ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                 írta Miski György

 

                             Hetvennegyedik rész

 

  (Tizenegyedik kötet) Kilenc:

 

  Van egy téma, amit ki kell írnom magamból, legalább egy részét, mert a mindjárt vázolandó itthoni (politikai) fejlemények napi rendszerességgel jelentkező csalódottságot, elkeseredettséget és dühöt generálnak bennem, ami ártalmas az egészségre. Hetven évvel ezelőtt, s még azelőtt, az akkori gyerekek és felnőttek egy rövidke imával hajtották álomra a fejüket, amelynek szövege így szól: "Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a Tiéd nyitva Atyám, amíg alszom, vigyázz reám!" Nos, én nem ezeket a jámbor lelkeknek való szavakat alkalmazom, s nem is a kétes létű Jóistenhez, hanem csak gyarló önmagamhoz szólok, amikor esténként azzal alszom, s reggelente azzal a mantrával ébredek, hogy "Soha többé Fidesz, soha többé Orbán Viktor!" A politikai szimpátiám alakulása terén nagy és kalandos utat tettem meg, amíg idáig jutottam. Azzal a fontos kitétellel, hogy mindvégig megmaradtam jobboldali beállítottságúnak, s eszem ágában sincs kvaterkázni az úgynevezett baloldallal. Nem óhajtok ebben a témakörben doktori disszertációt írni, nem pályázom botcsinálta politikusi babérokra. Ezért viszonylag rövid és velős leszek; a magamban elsuttogott anyázások hosszúsága nagyságrenddel előzi meg a következő mondatok összességének hosszát. Nos, elöljáróban vázolom, miként lettem az utóbbi időkig Fidesz-szimpatizáns. A rendszerváltásnak hazudott politikai félfordulat éve (1989) utáni esztendőben a többpártrendszer újbóli honosítása érdekében megtartott első szabad választáson az Antall József által vezetett Magyar Demokrata Fórumra szavaztam. Tisztességes jobboldali pártalakulatnak tűnt, de Antall korai halálával a széthúzás pártja lett. Erkölcsi amortizációját nem tudta elkerülni, a következő, tehát 1994-ben tartott, MSZP által megnyert választáson jelentősen háttérbe szorult. Megvallom, nem vagyok benne biztos, de talán még ekkor, vagyis 1994-ben is az MDF-re szavaztam. 1998-bn viszont már biztosan a magyar léleknek oly kedves kortesbeszédekkel előrukkoló Orbán által navigált Fideszt találtam a jobboldal megmentő erejének. Ettől fogva az elkövetkező három választáskor (2002, 2006, 2010) megint a Fidesz jelentette számomra, és sokak számára, a nemzetmentő jobboldaliság utolsó mentsvárát, szemben az ország minden ingó és ingatlan vagyonát elherdáló, gondatlanul privatizáló MSZP-SZDSZ csürhével szemben. Nem tudnám megmondani, 1998 óta hány Fidesz-gyűlésen, egyéb rendezvényen vettem részt, hányszor vettem a fáradságot, hogy hóban, fagyban, esőben és kánikulában gyarapítsam a lelkes hallgatóság számát, leginkább azért, hogy az ellentábor lássa, hogy erősek és kitartóak vagyunk. Mindeközben szinte egyetlen megjelenési napot sem hagytam ki, hogy meg ne vásároljam az utóbbi másfél évtizedben Fidesz-szócsővé vált Magyar Nemzetet, órákon át bekapcsolva hagytam a szintén ide húzó Hír Tv televíziós állomást, s alkalmanként költöttem a Demokratára, s egyéb Fidesz-közeli kiadványokra. Lelkesen ittam a jobboldali körökben valóságos népmesei hőssé váló, kellően szuggesztív, rendkívül népszerű Orbán Viktor szónoki szavait, s elkápráztatott a magyarok megmentésére, Magyarország felvirágoztatására tett ígéretek tarka szófüzérének virtuális illatfelhője. Több százezren, több milliónyian voltunk így. Orbán és a Fidesz politikájában markáns különbség képződött, orbitális változás következett be a tavaly tavasszal kétharmados többséggel megnyert országgyűlési, illetve az őszi, ugyancsak meggyőző fölénnyel teljesített önkormányzati választás óta. Azóta, okkal, ok nélkül, minden esetben a választók rájuk szavazó kétharmadának akaratára hivatkoznak, ha valamely elképzelésüket indokolni akarják a parlamentben. Ami számomra a két legfájóbb felismerést illeti, az a két legvitatottabb identitású hazai kisebbséghez, a cigánysághoz és az egyszerre vallást és etnikumot jelentő zsidósághoz köthető; feltűnő és igen zavaró a nevezett népcsoportok politikai jelentőségének átértékelődése a magyarok rovására. Elvileg Magyarországon, a Magyar Köztársaságban élünk. Magyar országban, a magyarok országában, a magyarok által szerzett, a többségében ma még magyarok által benépesített hazában. Elvileg. Mert az évtizedek (a '70-es évek eleje) óta negatív népesedési mutatókkal rendelkező magyarok lélekszáma drámaian, drasztikus mértékben csökken. Ez a mi kis belső Trianonunk. Magunknak csináltuk a bajt, s most fordul igazán termőre az átok. Európai megjelenésünk óta ütközőzónában fekszünk, aprítottak minket minden irányból, kiváltképp keletről és délről. Nem csoda, ha az évszázados szakadatlan harcok és elnyomások után legfeljebb a Székelyföldhöz hasonló, eldugott zugokban maradt írmagja Árpád vérének. Itt kint, a csörtető hadak útjába eső szellősebb pusztákon genetikai, vérségi értelemben a török hódítás óta nem létezik magyarság. Ami számszerűleg csekély "eredeti" magyar túlélte a vérzivataros időket, egykettőre feloldódott a kieső munkáskezeket pótló német, szláv, román és szerb betelepülések és betelepítések emberáradatában. Manapság magyar az, aki valami lelki mazochizmusból annak vallja magát. De a világ pénzügyi irányítását maguknak vindikáló internacionális-multinacionális körök (az érinthetetlenek) ezt sem nézik jó szemmel, mivel zavarja őket az egyéniség, a különállás bármiféle formája. Egységes ötletcsomagokban, a tömegeket ellenőrzés alatt tartó, kényelmesen áttekinthető sémákban gondolkodnak. Ezért bélyegzik fasisztának, rasszistának a népben és nemzetben gondolkozókat, ezért üldözik a nemzeti tradíciókat (a zsidó tradíciók kivételével), ezért űznek gúnyt a kereszténységből és az iszlámból (a zsidó vallás tabunak számít). Már nem törnek világuralomra, hiszen azt a globális bankok és a multinacionális vállalatok révén rég megszerezték, de a megkaparintott hatalom fenntartása strapás napi küzdelmeket kíván. Minap estünk a tízmilliós lélekszám alá, s a tendencia nemhogy nem áll meg vagy lassul, hanem tempósan erősödik. Igaz mindez a környező országokban kisebbségi létbe szorult nemzettestvéreinkre is, Szlovákiában a mostani öt-hatszázezer magyar egynegyede immár vegyes házasságban él, vagyis beházasodás révén asszimilálódik. A gyerekek közül mind több szlovák tannyelvű iskolába kényszerül, különben felnőtt korában esélye sincs valami magasabb pozíció elérésére. Az ultranacionalista Romániában hasonló a helyzet, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy míg Szlovákia legfeljebb hatmillió állampolgárral rendelkezik, s ennek durván tíz százaléka magyar, addig Romániában huszonhárommillióan élnek, s ennek legfeljebb hét-nyolc százaléka az Erdélyben, kivált a Székelyföldön összpontosuló magyar. Az Ukrajnához tartozó Kárpátalja egyetlen járásában, a beregszásziban van még törékeny magyar fölény. Szerbiában, vagyis Dél-Bácska hajdan magyar többségű területein alig kétszázezer magyar maradt, Horvátországban a lakosság fél százaléka, Szlovéniában és az Őrvidéket elcsatoló Ausztriában tíz-húszezer, folyamatosan apadó létszámú magyar lézeng. Az egész Kárpát-medencei magyarságra jellemző a legkirívóbban a csonka hazát sújtó alacsony születésszám, a többi elvész a már említett vegyes házasságokban. A gyenge utánpótlás természetesen nem kizárólag a ránk gyakran lecsapó történelmi tragédiák sorának köszönhető. Anyagiassá, s ezzel párhuzamosan hihetetlenül önzővé lettek e valamikor vitézségéről ismert nemzet sarjai, melynek épp a virágkorukat élő, tehát szülőképes tagjai a maguk viszonylagos jólétét, s nem az utódlás kérdését tekintik elsődlegesnek. Ezek csak azt nézik, mit préselhetnek ki a hazából, de hogy mivel tartoznak a szülőföldnek, azt nincs érkezésük végiggondolni. Nem fogják fel a haza, a szülőföld jelentőségét az ember percnyi életében. A tömeges méretű egoizmus azáltal bosszulja meg magát, hogy a nálunk nagyságrenddel igénytelenebb életvitelű, kulturálatlanabb, ámde felettébb szapora cigányság remekül elvan a bőséges gyermekáldással járó tetemes családi pótlékokból (megélhetési szülés) és egyéb, munka nélkül szerezhető juttatásokból. Ami egy átlagos magyarnak kevés az úgynevezett tisztes megélhetéshez (ruházkodásra, utazásra, tanulásra, művelődésre stb.), az a félnomád, igénytelen cigánynak cigarettára, ételre, kocsmára, kártyára vagy szerencsejátékgépre elég, esetenként még sok is. Különösen úgy, hogy mondvacsinált ürüggyel rövid úton önkormányzati lakáshoz juttatják őket (ez a városokra jellemző), ahol először tönkreteszik vagy eladják a berendezést, aztán egy másik helyen újabb lakásigényt adnak be, s minden kezdődik előröl. Az eldugott, elöregedő falvakat pedig sáskaként szállják meg. A munkalehetőség híján elköltöző fiatalok magukra hagyják az öreg anyjukat, apjukat, akiktől a cigányok fenyegetéssel, zsarolással megszerzik az addigra úgyis elértéktelenedett házaikat, s a maguk pereputtyát költöztetik oda. Előbb egy utca, aztán két utca, majd a fél falu az övék. Példa rá Borsod és Szabolcs megye, Dél-Baranya, de konkrétan láttam falvakat: Tarnaméra, Tarnabod, Tarnazsadány, Tiszabő s még tucatnyi másik, ahol mindent felemésztett az általuk okozott pusztítás. Mindent lelaknak, de semmit sem újítanak fel, a maradék - többnyire tehetetlen, védekezésre képtelen öreg - magyaroktól ellopják a baromfit, a sufnikból a szerszámokat, a kertből a vetemény és a gyümölcsöt. Ha a vidéki öregek saját védelemre merészelnek gondolni, esetenként brutálisan megölik, de legalábbis embertelenül megverik őket. Ha az ilyen esetek kivédésére, megelőzésére alakult (fegyvertelen) Magyar Gárda egyik tíz-húszfős csapata a helyszínre érkezik, hogy ideig-óráig rendet garantáljon a felzaklatott faluban, Orbán belügyminisztere, Pintér Sándor utasítására mindjárt megjelenik kétszáz rohamrendőr. Ha kell, éjjel, Pestről érkeznek autóbuszokon, mert a kisebbség (értsd: a virágzó falut tönkretevő renitens cigányság, amúgy pedig könnyen lefizethető, stabil Fidesz-szavazóbázis) állami védelemre szorul. A magyaroknak tilos védekezniük, merthogy nem igaz, hogy a falvakon belüli etnikai feszültségeket a cigánybűnözés szítja. Ez kizárólag a rasszista stb. magyarok kitalációja, hiszen köztudott, hogy a romák ugyanolyan emberek, mint bármelyik más fajta, csak a körükben más, az erőre, erőszakra épülő törvények uralkodnak. Etnikai sajátosság, nem kell annyira felfújni. Csak sajnos minden egyéb dolguk ezekből a sajátos belső, nomád viszonyokat konzerváló törvényekből vezethető le, ami erősen ütközik az európai értékrendet tükröző többségi hozzáállással. Az esélyegyenlőség és a jogállamiság nagyobb dicsőségére. És telesírják a maguk elnyomott sorsával, többszörösen hátrányos helyzetével a szintén a helyszínre igyekvő tévéstábok kameráit, s készséggel hüppögnek a megértést imitáló, a részvétüket félrehajtott fejjel kifejező riporterek mikrofonjaiba. Ilyenkor nagyon jó fiúk és lányok tudnak lenni. Valakik ki- vagy betanították őket. Merthogy a környék rasszista magyar vállalkozói nem alkalmazzák őket (naná, egy nap alatt szétlopnák a keservesen bejáratott kis üzemet), nincs munkalehetőség (haj, pedig de szívesen dolgoznának!), s a sok éhes purdénak kell a betevő. Ezért lopnak. Ami tulajdonképpen nem is számít lopásnak, hiszen nem a vérük hajtja őket, hanem kényszerből teszik. Családszeretetből. Ezt hívják megélhetési bűnözésnek. Na, ezek után nem csoda, ha elszalad velük a ló, hiszen példa van rá elég: büntetlenül rombolhatnak bármit, a retkes kölykeik bandába verődve becsmérelhetik és köpködhetik az utcán az életüket becsülettel ledolgozó idős embereket, s ha úgy jön ki a lépés, na, hát ölnek egy kicsit. Ugyan már, mi van abban? Köreikben a férfiasság egyik legfőbb ismérve, ha megjárják a sittet, s a többiek annál jobban tisztelik őket, minél súlyosabb bűnért ülnek. Hatalomra jutása előtt Orbán olyanokat bírt ígérni a választóközönségnek, hogy két hét alatt rendet tesz a bűnnel fertőzött vidéken. A nagyszájú kijelentést persze senki sem vette készpénznek, egy ekkora szemétdombot évek alatt sem lehet elhordani. Na de, ahelyett, hogy gyakoribb és erőteljesebb rendőri jelenléttel, a büntetőtörvények szigorításával, új munkahelyek teremtésével igyekeznének felszámolni a fertőző gócokat, az elnéző engedékenység révén még táplálják is azokat. Az engedékenység amúgy egyirányú gesztus, hiszen ha magyar támad romára, az főbenjáró eset, míg fordítva nem olyan nagy ügy. Több mint egy év telt el a kormányváltás óta, s a helyzet rosszabb, mint azelőtt. Sokan úgy vélik, a kormányzat részéről tudatos lépés, hogy bizonyos körzetekben hagyják tombolni a cigányokat, s engedik, hogy elűzzék szülőfalujukból a magyarokat. Abból a megfontolásból kiindulva, hogy legalább nem terjeszkednek tovább, s a többi területnek békét hagynak. Ez a fajta etnikai izoláció viszont roppant veszélyes helyzetet okozhat, ugyanis idővel kialakulhatnak olyan etnikailag homogén régiók, amelyek követelhetik a cigányok észére az autonómiát. Miután a határaink mentén mindenütt hasonló a helyzet, itt, Közép-Európa keleti felén összeállhat egy országnyi terület, amelyet romák laknak be. Európa-szerte tízmilliónál is többen vannak, s a dudva java mifelénk burjánzott el. Hogy miként intéznék a maguk országos ügyeit, amikor egy kapát is lusták felvenni, nem tudom, de lehet, nem ők irányítanák a névleg alájuk tartozó területi egységet. És itt jön a képbe az Orbán-kormány magatartásának másik érdekes megnyilvánulása. Az Országházban tegnapelőtt, hétfőn zajlott az utóbbi időkben egyházként bejegyzett vallási intézmények körüli rendrakást szolgáló vita. A lényeg, hogy meghatározták azoknak a történelmi egyházaknak a számát, amelyek a jövőben a busásnak mondható állami dotációból működhetnek. A 14 vallási közösségben ott szerepel az eddig is kiemelt fontosságú katolikus, református, evangélikus egyház és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége. A gond ott van, hogy a már meglévő izraelita hitközség mellé további kettőt vettek fel az "elit klubba": az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközséget és a Magyarországi Autonóm Ortodox Izraelita Hitközséget, valamint a névleg keresztény, valójában szélsőségesen zsidószimpatizáns Hit Gyülekezetét. A tizennégy bevett egyházból tehát jelenleg négy vastagon zsidó érdekeltségű, ami egy tízmilliós, az állami címerében is a keresztény kettős keresztet megjelenítő országban különösen veszi ki magát. Az említetteken kívül öt ortodox keresztény felekezet, valamint a Magyar Unitárius Egyház és a Magyar Baptista Egyház került a tizennégyes toplistára. Nem tegnap, s nem ezzel az utolsó pillanatban átszabott egyházi törvénnyel kezdődött a jelentős külföldi pénzügyi kapcsolatokkal rendelkező honi zsidóság ajnározása. Már az első Orbán-kormány idején (1998-2002), az akkori kultuszminiszter Pokorni Zoltán javaslatára elfogadták, hogy minden évben rendezzenek az iskolákban úgynevezett holokauszt emléknapot, amikor a második világháború alatt elpusztult európai zsidóságra emlékeznek. Ugyanő volt, aki keresztülverekedte a Páva utcai zsidó múzeum létrehozását. Eltekintve ezektől a központi, kormányzati kezdeményezésektől, amúgy is minden második hétre jut valami holokausztmegemlékezés, változatos indoklással. Alig egy éve, hogy - nyugat-európai nyomásra - idehaza is törvénybe iktatták: aki nyíltan kétségbe vonja, vagy kisebbíteni merészeli a zsidó népirtás egyedülálló tényét, három évig terjedő börtönnel büntethető. Tegnap olvastam, hogy egy angol pap 6500 eurós pénzbüntetést kapott, mert kétségeit hangoztatta a holokauszttal kapcsolatban. Erről nem véletlenül, gondolom, a miheztartás végett emlékezett meg a mindenkori hatalom sarkában lihegő hazai média. (A teljes cikk: Berlin. Másodfokon 6500 eurós pénzbüntetésre ítélte a regensburgi tartományi bíróság tegnap Richard Williamson holokauszttagadó brit tradicionalista püspököt. A Szent X. Pius Papi Testvériséghez tartozó konzervatív főpap még 2009-ben a regensburgi járásban interjút adott a svéd televíziónak, és abban tagadta a zsidók tömeges lemészárlását, valamint a gázkamrák létezését. XVI. Benedek pápa nem sokkal ezután oldotta fel a Pius Testvériség négy főpapjának kiközösítését.) És akkor még nem említettem Simon Perez akkori izraeli miniszterelnök öt-hat évvel ezelőtti nyilvános elszólását, amit a nemzeti érzelmű emberek igyekeznek napirenden tartani, miszerint befejezett tényként említette Magyarország és Lengyelország izraeli felvásárlását. Akkoriban vásárolta meg bizonyos Joav Blum a Velencei-tó mellett fekvő Sukoró falu partközeli telkeit, hogy azokon irdatlan nagy kaszinóvárost létesítsen. Ez volt a nyilvánosságra került legnagyobb hazai termőföldpanama, hogy mi lehet még a páncélszekrények mélyén szunnyadó titkosított szerződésekben, azt a nagyérdemű aligha fogja megtudni. Van egy olyan, alighanem megalapozott érzésem, hogy Orbán és díszes csapata valójában magasról tesz a magyar nép érdekeire. Nem mondom, hogy mindig így gondolták, de valamiért, valamitől fordult a tendencia. A verbális patikamérlegen porciózott, szépen csengő szónoki frázisok a választási mézesmadzag szerepét töltötték be, aminek én is többször utána kaptam, de kezdek kijózanodni. A kiismerhetetlen Orbán és a látszólag jobboldali Fidesz vezérkara osztott-szorzott, és végeredményben leírta a kihaló tendenciát mutató hedonista, kevés gyereket szülő, elöregedő magyar társadalmat. Helyébe a virulens cigányságot, mint a közeli jövőben szóba jöhető potenciális szavazóbázist emelte, az ennek ellenére tovább csökkenő népességszámból is következő gazdasági gondokat pedig a zsidók pénzéből akarja kezelni. Lelke rajta. Nekem meg nem kellene izgatnom magam a szeretett nemzetem történelmének egén ismét gyülekező viharfelhők miatt, hiszen 57 éves múltam, s vagyok, aki vagyok. Józan paraszti ésszel számolva öt, tíz, legfeljebb tizenöt évem lehet hátra. Ez utóbbi, optimális esetben 72 éves lennék, mire kiszállnék az életnek nevezett bohóckodásból. Mi az a tizenöt év? Visszafelé számolva az időt, 1996-ba jutnánk. Ma volt.  Kelt 2011.07.13.

 

  (Tizenegyedik kötet) Tíz:

 

  A hétvégén úgy kicsavarogtam magam a városban, hogy hétfőn félálomban botorkáltam végig a járatomat. Utamhoz az adott lendületet, hogy a minap bukkantam rá az interneten a régi Budapest határát jelző kövek témakörére, amit lelkesen a magamévá tettem. A XVIII. és XIX. században készült több száz, nagyjából fél méter átmérőjű, gatyakorcáig érő vagy embermagasságú kőoszlopokkal annak idején körberakták a város határát. A kövek nagyjából látótávolságra estek egymástól, de ahol a terepviszonyok igényelték, ott közelebb vagy távolabb ásták le őket. Ezek egészen 1950. január elsejéig hűen tükrözték a főváros terjedelmét, ám ekkor hozzácsatoltak 22 olyan, addig önálló települést, amelyekből a külvárosok, illetve a felhizlalt Nagy-Budapest új kerületei lettek. Ezek közül a legjelentősebb az addigra rendezett tanácsú városi rangot elérő Újpest, de Budapesthez csatolták Kispestet, Csepelt, Soroksárt, Budafokot, Nagytétényt, Rákosszentmihályt és így tovább. Mivel a legtöbb utca tájolása az idők folyamán nem változott, legfeljebb a neve, a város régi határának nyomvonala a legtöbb helyen követhető. Ha van egy korabeli, az 1950 előtti állapotokat rögzítő, megfelelően részletes térképed, magad is a határoszlopok vagy határkövek nyomába eredhetsz. Szombaton kezdtem a felfedezőutat, de erre nem elég egyetlen nap, tehát vasárnap folytattam. Aztán vasárnap kora délutánra, midőn a 35 fokos kánikulától félig ájultan megelégeltem a bolyongást, s hazafelé indultam, kiderült, nemhogy két nap, de két hét sem lesz elég az érdekesnek ígérkező túrák végigviteléhez. Szombaton, miután reggel melóba vittem a kicsimet, a Nagy Lajos király útján Rákosrendező pályaudvar felé indultam. A Zuglót Angyalföldtől elválasztó Tatai úton végigmenve átjutottam Újpestre, ahol megfordultam a Madridi utcában, aztán az Újpest és Angyalföld találkozásánál fekvő Dugonics utcában (itt találtam egy határkövet). Visszafelé jövet megálltam az M3-ashoz közeli, zuglói Kassai térnél, ahol lefényképeztem a távolról impozánsabb képet mutató templomot. A Nagy Lajos király útján visszatérve az Örs vezér tere környékére, áttértem a vasúton túl kezdődő XVI. kerületbe, annak Sashalom nevű részébe. A Körvasút sor, Szolnoki út és az ezekre merőleges Budapesti út találkozásánál ismét találtam egyet, miként az öt perc autóútra eső Piros rózsa és András utca kereszteződésénél is. Ez utóbbi nagyobb épebb volt az előzőnél. A közeli Nagyicce HÉV-megálló és a mögöttes MÁV áramtalanító századfordulós épületének fotózását követően a kerület déli szélén futó Pesti határút lett kinézve, mint újabb célállomás. Egyébként ezeknek az első nap felkeresett határköveknek a címét, helyét szintén az internetről vettem. Ez ugyan némiképp visszavett a felfedezés felhőtlen öröméből, de valahol el kell kezdeni. Nem baj, ha másé az ötlet, csak jó legyen. A kerület gerincútjának számító Veres Péter úton átvágva, Nagyicce-telep nyugati peremén elsuhanva hamarosan kiértem a Pesti határútra. A neve is mutatja, hogy egykoron itt húzódott Pest, illetve a főváros hivatalos közigazgatási határa. Az egy helyütt enyhén megtört vonalvezetésű úton négy határkövet is felfedeztem: egyet-egyet az 1-es, 12-es, a 27/a és a 40-es számú házak előtti keskeny fűsávban. Az aszfaltútnak a vonalvezetés törésén túli szakaszán csak a bal oldal van családi házakkal szegélyezve, a jobb oldalon kiterjedt gazos és művelt földrészek váltakoznak. Ezek a parlag és művelt földek a már Kőbányához tartozó Rákosi-rétek, amelyek hosszan és szélesen lenyúlnak a Rákos-patakig, illetve azon túl a forgalmas Jászberényi útig. A házakkal szegett oldalon tehát négy határkövet is megszámoltam, illetve fényképeztem. Az utolsó ház (40-es szám) után rövidesen véget ér az aszfaltozás. Az autósforgalomra alkalmatlan, elkeskenyedő porút és a vele párhuzamos, ismét aszfaltborítású Emlékkő utca közé ékelődött, első pillantásra egyszerű kiserdőnek látszó négyszögű terület egy régen felszámolt temető mementója. Az 1998-ból való részletes Budapest térképen még temetőnek van feltüntetve, ám ez a területi besorolás rég érvényét vesztette. Ahogy egy arra bicikliző, vizsláját futtató férfitől megtudtam, a területet vagy tizenöt éve "kipucolták", egyetlen tárgyi emlékként egy kidőlt kereszt hever a láthatóan gyakran használt gyalogösvény mentén. A "kipucolás" hányaveti verbális kitétele a régóta nem üzemelő temető halottainak kihantolását jelenti. Azért a temetőkhöz szokott, gyakorlott szem sírjelek nélkül is felfigyel a magát többnyire ilyen helyeken elemében érző repkény által befutott, jellegzetesen hosszanti és ovális földhomorulatokra, amik a kötelességszerűen letudott élet után igénybe vett csontraktárak topográfiai jellemzői szoktak lenni. A környéken, mint általában a város szellősebb végein, illetve a beljebb eső, ámde kihalt területeken, zajos kutyakiképző-iskola működik. A rekkenő melegben két tucat vegyes fajtájú eb leste a mellettük becsülettel izzadó gazdák minden mozdulatát. Légvonalban fél kilométerre lehettem a soron következő célpontomtól, Kőbánya és Rákoskeresztúr találkozásától, attól a helytől, ahol a Jászberényi út neve Pestire vált. A viszonylagos közelség ellenére - miután a járművek számára nincs egyéb biztonságos összeköttetés - húsz percembe telt, mire a Bökényföldi, Cinkotai és Pesti út igénybevételével, óriási kerülővel elértem a két kerület érintkezési pontját. Egy háromszögletű kis téren, kisebb mesterséges dombra ültetve látható a hajdani Pest és Keresztur bevésett neveit viselő, 1738-ból való határkő. Ezeket a jelzőoszlopokat annak idején még sorszámozták is, ennek a 39-es jelzés jutott. A mögötte látható épületek az úgynevezett Akadéma-újtelep házai, a telep mértani vonalvezetésű utcái számozva vannak. A fotózás után a Pesti útra merőleges 526-oson indultam déli irányba. Az utca, miután keresztezi a vasút által kísért Helikopter utcát, nevet vált, s innentől Régi vám utcaként jelölik a térképek. Nos, ha valahol, hát itt, ezen a nevével is árulkodó, amúgy tökéletesen lakatlan, egyik oldalán erdővel, másik partján homokos rétekkel s ismét erdővel kísért úton lenni kell azokból a vén kövekből! Igaz, erről a területről egyáltalán nem emlékezett meg az internetes cikk írója, ettől függetlenül reméltem a legjobbakat. S igazam lett, mert a Helikopter utcai kereszteződés után alig harminc méterrel, az erdő és az aszfaltút közötti meredek homokparton máris ott sötétlett egy pazar kiállítású kőoszlop. Ez lett az első olyan határkövem, amelynek egyéb dokumentációban nem találtam nyomát. Nem hiszem, hogy én fedeztem fel, eléggé szem előtt van, de egészen más érzés valamit logikai úton kikövetkeztetve megtalálni, mint egy tálcán kínált címre érkezni. Visszaülve az autóba, lassú menetben indultam tovább délre, ám hiába meresztettem a szemem, a fél kilométerrel odébb eső útlezárásig nem botlottam újabb oszlopba. Egész idő alatt két kerékpáros jött velem szembe, kocsival nem találkoztam. Az utat tehát két, feltűnően csíkosra festett, fekvő betontömbbel lezárták az autók elől, de kerékpárral el lehetett férni köztük. Az onnantól kezdve kétfelől sűrű erdőséggel kísért útból, ahogy benéztem a tömbök között, annyit láttam, hogy nyílegyenesen folytatódik az addigi irányba, s hogy forgalom híján vidáman terem rajta a gaz. Egy innen balra kanyarodó úton lehetett tovább haladni. A fekvő betontömbök melletti elterelő s egyben tiltó tábla legalább szolgált annyi magyarázattal, hogy azért tilos a behajtás, mert arrafelé zárt honvédségi területek találhatóak. Az 1998-ból való térképen nem is szereplő, derékszögben kanyarodó úton öt perc múlva egy szintén fel nem tüntetett lakóparkba estem be. Amitől erősen zavarba jöttem, merthogy a nem különösebben régi térképem információja szerint ezen a részen az úgynevezett Városi-erdőnek kellett volna zavartalan vadságban elterülnie. Hát nem terült, legalábbis jó néhány hektáron biztosan nem. Ezt a részt ugyanis egyszerűen letarolták azoknak az öt-hat éve épült, egy kaptafára készült családi házaknak a kedvéért, amelyeket szabályos utcahálózat vett közre és szőtt át. Sehol egy idősebb fa, amely oltalmat adna a tűző Nap heve ellen, sehol egy árnyas játszótér, ahová a lurkók az ilyen szikrázóan tiszta délelőtt a leégés veszélye nélkül kimehetnének a szüleikkel. A nagy kopárságon a házak virágos kertjei sem sokat javítottak. Szörnyű. És ezért a pusztításért, kimagasló értékű természeti károkozásért senki nem került börtönbe, mi több, a történtekért felelősök minden bizonnyal nagyot kaszáltak a parcellázások és az építkezések révén. És ezek az ideköltöző marha polgártársak - gondolom - képesek voltak vagyonokat kiadni a telkekre, illetve a rájuk épülő, zsigeri unalmat gerjesztő házaikra. És most biztosan elégedettek magukkal, mert úgy találják, hogy zöldövezeti lakókká váltak, pedig nem oázisban élnek, csak a megtépázott oázis által övezett pusztaságban. Fő az illúzió! Nagy kerülővel, kacskaringós utakon valahogy kikecmeregtem a főútféle Baross utcába, s onnan, a Csévéző és a Gyömrői úton elkeveredtem a XVIII. kerülethez tartozó Béla-telepre. Két utcával odébb van a Kőbánya szélén elterülő Kozma úti Köztemető déli csücske. A hamisítatlan kertvárosi Álmos és Tünde utca találkozásánál egyszerre három határkő is jelzi, hogy földrajzi szempontból kiemelkedően fontos stratégiai ponton állunk. A terecske három sarkát elfoglaló oszlopok közül elsőként a tér felé néző oldalán Pest 1833, másik oldalán Keresztúr 1888 (vagy 1838?) vésetet viselő hengerkő szúrt szemet. Megjegyzendő, hogy ezeket a feliratokat akként faragták a kövekbe, hogy a Pest szó tényleg Pest felé mutasson, a másik, ebben az esetben a Keresztúr felirat pedig a szomszédos településre nézzen. Ennél a kőnél van a nagy részén lezárt Régi vám utca másik vége, amelybe erről az oldalról a lelakatolt vassorompó miatt kocsival nem lehet behajtani. A tér szemközti sarkának kövén a Szlőrincz (Szentlőrinc) 1738, másik felén a Pest 1738 felirat és dátum olvasható. Valamint egy 28-as azonosító szám. A határkő negyedik felirata a Keresztur 1738 véset. Ez tehát egy rendkívül öreg, történelmileg felbecsülhetetlenül becses példánya a budapesti határköveknek. A tér harmadik, akkor épp árnyékban lévő sarkát a befelé néző ívén Pest 1843, külső ívén a szófukarságában is beszédes Keresztur felirat foglalja el. Ezenkívül a Pest szó felett 29. sz. véset látható, ami nyilván a határjelölő céllal készült kő nyilvántartási sorszáma volt. A három kő lefényképezése után gondoltam egyet, s lezárt terület ide, tiltott zóna oda, fényképezőgéppel a vállamon megkerültem a sorompót. A kétfelől magas fákkal képviselt buja, szinte áthatolhatatlan sűrűségű erdőben egyenesen előre mutató aszfaltúton lassan haladtam, hogy beláthassak az árnyas sűrűbe, hátha akad valahol egy nekem való kőoszlop. Kocsival ugyan nem lehet behajtani, de gyalogsétám ideje alatt öt biciklis is elhajtott mellettem, igaz, ebből mindjárt hárman - apa két kisgyerekével - együvé tartoztak. Mintegy tíz perc séta után a jobb oldalon húzódó fasorban az örömtől hevesebben dobogó szívvel fedeztem fel a remélt oszlopok egyikét. Becsörtettem a zöldbe, a sok éve ott heverő száraz gallyak harsány pattogással törtek a talpam alatt. Öt méterre lehettem, amikor ijesztő kutyaugatás állított meg, s már láttam is a mohától zöldellő embermagas oszlop mögötti drótkerítésen túlról felém vicsorgó rottweiler kockafejét. A kettőnk közötti bokrok és fatörzsek, meg a lombok között becsillanó napfény nagyon zavarták a tiszta látást, nem tudhattam biztosan, hiánytalan az a drótkerítés, vagy mindjárt a nyakamba kapom a vérebet? Az egyetlen gyors fotót követően már hátráltam is ki az életveszélyes helyről, s igyekeztem a lehető legrövidebb idő alatt a legmesszebbre kerülni onnan. A tisztán belátható aszfaltútra érve kiderült, nem rohan utánam a félelmetes kinézetű, kigyúrt eb, pedig már az útszéli fákat méregettem, vészhelyzet esetén melyikre tudnék szempillantás alatt felmászni? Az autóm felé igyekezve, néhány száz méterrel odébb bicikliző fiatalember haladt volna el mellettem, de megállítottam. Kérdésemre elmondta, hogy nem annyira a honvédségi területet, mint inkább az erdő (mely sok helyen rejt virágzó fákat) egyéb részein kitett kaptárokat őrzik. Ugyanis több méhészet is működik errefelé, s a tolvajok távoltartásához szükség van a kemény kutyák jelenlétére. Ebben igazat adtam neki, viszont nem lettem boldogabb. Na, mindegy. Lehet, hogy ősszel vagy kora tavasszal, amikor a méhek még szunyálnak, ismét kijövök ide. Az áttüzesedett autóba ülve elkanyarodtam még a Kozma utca környékére, többször elhaladva a temető főbejárata és a magas kőkerítésű börtön előtt, de nem láttam újabb határkövet. Hazafelé vettem az irányt, mert bár mindössze hetven kilométert kocsikáztam, a sok gyaloglás, a forróság, na meg az utóbbi izgalmak kimerítettek. 

  Vasárnap megint nem tudtam nyugton maradni, éreztem, hogy hívnak a határkövek, fedezzem fel őket, ezúttal külső segítség nélkül, pusztán a magam logikájára és megérzésére támaszkodva. Anikómat megint munkába szállítottam, aztán ugyanazzal a lendülettel a Keresztúri úton kiszaladtam oda, ahol egy nappal korábban már megfordultam, a Jászberényi és a Pesti út találkozásához. Az itteni határkövet tegnap lefotóztam, nem emiatt jöttem. A közelben, a Pesti útnak az Akadémia-újteleppel szembeni oldalán torkollik be a Határmalom névre hallgató kis utca, amelynek ez a helyes elnevezése, bár a helyszínen kitett utcanévtáblákon következetesen az ezek szerint hibás Határhalom név tűnik fel. Előző este, mi több, éjjel, merthogy az agyamra ment határkövek miatti rágódás nem hagyott aludni (immár a második éjszaka), tüzetesen tanulmányoztam az interneten található régi budapesti térképek egyikét. Nagyon jó kis térkép, a régi főváros utcahálózatának képélessége a nagyítás során sem veszít éles kontúrjaiból, az utcák neve kitűnően olvasható. Összevetve a régi és a mostani helyzetet, úgy találtam, ennek a Határmalom utcának a Keresztúri úttól északra eső végénél, az egykori, de most is meglévő Forrás-major közelében lennie kell egy újabb határkőnek. A városhatár egykori vonalában itt ugyanis akad egy amolyan sarokféle kiszögellés, ahová, ha anno én határoztam volna meg, feltétlenül helyeztem volna belőlük. Ám mielőtt arra indultam volna, a Keresztúri útról előbb jobbra, a Pesti út felé fordultam. A lefordulás helyén nyáron, különösen az alkonyi, esti időszakban gyakran látni ribancokat, a testüket pénzért kínáló kéjhölgyeket. Ezek természetesen legfeljebb annyira hölgyek, mint amennyire a stricijeik urak. Már itt, a jobb felől erdővel és gazos pusztasággal, balról kisebb ipari üzemekkel kísért útszakaszon lestem, az erdősávban vagy annak szélén látok-e oszlopot, határkövet? Nem láttam, de ez nemhogy apasztotta, inkább fokozta a harci kedvemet. Tudtam, hogy jó nyomon járok, s ha mégsem akadok semmire, az legfeljebb azt jelenti, hogy az idők folyamán elkerültek innen, esetleg egyszerűen kidőltek, s most némi földréteggel és vastag gaztakaróval fedetten a földön hevernek. Kiérve a kis út végébe, kiderült, zsákutcába jutottam. Előttem az Alföldre tartó vasútvonal háromsoros sínpárja, azon túl a Jászberényi és az abból folytatódó Pesti út kétsávos útja húzódott. Leparkoltam, hogy gyalogosan nézzek szét a közelben. Néhány méterrel arrébb a vasúton átvezető gyalogos átkelő korlátok közé szorított rövid labirintusa kanyarog, jobbra mellette, a szélső sínpár közelében egy tizenegy éves korában itt életét vesztett fiú emlékére készült márványkő látható. A függőleges kövön a srác neve, születési és halálozási évszáma (1998-2009), és a márvány lapjában süllyesztve a fiú mosolygó arcképe. Kísérőszöveg nincs, de az átjáró szomszédsága mindent elárul a tragédiáról. A síneken túl, épp szemközt, a tegnap fotózott határkő nézett vissza rám. Kocsimmal lassú menetben visszaindultam, s előbb a Keresztúri utat, majd a Rákos-patakot keresztezve (annak idején a pataknak ezen hídjáig sétáltam, midőn a munkámból fakadó napi stressz levezetése gyanánt Jerry kutyámmal errefelé bolyongtunk), élesebbre állítottam a figyelmemet. A patakon túl azonban mindössze egy újabb kutyakiképző-iskolát, s mögötte néhány gazdasági épületet láttam. Az épületek drótkerítéssel közrefogva, megközelíthetetlenül. A kerítés innenső oldaláról nem láttam amit kerestem, de lehet, hogy a közelben volt ilyesmi, ám erről nem bizonyosodhattam meg. Dolgom végezetlenül némileg csalódva tértem rá a szerteágazó mezei utak egyikére, amelyen mintegy tízperces döcögés és rázkódás után kiértem a mátyásföldi Zsemlékes útra, onnan pedig a XVI. kerület egyik jelentős útjának számító Újszász utcába jutottam. A Koronafürt utcai kereszteződésnél, a főút enyhe kanyarulatában elképedve fedeztem fel egy útszélre állított, háromalakos szocreál szoborkompozíciót. Az apa, anya és fiú összetételű alkotás a Rákosi-korban dívó stílusirányzat ritka gyöngyszeme. A torz arányok miatt a munkásosztály gúnyképének tűnő szobrot tucatnyi fotón örökítettem meg az utókor számára. Néhány száz méterrel arrébb, az Újszász utca 41-43-as számmal jelzett objektumnál a sors megint különleges élménnyel ajándékozott meg. Az úttól beljebb fekvő többemeletes épület homlokzatán nagy méretű neonfelirat hirdeti a hajdani I. sz. Autójavító V. 3 ÜE (hármas üzemegység) pontos feltalálási helyét. Mivel a terület biztonsági őrének a leeresztett sorompó melletti fülkéjét üresen találtam, beóvakodtam az udvarra. Jól tettem, mert innen jobban látszott a felirat, s előtűnt a vastag fatörzsek miatt addig takarásban lévő kis emlékmű, amely az épület falának síkjába tagozódott. A véleményem szerint valamelyik (első vagy második) világháború hősi halottai tiszteletére készült emlékmű felső fele, az elesettek neveit soroló kőtábla már csak a falon maradt lenyomatával képviseltette magát. Nem tudni hová lett, talán a kommunista osztálybuzgalom heve tüntette el onnan. A többé-kevésbé épen maradt alsó rész viszont utal az emlékmű néhai nagyszerűségére: a díszítések, kőfaragások igényessége a nemes szándékkal párosuló jó ízlésről tanúskodik. Az utca nagy kanyarja utáni Hősök fasorán át a Veres Péter útra, onnan pedig a jobbról betorkolló Thököly útra értem. Elhaladva a sashalmi piac tere mellett, ámultan láttam, hogy az utolsó itt jártam óta gyökeresen megváltoztatták a tér arculatát: a régi kofapiacot felszámolták, a helyébe modern árusítócsarnokokat építettek. Ezeket még nem adták át, az építkezés jelenleg is tart. Elérve a Budapesti utat, balra, a Szolnoki út, illetve a Körvasút sor felé fordultam. E három utca találkozásánál tegnap jártam, amikor is lefotóztam az itteni határkövet. A vasútvonalak által balról kísért úton északra tartottam, s először Rákosszentmihálynál álltam meg, a vasútállomás ódon épületének fényképezése kedvéért. A kopott, felújításért sikoltó épület a régi vasút hangulatát idézi. Nekem ugyan remek fotós témát szolgáltatott, de az állomás emeleti ablakán kihajoló, itt lakó férfi szerint akad szebb pontja is a Földnek nevezett sárgolyónak. Lehet, de engem nem ez érdekelt. A közeli Baross utca sarkán szép kis kúria állja az idők ostromát; klasszicista (klasszicizáló), oszlopos tornáca farácsozattal közrefogott üvegtáblákon keresztül engedi be a fényt. Alig indultam el a kocsival, máris leállíthattam, mert a Vazul utca 2-es számú, gyümölcsfák mögé rejtőző földszintes kis épület bejárati kapuja mellett észrevettem egy szerényen meghúzódó határkövet. Fotó jobbról, fotó balról, miközben a kerítésen túlról két kutya acsarkodott felém. A kurtára szabott utca további érdekessége, hogy, tűnjék bármennyire észszerűtlennek, mégis a XIV. kerület (Zugló) alsórákosi részéhez tartozik. A vasút innenső oldalán (a Mogyoródi úti vasúti átjáró mellett) akad három rövid utca: az említett Vazul, a Szederkény és a Vezseny, amelyek háromszöget bezárva mintegy Zugló enklávéjaként beszorultak a vasút, valamint Rákosszentmihály (XVI. kerület) és Újpalota (XV. kerület) közé. Hm, mindegy; a jelek szerint a mostani három utcácska által alkotott háromszögletű, legfeljebb két-három focipálya méretű terület Zugló határán feküdt, s mivel Zugló a fővároshoz tartozott, ide helyezték a határjelző kőoszlopot. Miután a vasút innenső felén a Mogyoródi útnál autóval nem lehet tovább jutni, a vasúti kereszteződésnél áttértem a sínekkel párhuzamosan futó Szuglói Körvasút sorra, amelyen egészen az innen három kilométerre eső Erzsébet királyné útjáig kellett haladnom, hogy a vasúti híd után Kolozsvár utcában folytatódó úton ismét elérjem a Körvasút sort. Az itteni szakasz hivatalos neve Rákospalotai Körvasút sor. Tehát a Kolozsvár utca elején fekvő, vasárnap is nyitva tartó piacnál jobbra fordulva visszaautóztam a messzi Mogyoródi úti kereszteződés közelébe. Ezt a hat kilométeres kerülőt simán megtakaríthattam volna, ha nem hiányzik háromszáz méter összekötő aszfaltút a Mogyoródi úti átjáró környékén. Tehát a vasút pestújhelyi oldalán visszafelé jőve először a Rákospalotai Körvasút sor 80-as számú házzal szemközti oldalon vettem észre határkövet, majd kevéssel odébb a 43-as számú házzal szemben. Többre nem bukkantam, noha a Csömöri úti felüljáró alatt elhaladva kijöttem egészen az út végéig, oda, ahol a MÁV-nak van nagyobb telephelye, s ahonnét öt perc gyaloglás után ismét a Mogyoródi úti fénysorompónál jártam. Megint megfordítottam a lovat, s igyekeztem vissza a Kolozsvár utcai piachoz. A harminc méterrel arrébb lévő családi ház kerítésének belső oldalán (Rákospalotai Körvasút sor 43.) kőkereszt és tábla hirdeti az 1916-ban hősi halált halt Fodor Sándor zászlós emlékét. Régi tervemet, amely a vasúti híd mögött üzemelő Kolozsvár utcai piac fotós megörökítését jelenti, ezúttal sem sikerült megvalósítanom; csakúgy mint az eddigi esetekben, most is szemből érkezett a napfény, miáltal lehetetlen volt elfogadható képeket csinálni. Helyette ezer forintért vettem egy görögdinnyét, amit betettem a csomagtartóba. Gondoltam, odahaza jól behűtöm, és ebéd után belakok belőle. A vásárlást követően keresztben átsuhantam a Kolozsvár utcán, s a még mindig Rákospalotai Körvasút sor elnevezésű, kizárólag a jobb oldalán lakott úton Újpest irányába tartottam. Az M3-as felüljárójáig három darab határkövet találtam, a 33/a, a 24-es és a 15-ös számú házakkal szembeni füves sávban. Ez utóbbi, mely mind közül a legépebb és legszebb, már csaknem az M3-as felüljáró alatt van. Még valamivel előbb, a 21-es számú házzal szemben, fent a töltés oldalánál vasúti őrházat láttam. Most sem tudom, működik-e vagy sem, eléggé kihalt képet mutatott. Elhaladva a Miskolc felé mutató sztráda alatt, a Rákospalotai Körvasút sor enyhe ívben jobbra fordul. A forduló közepén torkollik be a szélesebb Rákos út, s a kettőnek a töltés felőli oldalán egy számomra rejtélyes emlékmű kapott helyet. A központi részen egy durván faragott kövekből készített barlangféleség látható. Felső peremén a honfoglaló Árpád neve, mellette a 895-ös évszám látható. A talapzati részre a Jobbik politikai párt helyezett ki fekete márványtáblát, amelynek szövege szerint a táblával a 907-ben történt pozsonyi csatának állítanak emléket. Ettől jobbra, három méterre egy nagyobb szikladarab hever a fűben, sík előlapján a Madách által írt Az ember tragédiájának végsora: "Mondottam ember, küzdj, és bízva bízzál!" - olvasható. Megint jobbra fél tucat, egyenként mázsás kődarab fekszik, az egyiken "Ember" felirat látszik. Nos, nem tudom, mi ez, majd utánanézek. A forróságban piszkosul megszomjaztam, mert dinnyét ugyan vettem a piacon, de üdítőt elfelejtettem. Márpedig indulás óta egyetlen korty sem ment le a torkomon, és kezdtem kiszáradni. A sötét trikómon foltokban kiütött a só, s ha a verítéktől csillogó karomat megnyaltam, akárha sótartóba dugtam volna a nyelvemet. Vasárnap lévén nemigen voltak nyitva kis élelmiszerboltok, a legközelebbit fél kilométerrel odébb, egy gutaütött lakótelep tövében találtam. Mindjárt megleptem magam két hideg kólával, két perc múlva már csak az egyik félliteres palack volt meg. Míg a szomjamat oltottam, a térkép tanulmányozása során rájöttem, nem érdemes visszamenni a régi városhatártól úgyis elkanyarodó Körvasút sorra, inkább a Rákos úton megyek tovább, s a Szerencs utcánál áttérek az újpesti oldalra, ahol felkeresem a régi határvonalon fekvő Madridi utcát. Így is lett, bár előbb lefotóztam a Rákos utca (Bezerédj sarok) egy útba eső, régi tetőszerkezetű házát, amelyben manapság ABC üzemel. Átérve a Szerencs s egyben Elem utcai vasúti átjárón, pillantásom balra, egy távolabb álló, viharvertnek látszó víztoronyra esett. Letettem az autót, s a gépemmel közelebb húzódtam. A vasúttal párhuzamos kis utca az Elem utca oldalhajtása. A MÁV két irodaépülete közé szorult toronynak mindössze az idő múlása ártott meg, amúgy nem akart összedőlni. Momentán felújítás alatt áll, a víztározó tartályos fejrésze fehér hálóval közrefogva, nehogy a munkálatok odalent balesetet okozzanak. Néhány lépést követően vasútállomás közelségét jelző kék tábla került a szemem elé. Istvántelek vasútállomás. Előtte a sínek másik oldalára átvezető magas gyalogoshíd, hogy a népek közül senkit se üssön el a vonat. De rajtam kívül nem használta más, a sínek között kitaposott ösvény a rozsdásodó vaskonstrukció teljes mellőzöttségére utalt. A többnyire eredeti faburkolattal ellátott meredek lépcsősoron felkapaszkodtam a vasszerkezetű hídlás tetejére, ahol betonaljzatú keskeny pallón és egy újabb meredek lépcsősoron lehetett lejutni a sínpárok között fekvő állomásra, vagy a sínek túloldalára. Aki a túloldalt választotta, máris a XV. kerületbe, Rákospalotára érkezett. Odafentről, a mintegy ötméteres magasságban húzódó hídról pompás kilátás nyílt a környékre. A legöregebb magyarországi vasútvonalszakaszt is magába foglaló váci vonal felett ácsorogtam. A mindkét irányban hosszan, nyílegyenesen húzódó vaspályák felett északra és délre nyílt a legteljesebb panoráma. Meg a lábam alatt heverő vasútállomásra, amelynek hosszú peronján egyetlen ember bóbiskolt egy kopott padon. Míg odafent tartózkodtam, két vonat érkezett, amely a Nyugati pályaudvarra, s egy, amely Vác irányába tartott. Lebotorkáltam az egy-egy sínpárral közrefogott peronra. A lapos védőtetőt tartó páros oszloppillérek mindegyikét festékkel összefirkálták, amit pedig elértek, azt letörték. A régi, nyugalmasabb időkben - gondolom - naponta nyitva tartó pénztár ablakán vastag rács, miként a peronon helyet kapott többi kiszolgáló helyiségen is. Kisétáltam a száz méternél hosszabb peron gazzal felvert déli végébe, hogy ott várjam be, amint egy állomásra érkező szerelvény kifut a Nyugati felé. Közben elhaladtam az állomás ez oldali, vagyis déli gyalogoshídja tövében. Szakasztott mása volt annak, amire a peron északi végén felkapaszkodtam. Jött is egy piros intercity járat, amelyről hangulatos képeket készítettem. A peron innenső felével szemközt egy másik víztorony is emelkedett, de ezt már szorgos kezek a közelmúltban rendbe tették. A szerelvény elhaladása után jobban szemügyre vettem az innen belátható környéket, s rájöttem, hogy a gyerekkori nyaralásaim egyik fontos helyszínére, Alsógödre tartó vonatok ablakából oly sokszor látott Járműjavítónál vagyok. Az embernél valamivel magasabb, zárt betonpalánkkal közrefogott terület belsejében beomlott tetejű nagyobb csarnoképület látszott, homlokzatán rozsdásodó, öreg tábla hirdette, hogy ez bizony a Landler Jenő Járműjavító. Az egykoron középen virító ötágú vörös csillagot leszerelték, hiszen a szocializmusnak befellegzett, de a csillag sötéten ásító helye baljósan meredt a gazzal felvert tágas udvarra. Ahol néhány, igencsak megviselt vagon tűrte az idő vasfogának morzsolását. Nosza, villanyozódtam fel a látványuktól, ezek kellenek nekem! Innen, a betonpalánk mellől a távolság és a magas gaz miatt nem lehetett jó képeket csinálni, tehát valamiképp a közelükbe kellett férkőznöm. Először arra gondoltam, hogy simán átmászok a kerítésen, de aztán észrevettem a többi épület falára, sarkára szerelt térfigyelőkamerákat. Hm, akkor talán másképp. A masszív, hibátlan kerítés töve mentén ötven métert odébb araszolva elértem a terület egyik oldalsó bejáratát. Az előtérben időtlen idők óta leeresztett sorompó mögött tömör, zöldre festett nagy- és mellette keskenyebb kiskapu állta utamat. Mindkettő szinte hézagmentesen összefirkálva az állomásépületet is elrondító festékkel. A vastag vasajtók felett traverz által tartott, több helyütt hiányos, de egészében véve ép neonfelirat adja mindenki tudomására, hogy itt található a MÁV budapesti villamos főnöksége. Kopogtam, aztán csöngettem. Nem láttam, kivel beszélek, ám a fiatal férfihang tulajdonosa figyelhetett engem az ajtóra szerelt kamerán keresztül. Sajnos nem léphetek be a területre, de ha a felújításra váró víztorony melletti főbejáratnál próbálkozom, talán sikerrel járok - rázott le udvariasan a fiatalember. Hétvégén ugyan egyáltalán nem fogadnak látogatót, de nem lehetetlen, hogy velem kivételt tesznek - biztatott tovább. Mit tehettem, megköszöntem a felvilágosítást, és a jelzett kapu felé indulva elhagytam a vasajtók környékét. Azonban a belépésre javasolt helyen sem fogadtak kitörő örömmel, a nyugdíjas korú portás egy hétköznapi látogatásra tett javaslatot, amikor a javítóműhely vezetője is a munkaterületen tartózkodik. Na jó, ebből elég! Azért, hogy ne legyen köztünk harag, udvariasan elköszöntem. Visszaülve a tűzforró kocsiba, először fulladásig teleittam magam a meglangyosodott kólából. Amikor szinte azonnali reakcióként kicsapott rajtam a veríték, döntöttem: mindenképpen bejutok, és ma! Tervem nem volt, terepismeretem annyi sem, de bíztam a szerencsémben. Elsőként, hogy mégis teljesítsem, amiért egyáltalán a környékre vetődtem, kocsival elmentem az ezen a részén kulturált kertvárosi hangulatot árasztó Madridi utca déli végébe, s ahol véget ért az aszfalt, egy árnyas helyen leparkoltam. A térképen láttam, hogy az aszfalt helyét felváltó poros gyalogösvény épp a régi városhatáron egyensúlyoz, tehát ha valamerre, akkor arrafelé lehet keresnivalóm. Igen ám, de száz méter múlva az ösvény kettéágazott. Döntenem kellett, melyiken tovább? A jobb oldali mellett voksoltam. Mint utóbb kiderült, elméletileg rosszul választottam, mégis ez vezetett célhoz. A meredekké váló ösvény egy viszonylagos magasságban haladó vasúti sínpár mellé irányított. Az úgynevezett Marcheggi híd közelében voltam. Nagyszerű körpanoráma terült elém. Nyugatra fordulva meglepően közelinek látszott a Tatai út végében magasodó komor víztorony. Tudni kell, hogy ennek tövében kapott helyet a közlekedés története iránt érdeklődők körében rendkívül népszerű Vasúttörténeti Múzeum. A torony fekete felkiáltójele mögött, a távolból tisztán idelátszott a kéklőn hullámzó Szabadsághegy adótornyának eget bökő antennatűje. Délnek fordulva a zuglói Hermina-mező fűvel és gazzal borított síkja, azon túl Rákosrendező pályaudvar és a mögöttes Nyugati pályaudvar irányába tartó sínpárok látszottak. Látszólag kopár, beépítetlen vidék, de számomra - talán a szabadságot sugalló nyíltsága miatt - kedves, szívderítő tájék. Keletre nézve Pestújhely családi házas kertvárosa látszott, s az M3-as ki- és bevezető szakaszának ívelt hídja. Utoljára az annak tövénél kanyart vevő Rákospataki Körvasút sornál találkoztam határkővel. Északra fordulva nagyot dobbant a szívem, mert a magaslat alatt elhúzó sínpáron túl ott húzódott a Járműjavító hátsó telke. A tucatnyi futballpálya méretét magáénak tudó terület kétharmadát mellmagasságig érő gaz verte fel, de a szürkészöld gaztengerből itt-ott szigetként kiállva rozsdamarta, vénségesen vén vasúti kocsik vesztegeltek a sűrű gyom miatt láthatatlan síneken. Igazán akkor örültem nagyot, amikor az első blikkre megszakítatlannak látszó betonkerítésen nyílást fedeztem fel. Egy szélesre tárt hátsó bejárati vasajtó volt, amit nem tudni, kik használtak valaha, hiszen erről az oldalról (a Járműjavító déli szegélyétől) minden kiszolgálóépület, trafóház és hangárszerű javítócsarnok fényévnyi távolságra feküdt. Mielőtt az odáig vezető út keresésébe fogtam volna (a meredek domboldalról nem lehetett egyenesen leereszkedni, mert a vakmerő vállalkozó könnyen a nyakát törhette volna), még átsétáltam a három kerület találkozási pontján fekvő vasúti főhídon (Marcheggi híd). Itt keresztezik egymást a világ négy égtája felé tartó vonalak. Itt halad el a nyugatra tartó komáromi, győri és bécsi vonal, az északra induló váci, szobi s azon túl a felvidéki területekre igyekvő sínpár, a Ceglédet, Szolnokot és Debrecent megcélzó, valamint a Püspökladánynál Erdély felé kanyarodó vonalak, s a délre futó, Kalocsát, Baját érintő sínek. Meg a többiek. Egyszóval, stratégiailag rendkívül fontos vasúti ponton álltam. Egy kicsit oldalt sétálva ismét ráláttam a meglepően apróra zsugorodott Istvántelek vasútállomásra, s az innen nézve egymás mögött álló két víztoronyra. Jó is, hogy a híd innenső széléig kijöttem, mert erről a helyről látszott a megoldás. Az itt kevésbé meredek domboldalon leereszkedtem a betonkerítés mellé, s a nem tudni kik által s miért felperzselt kísérő földsávon haladva nemsokára megláttam a fentről kiszúrt kiskaput. Beléptem rajta, s bár az első lépések után csaknem orrba vágó ecetfák miatt azt hittem, nem jutok át a sűrűn, egy oldalsó, elég feltűnően kitaposott ösvényen mégis beljebb tudtam kerülni. Nyakamban a fotós masinával, óvatosan jártam a minden lépésemre zsörtölődően roppanó és zizzenő, kiszáradt dudvától lepett földön. Az előttem immár halványabban tekergő ösvény vonalát követve húsz méteren belül tágasabb térségre jutottam. Mögöttem még ott ácsorogtak a rejteket és védelmet nyújtó ecetfák és az ismeretlen fajtájú, ámde nyári sűrűségű bokrok, amikor feltűntek előttem az első hervadt vasúti kocsik. Egyszerre mindjárt három. Két deszkaborítású tehervagon, s egy fémköpenyes személyszállító. A látvány hatására azonnal beugrott Mándy Iván Csutak és a szürke ló című ifjúsági regénye, amelyben városi gyerekek rejtegetnek egy vágóhíd elől kimenekített lovat az öreg pályaudvar félreeső részén veszteglő romos vagonban. Szeretem ezt a különös hangulatú könyvet, mint általában Mándy írásait. A háttérben irdatlanul magasra nyúló gyárkéménnyel festői látvány a széphez szokott szemnek. Na jó, ezt tréfának szántam, bárha életem nagy ajándékának tartom, hogy sorsom olyan, mondhatni különleges látásmóddal ajándékozott meg, aminek segítségével másként közelítek az esztétikailag legalábbis kétséges megítélés alá eső tárgyakhoz. Ott is képes vagyok felfedezni a szépet, az esztétikumot, ahol más ember lehangoló következtetésre jut, persze bizonyos határokon belül. De ezek a határok tágabbak, rugalmasabbak a többség tűrőképességénél. Ezért vonzódom a régi ipari létesítményekhez, a működésképtelen vénséges szerkezetekhez, a leállított őrlőmalmokhoz és a rozsdás vakvágányokhoz; nekem egy lerobbant üzemcsarnok kitört ablakai többet mondanak Botticelli álmos képű Madonnáinál, El Greco körtefejű prófétáinál. Tudom, hogy egy Eszterházy Madonna megfestésében több emberi ösztön, kézügyesség és belső tűz - vagyis művészet - van, mint a futószalagon előállított betonkeverőben, asztali telefonkészülékben vagy kézi hajtású húsdarálóban. Ez utóbbiak azonban "holtukban", használaton kívül is beszédes tárgyak, emberhez kötődő teremtmények, mert a hétköznapi emberi sorsok nagy tanúi voltak, amíg szükség volt rájuk. Mondhatni, együtt sírtak-ríttak a használóikkal, alkalmazóikkal, részt vettek a mindennapi életükben, egyáltalán, ideig-óráig részévé váltak az őket működtető ember mulandó létének. Nem vagyok földhözragadt alkat, sőt. Nagyon el tud szállni a képzeletem, de ez jó, feltéve, ha kordában tudom tartani, mert így akkor és addig teremtek magamnak másik világot, amikor és ameddig szükségét érzem a menekülésnek. Nem mindig volt így, mert a múltban inkább eltűrtem a velem történteket, ahelyett, hogy élveztem volna egyszeri életem minden - bármely - pillanatát. Most aztán volt okom az élvezetre, mert a Járműjavító hátsó gazos udvarát az én ízlésem szerint rendezték be az egymás érvényességi idejének lejártát türelmesen kiváró évek. Lehet, ezek a végső parkolópályára állított roncsok már akkor itt vesztegeltek, amikor én apámmal és anyámmal a Göd felé pöfögő gőzösön ülve ötven méterrel arrébb suhantunk el, szívünkben egy boldognak ígérkező nyári vakáció reményével. Most személyesen találkoztunk. Amíg az első szerelem mámorában égve sorra fotóztam a közlekedési tárca által leírt vagonokat, szép lassan a fémborítású, szürkéskék vonat mellé sodródtam. Hólyagosan, vagy a széleken felkunkorodva vadul hámlott a festése, mint a csúnyán leégett ember bőre. Épp a fotózásához legmegfelelőbb pozíciót kerestem, amikor a belsejéből síri hang szólt hozzám: "Én is ezek miatt jöttem ide." Vagy valami ilyesmi. Egy pillanatra meghökkentem, s a kezemben tartott gép megremegett, mert nem vártam, hogy bármiféle idegen emberi hatás szennyezze a szépen alakuló programomat. Egy ifjú ember zavart arca jelent meg a kitört ablakok egyikében. Elfelejtett bemutatkozni, miként én sem árultam el a nevem, de attól fogva jó darabon egymás társaságában lopakodtunk egyik kocsitól a másikig. Tulajdonképpen valamilyen mértékig mindegyik vagon össze volt fújva, a területre tévedt, hülye grafomán megszállottak nem kímélték egyik vagon oldalát sem. Festékszórójukkal az összes szerelvényen és magányos kocsin gyalázatot követtek el, pedig tisztelhetnék őket legalább amiatt, hogy a vagonok is állva halnak meg, mint a lovak. A belsejüket nyilván nem ők, hanem a hajléktalan csövesek tették jószerével felismerhetetlenné azzal, hogy minden mozdíthatót - különösen a fémtárgyakat - lefeszítettek, letörtek, s vitték eladni őket a fémkereskedőknek. Miután végeztünk az úgyszólván egy bokorban álló, mintegy tíz darabot kitevő kollekcióval, vigyázó szemünket a baromi magas kémény tövénél rogyadozó, innen is jól kivehetően pusztulásra ítélt egyik üzemcsarnokra, illetve az oldalánál hosszan elnyúló vonatszerelvényre vetettük. Az eklektikus összeállítású szerelvény tőlünk mintegy száz méterre vesztegelt, s ezt a tisztes távot nyílt terepen, a mindinkább ritkuló gazfélék fedezékét keresve kellett teljesítenünk. Elhaladtunk egy jobb kézre eső, nagy területen működő trafótelep mellett, de hiába tekergettem a nyakamat, a napfényt vakítóan visszaverő berendezéseken egy fia kamerát sem fedeztem fel. Elértünk a két templomtorony magasságáig nyúló kéményhez, ahol kezdtem megnyugodni, mivel ilyen lepusztult részen biztosan nem kellett tartanunk titkos megfigyeléstől, és ennek következtében lebukástól. Nem szerettem volna kipróbálni az újpesti rendőrkapitányság vendégszeretetét. A kéménytől húsz méterre kezdődő hatalmas csarnok innenső, hátsó felén az enyészet uralkodott. Fémrácsozattal összetartott kis ablakai közül egy-két épnél több nem akadt, a többi betörve. Vagy inkább kitörve, mert elnézve a kis méretű üvegtáblák közti vastag fémkereteket, ezek furcsa módon egységesen kifelé domborodtak, mintha egy belső robbanás ereje hajlította volna ilyenné őket. Benéztem a földszinti ablakok egyikén, de az ismeretlen rendeltetésű, leginkább téglákból rakott óriáskazánra hasonlító szerkezetet nem tudom hová tenni. A már jelzett szomszédos iparvágányon hat, egymástól merőben elütő rendeltetésű és kinézetű vagon volt összekapcsolva. Közülük az érdekelt minket leginkább, amelyiknek a nyitott platójára egy ősrégi, rozsda lepte kis gőzöst helyeztek. Két tengelye, végükön a tömör vaskerekekkel, a platón külön kerültek elhelyezésre. Mondhatni, a mozdony a futóműve nélkül hevert a padlón. Éberségemnek köszönhetően messziről kiszúrtam a csarnok helyreállított első felének sarkára, a földtől három méter magasságba szerelt biztonsági kamerát, így sikerült időben elkerülnünk, hogy a látómezejébe kerüljünk. A kamera léte mindenesetre meggátolta a további előrehaladásunkat, mivel a terepviszonyok miatt sehogy sem lehetett elkerülni, hogy elhaladjunk előtte és alatta. Nagy szerencsével előfordulhatott volna, hogy hétvégén, dél körül egyik portás sem figyeli az összes monitort, s talán átsiklottunk volna. De még mindig messze volt az a csarnoképület, ahol, úgy sejtettük, egy valódi 424-es gőzmozdony aludta álmát. (Télen olvastam róla egy képpel illusztrált cikket, s azóta kutatok utána, hol lehet?) Addig tíz újabb kamera elé kerülhettünk volna, s előbb-utóbb garantáltan megdőlünk. Így aztán maradtunk a vegyes összeállítású szerelvénynél, s míg én az egyik kocsi belsejében nézelődtem, a fiú elindult arra, amerről jöttünk. Két perc múlva végleg szem elől vesztettem, s magam is jobbnak láttam odébbállni. Addigra lefotóztam, amit lehetett. Tíz perccel később én is távoztam a zárhatatlanul berozsdásodott kiskapun át, s a kocsimhoz indultam azon az ösvényen, amelyik helyett a kaptatónak tartót választottam, midőn egy órával azelőtt válaszúthoz értem. Nos, szavam nem lehet a szerencsére, mivel húsz méterrel arrébb, a Járműjavító mindenütt ott lévő betonkerítése tövében belebotlottam a következő határkőbe. Az ösvény felé néző oldalán ezt is csúnyán összefirkálták festékszóróval, azzal együtt - a fény-árnyék hatásnak köszönhetően - közelről jól kivehető volt az 1846-os évszám. Kár érte, de ha kimenekítenék erről a senki földjéről, miként megtették más, szintén veszélyeztetett kövekkel, s áthelyeznék a Bosnyák téri templom melletti parkba, mindenki jól járna. Kisvártatva kibukkantam a Madridi utca aszfaltozott részére, s a kocsimmal hazafelé indulni készültem. Elfáradtam, aznapra elég volt a kalandokból. Igen ám, de amint közeledtem az Újpest és Angyalföld határán lévő vasúti átjáróhoz, balra tekintve valami piros téglás nagyobb MÁV-épület előtt véletlenül kiszúrtam egy kisebb park szélén álló újabb régi határkövet. Erről megint csak nem szólt a fáma. Nosza, nem voltam rest kipattanni az ülésből, s a háttérben a közelebb került Tatai úti víztoronnyal, fotóztam az egyik oldalán Pest 1843, az ellenkezőn Palota feliratú kőhengert. Az adatok jegyzettömbbe való rögzítése közben meglepve olvastam az utcanévtábla feliratát. Nem annyira a Szent László utcanév, mint az a tény lepett meg, hogy az általam egészen eddig Újpesthez tartozónak hitt, sorompón túli rész valójában Angyalföld, vagyis a XIII. kerület tartozéka. Ez megint olyasféle helyzet, mint a vasúti síneken átnyúló zuglói terület esete a Mogyoródi úti átjáró környékén. Ezek szerint Angyalföld és Újpest hivatalos határa nem a vasúti átjárónál, hanem a hátrébb eső Madridi utcánál húzódik. Az Angyalföldet Zuglótól elválasztó Tatai úton hamar Rákosrendező pályaudvar környékére jutottam. A sokszor, mint most is, leeresztve tartott sorompó miatt várakozni kényszerültem. Az idő hasznos múlatása végett többször lefotóztam a délutáni hanyatló fénytől megvilágított állomás viharvert épületét. Midőn szabaddá vált a pálya, a macskaköves Teleki Blanka utcán a Szőnyi útra tértem, onnan pedig az M3-as autópálya feletti hídon a Nagy Lajos király útjára. Elérve a Bosnyák teret, pirosat kaptam, s unalmamban a fejemet tekergetve észrevettem a szemközti sarkon álló villamosremíz innenső, napsütötte oldalára kihelyezett két márványtáblát. A stílusukon messziről látszott, hogy csakis világháborús emléktáblák lehetnek. Huszonhét éve élek Zuglóban, százszor láttam ezt az épületet, de most először böktem ki rajta a táblákat. Nosza, a lámpa után félreálltam, s a remíz udvarát locsoló portástól engedélyt kérve megfelelő számú képet csináltam a táblákról. Ha már itt voltam, átsétáltam a templom oldalára, s végigjártam és -fotóztam a mellette lévő parkban elhelyezett, innen-onnan ideszállított régi határköveket. Hat darab olyan követ találtam, amin volt valami azonosítóval ellátott, értékelhető véset, a hetediken nem láttam, azt le sem fényképeztem. Teljesen kimerülten értem haza, de Csicsa kutyát a maradék erőmmel elvittem egy egészségügyi körre. Lefürödtem, és a délután hátralévő részét a mintegy háromszázötven fotó számítógépre vitelével, rendezésével, címkézésével töltöttem. 

  Más. Még hármat alszunk, aztán anyámmal és Anikómmal szombaton indulunk a horvát tengerpartra, Isztriára! Addig igyekszem minél többet pihenni, mert a nyaralás előtti hajtós napok sokat kivettek belőlem. Utoljára holnap, csütörtökön melózom (miként Anikóm is), pénteken pakolunk. Indulhatnánk máris.  Kelt 2011.07.19-20.

 

  Vége a hetvennegyedik résznek