ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                     írta Miski György

 

                                  Hetvenharmadik rész

 

  (Tizenegyedik kötet) Hat:

 

  A hónap 18-án megint zöld jelzést kaptak a homoszexuálisok, legalábbis azoknak a véresebb szájú, gátlástalanabb csoportjai, hogy végigparádézzanak Budapest szívében. A "Meleg büszkeség napja". Anyátok napja. Először is, nem értem, hogyan lett a homoszexuálisokból, leszbikusokból "meleg", amikor ez a jól bevált fogalom valami tárgy, éghajlat, folyadék stb. hőfokállapotának a meghatározására szolgál. Meleg víz jön a csapból, melegen süt a Nap. A gyülekező az Andrássy útnak a Hősök tere felőli sarkán volt, délután háromkor. A menet négykor indult az Andrássy út - Bajcsy-Zsilinszky út - Alkotmány utca vonalon. Amíg lassan gyülekezett a rongyos, lompos és tarka sereg, ott nyüzsögtem körülöttük, s készítettem róluk a képeket. Valamivel négy előtt négyszázan lehettek, ennek több mint a fele valamilyen külföldi nyelvet beszélő fiatalból állt. Néhány alkalmi transzparenst kifeszítve maguk előtt, unottan ácsorogtak a főút sarkán, s mivel sok eseményt nem néztem ki belőlük, úgy döntöttem, előremegyek a lezárt, kihalt, minden betorkolló utca sarkán tucatnyi rohamrendőrrel védett útvonalon. Sajnos két utcasaroknál nem jutottam tovább, mert a buzgó közegek egyike igazoltatott, s mivel nem voltam hivatalos sajtós, sem pedig az indulásra kész menet része, kitanácsoltak a mellékutcába. Elhaladva a fémkordonok közti nyitott részen ácsorgó rendőrök mellett, nem álltam meg, hogy dühösen elnézést kérjek, amiért magyar vagyok és imádom a nőket. Ez itt, Magyarországon, úgy látszik manapság akkora bűnnek számít, hogy nem használhatom sétára a tulajdon hazám tulajdon fővárosának főútját, helyette kulloghatok a periférián, mert az aberráltaknak kedvük szottyant vonulni. A rendőrök zavartan nevetgéltek, szabadkoztak, hogy csak parancsot teljesítenek, igazán megértenek, de mégis ballagjak távolabb a homokosoknak fenntartott Andrássy úttól. A javasolt kerülőúton, parányit megalázottan, visszasétáltam tehát a Dózsa György útig, ahol felszálltam a hazavivő trolibuszra. Némi elégtételként szolgált, hogy, mint utóbb értesültem a témának tág teret biztosító délutáni és esti tévés híradásokból, háromszáz, hozzám hasonlóan dühös férfi és nő várta az egész útvonalon provokatív magatartást tanúsító, amúgy ezer fő közelébe duzzadt menetet. Rothadt tojások és gyümölcsök hullottak volna a mindenre elszánt buzgók nyakába, de a rendőrök fémkordonokkal körbefogták, szabályszerűen gettóba zárták őket, a buzeránsok pedig az útvonal módosítására kényszerültek. A legfőbb "rendzavarókat", vagyis akik a leghangosabban anyázták a szégyenletes menetet engedélyező Orbánt és belügyminiszterét, a ragyás képű Pintért, könnygázzal lefújták, és bilincsbe verve elvezették. Az előző - szocialista - kormányzati módszereket szolgaian másoló két fazont (Orbánt és Pintért) össze kellett volna párosítani Gyurcsánnyal és a 2006-os őszi vérengzést levezénylő Gergényi Péterrel, hogy egy-egy csokor rózsával a karjukon ők vezessék fel a ferde hajlamúak kócos menetét. Hiszen buzi mindegyik, ki-ki a maga módján.

  Szombaton kocsival elnéztünk a Ferihegyi repülőtér környékén található kisállatpanzióhoz, oda, ahol 1999-ben, midőn anyámmal és a két gyermekemmel Isztrián nyaraltunk, Jerry kutyámat szállásoltam el. Csicsának néztünk volna szállást a mostani horvátországi utunk idejére, de a telep, amely már tizenkét éve is mint szükségmegoldás jött szóba, lehangolóan züllött képet mutatott. Így aztán semmiben sem egyeztünk meg a telep eléggé enervált, középkorú tulajdonosával. Hazaérve Zuglóba, támadt egy olyan ötletünk, hogy a két lakással odébb lakó Icánál próbálkozunk, ugyanis az unokája kiskutyáját, a bohém Micit is alkalomadtán ő istápolja. Anikóm kisvártatva átment Icához, s visszatérve örömmel közölte, hogy az öreglány elvállalta. Hozzáteszem, eleve úgy vezettük fel a dolgot, hogy fizetünk a kutyánk felügyeletéért, ugyanazt az összeget szánjuk e célra, mintha menhelyre adnánk be. Azaz egy hétre tizenötezerért. Na, a szívünk csücske ebünk dolga megoldódott, neki is jobb, hogy nem szakad ki az ismerős környezetből, s mi is nyugodtak lehetünk, míg az Isztrián meresztjük amink van.

  Most hétvégén, vasárnap, pedig Anikómmal (kocsival) kettesben kimentünk Vácra, s mintegy háromórás séta keretében bejártuk a gusztusos városka látványosságokban bővelkedő utcáinak jelentős részét. Elsőként a város Pest felőli szélén húzódó temetőjét jártuk be, ahol láttunk néhány meghökkentő, a tudatlanság és a sok pénz keltette felfuvalkodott gőgről árulkodó síremléket. Ezek mindegyike cigányokhoz köthető, ők vannak eltemetve a sírkert azon részén, amely közel esik a régről itt maradt sírjelekkel beültetett domb mögötti területen. Nevetséges, gyerekesen idióta megoldásokat látni. Az egyik fazon sírkövének tövénél például tucatnál több olyan használati tárgy sorakozott, amit az ovális keretbe foglalt porcelánra másolt fényképen látható retek kedvelt. Akadt köztük üres gyógyszeres fiola, borotvahab, féldecis pálinkásüveg, apró játékok, ilyesmik. Az ürge korán halt, de azért húszon valahány éves korára csak kinőtte azt a kis plüss játékmackót, ami a műanyag lovacska társaságában figyelte a fotós tevékenységemet! Az elhunyt mindenesetre volt annyira nagyfiú, hogy valami középkategóriás verdára támaszkodva, mobiltelefont a fülére szorítva örökítették meg, ezzel is jelezve, nem akármilyen fontos személyiség oszlik másfél méterrel a talpunk alatt. Több ehhez hasonló, ám ehhez viszonyítva még szerénynek mondható sírkő mögött, a temető hátsó fertályát mintegy megkoronázva, másfél ember magasságú, fekete márványból készült köríves síremlék hökkenti meg az elmúlás alázatosabb megközelítéséhez szokott halandó szemét. Van itt minden, mi szemnek-szájnak undora. Magas köríves oszlopok, csillogó-villogó márvány sírfedőlap, mely olyan kemény és fényesre csiszolt, hogy a rasszista légy, ha szarni száll rá, garantáltan a lábát töri rajta. Mind közül a legszebb a hátoldali függőleges márványlap, amelyre nemcsak az ugyancsak fiatalon kifingott, csúnyán elhízott csávó életnagyságú képe, de egy rendszámos Mercedes eleje is oda lett maratva. A pofám leszakadt ennyi szépség láttán. Most bánom igazán, hogy nem kőbunkó, ám csont gazdag cigány csávónak jöttem a világra! Akkor nekem is lehetne ilyenem. Szakadt rólam az irigység maró verítéke, amint néhány fényképen örökké emlékezetessé tettem ezt a legalább tízmilliót, vagyis egy kislakás árát érő rakás szart. A röhögéstől alig bírtam egyenesen tartani a gépet. Nyugodj békében, tezsvír! Ha ilyen sokra vitted ideát, biztosan feltalálod magad a pokolban is. A tanulságos temetői sétát követően a város határát jelző, hat barokk szoborral ékesített kőhidat fotóztam. Valami hitelt érdemlő helyen olvastam régebben, hogy az első világháborút követő nagy marakodásban a Felvidéket tőlünk elzabráló csehek, vérszemet kapva, itt, azaz a csendesen szivárgó Gombás-patakot átívelő híd közepén akarták meghúzni a leendő csehszlovák-magyar határt. Kocsinkkal kicsit beljebb húzódva, a város alvárosi részén, a Budapesti főutcában parkoltuk le a járgányt, aztán kiszálltunk, hogy körbenézzünk az eddig legfeljebb futólag megtekintett városkában. A "futólag" kifejezés azért helytálló, mert amikor tavaly ősszel az első világháborús emlékművet keresve egyedül jártam itt, a makacs esőben ki kellett lépnem, ha nem akartam bőrig ázni. Nos, örömmel jelentem, hogy a Pesthez közeli, 34 kilométerre eső Vác három óra leforgása alatt az egyik kedvencemmé nőtte ki magát. Nem részletezem különösebben a testnek és léleknek egyaránt felüdülést jelentő sétánkat, hiszen ez idő alatt bejártuk a lényegi helyeket, megnéztünk minden látnivalót, többnyire kívülről (a templomok többségében belülről is), ami a Ferences templom és a Diadalív közé esik. Kívül-belül megvolt a kupolás, monumentális székesegyház, a piaristák tetszetős kéttornyú temploma, az ezer érdekességet felvonultató főtér, a börtön, s mellette a már említett Diadalív. Jellemző, hogy eközben mintegy háromszáz kép készült, igaz, ebben benne foglaltatnak a temetői fotók is. A hírhedt börtön barátságtalan, szögesdróttal koszorúzott tömbjét megkerülve lejutottunk a Duna-parti sétányra, amelyen visszafelé, a kocsink felé jöttünk. Elhaladtunk a három őrtorony és a közéjük ékelt, géppuskafészekként szolgáló bunker mellett, érintettük a hajóállomást, ahol hatalmas komphajó várakozott, hogy a Szentendrei-szigetre szállítsa az oda igyekvőket. Valahol errefelé láttuk meg az evezős sportot űzők régi csónakházát, amelynek falán, minő isteni kegy, egy összevont első és második világháborús emléktáblára bukkantam! Igen, ezt el kell mondanom. Szóval, az a helyzet, hogy Vácon mostanában hiába keresném az egyébként nagyon szép első világháborús főemlékművet, az ugyanis felújítás címszó alatt szétszedett állapotban valami raktárban pihen. Erről korábban olvastam az interneten, s információmat a Diadalív közelében tájékoztatás végett megszólított helybéli idős úr is megerősítette. Az egy dolog, hogy az elmúlt nyolc év szocialista városvezetése nem tudta, nem akarta eldönteni, hol legyen az időközben felújított emlékmű méltó felállítási helye, de a tavalyi választáson győztes Fidesz által delegált polgármester sem lépett még az ügyben. Hm, mit mondhatnék? Az andalgás idilli órái közé kínos pillanatok ékelődtek, amikor a sétányhoz közeli cukrászdában kikértem magamnak egy háromgombócos fagylaltot, s fizetéskor derült ki, hogy a kocsiban hagytuk a pénztárcát. Kínos. Sűrű elnézéskérés közepette faroltunk ki a helyiségből, a pultos kislány kővé dermedten tartotta maga előtt a tölcsérbe nyomott három gombócot. Az ereklyés országzászló után elértünk a pavilontetővel fedett régi kúthoz, s az onnan induló utcán visszatértünk a központba. Az elpuskázott cukrászdai jelenésünk csorbájának kiköszörülése végett Gödön álltunk meg fagyizni, itt már Anikóm is rendelt magának a korábban többször kipróbált ízekből. Becsomagolva hazahoztunk négy süteményt: puncstortaszeletet, piramist, krémest, de ezek nem voltak olyan jóízűek, mint a fagylaltok. Azóta anyámnak telefonon keresztül lelkesen beajánlottam a városkát, minek következtében anyám tegnap, vagyis kedden kiutazott vonattal. Igen ám, de amint azt az utólagos beszámolójából leszűrtem, a látnivalók felét elkerülte, de sebaj, hetven éven felül ingyenes a MÁV-utazás, tehát mehet még ki elégszer.

  Ma, szerdán, a Nagymező utcai horvát utazási irodánál végre kézhez kaptam az apartman pontos címét tartalmazó nyomtatványt, ami annyit tesz, hogy egyedül a kocsi kiviteléhez szükséges zöldkártyára várok - a biztosító ígérte, kipostázzák -, s bő három hét múlva indulhatunk Rovinjba.  Kelt 2011.06.29.

 

  (Tizenegyedik kötet) Hét:

 

  A hétvége időjárása az áprilisi hektikus viszonyokat idézi. Hideg éjszakák, hűvös és szeles nappalok, gyakorta heves záporok, olykor jégeső. A nyár, bár jószerével most kezdődik, mintha máris elsütötte volna a puskaporát; az idén aligha kapunk hőgutát. Tegnap, szombaton, egymagamnak kellett programot találnom, mivel Anikóm a hétvégén a vendéglőben robotol. Nézzük a dolog jó oldalát: legalább tető van a feje felett, és melegben gályázik. Nos, én pedig, nehogy az unalomtól kiütésem legyen, kilátogattam a XXII. kerületbe, abba, amelynek Sörház utcájában anyám lakik. A kerület tulajdonképpen négy nagyobb egységből áll, az északi szakaszt lefedő, mind közül legjelentősebb Budafokból (amit az 1880-as évek végéig Promontornak hívtak), a déli szélen elterülő Nagytétényből, és a köztes területen fekvő Budatétényből illetve Hárosból. Miután Anikómat kitettem a Lajos király étteremnél, negyed kilencre kiértem Budafokra, s máris indultam fotózni. A kocsit a Kossuth Lajos utcának a Savoyai Jenő térhez közeli részén parkoltam le. Ekkor még tessék-lássék sütött a Nap. Bemelegítésként a Savoyai térnél kezdődő Leányka utca elejét, az innen félig látható Törley-kastélyt, aztán az eleinte régi földszintes házak sorával, hátrébb lakótelepi épületekkel elválasztott Kossuth Lajos és Mária Terézia utcákat fényképeztem. A csuklógyakorlatok elvégzése után a nagytemplomnak vettem az irányt, s a mellette balról elhaladó, dombnak tartó Plébánia utcán kaptattam felfelé. Budafoknak (leánykori nevén tehát Promontornak) számomra teljesen ismeretlen vidékén jártam, eleddig ugyanis sosem jutottam túl a templom vonalánál. Öt perc alatt felértem az első nagyobb kanyarban emelkedő Czuba-Durozier-kastélyhoz. Az idők folyamán átalakították, felújították, ennek dacára megőrizte alapvető ismertetőjegyeit. A kastély két, egymással párhuzamosan futó utca, a Plébánia és az alább haladó Péter Pál utca közötti teleksávra épült. A kőoroszlános nagykapun valamivel túl máris jobbra, a Panoráma, s onnan a Sarló utcába fordultam. Elballagtam a Törley-kastély hátsó falszakaszán kialakított felső bejárat mellett, majd kevéske izzadás révén máris a Sarló utcának azon a vízszintesen haladó szakaszán találtam magam, amelynek jobb oldalán látható jövetelem célja, a Törley-mauzóleum. A messziről is könnyen azonosítható, tengeri világítótoronyra hasonlító, kilométerekre látszó szecessziós építmény a családi birtok legmagasabb pontján épült 1909-ben, s a magyarországi pezsgőkészítést meghonosító csantavéri Törley Józsefnek, feleségének és kislányuknak szolgál végső nyughelyéül. Ez azonban így nem pontos meghatározás, mivel az eredeti szándékot - mármint a végső nyugalom biztosítását - felülírta az előre nem tervezhető sors. Erről hamarosan. Előbb azonban az úttest másik oldalán, illetve a mauzóleum után következő, kiváló panorámát nyújtó telkeken luxusvillákkal beépített Sarló utca felől fényképeztem az összességében szépnek mondható síremléket. A masszív vaskerítés kőtámaszainak, kőpilléreinek (van belőlük vagy tíz) tetejét a katolikusok keresztje díszíti, amelyek a kétfelől melléjük rakott félgömbkövekkel együtt úgy néznek ki, mint a magyar címerben látható hármashalom. Csak itt nem kettős, hanem szimpla kereszt áll középen. Akárhogyan álltam, guggoltam vagy hátráltam, a helyszűke miatt sehogy sem tudtam egy képbe zsúfolni a mauzóleum magas toronyszerűségét és a mögötte hozzácsatlakozó kupolás épületrészt. Némi szenvedés és agymunka után gondoltam egy merészet, és a jó úri környékhez illő reggeli nyugalomban (a kutya nem járt a környéken, emberalak nem mozdult a környező villák ablakaiban) szívszorongva ugyan, de lendületesen átmásztam a kerítésen. A vaskerítés magasított bejárati kapuja ugyanis kulcsra zárva tartotta távol a területtől a hívatlan látogatókat. Azonnal felrémlett bennem, hogy ehhez hasonló tiltott dolgot mindig valamelyik temetőben (Fiumei út, Salgótarjáni út, Kozma utcai zsidó temető), vagy ehhez hasonló környezetben teszek. Hiába, úgy látszik, engem a temetőfalak látványa testmozgásra, közelebbről mászásra ösztönöznek. Bárha túlkoros lennék hozzá, vagy mifene. Tény, hogy a Törley-kastélyhoz közelebb eső sarokrészen simán átjutottam, s félperces feszült fülelést követően óvatosan továbbsompolyogtam a kertszéli fák és bokrok csekély fedezékében. Ahány fotót láttam eddig a mauzóleumról, mindegyik a valós arányok érzékeltetésére kevésbé alkalmas Sarló utca felől lett felvéve, úgyhogy büszkeséggel töltött el a tudat, hogy rövidesen azon kevesek közé tartozom, akik az ellenkező, vagyis a tényleges főoldal irányából készíthetnek képeket. Miután a mauzóleumot övező, nem vészesen gazos kertben akadálytalanul haladhattam, kisvártatva a szecessziót a bizánci stílussal ügyesen elegyítő építmény előterébe értem, ahol kitűnt, hogy az utca felől nézve kéttagú síremlék tulajdonképpen három, egymástól jól elkülönülő részből áll. Az innen nézve fantasztikus látványt nyújtó, technikailag és esztétikailag remekül megoldott, lépcsőzetesen magasodó épület első része a bejárati nyitott előtér. A tetején diadalívszerűen ívelt, az ív homlokzati részén valamikor színes mozaikkövekből kirakott, ám a rendkívüli hiányossága miatt (az eredeti műből mindössze kéttenyérnyi ép felület maradt) azonosíthatatlan díszítésű előcsarnokhoz tíz lépcső vezet fel. A tizedik lépcsőfok már az előcsarnok részét képezi. Az ívet tartó kapuoszlopok külső oldalán egy-egy vallási töltésű, féldomborműves márványtábla látható. Az előtér padlózatának meghatározó hányadát kőrácsozat fedi; a körülbelül tízszer tíz centiméteres rácsok közét valamikor kitöltő vastag üveget - amely alighanem az alagsori kripta természetes fénnyel való ellátását biztosította - szinte egytől egyig kitörték. Még a Sarló utcán való toporgásom idején láttam, hogy a magas torony utca felé eső oldalán külön vasráccsal lezárt, meredek lépcsősor vezet az épület alá, ahol nyilván a családi kripta található. Csak remélni tudom, hogy oda nem jutottak el a rombolásban profi betolakodók. Az előcsarnok két oldalfalánál háromosztatú kőülőkék vannak kialakítva. Ha volt itt valaha ajtószerűség, netán védőrácsozat, az a múlté, a huzatos kis előtérből akadálytalanul jutottam a kupolás központi részbe. Ez az épület legnagyobb alapterületű felszíni része. A bő tíz méter magasban gömbölyödő kupola félgömbjének alsó karimáján vagy kéttucatnyi négyszögű ablaknyílás engedi át a fényt, amelynek szűrt világosságában szomorúan tekint szét a hozzám hasonló ember. Most hosszú, tömött sorokban oldalakon át átkozódhatnék, s kesereghetnék az emberi gonoszságnak a hiábavaló rombolás és károkozás formájában kiélt ösztöne felett, de nem teszem. Fajtánk valós értékét illetően nem ért meglepetés. Roppant sajnálatos korban élek, s alig vigasztal a tudat, hogy volt már ennél rosszabb is. Csak csendesen megjegyzem: igen, azok is mi vagyunk, akik ilyeneket építenek, miként azok is, akik ilyeneket rombolnak. A pusztítás mértéke leírhatatlan. A körcsarnok falait fedő egykori freskókból a rengeteg firkálás miatt alig látszik valami, ha volt is valamilyen berendezés, kődíszítés, szoborféleség, annak hűlt helye. Hasonlóan rosszul járt a csarnok azon szentélyszerű, rövid toldalékrésze, amely a hátsó falával már a magas toronyhoz támaszkodik. A kettő között nincs átjárás. Központi részén afféle alacsony kőoltár áll, hogy pontosan mi célt szolgált, nem tudom. Kijőve a megbecstelenített épület szemrehányó csendjéből, a benti nyomorúságtól elszomorodott tekintet csekély nyugalomra lel az épület lábánál elterülő táj látványától, a közelebb s távolabb feltáruló panorámától. A mauzóleum építésekor, 1909-ben (Törley József 1907-ben halt meg) a mostaninál nyilván kevésbé ipari jellegű Csepel-szigetre, az örök Dunára, észak felé nézve a távoli budai hegyekre, a kelenföldi és albertfalvai lapályra, s alant Budafok emberibb házaira, a saját üzemekre, s a kastélyra nyílt rálátás. Szomorúság ide vagy oda, nem hűlt ki bennem a mauzóleum szomszédságában található kastély iránti érdeklődés. Sőt, két kastély iránt, mivel Törley a "nagy" kastély közvetlen közelében az asszonynak is építtetett egyet, amely a feleség leánykori nevére utalva a Sacelláry-kastély elnevezéssel bír. Mivel a mauzóleum telkéről dús orgonabokrok közt meghúzódó kis oldalkapu vezet át a kastélyok felé, úgy tűnt, nem lesz nehéz dolgom. A kiskapu után kétfelé ágazó aszfalton először előre, a vízszintes részen indultam felfedezőútra. Ötven méterrel arrébb máris belebotlottam egy díszes, afféle kiskastély kinézetű házba, de ez a mérete miatt nyilvánvalóan csak egy csicsás gazdasági épület volt. Visszafordultam az elágazáshoz, de a meredeken lejtő másik úton alig tettem meg húsz métert, amikor balról, egy rövid bekötőút végén megpillantottam a kutyák tartására szolgáló, fél tucat nagyobb ketreccel rendelkező kennelt. Ebet ugyan egyet sem láttam, ami azt jelentette, hogy valamerre szolgálatban vannak, amelyik meg ott van, de nem vettem észre, az vagy alszik, vagy sunyi csendben a mozgásomat kíséri figyelemmel. Mi tagadás, inamba szállt a bátorság, lemondtam a továbbhaladásról, s az orgonabokros kiskapun valamint a Sarló utcai kerítésen át angolosan távoztam a veszélyesnek látszó körzetből. Visszatértem a Plébánia utcába, s a lejtős úton arra tartottam, amerről érkeztem. Elhaladva a Czuba-Durozier-kastély mellett, az épület sarkán lefelé vezető lépcsősoron áttértem a párhuzamos Páter Pál utcába. Miként a kastély háta mögötti polgári ház falán elhelyezett emléktábla jelzi, lényegében ez Budafok legrégibb utcája, mivel a névelőd Promontor első házai itt épültek a XVIII. század elején. A középen futó kis patak által hosszában kettészelt utca mindkét felén, de kivált a jobb oldali soron (ha felfelé haladok) akad néhány eléggé régi épület. Ezeket sorra lefényképeztem, aztán az utca végén visszafordultam a Savoyai tér felé. Az említett patakmedret követve elértem a Kálváriahegy utcát, amelynek a torkolatánál műemlék katolikus templom áll. A templom melletti, stációkkal kísért meredek lépcsősoron felcaplattam a tetejébe, ahonnét pazar kilátás nyílik a városrészre. Innen sikerült a legtöbbet mutató képet készítenem Törley uram kastélyáról. Visszaereszkedtem a lépcsősor aljába, majd a közeli Kölcsey és Magdolna utcában régi házakat, a Hosszúhegy téren barokk szobrot fotóztam. A Savoyai Jenő tér mögötti Anna utcában megkíséreltem, hogy a főbejáraton át bebocsátást nyerjek a Törley-kastélyba, de kiderült, hogy ez lehetetlen, mivel az épület fele magántulajdon, a másik felében pedig valami sugárbiológiai intézet működik. Hallja ezt kegyelmed, Törley uram? Forog-e mostanság a sírjában? Fáradtan zuhantam be a kocsim ülésére, s jól meghúztam az átlangyosodott kólás üdítőt, pedig hol volt még a kirándulás vége? Következő állomásnak a budafoki temetőt néztem ki. Elsősorban azért, hogy megkeressem és megnézzem a négy héttel ezelőtt eltemetett S. Zoli barátom sírját, másrészt, hogy sétáljak egy kicsit ebben a sírkertben, ahol a temetésen kívül nem jártam. Nos, Zoli sírja hamar meglett. A hozzávetőleges irányt sejtettem, bár a koporsó leeresztésénél már nem, csak a ravatalozó előtti végső búcsúnál voltam jelen. A sírról azóta lekerült a négy fordulóval odaszállított koszorú- és virágkupac, a fiú nevét viselő fejfa előtt takaros, két sor piros virággal beültetett, átmenetinek szánt földhányás emelkedik. Zoli barátom, hány ilyet láttunk az erdélyi temetőkben, s ez most neked készült. Úgy tudom, ilyenkor hosszabb időt, talán egy évet várnak, míg a koporsóra lapátolt föld stabillá zömül, s csak utána helyezik ki a végleges sírlapot és sírkövet. A temető egyéb részein negyedórát csavarogtam, aztán vissza a mellékutcában leparkolt autóhoz, s irány a budatétényi Jókai Mór utcában található tűzoltólaktanya! A laktanya fényképezését követően Nagytéténynek vettem az irányt. A kocsit ezúttal a Nagytétényi út nagy kanyarjánál lévő Szentháromság téren, az első világháborús emlékmű közelében tettem le. Néhány emlékfotó a főút melletti, több évtizede bezárt volt Tétényi mozi kopár épületéről (vajon melyik filmet vetítették itt utoljára?), aztán a Kastélypark utcába térve megkerestem a kastélymúzeumot. Hivatalosan Száraz-Rudnyánszky-kastély a neve, de ezt a nyelvtörő hosszúsága miatt kevésbé használják. A díszes, szemre tetszetős főúri épületbe nem mentem be, az ismét ereje teljében sütő Nap alatt inkább a jókora, mintaszerűen gondozott parknak a bal kézre eső felén sétáltam. A kastélypark kőfalának közelében termőre fordult két, egymás mellett álló, vörös levelű fa. A levelek különösen gyönyörű, vérpiros színben izzottak a rajtuk áttörő erős fényben. Ilyen fát, amely tudomásom szerint rokonságban áll a szilvával, eleddig Alsógödön illetve a vácrátóti arborétumban láttam. A vállamig lógó ágakról óvatosan tépve megkóstoltam a nagyobb cseresznyére hasonlító, de annál jóval sötétebb, bordó színű gyümölcsöt. Hm, finom volt! Inkább édes, de csipetnyi savanykás ízzel megbolondítva. Behűtve pláne isteni lehet. Ott helyben megettem egy tucatot, csak fel kellett nyúlnom, s az enyém lehetett. Nem járt arra senki, a kutya sem szólt, hogy nem szabad. Látszott, hogy nem törődnek a terméssel, amelynek túlérett része a földön hevert szétgurulva. Rövid időre fényképezőgépes, farmergatyás Ádám lehettem ebben a kertvégi földi Paradicsomban. Gondolván Anikómra (az én személyes Évámra), húsz további szemet az ő kedvéért raktam a zsebembe, de menet közben szépen megettem az egészet. Pardon. A jó szándék megvolt. A kastéllyal szembeni parkban 1848-49-es emlékművet, illetve zsindellyel fedett, hengeres kis építménybe menekített, ráccsal védett szent szobrot találtam. A szomszédos Szent Flórián téren a névadó szentnek barokk stílusban megformált szobrát találtam. A mostanában Szent Flórián névre keresztelt egykori Landler Jenő utcán kiértem a templommal szemközti térre, oda, ahol annak idején jelen voltam, amikor Orbán Viktor (volt és jelenlegi miniszterelnök) két évvel ezelőtt országzászlót avatott. A templom (Budapest-Nagytétényi Nagyboldogasszony-templom) falában, nagy meglepetésemre, egy 1937-ből való első világháborús emléktáblát találtam, amit persze lefotóztam. Jó lesz a mostanság döcögősen gyarapodó gyűjteményembe. A templom körüljárása után megörökítettem azt a szemközti vén épületet, amely Nagytétény első iskolájának adott otthont, aztán egy mutatóban itt maradt, békebeli öreg trafikot, és a Kiss János utca sarkán egy véletlenül felfedezett zsidó imaházat. Az időközben fekete felhőkké tömörült égi párából hirtelen lezúduló záporban, amely borsónyi jégesővel szórta meg a hirtelen elnéptelenedett utcákat, a kocsimhoz igyekeztem. Gondoltam, ebből ma már nem lesz napsütés. Az idő sem tudta pontosan mit akar, mert az eső hol egészen elállt, hol egy-egy percre szitálva eleredt. Ilyen körülmények között futottam be, illetve vissza Budatéténybe, ahol a dombra kapaszkodó Kápolna utcában egy műemlék kis katolikus kápolna állított meg. Innen, magam sem tudom egészen hogyan, de a Tétényi-fennsíkon, a régi Balatoni útnál kötöttem ki. Épp szemközt a magyarországi szocializmus szabadtéri relikviáit bemutató szoborparkkal. A felesége elmondása szerint Zoli barátomat tavaly ősszel itt, a Balatoni úton való átszaladása közben érte a végzetessé váló balesete. Ha már ide keveredtem, leparkoltam a szoborpark közelében. A belépőjegy 1500 forintba került volna, de elvi okokból nem akartam fizetni azoknak a szobroknak a látásáért, amiket fél életemen át kényszerűen szemlélhettem Budapest-szerte. Ennek ellenére, a vállig érő kerítés mellől valami húsz fotót csináltam az ismerős, kőbe és fémbe merevedett figurákról. Lenin, Marx, Engels, vörös katona, szovjet katona, szovjet parlamenter, csupa kellemetlen figura a Dózsa György útról, a Jászai Mari térről, a Vérmező csücskéből, az M7-es kivezető szakaszáról, a Gellérthegyről. A távolban egyre gomolyogtak a sötét felhők, néha dörgött, s ijesztően élesen villámlott. A Háros és a Gádor utcán, némi tekergést követően, megint Budafokra értem. A Gádor utcán egy nyitva tartó zöldségesnél vettem két kiló meggyet; tegnap délután is ezt ettem, s most, írásom befejezése után megint ebből kajálok. Savanyú, de legalább érzem, hogy élek. A Tóth József utcán át, immáron tiszta napsütésben, lekeveredtem a Nagytétényi út legvégéhez, pont oda, ahol a házsorokkal kettéosztott Kossuth Lajos és Mária Terézia út egy borászszoborral díszített kis parknál összefut. Ez utóbbin pillanatokon belül a kerületrész központjának számító Városház téren voltam. Itt a városházát, a villamos végállomást, és a posta klasszicista épületét fotózgattam. Szombati nap lévén a városházán, ami a kerületi házasságkötő teremnek is otthont ad, esküvőt tartottak. Tülkölő, felvirágzott autókkal érkezett a násznép és az eseményre meghívottak széles köre. Néhány év, és mindkét fél válóperes ügyvéd után kajtat. Áldásom a fiatalokra! A mind melegebbé váló időben kellőképpen eltikkadva úgy terveztem, ideje hazatérni Csicsa kutyámhoz Zuglóba. Igen ám, de a Lágymányosi híd felé tartó Szerémi úton eszembe ötlött, milyen régóta tervezem közelebbről megtekinteni azt a feltűnően kastély- vagy kúriaszerű épületet, ami a nevezett főúttól mintegy ötven méterre, kihalt iparterületen, alacsonyabb dombon áll. Sehol sem olvastam róla, hogy miféle épület ez, ideje lenne utánanézni a bögyömet évek óta szúró dolognak. A keresztező Galvani utca egy csupa üveg irodaháza mellett leparkoltam, s fényképezőgéppel a kezemben a drótkerítés hiányos részén betértem a területre. Persze, mint felfedező útjaim alkalmával oly sokszor, ezúttal is tilosban jártam. Jogi értelemben. De a száraz törvényt olykor felülírja, az írott jog fölé helyezi az emberi természetből fakadó kíváncsiság kielégítésének lelki kényszere, amely kíváncsiság, ha jól belegondolok, az emberi haladás legfőbb hajtóereje. A magas nyárfáktól eleinte nem láttam a talányos házat, de még a dombját sem, mindazonáltal sejtettem, merre lehet. Mielőtt konkrétan arra fordultam volna, közelebb merészkedtem a távolból inkább adótoronynak látszó, a hosszú karjával égnek meredő muzeális korú ipari berendezéshez, a méregzöldre festett veterán Ganz-óriásdaruhoz. Baromi nagy vas. A gigantikus jószág alighanem működőképes állapotban van, ámbár ezúttal nem mutatott életjeleket. A lepukkant ipartelep kopár síkján magányosan ácsorgott a felhők résein áttűző égi fényben, vaskos lábai széles terpeszben, rendíthetetlenül megvetve, szoba méretű kezelőfülkéje három emelet magasban, s onnan még vagy húsz méter a felfelé tartott emelőkar vége. Ronda, de gyönyörű. Mindig rajongtam az ilyesmiért. Csodálatomból távoli kutyaugatásra riadtam, s mivel a hang öblössége és ereje messze felülmúlta holmi bolondos pincsi éles csaholását, okosabbnak tartottam a nyílt terepről fedezékbe vonulni. A fák és sűrű bokrok által takart dombnál ideálisabb menekülési útvonal nem kínálkozott. Kisvártatva ott álltam az épület délnyugati sarkától mintegy húsz méterre. A sejtelmes susogással feltámadó szélben a karjaimat selymesen cirógató, kötésig érő, magas fűszálak közt úgy éreztem magam, ahogy a Nagyítás című klasszikus angol krimi fotósa érezhette magát, midőn alkonyatkor visszatért a parkbeli feltételezett gyilkosság szélfútta helyszínére. Nevetséges, gondoltam magamban. Kísértetek pedig nincsenek. Egészen merészen, mindazonáltal okos megfontoltsággal jártam körbe a különös helyszínt. Azóta a világhálón megnéztem a táj műholdas képét. Föntről nézve egy T betűnek megfelelő alaprajz látszik, azzal a plusszal, hogy a szár közepe táján balra kilóg egy rövidebb vonás. Nos, ezen a rövidebb vonáson át tértem az elhagyatott épület belsejébe. Valójában egy mindkét végén nyitott, az épülettömböt övező elvadult kertre néző folyosófélén álltam, aminek az oldalfalai szorosan egymáshoz illeszkedő nyers kőkockákból voltak kirakva, a felületük síkba csiszolva. Sehol egy hepehupa, mintha fontos szempont lett volna a zökkenőmentes simaság. A földszintes épületrész elején üvegtelen, kőkeretes, széles és középen vékony kőhasábbal függőlegesen osztott ablak nyílt a T felső vízszintesével közösen határolt kis udvarra. Beljebb térve balra és jobbra egyaránt nyílt egy ugyancsak kőkeretes ajtónyílás, ám ajtó se fából, se fémből. A jobb oldalra esőn a T függőleges szárának a végéig láttam. Itt egymást követően két, egymástól közös fallal elszeparált, de további ajtókeretek révén láthatóan egybenyíló helyiség fért el. Arrafelé tehát véget ér a "kastély". Balra fordulva megint csak puszta kő ajtókeretet látni, amelyen belépve egy kisebb helyiség, mögötte egy ehhez hasonló újabb következett. Ez a balra eső második helyiség valamiért kulcsfontosságú lehetett, ugyanis innen nyílt a T felső, vízszintes  szárát képező épületrészbe nyíló ajtó kerete. Most nem nyílik sehová, mivel téglákkal keményen befalazták. Ebből a helyiségből egy embernél alig magasabb, szűk hátsó ajtókereten lehet a szabadba, azaz az udvarra jutni. A néhol mellmagasságig érő dudvában elhátrálva az eddig leírt épületszárnytól, azaz a T függőleges szárától, látni, hogy a balra (innen nézve jobbra) eső két kis szoba eredetileg ugyanolyan nyitott folyosó lehetett, mint amin először beléptem, csak ezek esetében befalazták a nagy ki- és bejárati nyílásokat. De a falazás feletti ívelések szakasztott olyanok, mint a nyitottnak maradt esetében. Úgy húszlépésnyire eltávolodva a részben nyitott, részben elfalazott épülettől, kevésbé vörös téglából, többnyire nagyobb, méretre faragott mészkődarabokból rakott, valaha láthatóan az egész épületegyüttest közrefogó védőfalba ütközik az ember. A mintegy két méter magas, vaskos, erős fal a legtöbb helyen vagy hiányos, vagy alacsonyabb szintre omlott. De a T felső vízszintesét jelentő főépület Szerémi út felé eső hosszanti oldalát, attól mintegy négyméteres közt tartva, végigkíséri, sőt, egy jelentősebb hosszúságú ép rész jut a téglalap alakú főépület rövidebb északi oldalához is. Egyébként ez utóbbi helyen, a rövidebb és a hosszabb védőfalszakaszok találkozásánál van kiképezve a talán két és fél méter szélességű főbejárat. Kapu persze itt sincs. A méretre faragott mészkőtömbökből rakott főépület egyébként mintegy húsz méter hosszú lehet, s a Szerémi úti oldalfala hat támpillérrel van megerősítve. A támfalak közé eső falszakaszok felső részén összesen öt darab, egyenként méterszer méteres kőkeretű ablak van hagyva, többségüket szürkére mázolt masszív fémlap, vagy ahhoz hasonló nyílászáró fedi. A talaj szintjén összesen három nagyobb ajtónyílás látható, de mindegyiket légmentesen befalazták. A kör bezárult. Ezek szerint ugyanis a főépületbe valamelyik nagyobb nyílás kibontása nélkül lehetetlen bejutni, mivel valamennyit résmentesen befalazták téglával. Ugyan, mit őrizhetnek ekként odabent? Az épülettömb egyik legfurcsább oldala a főépület délre néző homlokzata, s nem a megszokott, felül vasajtóval zárt ablaka miatt. Itt fordul elő, hogy a fal teljes szélességében, a kis ablak alatt és felett kettős sorban, egymástól fél méterre olyan négyszögű lyukak láthatók, amilyeneket a régi várfalakon alkalmazott gyilokjárók gerendáinak megtámasztására alakítottak ki. Alul és felül tíz-tíz, összesen tehát húsz. S ezzel végeztem az épület körüli sétámmal, hiszen ismét ott voltam, ahol először beléptem: a két végén nyitott széles folyosó előtt. Idehaza hiába kerestem, semmiféle, a legkisebb adatot, utalást nem találtam az épület eredetére, rendeltetésére vonatkozóan. Annyi biztosnak látszik, hogy elvethetem az emberi lakhatásra alkalmas kastély-elméletet, hiszen a helyszínen közvetlenül tapasztaltak, a saját szememmel látottak szerint inkább valami uradalmi gazdasági épület lehetett. A kisebb vidéki váraknak dukáló erődítések arra utalnak, hogy valami igen értékes dolgokat tarthattak itt. A most nyitott, de egykor valószínűleg nehéz kapukkal kétfelől lezárt folyosókon mondjuk fogatokat, hintókat tároltak, a főépület pedig drága lovak, köztük versenyekre alkalmas állatok szállásául, s a szükséges eleség tárolására szolgált. A mellékszobák a szolgaszemélyzet szállásaként működhettek. Más megközelítés szerint nem lehetetlen, hogy a budai oldal egyik legfontosabb észak-déli irányú főútja melletti kisebb dombon afféle postakocsi állomás szolgált, ez sok mindenre magyarázatul szolgálna. Ám mindezt pusztán feltételes módban megfogalmazva, mivel valójában sötétben tapogatózom. Remélem, megélem, hogy valaki hiteles információkat szolgáltat a rejtélyes "kastély" múltjával kapcsolatban.  Kelt 2011.07.03.

 

  (Tizenegyedik kötet) Nyolc:

 

  A magam szűk kis világában történelmi jelentőségű eseményt éltem át ma délelőtt. A történet helyszíne az Eötvös téri megállóból kiinduló 2-es villamos utastere. Az eset leírása: végezvén a Hotel Intercontinentalban az utazási iroda által igényelt vonaljegyek átadásával, illetve az értük járó pénz átvételével, kézikocsimmal (lásd még: banyatank) felszálltam a megállóba befutó villamosra. A Kossuth Lajos tér felé igyekeztem, hogy onnét a 2-es metróval átjussak Budára, a Déli pályaudvarhoz. Nos, alig fújtattam kettőt-hármat a villamos meredek lépcsői miatt, egy mellettem lévő ülésről felpattanó, nagyjából tizenhat-tizenhét éves lány kedves mosollyal fordult hozzám: "tessék helyet foglalni!" Egy pillanatra elsötétült előttem minden, s a szívem aritmiásan félrevert. A másodperc tört részéig reménykedtem, hogy mégsem nekem szólt a felszólítás, ám más nem tartózkodott a közelben. Bassza meg, ennyi kellett ahhoz, hogy egy csapásra bácsi legyek! Azért, biztos ami biztos alapon, nem kevés zavarral az arcomon hüledezve kérdeztem: "elnézést, nekem akarta átadni az ülőhelyét?" Erre már a szemközti ülésen helyet foglaló, jól szituált asszony (a lány anyja) és az ülése mellett ácsorgó férj (a lány apja) is elnevette magát. Megköszöntem a lehetőséget, és szabadkozva visszautasítottam, mondván, a hamarosan következő Kossuth téren leszállok. Aztán elárultam hármójuknak a pillanat nagyszerűsége feletti megrendülésem valós okát: ez életem első olyan helyzete, amikor, tekintettel a vélt koromra, valaki belső kényszert érez, hogy átadja az ülőhelyét. Szinte családias hangulatban jót derültünk a túlragozott reakciómon, mialatt lelkem komor sziklákkal szegett partvidékén dörögve törtek apró cseppekre a kínban fogant vidámság hullámverései. Bácsi lettem, akit a jól nevelt, udvarias emberek hellyel kínálnak, mert biztosan elfáradt a tata. Nos, jó. Tudomásul veszem, hogy itt tartunk. A Lovag utcai általános iskola szőke kis Gyurikája odáig fajult, hogy a jóindulatú idegenek szemében pihentető ülésre rászolgált öregemberként tűnik fel. A vén marha. Kiheverem, sőt. Díjazom a meglepő élményt, ami a maga nyers őszinteségével ismét rávilágított sebesen fogyatkozó életem számomra felbecsülhetetlen értékére. A kevesebb mindig drágább. Különösen, hogy az ember fia sosem tudhatja, pontosan mennyire kevés az a kevés?  Kelt 2011.07.05.

 

  Vége a hetvenharmadik résznek