ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                  írta Miski György

 

                              Hetvenkilencedik rész

 

  (Tizenkettedik kötet) Hét:

 

  (A szatmári utazás leírásának folytatása.)

  Csütörtök (szeptember 15.). Csaroda központjában az újabb időkben körforgalmat alakítottak ki a 41-es főúton, miáltal kevesebb baleset fordul elő, hiszen a körforgalom előtt mindenkinek lassítania kell, ha nem akar az árokba sodródni. A középen gyönyörű virágágyással feldobott körforgalomnak négy kijárata van. Délre a református templomhoz vezető József Attila utca (amely kicsit odébb Kossuth Lajos utca névre vált), nyugatra a 12 kilométerre fekvő Vásárosnamény, északra az 5 kilométerre eső Gelénes, keletre a 8 kilométer távolságban lévő ukrán határ felé. Csütörtök jókedvű reggelén ez utóbbin elindulva vágtam bele a kalandok sorába. Merthogy valahol lenniük kellett, valahol vártak rám, az olyan biztos volt, mint hogy kétszer kettő az négy. Beregsurány némileg északra fekszik a főúttól, ami nem gond, hiszen így mentesül az átmenő forgalom minden hátrányától. De ez a végeken fekvő beregi falucska csendes, mint az őszi reggel. A református templom közelében elterülő parkban, ami egyben az itt valaha birtokos Bay család kúriájának is otthont ad, tisztességes emlékmű őrzi a második világháború vérzivatarában elesettek emlékét, de az elsőre vonatkozót nem találtam. A templomban sem, amit a paplakban matató két idős nő közül az egyik kinyitott számomra. A falakon fakuló színű öreg feliratok, s némi freskótöredékek (afféle szakadozott útlevélrongyok a régmúlt világába) emelték a kulturális nívót, ám ezúttal nem ezek csodálására jöttem. Hiába ugrottam ki a temetőhöz is, fia emlékmű nem sok, annyi nem rejtőzött a harmatos halmok között. Innen az északra eső Beregdarócra igyekeztem, ahol megint egy modern stílusú második világháborús emlékmű fogadott, s megint nem leltem nyomát az elsőnek. Kezdett bedurranni az agyam. Nem értettem, ezek a szatmári és beregi népek, akiknek egykori vármegyéiből, csodás földjeiből óriási darabokat szakított ki a trianoni diktátum, s adott örökbe a minderre méltatlan románnak és csehnek (akiktől utóbb a szovjetek sokat elcsakliztak, a csehektől/csehszlovákoktól például a komplett Kárpátalját), hogy a bánatba nem tisztelegnek azon őseik előtt, akik az ő falvaikból vesztek oda a frontok poklában? Itt is megkíséreltem a templomban való kutakodást, persze eredmény nélkül. Amúgy ezen a templomon kívül-belül van min ámuldozni, tehát nem volt felesleges a megtekintése, de még jobban élveztem volna, ha más téren is eredménnyel járok. Következő állomásul a hat kilométerre eső Gelénes kínálkozott. Megint pórul jártam, s kezdtem kitérni a hitemből (református, de nem gyakorló). Az előző kettővel ellentétben jellegtelennek mondható református templom előtt megint csak második világháborús, új építésű emlékfalat láttam. Elhaladva a templom és a szomszédos ház kertje közötti szűk, árnyas ösvényes, a falu nyugalmasabb, csendesebb hátsó traktusára értem. Mivel majd' kiverte a szememet, mindjárt kiszúrtam azt a gyönyörű parasztkúriát, amihez hátrébb stílusban egyező istálló és fészer, a vastag oszlopos, tornácos főépülettel szemközt pedig a kúria kicsinyített másának tűnő borospince barokkos épülete tartozott. Nagyon szép, harmonikus épületcsoportot alkottak, nem győztem fotózni őket együtt és külön-külön. Az istállószerűség mögötti telekrészen további néprajzi érdekesség bújt meg. Tudom, furán veszi ki magát, ha azt mondom, hogy egy fából ácsolt disznóól hordozhat magában esztétikai értéket, nem is mondom: írom. Annak a roppant furmányosan alkotott, minden ízében kézi munkával készült, álló embernél magasabb, több koca befogadására alkalmas disznólaknak a csodájára jártam. A rengeteg csapolás s a nem kevés vasalás precíz kidolgozása fejlett manuális készséget feltételezett, tervezése, kivitelezése pedig értő mesteremberről árulkodott. Több tucatnyi fotón örökítettem meg, s tiszta szívből sajnálom, hogy a gazdátlan házzal együtt ez is az enyészet áldozatává lesz. A ma még menthető állapotú kúria körül egyébként egy helybéli parasztember kalauzolt, mint mondjak, szívmelengető lelkesedéssel. Ő hívta fel a figyelmemet a szomszédos faluban, Vámosatyán, annak határában található régi (csekély) vármaradványokra, amiket ezek után terveztem megtekinteni. Igen ám, de a jobb időbeosztás végett célszerűnek látszott előbb Barabást útba ejteni. Ez északi irányba, mindössze négy kilométerre esik Gelénestől, tehát perceken belül odaértem. Aznapi pechsorozatom itt is kitartott, mert a faluban ismét csak második világháborús emlékművet láttam, elsőt megint nem. Ha már erre vetett a sors, kiszaladtam a két kilométerre húzódó ukrán határra, amely Barabás és a túloldali Kászony között húzódik félúton. Miután a visszafogott forgalmú határátkelőről száz méter távolságból készítettem néhány fotót, nemkülönben a közeli almáskert girbegurba ágazatú vén fáiról, a változatos növényzetű, szemnek kellemes vidéken kanyargó úton Vámosatyának indultam. Innenső határában, vagy ötven méterre a falu névtáblájától szöveges fanyíl mutatott a kukoricás mellett vezető földútra, hogy a Büdi-várat azon keresztül lehet megközelíteni. A négy méter széles, hepehupás földút egyik oldalát sűrű kukoricás, a másikat egy terjedelmes almáskert drótkerítése határolta. A kocsit három mélyebb, egyenként öt méter hosszú, az előző éjszakai rövid, ám annál intenzívebb esőzéstől sártengerré vált kátyún kellett átlavíroznom, mire kiértem a kukoricás végébe. A fenyegetően csillogó kátyúk közelében két kevésbé vizenyős, keskeny nyomvonal kínálkozott az autógumik számára. Ha azokról lecsúszom, megnézhetem magam. Kiérve a kukoricás sarkához, mivel közel s távol nyomát sem láttam faltöredéknek vagy egyéb, erődítésre utaló nyomoknak, csalódottan fordultam vissza a száz méterrel magam mögött hagyott aszfaltút felé. Ekkor következett a nap fénypontja. Ami kifelé menet sikerült, az a visszaúton nem jött össze, s az autó két első kereke mélán belecsusszant a különös módon egyszerre csúszós és ragadós dágványba. Elsőre nem estem pánikba, bár, ahogy a kocsiból kiszállva elnéztem, az első felnik középvonalig eltűntek a büdös lében. A kuplung és a gázpedál összehangolt kezelésével rutinosan nekiláttam előre-hátra hintáztatni a csapdába esett gépet, de a hihetetlenül könnyen kipörgő kerekek csak visítottak kínjukban: öt centit engedtek előre, ugyanennyit hátra, slussz. Nem ragozom túl a helyzetet, amely ma is rémálomként jön elő az emlékeimben. Két órán keresztül szívósan küzdöttem a mocsárral, mire kiszabadítottam a végén sárban hempergett mocskos disznónak látszó, elgyötört Renault-t. A meghajtott kerekek elé és mögé a kukoricásból hordtam a kezemet felsebző, pengeéles leveleket, apróra tört szárakat, de a drótkerítés tövénél tenyésző magas fűből is ölszámra téptem. Mindhiába, a kocsi megrekedt. Később távolabb merészkedtem, s öklömnyi kövek tucatjaival igyekeztem kapaszkodót építeni az agyagos sárral tömődött gumik köré. Semmi. Anikóm időközben háromszor hívott, hiába kértem az elsőnél, hogy most hagyjon békén, túl ideges vagyok, különben is hívom, ha kiástam a megragadt vasat. Végül beláttam, hogy ez az a helyzet, amikor nem spórolhatok az energiámmal, s a szent ügy érdekében fenntartások nélkül oda kell tennem magam. Nem számított összesározott ruházat, a fenekemnél több reccsenéssel szétszakadó farmer, véres ujjak vagy irtózatos izomlázat előrevetítő kényelmetlen póz, a járgányban tartott bicskával a kezemben a megfeneklett kocsi mellé feküdtem, és az összetömörült sarat egy szál pengével kapartam ki a futómű és a gép fenéklemeze alól. A hol öklömnyi, hol nagyobb rögöket a fejem felett a kerítés tövéhez hajigáltam. Ötperces izzasztó kaparászás után, nyakig sárosan vissza az ülésbe, hogy a hintáztatós technikával újra megpróbáljam kimenteni szerencsétlen járgányt. A tizedik próbálkozást végre siker követte, s a vinnyogva forgó kerekek lassan kitolták hátrafelé a sárfoltos gépet. Most már csak nagyon óvatosan újra el kellett találnom az ingovány közt vezető vékony földcsíkot, s a terepmintásra foltosodott és a rászáradt sártól beszürkült Renault-t fáradtságtól reszkető lábakkal és kezekkel kivezetnem az ígéret földjére. A stabil burkolatú országút mellé érve felhívtam a Csarodán izguló Anikómat, hogy sikerült a dolog, s mindjárt ott leszek, hogy lefürödjek és ruhát váltsak. Negyedóra múlva már a panzió zuhanya alatt forgolódtam, aztán száraz, tiszta pólót, kényelmes szabadidőnadrágot húztam, a reménytelenül besározódott edzőcipőt strandpapucsra váltottam. Gyorsan elköszöntem Anikómtól és Csicsától, s lelkesedésemből mit sem veszítve folytattam a két és fél óra időtartamra megszakadt kirándulást. Az eredeti útvonalat viszont jelentősen módosítanom kellett. Nem mentem vissza a rossz emlékű Vámosatyára, ehelyett Vásárosnamény után Kisvarsányt és Nagyvarsányt érintve Gyürére igyekeztem. Vásárosnaményban telenyomtam naftával az apadó benzintankot, és az önkiszolgáló mosónál leöblítettem a nyakig sáros gépet, hogy már mégse olyan retkesen furikázzak vele. A két Varsányban nem találtam érdemlegeset, Gyürén is véletlenül. A központi kis park, mely háromszög formájával alig lehetett nagyobb negyed focipályánál, felirat nélküli, gyomormagasságig érő kőoszlopot rejtett, éppen a képzeletbeli háromszög csücskében. Az előtte vígan tenyésző, némiképp elvadult dísznövényzet félig takarta, ám odáig már nem nyúlt fel, ahol egy jellegzetes magyar rohamsisak volt féldomborművesen kifaragva. A felette lévő négyszögletes mélyedésből láthatóan hiányzott valami, ami korábban ott volt. A hősök neveit tartalmazó táblának kellett volna ott lennie, de az nyomtalanul eltűnt. Lehet, hogy a táblát bronzból készítették, ami színesfémtolvajok martaléka lett. Két idős hölgy sétált arra, s kérdésemre megerősítettek elképzelésemben, miszerint egykor ez volt az első világháborús hősök itteni emlékműve. Nem nagy durranás, de mégis. Most meg már annyi sem. Lefotóztam, s mentem volna tovább, ám az útkanyar utáni temetőben megpillantottam az újabb időkben készült emlékművet, amelyen mindkét háború hősi halottai szerepeltek. Így sikerült Gyürén egyszerre két első világháborús emlékművet találnom, amit jó jelnek tartottam a reggeli és a kora délutáni fiaskósorozat után. A Tisza folyása mentén haladtam tovább, fel északra. Aranyosapáti egymás melletti két templománál hiába kutakodtam, tehát rövid úton továbbálltam. A fentebb fekvő Újkenézen jobban jártam, mert az általános iskola melletti téren új emlékműre bukkantam, igaz, az egyszerre mindkét háborúé volt. Mezőladány megint meddő kísérletnek bizonyult, nem úgy a nyugatra, Kisvárda irányába eső Tornyospálca. Itt végre rátaláltam ez évi szatmári és beregi tekergéseim első igazán értékes első világháborús emlékművére. A főutca melletti központi park fái alatt magas talapzatra emelt kőkatona, s mögötte egy lábához simuló oroszlán látható. Sajnos mindkettőt bemázolták szürke festékkel, amit nem kellett volna, még akkor sem, ha értem a naiv szépészeti törekvés mögött megbújó konzerválási elképzelést. Csakhogy a vakolatra kifejlesztett olajfesték tökéletesen alkalmatlan erre a célra, de mindegy. A lényeg, hogy figurális alkotást találtam, s egészen pofásat. A meglehetősen terjedelmes településről visszafordultam Mezőladányra, ahonnan az úttól kicsit odébb eső, a Tiszához közel fekvő Benkre utaztam. Temetőjében, a halottasház falán egyszerű, új építésű, összevont világháborús emlékmű található. Egyébként nagyon szép a Tisza itteni partszakasza; a költői túlzással szőkének titulált folyóra és a túloldalon zöldellő, a rezzenetlen felszínű vízen hibátlanul tükröződő erdőségre a magas martról mintegy természet alkotta páholyból lehet rálátni. A kisvárosnyi Mándok újfent megcsalt. A református templom előtti téren legalább második világháborús emlékművet láttam, a katolikusnál semmit sem. Ugyanígy jártam a temetőjével és minden közterével. De legalább betértem egy nagyobb nyitva tartó élelmiszerüzletbe, ahol némi innivalót vettem magamhoz, hiszen a nagy melegben rég elfogyott a reggeli üdítőm. Keletre fordulva Tiszamogyoróst értem el. Kötelességtudatból lefényképeztem a kerített, kulcsra zárt templomparkban emelkedő turulos oszlopot, amelyet a két háború hőseinek emeltek. A közeli Tisza-parton ráhajtottam a várakozó kompra, ami egyedül engem szállított át a lónyai oldalra. A komp mellett, tőle mintegy harminc méterrel északabbra, az alacsony vízállás miatt használhatatlan pontonhíd várta a jobb idők s a több víz eljöttét. Középtájon, mintegy harminc méter szélességű vízsávot szabadon hagyva nyitva állt, hogy a folyón közlekedő hajók elférjenek. Lónyán gyönyörű fa haranglábat láttam, meglehetősen magasat, négy fiatornyosat, amely tíz méterrel az ősi templomhajó mellett emelkedik. A szomszédban élő lelkésznő a kedvemért kinyitotta a vén egyház ajtaját, hogy a falakon belül is megcsodálhassam a restaurált freskótöredékeket, s a reformátusok ízlése szerint puritán módon berendezett templomot. Még ő hívta fel a figyelmemet a temetőben található Lónyay-mauzóleumra, aminek odaadta a kulcsát, mondván, visszafelé úgyis errefelé kell jönnöm, adjam be akkor. Kiszaladtam hát a nem túl távoli temetőbe, amelynek utca felőli frontját a nevezett, templomnak beillő méretű mauzóleum foglalja el. A nehéz faajtó könnyen nyílt, s odabent két sorban, egymás alatt-felett két szinten a néhai Lónyayak nevezetesebbjei vannak eltemetve. Nyugszik itt főpálcamester, Lipót-rend tulajdonos, alispán, valódi titkos belső tanácsos és főrendiház-tag, és egyéb notabilitások. Isten nyugosztalja őket. Visszafelé visszaadtam a kulcsokat, és szépen megköszöntem a segítséget. Innen déli irányba tartottam, mivel a Tisza jobb partján nincs több magyarországi település, Lónya felett 2-3 kilométerre máris ott az ukrán határ, a túloldalán Szalóka faluval. Az öt kilométerrel délebbre eső Mátyuson a polgármesteri hivatalnál, a gömbfejű víztorony közelében találtam rá a két világháború unalomba fulladt emlékművére. Erősen alkonyodott, tapostam a gázt, de egyre fogyó reménnyel, hogy aznap még találok valamit. Ehhez képest a következő Tiszakerecsenyen, a polgármesteri hivatalnál nagyon helyre kis monumentumra leltem: egy négyszögletes, oszlopforma alkotásra. Tiszaadony közelében jártam, de egy kilométerre tőle feladtam a falu felkeresésének tervét, mivel a vöröslő Nap akkor bukott le az országutat kísérő fasor mögött. A fényviszonyok percről percre romlottak, s az oktalan kapkodás helyett a nyugalmas hazatérés mellett döntöttem. Gelénesen át kisvártatva Csarodán voltam. Aznapra 154 kilométer autózás jutott. Lehetett volna sokkal több, de a kocsi elakadása miatt ennyire futotta. Anikóm lecsót készített, jó adagot ettem belőle, mert igazán megéheztem. Utána kiültünk egy pipára a kert végébe, majd a szúnyogokkal mérsékelten telített szobában eltettük magunkat másnapra.

  Péntek (szeptember 16.). Fentebb írtam, miszerint a Pesten megálmodott idő- és útbeosztás eredetileg úgy szólt, hogy a csütörtöki napot Anikóm és Csicsa Csarodán tölti, kipihenendő a szerdai egész napos út fáradalmait. Ez így is lett, de a péntekre tervezett közös kocsis kirándulás nem a terveknek megfelelően alakult. Jött a nő, borult a papírforma. Az elején nem volt baj, annak rendje-módja szerint sorra látogattuk az elénk kerülő helységeket. Mindjárt elsőre tegnapi legfőbb gondjaim helyszínére, Vámosatyára értünk. Szép, kedves kis falu, festői templommal, tíz lépésre álló fiatornyos fa haranglábbal. Az egyházzal ellenkező irányban, kőhajításra, tucatnyi kopjafával és mindenféle emlékkővel gazdagon dekorált, díszcserjékkel és bódítóan illatozó virágokkal szegett sétánnyal ellátott közpark húzódott, közepén a falu mozaikkockákból kirakott címerével. Volt itt minden, mi szemnek-szájnak ingere, csak első világháborús emlékmű nem. A következő Tiszaszalka főterén két különálló emlékoszlopot kaptak a háborúk katonaáldozatai. Tiszaviddel és Tiszaadonnyal nem volt ilyen szerencsém, s aztán már jó darabig nem számíthattam semmire, mert északra tartva elértem Tiszakerecsenyt, s onnantól a tegnap késő délután bejárt úton haladtam. Mátyuson gyorsan áthajtottam, s máris Lónyán voltunk. Terveztem átkelni a tegnap itt igénybe vett tiszai kompon, hogy aztán a túloldalon Záhony irányába haladjak, bepótolandó a kocsi sárba ragadása miatt kimaradt falvak és városok meglátogatását. No, igen. De Lónya déli szélén megpillantottam a közeli ukrán határhoz vezető utat mutató táblát, s engem, mint medvét a méz illata, gyerekkorom óta vonzzanak az ilyen helyek. A Lónya és a túloldali Kisharangláb közötti átkelőt öt perc alatt elértük, s miután száz méterről fotóztam néhányat, s visszaültem a járgányba, beütött a ménkő. Anikóm, tán az ördög szállja meg ilyenkor, vagy mi a penész bújik a máskülönben galambszelídségű lelkébe, elkezdett piszkálni a különös határimádatommal, mondván, beteges és gyerekes dolognak tartja, mi a bánatot szeretek az ilyen helyeken? Első reflexből, miközben visszafordultam Lónya felé, türelmes sóhajtozások közepette magyarázkodni kezdtem, ám Anikóm néhány gúnyos mosolya és heccelő kacarászása felvitte bennem a pumpát, és a nő - őszintén imádott feleségem - legnagyobb elképedésére egyetlen nemes lendülettel visszaszáguldottam vele a harminc valahány kilométerre eső Csarodára. A vendégház előtt Csicsástól, személyes holmistól kitettem a kocsiból, megfordultam, s nyomás vissza Lónyára! A tökömmel gúnyolódj, édes, ne velem! Imádlak, de tartsd tiszteletben a személyiségem fontos részét alkotó rigolyáimat, főleg, ha azok rád nézve ártalmatlanok! Félóra alatt visszaértem Lónyára, s mintha mi sem történt volna, a komppal átkeltem a folyó túloldalára, s Tiszamogyoróst érintve északnak fordultam. Igazság szerint kicsit megkönnyebbültem, hogy magam maradtam. Így minden felügyelet és beleszólás, piszkálódás és alkalmazkodási kényszer nélkül mehettem, amerre jónak láttam. Szép dolog a kölcsönös szereteten alapuló házasság, de a szabadság sem kutya! Elsőként Eperjeskére futottam be, ahol emlékmű híján beértem a szépen karbantartott kiskastély (vagy kúria) fényképezésével. A fentebb fekvő Tiszaszentmártonban a temetőben, a halottasház mellett leltem meg az összevont, újkori emlékművet. Ennél lényegesen érdekesebb holmi várakozott a tíz méterrel odébb álló, nyitott oldalú fészer tetőzete alatt: egy forgalomból már valószínűleg kivont halottszállító hintó. Üvegezett oldalak, fényes fekete festés, csillogó polírozás, ahogy illik. Biztosan sokan furikáztak vele utolsó útjuk alkalmával, de ma, a modern kor mobilizált temetkezéseinek idején turistalátványosság lett a gyászos gondolatokat generáló vén batárból. A következő falunál, Zsurknál elértem a nagy Tisza-kanyart, az addig délről északra kanyargó legmagyarabb folyó itt fordul élesen délnyugati irányba, és, sajnos, itt megint véget ér kicsiny hazánk. Csodálatos fa haranglábat találtam a falu Tisza felé eső részében, de a szorosan mögötte, tőle elkülönülten álló kőtemplomot most hozzák rendbe, s az állványzattól keveset lehetett látni a régi épület homlokzatából. Nem hagytam ki, s kihajtottam a folyóhoz, de a várt nagy kanyarulatot nem láttam, csak egy rövidebb egyenes szakaszt, a Tisza nyilván odébb írja le a térképen jól látható hurkot. A túloldalon az Ukrajnához került volt magyar területek, Bereg (vagy Ung) vármegye leszakított részei húzódtak. Mindebből csak a tükörsima folyó és a túlparti fasor visszavetülő mása látszott, de a szívemben újra felsejlett a magyarságot ért megaláztatás fájdalma. Zsurktól szinte kőhajításra fekszik a vasúti pályaudvaráról nevezetes Záhony városa. Lényegében ebből, mármint a vasútból és a kötődő szolgáltatásokból él a város, hiszen nemcsak a letűntnek hazudott szovjet időkben, de manapság is itt haladnak át a fontosabb európai szállítmányok nyugatról keletre, s onnan pedig itt lép be a csereáruk többsége. A volt orosz, aztán szovjet, most éppen ukrán vasútról tudni kell, hogy a Tisza túlpartjától, azaz Csaptól kezdve szélesebbek a sínek nyomtávjai, mint az európai szabvány. És ez így van a távol-keleti Vlagyivosztokig. Ezért Záhonyban és Csapon forgalmas átrakodó működik, vagyis a szállított termékeket átemelik az ottani nyomtávon közlekedni képes vagonokba. Ha már itt voltam, benéztem a hosszával a messzeségbe vesző pályaudvarra, s fotóztam az állomásépületet, meg egy holtvágányra állított vén gőzmozdonyt. Közben furcsa érzés volt a bemondó hangját hallani, aki a hamarosan Pestre induló vonatra szállókat figyelmeztette, hogy a szerelvény mely állomásokon áll meg. Ezek közt szerepelt Zugló és Kőbánya neve is, ami, lássuk be, eléggé nosztalgikus módon hat háromszáznegyven kilométerrel arrébb. A város régi részében, valami nagyobb templom előtti parkban egészen elfogadható kinézetű első világháborús emlékművet találtam, aminek a tetején kardot markoló turul ül. A második nagy háború szépen faragott kopjafákból kialakított emlékműve a park túlsó végében áll. Záhonyból délnek vettem az irányt, északra nem szándékoztam menni, de útlevél híján nem is mehettem volna. Arrafelé még komolyan veszik a határátlépést, mivel az ukránok nem tagjai a határok nélküli schengeni övezetnek. Győröcskén szinte észrevétlenül suhantam át, s miután a 4-es főúton elszáguldottam a Budapestet 341 kilométerre jelölő tájékoztató tábla mellett, máris Tiszabezdédre értem. Az általam keresett, gyűjtött, fotózott emlékművek általában az illető település temploma, templomai környékén fordulnak elő. Ha a falu egytemplomos, értelemszerűen az egyház közelében keresem, ha kettő is van benne, elsőre a nagyobb körül kutakodom, hiszen a tekintélyesebb egyházi épület árulkodó jele a felekezeti dominanciának. Ha itt sincs (se kívül, se belül), szóba jöhet valamely központi közterület, ezek után pedig a polgármesteri hivatal környéke, netán a temető. Tiszabezdéden éppen ez utóbbiban került kiállításra, amint kiderült a templom mögött lakó polgármesterrel való jó kedélyű beszélgetésből. A szakszerű útmutatást követően fellelt halottasház falán egészen derekas méretű márványtáblát találtam, bal felén az első, jobb oldalán a második háború elesett honvédjeinek névsorával. A tábla felett szárnyas angyalok tartják a koronás magyar címert. A 4-es főút és a Tisza között húzódó keskeny területen fekvő Tuzsér meglátogatása elégedettséggel töltött el. A templomnál talált emlékmű megállta a helyét, ez rendben volt. Van azonban Tuzsérnak egy messze földön ismert nevezetessége, amiről még Pesten is hallottak, mégpedig a faluban található Lónyay-kastély. Példaértékűen rendbe hozott épületegyüttesről van szó, hiszen nemcsak a barokk homlokzatú emeletes kastély, de a kétfelől derékszögben elhelyezett gazdatiszti és más kisegítő épületek is megérnek pár pillantást. Az utcai fronton kovácsoltvas kerítéssel lezárt díszbejárat melletti portáról előpattanó fiatalember, afféle helyben toborzott biztonsági őr, készséggel invitált volna beljebb, nyugodtan tekintsem meg a kastély termeit, berendezési tárgyait, a látogatás ingyenes. A gáláns lehetőséget udvariasan elhárítottam, mert az időmet felettébb szűkre szabta a bejárni tervezett útvonal hosszúsága. Az eredeti elképzelés szerint Tuzsérról Komoró és Fényeslitke felé haladtam volna tovább, de az utolsó pillanatban irányt váltottam, merthogy Tuzsér végében megláttam a Tiszán átvivő kompra figyelmeztető táblát. Megnéztem a térképet, s észrevettem, milyen katonás rendben, úgyszólván zsinórban fekszenek egymás mögött az ottani, immár Borsodhoz tartozó települések. Tehát időt takarítok meg, ha a sok tekergés helyett a szinte kínálkozó egyszerűsített útvonalat használom. Így aztán, a mindig nagy élményt jelentő kompozást követően, tíz perc múltán a túloldali Zemplénagárdon találtam magam, ahol egy meredek oldalú domb tetején, a napfényt szűrve átengedő sűrű lombok alatt rábukkantam az első világháborús katonák vaskos obeliszkjére. Dámóc felé igyekezvén, épp a falu szélén lefordultam délre, hogy előbb Révleányvárt tudjam le. Gondoltam, ugyanezen a kis úton postafordultával visszajövök Dámócra, s a szlovák határ mentén araszolva folytatom emlékmű- és élménygyűjtő utamat. Csakhogy az a kis letérő út borzalmasan elhanyagolt állapotban volt, kátyú követett kátyút, szóba sem jöhetett, hogy még egyszer átkocsizzak rajta. Révleányváron be kellett érnem a templomdomb aljában emelkedő szürke kis obeliszkkel, de szavam nem lehet, legalább találtam valamit. A veréb is madár. A nyugatnak tartó úton nemsokára befutottam Ricsére. Errefelé megint megsűrűsödött a cigányok ősi nemzetsége, de a falu utamba kerülő érdekességei átmenetileg megbékítettek a helyzettel. A templom mögötti szűk terecskén érdekes szoborcsoportra bukkantam. Nem kötődik háborúhoz, nincs hősies értelmezése, vonatkozása, mindössze egy itt született s Amerikában kikötött férfiú, bizonyos Adolph Zukor (Cukor Adolf, hollywoodi filmproducer) nemes, nagyvonalú ajándékát láttam magam előtt. A valóban különleges alkotás zöme a földfelszín (az utcaszint) alatt található. Ugyanis annak idején az odalenti forrásféle körül kőülőkéket képeztek ki, amelyekhez öt-hat lépcsőfokon lehetett lejutni. Eredetileg nyilván afféle nyilvános nyári hűsölőnek szánták, ahol a hideg forrásvizet árasztó vízköpő körül békés beszélgetéssel lehetett múlatni az időt, ahová bárki letérhetett néhány korty tiszta vízért s pár jó szóért. A legfeljebb három méterszer öt méter kerületű, négyszögű, kőfalú mélyedést odafönt az utcaszinten népi motívumokkal díszített alacsony kőkorlát övezte, amelyből egy bárányai által közrefogott juhászfigura emelkedett ki (innen a Juhász-szobor elnevezés). Nagyon csinos kis alkotás, a bevésett dátum szerint 1928-ban készült. Keresve, de egyelőre nem találva emlékművet, elsodródtam a faluszéli kocsmához, amely távolról afféle fából készült nagyobbacska nyaralónak látszott. Kérdeztem a kerti asztaloknál iszogató emberektől, lehetséges-e, hogy a faluban van valahol emlékmű? Néhányan egykedvűen a vállukat vonogatták, páran arra tippeltek, hogy itt ugyan nincs ilyesmi. Az utca másik oldalán állt, pontosan szemközt, a nyilván réges-rég használaton kívül helyezett, erősen leromlott állagú művelődési ház, homlokzatán a megkopott Művelődési Ház felirattal. Az udvaron két vörös színű traktor parkolt, s a korai avarban elszórva látni lehetett gazdátlan locsolócsövet, rozsdásodó boronát, oldalára borult üres olajoshordót, egyéb limlomot. Egy lepusztult gépállomás elfelejtett kellékeit. Az utcai vaskapu nyitva állt. A négyszögű udvar kellős közepét másfél ember magasságú, széles talapzatú obeliszk foglalta el, tetején a magyar címerben is látható hármas halomra emlékeztető félgömbökkel. Akármi legyek, ha nem ez az! Nem szóltam a közönyösen iszogató embereknek, csak átballagtam az úton, betértem az udvarra, s közelebb érve elszomorodva láttam, hogy bizony megtaláltam, amit kerestem. A hősök nevét soroló vékony márványlapnak csak a jobb fele maradt a helyén, a hosszában kettétört kő bal fele hiányzott, nyom nélkül eltűnt. Ennyit az itteniek haza- vagy szülőföldszeretetéről... Példát vehetnének a legfeljebb hazát, de nem szívet cserélt Cukor Adolfról! Ha tudnák, ki az. A fényképezést követően kiautóztam a pár száz méterre eső új temetőbe, s mit tesz Isten, innen sem távoztam üres kézzel, mert ott találtam az új első világháborús emlékművet: fekete márványlapokon külön a katolikus, külön a református hitűek neveivel. Amiről az ostoba kocsmabeli népségnek szintén nem volt tudomása. Na, hát ez volt Ricse. Innen északra fordulva hamarosan Semjénbe értem, ahol a temetőben leltem meg az egyszerű sírkövekre hasonlító világháborús emlékműveket. Lácacséke és Dámóc még ennyit sem nyújtott, úgyhogy ezek futó megtekintése után megint nyugatnak tartottam, s az ugyancsak meddő Nagyrozvágy után Pácinban álltam meg. A falut átszelő főút a református templom előtt kisebb térré szélesedik, s ennek központi részét a két háború haranglábra hasonlító emlékműve foglalja el. Karcsa legfőbb büszkesége a nyers téglából épített öreg, talán az Árpád-korból itt maradt templom. Keletkezési idejét senki sem ismeri, erre vonatkozóan óvatosan becsül a szakma. Öreg voltára elsősorban a körzáródású szentélyből és a tetőzet alatti díszítősor mintázatából lehet következtetni. Itt is találtam egy klasszikus stílusú obeliszket, amelynek előoldalát hatalmas kőkard díszíti. Karos falutól tellene többre is, mint amit nagy fukarságában kipréselt magából. Az a végtelenül semmitmondó kinézetű, s ugyanilyen szövegezésű új emlékművecske parasztvakításra elegendő, a méltó emlékezéshez kevés. Kimentem a két kilométerre eső határhoz, ahonnan a tiszta időben kitűnően látszottak a szlovákoknak juttatott (s a második világháború idején átmenetileg visszacsatolt) magyar falvak, hegyek és termőföldek. A túloldali települések közül Bodrogszerdahely esett legközelebb az elmocsarasodott csatornával, s afelett rövid híddal jelölt határhoz. A Bodroghoz közeli Alsóberecki temetőjében, a halottasház oldalán leltem rá az egyszerű fehér márványtáblára, s mivel nyakamon éreztem a közelgő alkonyat frissítő leheletét, siettem a két perc járásra eső Felsőbereckire. Itt ugyan nem volt hősi emlékmű (pedig három kis temploma alig fér el a szűkre szabott faluban), viszont a település szélén találtam egy régi, működő szivattyútelepet, amelynek egyes, ma is használatos gépei, berendezései a millennium idejéből, 1896-ból valók. Rohantam tovább Sátoraljaújhelyre, de a Bodrog íves vashídja után meg kellett állnom, mert megfogott a Tisza felé csendesen araszolgató víz időtlenséget sugalló, nyugalmas látványa. Sátoraljaújhely épphogy Magyarországnak jutott, amikor a dögevő szomszéd népek hiénaként marcangolták szét hazánk hosszú harcokban kivérzett testét. Mivel kocsimmal a főtéri nagytemplom mögött tilosban találtam megállni, ugyancsak kiléptem, mielőtt vakmerőségemet pénzbeli büntetéssel honorálnák a helyi szervek. Unom ismételni magam, de megint meg kell jegyeznem, mennyire szégyenletesnek tartom, hogy egyes, magukat magyar állampolgárnak valló emberek milyen mértékig nincsenek tisztában városuk, falujuk értékeivel, nevezetességeivel. Ezúttal a belvárosi sétálóutca padján ücsörgő két idősebb nő küldött el rossz irányba, amikor az emlékmű hollétéről érdeklődtem náluk. Helyette valami helybéli börtönszökés szocialista művészkéz által realizált emlékművét találtam a főtemplom mögötti parkban, de persze nem ezt kerestem. A főtérbe torkolló Kossuth Lajos út egyik házfalán véletlenül láttam meg az első világháborúban elesett helyi kisiparosok korabeli kis emléktábláját, de még mindig nem értem be ennyivel. Intuíciós készségemnek és a szerencsémnek köszönhetően kijutottam a hegyoldalnak futó városi temetőbe, ahol a Hősök temetője a civil sírok fölötti legfelső részen van kialakítva. A lenti főbejárattól izzasztó, hosszú kaptatón kell idáig küzdenie magát a tisztelgő főhajtásra érkezőnek. A Hősök temetőjébe külön kis vaskapun kell belépni, ami mögött százszámra, katonás rendben állnak az egyforma alakúra öntött beton sírjelek. Többségükön a név alatt feltüntették az illető beosztását, rendfokozatát is. Gyalogos, tüzér, honvéd, fuvaros. Nem kilátóterasznak tervezték, mégis, a hegyoldal eme középső szintjéről pazar kilátás nyílik a környékre. A városi köztemető lenti főbejárata előtt a második világháborúban elesett katonáknak látható egy fekvő honvédet ábrázoló, nagy méretű kőszobra. Ha már itt jártam, kisétáltam a határhoz, amihez valójában nem kellett kisétálni, mert a város szélén elhúzó parányi Ronyva-patak lenne az. A rablás mohóságától elvakult tótok annak idején maguknak akarták az egész várost, végül csak a forgalmas vasútállomást magába foglaló Tótújhelyet - amely annak idején Sátoraljaújhely keleti részét képezte - kapták meg. A térdig érő vizű, egy iramodással átugorható Ronyván átívelő, alig tízméteres hídon szabad a járás-kelés. Természetesen mindennemű hivatalos passzus nélkül lehet oda-vissza gyalogolni, határbódénak rég nincs nyoma. A hídon túl szlovák nyelvű táblák váltják a magyarokat, ennyi. Az ember a híd mögött mindjárt eléri a vasúti síneket, amelyek előtt, ha vonat közeleg, kétkaros, festett, fából készült sorompó állja el a kocsik és a gyalogosok útját. Ez kellett a közös hazát eláruló, hátba támadó tótoknak, a vasutunk. Megkapták. Akadjon a torkukon. A rövid "külföldi" kiruccanás után visszatérve a "mi" városunkba, siettem "haza", a távoli Csaroda felé. A horizonthoz közelítő, vörösen izzó Napról a Bodrog hídjánál készítettem pár búcsúképet, mivel úgy véltem, Csarodáig már ki sem szállok a járgányból. De váratlanul olyan gyorsan Bodroghalmon teremtem, hogy éppenhogy, de belefért az itteni sematikus emlékmű fényképezése. Tiszacsermelynél még egészen jók voltak a látási viszonyok, de látva a sok-sok itteni, cigányok által lelakott házat, eszem ágában sem volt fényképezéssel próbálkozni. A Tiszán a Cigánd és Dombrád közötti keskeny vashídon tértem át, Kisvárdára már sötétben futottam be. Innen Pap és Nyírlövő érintésével jutottam a korábban már meglátogatott Aranyosapátiba, ahonnan egy ugrás Vásárosnamény, s a kettő közül csak az egyik sávján járható Tisza-hídon való átkelés után tíz perccel befutottam Csarodára. Fél kilenc körül lehetett, s aznap 350 kilométert szaladtam be. Anikómmal még kiültünk egy pipára az éjszakára kivilágított református templom melletti parkba. Csicsa ott szaladgált körülöttünk, az épületet megvilágító két reflektor fénycsóvájában hatalmasra nőtt árnyéka a nyomában loholt. Aztán könnyű vacsora következett, majd félájult alvás. Kimerült, de elégedett voltam, a szúnyogok sem tudtak különösebben zavarni.

 

  Vége a hetvenkilencedik résznek