ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                                  Nyolcvanadik rész

 

  (Tizenkettedik kötet) Hét:

 

  (A szatmári utazás leírásának folytatása.)

  Szombat (szeptember 17.). A remek, napsütéses reggelen újfent egymagam indultam útnak, s Vásárosnaményt a Kisvárda felé vezető úton hagytam magam mögött. Az első településként elém kerülő Ilkre igazság szerint nem emlékszem. Épp ezért nem lehetett nagy durranás, hiszen sem emlékmű, sem egyéb építészeti érdekesség nem került dokumentálásra. A következő Gemzse annál jobban megmaradt bennem. Ez elsőként az út mentén magasodó szépséges, zsindelyes, négy fiatornyos haranglábának köszönhető, de a mellette kezdődő parkban látható, eléggé egyedi kivitelezésű, mondhatni tájba illő világháborús emlékműve is kellemes emléket hagyott bennem. A 2000-ben készült, temetői csónakfa mintájára kifaragott alkotás mindkét világháború katonaáldozatainak emlékműve. Szabolcsbáka sem vallott szégyent a látnivalóival. A vénnek tűnő templomhajó, amelynek fehérre meszelt fala szikrázva verte vissza a tisztán kéklő égből szinte zuhatagként ömlő fényt, mindjárt elrendezte az elsődleges kérdést, amikor a bejárata mellett felfedeztem az első világháború elesett harcosaira emlékeztető márványtáblát. Az út ellenkező oldalán pedig nagyszerű fa harangláb állt, kicsit zömökebb, tömörebb a Gemzsén látottnál, de zsindelyes, négy fiatornyos, ahogy az a reformátusoknál lenni szokott. A kőtemplom melletti nagyobb füves terület közepét a második háború nagyon szép emlékműve díszítette; egy derékba tört fához támaszkodó magas kopjafa, amelynek szárán mívesen bevésve sorakoznak a hősök nevei. Anarcs pár kilométerre esik a mögötte terpeszkedő Kisvárdától, de a csendes településen szikrányi sem érződik az itteni léptékkel mérve terjedelmes város hatásából. Emlékművet nem leltem, viszont találtam egy érdekes, sajna omladozó régi kúriát. Kocsimmal lassan haladtam a falu főutcáján, hogy időben fékezhessek, ha valami érdemlegeset látok, így pillantottam meg az újabb építésű általános iskola emeletes tömbje mögé rejtve. A kocsit az út szélén hagyva, fényképezőgéppel a kezemben közelebb mentem. A földszintes főépület körül semmi sem mozdult, s hogy jobb fotós helyzetet találjak, a gazos hátsó udvarnál próbálkoztam. A kúria közvetlen szomszédságában állt egy barokk homlokzatú kis templomféle is, a tetején katolikus kereszttel, szerettem volna egybefogva lefotózni őket. De nem találtam megfelelő pozíciót, így a hátsó traktus felé néző, többnyire erősen befüggönyözött, bezárt ablakok mentén igyekeztem vissza a kúria elé. Két ablakon is benéztem a félhomályos szobákba, s elállt a lélegzetem a gazdátlannak látszó öreg kisbútorok, könyvek, asztalra vetett iratok, egyéb csecsebecsék láttán. Feltámadt bennem a tolvajösztön, s már azt próbálgattam, be tudom-e nyomni feltűnés nélkül az üvegeket? Szerencsére az ablakok ellenálltak, nem törtek, nem repedtek. Viszont az épület oldalsó bejáratát nyitva találtam, s besurrantam rajta. Nem oda jutottam, ahová szándékomban állt; egy limlomokkal teli, súlyos függönnyel leválasztott helyiségben találtam magam. Épp nekiláttam volna a "kincsek" szemezgetésének, amikor a félrehúzott függöny mellől egy hetvenes éveiben járó öregasszony nevető szemei mélyedtek az enyéimbe. Nem tudom, hogyan került észrevétlenül a hátamba, nem hallottam a lépteit. Lányos zavarom két másodpercig tartott, aztán hidegvérrel köszöntem a néninek, s rögvest a kúria nagyszerű arányairól kezdtem fecsegni. Láttam rajta, nagyon is tudja, mit keresek itt, de bölcs, tapasztalt asszony lévén nem vetett semmit a szememre. A kölcsönös bemutatkozás közben kiszédelegtem a szabadba, a néni mindenütt a sarkamban. A kúria főhomlokzata elé sétáltunk, ahol a súlyos tetőzet tartásában is segédkező, pompás ácsolatú veranda ugrott előre a fal síkjából. A néni azonnal sorolta a fontosabb tudnivalókat, miszerint a kúriát valamelyik Teleki grófnő építtette az 1700-as évek utolsó harmadában, a mellette álló templom pár évvel később készült el. Sajnos öt éve ismeretlenek ellopták a harangjait. Benéztem az ajtó nélkül ásítozó, ürességtől kongó kis templomba, vagy inkább kápolnába, de a kereszttel jelölt oltárkövön kívül semmi mást nem láttam. A kúria teljes neve Teleki-Rabovay-kúria, de hogy ki volt az a bizonyos Rabovay, máig nem tudom. A néni még panaszkodott egy sort a műemlékvédelemre, akik ugyan tavaly teljesen újra cserélték a védetté nyilvánított épület tetőzetét, de az egyéb erősítési, felújítási munkálatokra nincs pénz. Fűtés nélkül, néha mínusz három fokban éjszakáztam az elmúlt télen, mivel a gáz és a villany ki van kapcsolva - tette még hozzá, s én nem győztem csodálkozni az elszántságán. Miután mindent elmondott amit tudott, elérkezettnek láttam az időt a rugalmas visszavonulásra. Udvariasan elköszöntem a rendkívül szimpatikus hölgytől, s beültem az autóba. Kisvárda csalódást okozott, mert ugyan a városi temetőben hamar rátaláltam az emlékműre, na, de milyenre? A látni valóan legfeljebb egy-két évtizedes, a kupolája és az oszlopai miatt leginkább a margitszigeti zenélőkútra hasonlító alkotás eleve körbe volt tekerve széles műanyag szalaggal, s azon több helyütt figyelmeztetőtábla lógott: vigyázat, omlásveszély! A kupola alatti nyitott kis csarnokban négyszögű kőoszlop állt, felső részének oldalain az első és a második világháború emléktáblájával, illetve a második háború alatt meghalt zsidók emlékére faragott, egyszerű szövegezésű márványtáblával. A negyedik oldal márványlapja üresen állt, úgy tűnik, a helyi illetékesek még nem találták ki, kiket kellene gyászolni azon a részen. Szóval, ez sem komoly dolog, inkább kabaré. Még inkább kegyeletsértés. Meglehet, a város belső részén találtam volna méltóbb alkotást, de nem valószínű, hiszen a régi emlékművek felszámolása után szoktak ilyen lélektelen, új művekkel előrukkolni. Kisvárda mindenesetre letudva, bár őszintén szólva ezen a téren nem egészen tiszta a lelkiismeretem. A városból északra, a szomszédban fekvő Döge felé indultam. Hiába, hogy hosszában oly terjedelmes falu, itt bizony nem termett számomra babér. A mostanság renovált református templomtól nem messze megtaláltam a második világháború emlékművét, de az elsőét a temetőben sem. Mivel nehezen fogadtam el, hogy egy ilyen méretes település nem emelt hősi emlékművet, a harmadik meddő kör megtétele után bekopogtam a templom melletti paplakba. Nagyot néztem, amikor a harmincas éveiben járó tiszteletes nekiállt szabadkozni, mondván, csak három éve került ide szolgálatra, nem tudja, van-e itt emlékmű. Na, gondoltam magamban, három év alatt az utolsó egérrel is megismerkedem, nemhogy a gondozásomra bízott faluval! A következő település, Szabolcsveresmart kint fekszik a Tiszánál. Tiszta, rendezett falu, csodálatos természeti környezetben. Ezt nyilván mások is felfedezték, mert oda-vissza elég sok túrakerékpáros mellett hajtottam el. Itt végre ismét leltem elfogadható emlékművet, mégpedig a főutca kanyarulatából kimetszett, elkülönített kis téren. Az alacsony kovácsoltvas kerítéssel közrefogott emléksziget központi részét a második világháború emlékműve foglalja el, ehhez csatlakoznak kétfelől az első világégés református és katolikus felekezethez tartozó elesetteinek névsorát tartalmazó kövek. Visszafordulva az ezer látnivalót kínáló úton, Kisvárdáról most - a 4-es főúttal párhuzamosan futó régi úton - Fényeslitkét céloztam be, ahol az 1848-49-es szabadságharc emlékművén kívül megtaláltam az engem jobban érdeklőt is. A két háború összevont emlékműve egy félmagas talapzatból, s egy azon fekvő bronzalakból áll. Az oldalán fekvő férfi baljával kisebb pajzsot tart maga fölé. A feljebb fekvő Komorón néhány vén ház ötlött a szemembe, egyéb vonatkozásban nem jártam szerencsével. Innen nem mentem tovább északra, hiszen arrafelé tegnap voltam. Pár percen belül ismét Kisvárdán utaztam át, ezúttal a Dombrád és Cigánd közötti Tisza-hidat becélozva. Az odavezető úton elsőként Kékcsére értem. Korai volt az örömöm, amikor a főutcán haladva a távolban megláttam valami malom- vagy hombárszerű építmény kimagasló tornyát, s abból következtettem a település gazdagságára, s ebből adódóan egy szebb, jelentékenyebb emlékmű létezésére. Emlékmű ugyan lett, de csak amolyan alibiféle. Egy park közepén magasodó hófehér kőobeliszk csúcsának közelében megláttam az első, a kőoszlop ellenkező oldalán a második háború elesetteinek névsorát. A még ennyit sem mutató Tiszakanyár után mindjárt kétfelé ágazik az út. A jobb oldali ág rávezet a Tisza túloldalára (Borsod-Abaúj-Zemplénbe) vivő hídra, a bal oldali pedig a pár kilométerre eső Dombrádra visz. A jobb oldalit választva kisvártatva a szűk hídon száguldottam a tegnapi alkony miatt kimaradt Cigánd látnivalói felé. Cigánd mindörökre a szívembe lopta magát. Mintaszerűen tiszta, rendezett község, roma alig. Jókora méretű zöld parkjának szélén ott az első világháború vaskos obeliszkje, és kizárólag az elsőé! Tehát nem összevont, spórolós, hanem az első világégés hőseinek szóló. A vele szemközti házak közt feltűnt az a tájház jellegű, szemmel láthatóan nemrég felújított régi parasztház, amely előtt és körül valami nagyobb népünnepély előkészületei folytak. Mint hamarosan értesültem, délutánra és estére fesztivál lesz itt, méghozzá a népi recept alapján készülő rétes készítésének jegyében. Rétesfesztivál. A házhoz tartozó kert túlsó végében egy ponyvatetővel fedett nagyobb színpadot szereltek fel hangosítókkal, az előtte elterülő füves részen hosszú asztalok, s azok körül padok várták a vendégeket. Legalább húsz ember az asztalok terítésével, csinosításával foglalkozott. A park és a parasztház közötti út szélén az alkalomra feldíszített lovas hintók várták a víg urizálásra vágyó nagyérdeműt, de mivel egyelőre még csak dél körül volt, még nem harangoztak, az igazi sokadalomra néhány órát várni kellett. Én azonban csak átutazóban jártam itt, nem várhattam, ezért benéztem a tárva-nyitva álló tájházba. Egy idősebb, kedves hölgy személyében mindjárt kalauzom is lett, aki velem együtt szobáról szobára végigjárta a házat, miközben mindent elmondott s szűkebb-tágabb környékről összegyűjtött népi berendezési tárgyakról. Egy idő után elsietett valami dolga ügyében, én pedig kihasználtam az alkalmat és leléptem, noha korábban erősen marasztalt. A hídon visszajöttem a folyó bal oldalára, s vele Szabolcsba. Most már jöhetett Dombrád, s jött is. A templom utáni sarkot elfoglaló árkádos házasságkötő terem épülete előtt valódi, hamisítatlan klasszikus emlékműre leltem. A szuronyos puskáját előreszegezve tartó kőkatona a műfajon belüli hagyományos stílus tipikus példánya, de ez nem lekicsinylés akar lenni, mivel számomra éppen ezek a szobrok testesítik meg az igazi első világháborús emlékműveket. De Dombrádnak volt még egy aduja, amivel számomra végképp szép emlékű marad, méghozzá a kisvasútja. Meg a hozzátartozó végállomás épülete, s a körülötte elrendezett szabadtéri közlekedési múzeum. Öt-hat éve, hogy végleg leállították a Dombrád és Nyíregyháza közötti keskenyvágányú vasúti közlekedést, ami korábban emberek ezreit szállította a kisvasútra felfűzött falvak között. Ezt a ötven akárhány kilométeres nyomvonalat még jó párszor módomban állt keresztezni, mivel Dombrádot elhagyva lényegében ezt követtem. Például ennek a gazzal felvert sínjei közt bukdácsoltam át a hat kilométerrel nyugatabbra fekvő Újdombrádnál, ahol egy régebben bezárt szeszgyár omladozó épületeit álltam meg fényképezni. A Dombrád méretű Nagyhalászon nem találtam értékelhető emlékművet, azt, amit annak akartak eladni, fényképre sem méltattam. Egész Nagyhalászon a kisvasút itteni állomását tudtam fotózni, aztán állhattam odébb egy házzal. A városkából téves úton tartottam kifelé, így eshetett meg, hogy a közelebbi Ibrány helyett a távolabb fekvő Kótajon kötöttem ki. Igaz, Kótajt így is, úgy is meglátogattam volna, de elméletileg nagyjából két órával később. Nem baj, hogy így történt, mivel itt is csinos, klasszikus emlékművet találtam. A templom melletti talapzaton álló katona itt is puskát markol, de a csövénél fogott fegyver tusa a lába mellett nyugszik, míg a baljában tartott kürttel riadót fúj. Bujon másfajta stílusú, de szintén méltó emlékműve áll az egykori harcosoknak. A talapzat tetején egymás mellett szorosan álló kis katonafigurák mintegy áttörhetetlen védőfalat alkotnak. A lapított, négyszögletű talapzat előoldalán a második, két oldalrészén az első világháború hőseinek nevei olvashatók. Tiszabercelen megint obeliszk fogadott, míg a tőle nyugatra található Gávavencsellőn két emlékművet is fotózhattam. Ez úgy volt lehetséges, hogy az első világháború idején a mai település még nem létezett, ellenben volt egy önálló Gáva és egy hozzá közeli, ugyancsak önálló Vencsellő. A keletebbre fekvő Gávának még az eredeti klasszikus, puskát markoló katonája áll a főutca melletti közparkban elhelyezett talapzaton, Vencsellőn már újabb emlékműegyüttes látható, amelynek mindössze az egyik tagja, egy márványtömb emlékeztet az első világháború hőseire. Ez utóbbiak kiállítási helye a vencsellői templommal átellenben található. A templomkert kapuja előtt fut el a kisvasút sínpárja, s egy öreg, itt hagyott padból, s néhány egyéb árulkodó nyomból következik, hogy a vasúti megálló a közelben lehetett. Balsán a temetőben találtam egy "hősök sírjának" nevezett monumentumot, ami annak a 34 magyar honvédnek állít emléket, akik 1944 őszén a falu melletti harcokban estek el. Szabolcs településhez érve tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen a mostani, összevont megye nagy részének (s az egykor önálló, egész Szabolcs vármegyének) nevet adó helységbe értem. A falu méretű település pedig a valamikor itt földvárat építtető Szabolcs vezérről lett elnevezve. Először a földvár sáncaihoz sétáltam el. Az ovális, hozzávetőleg két focipályányi földdarabot nagyjából három és öt méter közötti magasságig emelkedő, leginkább a babszem körvonalára hasonlító földhányás fogja körül. A bejáratánál Szabolcs vezér fémbe öntött íjas szobra látható, míg kicsit jobbra fordulva egy meredek lépcsősor az 1896-ban felállított millenniumi obeliszkhez vezet. Innen fentről remek kilátás nyílik az ősi településre, azon belül is a sánc szélétől száz méterre álló Árpád-kori templomra. A torony nélkül épült templomtól tíz méterre, a magas és dús lombú fák között ugyan látható egy egyszerűbb harangláb, de ez újabb keletkezésű. Már letettem volna róla, hogy itt találok első világháborús emlékművet, amikor egy kanyarral odébb belebotlottam az árkádsort utánzó, modernkedő alkotásba. Timár faluban egy eklektikus emlékoszlopra leltem, ami, szerintem, a rendszerváltás előtt szovjet katonai emlékmű lehetett, s amit utóbb világháborús emlékműre konvertáltak. A közepes méretű városnak számító Rakamaz sem nyújtott különösebb lelki felüdülést, ami nem csoda, hiszen fontos vasúti gócpont Miskolc és Nyíregyháza között. Terveztem, hogy Rakamazról visszafordulok, hiszen megint elég messze sodródtam Csarodától, az idő is előrehaladt, ráadásul a lelkiismeretem megnyugtatására nem hagyhattam ki a tévedésből elkerült települések legalább futó megtekintését. Hogy időt takarítsak meg, a régi autóstérképen sárgával, tehát a még jól járható utak színével jelölt útvonalon szándékoztam távozni. Ezzel megspóroltam volna, hogy ismét átautózzak Timáron, Szabolcson és Balsán, s nyílegyenesen Vencsellőn kellet volna kikötnöm. Igen ám, de a térkép rég elavult, miként a rövidítésre kinézett útszakasz aszfaltburkolata is. Főként eleinte rengeteg nagyobb kátyút kellett kerülgetnem, néhányba bele is csúsztam, tehát amit a rövidítéssel nyerhettem volna a vámon, azt elveszítettem az úthibákból eredő időpocsékolás révén. Ellenben nem csodálkoztam, hogy egyszer sem jött szembe autó. Amúgy volt pozitív hozadéka is ennek a rossz útnak, mégpedig a szinte végigkísérő kukoricatáblák jóvoltából. Egy helyütt megálltam, a kutya sem járt arra, s téptem harminc cső kukoricát a Tábornok utcai galambok részére. A minősíthetetlen útminőség ellenére azért végül elértem a másfél órával előbb megjárt Vencsellőt, s a pokolból való menekülésem örömére lefotóztam az itteni iskola előtt megpillantott (korábban nem vettem észre) Rakovszky-emlékművet. A kimaradt falvak közül először Paszabot tudtam le. Hamar megvolt, mert semmi értékelhetőt nem találtam. Most jött Ibrány, amiről odáig azt hittem, valami nyugalmas tiszántúli porfészek. Ehhez képest, bár csöndes hétvégi (szombat) délután volt, nagyon is lüktető életet találtam a városias településen. Meg eléggé sok cigányt, főként fiatalt, ami külön rossz hír. Némi érdeklődés a helyieknél, és a temetőben rátaláltam a keresett emlékműre. Igaz, hogy meglehetősen új alkotás, de van benne fantázia, nem annyira elvont vagy éppen semmitmondó, mint az egy-két évtizede készült hasonlók többsége. Mindjárt a temető bejáratával szemközt feltűnik a három nagyobb sziklatömb, amelyek tetejét egy látszólag odavetett ágyúcső és a köré tekert szögesdrót foglalja el. A sziklák tövénél három, enyhén döntött fekete márványlap látható, rajtuk az első világháborúban elesett katonák neveivel. A második háborúé a bejárattól jobb kézre esik. Ibrányról ismét Nagyhalászra értem, ahol újból elhaladtam a bosszantóan üres, semmitmondó "emlékmű" mellett, amit ezúttal sem fotóztam le. Csak azért se. Készítsetek az alkalomhoz méltó emlékművet, akkor visszajövök! A kisvárost déli irányban elhagyva, Kemecse felé indultam. A templomkertben olyan obeliszkre leltem, amelyen az első világháborúból tíz elesett katona nevét tüntették fel, a maradék felületet a tízszer ennyi második világháborús katona, valamint a zsidó áldozatok névsora borította. Csak azt nem hiszem, hogy az első világháborúban odaveszettek mindössze tízen voltak. A 4-es főúthoz közeli Nyírbogdányt fél hat tájban értem el. Az erősen hanyatló Nap sugarai még elég fényt bocsátottak a rendelkezésemre, hogy jó képet csinálhassak a templomtól kétszáz méterre álló összevont emlékműről. Székely település sebet ütött a szívemen, mert az érdekes kinézetű református templom és a közelében látható kastély örömmel és reménnyel töltött el, amelyekből erősen visszavettem a falu nemzetiségi összetételét látva. Legnagyobb bánatomra mindenfelé cigányok jártak az utcákon, megint inkább a fiatalabb korosztályból valók, s még a gyönyörűen kifaragott székelykapuval feldobott főtér padjain is a kormos képűek gyülekeztek, miáltal nem mertem megállni és fényképezni az Erdélyt idéző briliáns munkát. Ezek után, mindenfelé tapasztalván a talaj menti intelligencia kóros burjánzását, könnyű megjósolni a magyar vidék jövőjét. Hogy az pontosan mi lenne? Az előző nemzedékektől és úgy általában a nemzettől örökségül kapott magyar illetve magyaros díszletek között szotyolahéjat köpködő, hangoskodó romák, igaz, legalább nem rongyokban, hanem első osztályú Adidas edzőcipőkben és márkás, tarka dzsoggingokban. Hamis smukkokkal a nyakban és a csuklón, ahogy illik. Vannak emberek és ezeknek csoportjai, akiknek nincs életük, csak átvegetált létük. Akik létezésük laza keretét képtelenek élettel kitölteni, vagy a sors szűkmarkúsága vagy a maguk tehetetlensége miatt. A létezés pedig nem több  céltalan, önérdekű vegetálásnál. Alibi jelenlét, ez a cigányok röviden összefoglalható helyzete a mai Magyarországon. A következő tíz-húsz-harminc évben a fajok arányának a magyarokra nézve kedvezőtlen változásával, országhatáron belüli gyengülésével alaposan átalakulnak a viselkedési szokások. Fel sem teszem a költői kérdést, hogy jó vagy rossz irányba? A Ramocsaházán és Nyírkércsen keresztülvezető úton - megállás nélkül - aznapi utolsó fotós állomásomra, Baktalórántházára érkeztem. Ez a kisváros méretű település számomra igencsak szimpatikus. Arcának régi vonásait itt-ott talán szégyelli, de a központ körüli nagy építkezések, illetve a már elkészült új épületek - például a tetszetős városháza - modernebb, ezzel együtt barátságos településkép kialakulását vetítik előre. A régi temploma mögötti terület például gyökeresen átalakul. A vadonatúj buszpályaudvar, a virágokkal és dísznövényekkel beültetett tágas térségek, és az említett, kimondottan szép városháza elégedett mosolyra késztetett. Ez igen! Így kell ezt csinálni! Még szélesebben mosolyogtam, amikor a városháza és a szomszédságában álló, példamutatóan felújított régi kúria közötti téren egy Gyergyóból származó székelykapu közelében felfedeztem a kopjafás Trianon-emlékművet. Alsó részén Nagy-Magyarországot s benne a mai határokat ábrázoló faragás, alatta a szöveg: "Átkozott a kéz, mely ezt a döntést aláírta. 1920." Kissé alább hagyott a jókedvem, amikor egy tudása birtokában lévő dölyfös alak, kérdésemre, merre találom az első világháborús emlékművet, rossz helyre irányított. Ott a második világháborús emlékmű állt. Azonban a következő megkérdezett már jó választ adott, csak a felkeresett emlékmű sikerült túlontúl szerényre. De mindegy. Negyed hétre járt, s már mereszteni kellett a szememet, ha a fényképezőgéppel jól akartam fókuszálni. De aztán elég volt, a pénzéért alaposan megdolgozott okos masinát eltettem a kocsi csomagtartójába, s már csak egy vágyam maradt, mielőbb otthon, akarom mondani, Csarodán lenni. Anikóm és Csicsa kutyám üdítő és vigasztaló társaságában. (Anikó egyébként a délután felét házigazdánkkal, a Csaroda szélén fekvő kis tó partján, pecázással töltötte. Ölében Csicsa kutyával, a parthoz kötött csónakból lesték a két bottal próbálkozó Károlyt, aki néhány keszeget emelt ki a vízből.) Egy óra múlva mindez valóra vált, hiszen a Vásárosnaményra vezető széles 41-es főúton gyerekjáték volt vezetni. Még akkor is, ha az emlékezetes, Vámosatya melletti sárba ragadás óta kilencvenes tempó felett eszelős szitálásba kezdett a kormánykerék. Szombaton 308 kilométert tettem a Renault-ba, s még hátravolt a másnapi hazautazás távja. Este elbúcsúztunk vendéglátóinktól, és álmosan zuhantunk az ágyba.

  Vasárnap (szeptember 18.). Sötétben keltünk, a Nap alig észrevehetően készült az újabb felkelésre, amikor reggel fél hatkor útnak indultunk. Előző este bepakoltunk szinte mindent, úgyhogy ezzel sem kellett bíbelődni. Vásárosnaményt Nyíregyháza irányába hagytuk el, s a 41-es főútról a tegnapi események záró színhelyéül szolgáló Baktalórántházánál fordultam Ófehértó és Máriapócs felé. Ófehértón a kora reggeli szürkületben fotóztam a templom melletti park első világháborús obeliszkjét. Egy rövid séta a templom mögött, Anikóm elszívott egy cigit, Csicsa futkosott egy kicsit, s mehettünk tovább. Máriapócsra a kelő Nap első sugaraival értünk. Az előőrsként fellobbanó vörös tűzsárkányok színesre festették az éjszaka mocsarába fulladt tájat, hogy aztán a mögöttük aranyló hullámokon érkező derékhad életet leheljen a szorongva lélegző világba. A hatalmas méretű kéttornyú kegytemplom sárga vakolása is aranyló pirosan izzott a háta mögül támadó erős fény ostromában. A templomot magas kőkerítés övezi, s ettől húsz méterre áll az itteni háborús emlékmű. Néhány helybéli ünnepi öltözékben sietett az első misére, nyomukban én is beljebb merészkedtem a templomba. Öt percnél több időt nem töltöttem odabent, de jobb is, mert majd' megvakultam a nagy ragyogástól. A gyönyörű képekből összeálló ikonosztázszerűség díszesen faragott kereteinek, az oldalhajók oltárainak és óriási olajfestményeinek egytől egyik vakító aranyozása volt. Mivel még ki is világították őket, valóban, a kelő Napra lehetett nézni, de a templomi berendezésekre csak mértékkel. Anikóm addig odakint, a kovácsoltvas nagykapun túl várakozott az ebbel, de amikor kijöttem, nem akart bemenni szétnézni, pedig erősen unszoltam, hogy ne hagyja ki. A szomszédos falu az a Pócspetri, ahol a második világháború utáni években a kommunisták elhurcolták és halálra verték az egyházak államosítása ellen tiltakozó helyi papot, Királyfalvi Miklóst. A történelem fintora és kései igazságszolgáltatása, hogy most épp róla van elnevezve a helyi iskola. Ezután rátértünk a Nyírbátor és Nyíregyháza közötti útra, ahol egy darabon azon az útvonalon haladtunk, amin a tavalyi szatmári látogatásunkból hazafelé jövet. Kállósemjén, Nagykálló sorra maradt el, miként megállás nélkül hajtottam át az ébredező Nyíregyházán is. Nyíregyháza határtábláját épphogy elhagyva előzni készültem az előttünk tétován botorkáló terepjárót. Alig negyvennel araszolt, azt hittem, leállni készül az út szélén. Kitettem balra az irányjelzőt és gázt adtam, amikor a láthatatlan sofőr minden előzetes jelzés nélkül kanyarodni kezdett az országúton, mint aki meggondolta magát, és visszafordul a város felé. Észre sem vette, hogy mögötte előzésbe kezdtem, s a nagy adag szerencsénken múlott, hogy nyolcvan kilométeres sebességgel el tudtam suhanni a kocsija eleje és az árok közötti aszfaltsávon. Ha valaki szembejött volna, végünk van. Ha nyolcvannal oldalba találom az autóját, ugyancsak végünk, legalábbis súlyos sérüléseket szerzünk. Érdekes módon, nem ijedtem meg. Nem tudom, mitől támadt ez a józan észjárást csúcsra járató nagy hidegvér, de a halálos szituáció nem izgatott fel. (Hasonlóképpen higgadtan viselkedtem az 1999-es horvátországi túrából hazafelé jövet, midőn centiken múlott, hogy a hegyek között autózva anyámmal és a két gyermekemmel nem zuhantunk szakadékba.) Annál erőteljesebb dühöt indukált a nem tudni, részeg vagy bedrogozott, netán egyszerűen elbambult vezető eljárása, aki, miután ekként visszafordult a város irányába, még harminc métert gurult lassan, mielőtt megállt az útpadkán. Akkor sem szállt ki a luxusjárgányából, de gondolom, a kocsi belsejéből figyelte a visszapillantót, miként reagálok a dolgokra. Amint a reflexből elkövetett veszélyes manővert követően visszataláltam a magam sávjába, rögtön megálltam az út szélén, s az autóból kiszállva hosszasan káromkodtam a büdös gyökér felé, aki miatt ott is hagyhattuk volna a fogunkat. Mondom, nem az életveszélyes helyzet, hanem a vezető érthetetlen viselkedése háborított fel. Aztán legyintettem, s magamban hálát adva a sors kegyes haladékáért, visszaültem az autóba, s folytattuk az utunkat. Nagycserkeszen hamar átjutottunk, mivel semmilyen látványosság nem került a szemünk elé. Kisvártatva elágazott az út, ahol is jobbra tekertem a kormányt, mert Tiszalökre igyekeztem. Részint az első világháborús emlékművet kerestem, részint szerettem volna végre élőben látni a gyerekkori tanórákon oly sokat emlegetett vízierőművet. Tiszalökön aznap kétszer jártunk, mivel első körben ugyan megtaláltuk a templom előtti parkban álló, tisztességes kinézetű obeliszket, de el akartam ugrani a délre fekvő Tiszavasváriba is, hogy aztán onnan visszatérve az erőművet kutassam fel. Gondoltam, hét kilométer Tiszavasváriig, ugyanannyi vissza, ez a kis kitérő belefér. Tiszalököt elhagyva, a város határában elsuhantunk az erődszerű börtönkomplexum mellett. Perceken belül Tiszavasváriba értünk, ahol a parkolás utáni első utam a főtéri iskola előtti kopjafához vezetett. Annak idején itt tanított Szögi Lajos tanár úr, akit öt éve cigányok rugdostak halálra a Sárospatak és Tokaj közötti Olaszliszkán, amikor a lassan haladó autójával elsodorta az úttesten elé ugró cigány lányt. Az akkor talán tízéves lánynak semmi baja nem lett, de a tanár úr megállt az autójával, hogy ha szükséges mentőt hívjon, vagy egyéb módon segítsen. Kár volt megállnia, mert a közeli házakban élő rokonok, a kiterjedt Horváth-família többnyire börtönviselt férfitagjai - körülbelül húszan - kézzel-lábbal nekiestek, volt, aki nekifutásból rúgott bele a már földön fekvő férfiba. Szögi tanár úr két lánya mindezt látta a hátsó ülésről, de nem tehettek semmit, mert a cigányok a betört szélvédőn át halálosan megfenyegették őket. A tanár úr a helyszínen meghalt, a négy főkolomposra, egyikük az a cigány asszony, aki folyamatosan üvöltözte: "Meghalt a kislány, öljétek meg a magyart!", évekkel később súlyos börtönéveket szabtak ki, azt hiszem, két állat életfogytig tartó fegyházat kapott. De a meglincselt tanár urat semmi sem támasztja fel. Nos, a kopjafa előtti tisztelgés után a közelben látható világháborús emlékmű felé fordultam, amiért érdemes volt idejönni. Megfelelő a körítés is, ami alatt a talapzat körüli egyéb díszítések értendők, de az igazi élményt a talapzaton álló, a feje fölé emelt puskájával lesújtani készülő fémkatona jelenti. Meglepő felfedezést jelentett a talapzaton olvasható felirat, miszerint az emlékművet Büdszentmárton közönsége állíttatta. Ezek szerint ez volt Tiszavasvári korábbi neve. Ahogy jöttünk, azon az úton húztunk vissza Tiszalökre, ahol most már addig tekeregtem, amíg meg nem találtam az erőmű felé vezető utat. Vagy hat kilométerrel nyugatabbra végre feltűntek azok a folyótól az Alföld belseje felé párhuzamosan futó magasfeszültségű vezetékek és tartó traverzeik, amelyek a nevezetes erőmű közelségéről árulkodtak. Az egyik szélén trafóállomással határolt, oldalra eső kis zsákutca végében nyitott kertkaput találtam, amin bemenve máris a folyónál voltunk, kicsit jobbra fordulva pedig feltűnt előttünk a három vaskos toronyból, a közöttük húzódó fémzsilipekből és az innenső parton elhelyezkedő áramfejlesztő-épületből álló ipari komplexum. Az áramfejlesztő közelében, egy szabályozható nyílású vízszint-kiegyenlítőzsilipnél tucatnyi horgász próbált szerencsét. A partról villantóval kísérleteztek, amit az erős, több helyütt örvénylő vízáramba dobtak, aztán az orsó tekerésével kihúztak. Ezt hívják pergető horgászatnak. Öt percig voltunk a közelükben, addig nem láttunk fogást. Az 1950-es évek elején rohammunkában épülő vízi erőmű a szocialista Magyarország egyik legfontosabb presztízsberuházása volt. Rengeteg építőmunkás kellett hozzá, akik közül jó néhányan az országút túloldalán álló hadifogolytáborból kerültek ki. A tábor bejárata helyén látható, kőből faragott kis emlékmű felirata szerint az 1951 és 1953 között működő lágerből 1200 német és 300 magyar hadifogoly vett részt, embertelen körülmények között, az erőmű létrehozásában. Innen öt perc alatt befutottunk a szintén a Tisza partján fekvő Tiszadadára. Hamar meglett a főtéri emlékmű, s bár eléggé eklektikus kinézetű, legalább nem az újabb kori unalmas sémát követi. A következő Tiszadob elérése megint csak percek kérdése volt. Itt nemcsak klasszikus, tehát egész alakos katonaszoborra leltem, de a főtéren valami fehérre meszelt magasabb őrtoronyra is, ami lehet, hogy valójában gabonatároló volt. Igazából nem tudom, mi lehet az, de jól néz ki. Tiszagyulaházán, mint kés a vajon, oly könnyedén vágtunk át, s máris a méretesebb és jelentékenyebb Polgáron voltunk. A templom szomszédságában, a szépen rendben tartott park sarkában, ha jól számoltam, hat emlékmű állt a mintegy tízszer tízméteres füves területen összezsúfolódva. Barokk emlékszobor, mellette katolikus kőkereszt, idébb Trianon-emlékmű, a közelében az országzászló a kupolás talapzatával és a zászlórúdjával, a második világháborús emlékmű, és végül, de nem utolsó sorban a lelkemnek legkedvesebb első világháborús szobor. Ez utóbbi régi, de felújított darab. A remek szobrászmunka a testén láncvértet viselő, félig ülve, félig térdepelve maga elé meredő, kardjára támaszkodó vén vitézt ábrázol, akit kétfelől kölyökangyalok fognak közre. A település igencsak kivette a részét a harcokból, mert a körtalapzatot közrefogó márványtáblákon rengeteg elesett katona neve olvasható. A városból délre haladtunk tovább, nagyjából követve a Tisza medrét. A keresgélés közben négyszer átautózott, hosszan elnyúló Újszentmargitán végül a temetőben találtam egy olyan új építésű, amúgy szemre tetszetős emlékművet, aminek nem kedvelem a fajtáját. A látszólagos ellentmondás magyarázata, hogy ezeknek rendre olyan homályos, annyira békülékeny, semlegességre törekvő a feliratozásuk, hogy az emberben felmerül a kérdés, nem-e valamelyik nyugállományú diplomatával fogalmaztatták meg? Ráadásul a szövegek a háborút általánosságban emlegetik, de hogy végül is melyikről szól, azt nem lehet kihámozni. Évszám vagy egyéb támpont nincs rajtuk. Na, pont ilyen az Újszentmargitán talált is, úgyhogy, noha készítettem róla fotót, nem soroltam be a gyűjteményem darabjai közé. Egy bizonyos nívó alá nem megyek. A délebbre fekvő Tiszacsegén egyértelmű helyzet állt elő: a református templom mellett álló, klasszikus stílusban készült kőkatona itt egy nyeles gránátot készül kibiztosítani és az ellenség felé hajítani, terpesztett lábai közt a szárnyát védőn táró turullal. Egyeken találtam emlékművet, szépet is, méltót is, csak éppen nem ártana renoválni, felújítani. A templom előtti elvadult tér egy megereszkedett lombú fája által jórészt takart, téglatest alakú márványemlékműről van szó. Előoldalán, a kőlap felső részén a pro patria (a hazáért) felirat olvasható, alatta egész alakos kivitelezésben Jézus és az általa támogatott sebesült katona párosa tűnik elő. Az emlékmű hátoldalát az elesettek neveivel sűrűn teleírt (a világos szín miatt közelről is nehezen kisilabizálható) nagy méretű márványlap foglalja el, kár, hogy hosszában kettérepedt, és nyoma sem látszik a javító szándéknak. Egyekről az errefelé nagyvárosnak számító, korábban sikerrel látogatott Tiszafüredre értem, ahonnét megállás nélkül továbbhajtottam délre, Tiszaigar felé. Itt jókora szerencsénk volt, mivel a nagy méretű katolikus templomnál és úgy általában, a falu közterein nem akadt utunkba semmi, már a továbbmenetel lehetséges útvonalát kerestem, amikor a falu másik felén megszólalt a déli harangszó. Gyorsan arrafelé vettem az irányt, és a faluszéli református templom kertjében ráleltem a magas talapzaton álló tipikus formájú kőkatonára, aki lábhoz tett fegyverrel, álla alatt az öklével, elgondolkozva néz a messzeségbe. A bakát tartó talapzat előoldalára nagyobb kőkoszorút faragtak. Ugyan az emlékmű biztosan az első világháborút követő időkben készült, de utóbb a talapzatára erősítették a második háború hőseinek márványtábláját is. Innen néhány kilométer s pár perc a szomszédos Tiszaörs, ahol a templom közelében tetszetős obeliszkre leltem, ráadásul kettőre, mert az első világháborús emlékműtől öt méterre áll a szovjet katonák meglehetősen hasonló monumentuma. Nem így volt tervezve, de hirtelen elhatározásból a keletre eső Nagyivánnak fordultam. Annyira magányosan, elkülönülten feküdt a Hortobágy szélén, hogy tudtam, ha most nem szakítok időt a meglátogatására, akkor sosem jutok oda. A nyolc kilométeres, viszonylag széles, kitűnő állapotú aszfaltúton egyetlen autóval sem találkoztam, míg a faluhoz értem. Közparkjában kicsiny, de tisztességes emlékmű látható, ami úgy néz ki, mint egy nagyobbacska méretű temetői sírkő. Tiszaörsre visszaautózva ezúttal már az eredeti útvonalnak megfelelően délre, Kunmadarasnak indultam. Ez volt a mostani ötnapos utunk utolsó állomása, ahol fotózni szándékoztam, ugyanis az alatta fekvő Karcag, s onnan a Pestig vezető 4-es főút környéke régebben le lett tudva. Kunmadaras méltó befejezése volt az élményekben gazdag, sokáig emlékezetes kiruccanásunknak, mert a kisváros gyönyörű főtere és szűkebb környéke láttán leesett az állam. A hatalmas méretű, klasszicista stílusú városháza (a homlokzatán községháza felirat szerepel) előtti tágas, virágos parkban lábhoz tett puskával távolba merengő klasszikus kőkatona őrzi a hősök emlékét. A városháza vaskerítésénél Trianon-emlékmű vonzza a szemet. Pár lépéssel arrébb emelkedik az egyszerűen "református iskola" feliratot viselő tanoda, mellette a templom égbe szökő négyszögletes tornya böködi az ég alját. Nos, ezzel a belépővel nálam Kunmadaras is feliratkozott a szeretett magyar települések listájára. A nagyjából 15 kilométerrel délebbre fekvő, az évek során többször meglátogatott Karcagon megálltunk fagylaltozni, meg egy rövidebb városi séta keretében kinyújtóztatni a tagjainkat. Aztán a közelben elhúzó 4-es úton Budapestnek fordultam, s nyomtam a gázt, mert mielőbb otthon akartunk lenni. Másnap munka várt ránk, s nem ártott volna előtte pihenni egy kicsit. Egyszer-kétszer még megálltam ugyan, de összességében hamar, öt óra körül Pesten voltunk. Gyors kipakolás, fürdés, aztán pihenés. Este korán aludni tértünk, mert a hétfői nap az mindig kemény, hát még egy ilyen kiadós túra után! Az öt nap alatt, tehát szerdától vasárnapig (szeptember 14-18.) összesen 1786 kilométert tettem meg, ebből 468 jutott vasárnapra. Mindösszesen 84 darab újabb első világháborús emlékmű fotójával lettem gazdagabb, jelenleg 1135-nél tartok.  Kelt 2011.09.21.-26.

 

  Vége a nyolcvanadik résznek