ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                                 Hetvenhatodik rész

 

  (Tizenegyedik kötet) Tizenegy:

 

  (Az isztriai utazás leírásának folytatása.)

  Utazásunk ötödik napja (július 27., szerda). Mit sem sejtve az éjszakai, autón belül megesett sunyi dolgokról (legalábbis én nem sejtettem semmit), viszonylag frissen, békülékeny hangulatban keltem. Keltünk. Annyi utazás után (hétfőn és kedden egyaránt úton voltunk) mindannyian pihenni vágytunk. Kocsival megejtett újabb útról szó sem lehetett, maradtak a városban még fel nem fedezett látványosságok, programok, egy délután folyamán kinéző tengeri fürdőzés reményével. Az időjárás megint szép napot ígért. Anyám előrement a városba, mi még reggeliztünk, de negyedóra múlva, fél kilenc tájban követtük. Bár igazán szerettem volna elkerülni a nyaralásunkat alaposan megmérgező anyámmal való találkozást (ha látom a jövőt, nem vittem volna magammal), a halászkikötőben mégis összefutottunk. Az öreglány, a tőle megszokott pimaszsággal, egy méterről fotózta a tengerről hajnalban visszatért, a gazdagnak látszó zsákmányt egyelőre a fedélzeten szortírozó halászokat. A móló bivalyerős fémtuskóihoz vastag kötelekkel kipányvázott öt hajóból három végzett a munkával, kettőn viszont nagy volt a nyüzsgés. Körülöttük és felettük vagy ötven sirály és halfarkas hasította a levegőt, éber szemekkel lesve a tengerbe hulló maradékot. Mivel anyám mögött nem akartam kivárni a soromat, magam is fényképezni kezdtem, de diszkrétebb távolságot tartva. Közben, amint tíz lépésről láttam, anyám üzletelni kezdett a halászokkal. Mint később kiderült, venni akart egy kiló apró halat, hogy kisütve azt együk ebédre. Csak ekkor vette észre, hogy a közelében vagyunk. Halsütő buzgalmát hamar lelohasztottam, midőn értésére adtam, hogy nem akarunk sült halat kajálni, köszönjük, de maradunk az otthonról hozott választék mellett. Anyám balra el. Én még fényképeztem egy darabig, majd Anikómmal a város másik kikötőjéhez, a jachtkikötőhöz indultunk. Itt egy helyen fél tucat kisebb-nagyobb macska sütkérezett, illetve önfeledten játszott a társaival. Anikóm persze rögvest elkapta az egyiküket, és míg simogatta a kis vadócot, én a drágámat fényképeztem. Ezúttal olyan útvonalat választottunk a Szent Eufémia-templom megközelítésére, ahol még nem jártunk. Az óvárosi dombnak a déli oldalát kezdtük mászni. Nagyjából azt kaptuk, amire számítottunk: hangulatos, szűk utcákat, félhomályos beugrókat, virágos kiskerteket, és a magasban kifeszített köteleken száradó ruhákat. Nem másztunk fel egészen a templom teraszáig, egy házsorral lejjebbről visszakanyarodtunk a kikötőhöz. A lágyan ringatózó vitorlások tőszomszédságában magányosan álló, kétemeletes sárga épület aljában működő fagylaltozónál, dacára a korai időpontnak, fagylaltot vettünk, s míg elnyalogattuk őket, figyeltük a mindig változatos képet nyújtó kikötő ébredését. Hazaérve megint lepihentünk egy cseppet, de fél kettőkor már kint voltunk a tíz perc sétára eső szabadstrandnál. Végre, lehet fürödni a tengerben! A látszat azonban csalt, a víz érintése borzongatóan hatott a próbálkozóra. Mégis, az apró lépések taktikáját követve, mintegy tízperces szoktatás után elfogadhatónak éreztem a méterenként változó hőmérsékletű vizet. Anikóm, aki a nőknél havonta előforduló problémával volt elfoglalva, a parti apró kavicsokon ülve csak a lábát lógatta, és a napozást választotta, én viszont alig akartam kijönni a kellemessé szelídült tengerből. Három óra tájban feljöttünk a partról, s a nap hátralévő idejében igyekeztünk szabadulni az előző napi fáradalmaktól. Bevett szokásunkká vált, hogy a délutáni órákban, általában öt és hat között az erkélyen rágyújtottunk egy pipára, ki-ki a magáéra. Pöfékelés közben beszélgettünk, kávézgattunk, keresztrejtvényt fejtettünk, vagy a tenger felé fordulva bámultunk ki a fejünkből. Ezen a délután hat óra magasságában kemény vihar kerekedett. Ahogy mondják, az eső úgy dőlt, mintha dézsából öntötték volna, az ég szakadatlanul dörgött és villámlott, egyszóval volt ereszd el a hajam! Nem volt más választásunk, mindhárman korán ledőltünk aludni.

  Hatodik nap, július 28., csütörtök. Az előző délután eleredt szakadó eső kitartott reggel nyolcig. Odakint minden növény, háztető és kert rongyig ázva várta a szárító Nap előbukkanását. Egyelőre hiába, mert ugyan béke köszöntött a vihartól megtépázott tájra, de az égiek adósak maradtak a fénnyel. Anyám a közelünkben téblábolt, hát megkérdeztem tőle, van-e kedve velünk tartani, mert Anikómmal a borús időben autós túrát terveztünk a félsziget mélyebben fekvő tájaira. Anyám két kurta szóval elintézte, hogy inkább marad. Nos, nem estünk kétségbe, s útnak indultunk nélküle. A már ismert kanfanari vegyesboltban kenyeret s néhány szükséges holmit vettünk, aztán a kilenc kilométerre eső Zminjbe igyekeztünk. A tizennégy órán át dúló rettenetes vihar és eső nyomai még nem száradtak fel az utcákról, amikor a települést negyed tíz tájban elértük. A központi helyen álló templom és a mögöttes körbástya fényképezését követően betértünk a főutca túloldalán nyitva lévő pékségbe, hogy Anikóm reggeli gyanánt vehessen magának kedvére való süteményt. Az északkeletre tartó fizetős főutat gondosan kerülve, a hegyeken átvezető alacsonyabb rendű úton nem egészen húsz kilométerre fekvő Picant lőttem be. Érdekes helyre érkeztünk, mert a városkapuhoz közeli épületek és a magas tornyú templom kivételével úgyszólván alig találtunk lakható házat, használható épületet. A néma falu olyan benyomást keltett, mint egy felállványozott pesti bérház, amikor teljes felújítást végeznek rajta. A lakók többségét egyszerűen kiköltöztették romos otthonaikból, s az egyébként tetszetős öreg házakat, utcáról utcára haladva egyszerre újítják fel, egyszerre hozzák lakható állapotba. Az egész felújítást valami uniós támogatásból fedezik, az pedig egészen biztos, hogy a gyönyörű fekvésű, felértékelődő település később behozza a törődés árát. Jöttünk-mentünk a kanyargós utcákon, de életnek csak elvétve találtuk nyomát. Két helyen viszont meglehetősen nagy erőbedobással dolgoztak a munkások, s tették rendbe a házakat meg az előttük elvezető utca burkolatát. Nem tudni, a jelenleg fura kinézetű, bombatámadáson átesettnek látszó falu mikorra kerül kulcsrakész állapotba, de a látottak alapján úgy vélem, megéri kivárni. A következő állomásnak szánt Gracisce innen öt kilométerre van. Ez sem pite település, itt is alaposan egybehordtak mindent, ami keresetté, kívánatossá tehet egy falut. Nem elég, hogy a települést, úgy, ahogy van, széltől szélig, nyugodtan a világörökség részévé lehetne nyilvánítani, a rengeteg régi háza és templomai mellett fantasztikus kilátással is bír a széles láthatárra. Személyes megítélés kérdése, bárkinek lehet más a véleménye, de a sok érdekesség közt engem mégis a külső és a belső városkapu között látható, a bejárata felől fedett tornácos kis templom fogott meg, különös tekintettel az oldalához állított, vénségesen vén keresztelőmedencére. Az egy kőtömbből faragott, rusztikus, mondhatni otromba jószágot egyháztörténeti relikviaként kellene őrizni valamely nevesebb múzeumban. A magasságát illetően combközépig érő vöröses kőtömb nagyjából síkba faragott és csiszolt felületén öt gödörszerű mélyedést alakítottak ki. Ezek aszimmetrikusan vannak elrendezve. Közülük kettő egyforma átmérőjű, körülbelül egy-egy nagyobb fém- vagy fapohár fért el bennük, s azokban vélhetően szenteltvizet tartottak. A maradék három mélyedés, lyuk viszont különböző átmérőjű, a legkisebb harminc, a középső negyven, a legnagyobb ötvencentis lehet. Mindegyik legfeljebb húsz centi mélységű. Itt, kérem szépen, az a trükk, hogy születhetett az a büdös kölyök akárhány kilóval, a keresztelés idején lehetett bármekkora a csupasz feneke, a három eltérő méretű mélyedés közül valamelyik biztosan passzolt a méretéhez. Rafináltak voltak ezek a régi emberek, nem könnyen lehetett rajtuk kifogni! A kis templom vagy kápolna mögötti belső városkapu mellett késő gótikus, hosszúkás, csúcsíves kőablakkeretek láthatók. Ezen a kapun is túljutva, mintegy ötperces sétával lehet eljutni a szokásosan magas, különálló harangtornyú templomhoz. A torony kiképzése, díszítése ugyancsak gótikus, de a tőle húsz méterrel odébb telepített, kőfallal kerített templomhajó homlokzatán már barokk stílusjegyek figyelhetők meg. A templomkertben a kőkerítésbe építve vagy a közelébe állítva régi sírkövek láthatók. A visszaúton kényelmesen sétálva nézelődtünk, amikor valahonnan egy keverék kan kiskutya került elénk. Anikómnak sem kellett több, felkapta és simogatta az apró teremtést, merthogy életem párja nemcsak macska-, de kutyabolond is. Következő állomásként a szinte kőhajításra, nyolc kilométerre eső Lindar szerepelt a spontán alakuló útitervben. Ez ám az ellentmondás, a klasszikus képzavarok gyöngyszeme, mi? A faluszéli kápolna mellett gondoltam megállni, mert a természetesen tisztes korú imaház közelében felfedeztem egy olaszosan csipkézett bástyájú kúriaszerűséget. Nem tudnám megmondani, jelenleg is lakják-e, vagy rég elmúltak azok az idők, amikor egy nagyobb család otthonául szolgált, mert erre nem mutattak egyértelmű jelek. A falak között a falu életében valaha meghatározó szerepet betöltő előkelő família élhetett, amiről nemcsak az elhanyagoltságában is elegáns épület kinézete és tisztességes mérete, de az utca felőli főbejáratot jelentő, jókora méretű boltíves kőkapu is árulkodik. Ennek tetején pont olyan lőréses kiképzés látható, mint a húsz lépésre álló kis kastély bástyatornyán. A boltív alatt  bárki besétálhat, mert csak a diadalívszerű kőkeret áll, csukható-zárható kapu nincs felszerelve. Egy vén kutya sütkérezett az épület füves udvarán, de amikor közeledni látott, a farkát behúzva odébb sompolygott. A falu központja felé tartva menet közben újabb kápolna és vastag téglatornyú házak között vitt el az utunk a magas templomtorony irányába. Két gyerek, fiú és lány, egy-egy cicát magához ölelve ücsörgött a portájuk kerítése előtt; Anikóm nem hagyta ki, hogy megsimogassa a busa fejüket. A macskákét. Bal kéz felől most egy félköríves bástya tűnt fel, alacsony mellvédje hónaljig ért, de egy talajhoz közel vágott résen középkori ágyúcső meredt a mélyebben fekvő, békésen szendergő erdő felé. A templomon nem volt mit nézni, a bejárata felett ízléstelen freskó csúfolkodott, a fércmunkával valószínűleg egy helyi piktor élte ki torz művészhajlamait. Kár volt engedni. Pazinról azt írja az útikönyv, hogy a városka Isztria közigazgatási központja, itt vannak a félsziget adminisztratív ügyeit végző hivatalok. Írt mást is, megemlékezik arról a négyszögletű várról, melynek egyik oldala irtózatos szakadék fölött emelkedik, a szakadék alján a Fojba folyócska medre kanyarog. Dantét állítólag a helyszín ihlette az Isteni színjáték pokolbeli jelenetének megírásakor. Meg aztán a jó öreg Verne Gyula sem tudta kikerülni a települést, ő a Sándor Mátyás című regényében helyez ide egy vadregényes szökést. A vár őse már a X. században itt állt, de az utolsó két évszázadban (a második világháború végéig) az olasz Montecuccoli család birtokolta. Jelenleg helytörténeti és egyéb múzeum működik a falak közt, termeit mi is végigjártuk. Humról egy árva kukkot nem ír a könyv, pedig ennek a Pazintól északkeletre eső, huszonvalahány kilométerre fekvő településnek is megvan a maga bája. A Csicsarija-hegység déli lábánál, eldugott helyen fekszik, nem egyszerű megtalálni. Fő érdekessége, turistákat vonzó tulajdonsága fura mód épp a kicsinységében rejlik, merthogy a maga 18 (igen, tizennyolc) bejegyzett lakosával ez Horvátország legkisebb városi rangú települése. Gondosan kerülve az Ucska-alagút felé tartó főútvonalat, mintegy a kertek alatt, harmad- és negyedrangú utakon közelítettünk Humhoz. Meglepetésként hatott, hogy érkezésünk idején vagy ötven személyautó, s két bérelt busz várakozott a murvás parkolóban. A kocsik rendszáma kilencven százalékban külföldről érkezett látogatókat sejtetett. Hát igen, a furcsaságnak könnyen híre terjed, s aztán jövünk, hogy saját szemünkkel győződjünk meg a kézen-közön szerzett információ valóságtartalmáról. Először a parkoló melletti temetőt jártuk be: a sírköveken csupa horvát név tűnt fel. A város stabil védőfalai sok helyen épen maradtak, miként sértetlenül álltak a városkapu környékén is. Belépve a cizellált, láthatóan nem több évszázados tömör vaskapun, a bejáratot őrző valamikori legfőbb bástya félhomályos aljában találtuk magunkat. A tágas falak között néhány ismeretlen, távolról a székelyek rovásírására emlékeztető betűkkel írt kőtömb volt kiállítva. Belső-Isztria egyéb településen is láttunk hasonló írásjeleket, méghozzá nem is akárhol, hanem egyes helységnévtáblák latin betűi alá írva. A nagyobb teremre hasonlító bástyaaljából tágas járás nyílt a település két utcája közül a közelebbire. Kőhajításra állt a magas tornyú templom, s ezzel az erős épülettel, amelybe két percre betértünk, ebben az irányban máris véget ért a város. Hoppá! Egy vén lakóházat megkerülve az iméntivel párhuzamosan futó másik utcán voltunk. Jobbról-balról tucatnyi ház között haladva, egyszer csak ott álltunk a másik városvégen. Ezen a részen nem maradtak meg a védőfalak, a helyük egy részét csinos park foglalta el, három pihenőpaddal. Ennyi Hum. Visszaballagtunk hűségesen várakozó járművünkhöz, s irány a félóra kocsiútra található Buzet városa. A várossal hamar végeztünk. Igazság szerint ennek legfőbb oka abban rejlik, hogy annyi korábban látott szépség után ez egy eléggé érdektelen településnek bizonyult. Súlyosbítottak a megítélésén a körülötte mintegy gyűrűben fekvő ipari létesítmények, és a magas dombra települt óvárosból látható egyéb, tájképet rontó dolgok. Azért a templomát megnéztük belülről, de jellemző, hogy míg a belső falakról, a berendezésről nem találtam érdemesnek fényképeket csinálni, az egyetlen dolog amit itt fotóztam, egy üvegoldalú ereklyetartó. Igaz, ebben nem egy, de vagy húsz különböző méretű emberi csontmaradvány volt összezsúfolva. Lábszárcsontok, koponyatöredékek, azonosíthatatlan csontszilánkok. Csupa ínyenc falat. Mindez, miként becsesebb ékszerkollekciók esetében megszokott, vörös bársonyon tálalva. Hazafelé tartva szerettem volna megtekinteni az útba eső Motovunt, ámde valami oltári nagy rendezvény miatt lezárták az érdekfeszítőnek látszó óvárosba vezető szerpentint, az új városrészben meg nem volt mit nézni. Hazahajtottunk Rovinjba, és az idő további részét pihenéssel, illetve a néhány nap alatt szívünkhöz nőtt szállásunk aprólékos fotózásával töltöttük. Igaz, megtettük ezt az érkezésünk napján is, de a jó emlékekből sosem elég. Alig kétszáz kilométert autóztunk, de micsoda munkás terepen, s micsoda meredek hegy- és utcamászások közepette!

  Július 29., péntek. Elérkezett isztriai kiruccanásunk utolsó teljes napja. Reggel Anikómmal a halászkikötőben sétáltunk, s megint végignéztük a hajnalban beállt hajókon zajló sürgés-forgást. Arra hamar rájöttünk, hogy a kéthektós műanyag hordókból (tucatnyi ilyen lepte el a fedélzetet) kisebb rekeszekbe válogatott, jégdarával meghintett, hűtőkamionokba pakolt halakat az igényesebb piacokra szánják. A többit, maradt abból is szépen, s már nem kizárólag az aprajából, hanem a félméteres nagyobbakból is, szóval ezeket egyszerűen áthordták a rakparttól harminc méterre működő halfeldolgozóba. A még ezen felülieket pedig a helyi piacon, illetve az itteni éttermekben értékesítették. A délelőttöt egyébként a keleti óváros templomának felkutatására és a munkatársnőimnek szánt kisebb ajándékok vásárlására szántuk. A Szent Eufémiánál kisebb, kevésbé látványos, de az olaszos stílusa miatt kedves megjelenésű templomot körülményes módon, de csak becserkésztük valahogy. A közelében lévő nagyobb élelmiszerboltban vettünk három egyforma csomagolású, valami zselés dologgal töltött puszedlifélét. Úgy tudtam, mindhárom munkatársnőm édesszájú. Délután fél három körül, mintegy búcsúfürdőzésre, megint elmentünk a szabadstrandra. A víz fikarcnyit sem melegedett a két nappal korábbi úszkálásom idején tapasztaltakhoz képest, de nem volt mit tenni, a Nap szépen sütött, s ez volt az utolsó napunk, amit Rovinjban tölthettünk. Anikóm újból maradt a tenger diszkrét megközelítésénél, s inkább - piros úszódresszében - egy nagyobb sziklán ücsörögve, tértől lefelé hűtötte magát. Én bezzeg! Mire hazaértünk az apartmanba, anyám is előkerült a maga külön útjáról. A velencei affér óta hűvös távolságtartás uralkodott közöttünk. Anyám nem gyakran szólt hozzánk, mi pedig kerültük a a goromba társaságát. Nem értettük, mitől változott néhány nap leforgása alatt ekkorát, de nem vált előnyére, az tuti. Nekifogtunk összecsomagolni a holminkat, hogy ne a kora reggeli indulás előtt keljen kapkodni. Anyám az étkezőasztalnál belekezdett valami kései ebédfélébe. Nem emlékszem a pontos indításra, csak arra a részre, amikor már javában benne jártunk az összeszólalkozásban. Ki kezdte, hogyan kezdte, rejtély, tulajdonképpen nem érdekes, mert törvényszerű volt, hogy ezt a csörtét egyszer le kell játszani. Úgy látszik, most jött el az ideje. Anyám első idevágó mondatai a panasz hangján szóltak, két falás között azt vetette a szemünkre, hogy az egész úton mintegy kiközösítettük őt, mindenhová nélküle mentünk, pedig ő úgy gondolta, egy család vagyunk. Emlékeztettem, hogy a szombattól szombatig tartó nyolc napból négyet jószerével a kocsiban összezárva, vagy közös kirándulással töltöttünk. Illetve majd töltünk, mert holnap megint egy autóban ücsörgünk Pestig. Az utazás két napján kívül hétfőn Isztriát fedeztük fel együtt, kedden Velencében jártunk. Nem tudtam befejezni a gondolatmenetet, amit azzal szerettem volna zárni, hogy nem mellékesen Anikómmal mi is befizettük az utazás ránk eső részét, s nehogy már ne járjon nekünk a maradék négy nap. Végül is férj-feleség volnánk, talán nem akkora bűn, ha a nyaralás felét egymásra szánjuk. Nem tudtam előadni ezt a gondolatot, mert anyám a mellette épp elhaladó Anikóm felé fordulva, gyűlölettől izzó tekintettel vetette oda: "Elérted, amit akartál, most örülsz?" Köpni-nyelni nem tudtam. Anikó szó nélkül kiment az erkélyre, én pedig beélesítettem a verbális nehéztüzérséget, s emelt hangon figyelmeztettem, hogy a feleségemmel beszél, vegyen vissza. Az agyamat kezdte elönteni a düh, és - mint tudjuk - a dühös ember a legőszintébb. Ami a szívén, az a száján. Anyámat sürgősen leteremtettem a végtelenül önző magatartása miatt, amiért elvárta volna tőlünk, hogy bő egy héten át mindenben hozzá alkalmazkodjunk, minden programunkba bevonjuk. Ha nem tudná, épp miatta, az ő kedvéért jöttünk a tengerhez, mert én, mint egyetlen fia kötelességemnek éreztem, hogy a vénülő anyámat, aki magától sosem tudott volna idejönni, elhozzam az általa oly nagyon imádott Adriához. Magunktól nem ide, hanem Erdélybe mentünk volna, de kizárólag anyámra való tekintettel változtattunk az elképzelésünkön. Szó szót követett; a következő, bennem mély sebet ütő megjegyzésével ismét Anikót támadta, mondván, ismeri a fajtáját. Mi van?! Láthatta a haragtól eltorzult képemen, hogy ezzel alaposan túllőtt a célon, mert hebegve azonnal helyesbített, hogy nem úgy értette. Hidegen rászóltam, hogy hagyja abba, mert a helyzet egyre rosszabb lesz. Ne a minderről semmit sem tehető Anikómon keresztül támadjon engem, hanem mondja a szemembe, ha valami baja van. Kemény szavak, de akkor már szívből rühelltem anyámat, aki ebben a néhány percben olyan arcát mutatta, amiről ötvenhét éven keresztül nem volt tudomásom. A féltékenység, hogy egy másik nő miatt - a feleségem miatt - háttérbe szorul nálam, az eszét vette. Most már nem kíméltem. Hideg, érzéketlen embernek tituláltam, aki azt hiszi, pénzzel mindent megvehet, például a szeretetet. Szóba került a velem egyidős Sándor, akinél anyám olykor házimunkát végez, a aki egészen a közelmúltig néha kefélgette az én drága szülőmet. Ez is egy perverz barom lehet, hogy egy anyja korabeli nőt baszogat. A dugásokat nem hoztam szóba, de Sándor nevének említésekor anyám félreértett valamit, s hisztérikusan hajtogatta, hogy ő sosem fizetett a pasasnak a szeretetéért. Mivel egyáltalán nem ezt mondtam, nem értettem, mire gondolt. Nem cifrázom tovább, sosem lesz kedvenc témám a péntek délutáni jelenet. Anyám a veszekedés végén azért oda lyukadt ki, hogy jó lenne, ha elszámolnánk a részéről a benzinköltségre adott pénzzel. Azt a kisstílű, kurva anyádat - gondoltam magamban -, ennyivel tudsz visszavágni?! Már nagyon untam a képét, nem akartam a közelében lenni. Azonban a napi sétaadagtól és a tengeri pancsolástól fáradt voltam, nem szándékoztam visszamenni a városba. Szerencsére anyám tíz perccel később elhúzta a csíkot, s estig elő sem került. Ezek után gondolható, hogy Anikómmal milyen hangulatban folytattuk a félbeszakadt csomagolást, s hogy anyámban később ne merülhessen fel, hogy anyagilag kihasználtam, gyorsan kiszámoltam a kocsi egész útra valószínűsített benzinfogyasztását. Meglepődtem, amikor az addigi kitűnő fogyasztási adatokból az következett, hogy az anyám által adott harmincezerből visszajár hétezer-ötszáz forint. Elővettem a pénztárcámból az összeget, és leraktam az ágytakarójára. Napokkal később esett le a tantusz, hogy lehettem volna én is hozzá hasonlóan primitív, s a hétezer-ötszázból visszakérem a velencei autóparkoló 21 eurós számlájának a harmadát. A hét eurót (körülbelül kétezer forint) ugyanis akkor elfelejtette odaadni, én meg annyiban hagytam a dolgot. De nem mentem be az utcájába, s hagytam az egészet. Anikómmal fél nyolckor ágyba bújtunk, mert hajnal négyre szólt az ébresztő. Nem tudom, anyám mikor eshetett haza, mert mélyen aludtam.

  Július 30., szombat. Négykor már talpon voltam, mert ilyen esetekben a belső órám pontosabban ébreszt, mint a mobiltelefon csengőhangja. Anikómmal sorban lehordtuk a cuccainkat az utcai lámpák fényétől megvilágított autóhoz. Vittem volna anyám holmiját is, de ő egy foghegyről odavetett "nem kell a segítség" szöveggel elintézte a dolgot. Amikor minden lent volt, felmentem a furcsán kiürült lakásba, hogy fájó szívvel utoljára körülnézzek. Mielőtt végleg behúztam volna az ajtót, a kulcsot a közeli asztalon hagytam. Nem búcsúztunk senkitől, a gondnok és családja minden valószínűség szerint az igazak álmát aludta. Ötkor begyújtottam a motort, felkapcsoltam a tompított fényt, és viszlát, Rovinj! Látlak-e még valaha? A több száz itt készült fotón biztosan, de élőben? Kanfanar magasságában rákanyarodtam a fizetős autópályára, s hajrá! Isztrián utoljára a Lupoglavhoz közeli parkolóban álltam meg pár percre. Aztán következett az élményszámba menő Lucska-alagút, Fiuménél utolsó pillantást vetettünk a távolban párába burkolózó tengerre. A sztráda Magyarország felé vezető sávjaiban zavartalan volt a haladás, végig átlag száztízzel suhantunk, de a tengerhez (vagyis a visszafelé) vezető oldalon rosszabb volt a helyzet, mint egy hete. A fizetőkapukon kívül sehol sem kellett lassítanom. Horvát területen utoljára Varasd közelében húzódtam le egy parkolóba. Anikóm itt vett két kávét (magának és nekem), átszámítva nyolcszáz forintért, amitől kisebb rohamot kaptam. A hátsó ülésen kuksoló anyám egész úton néma maradt, ami határozottan jót tett a hangulatnak. Letenyénél - pont fél tízkor - simán átjöttünk magyar földre, s a hazai utakon sem vettem vissza a tempóból. Amíg egy héttel korábban 12 órán át tartott a lefelé vezető út, addig visszafelé mindössze hét és fél óra alatt teljesítettem a hatszáz kilométeres távot. Pest határát fél 12-re értük el. Anyámat hazafuvaroztam Budafokra, s egy gyors elköszönést követően söpörtünk a közeléből. Még megálltunk a budafoki piacnál, s vettünk némi ennivalónak valót, nemcsak magunknak, de Csicsának is, hiszen indulás előtt kiürítettük és kikapcsoltuk a hűtőnket. Fél egykor begördültem a Tábornok utca 10. udvarára, s amíg a beállással vesződtem, Anikóm máris bekopogott a két ajtóval odébb lakó szomszédainkhoz (Icához és Ferihez), akiknél a kutyánkat hagytuk. Szegény Csicsánk alaposan belezavarodott az újbóli találkozásba, mondhatni pár percre elveszett az érzelmek útvesztőjében, mert örült ugyan nekünk, de nyilván nem értette a helyzetet, miért hagytuk ott, s most miért jöttünk érte? Kellett hozzá két nap, mire egészen helyreállt a lelki nyugalma, s mentálisan is visszazökkent a régi kerékvágásba. Nos, ez volt a nagy utazás rövid összefoglalója, tömörebben nem ment. Július 23-tól 30-ig mindösszesen 2150 kilométert tettünk a végig kifogástalanul működő Renault-ba. Ebből 1212 kilométert tett ki az oda- és a visszaút, a maradék 938 az ottani kiruccanások révén jött össze. Összességében szép utunk volt, úgy vélem, megérte. Nagy kár, hogy anyám a végén mindent elrontott. Közel a hatvanhoz úgy vagyok vele, hogy az életben minden perc ajándék. Minden rossz és jó történésével együtt ajándék az eseménydús múltam, annak érzem a jelenem, de mind közül legértékesebb a bármikor megszakadható jövőm. Nem készülök a halálra, jön az magától, de amíg meg nem csíp, igyekszem nem elrontani a maradék időmet. Anyám talán elfelejti, hogy ő is halandó, különben másfél évnyire a nyolcvantól nem keresné magának a bajt. Szellemileg és fizikailag kitűnő kondícióban van, s alighanem ez téveszti meg, emiatt áltatja magát olyasmivel, hogy még vagy tíz évig minden így marad. Ki tudja, talán igaza lesz, mi több, legyen igaza! De mi az a tíz év is? Tapasztaltam már párszor, hogy utólag szinte semmi, szempillantás. S ez a legoptimistább forgatókönyv. Sosem nő be a feje lágya, pedig neki még inkább tudnia kéne bánni a körülötte maradt néhány emberrel, nem holmi gyűlölködésre, oktalan indulatoskodásra pazarolni a hátralévőt.  Kelt 2011.07.31.-08.04.

 

  (Tizenkettedik kötet) Egy:

 

  Anyám dél körül méltóztatott rám telefonálni, hogy hát akkor találkozhatnánk a kölcsön törlesztésének dolgában. Egy órakor az Astoriánál összejöttünk. Az egész esemény nem tartott harminc másodpernél tovább. Köszöntünk, semmi puszi, vagy ilyesféle bizalmaskodás. Az ingem zsebéből előhúztam az előre kiszámolt ötvenháromezer-ötszáz forintot, anyám átszámolta, aztán a legközelebbi találkozás reményében, röviden elköszönve, mindenki ment a maga útján. Na, az első részlet átadása letudva, lehet, a következőig nem is látom anyámat. Mit mondjak, bár úgy lenne. Érdekes lesz ezek után a hozzá fűződő kapcsolatom, kapcsolatunk. A rovinji incidens után nehezen képzelhető el, hogy valaha egyáltalán egy autóba üljek vele, az meg szinte kizártnak tűnik, hogy a vérig sértett Anikómmal hármasban. Anikómon ugyan nem látszik vagy érződik nagy fokú megbántottság, de elég, ha én úgy gondolom, hogy ezt nem lehet könnyen megbocsájtani. Jót akartam azzal, hogy az öreglányt levittem a tengerhez, de a nemes gesztust ostoba önzésből kevesellte, éjjel-nappal együtt kellett volna lennünk, s persze mindenben hozzá igazodnunk. A maga nyaralását egészben, a mienkét részben elrontotta. És azzal, ahogy Anikómmal a nyaralás második felében viselkedett, elszúrta a kapcsolatunk jövőjét is, mert én teljes mellszélességgel a kicsim pártján állok, akivel anyám eddig a pontig kitűnően megvolt, de most az alaptalan vádaskodásával: "Elérted, mit akartál, örülsz?" - hátba támadta. És mit lehet hozzáfűzni az ilyen szavakhoz: "Ismerem a fajtáját"? Milyen fajtáját? Hogy anyai részről félig cigány? Na és? Az én választásom, s bizony mondom, életem legbölcsebb s egyben legszerencsésebb választása volt, amikor feleségül vettem. Szeretem, és nem tudom elképzelni nélküle az életemet. Ebbe akar anyám beleszólni? A saját kapcsolatait - ideértve apámmal való házasságát is - sikeresen széttúrta, kisiklatta, ámbár biztosan megvoltak a maga szempontjai. Anyám a világ végezetéig nem hinné el, hogy a külső szemlélő pont olyan rideg és távolságtartó embernek látja, mint amilyen az általa emiatt annyit szapult anyja volt. Ha szeret is, képtelen az érzelmek kinyilvánítására. Összekeveri a gyöngédséget a gyengeséggel, s mert talán valami gyermekkori trauma miatt állandóan keménynek akar mutatkozni, elrejti az érzelmeit, attól tartva, hogy túlságosan sebezhetővé válik mások előtt. Nem egyformán viseljük el a fájdalmat. Elég baj nekem, de jellemző kettőnk kapcsolatára, hogy botcsinálta pszichiáterként anyám lelkivilágának analizálásával bajlódom. Nem először. Felnőtt koromban talán egyszer-kétszer öleltem meg, akkor sem mások előtt, mert ez a ronda, beteges bizalmatlansága időközben rám is átöröklődött. Lehet, anyám akkor kattant be, amikor Rovinjban jobban belegondolt, többé talán már nem látja a tengert, s az isztriai út már része az élettől való búcsúzás fájdalmas aktusának? Emiatt ne rám, hanem nálam hatalmasabb urakra: a Teremtőre, a Sorsra, az Időre vagy akármi másra haragudjon! Bár annak sincs értelme.  Kelt 2011.08.10.

 

  Vége a hetvenhatodik résznek