ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                    írta Miski György

 

                                   Hetvenötödik rész

 

  (Tizenegyedik kötet) Tizenegy:

 

  Na, most aztán napokig lesz miről írnom! Megjöttünk, megvolt. Sajna múlt időben.

  Azon a szombat reggelen (július 23.) Anikómmal korán, hajnali négykor ébredtünk. Gyors öltözés, mosdás, az ilyenkor szokásos dolgok, majd a kocsiba pakolás, már ami még kimaradt. Főleg az értékes fényképezőgépek. A második szomszédban lakó Icának átadtuk a nyüzsgés okáról vajmi keveset sejtő Csicsát, aztán húztunk anyámhoz, Budafokra. Megnéztem, illetve feljegyeztem az autó kilométer számlálójának az állását: 49.624 kilométer. A berámolás a Sörház utcában is olajozottan ment, anyám holmijai percek alatt a csomagtartó üresen hagyott részébe kerültek. Anyám hátra ült, a csomagok által szabadon hagyott jobb oldalra, Anikóm mellettem foglalt helyet. Fél hat volt. Start! A Tétényi-fennsíkról a régi balatoni úton lekanyarodtam az Egér útra, onnan kisvártatva az M1-es és M7-es közös szakaszán találtuk magunkat, s perceken belül elértük a sztráda Balaton felé lekanyarodó részét. Mivel egy nappal előbb, pénteken 2.800 forintért kiváltottam az egyhetes (valójában tíz napra szóló) sztrádajegyet, nyugodt lélekkel használhattam az autópályát. Borús volt a reggel, s ahogy közeledtünk a letenyei horvát határhoz, egyre gyakrabban eredt el az eső. Azzal biztattam a különben csendesen nézelődő társaságot, hogy messze még a tengerpart, addig százszor kisüthet a Nap. A határon való átkelés zökkenőmentesen zajlott, mindössze a személyi igazolványainkat kellett bemutatnunk, és suhanhattunk tovább. A határtól pár száz méterre máris elénk került a horvát autósztráda első fizetőkapuja, ahol egyelőre csak a kezelő által az ablakon át kinyújtott jegyet kellett elvennünk, fizetni, egy hasonló kapunál, Zágráb előtt kellett. Amíg leértünk a tengerhez, mindösszesen három alkalommal kértek tőlünk pénzt, kétszer a sztrádán, egyszer a már Isztrián lévő Ucska-alagútnál. Az egész összeg körülbelül százötven kunát tett ki. Sajnos, mi is pont a nyaralási főidény kellős közepén indultunk a természeti adottságai okán rendkívül népszerű horvát tengerpartra, miáltal - főként az autópálya kapuinál - ijesztő méretű sorokat fogtunk ki. Igazi türelemjáték volt ez a javából, de le akartunk érni Rovinjba, tehát tűrnünk kellett. Egyébként a pálya hivatalos pihenőhelyei meglepően elhanyagolt állapotúak, vécé gyakorlatilag nincs, az egyszerre pihenő száz emberre két-három darab egyszemélyes, hordozható fülke jut. A többség kénytelen ott végezni a dolgát, ahol tudja, de mivel a kevés búvóhelyet tartogató pihenőhelyek nem túl nagyok, valahol mindig látni letolt női nadrágokat és terpeszben álló férfilábakat. Enni, ilyen higiéniai és esztétikai körülmények között képtelenség. Zágráb közelében kegyetlenül nagy dugót fogtunk ki, majdnem másfél órába telt, mire a centiket araszoló kocsisor megint nekilódulhatott az útnak. A Zágráb és Karlovac közötti 40 kilométeres pályaszakasz egyenesen elképesztő állapotokat produkált, gyakorta a maximális 130-as tempó betartására figyelmeztető táblák mellett ácsorogtunk hosszú percekig, mire újfent ráléphettem a gázra. Hogy aztán két kilométerrel odébb ismét megálljak a több száz autót kitevő sor mögött. Idegek kellettek ide, kötélidegek. A Karlovac utáni nagy útelágazás (Bosiljevo 2) igazi megváltást hozott. Az autópálya itt ágazik ketté: a dalmát tengerpartra tartók délre, az Isztriára igyekvők nyugatra fordulnak. Szerencsére a horvát tengerpart zöme Dalmáciára esik, miáltal a többség arrafelé kanyarodott, s az addig fejfájdítóan telített autópálya úgyszólván üres lett előttünk. A magasabb hegyek közé érve döbbenetes élmény volt olvasni a pálya mellé vagy fölé kitett digitális hőmérők adatait, melyek leginkább 14 és 16 fok közötti hőmérsékletet jeleztek, de egy helyütt mindössze 12 fokig melegedett a levegő. Mi az Isten, megyünk a télbe? Fiuménél megpillantottuk a tengert, az utoljára tizenkét éve látott, gyönyörű kék tengert! Anikómnak most volt szerencséje először találkozni vele. A panorámát kissé lerontotta az a néhány panel toronyház, amelynek tervezéséért, illetve a fiumei hegyoldalban való felépítéséért jogosan járna pár év szigorított, de ezen a részen gyorsan túljutottunk. Az abbáziai öbölből alig láttunk valamennyit, mert egy hirtelen támadt felhőszakadás öt méterre csökkentette a látótávolságot. Isztriának általában más időjárása van, mint az egyéb horvát tengerparti területeknek, s ez a különállás a félszigetet északról határoló Csicsarija- és a keletről védő Ucska-hegységnek köszönhető. Az 1200-1400 méteres csúcsok hatékonyan tartják távol a szárazföld felől érkező hidegebb légtömegeket és a felhőket, miáltal a félsziget időjárását inkább a langyos tenger határozza meg. Mindenesetre az Ucska-alagút Fiume felé néző bejáratánál esős, hideg idő uralkodott, ám amikor hat kilométerrel arrébb kibukkantunk az alagút túlsó végén, néhány kilométerrel előttünk már verőfényben úsztak a szőlőkkel, olajfákkal és mediterrán gyümölcsösökkel beültetett szelíd lankák. A levegő hőmérséklete is rohamosan emelkedett, s mire elértük a félsziget közlekedésében oly fontos szerepet játszó kanfanari elágazást, s egy erdősáv mellett leálltunk, hogy elintézzük folyó ügyeinket, 27 fokot mutatott a nemrég magunk mögött hagyott kültéri hőmérő. Na, ez már nyár! Rovinj innen 16 kilométerre, nyugatra esik; a néhány kisebb falut érintő távot rekordidő alatt teljesítettem. A városka keleti szélétől a halászkikötő közelében található körforgalomig kettős sorba rendezett délszaki fák szegélyezik az utat. Rovinjba (olaszul Rovigno) érve elsőként a körforgalom melletti nagyobb parkolóban álltunk meg. Nem bírtam tovább cérnával, mielőbb látni akartam a napfényben csillogó tengert, orromban érezni sós kipárolgását, s innen, a szelíd domb tetején kialakított parkolóból ezt könnyedén megtehettem. Anikóm és anyám társaságában ámulva néztem a tengernyi víz kéken csillogó síkját, mely a széles horizonton alig érzékelhető ívben követte a glóbusz görbületét. Sorra szaglásztuk a számunkra ismeretlen vagy idehaza ritkán látott bokrok csodás színekben pompázó virágait, aztán megkerestük az egy hétre szállásul szolgáló apartmanunkat. Meglepő módon, egy sarokkal odébb találtunk rá az olaszos hangzású Campolongo utcára (ulica, via), s a saroktól néhány házzal beljebb ráismertünk az utazási iroda fotóin többször látott Villa Lugano-ra. Ennek az egyemeletes épületnek (földszintből, félemeletből és emeletből áll) a 3-as számú lakosztályát béreltem ki idehaza, a Nagymező utcai utazási irodában. Az alacsonyabb szomszédos házból a kocsink zajára előkerülő nő (a gondnoknő, vagy magának a tulajnak a felesége lehetett) udvariasan felvezetett minket az emeletre, szó nélkül körbemutogatta a helyiségeket, aztán átadott egy lakáskulcsot, és mosolyogva lelépett. Hát itt volnánk! Anikómmal a kocsiból felcipeltünk mindent - anyám holmiját is - az emeletre, aztán máris indultunk, hogy hármasban felfedezzük a várost. Az első formásabb látnivaló egy öreg kápolna volt annak az útnak a túloldalán, ahová a Campolongo utca torkollt. Körbejártuk, aztán - elhaladva a fél járdát elfoglaló fügefa súlyos lombkoronája alatt - felértünk az érkezésünkkor megismert parkolóhoz, ahol a környező virágzó bokrokat csodáltuk meg újra. Innentől lejteni kezdett az út. A következő sarkon grillétteremhez értünk, az utca felé néző nyitott ablakban egy egész malac forgott a nyárson. Néhány lépéssel arrébb terjedelmes kaktusz, lugasformán felfuttatott szőlő és kis díszpark következett. A parkocska mellől elénk tárult Rovinj lélegzetelállító látképe, előtérben a hosszan elnyúló halászkikötővel, amelyben mindössze két kisebb sétahajó pihent, s a mögötte emelkedő magasabb dombra települt óvárossal, megkoronázva az összképet uraló Szent Eufémia-templommal. A halászkikötő mellett valami szocializmusból itt maradt, ormótlan ipari épület rontotta a város ezen részének látványát, tövénél tarka bazársor kínálta az efféle üzletektől elvárható portékákat. Negyedórányi kikötői nézelődést követően nekivágtunk az említett dombot behálózó sikátorrendszernek, hogy odafentről, a csúcsot elfoglaló templom mellől nézhessünk körbe a környéken. Ezek a rovinji sikátorok nem könnyen leírható jelenségek. A színtisztán olasz jellegű szűk utcákat, amelyek első ránézésre rendszer nélkül futnak, pontosabban kanyarognak egymással párhuzamosan, vagy éppen keresztezik egymást, tehát ezeket az utcákat kétfelől egy-két, ritkán több emeletes, olasz (mediterrán) stílusú vén házak határolják. A redőnyös rendszerű, vagy tömör fából készült paletták napközben kevés fényt engednek be a kis méretű ablakok mögötti parányi szobákba, de épp ez a cél. A nyári rekkenőben kifejezetten előnyös a meleget kint tartó egyszerű fényszűrő, amelynek hasadékain jut annyi fény a szobákba s egyéb helyiségekbe, hogy az ott élőknek ne kelljen vakoskodniuk. Szintén a hőhatás mérséklését szolgálja az utcák sikátoros kialakítása, ahol az egymáshoz közeli, néhol mindössze két kartávolságra futó házsorok közé legfeljebb a zeniten, delelőn járó Nap fénye és perzselő heve jut be. Az utcák sehol sincsenek betonnal aszfalttal leöntve, mindenhol a milliónyi ember által évszázadok alatt fényesre és csúszósra koptatott vén köveken tapodnak a lábak. Minden utca, minden sikátor és minden egyes ház, épület egyéniség. Anyám már odalent, a kikötői butikoknál le-leszakadt, elmaradt tőlünk, nem győztük türelemmel kivárni, míg kinézegeti magát azokon a holmikon, amiket a hazai bazárokban is lépten-nyomon látni. De itt azért mégis minden más. Értem én. A sikátorok egyikében, elunva a hosszúra nyúlt várakozásokat, szóltam neki, hogy Anikóval előremegyünk a legtöbb helyről látható templomhoz, majd odafent találkozunk. Jó, rendben. Fél nyolcra járt, a tájon kezdtek eluralkodni az alkonyi fények, de egyelőre minden kitűnően látható és fotózható volt. A hatalmas templom még hatalmasabb tornya előtti mellvéden ülve több fényképet készítettünk kettőnkről, aztán egy oldalsétányon leereszkedtünk a tengerpart közelében álló öreg világítótoronyhoz. Rég működhetett utoljára, a tetejét parabolaantenna és sok sirályürülék lepte. A közelben lévő, elhagyatott bunkerból annak idején nyilván a várost védték egy esetleges tenger felőli támadástól. Anyám, aki időközben beért minket, de időnként ismét elmaradt tőlünk, nem bírt betelni a sok új élménnyel. A keskeny kis utcákon végül megint leértünk a halászkikötő végében működő piachoz, ahol a még nyitva tartó pékségnél Anikóm vett valami helyi finomságnak számító péksüteményt. A kikötő rakpartjáról rengeteg képet készítettem az éppen szemközt lemenő, vörös korongú Napról, s az aranyhíd sugarába eső nagyobb vitorláshajóról, mely bevont vitorlákkal, a parttól kétszáz méterre lehorgonyozva várta az estét. Megvártuk anyámat, aztán együtt hazatértünk a szállásunkra. Sorban lefürödtünk a remek kis fürdőszobában, vacsoráztunk a magunkkal vitt konzervekből, egy ideig a teraszról nézegettük a mind sötétebb égalját, aztán kimerülten, de boldogan eltettük magunkat másnapra.

  Másnap, vasárnap (július 24.) derűs reggelre ébredtünk, de az égen szép számban kószáló fehér felhőfoszlányok nem ígértek zavartalan napsütést. Anikómmal reggel fél nyolc tájban, az előző délutáni útvonalon besétáltunk a szálláshelyünktől legfeljebb egy kilométerre, tíz percnyi sétaútra eső kikötőhöz. Anyám még otthon maradt valami okból, de biztosra vettük, hogy a későbbiekben összefutunk vele. Este, a templom előtti körteraszról kiválóan körbe lehetett nézni, mi merre fekszik a városban. Ekkor szereztem tudomást arról a másik, a nyílt tenger felé néző halászkikötőnél nagyobb, sok magán- és kishajót befogadó belső kikötőről, ahová a piac melletti szélesebb utcán, a régi városkapu mellett elhaladva lehetett átjutni. Korábban olvastam, hogy Rovinj évszázadokkal ezelőtt szigetváros volt, minden oldalról tenger vette körül, s csak utóbb töltötték fel a tengert ott, ahol jelenleg ez a két kikötő közötti bizonyos szélesebb utca húzódik. Itt aztán volt hajó, kisebb, nagyobb és annál is méretesebb, dögivel. Festői felvételek egész sorát készítettem: előtérben a százszámra égnek meredő árbóccal veszteglő, kikötött hajók és a part vonulatát követő óvárosi házak sora, mögöttük a jellegzetes kontúrú óvárosi domb, rajta az ódon házak százaival, s mindezek felett a Szent Eufémia-templom dárdaszerű tornya, legtetején a névadó szent jókora szobrával. Nem tudom, hogy a helyiek miként osztják fel magukban a várost: a hivatalos verziót látom a térképen. Rovinj valójában három nagyobb egységre tagolódik: először is a legősibb és legfontosabb óvárosi részre, amely a valamikori szigetként létezett dombot foglalja el. Vele szemközt, az egykori szárazföld nyomvonalában és a mögöttes, szintén dombos területen az általam keleti óvárosnak elnevezett városrész fekszik. Keleti, mert az "eredeti" óvároshoz képest keletre terül el, de a sikátorait többnyire éppen olyan stílusú vén házak határolják, mint a hajdani szigetváros szűk utcáit. Egyébként itt is található egy szerényebb méretű, kevésbé díszes, de önmagában nézve terjedelmes katolikus templom. A város harmadik harmadát a fennmaradó területek jelentik, ahol szinte kizárólag új építésű lakóházak és nyaralók, szállodák és panziók találhatók. Ilyen új, a harmadik harmadhoz tartozó városrész a Campolongo (Hosszúmező) utcának helyet adó északi kerület, valamint a keleti óvárostól még keletebbre eső részek. Összefoglalva tehát: a gyönyörű városkának lényegében két, egymással szomszédos óvárosi része van, a szigetet a szárazföldtől elválasztó tengeri árok valamikor e kettő között húzódott. A lőtávolban lévő Szent Katarina-szigetre néző belső kikötő alapos bejárása után a keleti (tehát a "szárazföldi") óváros zegzugos utcáit indultunk felfedezni. Aztán visszatértünk az eredeti óvároshoz, s miként tegnap, most más útvonalon haladva, de újfent a Szent Eufémia-templomnál kötöttünk ki. A nyitott ajtón át odabentről kiszűrődtek a vasárnapi mise hangjai, pontosabban a pap ájtatos kántálása. Beljebb merészkedtünk, s egy olasz nyelvű mise közepén találtuk magunkat. Egész Isztrián jelentős számú olasz kisebbség él, összlétszámuk eléri a lakosság nyolc-tíz százalékát. A második világháború előtt jóval többen éltek errefelé, de miként nálunk a németeket, a horvát fennhatóság alá került félszigetről az olaszok többségét kitelepítették. Etnikai tisztogatás a külföldi hatalmak szemérmes félrenézése mellett. Talán az újabb idők európai megfelelési kényszere diktálja, vagy a későn feltámadt nemzeti lelkiismeret következménye, de Isztrián eléggé sokfelé, kivált a városok esetében, találkozni a helységnévtáblák horvát felirata alatt az olasz megfelelővel. Rovinj alá például, ugyanakkora betűkkel, odaírták az olasz Rovigno elnevezést. Ha már a templom épületében voltunk, szentmise ide vagy oda, csendben fényképeztük a hátsó traktus falain lógó olajfestményeket, a bejárat mellett árválkodó leszerelt régi harangot, s a lábunk alatt néhány sírkamra római számokkal jelölt márvány fedőlapját. A dombról lefelé jövet Anikóm betért egy parányi sarki illatszerüzletbe, de az ingyen prospektuson kívül nem hozott ki mást. Még jó. A belső kikötőt elérve, nézelődés közben felfedeztünk egy sétahajójáratot, amely a környék apró szigeteit kerülgetve bő egy órás tengeri utat kínált. Nem volt drága, egy személynek hetvenöt kuna, vagy tíz euró, pláne úgy, hogy a hajó alja üvegből volt kialakítva, hogy a kedves utasok menet közben azon át tanulmányozhassák az Adria vízi élővilágát. Anyám már az ideutazásunk alatt felvetette, mennyire szeretne részt venni egy rövidebb hajóúton. Az aznapi első járat tizenegykor futott volna ki, de mivel a turistákra szakosodott társaság két hajót működtetett, a járgányok óránként indulhattak. Gondoltuk, ennyi elég lesz délelőttre a városból, s indultunk vissza az apartmanhoz, hogy egy kiadós nappali alvás keretében kialudjuk magunkból a kelleténél fárasztóbb utazás nyűgeit. A butiksoron azonban szembejött a közszemlére tett kínálatot nézegető anyám, akinek beszámoltunk a nemrég felfedezett hajózási lehetőségről, hozzátéve, hogy a vendégünk egy körre. Még nem jártunk messze a kikötő azon zugától, ahonnan az üvegfenekű hajó indult, tíz perc alatt visszatértünk az ajánlatunkat örömmel fogadó anyámmal. A teljesség kedvéért hozzáteszem, hogy előző este anyám azzal lepett meg bennünket, hogy harminc-harminc eurót nyújtott át Anikómnak és nekem, mondván, ez az ő privát plusz ajándéka, költsük, amire akarjuk. Ebből nem volt nehéz fedezni az élménynek ígérkező hajókázást. Megvettem a jegyet, s mivel mindössze negyedóra volt hátra az indulásig, helyben kivártuk a tizenegy órát. A mintegy húszfőnyi turista, köztük anyám, annak rendje-módja szerint elfoglalta a helyét. Anyám egy perccel később a hajó belsejéből hátrament a nyitott tatra, ahol miután leült, beszédbe elegyedett egy világcsavargó negyvenes magyar nővel. Ezt később tudtuk meg anyámtól. Öt perc várakozást követően, mindenki nagy meglepetésére, a kapitány az embereket kiterelte a rakpartra: mint utóbb világossá vált, az égen látható hatalmas sötét felhők, és a felerősödő szél miatt nem vállalta a felelősséget. Igaza volt, helyesen cselekedett. Mindenki visszakapta a pénzét, aztán mehetett Isten hírével. Úgy emlékszem, anyám bent maradt a városban, folytatta a sétáját, mi pedig hazagyalogoltunk, és egy könnyű ebédet követően lefeküdtünk szunyálni. Délután három körül keltünk, anyám még a városban csavargott. Az apartmanunk erkélyéről korábban kinéztem magamnak a házunktól mintegy háromszáz méterre fekvő temetőt, amelynek meszelt kőkerítése vastag vonalként húzódott a fenyők tövénél. Délutáni sétának megteszi egy ottani látogatás, gondoltam, mivel egyikünk sem rajongott egy újabb városi menetért. Jóból is megárt a sok. Fényképezőgép a nyakba, indulás! Tíz perc múlva beléptünk a temetőkapun, s csaknem egy órán át nézelődtünk odabent. Annyi mindenesetre kiderült, legalábbis a sírok arányából ez következik, hogy Rovinjban annál a bizonyos tíz százaléknál több olasz él, mert felerészben az ő kriptáik és keresztjeik foglalták el a temetőt. Az olasz származásukat a haláluk után sem titkolókon kívül a horvátosodás jelei is kiütköztek, vagyis sok olyan sírt láttunk, amelyen a nyilvánvalóan olasz családnév mellé szláv keresztnév párosult. A temető hátsó frontján teljes szélességben végighúzódó, elöl nyitott, oszlopsoros sírcsarnok kilencven százalékban olasz famíliák kriptáinak ad helyet, mellettük legfeljebb öt sír köthető a horvátokhoz. És mindenhol az alant pihenők fényképei láthatók; a régebben elhunytak esetében kizárólag ovális porcelánra másolva, az egy-két évtizede meghaltak arcképei inkább valamiféle fémkeretbe ágyazva. Ugyanez az etnikai arány, mármint a meggyőző olasz túlsúly a temetőt négyszögben határoló kőkerítés mentén is megfigyelhető, s tudvalevő, hogy a módos családok elsősorban a fal mentén, az igazán előkelő gazdagok pedig a minden egyébtől látványosan elkülönülő csarnokban szeretnek temetkezni. Na, ja. Egy úr a halála után is úr. Szeretne lenni. Csakhogy az élet utáni nemlét mindenkire vonatkozó törvénye felülírja az e világi elmékben fogant szabályokat. A csarnok mögött egy külön területen, mintegy kőtárban gyűjtötték össze a legrégebbi sírköveket, vagy azokat, amelyek valamiért kiemelkedően érdekesek, látványosak, de nincs hozzátartozó, aki a gondjukat viselné. A temetői túra legmegrázóbb élménye a két magyar sír láttán ért. Messze esnek egymástól, legalább harminc méterre. Az elsőként megpillantott ilyen sír bizonyos Fazekas Zsuzsannáé, vagy ahogy a Zsuzsanna mellé odaírták, Zsuzsié volt. A sírfelirat szerint 1968-ban született és 1986-ban meghalt, 18 évet élt lány fényképe a fehér márványon, rézkeretben látható. A család- és a keresztnév nyilván magyar eredetű, de az S és a Z betűket a horvát helyesírás szabálya szerint írták, vagyis föléjük került az a kis "v" betűszerű jel, ami a horvátosodás megnyilvánulása. A másik sír akár valamelyik itthoni temetőben is állhatna, ugyanis az életpályáját 1928 és 1966 között befutó Kiss Károly nevét így, a magyar előírásnak megfelelően írták ki, miként magyar nyelvű a vörös márvány alján olvasható "Maradjon a Jó Isten emlékében!" szövegű mondat is. A szintén közszemlére tett fotóról mosolygós, jó magyar paraszti arc néz vissza az összeszorult szívű szemlélőre. Valaki nagyon gondját viseli a negyvenöt éves sírnak, ugyanis tökéletes állapotban van, a szintén vörös márványból készült fedőlapon két csokor színes művirág díszlik. Kilépve a temetőkapun, lépteinket a közelben sejtett szabadstrand felé irányítottuk. Az út egyik oldalán nagy területet elfoglaló kemping terül el, ezzel szemközt található a mindenki számára hozzáférhető, ingyenesen használható, jó pár száz méter hosszú kavicsos partszakasz. Momentán két kezünkön megszámolhattuk a vízben lubickolókat, az elmúlt hűvös napok, és a változékony időjárás nem tett jót a vízimádóknak. A terep szemrevételezését követően visszasétáltunk az apartmanhoz, és aznap már nem mozdultunk ki a házból. 

  Miután a következő nap (július 25.), nyaralásunk harmadik napja, hétfő, meglehetősen borúsnak ígérkezett, tengeri fürdőzés például szóba sem jöhetett, autóba dobtuk magunkat, hogy bejárjuk Isztria tengertől távolabbi területeinek egy részét, s a Rovinjtól északra eső kisvárosokat. Először a félsziget közlekedésében fontos szerepet betöltő kanfanari csomópontnak nevet adó Kanfanar faluban, egy közértnél álltunk meg. Rovinjtól idáig legalább húsz kilométert jöttünk. Kenyeret, tejfölt és néhány egyéb apróságot vettünk, aztán az innen három kilométerre fekvő Dvigradba indultunk. A különleges városkáról ekként ír a némiképp szófukar horvátországi útikönyv: "Dvigrad, a közelben található romváros lenyűgöző látványt nyújt. A bástyák, falak, házak, templomok üresen állnak, és gyakorlatilag semmi sem változott azóta, amióta 1630-ban a pusztító járvány elől elmenekült a megmaradt lakosság." Az erdő mélyén kanyargó út mellett fekvő halott városka valóban úgy fest, mint egy középkorban játszódó film díszlete. A magas várfalak ma is biztonságot sugallnak, miként erőt a város déli szélén magasan felnyúló vártorony, amelynek köveit masszívan tartja össze a régi építők által kevert habarcs. Az ellenkező végen, a terep síkjából kiemelkedő dombon álló templom rosszabbul járt. Külső falai ugyan megvannak - az egykori háromhajós épület tiszteletreméltó terjedelemmel bírt -, de a belső falak többsége rég leomlott, a támpillérek közül alig maradt hírmondó, s a köddé vált tetőzetnek is annyi. Isten előtt nincs titok, de most már annyi sem: a márványpadlózatba vágott kripták súlyos fedőlapjai az égbolt urával néznek farkasszemet. Egyiken jól olvasható, latin nyelvű felirat díszlik, melynek szövegét nem értem - intézményesített neveltetésem nagyobb szégyenére -, de a sorok végén szereplő 1744-es évszám zavarba ejt. Az útikönyv a városka 1630-ban bekövetkezett evakuálásáról ír. Akkor most mi van? A járvány múltával néhányan visszamerészkedtek volna, legalább a halottaikat eltemetni, az akkoriban még biztosan épebb állapotú templomba? A környéken senki sem lakik, őr vagy egyéb felügyelő nem védi a területet, biztonsági kamerák nincsenek. Az elnéptelenedett település egyszerűen csak ott van, ahol magára hagyták, s némán várja a néha odalátogató idegeneket. Néha talán a letűnt korról álmodik, amikor a nyári Nap hevétől kopáran izzó falai közt nyüzsgő élet zajlott; különös öltözékű várkatonák, egyházi emberek és civil lakosok siettek napi dolgaik után, kócos hajú, piszkos arcú gyerekek rohangásztak szűk utcáin. Nem tudni, mikor kondult el az utolsó harangszó, ki nézett hátra utoljára, s mit látott, amiért mindenképp menekülni kellett, de ilyenképp nézhet majd ki a Föld, amikor végleg kipusztul az emberi élet. Egy órát töltöttünk a felettünk ólálkodó szürke felhőktől, s az alattunk megrekedt súlyos párától amúgy is nyomott hangulatot árasztó halott városban, aztán odébb álltunk. Az Isztria testébe mély sebet vágó Limszki-csatorna fjordját megkerülve Vrsar városa felé tartottunk. Még mindig csak délelőtt tíz volt, amikor a kikötői fizetős parkolónál kiszálltunk az autóból. Elsőként a luxusjachtokkal zsúfolt kikötőben szemlélődtünk, aztán Anikómmal kettesben nekivágtunk a meredek, ámde a rovinjinál szellősebb óvárosi utcáknak. Utazásunk vége felé vált számomra világossá, mekkora szerencsénk volt, hogy annyi lehetőség közül Rovinjt választottuk. Választottam. Rovinjban esszenciaszerűen összpontosul a mediterrán térségre jellemző latin stílus, s ez nemcsak az épületek küllemére, a falvak és városkák utcaszerkezetére, de az emberek nyitottságára, temperamentumára és kedvességére is érvényes. Vrsar tulajdonképpen egy pasztellesebb színekkel felskiccelt, kicsinyített Rovinj, s ezzel elmondtam róla minden jót és rosszat. Rovinj annyira markáns, annyira meghatározó jellegű települése Isztria nyugati partjának, hogy minden mást csak hozzá lehet hasonlítani, hozzámérni aligha. Anyám megint külön utakon járt, amikor a kikötőnél maradt fotózni, de ígérte, utánunk jön, és az óvárosban valahol majd összeszaladunk. Magáról a régi városrészről - a százszor istenített Rovinj után - nincs különösebb mondanivalóm. Ha ezt látom előbb, vagy ide szól a nyaralásunk, biztosan csinosabbnak látom, de ilyen körülmények között be kellett érnie a másodhegedűs szerepével. Viszont az öreg utcák egyikében találtam egy ponyvával letakart vén Moto Guzzit, vagyis egy egykor kitűnő utcai és verseny motorkerékpárokat gyártó olasz vállalat termékét. Anikóm felemelve tartotta az eső ellen védő takarót, amíg lefotóztam a legendás járművet. Jut eszembe, az égbolt még mindig erősen borús volt, de a felhőzet imitt-amott felszakadozni látszott, s különben sem volt hűvös, hiszen a hőmérséklet bőven húsz fok felett lehetett. A nem túl érdekes templom megtekintése után rátaláltunk az épület mögött lévő, csodás panorámával megajándékozó kis parkra, és az előtte kiképzett korlátos kilátóra. Igyekeztünk vissza a kikötőhöz, amikor egy közeli téren feltűnt a felfelé tartó anyám, de néhány mondat váltása után ismét elváltak útjaink, s jó húsz perccel később találkoztunk újból a parkolóban. Vrsarból a tengerpart vonalát követő, kisebb-nagyobb nyaralótelepeket átszelő keskeny úton a tíz kilométerrel északabbra található Porecsbe tartottunk. Egy időre mindentől elment a kedvem az itteni útszakaszon egymásba érő dugók, befulladt kocsisorok láttán. Mindazonáltal hősiesen kitartottam, s bár az előttem autózók közül többen ingerülten visszafordultak, hogy valami alternatív útvonalat keressenek, alig háromnegyed óra alatt letudtam a távot. Igen, mind a tíz kilométert. A város központja felé gurulva azonban megbántam, hogy erre vetett minket a sors, hiszen, megfelelő parkolóhelyet keresve, elsőre futottam egy felesleges belvárosi kört. Egyszerűen nem volt hova parkolni, a zsúfolásig telt parkolók bejáratánál tábla vagy keresztbe kifeszített fémlánc utalt arra, hogy ide már ne. Az utcákon, sétányokon és tereken végeláthatatlan embertömeg hullámzott, az éttermek és kávézók nyitott teraszain sem láttam szabad asztalt, a fagylaltozók előtt fürtökben várakoztak a hideg édességre kiéhezett népek. Mindez a pokoli felfordulás és a hozzá párosuló hangzavar oly mértékig zavaróan hatott, hogy szinte káprázott tőle a szemem, és átmenetileg megsüketültem. Hogyan lehetséges itt nyaralni, pihenni? Az autóval jó sokáig kellett keringenem, mire végre elkaptam egy éppen felszabaduló helyet, s a kocsi lezárását követően gyalogolhattunk vissza a központba. Porecs amúgy nem lenne csúnya városka, látnivalója is van szép számmal, de nem tudok rájönni, mi az oka, hogy benne és a környékén ilyen össznépi tumultus alakult ki. Nem tartottak semmi különösebb rendezvényt, vagyis úgy tűnik, így telik a város egy átlagos nyári napja. Ezek után mit mondhatnék a jobb sorsra érdemes településről? Bejártuk azokat a zugait, amerre a turisták el szoktak vetődni, láttuk az összes templomát és bástyáját, kijutva a tengerparti sétányra hosszabb úton a magas városfalak mentén haladtunk, ilyesmi. Alig vártam, de ahogy elnéztem, ezzel nem voltam egyedül, hogy mielőbb kijussak innen. Leszűrve a parti úton és a turisták által elözönlött városban uralkodó káosz tanulságait, inkább lemondtam Novigrad és Umag egyébként tervbe vett meglátogatásáról. Végül is egy hétre, s nem fél évre jöttünk nyaralni. A kisvárosokat tehát felejtettük (elhaladtunk a közelükben, de nem mentünk beljebb), de még mindig ott volt az útikönyv és a térképjelzések által beígért két látványosság, amelyek miatt tovább kellett haladnom északra. Az egyik ilyen csalogató ígéret valami elsüllyedt városka (Sipar) víz alatti, illetve vízből félig kiálló, jól látható romjairól szólt. Az Umag városától északra eső Katoro falu után kellett keresnünk, persze közvetlenül a tengerparton. Nem találtuk. Az adott szakaszon hiába meresztettem a szemeimet, s lassítottam már-már állóra az autót, lépésben haladva sem bírtam felfedezni bármily csekély romokat. Mivel nem akartam elhinni, hogy átvertek, két falu távolságából visszafordultam az egyszer már aprólékosan szemügyre vett tengerparti rész felé. Másodjára feltűnt az a partról mélyen a tengerbe nyúló, első pillantásra közönséges kőgátnak vagy hullámtörőnek látszó sziklarakás, aminek a végében parányi, negyed focipálya méretű szigetecske lógott, mint cseresznye a vékony száron. Nem is a gazzal, s derékmagasságú bokrokkal benőtt sziget volt érdekes, hanem ennek a mesterséges sziklás földnyelvnek a közepe tája, ahol a parttól negyven méterre három darab, átlagban másfél ember magasságú faltöredék látszott. Hogy valaha emberi használatban voltak, arra az ablak szűk négyszöge utalt, melyen át sötét csíkként tűnt fel a tenger horizontja. Ennyi. Ha nem ez volt Sipar nagy garral beharangozott maradéka, akkor még - vagy már - ennyi sincs belőle. Magamban dúlva-fúlva hajtottam még feljebb, északra, abban a reményben, hogy az Isztria csücskébe települt, szintén ígéretes Savudrija falu öreg világítótornya vigaszt kínál. Ez sem jött össze. Hosszas keresgélés után megtaláltuk a nevezett tereptárgyat, ám azon nem láttam semmi érdekeset, ami miatt akár csak említést érdemelt volna. Magas volt ugyan, az útikönyv ezt a tulajdonságát tálalta adu ászként, de milyen legyen egy nyúlánk fenyvesekkel körbevett építmény, ha egyszer azért jött létre, hogy segítsen eligazodni, tájékozódni a tengeren közlekedő hajóknak? Ha disznóól méretű, akkor egymásnak vagy partnak mennek a hajók, esetleg lendületesen zátonyra futnak. Magamban megint elővettem a Sipar után felfüggesztett dúlást és fúlást, amivel egészen jól elvoltam a lelki kínjaimra enyhülést hozó Buje városkáig. Nem volt tervezett a látogatása, egyszer csak ott magasodott előttem a templomdomb, s miután mindjárt két templom csúcsa is csalogatott, behajtottam, s a partizános emlékművet villantó térnél leparkoltam. Ez végre kiváló húzásnak bizonyult, mert a reggel letudott, kipusztult Dvigrad óta nem ért sikerélmény. Azért annak a bizonyos két templomnak testközelből nézve már tisztes távolsága volt egymástól. Elsőként (miután a kocsinkhoz közeli cukrászdában fagyit vettünk) a másikhoz képest újabb építésű, a dombon lejjebb fekvő katolikus templom mellett haladtunk el, ámbár itt, Horvátországban felesleges kiemelni valamely templom hitbéli irányultságát, ugyanis ritka a nem ehhez a felekezethez tartozó egyházi épület, lévén a horvát hívők - ortodox vallású szerb testvéreikkel ellentétben - a római pápa fennhatósága alá tartoznak. A meredeken felfelé tartó utcákon megint csak a véletlennek (amik, ugyebár, valójában nincsenek) köszönhetően - hiszen a régebbi keletkezésű templomot céloztam be, de az öreg házak labirintusában szerencsére parányit eltévedtem - egy magas, ezzel együtt romos állapotban tengődő vártoronyhoz értünk. Itt fordítva működött az útikönyv propagandája, ugyanis amíg Sipar elhanyagolható romjairól eleget írt, a bujei toronyról elfelejtett említést tenni. Az utcáról betértem a torony melletti ház udvarára, hogy onnan is készítsek fotókat, csakhogy az a tágasabb térség igazából nem udvar, hanem egy lebontott épület üres telke volt. Az elhordott épület tetőlenyomatának a szomszédos ház oldalán nyomjelzőként maradt fordított v betűjéből látszott, kétemeletes házat söpört el onnan az idők szele. A megint csak vén házakkal határolt üres telken, az évek óta egy kupacban korhadó gerendák tövénél a mi Csicsánkhoz megszólalásig hasonlító mopszli-féle kutyus szaglászott. Az első pillanatban azt hittem, álmodom. Mindjárt felébredek a Tábornok utcában, és vége az érdekes és élethű álomnak. De nem. Jobban szemügyre véve a tíz méter távolságból nyugtalanul felém csaholó ebet, láttam, ennek centiméterekkel hosszabb lábai vannak, s a koravén gyűrött pofája sem annyira sötét, mint a mi kis tökösünké. De kétségkívül ezt is mopszliból és pekingi palotapincsiből gyúrták. Anikóm akkor ért mellém, s majd' elájult a döbbenetes hasonlóság láttán. Amúgy is lelkifurdalásunk volt a távollétünkben idegen, ámbár legalább ismerős kézre bízott kutyánk miatt, s a találkozás felerősítette a bűntudatunkat. Visszasétálva az utcára, épp szemközt látszott egy ódon temetőkápolna sziluettje, s mivel egy információs tábla angol nyelvű szövege kiváló kilátást ígért mellőle, bementünk a nyitott kertkapun. Valóban jó helyre kerültünk, mert a nyugati kilátás párját ritkítóan pazarnak bizonyult; alant, széles sávban, zöldellő domboldalakra és gyümölcsültetvényekre láttunk, a távolban pedig tisztán feltűnt a tenger nyugalmas felszíne. A kápolna mind a négy oldalába régi sírköveket építettek be, de bőven jutott belőlük az elhanyagolt sírkertbe is. Itteni fotózásainkkal végezve, hármasban öt perc alatt eljutottunk az öregebb templomhoz, a Szent Szervolo-templomhoz. Na, ez még aztán a csoda! Különálló, irdatlan magasnak tűnő harangtornya mellett barokkos főhomlokzatú templomhajó áll, amelynek a falába több római kori figurális és feliratos követ is beépítettek. A tisztán olasz hatású templom előtti teret övező emeletes házak (egyikük iskola) stílusa tovább fokozza az itáliai hangulatot. Jut eszembe, mert a visszanézett fényképeken is jól látszik: ekkor már javában sütött a Nap, amitől minden olyan éles, ugyanakkor képeslapszerűen túlzó színekben ragyogó, ezzel együtt nagyon is emberi, kedves lett, hogy alig volt erőm elszakadni innen. A templomos térről lefelé tartottunk, vissza a kocsihoz, de a rövid úton is tucatnyi apró utcarészlet maradt meg az emlékeimben. Délután ötre járt, s úgy volt, hogy Bujéból hazamegyünk, ámde a délre tartó országútról elég volt egy pillantást vetni a hosszúkás platójú magas dombon sasfészekként ülő templomra, s már kanyarodtam is a kacifántosan megközelíthető Groznjan felé. A hegyi falu innenső szélén lévő parkolóba állva, messziről hallatszott valami dzsesszzenekar próbajátéka, előadás előtti hangolása. A templomhoz érve nyilvánvalóvá lett, hogy nem valamelyik rádióadó zenei műsorát halljuk, hanem élő zenét élvezünk. Anikóm rajong az efféle muzsikáért, de az én botfülem is megállapította, hogy nem kezdő hangászokból áll a zenekar. Anyám ismét leragadt a templomnál, így mi ketten előre siettünk. A falucska történetéhez tartozik, hogy a második világháború végéig szinte csak olaszok lakták, akiket a horvátok aztán kitelepítettek Olaszországba. A kiürült falut - így szólnak az útikönyv meghatónak szánt sorai - az elnéptelenedett házakat felvásárló művészek mentették meg az enyészettől, akik ideköltöztek, s itt folytatták mesterségük gyakorlását, ezzel számtalan turistát idevonzva. Akiknek a kedvéért gyakoroltak a muzsikusok is, lévén minden nap koncert. A falu hozta a szokott itáliai miliőt, kedves, szeretetreméltó voltához nem fér kétség. Udvarain, szűkös utcácskáin a sok építészeti szépség és érdekesség mellett látható például lugasszerűen felfuttatott mangó is, termőre fordult gyümölcsökkel. Groznjan azonban mégsem ezekért marad emlékezetes eset, hanem a kis ötvösműhely, s egyben ékszerüzlet miatt, ahol Anikómnak vettem egy ódon hatású, bizánci stílusú nyakéket, a hozzávaló fülbevaló párral. Anikóm még sportból alkudott is a műhely tulajdonosánál, aki egyben az ékszerek készítője is volt, s ennek eredményeként az összesen negyven eurós vételárat lealkudta 37 euróra. Szép. Az ékszerekre mondom. A nyomunkban láthatatlan szellemalakként bolyongó anyámmal ismét a templom közelében találkoztunk, s utána autóba ülve megállás nélkül hazahajtottunk Rovinjba.

  A soron következő nap (keddre esett, július 26-át írtunk) jó előre le lett foglalva a velencei kiruccanásra. Még el sem indultunk itthonról, Pestről, amikor elhatároztam, hogy, ha már úgyszólván lőtávolságba esik tőle a szállásunk, megmutatom a világhírű várost anyámnak és Anikómnak. Én eleddig háromszor jártam ott - mindannyiszor magánutazás keretében -, ez lett a negyedik alkalom. A rovinji benzinkútnál az előző este teletankolt autóval (37,5 liter 95-ös benzin, 361 kunáért) korán útnak indultunk, mert fogalmam sem volt róla, mennyi idő alatt tudom teljesíteni a Szlovéniát is érintő, nagyjából háromszáz kilométeres távot. Délután és este ugyanennyi vissza Rovinjba, vagyis összesen körülbelül hatszáz kilométernyi vezetés várt rám. Anikómnak már előző nap megártott a kanyarokkal gazdagon színesített autózás, s a Groznjanból Rovinjba vezető, jó ötven kilométeres úton nehézségei támadtak a gyomrával. Nem csoda, hogy a keddi indulást követően már húsz kilométerrel odébb jobbnak láttam pihenőt tartani, miközben magamban azon imádkoztam, hogy mielőbb legyünk túl ezen a gyomorforgató hegyi útszakaszon. Végül emiatt nem kellett többször megállnunk, s elhúzva a tegnap megcsodált Buje mellett, a kevéssel odébb fekvő Kaldanija közelében átértünk a szlovén oldalra. Határellenőrzés gyakorlatilag nem volt, noha előre kikészítettük az útlevélként szolgáló személyi igazolványokat. Szlovéniának alig negyven kilométernyi adriai partszakasz jutott, s mi az odafelé vezető úton sorra haladtunk el a kevés üdülőtelepülés: Lucija, Portoroz, Izola és a mind közül legjelentősebb Koper mellett. Kopernél, hogy elkerüljem a rövid fizetős sztrádát, a tengerparti kis Ankaranba vezető mellékutat választottam. A falu után nem sokkal az olasz határ következett, tíz másodperc alatt ezen is úgy siklottunk át, mint kés a vajon. Az első jelentősebb olasz település, Muggia után mindjárt a kemény diónak látszó nagyváros, Trieszt következett. Életem során itt is megfordultam vagy háromszor, de mindannyiszor kelet felől, a szlovén Kozina irányából érkezve. Úgy voltam vele: egy életem, egy halálom, majd lesz valahogy! Nem vagyok annyira elveszett gyerek, hogy ne tudnék átvergődni rajta. Érdekes, elgondolkodtató incidens ért mindjárt az első gyalogátkelőnél. Igaz, kicsit késve vettem észre a járdáról az úttestre lépő idős házaspárt, de nem haladtam gyorsan, fékeztem, s gond nélkül megálltam még a felfestés előtt. Ennek ellenére a zebra közepén tartó idős férfi ingerülten fordult felém, s a leeresztett ablakon valami olyasmi hallatszott be, hogy (szabad fordításban) ez itt Olaszország, nem Magyarország! Az illetőnek a leolvasott rendszámról egy pillanat alatt valami magyarokhoz kötődő negatív élménye ugrott be, s minden régóta lappangó dühét, gyűlöletét felém köpte e néhány szóval. A meglepetéstől nem jutott eszembe valami megfelelő riposzt, de amúgy is tovább kellett hajtanom. Az biztos, hogy Trieszt városbeli közlekedése gyenge idegzetűeknek nem ajánlott. Nekem ugyan nincsenek kötélből az idegeim, de szorongatott helyzetben nagyon összeszedett tudok lenni. Most nagy hasznát vettem ennek a rejtett, ritkán igénybe vett tulajdonságomnak, mert nem estem pánikba a különben minden részletében ijesztő, mindent behálózó, elsőre áttekinthetetlen autópálya labirintustól. Mentem, amerre az ösztöneim diktálták, s ha olykor egy-egy közlekedési tábla igazolta a megérzésemet, elégedetten nyugtáztam a részsikert. Így sem volt leányálom áthámozni magam Trieszten, de egy idő után nyugalmasabb, ismerős tengeri partszakasz következett, amiből tudtam, jó úton járok. A Velencéig tartó útról nincs mit feljegyeznem. Annyit azért rögzítek, hogy Isztrián több eredeti szépségében megmaradt olasz falvat, várost látni, mint itt. Az út mentén mindenütt szupermodern vagy egy kaptafára készült házak suhantak el; nagy néha, némely kisváros centrumában nyomokban láttam a régi épületek utolsó mohikánjaiból. A Velencével szemben, a szárazföldön fekvő Mestre városába dél körül értünk. Innen Velencéig mintegy hat-hét kilométer hosszú gát épült a sekély tengerben, amelyen elfér két vonatsínpár, s két kétsávos autóút. A lagúnákra épült város nyugati részében, a tengerjáró hajók kikötője közelében (Tronchetto) hatalmas méretű, több ezer autó befogadására alkalmas parkolóház várja a kontinens minden részéből idesereglő nagyérdeműt. Az irányítótáblák egyszerűek, érthetők, aki mégis eltéved, könnyen javíthat. A tetőterasszal együtt hatszintes épületnek csak a legtetején, a teraszon találtunk szabad helyet, az összes fedett szint zsúfolásig megtelt kocsikkal. Fizetni a parkolás végén, kihajtáskor kell. Pénztárnál vagy automatánál lehet lerendezni az anyagiakat, ami az érkezéskor kézhez kapott jegyen feltüntetett idő függvénye. Aki, mondjuk, csak három órán át marad, annak elég 6 eurót fizetni (kocsinként), aki viszont egy perccel is túllépi, s beleesik a következő időzónába, a hatórásba, annak máris 21 eurója bánja. Fényképezőgépekkel s egyéb szükséges holmikkal (táskák, pénztárca, üdítő) felszerelkezve, lifttel mentünk a földszintre, ahonnan rövidesen a városközpontba vivő vízibuszok kikötőjéhez értünk. Mielőtt bármit tettünk volna, mellettünk termett egy helybéli ürge, s miután kinyögtük, hogy a távolban látszó Campanile (Harangtorony) melletti Szent Márk térre tartunk, máris mutatta az utat a legközelebbi kishajó felé. Fejenként öt euró, mutogatott tovább, de mire a pallón át megközelíthettük volna a kiszemelt járgányt, az, összezsúfolódott utasokkal a fedélzetén, diszkréten kifarolt az állásból, s kedélyesen töfögve elhúzott arra, amerre mi is mentünk volna. Emberünk nem esett kétségbe, most az eggyel odébb veszteglő vízibusz felé irányított minket. Gyorsan kifizettem a hármunk után járó tizenöt eurót, beszálltunk, s már ez is nekilódult a lagúnák közötti kékeszöld víznek. A negyedórás út alatt elhaladtunk három, egyenként tizenvalahány emeletes óceánjáró mellett, aztán rátértünk egy széles csatornára, a Canale della Giudeccára, onnan a Canale di San Marcóra, aminek a neve már utal a világhírű tér közelségére. Most villoghatnék, hogy ilyen palazzónál meg olyan palazzónál kötöttünk ki, de minek? A csatornák nevét is az előttem kiterített térképről olvastam. Ami biztos, hogy a Szent Márk tértől öt perc gyaloglásra kötöttünk ki. Végállomás. Körülöttünk erdőszerű sűrűséggel meredtek fel azok a vaskos cölöpök, amelyek a lagúna homokjába vannak mélyen leszúrva, s amelyek az ezernyi gondola kikötésére szolgálnak. Túlnézve a Campanile összetéveszthetetlen tornyán, beláttunk a betorkolló Canale Grande motoros és evezős vízi járművekkel telített csatornájába. A napsütötte parton csőrös maszkot és korhű ruházatot viselő, helyi látványelemnek számító figurák csalogatták magukhoz a turistákat, aki némi eurók lefizetése mellett lefotóztathatták magukat a társaságukban. Olcsó gagyit árusító kis pavilonok tucatjai nehezítették a tömeggel lepett partszakasz gyalogos közlekedését, csipkés napernyők, összecsukható legyezők, képeslapok, bizsuk, ilyesféle tömegáruk igyekeztek elkábítani az ezek nélkül is zsongó agyú közönséget. A Szent Márk tér telítettsége, zsúfoltsága minden képzeletet felülmúlt. Első ránézésre látszott, hogy valami nagyon nem stimmel, marhára nem úgy állnak a dolgok, ahogy a képeslapokon és az itteni helyszíneken játszódó amerikai mozifilmekben látható. Kupleráj, na, az volt a javából, mert a Campanile tövénél, egy magas palánkkal elkerített részen rengeteg építési törmeléket halmoztak fel, ami származhatott a szemközti Dózse-palota felújításából, de a tér hátsó részét elfoglaló hatalmas, árkádsoros épületből is. Ugyanis többé-kevésbé mindkettő oldalát óriási méretű műanyag hálók lepték, megvédendő a falak mentén csellengő szájtáti népséget az esetleg lehulló vakolattól. S ha mindez nem lett volna elég, a maradék térből a kitett székek és asztalok révén rendesen kihasított magának az árkádsor ellentétes oldalán működő két kávézó vagy étterem (vagy egyszerre mindkettő). Elhiszem, hogy a helyi lakosoknak a hócipőjük is tele van a nyári turistáktól. Ekkora felfordulást még nem láttam itt. De a jó nép láthatóan nem vette szívére a háborús viszonyokat, mert száz méter hosszan, kettős rendben kígyózott a Dózse-palota pénztáránál, illetve gigantikus méretű szőlőfürtként lógott a Campanile kilátószintjére (a harangházhoz) vivő liftek előtt. Borzalom. És úgy néz ki, én is ember vagyok. Ami erősen ront az önbecsülésemen. Akkor meg miért rühellem annyira ezt a tolakodó, valamit folyvást zabáló, teleszájjal röhögő, lökdösődő, hangoskodó, izzadságtól bűzlő bagázst? Mert magamat látom bennük, s nem tetszik a tükör által mutatott kép? Csóró galambok, amelyek valaha a tér, ha nem is első-, de másod- vagy legalább harmadrendű látványosságai voltak, amint százával tülekedtek a gyerekek kezéből eléjük szórt morzsák és magvak felett, csóró madarak kiszorultak a tér leghátsó zugába, ahol, távol a hírneves épületektől, nem mutatnak annyira jól a fotókon. Néhányan mindig etetik őket, de az egésznek szánalmas, utánlövés jellegű hangulata van. S nem halogathatom tovább, hogy rátérjek a sokáig kerülgetett témára, amit most sem szívesen analizálok, de hozzátartozik az utunkhoz, tehát szinte kötelességem szóba hozni. Már az előző napokban, a Rovinjban és Isztria belsejében megtett útjaink alkalmával éreztem anyám magatartásában valami fals beütést, tapasztaltam valami zavarba ejtő változást. Eleinte nem foglalkoztam vele, mert általános fáradtságra gyanakodtam, egy 79. életévében járó idős nőnek biztosan nagyon megerőltető egy Pesttől Rovinjig tartó hosszú és kényelmetlen utazás. Nem fáradtságról volt szó, de ez csak később derült ki. A problémák kirobbanásának helyszínéül Velence szolgált, az a város, amelynek mai zűrös állapotáról az imént értekeztem. Történt, hogy húsz perce kóvályogtunk a tömegben, s én hol anyám, hol Anikóm nyomában járva igyekeztem tartani hármunk közt a verbális és fizikai kapcsolatot. Nem lett volna nagy gáz, ha valamelyikünk eltűnik a sokaságban, hiszen anyámnál és a kicsimnél volt mobiltelefon. Nálam nem, a kocsiban hagytam, de Anikó - a későbbiekben - mindvégig mellettem maradt. De azért mégis, maradjunk egymás közelében. Igen ám, de anyám egy idő után teljesen elvesztette a tér- és időérzékét, s mind messzebbről kellett előhalásznom. Utunk során nem először önállósította úgy magát, hogy lényegében ránk bízta, találjuk meg, ha netán elsodródnánk egymás közeléből. Ráunva a kényszerű ingázó fárasztó szerepére, szóltam anyámnak, hogy x időben (ha jól emlékszem, egy órában állapodtunk meg) találkozzunk a palota bejáratánál lévő díszesen faragott kőtömböknél. Addig mindenki mehet amerre lát, s nekem nem kell bolond módjára összevissza futkosnom. Anikómmal természetesen egy párt alkottunk - két test, egy lélek -, mi tehát kettesben indultunk felfedezni a felfedezendőket. Anyám rábólintott az ötletre, s mehettünk. Az egy óra hamar elszállt, addig mindössze a hosszú árkádsor kirakatait néztük végig, illetve egy utcával odébb valami zsúfolt gondolakikötőnél fotózgattam. Igyekeztünk vissza, csakhogy tíz percet késtünk. Messziről láttam anyámon, hogy az idegességtől, vagy a dühtől ráng a szája, cikáznak a szemei. Menet közben odasúgtam a kicsimnek, figyeld meg, mekkora balhét fog rendezni ebből a pár percből! Igazam lett, de nem eléggé, mert anyám nem egyszerűen balhézott, hanem fúriaként kikelt magából. Mint aki szó szerint megőrült. Először a tízperces késést vetette a szememre, ami néhány mondattal később húszpercesre módosult. Csaknem elsírta magát, mondván, hiába hívogatott a telefonomon, nem ért utol. Persze, ha egyszer a kocsiban maradt. Anikóm felvetette, de hát miért nem őt hívta, nála ott a mobilkészülék. Anyám erre nyelt egyet, nem tudott válaszolni. De azért rövidesen folytatta a vádaskodást, meg a panaszkodást. Hogy mi lett volna vele, távol a hazájától, egymagában, még azt sem tudja, merre kellene keresnie a konzulátust. Erre már berágtam, s mondtam, hogy azért a nyavalyás tíz percért fölösleges ekkora cirkuszt csinálni. Ha történetesen ő késik ennyit, mi biztosan szó nélkül, türelmesen megvárjuk. Anyámnak villámlottak a szemei, de mielőtt újabb fröcsögésbe kezdhetett volna, Anikómat magammal rángatva elhúztam a csíkot, távozóban odaszólva anyámnak, hogy újabb másfél óra múlva megint itt találkozunk! Reméltem, addigra lehiggad, s különben is, a téren kívül addig alig láttunk valamit Velencéből. Anikómmal kijutottunk a Canale Grandéhoz, amelyen valami szépen ívelő fahídon átkeltünk a túloldalra. Nagyot csavarogtunk a lábaink alá kerülő utcákon és tereken, menet közben megbámulva a rakásnyi gyönyörű épület díszeit. Valamelyik csendes kis csatornánál leültünk a vízparti lépcsőre, ahol Anikóm perceken át áztatta az elfáradt lábait. Tanulva a korábbi esetből, meglehetős tempóban igyekeztünk vissza a Szent Márk téri cifra palotához. Sikerült negyedórával a megbeszélt idő előtt odaérnünk, anyám pontosan jelent meg. Ekkor már érződött köztünk a harag szele, nem szóltunk egymáshoz, hang nélkül mentünk vissza a rakparti vízibuszállomáshoz. Jegyet váltottunk a parkolónak helyet adó Tronchettóig (fejenként 6 euró), megvártuk a járatunkat, s vagy hat megálló érintésével befutottunk a célállomásra. Lifttel felmentünk a tetőszintre, ahol időközben látványosan megcsappant a parkoló kocsik száma. Az utolsó velencei fotó - háromnegyed hatkor - innen, a parkolóház tetejéről készült, célkeresztben a városba vezető hosszú gáttal. Némi tanulmányozást követően az automatánál rendeztem a számlát, ami, tekintve a három órán túli itt létet (öt órát töltöttünk a városban), 21 euróra rúgott. Sebaj, benne volt a pakliban, mehettünk haza, Rovinjba. A visszaúton megint nem történt semmi érdemleges, legalábbis a szlovén-horvát határig. Előzőleg még világos nappal sikerült átjönnöm Trieszten, minden simábban, gördülékenyebben ment, mint délelőtt. Még olasz területen teletankoltam a kocsit, hiszen forintra átszámolva több eurónk volt, mint horvát kunánk. Ismét Muggia és Ankaran között értem át a szlovén oldalra, de az esti fényárban úszó Koperből nem a reggel igénybe vett tengerparti, hanem a délnek vezető rövidebb úton haladtam Horvátország irányába. Kevéssel Dragonja után befutottunk a határra. Mivel Horvátország egyelőre nem európai uniós tagállam (Olaszország, Szlovénia, Magyarország igen), jobbnak láttam mindenkivel előszedetni a személyi igazolványát. Hátha kéri a horvát határőr. Kérte. Sőt, sikerült meglepnie. Amíg a reggeli esetnél egy pillanatig sem akadékoskodott senki, a határőr koma most hosszasan forgatta a kezei közt anyám régi típusú, kiskönyv formájú személyiét. Az okmány kiállítási bélyegzőjére mutogatva arra célzott, hogy az irat rég lejárt. Kevés erőfeszítés révén - a leeresztett ablakon át - sikerült meggyőznöm, hogy amire mutat, az a kiállítás éve, nem a lejáraté. Csekély angoltudásomat összekaparva ismételgettem: "never end". Sosincs vége. Valami leeshetett nála, mert mosolyogva szalutált (lehet, hogy a hiányos nyelvismeretemet találta viccesnek), de a lényeg, hogy visszaadta az okmányokat, és utunkra bocsátott. Anikóm másnap számolt be arról a két parányi incidensről, ami ezt követően érte a mögötte ülő anyám részéről. Én semmit sem vettem belőlük észre, mert a sötétbe burkolózott útra koncentráltam. Eszerint anyám első húzása az volt, amikor bántónak szánt rántással kitépte Anikóm kezéből a hátranyújtott személyit, öt perccel később pedig, azzal az ürüggyel, hogy talált maga mellett az ülésen egy idegen pulcsit, szó szerint Anikóm fejéhez vágta a kicsim hátsó ülésen maradt pulóverét. Jobb is, hogy menet közben nem szereztem ezekről tudomást, mert lehet, a megbolondulni látszó anyámat kiteszem a nagy horvát éjszakában, térjen észhez a hűvösben. Bujétól az előző délutáni útvonalon jöttünk Rovinjig, a nagyszerű kis kocsit fél tizenkettőkor állítottam le a Campolongo utcában.

 

  Vége a hetvenötödik résznek