közé, kisvártatva egy olyan, a falusi utcákon itt-ott még látható artézi kutakra hasonlító vasszerkezethez értem, amelyen át annak idején vizet pumpáltak a gőzmozdonyok hengeres víztartályába. A tartályt alulról szénnel vagy fával hevítették, a keletkező gőz nyomását pedig (szelepek, dugattyúk, áttétek segítségével) a mozdony kerekeinek meghajtására használták. A hajlékony, irányítható víztömlőnek már csak a csonkja volt meg. Néhány leégett vasutas ház mellett elhaladva balról feltűnt egy összefirkált falú, sárga téglákból rakott kis őrház, lezárt ajtóval. Ennél a pontnál, amely kőhajításra található a Hungária körúti vasúti felüljárótól, válnak el a Keleti pályaudvar felé kanyarodó, a rendszeres használattól fényesen tükröző sínpárok a Józsefvárosi pályaudvarra tartó rozsdás vágányoktól. Elérve a Hungária körút és a Könyves Kálmán körút találkozási pontjául is szolgáló felüljárót (vasúti hidat), vad fotózásba kezdtem, részint a Népliget (s ezzel a Könyves Kálmán körút és a Kőbányai út kereszteződése), részint az ellenkező oldalon a Hungária körút irányába. A felüljáró alatti kétszer háromsávos úton szinte szünet nélkül surrogtak a hétvégi össznépi kirajzáson résztvevő autók gumiabroncsai, néha az 1-es villamos sárga fémhernyója dübörgött el a lábam alatt. Miután körültekintően átvágtam a használatban lévő sínpárokon (az egyikükön tíz másodperccel előbb személyvonat zúgott el a Keleti felé), a töltésről a Hungária körúti oldalon értem le. Még készítettem néhány képet a körúttól tíz méterrel beljebb álló, engem mindig a gyulafehérvári székesegyházra emlékeztető, annak kicsinyített másának tűnő vasutas templomról, az MTK-stadionról és a Salgótarjáni úti zöldségpiacról, mielőtt felszálltam a Stadionok felé tartó villamosra. Jó kör volt, ahogy mondani szokás. És tanulságos, mint a legtöbb efféle kirándulásom.  Kelt 2011.10.23.

 

  (Tizenkettedik kötet) Tizenkettő:

 

  Az emberiség történetének legnagyobb és legnagyszerűbb találmánya az idő. IDŐ. A másik gigásszal, a térrel ellentétben fizikai valójában nem létezik, mégis van, mert az emberi létfenntartás igénye akarattá sűrűsödve létrehozta, mint a körülöttünk zajló változások viszonyítási értékét. Ha valamiben igaza lehet a legtöbb vallás tanításának, miszerint az ember Isten képmására teremtődött, s értelmét az isteni szikrától nyerte, akkor az idő fogalmának megalkotását, bevezetését és gyakorlati használatát, mint az ötletek ötletét, bizonyítéknak kell vennünk a Teremtő és a halandók közötti rokoni kapcsolat tekintetében. Az ember ebben az esetben olyat alkotott, aminek nagyszerűsége, páratlan volta elbizonytalanítja a megátalkodott ateistát is, s teljes revízióra, vagy legalább korrekcióra készteti Isten létének konok tagadásában. A klasszikus felosztás három egységre tagolja az időt: múltra, jelenre és jövőre. Minden halandó ezt az évezredek alatt bejáratott triászt tartja elfogadottnak, természetesnek, magától értetődőnek, pedig a kategorikus felosztás ellentmond az idő végtelensége fogalmának. Ha az mondjuk: múlt, akkor kizárólag a világmindenségben lezajlott események egy bizonyos szakaszára vonatkoztatunk, legyen az bármennyire messze mögöttünk maradt cselekménysor. A végtelen múlt éppúgy értelmezhetetlen, mint a végtelen jövő kifejezés, mivel mindennek kell hogy legyen kezdete és vége, tehát a mögöttünk maradt események - egyre hátrébb és hátrébb jutva - egyszer csak elfogynak, ha tudunk róluk, ha nem, miként az emberiség (és a világmindenség) előtt álló eseményláncolat is megszakad egyszer. A múlt, jelen, jövő hármas felosztás szerinti időtáv tehát véges, mivel a múlt kezdetével és a jövő végével behatárolható. (A jelennel, mint a jövő és a múlt közé ékelődött ütközőzónával e helyütt alig érdemes foglalkozni, hiszen a jelen, mint állapot, mérhető formában nem létezik. Hiszen mit lehet mondani a jövő lyukas hombárjából búzaszemek alakjában kipergő jelenről, amit a múlt örökké résen lévő éhes madarai azonnal a csőrükbe kapnak? Egyetlen szemet sem hagynak kárba veszni. Senki sem látta, csak a résen körüli szüntelen szárnycsattogás jelzi, hogy lenni kell ott még valaminek, ami nem hombár és nem madár.) És itt jön el a lényegi kérdés felvetésének ideje: abszurditása, az emberi logikai láncolatba nem illő mód ellenére létezhet-e valami egyéb időféleség a határokkal végződő múlton és jövőn túl? Mivel az idő látszólag a sorukra váró és már lezajlott események egymáshoz való viszonyának meghatározója, a kérdés úgy is megfogalmazható: létezik-e valami egyéb eseményféle az első és utolsó esemény előtt-után? Nem lehet kizárni, hogy az emberi elmével valóban "beláthatatlan" idő látszólag lineáris fonalának ellentétes irányba mutató két fő alkotója, a múlt és a jövő a "látóhatáron", azaz az ember esetében a képzelet határán túli tartományban találkozik, mintegy önnön középpontja körül sebesen forgó, megbonthatatlan gyűrűt formálva. Ez egyrészt azt jelentené, hogy a jövő éppúgy keletkezhet a múltból, miként a múlt a jövőből, hiszen a véges végtelenbe zárt szabályos gyűrűnek sincs (tér- és időbeni módon) meghatározható eleje vagy vége. A jövő tehát egyenlő az újrahasznosításra váró múlttal, a múlt egyenlő a szintén újraalkalmazásra váró jövővel. Egyszerűsítve: múlt egyenlő jövő. Ez persze nem jelenti azt, hogy a gyűrű "anyagát" kitevő események valaha is pont úgy (állandósult összetételben) ismétlődnek, ahogy az egyszer lejátszódott a sebes forgásában állni látszó időkarikához a látszatszuverenitás szabadonfutó görgőivel csatlakozó jelenben élő egyes ember szeme láttára. Ez mindössze annyit jelent, hogy az időben lejátszódó cselekmények száma - legyen szó bármilyen irdatlan mennyiségről - véges, azaz atomi szinten lényegében minden ismétlődik, ami csak azért nem szúr szemet, mert alkalmanként más és más eseménymorzsa kötődik hozzá, azaz a részletek kaleidoszkóp módjára új alakzatba rendeződve eredeti cselekménynek tűnnek. 

  Az előzőekben vázolt gyűrűelmélet kizárásával azt feltételezzük, hogy az idő valóban lineáris elrendeződésű cselekménysor, miből következően két végének nem lehet találkozási pontja. Vagyis a bizonyítottan táguló tér egyrészt mintegy maga előtt sodorja az időnek azt a vélhetően bekövetkező, ámde ma még fikcióként létező részét, ami a köznyelvben jövőként bukkan fel, másrészt maga mögött tudja, mint a folyón (idő) haladó hajó (jelen) önnön, a távolban elenyésző farvizét, a múltat. A folyóhasonlatnál maradva képzeljük el az Amazonas-mentén élő indiánok világképét, úgy ezer évvel ezelőtt. Akik persze tudták, hogy minden folyók folyója valahonnan jön és valamerre tart, de az áthatolhatatlan őserdővel szegélyezett folyóparton leélt életük során mindez úgy tűnt, mintha az irdatlan nagy és titokzatos folyam a semmiből születne, és a semmiben oldódna fel. Nos, a mai kor embere sem jut feljebb vagy lejjebb az idő ködből kilépő, és ködben elenyésző virtuális folyóján, csak amennyire a fantáziája engedi. Csakhogy az emberi fantázia által befogott táv olyan csekély, hogy kimutatni sem lehet az idő vonalán. De mégis, próbáljunk meg túllépni a saját árnyékunkon, s igyekezzünk megfejteni, honnan ered a folyó, s hová tart! Úgy vélem, nincs olyan messze a forrás, és nincs olyan távol a végállomás, mint azt gondoljuk. Ugyanis, ha az idő a logikusan, egymásból következő cselekmények (események) egymáshoz viszonyított helyzeteként definiálható,... De legyen elég ennyi! Minek fárasszam magam, ha egyszer úgyis mind meghalunk?  Kelt 2011.11.02.

 

  Vége a nyolcvanegyedik résznek