ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                 írta Miski György

 

                               Hetvenhetedik rész

 

  (Tizenkettedik kötet) Kettő:

 

  A hétvége a városi fotózásé volt, minekutána Anikómat ismét szólította a kötelesség. Szombaton, miután a kicsimet elvittem a munkahelyére, s visszatérve a Tábornok utcába megsétáltattam Csicsát, egy kis pihenő engedélyezése után felkerekedtem, s kocsival elmentem Dél-Budára, hogy a régi városhatár mentén haladva minél több határkövet fényképezzek. Indulás előtt félórán át tanulmányoztam a valamikori határ vonalvezetését, amit összevetettem a mai utcák elhelyezkedésével. Meglepően sok az egyezés, az egybeesés, tehát aki ilyesmire adja a fejét, valójában nincs igazán nehéz helyzetben, a legtöbb helyen abban az irányban húzódnak az utcák, ahogy anno a határvonal haladt. A valamikor Buda és Albertfalva határát képező Andor utcánál letértem a csatornába terelt Keserű-ér mentén húzódó Kondorosi útra, s azon a Hunyadi János útnál kiértem a Dunához. Itt még nem találtam határkövet, ámbár lennie kellett volna, de az ipartelepek ideköltöztetésekor nyilván felszámolták őket. A dunai torkolatnál, jobb híján, fotóztam a Keserű-ér zsilipjét, s néhány kaotikus kinézetű ipartelepet. Visszatérve az Andor utcához most nyugatra, illetve délnyugatra indultam, s a Péter-hegyi úton átjutottam Budafokra. A városrész északi részén húzódó Rózsavölgyben, a Péter-hegyi út és a Honfoglalás utca sarkán kialakított parkban, egy német nyelvű, 1849-ből való kőkereszt szomszédságában leltem rá a nap első határkövére. Innen kőhajításnyi távolságban meglett a második is, ami a közelben elhúzó Hosszúréti-patak, régebbi nevén Kő-ér másik oldalán fekvő kert kapuja mellett, a járda szélén látható. Ez utóbbi eléggé alacsony, alig lábszárközépig ér, s eléggé nehezen olvasható a felirata. A legtöbbször mészkőből faragott oszlopok sajnos rosszul viselik az időjárás és a városi szmog által generált viszontagságokat. Átmenve a Rózsavölgyet keresztben átszelő villamossíneken, a meredeken hegyre kapó Vöröskúti határsor nevű cingár utcába értem, de itt sem találtam semmit. A térképen úgy látszik, mintha az utca kivezetne a régi Balatoni úthoz, de ez nem igaz, mert egy kanyarnál hosszú lépcsősor váltja az aszfaltot. Végül némi kanyargást követően a Tanító utcán csak elértem a Balatoni utat, ahonnan a kies Rókales utcán át elértem a régi térképen Budapest határaként előjövő Kamaraerdei utat. Rafinált egy út ez, mert a környéken van belőle egy másik is. Amit elsőként elértem, az is Kamaraerdei út néven van bejegyezve, s jelenleg a XI. és a XXII. kerület határát jelöli. A kis porút déli oldalán álló házak ugyanis Budafokhoz, az innen öt méterre húzódó szemköztiek pedig Kelenföldhöz tartoznak. Csakis jobbra fordulhattam, ellenkező irányban ugyanis zsákutcát jelez a tábla. A bokrok és fák felett egy irdatlan magas betonvíztorony lapos feje tűnt fel arrafelé. Mindenesetre a budafoki oldalon, egymástól alig ötven méterre, két határkövet is találtam, a harmadikat már alább, a Süvöltő és a Kelenvölgyi út által határolt téren fedeztem fel. A Kelenvölgyi út párhuzamosan fut azzal a régi Balatoni úttal, amiről húsz perccel előbb tértem le, s amire most ismét rákanyarodtam. Ezen délnyugat felé robogva hamarosan elértem a Dózsa György úti lámpás kereszteződést, ahol jobbra tértem, s a valamikori Mechanikai Művek felé autózva, mintegy háromszáz méterrel odébb megint jobbra fordultam, az imént szóba került másik Kamaraerdei útra. Ez az előzőnél jóval fontosabb, nagy forgalmú út, amely Budafokot a Tétényi-fennsíkon át a távoli M7-essel, illetve azon túl Budaörssel köti össze. Némi lejtőn való száguldozás után elértem a 87-es és 88-as buszok Torockó utcai végállomásánál lévő terecskét. Az egyik módos családi ház kerítése előtt nagyon szép állapotú, magas, jól olvasható feliratú határkőre bukkantam. Hegynek felfelé haladva pár száz méterrel arrébb meglett a következő, ami a Beszterce utca torkolatánál látható. A Torockó utca innentől Vörösbegy utca néven halad mind feljebb, s az utolsó keresztutca, a Kócsag utca magasságában, a gazos által kissé rejtve, rátaláltam a nap nyolcadik határoszlopára. Errefelé már nem reméltem többet, de szerencsémre mégis tovább autóztam, s kiérve a tágas és szélfútta Tétényi-fennsíkra, az utolsó háztól jó kétszáz méterre újabb határkövet leltem. A négy oldala közül három bevésett településneveket tartalmazott, úgymint Budapest, Tétény és Budaörs. A hármas határjelzés nyilvánvalóvá tette, hogy itt már felesleges további budapesti határköveket keresnem, hiszen tovább haladva vagy a régi budaörsi vagy a nagytétényi területen találom magam. Előkaparva memóriám zugából az otthon hosszasan tanulmányozott régi térkép vonalvezetését, a fennsík poros útjain és alig járt, térdig gazos ösvényein bukdácsolva visszataláltam a főútszerű Kamaraerdei útra (ahol egyébként romos székeken ücsörgő fiatal ribancok kínálták a bájaikat). Épp ahol elértem az aszfaltozott részt, a szemközti erdő fái közt elvesző porútban folytatódott a jobb híján alsórendűnek nevezhet másik Kamaraerdei út (amelyen először megfordultam), amely merőleges a fontosabb közlekedési útvonalnak minősülő Kamaraerdei útra. Oda viszont nem hajthattam be kocsival, mivel a torkolatánál földből emelt sánccal ezt lehetetlenné tették. A környék természetvédelmi terület, a fennsík eléggé egyedi növény- és állatvilággal rendelkezik, nyilván ezért a kocsik kitiltása. Az autót az útszélre parkoltam, majd fotómasinámmal a vállamon átvágtam a keskeny erdősávon, s kiértem egy murvával megszórt gyalogútra. Hogy nem tévedtem, amikor errefelé sejtettem a régi városhatárt, az rögvest kiderült, amikor száz méterrel odébb belebotlottam a bokrok árnyékában rejtőzködő, s majdnem egészen összefestékezett kőoszlopba. Valami barom graffitis nagyon nem bírt magával. Bár hét ágra sütött a Nap, s az immár szélcsendes platón igazi kánikula tombolt, az árnyékos lombok erős kontrasztja miatt alig lehetett elfogadható felvételeket készíteni. A távolban feltűnt a korábban látott ronda víztorony, de nem mentem odáig, mert a két perccel később felfedezett újabb határkő fotózását követően visszafordultam az autóhoz. A főút minőségű Kamaraerdei úton lefelé csorogva ismét elhaladtam a mintegy órával korábban érintett buszvégállomás mellett. Kevéssel odébb újból félreálltam, hiszen egy idősek otthona főbejáratának közelében, a kerítés utca felőli oldalánál várt rám az aznapi 12. határkő. Alább, elérve a 41-es villamos kamaraerdei végállomását, ott, ahol a Hosszúréti-patak (Kő-ér) feletti kis híd látható, az út ellenkező oldalán húzódó füves réten magányos határkőre (13.) lettem figyelmes. A Repülőtéri és a Kinizsi úton, meg a sztráda feletti hídon valahogy Budaörsre keveredtem, ahol a Csata utcába jutottam. Innen a nagytemplomnál kitaláltam a városka főútjára, a Szabadság útra, s annak folytatásán, a Budapesti úton a település keleti széléhez, a már Budapesthez (XI. kerület) tartozó Alsó határútra értem. Először azt hittem, még Budaörsön vagyok, de az utcanévtáblán XI. kerület szerepelt. Ennek közepe táján, valami déli irányba szivárgó csatornázott erecske partján újabb határkövet találtam (14.). Miután kicsit körülnéztem a környéken, megint átszeltem a Budapesti utat, s most a Felső határúton kerestem tovább a köveket. Elég sokáig kellett felautóznom, mire egy nagyobb magánház előtt, a kerítés külső oldalánál felfigyeltem a következőre. Ezt viszont úgy beágyazták a közvetlenül elé és köré telepített sűrű díszsövénnyel, hogy csak a teteje látszott ki, miáltal lehetetlen volt értékelhető képet csinálnom róla. Ezt nem is számolom a talált kövek sorába (bár kétségkívül annak minősül), mivel jelen állapotában fényképen dokumentálhatatlan. Az utolsó, 15. határkövet az aszfaltozott utat felváltó, meredeken hegynek tartó Ásó utcában, az erdő partoldalába ágyazva találtam. Az út szélén ugyan házi készítésű tábla figyelmeztetett, hogy autóval nem tanácsos feljebb menni (pedig bal kézről még legalább öt lakott épület mellett haladtam el), mégis megtettem, de négyszáz méterrel feljebb nem volt tovább: a két keréknyom gyalogösvénnyé keskenyedett, sőt, a gyalogút bevezetett a roppant sűrű bokrok közé. Végállomás, visszafordulás. Aznapra elég volt: Budaörsön és Kelenföldön át rátértem az Erzsébet-hídra, a Rákóczi és a Kerepesi úton pedig hazakocogtam.

  A másnap, vagyis a vasárnap lényegében az előző napi koreográfia szerint indult: Anikómat nyolcra elvittem dolgozni, de azután nem hazamentem, hanem egyből a város nyugati, északnyugati zugába indultam. A II. kerületben, annak is Hűvösvölgy illetve Pesthidegkút és környéke festői részein képzeltem el a napi csavargásaimat. Az Erzsébet-híd, Attila út, Széll Kálmán (nemrég még Moszkva) tér, Szilágyi Erzsébet fasor, Hűvösvölgyi út útvonalat követve bő félóra múlva az 56-os villamos itteni végállomásánál, a Gyermekvasút (a szocializmus éveiben Úttörővasút) szomszédságában találtam magam. A villamos- és buszvégállomás korhű épületei és környezete az 1900-as évek elejének hangulatát idézik, mivel itt mindent az eredeti tervek szerint újítottak fel. A kifejezetten szemet gyönyörködtető végállomás részletes fotózása után egy fedett lépcsősoron felsétáltam a Gyermekvasút végállomásához. Annak idején, kisiskolás koromban, s később a kisfiaimmal többször jártam itt, hogy a lényegében nyitott, de oldalrácsokkal biztonságossá tett szerelvények egyikében helyet foglalva megtegyük a Széchenyi hegyi másik végállomásig tartó, mesés erdei tájakon átvezető utat. Mivel úgyszólván mindenki ült már ezeken a kis mozdonyok által vontatott alkalmatosságokon, elmondható, hogy mindenki ismeri az élményt. A mintaszerűen karbantartott állomáson mintha megállt volna az idő. Az öreg mozdonyokat némileg újabbakra cserélték, de az épületek, a sínpárok, a szemaforok, az utasok szerelvényei, sőt a fiatal kezelőszemélyzet egyenruhája, karlendítései, szalutálásai mind a régi időkre emlékeztetnek. Fotó követett fotót, majd a réges-rég lezárt, befalazott mozgólépcső mellett elhaladva visszasétáltam az autóhoz. Mintegy háromszáz méterrel arrébb, ott, ahol a Hűvösvölgyi út nagy kanyart vesz, s azon túl már Hidegkúti út néven szerepel, bal kéz felől három, egymással párhuzamos utca torkollik be. A Máriaremetei, az Ördögárok és a Bátori László utca. Ez utóbbi egykor Budapest budai részének határán futott. S valóban, rögtön az első sarkon megláttam a kopott, öreg határkövet, a vasárnap első kövét. A szelíden emelkedő út egyszer csak átvált a Villám utcára, az pedig ijesztő lejtőt produkálva bukik a fontosabb Nagyrét utca felé. A Villám utcában a kocsit sem egyszerű leparkolni, a kéziféket alaposan be kell húzni, s a váltókart hátramenetben hagyni. Itt két határkőre leltem; az alább fekvő sajnos két darabban hevert. Még jó, hogy az írásos rész felfelé nézett, így tudtam fotózni a mohával itt-ott lepett kődarabot. Átérve a Nagyrét utcán, megint enyhe kaptatón találtam magam, midőn az egyértelmű nevet viselő Határ utcába hajtottam. Itt egyetlen, ám annál szebb, jobb karban lévő határkő tűnt fel a gazdag házakkal szemközti füves oldalon. Ha úgy vesszük, akkor mégis inkább kettőt találtam, bár a következő a Határ és a rá merőleges Rézsű utca sarkán, eléggé rejtett helyen, egy telek kerítésének a könyökénél, az erdőszélen látható. A meredek Rézsű utcán harmadik nekifutásra sikerült elindulnom, a vad kaptató miatt kétszer is lefulladt a motor. A Feketerigó utcán kiértem a Nagykovácsi útra, onnan pedig beestem a különös nevű Feketefej utcába. A II. kerület Adyliget nevű részén voltam. A sarokhoz közel egy leeresztett, lakatra zárt sorompó zárta el az autósok elől az erdőbe való behajtás lehetőségét, nagyon helyesen. Itt a sorompót kikerülő gyalogút mellett állt a következő, embermagas kőoszlop. Amikor végeztem a fényképezésével, s néhány korty friss levegő vétele kedvéért nagyokat szuszogva tekergettem a fejem, akkor láttam meg az előbb átszelt Nagykovácsi út túloldalán elterülő jókora parkot és játszóteret. A tér frekventált pontján erős és magas zászlórúd állt, a lenge szellő szépen lobogtatta a tetejébe húzott magyar trikolórt. A rúdtól két méterre megint egy nagyon jó állapotú határkövet pillantottam meg. Egy idő után az ember száz méterről is felismeri érdeklődése tárgyát. Tehát átgyalogoltam a parkba, s tettem, amit tennem kellett. Visszaülve az autóba, alig indultam el, négyesig sem kapcsoltam a váltót, máris a fékre léptem, s félrehúzódtam. Ugyanannak az erdőnek a szélén, ahol az iménti sorompós kőoszlopot láttam, felfedeztem a soron következőt. Némileg meglepett, hogy ennyire közel helyezték ki őket, de a lényeg, hogy újabb darab (8.) fotójával gazdagodtam. Végighajtva az utcán, az utolsó házat követően nagyon szép külterületi részre értem. Mintha nem Budapesten, de legalábbis a Mátrában vagy valami dombos vidéki területen császkálnék. A szabadban legelésző kisebb ménes miatt jókora területet elkerítettek, s mint kevéssel később kiderült, a közelben működő elegáns szálloda tartotta őket, kielégítendő a kedves vendégek lovaglás iránti igényét. Számomra ennél nagyobb jelentőséggel bírt az utca legvégén, a sarkon talált, meglehetősen megsüppedt, térdig sem érő határkő (9.). Mindenesetre a bevésett szöveg nagy része olvasható volt rajta. A szálloda és parkja természetesen magánterület, s valahogy úgy alakult, hogy a számomra érdekes út ezen a területen vezetett tovább, legalábbis részben. Minekutána nem rendelkeztem belépési engedéllyel, a porta felett pedig ellenőrző kamerák figyelték a ki- és betérő autók rendszámát, kénytelen voltam nagy ívben kikerülni az objektumot. Az úgynevezett Napkocsmáros-dűlőn átvezető földúton jókora hurkot leírva kerültem az intézmény háta mögé, vagyis a túloldali bejárat elé. Most sem tudom, miként történt, de az egyfelé vezető aszfaltúton nem is indulhattam más irányba, mint amelyiket választottam, így viszont valamiképp a sűrű erdőn átkanyargó Szépjuhászné útra zuhantam ki. Mondom, nem tudom, hogyan jutottam oda, mert az odavezető kis utcák nevét nem láttam viszont a térképen. A lényeg, hogy a tekergős, lejtős úton északnak indultam, majd a Nagykovácsi út kereszteződése után (körforgalom) a Nagyrét útra jutottam. Ezt ma már egyszer átszeltem, amikor a hihetetlenül meredek Villám utcán leereszkedtem. A Nagyrét út végén jobbra fordultam, s a Máriaremetei úton Pesthidegkút központjába értem. A többnyire dúsgazdag népek által lakott városrész legtöbb üzlete az itteni téren összpontosul, de ezt hagyjuk, mert nem vásárolni jöttem. A régi városhatár az innen nyíló Rezeda utca és az annak végében kezdődő Kőhegyi út vonalán húzódott. Az alkalmi pechsorozat azzal kezdődött, hogy a Rezeda utca elején tábla figyelmeztetett a rövid utca zsák jellegére. Na, baszd meg, ezen sem jutok tovább! Tényleg nem, mert néhány telek és vége az aszfaltnak, az ösvénnyé karcsúsodó gyalogút meg beszalad a bokrok sűrűjébe. Visszakanyarodtam a Hidegkúti útra, s azon egyre feljebb haladva, itt-ott bepróbálkoztam a Kőhegyi útra való rátéréssel, csakhogy amint elértem, azzal a gonddal kellett szembesülnöm, hogy jobbra és balra útakadályok teszik lehetetlenné az autós közlekedést. Az aszfaltcsík szépen megvolt, de húsz méterenként derékmagasságú vaskarók meredtek az égre, az utat legfeljebb kiadós andalgásra lehetett igénybe venni. Azért nem adtam fel, még mit nem, s a Hidegkúti úton addig mentem egyre feljebb, míg az Arad utca végre elvezetett a vitorlázórepülő-tér sarkához. A Hármashatár-hegy nyugati lábánál fekvő völgyben kialakított kis repülőtér jelenleg kizárólag a vitorlázógépek indítására és fogadására alkalmas. Hogy ez nem mindig volt így, arról hamarosan írok. Az Arad utca végén a poros, zúzalékos Cenk utcára térve kisvártatva alkalmi parkolóhoz ér az ember. Itt le lehet tenni a kocsit, a földúton való továbbhaladás ugyanis engedélyhez kötött, azon a repülőtér hangárjához és szerelőcsarnokához, illetve ahhoz a néhány kis utcához lehet eljutni, amelyek az 1998-ban lezárt térképmappában még nem is szerepelnek. A repülőtér talaja mindenütt elegyengetett föld, s azon karbantartott, rövidre vágott fűborítás húzódik. Az egész nincs másfél kilométer hosszú, s általában két-háromszáz méter széles. Nyugati széle az Arad utcánál, keleti vége a 340 méter magas Homok-hegy lábánál van. A viszonylagos vidéki csendet egyedül az Arad utcai végen álló csörlőgép fel-felbőgő motorja zavarta meg, amely a mintegy kilométeres drótkötélen tízpercenként húzta fel a hegy lábánál felszállásra váró gépek valamelyikét. Amint az állandóan szemből fújó szél felhajtóerejét kihasználó vitorlázók kellő magasságba navigálták magukat, pilótáik kioldották a drótkötél horgát, amely egy kisebb ejtőernyő segítségével a pálya gyepére hullott. Ezt a csörlő gyorsan magához szippantotta, s a gép oldalán lévő két dob egyikére csévélte. Időnként rendszám nélküli, csapzott műszaki állapotú személyautó jelent meg a csörlőgépnél, s a vontatókötelet maga után húzva visszaszáguldott a mező túlsó végén dekkoló repülőkhöz, hogy aztán a horgot a soros gép elejére erősítsék, s rádiós adóvevőn mehetett a következő felhúzásra utasító parancs. A várakozó vitorlázókból egyelőre mit sem láttam egy laposabb dombvonulat s egy enyhe útkanyar miatt. A reptér déli szélén elhúzó poros Cenk utcának a Kőhegyi út torkolatánál van vége. Ez az a Kőhegyi út, amin alább a mesterséges akadályok miatt lehetetlen az autós közlekedés, itt fent pedig az utolsó száz méter megint csak az erdőn átvezető gyalogút. Erről a kacifántos utcáról lesz még szó. Szóval, lezártam az autót, s a nyakamba vetett fényképezőgéppel nekivágtam a reptér déli szélén vezető útnak. Kisvártatva fás, ligetes részhez értem, amely a reptér műszaki állomásának elejét jelezte. Itt rögtön két, egymástól harminc méterre álló határkőbe botlottam. Ezek lettek az aznapi tizedik és tizenegyedik határkövek. Utamat az erdőszélen folytatva, néhány méterrel arrébb embermagas fekete vaskereszthez értem, amelyen az itt halálos balesetet szenvedett pilóták névtáblái sorakoztak. Harminchárom nevet olvastam össze, ezek közt egy biztosan, de lehet, hogy kettő női név volt. A reptér végéhez érve néhány percre megálltam gyönyörködni a felszálló és érkező gépek szárnyalásában. Különösen tetszett a messzire hangzó surrogó, búgó hanghatás, ami a magasba emelkedő gép törzsén és szárnyain muzsikáló szél játékának eredménye. A kopár tetejű, alább azonban erdővel övezett Homok-hegy tövénél jobbra betértem az erdei ösvényre. Nem igazán elhagyatott vidékre értem, merthogy kétpercenként jöttek szembe, vagy kerékpároztak el mellettem. A 12. határkőre az ösvény bal szélétől mintegy nyolc méterrel beljebb, a fák alatt találtam rá. Nem gondoltam volna, hogy ennyire külön áll, mivel azt hittem, majd közvetlenül az ösvény szélén találok rá. Ehhez képest nem. Mögötte, ahogy a nagy könyvben írva van, ott húzódott a fél méter széles, a részleges feltöltődéstől nem tudni, eredetileg milyen mély árok. Ezzel az árokrendszerrel az egész régi Budapestet körberajzolták, persze az idő múlásával jó részük eltűnt. De itt éppen látható, s elég lett volna a mélyedést követnem, elvezetett volna a következő kőhöz, aztán az utána jövőhöz, és így tovább. Innen nem messze földbe ásott, betonból kiöntött második világháborús bunkert láttam. Az eredeti tömör vasajtó, amellyel leginkább a bombatámadások léglökései ellen védekeztek, "természetesen" nem volt meg, de így legalább belátás nyílt a legfeljebb öt összekuporodó ember védelméhez elegendő bunkerba. Húsz méterrel odébb, az ösvénynek az ellenkező oldali szélén kupacba hordott kövek közül kiemelkedő vakereszt vonta magára a figyelmet. A keresztre erősített ovális tábla szerint egy, az itteni harcokban elesett ismeretlen magyar katona nyugszik a földben. A köveken tucatnyi mécses és hervadt koszorú jelezte, akadnak, akik helyén értékelik a haza védelmében hozott áldozatot. Tovább menve perceken belül ott álltam az útszéli Mátyás király-emlékműnél, amely a nagy király itteni vadasparkjának állít emléket. (A repülőtértől délre eső nagy kiterjedésű erdőt a mai napig Vadaskertnek hívják.) Akárhogy meresztettem a szemem, sokáig nem láttam újabb határkövet, a következőt jóval odébb, a Határ-nyereg mögötti ösvényhálózat egyik vén fája tövénél fedeztem fel (13.). Innen, mint végponttól visszafordultam a kocsim irányába, mert nem akartam követni a Hármashatár-hegy felé terelő nyíl irányát, az ugyanis egy csúnyán izzasztó meredek ösvény felé mutatott. Pedig, mint a nyereg elnevezése is mutatja, ott húzódott a régi városhatár. Talán legközelebb, mert a megerőltetőnek látszó hegymászásra jobban fel kell készülnöm. A visszaúton még nem értem el a Mátyás király-emlékművet, amikor gondoltam egyet, s egy elhagyatott oldalösvényen délről mászni kezdtem az itt erdővel borított Homok-hegyet. Ötven méterrel feljebb aztán beérett fáradozásom gyümölcse, mivel egy másik, az előzőnél épebb állapotú bunkerra találtam. Méretét tekintve egyezett az előzővel, de nyilván a félreeső helyzete okán tisztábbnak látszott. A bunker mellett még feljebb kanyargó ösvény bal oldalán - na, itt aztán végképp nem számítottam rá - meglett a vasárnapi túra 14. határoszlopa. A gondos fényképezést követően felkaptattam a pár lépésre eső hegytetőre. Odafent középkorú pár üldögélt a fűben, s csodálta az alattunk, épp szemközt elterülő repülőtér, s az azon túl kéklőn vonuló hegyek páratlan panorámáját. Nem sokáig zavartam őket, csak amíg lekaptam az emlékezetes látványt. Lefelé ereszkedésem közben igyekeztem a határkövek mellett ásott árok vonalát követni, s úgy látszott teljes sikerrel, mert néhány percen belül feltűnt az örömmel konstatált következő. Hogy ez mégsem nyerte el az aznapi 15. határkő kitüntető címet, annak köszönhető, hogy az aprólékos fényképezést követően rájöttem, ezt már korábban letudtam, ez volt a háromnegyed órával korábban lefotózott 12-es számú. Csak most nem az ösvény felől, hanem a hegytető irányából közelítettem, ezért nem ismertem fel elsőre. Na, mindegy. Veszíteni tudni kell. Egyébként a tetőtől idáig való ereszkedésem során számtalan olyan gödrön és hosszan elnyúló, időnként mélyedő, máskor sekélyesedő árkon vergődtem át, amelyek a második világháborúból itt maradt futóárkok, lövészárkok és géppuskafészkek beszédes relikviái. Ezek a mostanra mohával és korhadó falevéltakaróval bélelt, emberkéz által képződött mélyedések teljesen átalakíthatták a terepviszonyokat, s ezzel az erdőség eredeti arculatát. Egy helyütt nagyobb kövekből rakott körkörös mellvédet találtam - a szikladarabokon vastag bársonyként ütött ki a zöld moha -, olyasfélét, mint az erődtemplomok védfala, csakhogy ez mindössze mellmagasságig ért, s talán négy-öt fegyveres katona befogadására épült. A körfalon belüli szemétkupac láttán mocskos csövesek intenzív éjszakai jelenlétére tippeltem a történelmi szerepet játszó helyen. A hegyoldalt felszántó futó- és lövészárkok, a parancsnoki bunkerek és a géppuskafészkek nyilván a közeli repülőtér védelmére, vagy ellenkezőleg, a repteret esetleg elfoglaló ellenség támadására szolgáltak. Leértem a reptér szintjére, de továbbra is az erdőn át kanyargó ösvényen haladtam. Jobb kéz felől mindössze néhány termetes fa választott el a repülőtér füves talajától, balról viszont az itt kilométernél is szélesebb Vadaskert erdősége kísért. Míg ki nem értem nyílt terepre, további két határoszlop fotójával gazdagítottam a gyűjteményemet (15. és 16.). A kocsihoz teljesen kiszikkadva érkeztem, első dolgom volt jól meghúzni az átmelegedett kólát. Aztán kocsival odaálltam a kerekek nélküli traktorra emlékeztető csörlőgép mögé, s tíz percen át figyeltem az ideiglenes pórázra kötött vitorlázók felemelkedését. Furdalták az oldalamat a kihagyott Kőhegyi út eltitkolt határkövei, merthogy lenniük kellett, abban biztos voltam. Autóval behajtottam a tiltott zónába, vagyis a reptér mellett földútra, ahová csak engedéllyel lehetett volna. A Kőhegyi út végében leparkoltam, s gyalog nekivágtam az eleinte árnyas erdőszélen vezető, ösvényszerű útnak. Száz méterrel arrébb aszfaltra értem, de emiatt nem akartam visszaballagni a Renault-hoz. Végül is a Járóka és a Rózsa utca közötti szakaszon mindössze egyetlen, eldugott helyen lévő, nehezen fényképezhető határkövet találtam (17.). A kiváló természeti adottságú környéken kizárólag dúsgazdagok építkeztek, mert egyik villa szebb és drágább volt a másiknál. Ennek ellenére nem irigylem őket, mert itt, az erdőszélen minden ház ablakát erős rács védte, s egyik kertből sem hiányozhatott az eszelősen ugató véreb, néhol vérebek. Szegény gazdagok (Jókai után szabadon). Elcsigázott voltam, s még vissza kellett mennem a messze hagyott kocsihoz. Aznapra tehát letettem a lantot, a meredek úton elbotorkáltam a járgányomhoz, de aztán hazáig megállás nélkül jöttem. A határkövek számát tekintve szépen kaszáltam (két nap alatt 32-őt tarháltam össze), elégedett lehettem a teljesítményemmel.  Kelt 2011.08.16.-17.

 

  (Tizenkettedik kötet) Három:

 

  Három héttel azután, hogy hazatértünk az isztriai nyaralásunkból, Anikómmal hosszabb belföldi túrára szántuk el magunkat. Régen, utoljára június közepén indultam olyan útra, amelynek elsődleges célját az első világháborús emlékművek fotózása jelentette, ideje volt felvenni a két hónapja elejtett fonál végét. A térképen Szegedet és környékét néztem ki, mivel a Duna-Tisza közén, vagyis a Kiskunságon itt, a nagyvárostól nyugatra eső területen maradtak eleddig feltérképezetlen fehér foltok. A kocsit péntek este csurig tankoltam, s másnap fél hétkor útnak indultunk. Csicsa bébi legnagyobb szomorúságára. A régi 5-ös úton haladva, Kiskunfélegyházát 15 kilométerrel elhagyva, Csengele meglátogatása miatt fordultam le először. Jól indult a nap, mivel a csendes településen, amelyhez emlékeim szerint valami súlyos vasúti katasztrófa vagy ennél is keményebb gyilkosságok köthetők, a templom melletti szép kis parkban emlékműre leltem. A magas, fekete márványlap a két háború hőseinek emlékére készült, a bal oldali tömbön az első, a jobb oldalin a második háború hadi elesetteinek névsorával. A folytatás már korántsem volt ennyire sikeres, legalábbis a délelőtt folyamán. Ugyanis Csengeléről Kömpöcre, onnan Csólyospálosra, onnan Forráskútra, majd Zsombóra utazva egyik helyen sem találtunk emlékművet. Második világháborús még csak lett volna itt-ott, de az elsőben elesett katonákról sehol sem emlékeztek meg. Ennek oka alighanem abban keresendő, s erről nem az érintett települések tehetnek, hogy az első világháború idején, tehát az 1914 és 1918 közötti periódusban ezek a mára egészen csinos kis falvakká erősödött helységek egyszerűen nem léteztek. Helyükön a kapitányságokra osztott hatalmas kiterjedésű szegedi tanyavilág egy-egy tanyabokra állhatott, néhány paraszti lakóépülettel, a kicsit népesebb tanyák közelében népiskolával, valamint a hitéletet biztosító kápolnával. A szegedi pusztában főként legeltető állattartás zajlott, vagyis marhák és lovak tízezrei legelték a négy aranykoronás, tehát szegényes, homokos-szikes talaj füvét. Itt-ott esetleg megtermett a homoki borszőlők egyik-másik fajtája, nyilván ismerték a napraforgó, a kukorica, a burgonya, a bab vagy a hagyma termesztését is, de ennél gazdagabb növénykultúra aligha alakult ki. Minden fontosabb ügyet Szegeden intéztek, s ha jöttek is legények bakának ezekről a szétszórt tanyákról, márpedig jöttek, s nem kevesen, az elesett bajtársak nevét leginkább a nagyvárosban felállított emlékművön, emlékműveken látták viszont a túlélők. Zsombó után Szegednek fordultam, s annak mai nyugati szélén, a korábban önálló településnek számító Kiskundorozsmán végre emberes emlékműre akadtam. Szó szerint emberesre, mivel a nevekkel sűrűn teleírt talapzaton egy kürtöt fújó katonaember szobra látható. A szobor mögötti terecskén, a gyógyszertár előtti részen a helyi Jobbik tartotta augusztus 20-i megemlékezését. Lobogtak a magyar zászlók, a mindössze talán száz érdeklődő udvariasan hallgatta a szónokot. Míg én fényképezni voltam, Anikóm a közeli kispiacon vett egy kiló kárpia paprikát, amit másnap tervezett megsütni. Kiskundorozsmáról nem Szeged belvárosa felé, hanem nyugatra indultam, tulajdonképpen abba az irányba, ahonnan érkeztem, de egy másik, párhuzamos úton. Ezen Bordányt, Üllést, Ruzsát értem el, s mikor már csaknem megkapartam magam, hogy egyetlen emlékmű sem kerül elém, Öttömösön végre rábukkantam egyre. A főutca melletti hosszabb épület falán jókora világos márványtábla sorolja az innen elindult, s odaveszett bakák nevét. Délnek tartva átvágtam a Szegedet Bajával összekötő 55-ös főúton, aztán a nagyon szép és békés alföldi táj mellett elsuhanva beértünk Kelebiára. A település (városka?) arról nevezetes, hogy a Szerbia felé tartó vonatoknak itt a vámja, amelyek pedig nem mennek tovább, innen fordulnak vissza a Keleti pályaudvar felé. Csodálatosan szép temploma van, ami valójában nem is régi, mivel a homlokzatán látható tábla felirata szerint valamely gazdagabb helybéli politikus adományából épült az 1930-as években. A torony alatti bejárat ellenkező oldalán ott a méltó kiállítású első világháborús emléktábla is. A vasútállomás fotózását ki nem hagytam volna, de a sok sínpáron és a mostanság felújított állomásépületen túl inkább az állomás szélén álló, rég bezárt indóház ragadta meg a képzeletem. Kelebiáról egy roppant különös, az 55-ös főút és a határ közé ékelődött út vezetett a következő úti célként kitűzött Ásotthalom felé. Az első néhány kilométeren hihetetlen keskenységű aszfaltcsík láttán párszor elbizonytalanodtam, mivel arra gyanakodtam, hogy afféle erdészeti útra tévedtem. A varázslatos tájakon kanyargó aszfaltszalag annyira keskeny volt, hogy egyszer, egy szemből feltűnő autó miatt kocsim félig a füves padkán, félig az aszfalton kényszerült egyensúlyozni, a másik járgány szintúgy lehúzódó sofőrje ugyancsak azon fáradozott, hogy össze ne érjenek a visszapillantó tükreink. Itt teherautó nem fért volna el. A táj szépsége mindenért kárpótolt, kár, hogy az előző napok munkájától és az ügyeletes havi bajától holtfáradt Anikóm a hátsó ülésen mindezt végigaludta. Nekem meg nem volt szívem felébreszteni. (Itt jelzem, hogy tegnap, vagyis 21-én volt Anikóm 42. születésnapja, ma pedig a házasságkötésünk második évfordulója van.) Ásotthalom álmos falu (kisváros?) Észak-Bácskában. Az egyetlen lehetséges hely a templom lett volna, ahol eséllyel kutathattam volna világháborús emlékmű után, csakhogy a lombos fák árnyékában szundító egyház kulcsra zárva fogadott, de a kertjében megejtett séta mégsem volt egészen meddő, mivel összefutottam a papot kereső középkorú házaspárral. Mint mondám, a papot keresték, akinek nagyobb méretű háza, a kúriának beillő paplak a templomtól tíz méterre állt. De hiába, mert bár a házaspár ebédre volt hivatalos, ahol is a férfi dolga a németországi vendégek és a pap közti tolmácsolás lett volna, az ebéd bizony váratott magára. Józsi atya elkujtorgott valamerre, lehet, a levesbe való tyúkot hajkurászta a faluszélen, s míg rá vártunk, beszédbe elegyedtem a pár hatvanhoz közeli férfitagjával. Noha egyáltalán nem kérdeztem tőle ilyesmit, pláne nem kértem fel kiselőadás tartására, magától egyetemi székfoglalónak is beillő monológba kezdett a hazai hittérítő rend múltjáról és jelenéről. Merthogy Józsi atya előtt olyan vezetője volt a templomnak, aki a Kőszegen működő hittérítőktől érkezett vagy harminc esztendeje, s akit a házaspár kitűnően ismert személyesen. Nagy kár, hogy az illető előd (aki a szóbő ember elmondása szerint úgyszólván karddal irtotta a kommunistákat, s bibliával térítette a pogányokat) néhány hónapja elhalálozott. További adalék a nevezetes, vakhitű előd jellemrajzához, hogy kereszteletlen embert nem volt hajlandó temetni, ilyenkor Szegedről kellett papot hívni. Eleinte roppant udvariasan és kényszerűen hallgattam, mert akárhányszor reflektáltam volna a szavaira, megemelt tónussal belém fojtotta a szót. Öt perc után azonban hirtelen mehetnékem támadt, hiszen nem azért jöttem ide a távolság ködébe vesző Pestről, hogy egy saját orgánumába szerelmes figurát hallgassak, s hirtelen egy szuszra közbeszúrtam jövetelem okát. Hogy saját költségen utazgatva világháborús emlékműveket fotózok szerte az országban, s már összegyűlt ezernél több, különben évekkel korábban kiadták két Erdély CD-met, tehát letettem valamit a magyarság asztalára. A férfi - és mindvégig kukán hallgató asszonya - nem győzött ámulni a kitartásomon és a nemes célt szem előtt tartó elszántságomon, s ettől kezdve istenként tiszteltek, itták a szavaimat, nem vágtak közbe, ha mégoly cifrára és körmönfontra sikerült is egy-egy körmondatom. Váratlanul átlényegültek tiszteletteljes hallgatóssággá, s ez - az előzmények után - meglepett. Nem akartam a férfi hibájába esve hosszasan feltartani őket, ezért pár perc múlva barátságos kézfogással búcsúztunk, de észrevettem, még sokáig néznek utánam, s lelkesen integettek, amikor elindultam a kocsival. Anikóm még mindig a hátsó ülésen eldőlve szunyált. Hamarosan Mórahalomra értem, ahol végre fellélegeztem, mert a templommal szemközti közparkban igazán impozáns, négyfigurás monumentumot találtam. A balról fiatal parasztfigurával, jobbról fegyveres katonaalakkal lezárt, a középoszlopon Máriát a Kisdeddel ábrázoló embermagas, világossárgára festett félköríves betonkoszorú külső és belső oldalán több száz, illetve ezernél több név sorakozott. Borzasztó. Ennyi ifjú ember szenvedett oktalan halált Európa véres frontjain Alsóközpont-Mórahalom, Átokháza, Csorva, Domaszék, Feketeszél, Királyhalom, Nagyszéksós és Zákány tanyáiról útnak indulva. A Mária szobrát magasba tartó középső oszlop homlokzati felirata: "Ezen emlékmű a világháború 1071 szegedalsótanyai hősi halottjának dicső emlékét s önfeláldozó hazaszeretetét örökíti meg és hirdeti az utókornak, Emelte 1927. évben a szegedalsótanyai nép kegyelete." Mit lehet ehhez hozzátenni? Összeszorul értetek a szívem, fiúk! Következő megállónk Röszke volt. A falutól néhány kilométerre húz el a Szabadkára tartó főút, s azon ott a magyar-szerb határállomás. Néhányszor magam is jöttem-mentem rajta, ha a hetvenes-nyolcvanas években a bolgár tengerpartra utaztam. De a falu nem azonos a nevét viselő forgalmas határátkelővel, nagyon is nyugalmas, afféle végvidéki álmosság lengi be az utcáit. A templommal szembeni téren ott áll a világháborús obeliszk, mögötte a helyi iskola épülete emelkedik. A templom bejárata feletti kerek üvegablakon jókora betűkkel Isten nevét dicsőítik, amiért Röszkét megkímélte az 1970-es tiszai nagy árvíz idején. Röszkét kövezően most már az alföldi nagyváros, Szeged jött sorra. Feltűrtem a képzeletbeli ingujjamat, és nekiláttam legyűrni az idegen nagyvárosi forgalommal járó megelőlegezett nehézségeket. Szegeden könnyebben boldogultam, mint ahogy előre gondoltam. Még Ásotthalmon tudomásomra jutott, hogy a központi világháborús emlékművet a nagy temetőben kell keresni. Nem mondom, hogy a több helyen útjavítás miatt feldúlt városban túl egyszerűen ráleltem volna, de némi kérdezősködés után ott találtuk magunkat a főbejáratnál. Innentől fogva viszonylag egyszerűen ment minden, rövid séta keretében meglett a nyitott kört leíró két betonív, amelyek tíz méter szélességben, mellmagasságig tele vannak az elesettek neveivel. A kör két helyen nyitott: az elülső részén kovácsoltvas láncsorral és alacsony betontuskókkal, a hátsó nyílásnál félmagas kőtalapzatra állított fekete márványkereszttel kiegészített kegyeleti hely méltó módon állít emléket a több száz elesett honvédnak. A temető másik traktusában, a kerítéstől nem messze, kisebb mesterséges földhányáson a harcokban meghalt zsidó vallású honvédeknek látható egy nagy méretű szarkofágra hasonlító mementója. Végezvén a tulajdonképpeni Szeged első világháborús emlékműveinek fényképezésével, a korábban a városhoz csatolt Tápé, illetve az ugyancsak idesorolt, egykor önálló Szőreg emlékműveinek felkutatására indultunk. Ezeken kívül ott volt még a jelenleg Szeged nyugati városrészét jelentő Kiskundorozsma, de azt órákkal korábban letudtuk. Most tehát a Szeged keleti, északkeleti kerületét képező Tápé iránt érdeklődtünk. Egy szó, mint száz, a központi temető elhagyása után félórával meglett az is, ami, tekintve, hogy egészen ismeretlen terepen jártunk, figyelemreméltó teljesítmény. Azért megjegyzem, hogy a helyiek a mai napig nyilvántartják az egykori városhatárokat, mert mind Kiskundorozsma, mind Tápé, mind Szőreg esetében zöld alapú belső határtáblák jelzik az anyavárostól való különállás, büszke elkülönülést. Tápén a katolikus templom oldalfalán bukkantam rá a viszonylag nagy méretű márványtáblára, amelynek alsó részén igazán megkapó mondat olvasható. A szelídségével is dörgedelmes belső vihart kiváltó sor így néz ki: "Ez nem hideg kő, hanem egy halott hadsereg." Mindez az alatt a százhúsz név alatt, amelynek hős tagjaira e szavak vonatkoznak. A templommal srégen található, közeli cukrászdába térve kellemes meglepetés ért, amikor a pulton egy kitűnő állapotú, kétkaros Budapest kávéfőzőgépet fedeztem fel. Anikóm kívánságára tértünk be ide, akinek már nagyon hiányzott egy erős feketekávé. A szemrevaló, szinte tökéletes állapotú, a krómozástól csillogó-villogó gép ma már vendéglátóipari ritkaságnak számít, az országban alig akad kávézó, ahol még ilyen üzemel. Bezzeg a hatvanas, hetvenes években csakis efféléket lehetett látni! A kávézó kiszolgáló hölgye engedélyével készítettem róla néhány képet, aztán Anikóm az erős kávéjával, én meg a háromgombócos fagylaltommal kiültünk az árnyas utcai teraszra. Utána még egy adagért betértünk, de most már mindketten fagylaltért. Visszatérve az "igazi" Szegedre, hamar rátaláltunk a belvárosi Tisza-hídra, ami át a bal parti Szőregre jutottunk. Szőregre érve egy kis történelmi utazás résztvevői lettünk, ugyanis a Tisza és a Maros szegedi összefolyásától délre és keletre húzódó, a mostani határig tartó terület egykor a történelmi Magyarország Torontál vármegyéjének északi csücskét jelentette, míg a hatalmas, észak-dél irányban elnyúló vármegye a távoli Pancsova alá, a Duna és a Száva találkozása környékéig ért. Szőreg, Újszentiván, Tiszasziget (korábbi nevén Ószentiván), Kübekháza, Deszk és Klárafalva a törökkanizsai, Ferencszállás és Kiszombor pedig a vármegye nagyszentmiklósi járásához tartozott. Szőregen külön parkot alakítottak ki az eléggé sematikus, majdnem minden jelentősebb történelmi évforduló kőtáblájának helyet adó, összevont emlékmű számára. De köztük volt az első világháborús is; nem volt mit tenni, ezt kellett fotózni. Szőregnél délre fordultunk, mert egymás mögött sorakozva két település várt ránk, Újszentiván és Tiszasziget (mint említettem, korábban Ószentivánnak hívták). Újszentivánon a községháza előtt áll a magyarok nagyasszonyát (Hungária) harci vértezetben ábrázoló szobor, Tiszaszigeten a jelenleg felújítás alatt lévő templom kertjében, a felállványozott épülettől tizenöt méterre látható az obeliszk, amelynek előoldalára egy kardot vonó magyar baka féldomborművét vésték. Innen már csak a szerb oldalon fekvő Gyála felé mehettünk volna előre, de nem a határon túl volt dolgunk. Újszentivánról Kübekháza felé fordultam. A torontáli német (sváb) település néhány szép öreg kúriával és polgárházzal fogadott, ezek többsége a templomos főtér környékén látható. Háborús emlékművet nem leltem, pedig többször végigautóztam az utcáin. Mivel tudtam, hogy a falu déli határában található a magyar, román és szerb hármashatár találkozási pontját jelölő emlékmű, a szárazságtól porban fuldokló kukoricaföldek közt kanyargó homokos úton arra vettem az irányt. Viszonylag könnyen rátaláltam, igaz, a mészfehér színével messziről virító, két ember magasságú oszlopot lehetetlen lett volna nem észrevenni. Különös s egyben a magyarul dobogó szívnek nyomasztó, fullasztóan elkeserítő helyre jutottunk. A felvert por gyorsan elült mögöttünk, mialatt kiszálltunk a könnyű szemcséktől nyakig panírozott autóból. A felfelé csúcsosodó fehér obeliszk három oldalára az érintett országok címerét helyezték ki, s mindegyik alá odavésték az 1920.VI.4. dátumot. A trianoni diktátum gyászos dátuma. Hátam mögött Kübekháza (magyar és német lakossággal), bal kézre a ma Romániában lévő, amúgy három kilométerre fekvő Óbéb (Beba Veche, magyar, román és német lakossággal) fehér harangtornya látszott, meg valami lapos, vén híd többlyukú íve, s jobbról, ámbár az arrafelé megsűrűsödött bokroktól nem látszott, de egy-két kilométerre a "szerb" Rábénak (amúgy színmagyar település) kellett lennie. Na, szépen vagyunk! Itt kint a pusztában erősen fújt a szél, de jól is tette, mert enélkül irtózatos hőség lett volna. De nem egyedül a háromoldalas oszlop figyelmeztetett nemzetünk kilencven évvel ezelőtti tragédiájára. Úgy húsz méterrel arrébb erős vasoszlopokra helyezett két, hatalmas fémtábla látszott. A kék alapszínen fehér betűkkel megírt szöveg szerint az egyik tábla szerb és angol nyelven üdvözölte a Szerbiába ebből az irányból érkezőket, a tíz méterrel mellette, vele egy vonalban álló másik pedig búcsúztatta a kilépőket. De ki jött volna innen, hiszen Szerbia belseje felé mindössze egy alig kitaposott ösvény látszott a térdmagasságig érő fűben? Harminc méterrel beljebb öt emelet magas határőrtorony árválkodott a néha viharossá durvuló szélben, aljában beton géppuskafészek, amelynek keskeny lőrései a világ négy égtája felé néztek. A Szerbiát jelölő fémtáblák közelében pedig egy Románia itteni végét jelző kék-fehér kis kőoszlop látszott, egyik felére rávésve, hogy Nagyszentmiklós 33 kilométerre fekszik, ellenkező oldalán a frontiera, vagyis határ felirat látszott. Szegény Magyarország, többek közt ezek a drága szomszédok rabolták szét a természet által egykor oly nagyszerűen megkomponált területedet! Miután kellőképp kibúslakodtam magam, visszafordultunk Kübekházának. Félúton megállva szedtem vagy húsz cső kukoricát a Tábornok utcai lakásajtónk előtt naponta többször kolduló galambjainknak, a következő napokban hadd egyenek valami igazán madárlátta finomságot! Kübekházán a temetőt is hiába jártam be, kidőlt-bedőlt, sokszor gót betűkkel megírt síremléket láttam eleget, egyéb emlékművet azonban nem. A Szegedet és Makót összekötő 43-as főútvonalat Klárafalvánál értem el, de sem itt, sem az ugyancsak jelentéktelen, következő Ferencszálláson nem botlottam emlékműbe. A főúttól csekély távolságra félreeső Kiszomboron annál több látnivaló várt ránk. Nem elég, hogy a templom előtti parkban kő katonafigurát fotózhattam, de az egyház mögött egy terjedelmes kastély vonta magára a figyelmet. Igazán tetszetős darab, majd utánanézek, kié lehetett, mert az építtetői gazdagon költöttek rá, s még mai romos voltában is látszik, hogy fénykorában nagy élet lehetett benne. Pártázott tornya magasba szökkenve, dacosan állja az idők viharait, s ezen nem egyedül az elmúlt esztendők természeti megpróbáltatásait értem, hanem a negyvenéves szocialista korszaknak a rombolását. Az épületet ugyanis sokáig mezőgazdasági gépállomásként vagy terményraktárként használhatták, amíg olyan állapotba nem jutott, hogy már arra sem volt alkalmas. A jókora kastély szemrehányóan tekint a mai kor körülötte kujtorgó érdeklődőire (kidőlt kapuján szabad a ki-bejárás), a magas gaztól felvert egykori udvaron nehéz a baleset kockázata nélkül körbesétálni. De még mindig akad újabb látnivaló a faluban, méghozzá az ellenkező végen, ahol egyemeletes, oszloptornácos magtárépület a bizonyíték rá, hogy a kastély urai igenis nívós gazdálkodást vezettek a környéken, máskülönben nem lett volna szükség ekkora tárházra. Ami különben nemcsak nagy, de szép is. Innen percek kérdése, és Makón voltunk. Kezdett alkonyodni, s bár a természetes fényerőre még nem lehetett panasz, azért ideje volt felgyorsítani az eseményeket. Az útjavítás miatt felbontott körforgalmú főtéren, ahol a városháza is áll, egy épen hagyott térszakaszon impozáns, ötalakos fém emlékmű emeli a város fényét. A magas talapzat alsóbb szintjén, egymásnak háttal, egy gyermekét a karjaiban tartó anya, s az oszlop ellentétes oldalán egy fokosát markoló, ülő parasztember van kiállítva. Kettejük fölött, a tovább magasodó talapzat tetején ősi hadi viseletű marcona harcos tart egy összeesni készülő katonát, akit alulról talán az asszonya támogat. Az oszlopon rengeteg elesett honvéd neve sorakozik, bizonyítékául, hogy a hagymaváros is derekasan kivette részét a hazáért vívott harcokból. A fotózás után indultam volna tovább, ám az orrom előtt feltűnő rendkívül sovány és láthatóan ember által megfélemlített kóbor eb miatt kicsit elodáztam a menetelt. A csomagtartóból elővettem az egyetlen megmaradt rántott hússzeletet, és darabokra tépve az öt lépésnél közelebb nem merészkedő jószág elé vetettem. Szegény, életében nem evett ilyen jót. Nos, most már mehettünk tovább. Apátfalva nyugati szélén, a temető és a vasúti sínek közötti háromszögletű téren leltem rá a település világháborús emlékművére. A kőből faragott bakafigura magasból néz a színe elé járulókra, akik nem lehetnek nagyon sokan, mivel a hely eléggé kívül esik a falu szívétől. Magyarcsanádon négy templom hirdeti Isten dicsőségét. A legelőször megpillantott református körbeállványozottan, felújítás alatt áll. A nyers téglás római katolikus - melynek égnek szökő tornya eléggé hasonlít a gyulafehérvári székesegyház tornyára - és környéke megint nem rejtett nekem való emlékművet. Az út ellenkező oldalán egymás tőszomszédságában a szerbeknek és a románoknak van egy-egy kellemes kinézetű temploma, ez utóbbi nagyon szép és öreg ikonosztázzal rendelkezik. A magyart erősen törő templomszolga nem tudott első világháborús emlékműről a faluban, amiért lelombozódva indultam tovább, de ötven métert sem gurultam, amikor máris szembeötlött a "Hősök háza". A lakóépület méretű, a főút felé nyitott árkádú ház az 1914-18-ban elesett katonák emlékére épült 1935-ben. És erről nem tudott az ötven méterrel arrébb szolgáló román egyházfi... Lám, lám! A gyűlölet parazsa mindkét részről tovább izzik a látszólagos béke hamuja alatt. Azt hiszem, a mi gyűlöletünk jogos, az övéké pedig a rabló gyűlölete a jogos jussát számon tartó megrabolt felé. Nem biztos, hogy örökre így marad minden, s ezt tudják ők is. Az elesett katonák hosszú névsorát két jókora márványtábla sorolja, amelyek az  árkád nyitottságának köszönhetően az utcáról is jól olvashatók. Végre az utoljára maradt Nagylakra értünk, ahol a nemzetközi határátkelőhely az igazán ismert objektum. A kicsiny település szomorú történetéhez tartozik, hogy az "igazi" Nagylak a trianoni békediktátummal a románoknak jutott. A Magyarországon most létező Nagylak falu helyén eredetileg az "igazi" Nagylakhoz tartozó kendergyár működött. A békediktátum a kendergyárat fura módon nálunk hagyta, s e köré az ipari létesítmény köré települt előbb néhány munkások által lakott épület, amelyet később több követett, s máris létrejött az új Nagylak. A határátkelőn kívül a jelentéktelenségét máig őrző településnek csak egy baptista imaháza van, emlékműve is a legújabb időkből való, amely ott van a vasúti sínekhez közeli modern stílusú harangláb közelében. Készítettem néhány fotót az Isten háta mögötti falucska vasútállomásáról is, s aztán néhány kilométert elautóztunk Csanádpalota felé. Azonban a gyorsuló naplemente miatt nem láttam értelmét odáig szaladni, így visszafordultunk. A kendergyártól száz méterre kezdődő pusztában öreg pásztor legeltette tucatnyi birkáját, amelyek őrzésében segítségére volt a spárgapórázra kötött, erősen keverék kutyája. Az öregnél érdeklődtem a határ holléte felől, de amikor elmondta, hogy a román granicsárok nem szívlelik az efféle érdeklődést, letettem az öreg által határként leírt kis híd megközelítéséről. Visszafelé menet még megálltam a Nagylaki Kendergyár nevet viselő parányi vasúti megállónál, de az elhagyatott, bezárt őrházban senkit sem találtam. Néhány szót váltottam a közeli tanyák egyikéről odaérkező ifjú házaspárral, aztán életem párjával kocsiba vágtuk magunkat, és pontban fél nyolckor elindultunk a távoli Pest felé. Este (vagy éjjel) tizenegyre értünk fel, pont olyan időben érkeztünk, mintha Anikómat hoztam volna haza a munkahelyéről. Reggel fél héttől idáig hatszáznegyven kilométert utaztunk, mellé nem keveset mászkáltunk, úgyhogy ki voltunk, mint a liba. Ja, igen! A világháborús fotógyűjteményem tizennyolc újabb emlékművel bővült, most 1051-nél tartok. Csicsa valósággal őrjöngött a viszontlátás boldogságától, egy kis éjjeli játék kijárt neki a türelméért. Imádjuk a kis nyálasszájút, ha hosszabb időre otthagyjuk a lakásban, mindig lelkifurdalásunk támad, de mit lehet tenni, ha egyszer fóbiája van a kocsitól? Vasárnap reggel, talán érthető, nem kapkodtuk el az ágyból való kikecmergést.  Kelt 2011.08.22.-23.

 

  Vége a hetvenhetedik résznek