ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                                Hetvennyolcadik rész

 

  (Tizenkettedik kötet) Négy:

 

  Elmúlt a nyár, augusztusnak lőttek. Az időjáráson egyelőre mit sem venni észre, a markáns változások még váratnak magukra. Éppúgy harminc fok feletti meleg, ha tetszik, kánikula uralja az országot, mint egy normális júliusi héten, s minél tovább így marad, annál több időt nyerünk magunknak, amit például kellemes kirándulással lehet eltölteni. Holnapra épp ezt tervezzük Anikómmal, vagyis kutyástól kimegyünk a Hármashatár-hegy alatti vitorlázórepülő-térhez, pontosabban a megkapó tájra szép panorámát nyitó Homok-hegy tetejére. Családi pikniknapot rendezünk, viszünk kaját, piát, és plédet a talajra, na és a jó öreg fényképezőgépek valamelyikét. Most azonban még péntek reggel kilenc óra van. Anikóm félórája elment dolgozni, és félóra múlva indulok melóba. Délután folytatom az irkálást, mert akad néhány gondolat, amit jó, ha kiírok magamból.

  Délután fél négy múlt. A Magyar Nemzet e heti száma foglalkozott a világ népességi mutatójának állásával. A veretes glossza lényege, hogy az emberiség 1999-ben elérte a hatmilliárdos lélekszámot, másfél-két hónap múlva megüti a hetet, és tizennégy év múlva (2025-re) meglesz a nyolcmilliárd földlakó. Hurrá... Hét- és nyolcmilliárd. De minek? A Föld energia-, édesvíz- és élelmiszer-tartalékai máris kimerülőben, úgyhogy indulhat a háborúsdi a készletek feletti birtoklásért. Különösen a termőföld és a vízkészlet érinti érzékenyen a népességet, hiszen enni és inni feltétlenül szükséges; fűtésre, üzemanyagra már nincs akkora igény, ezek hiányában még nem áll meg az élet. Legfeljebb lassul a tempó. Európa nemzetiségi és vallási térképe teljesen átalakul. A mai, mondhatni keresztény gyökerű államok helyét iszlámvallású népek közössége váltja, mivel az átlag európai népszaporulat másfél gyerek, szemben a török és arab népek négy-hat kölykével. Az egész folyamatot Németország, illetve a második világháború végkimenetele indította el. A vesztes Németország, amely minden időben az öreg kontinens gazdasági motorjának, húzóerejének számított, embervesztesége - munkáskéz vesztesége - pótlására a hatvanas évektől fogva milliót meghaladó török vendégmunkást csábított magához. Eleinte arról volt szó, hogy a muzulmán családoknak egy jó része letelepedik Németországban, asszimilálódik az európai kultúrához, egyszersmind betagozódik az akkoriban még jóval erősebb keresztény valláskörbe. A maradék, asszimilálódni nem hajlandó családok öt-hat évig dolgoznak a különféle ipari létesítményekben, aztán anyagilag megerősödve visszatelepülnek Törökországba, ahová magukkal viszik a németeknél eltanult technológiákat, s a tudást a hazájukban kamatoztatják tovább. De nem így alakult, mert mára a hetvenmilliós országban nyolcmillió török él, akinek időközben, hála a menet közben totálisan elvadult liberalizmusnak, több nagyvárosban mecsetjük áll, s a vallási szeparatizmuson túl szociális értelemben is önállóak lettek. Ami azt jelenti, hogy a remélt betagozódás helyett felépítették a maguk párhuzamos világát, ahol egy keresőre öt eltartott jut. A gyerekeik saját iskolákba járnak, s az sem gond, ha nem kielégítő a német nyelvtudásuk, hiszen - többek közt a segélyezési anomáliák miatt - enélkül is jól boldogulnak a muszlim közösségen belül. Körükben az országosnál sokkal magasabb a bűnözési ráta, de a liberális bérencek, leginkább újságírók, ezt a kultúrák közötti különbözőségekkel magyarázzák, amivel bűnsegéddé teszik magukat, mivel megengedően viszonyulnak a saját országuk törvényeit áthágókhoz. Ez magyarán azt jelenti, hogy az őslakosoknak el kell fogadniuk (mint kulturális egzotikumot), hogy azokon a tájakon, ahonnan a vendégek jöttek, a bűnözés (kivált a vérrel járó, erőszakos) jóval inkább a hétköznapok megszokott része, mint például Németországban. "Az idegen szép." Aki ez ellen ágál, az rasszista, kirekesztő és felháborítóan intoleráns. Börtönt neki! Nem sokkal jobb a helyzet Európa egyéb olyan meghatározó államaiban, mint Nagy-Britannia, Franciaország vagy Olaszország. Míg a valamikor nagy gyarmatbirodalmak felett diszponáló britek és franciák most a saját levükben főnek, hiszen a fél világot felölelő területekről özönlenek hozzájuk az ötvenes-hatvanas években országokká önállósult gyarmatok éhenkórászai, addig a dalos taljánok életét az észak-afrikai arab menekültek és a romániai cigányok tömeges beözönlése keseríti. A beáramlásnak gyakorlatilag sehol sem tudnak gátat vetni, hiszen akkor a saját szélsőbalos értékrendjükkel, az önpusztítóan toleráns nyugat-európai liberalizmussal kerülnének szembe. Úgyhogy nemcsak Kölnben vagy Münchenben, de Londonban és Birminghamben,valamint Párizsban és Marseille-ben is égig nyúlnak a müezzinek imára hívó hangját messzire repítő mecsettornyok. Ennek az összeurópai harakirinek egy egészen elképesztő mutánsa Magyarországon él és virul. Különösen 1989, a "rendszerváltás" óta. Nekünk nemhogy gyarmatunk nem volt (ha csak ide nem számítom az Osztrák-Magyar Monarchia egyetlen távoli külterületét, a most Oroszország részének számító fagyos Ferenc József-földet), de Trianonban széthordták országunk kétharmadát. Mifelénk - hathatós külföldi és belföldi balos értelmiségi összefogással - sikerült a momentán egymilliós cigányságot beállítani olyan jogfosztott, anyagilag kisemmizett tömegnek, mint amilyenek az egykori brit gyarmatok páriái voltak. Pedig és és föld a különbség. Azokat az indiai és egyéb népeket a gőgös britek a korszerű fegyvereik révén simán leigázták: hívatlanul odamentek a földjükre, és az európai értékek terjesztése nevében kegyetlenül kizsákmányolták őket. Vittek tőlük minden mozdíthatót, nyersanyagot, élelmiszert, embert, műtárgyakat és vadállatokat, amit csak értek. A mi Indiából ideszakadt cigányaink vagy hétszáz éve jelentek meg a boldogtalan Kárpát-medencében, szintén hívatlanul. Befogadták (befogadtuk) őket, pedig már akkoriban is igen rossz hírük volt. Évszázadok erőfeszítései nem voltak elegendőek a letelepítésükhöz, beolvasztásukhoz, miként az szinte zavartalanul megesett a jászok, kunok, besenyők (böszörmények) vagy egyéb, nálunk menedéket kereső népek esetében. Királyok, uralkodók erőfeszítései bizonyultak hiábavalónak a megszelídítésükhöz, kenyeret adó munkához való szoktatásukhoz. Az öntörvényű, tolvaj, gyilkos, jó esetekben legalább a vajdáinak szót fogadó népséget nem is engedték letelepedni a békéjét megőrizni kívánó falu belsejébe, a faluszéli putrisor is nagy engedménynek számított. Ezt a helyzetet beállítani a többségi társadalom elnyomásának több mint bűn, hiba. A második világháború végét követő politikai átrendeződés e fura népség életében is jelentős változást hozott, mert a hazai szocializmus kezdeti szakaszában létrejött nehézipari vállalatok, újonnan üzembeálló vasöntödék, gyáróriások, a sorra megnyíló szén- és egyéb bányák csupa nagy létszámú, ám iskolázatlan emberkéz után kiáltottak. Akárcsak a részint kényszerből (az ország romokban állt), részint modernizációs célzattal meglóduló építkezések. Az 1989-es "rendszerváltás" környékén azonban a politikai összeköttetéseiket piszkos anyagiakra konvertáló szocialista elvtársak (a Hálózat) rezzenéstelen arccal szétlopták az ország vagyonát, hamis privatizációk egész sorával lenullázták az ipart és az Európában is minőséginek számító mezőgazdaságot. A kis gátlástalanok. A nagy létszámú, iskolát alig látott cigányság egykettőre az utcára került, körükben hetven-nyolcvan százalékosra ugrott a munkanélküliség. Az ország egyes megyéiben, azoknak egyes régióiban (Észak-Borsod, Dél-Somogy, Szabolcs-Szatmár-Bereg egyes térségei) ez az arány elérte a száz százalékot. A cigányság jobb pénzkereseti lehetőség híján, s néhány sanda politikai szándékkal fellépő "emberjogi" szervezet felvilágosítása nyomán a szaporulat fellendítésével, s az ezzel járó gyermek- és egyéb segélyek felvételével gondolt kilábalni a bajból. Az ördögi kör ezzel bezárult, mert a rengeteg segély a még dolgozó aktívak, a munkához nem annyira rest magyarok béréből kerül levonásra, akik maguk sem könnyen élnek meg. Érthetően dühíti őket a dologtalan, legtöbbször a bűnügyi híradásokból visszaköszönő fajta viselt dolgai, s úgy tartják, ők dolgoznak meg azért a pénzért, amit a sunyi cigányok napok alatt elisznak, elkártyáznak vagy játékgépekre költenek. A legtöbb cigány családban két évtizede nincs aktív kereső, gyerekek tízezrei nőttek fel úgy, hogy nem látták a szüleiket munkába indulni. A munkát, ha néha akad is rá lehetőség, általában kerülik, a tanulást felesleges időpocsékolásnak tartják. Önmaguk fölös "túltermelése" viszont nehéz helyzet elé állítja az országot, hiszen egy elöregedő és fogyó társadalomban körülményes dolog arányosan elosztani a mind kevesebb munkavállaló által előállított nemzeti összterméket. Messze az "aki nem dolgozik, ne is egyék" ősi igazsága, hiszen a kiokosított cigányok a kezüket tárják szét, ha számon kérik rajtuk a dologtalanságot, mondván, ha lenne munka, örömmel dolgoznának. Hát persze. De azt elfelejtik, hogy a mai világban a munkába lépés lehetősége a tanulással kezdődik, manapság alig találni olyan foglalkozást, amihez ne lenne szükség valami komolyabb képzettségre. Egyszóval, van ebben az országban négymillió kereső, akiknek a hárommillió nyugdíjason kívül el kellene tartania a többi állampolgárt, ám ez hosszútávon nem megy. Középtávon se nagyon. Mi a megoldás? Az nincs, vagy ha van, azt a borúsra álló jövő fogja megmutatni, kikényszeríteni. Valószínűleg egyszerre kellene munkahelyeket teremteni és a lógós fajtát dologra fogni, de ez nem egyszerű eset. Mint mondám, évszázadokon át senkinek sem sikerült. A másik, rázósabb lehetőség véráldozatot kíván, nem is keveset. Jobb lenne megúszni vérontás nélkül.

  Öt hete jöttünk haza Horvátországból, de én továbbra is Rovinj-nyal fekszem és kelek. Kapcsolatunk több mint baráti, s alig kevesebb a szerelemnél. Ha megütném a lottó főnyereményt, rövid időn belül leköltöznék egy ottani tartós bérleménybe (esetleg saját tulajdonba), természetesen Anikóstól, Csicsástól. Az év javát odalent töltenénk, a kisebbik részét idehaza. Magyarország, egykor oly szeretett hazám minden téren kezd elkurvulni, s egyre inkább tűnik mostohának, mint édes anyaföldnek. Erről persze nem az ország, hanem a rohamosan gonosszá, lumpenné váló lakói tehetnek. A hazámat azért sosem fogom megtagadni, de a viszonyunk nyilván átértékelődik. Körülbelül ez a helyzet a tengernél különös oldaláról bemutatkozó anyámmal is, akivel momentán nem tartom a kapcsolatot, s ez így jó. Sajnos a jövő hét elején fizetésnap, tehát az esedékes törlesztőrészlet miatt muszáj találkoznunk, ráadásul 12-én névnapja van, de a pénz átadását és az egy "Isten éltessen!"-el letudott felköszöntést a lehető leggyorsabban abszolválom. Aztán egy hónapig nem kell látnom. Talán furcsa, hogy ilyeneket írok anyámról, de igazság szerint régóta tapasztalom, hogy könnyen alakul ki köztünk feszültség, miáltal kapcsolatunk markáns változása úgyszólván a levegőben lógott. Hát már nem lóg ott, a cérna elszakadt. Kár, hogy vénségére így megromlott a kapcsolatunk, de anyám zsarnokira hajazó természetét nem tűröm tovább, pláne ha azt a kedvesemre is ki akarja terjeszteni.  Kelt 2011.09.02.

 

  (Tizenkettedik kötet) Öt:

 

  Anikómmal és Csicsa bébivel reggel kaptuk magunkat, és kocsival kimentünk oda, ahol három hete magamban jártam, a Hármashatár-hegy nyugati aljában lévő vitorlázórepülő-térhez. A Zuglótól odáig tartó tizenhat kilométeres távot csaknem gond nélkül teljesítettük, leszámítva, hogy az autózástól iszonyodó Csicsa az utolsó tíz méteren összehányta a járgány belsejét. Miután elküldtük az anyjába meg egyéb meleg helyekre, fogtuk a csomagtartóban lapuló pokrócot, fényképezőgépet és a kajás fonott kosarat, s a kéklő ég alatt hármasban nekivágtunk a távoli Homok-hegynek. Annak szép kilátást biztosító tetején gondoltam eltölteni a délelőttöt. Igen ám, de az élet közbeszólt. Ez a negyvenes évei elején járó amerikai színész, bizonyos Hugh Jackman Magyarországon forgatja a Lipton teás reklámklipjét, s az egész stáb, valami tíz nagyobb lakókocsival, harminc személyautóval és az egyéb, nem kevés helyet igénylő holmikkal hétvégére lefoglalta a repteret. Kisebb lakótelep alakult ki ott, ahol három hete a felszállásra várakozó vitorlázók sorakoztak. Amint az útszélen ácsorgó egyik biztonsági őr készséggel elárulta: a harminc másodperces reklámot három forgatási nap alatt veszik fel, mindössze tízmillióból. De hiszen ez nagyszerű, szívből gratulálok a művészi szintre emelt pénzpazarláshoz! De én a továbbiakban is ragaszkodom a megszokott teámhoz, ami nem Lipton. Így aztán nem láttunk fel- és leszálló vitorlázókat, ezeket és minden egyéb, a filmbe nem illő cuccot eltávolítottak a környékről, minket eltereltek a hegy felé vezető rövidebb útról, úgyhogy kereshettünk egy erdőn át vezető kerülőutat. A pórázáról szabadon engedett Csicsa jól járt, mert így a tervezettnél még kiadósabbra sikerült a csatangolás. Végül Mátyás király emlékműve után felkapaszkodtunk a csúcsra vezető ösvényre, amin egykettőre a tetőn találtuk magunkat. Alig két órát töltöttünk itt, miközben körülöttünk jöttek-mentek a forgatás viszontagságairól szintén nem értesült egyéb kirándulók. Fényképeztem a tájat, a leterített pokrócon jóllakott óvódásként üldögélő Anikót és Csicsát, megettünk pár szendvicset, elszívtunk egy-egy pipát, aztán visszatértünk az autóhoz. Hazafelé nem az Erzsébet-hídon, hanem az Alagúton, a Lánchídon és az Andrássy úton át jöttem, s fél egyre itthon is voltunk. Míg én a kocsi leparkolását követően elugrottam újságért és gyümölcsért, Anikóm gatyába rázta a kutyánk által meggyalázott autónkat. Délután másfél órát aludtunk, a nyár végi kánikulában mindenkire ráfért a pihenés. Ébredés után életem párja megfürdette a kádtól viszolygó ebünket, aki most csillog-villog, mint a Salamon töke. Csókolom, ennyi.  Kelt 2011.09.03.

 

  (Tizenkettedik kötet) Hat:

 

  Ma szerda van, tehát nem dolgoztam. Inkább elmentem a városba fotózni. De előbb pár szóban a tegnap eseményeiről. Tegnap, vagyis kedden, nagy elszánások után, munkaidőben felhívtam anyámat, hogy átadnám a törlesztő esedékes részletét. Az ötvenháromezer-ötszáz forintot. Ez a második törlesztés, az utolsó novemberben válik esedékessé. Nos, először arról volt szó, hogy ma találkozunk, de anyám fürgén közölte, hogy neki csak a délután folyamán felel meg. Ezek után addig variáltunk, míg kitaláltuk, hogy akkor máris, azonnal. Nálam volt a dohány, és háromnegyed tizenkettőkor összejöttünk az Astoria villamosmegállójában. Na, ezt mindenkinek látnia kellett volna! Amilyen duzzogva, hogy nem mondjam, úri gőggel anyám leszállt a 47-esről, s összeszorított szájjal közeledett, azt a legócskább színésznő is megirigyelte volna. Semmi puszi, csak egy hűvösen odavetett szia, és máris átnyújtottam az előre kiszámolt összeget. Anyám belefogott a számolásba, de két papírpénz átpörgetése után máris eltette a kis köteget, mondván, biztosan megvan. Azzal sarkon fordult, és a még nyitott ajtókkal várakozó villamos felé startolt. Szó nélkül. Láttam rajta, hogy az eljátszott kis színjáték a megalázásomat akarta szolgálni, ezért kissé gúnyosan nyújtva a szót utána sóhajtottam (csak a hátát láttam): "Azért Isten éltessen névnapod alkalmából!" Vissza se nézve legyintett, s fellépett a villamosra. Ez totál hülye. Kíváncsi lennék, mitől van megsértve, amikor neki illene valamennyit köszörülni a csorbán? Úgy nézem, azt ugyan várhatom. Sebaj, a dolog jó oldala, hogy a névnapi köszöntést simán letudtam, és anyámat egy hónapig nem látom.

  Még mindig a nap krónikájához tartozik, hogy e-mailben megrendeltem a Csarodára szóló helyfoglalást. Történt ugyanis, hogy Anikó testvére, Ildi, akinél tavaly Csaholcon öt napig múlattuk az időt, a megbeszéltekkel ellentétben nem hívta kis nejemet, hogy végleg pontosítsuk az érkezésünk idejét. Alig másfél hét volt hátra a 14-ére, szerdára megbeszélt utazásig, s Ildi csak nem akart hívni, de még a telefont sem vette fel, ha Anikóm kereste. Még szerencse, hogy a kicsim tudta a férje, a nagy Tibi számát, s azon kereste. Úgy látszik, Ildi nem sejtette, hogy nagy Tibi száma megvan neki, mert azon a mobilon egyből bejelentkezett. Nyilván alaposan meglepődött, amikor rájött, hogy besétált a csapdába. Anikóm nyílt kérdésére, hogy mikor mehetünk hozzájuk, eléggé mismásoló választ adott. Valami olyasmire hivatkozott, hogy most újítják fel a házat, nincs ágy sem, ahol pihenhetnénk, ő is, a gyerekek is a földön alszanak (Ildi időközben, mint nevelőszülő, beszerzett két kicsi gyereket a nagy fia, Tibi mellé), most nem tudnának elszállásolni minket. De hát a leutazásunk mostanra, szeptember közepére volt (jó előre) megdumálva! Mi, Anikómmal már minden érintettel, munkatársakkal, ügyfelekkel megbeszéltük a dolgot. Hát, sajnos ez van. Jöjjünk később, tegyük át máskorra az időpontot. Anikóm megkísérelte rábeszélni a nővérét, hogy hagyjon minket aludni a nyári konyhában, csak egy nagyobb matrac kell nekünk, elvagyunk azon. Ildi valahogy ezt is kivédte, mondván, nem tud ekkora matracot szerezni. Hallva a terméketlen diskurzust, intettem Anikómnak, hagyja a dolgot, ne könyörögjünk senkinek, láthatóan nem várnak minket jó szívvel. Nem értettem, mi lehet a gondjuk, hiszen pár hete még nagyon is úgy látszott, hogy örülnek nekünk, de közben történhetett valami. Lehet, hogy náluk, családon belül. Anikóm elbúcsúzott a nővérétől, de három perc múlva visszahívta azzal, hogy ugyan mondja már meg, ha valami baja van velünk, mert nem értjük a pálfordulást. Ildi szabadkozott, hogy szó sincs efféléről, csak most alkalmatlan az időpont. A héten visszaszól, hogy mikor lenne újból alkalmas. Na, ezt nem vártuk meg, főleg azért, mert alaposan berágtam a komolytalan, felelőtlen hozzáállása miatt, s az internet segítségével találtunk elfogadható árért szállást a környéken. Csarodán a Julianna vendégházban leltünk rá a megfelelőnek látszó szállásra. A négy éjszakáért (szerdán érkezünk, vasárnap jövünk) összesen huszonnégyezer forintot kell perkálnunk, ami napi hatezret jelent kettőnknek. Nem sok, méltányos összeg. És ami nagyon fontos, kutyát vihetünk. Hurrá! A Kossuth Lajos utca 15-ös számú, igényesen felújított parasztház mindjárt a messze földön híres református templommal szemközt található. Tavaly, amikor az egyik nap egymagamban jártam Szatmárt, a kocsival idáig jöttem. Igaz, első világháborús emlékműre nem leltem, de a kecses kis templom megmaradt az emlékeimben. Fotóztam is derekasan. Tehát épp egy hét múlva indulunk, amit mindketten alig várunk. Csicsával nem tudni, hogyan boldogulunk a hosszú úton, de semmiképp sem hagyjuk itthon.  Kelt 2011.09.07.

  (Tizenkettedik kötet) Hét:

  Ezúttal hosszabb írással jelentkezem, mivel Anikómmal múlt héten jártunk Szatmárban, szeptember 14-től (szerda) 18-ig (vasárnap). Remek, ütős kis nyaralás utáni nyaralás kerekedett ki a dologból, hiszen alig másfél hónapja, hogy megjöttünk az idei év fő attrakcióját jelentő horvátországi kiruccanásból.

  Nos, visszatérve az alapokhoz: szerdán (szeptember 14.) hajnali ötkor ébredtünk, s hála a kocsiba való előző napi bepakolásnak, jószerével csak mosakodnunk és öltöznünk kellett. Megjegyzendő, hogy az indulás előtti napon, vagyis kedden mind Anikóm, mind én ezerrel gályáztunk. Szegény kicsimnek ráadásul huzamosabb ideje rendetlenkedett a gyomra, s hogy hab is kerüljön a tortára, megjött a havija. Kész, mi jöhet még? Én jobb kondícióban voltam, amire szükségem is volt, előre sejtve a rendkívül feszítettre tervezett program fizikai és mentális kihatásait.És akkor még nem szóltam a közbülső véletlenekről, a váratlanul adódó helyzetekről. Akadt belőlük gazdagon, de nem baj. Az élet csupa probléma, s vagy megoldom őket, vagy félreugrom előlük. Más lehetőség nem kínálkozik. Nos, Csicsa bébit mindenképp vinni akartuk, tehát nem volt mese, Anikóm behuppant a hátsó ülésre, mellé tettem a kutya pihenőkosarát, az ölébe a megszeppent eb került. Fél hatkor - alig pirkadt a vasúti töltésen túli keleti láthatáron - kigördültünk a Tábornok utcai kapun, s irány a kalandok sora! A Pesttől 180 kilométerre eső Püspökladányig egyszer-kétszer álltunk meg, pisilni. A várost átszelő 4-es főútról egy harmadrendű mellékúton déli irányba, Szerep felé fordultam le. A visszanézett számítógépes adatok szerint a templom melletti világháborús emlékmű első fotója kilenc óra egy perckor készült. Mellesleg gyönyörű időt fogtunk ki, ami kitartott az egész utunk alatt. Végig szinte zavartalan napsütést élvezhettünk, s a legmagasabb nappali hőmérsékletek 33-35 fok között mozogtak, tehát nem túlzás kánikulát emlegetni. Azért ez szeptember közepén nem semmi. Szerepről Sárrétudvarira, onnan Biharnagybajomba jutottunk. Mindenütt remek első világháborús emlékművek vártak, ami jókedvre derített, még akkor is, ha a tavalyi tapasztalatok után sejtettem, a kényeztetés aligha tart örökké. S még csak elvétve láttunk cigányokat. Ezzel kapcsolatban szintén baljós előérzet motoszkált bennem, ami később a kelleténél többször igazolódott. Nagyrábé és Bakonszeg már visszafogottabb köztéri alkotásokkal fogadott, sőt Nagyrábén egyenesen a temető halottasházának falán leltem rá az egyszerű emléktáblára. Ezzel együtt a faluszéli csendes temető sokáig emlékezetes marad, mivel egy helyütt ennyi csónakos fejfát sehol sem láttam. Úgy tudtam, hogy a fából csónakformára faragott, a temető földjébe enyhén előredöntve beásott református sírjelek igazi hazája Szatmár. Miski Károly nagyapám és Fábián Erzsébet néven született nagyanyám a fehérgyarmati régi temetőben annak idején ilyenek alatt nyugodtak, amíg a névre szóló csónakfák el nem korhadtak felettük. Akkor lélektelen, de időálló beton sírjel került föléjük. De itt, Nagyrábén még bőven Szabolcsban jártunk, s hiába, hogy a terjedelmes területből az illetékesek Szabolcs-Szatmár-Bereg néven egy megyét alkottak, a közös néprajzi vonások és történelmi vonatkozások mellett maradtak egyéni vonások is. Nos, a kizárólagos szatmári temetkezési mód legendájának ezennel lőttek, de bánom is én! Fotóztam ezerrel, mert az elme másít, torzít és felejt, a fénykép azonban objektíven örökít. Bakonszeg után a kisvárosnyi Berettyóújfalu következett. A forgalmas útkereszteződésnél álló templom előtti kőkatona látványa maradéktalan elégedettséggel töltött el. Még inkább az lettem volna, ha negyedórával korábban a ma már a városkához tartozó, déli irányban fekvő, egykor önálló Berettyószentmártonban is találok valami érdemlegeset, de ott nem jött össze. Berettyóújfaluból a nyílegyenesen északra tartó 47-es útra tértem. A tíz kilométerre eső Tépe sem okozott csalódást, mert a központjában, a földszintes polgármesteri hivatal falán egy tisztességes méretű és kivitelezésű kőtábla őrizte a hősi halottak emlékét. A következő Derecskén a városka központi parkjában gyönyörű, kétalakos emlékmű látható. A talapzaton álló szárnyas védőangyal óvón hajol a sebesülten fekvő baka fölé. Az 1925-ben készült csinos alkotás parányi szépséghibája, hogy az első világháború záró évszámaként nem 1918-at, hanem 1919-et véstek a kőtalapzatra. Kicsire nem adunk. Több is veszett Mohácsnál, nem is szólva Trianonról! Apropó, Trianon! A szobortól öt méterre ott a trianoni emlékmű is, ami a szememben tovább növelte Derecske addig sem csekély morális értékét, magyarán becsületét. A nem túl távoli Debrecen felé haladva az a Sáránd jött sorra, ahol anyám gyerekkorában többször nyaralt, s ahonnan számos szép, időnként felemlegetett emléke származik. Amikor néha az innen légvonalban tizenöt kilométerre fekvő Hajdúszoboszló valamelyik fürdőszállodájában múlatja az időt, át-át rándul ide nosztalgiázni. Amúgy Sárándon a templomhajó külső oldalfalán leltem rá a nem túl cifra emléktáblára. Alatta ott a második nagy háborúban elesettek újabb keletkezésű kőtáblája. Mikepércs következett, ahonnan már tényleg egy ugrás a cívisváros, a kálvinista Róma, hiszen a hat kilométeres táv gyalog sem számít messzeségnek. Itt is, mármint Mikepércsen, a reformátusok temploma az első számú látványosság. Mostani utunk során itt, Mikepércsen találkoztunk először a szatmári és erdélyi tájakra oly jellemző négy fiatornyos toronytető megoldással. A templomot azonban zárva találtuk, márpedig sem a köztereken, sem a temetőben nem volt emlékmű. Abban viszont biztos voltam, hogy egy ennyire gondozott, szemmel láthatóan jómódnak örvendő településen lennie kell effélének. Különösen, hogy keresgélés közben a főutca egyik kanyarulatában hatalmas Trianon-tábla emlékeztetett az elszakított országrészekre. Némi lődörgés, bolyongás után megint a magas tornyú templomnál kötöttünk ki. A remény hal meg utoljára. S lőn igazság, mert a félórával előbb zárva talált lelkészi hivatal időközben kinyitott, s az ott ténykedő két idős hölgy egyike mosolyogva nyújtott át három ősöreg, egyenként húszcentis kapukulcsot. Mondván, nem tudja, melyik nyitja a húsz méterre álló egyház ajtaját, de valamelyik biztosan. Menjek be, nézzek körül, s ha végeztem, vigyem őket vissza. Úgy lett. A nehéz faajtót a második kulcs nyitotta. Belépés előtt sóhajtva fohászkodtam, hogy ne érjen csalódás, és a kedves kis Mikepércsen találjak méltó emlékművet. Rövidesen kiderült, hogy imám meghallgatásra talált, mert a kapu mögötti kis csarnokféleség falán mindjárt felfedeztem, amit kerestem. Az első világháború hőseinek három kőtábla állít emléket: középen egy háromalakos, féldomborműves alkotás látható, amin hadba induló fiatal fegyveres katona vesz búcsút apjától, s a kedvesétől, feleségétől. E mellett, kétfelől, az elesettek neveit tartalmazó márványlapok vannak befalazva. Visszatérve a közeli Sárándra, innen keletre tartva folytattuk utunkat. A mellékúton hamarosan a jelentéktelen Hajdúbagosra, s onnan a jelentékeny Hosszúpályiba értünk. A virágos, színes kis városka templom előtti főterén, mindjárt a méretes iskolaépület mellett alakították ki a hősök parkját. Az újabb időkben készült, összevont emlékművön (oszlopszerű, embernél kevéssel magasabb fehér márványhasábok) többek közt az első világháborús hősök névsora is szerepel. A közeli Monostorpályi emlékműve bosszantóan olcsóra, s ezzel együtt szánalmasra sikerült. A templom szomszédságában lévő kis téren a második világháború katonáinak áll egy becsülettel megcsinált emlékműve, s egy tujasorral odébb ott az első háborúé is. Na, ez utóbbit jobb lenne felejteni! Mindössze egy csípőmagasságig érő nyers szikladarab, előoldalán fekete márványlap, rajta a semmitmondó sablonszöveg: "Az I. világháború monostorpályi áldozatai emlékére." Tényleg csak ennyit érdemelnek a hazáért annak idején meghalt emberek? Nem hiszem, hogy nem akad itt idősebb ember, aki ne ismerné - legalább hallomásból - néhány odalett katona nevét! A Vértesből és Nagylétából összeállt Létavértes nyolc kilométerre esik a román határtól. Innen lehet átjutni a partiumi Székelyhídra. A városi rangú település közparkjában felemás benyomást keltő világháborús kompozíció fogadja a látogatót. Nem tudom, ki faragta a talapzatra helyezett két kőkatona alakját, de ha a hír igaz, miszerint minden műalkotás az alkotó belső világának hű tükörképe, akkor valószínűsíthető, hogy nehezen elfojtott homoszexualitás kavaroghatott a korabeli művész úr lelkében. A sebesülten hátrahanyatló és az őt lágyan karjaiban tartó bak között mintha a bajtársiasságon túlmutató érzelmi kapcsolat vibrálna. Lehet, hogy nem egészen ez volt a művész szándéka, de a két figura inkább látszik mámorító tangót lejtő köcsögnek, mint férfias harcosnak. Sikerült egy kicsit buzisra venni a figurát. Létavértes után az észak-északkeletre tartó másodrendű úton jószerével a közelben húzódó határ vonalát követtük. Kokadon egy klasszikus stílusú obeliszk hirdeti a hősök dicsőségét. A kellemes meglepetésekkel teli Álmosdot nem lehet ennyivel elintézni. Nem elég, hogy a templomkertben szép kivitelezésű, romantikusra vagy inkább szentimentálisra hangolt emlékművet találtam (ülő nőalak szomorúan támaszkodik egy oszlop csonkjához - egyébként az országban ez volt az első emlékmű, ami ekként tisztelgett az 1914-18-ban elesett hősök, konkrétan a 101 falubeli férfiember emléke előtt; az alkotás igen korán, 1922-ben készült), de ötven méterrel arrébb egy eleddig sehol sem látott koncepció szerint készült szoborcsoportra leltem. Ma sem tudom, lényegében mi okból állították fel, hiszen a vaskos talapzaton szereplő dátum (1604-1934. október 15.) jelentése megfejtésre vár. (Azóta utánanéztem: az 1604-es dátum a Bocska-féle szabadságharc első, Álmosd határában sikerrel megvívott csatájára emlékeztet, 1934 pedig az emlékmű felállításának időpontja. A két évszám alatt szereplő október 15. a csata és az emlékműavatás közös dátuma.) A talapzat tejét elfoglaló, fémből megformázott vitéz (Nagy Sándor János hajdú szabadságharcos) szobra ugyan önmagában parádés látvány, s nem kevésbé tisztességes alkotás a talapzat bal oldalán álló, nagyapa és unokája kőből megformázott kettőse. Az igazán érdekes és látványos munka viszont a talapzat jobb oldalán látható, ahol is egy hasaló, célra tartó géppuskás honvéd, s mellette feszes vigyázzban álló, tekintetét a talapzat tetejét elfoglaló régi hajdú vitézre emelő, mintegy parancsra váró tiszt kőszobra kapott helyet. Két tucat fotót készítettem róluk, annyira tetszettek. Megint harminc méterrel arrébb Chernel József 1860-ban építtetett kisdedóvó és koldusápoló intézete állja másfél évszázad viharait. Jelenleg is óvoda működik benne. Bagamér nevét az 1970-es években, a nagy komédiás Alfonzó (polgári nevén Markos József) szereplésével készült, gyerekeknek készült tévésorozatból ismertem meg. Ő alakította az elátkozott fagylaltos bácsit, aki mindig ennek a rigmusnak a kíséretében kínálta a portékáját: "Itt van, megjött Bagaméri, ki a fagylaltját maga méri." Bagamér falu turulos obeliszkje a falu központjában, a főutca mellett áll, s az alsó rész felirata szerint az elkészítésébe besegítettek az Amerikába szakadt magyar testvérek is. Vámospércs jelentős település, lehet, városi ranggal bír. A polgármesteri hivatallal szembeni dombon áll egy híres, régi temploma. Első világháborús emlékműve a fent nevezett hivatal emeletes épülete melletti kis parkban szerénykedik. Sematikus, unalmas kinézetű, újabb kori alkotás, de legalább van. Nyírábrányon a kerítéssel védett templomkertben láttam meg a furán kicsire méretezett emlékművet. A talapzat még rendben van, de a rajta látható két katonafigura a kerti törpék méretében készült, ami nem magasztossá, hanem mókássá teszi a látványt. Talán az akkor idők anyagi nehézségei kényszerítettek ki ilyen megoldást, de a végeredmény nem igazán nyerte el a tetszésemet. Fülöp település jött sorra. Utam során két helyen akadtak húzósabb gondjaim az emlékművekkel kapcsolatban, ezek egyike Fülöp volt. A másik az innen jóval messzebb eső Újszentmargita, erről annak idején még írok. Hiába, hogy csinos a község, s parkja gondozott az új templom körül, sőt van mellette egy még nagyobb, virágokkal gazdagabban beültetett tér is, ha a templomkert emlékművén, pontosabban a készíttetők szándékán nem lehet kiigazodni. Az elesettek nevei fölé (mellé, alá) elfelejtették odaírni, hogy melyik világháború veszteségei ők. Így aztán az obeliszkszerű monumentumot nem soroltam be a szerzemények közé, mivel a vonatkozás dátumában bizonytalan vagyok. Penészlek neve kuriózum a maga nemében. Mit lehet várni egy ilyen elnevezésű településtől? Hát, azt is kaptam. Érdekes a sztereotípiákra hajlamos fővárosi ember gondolkodásmódja, mivel onnan, Pestről azt hinné, az Alföld mindenütt sík. Nos, Penészlek meglepően dombos környéke erre kapásból rácáfol, mi több, a falu általános kinézetű temploma is egy ilyen magasabb emelkedésen trónol. Szemközt az általános iskola földszintes épületével, aminek szürke oldalán, két ablak között, nehezen észrevehetően ott van a keskeny emléktábla. Magamtól aligha veszem észre, de egy lelkes helyi férfi útmutatása során mégis meglett. Eddig nemigen szóltam róla, most azonban megteszem, hogy Vámospércset követően szemmel láthatóan egyre több cigány kódorgott a falvak utcáin; néhol magányosan, de többnyire ahogy szoktak, csoportosan, falkában. Gondoltam, lassan közeledünk az igazán fertőzött vidékhez, s mire elérjük, fokozatosan hozzájuk szokik a szemem. Nem maradt időm a megszokásra, mert a következő falu - nevezetes Nyírbéltek - egyszerre képembe nyomta Magyarország nyomorúságos jövőjének vízióját, s újfent rádöbbentett szerencsétlen magyar fajtám vesztésre állására, s a henye életmódja okán mindenre érdemtelen cigányság feltörekvő helyzetére. Nyírbéltek ránézésre tiszta, pofás kis település. Központját, nyilván nem kevés anyagi ráfordítással, mostanában tették rendbe. Nemcsak az erre elhaladó út mentén sorakozó házak néznek ki jól, de az egészen újnak tűnő iskola épülete is megállná bárhol a helyét, nem szólva az előtte kialakított tágas park sok-sok virágáról, sétányainak díszpadjairól, és a kandeláberekről. Na, és arról a pár új szoborról, amik tovább emelik a park esztétikai értékét. Középre, mintegy a takaros park fókuszába került a két világháború fehér márványból készült, néhány lépcsővel megközelíthető emlékműve. Eddig semmi gond. Azonban a humán fauna egyedeinek kínálati skálája - ameddig a szem ellátott: az iskola előtti területen, a tér padjain, az emlékmű lépcsőin, egyszóval mindenütt - kizárólag cigányokra korlátozódott. Úgy nagyjából száz-százhúsz főről van szó, nem számoltam meg egyesével őket. A lényeg, hogy magyar embert akkor láttam, amikor egy lovaskocsi elhajtott az úton, s a bakon hárman ültek. A purdék koszos, szakadt ruhákban ugráltak a máskülönben gondozottnak látszó pázsiton, az "anyukák" nem kevésbé kétes tisztaságú holmikban ültek a padokon, s hangos beszélgetés közepette köpködték szét maguk körül a szotyola héját. S persze emellett mindegyikük bőszen füstölt. A sötét bajszos férfiak odébb, az iskola előtti térségen tömörültek, az egész bagázsból még ők tűntek a legnyugodtabbaknak. Mivel szerettem volna lefotózni az emlékművet, megkértem az előtte lerakott márványlapokon korcsolyázó, csúszkáló öt szurtos képű kislányt, egy parányit húzódjanak arrébb, mindjárt megint övék lehet a pálya. Meglepett, hogy az egyik "anyuka" azonnal erélyesen rájuk szólt, hogy menjenek arrébb, amíg a "bácsi" fotóz. Egy piros pont. Gyorsan végeztem a dologgal, s húztam vissza a kocsihoz. Anikóm látta a feldúltságomat, de mit tehetett? Míg ismét az útra kormányoztam a kocsit, a bajszom alatt keményen szidtam a gyerekcsinálásra rest, önző magyarokat, akik a fajtájukat igazából most nyírják ki azzal, hogy kizárólag magukra gondolnak, nagy ívben tesznek az ország és a nemzet jövőjére. Jól kidühöngtem magam az innen keletre eső, legfeljebb hat kilométerre lévő Ömbölyig, de közben persze tudtam, ezzel semmi sem oldódik meg. Ömbölyön, ahol a házak szellős távolságra esnek egymástól, egy elhagyatott régi földszintes templomépületet s a közelében egyszerű fa haranglábat találtam. Ki akartam menni az itt egészen közel húzódó román határhoz, de vagy félreigazítottak minket, vagy félreértettünk valamit, mert a határ helyett csak két, lakatlanul omladozó házat leltünk az erdőben. Visszatérve Nyírbéltekre, Piricse felé indultam. Nem kaptam sokkot az örömtől, amikor a két háború összevont, dögunalmas kinézetű emlékművét megláttam. De fotózni muszáj, ahogy azt az ókori zuglóiak is megmondták. Nyírpilis csak egy feledhető epizód volt, s máris elértük Nyírbátor keleti peremét. Innen megint keletre, Nyírvasvári felé tartottunk. A kedves kis falu templomával szemközti téren ugyan nem régi, hanem újabb keletű (1992) kettős emlékmű várt, ám ez legalább a tisztességes kinézetűek közé tartozott. Teremben semmi sem termett számunkra, ám ezzel legalább időt takarítottunk meg, amire szükségünk is volt, mivel a Nap kezdte elunni a szatmári sík megvilágítását, s elérkezettnek látta az időt, hogy lassan eltegye magát másnapra. Vállaj az erősen hanyatló égitest ferde sugarai alatt szinte lángra kapni látszott. Nem fértünk a temploma közelébe, mert egy oltári nagy munkagép pont előtte parkolt, lehetetlenné téve a fényképezést. De nem is kellett addig gurulnunk, hogy érdemlegesre bukkanjunk, hiszen a száz méterre eső téren nagyon összekapott emlékművet láttunk. Igaz, a bástyaszerű építmény oldalaira mindkét háború hősi halottainak neve felkerült, de sebaj, ez mit sem vont le a vagány kis erődféleség eszmei értékéből. Feltűnt, hogy errefelé megint ritkábban lehetett találkozni romákkal az utcákon. Vállaj és a szomszédos Mérk mára összeértek. Nincs köztük távolság, a Vállaj végét és a Mérk kezdetét jelző határtáblák az út ellentétes oldalain egy vonalban állnak. Mérk egymás mellé került két temploma közül a református egyházé számomra értékesebb, mivel ennek a kerítésének a vonalába helyezték az első világháború hőseinek négyszögletes fekete márványlapját. A hősök nevét aranyozással tették hangsúlyosabbá. A tíz méterrel odébb eső katolikus templom elé pedig a második világégés katonahőseinek emlékműve került. Fábiánházáról üres kézzel távoztunk, pedig legalább háromszor átautóztam a sokat ígérő, keveset nyújtó falun. Közterein, templomai közelében nem találtam nekem valót, mindössze a második háborúnak láttam egy szerényebb monumentumát. Utoljára Nyírcsaholynál volt esélyem a fotózásra, mivel a rohamosan csökkenő fényerő gátat szabott a lehetőségeknek. De szerencsém volt, mert a templom közelében elfolyó kis patak túloldalán, egy magánház oldalánál kettős oszlopú, kettős kereszttel koronázott, erőteljes megjelenésű emlékműre leltem. Ámde fél hétre járt. Ettől fogva elrakhattam a fotós masinát, s minden energiámmal a hátralévő útra koncentrálhattam. Mátészalkán át északra tartottam (a közbeeső Ópályin az előbb ismertetett technikai okok miatt már nem is kutattam), aztán a Vásárosnaményhoz tartozó Vitkánál elértem a 41-es főutat. Ez köti össze Nyíregyházát az ukrán határnál található Beregsuránnyal. A tiszai híd éppúgy csak az egyik sávon volt járható, mint tavaly, de mellette belefogtak egy nagyobb teherbírású híd építésébe, ami előbb-utóbb elkészül. Ha igaz, két év múlva adják át. Arra is jól emlékeztem, hogy egy évvel ezelőtt a Gergelyiugornyánál kezdődő főút szélesítése miatt eléggé nehézkes volt errefelé a közlekedés, de mára a határig elkészült az új és szélesebb aszfaltcsík, amin élmény volt autózni. Hamar elénk került Tákos, aztán két percen belül befutottunk Csarodára. Mivel tudtam, merre menjek, hamar meglett a csodás református templom, s ahogy számítottunk rá, épp vele szemközt megpillantottuk a homlokzatán Julianna vendégház feliratot viselő felújított, takaros parasztházat. Kossuth Lajos utca 15-ös szám. Na, 506 kilométer megtétele után itt volnánk! Üdvözöltük egymást az udvariasan elénk siető házigazdákkal - hatvanas nő és férje -, aztán a Renault-val beálltam a füves udvar végébe. Az asszony megmutatta a közös konyha melletti szerény, de a célnak megfelelő kétszemélyes lakószobát, ahová egykettőre behordtuk a cuccainkat. A mellettünk lévő nagyobb lakrészt kétgyermekes fiatal házaspár vette ki. A háziak két kis termetű kutyája (a francia buldog Füles és a vegyes összeállítású Zsömi) eleinte gyanakvóan méregette az ugyancsak bizalmatlan Csicsát, de a feszült hangulat hamar feloldódott. Lefekvés előtt kicsit még üldögéltünk a kívülről megvilágított templom melletti park padján, aztán lezuhanyoztunk, és a széles franciaágyon fáradtan elnyúlva bevertük a szunyát. Az első itteni éjszakánk borzalmasra sikerült, mert a rengeteg szúnyog összevissza mart minket, ráadásul melegünk volt a takarók alatt, ám ha lerúgtuk őket magunkról, izzadt habtestünket tálcán kínáltuk a mohó vérszívóknak. Azért túléltük az éjszakát, de másnap reggel az első félórában összetörten, az álmatlanságtól hunyorogva lézengtünk. Jelentős erőfeszítések árán összeszedtük magunkat, s mivel korábban eleve arról volt szó, hogy Anikóm és Csicsa kutyánk az érkezést követő napon (csütörtökön) Csarodán marad pihenni, magam vágtam neki a kora reggeli Szatmárnak.

 

  Vége a hetvennyolcadik résznek