ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                  írta Miski György

 

                             Kilencvennegyedik rész

 

  (Tizennegyedik kötet) Kettő:

 

  A legújabb keletű gondunkat Csicsa kutyánk két héttel ezelőtt keletkezett szembetegsége szolgáltatja. Anikómmal sokáig szimpla kötőhártya-gyulladásra gyanakodtunk, hiszen erre utalt a szemhéjak mentén összegyűlő csipa folyvást újratermelődő mennyisége és színe. Kenegettük csóró kutyánk szemét becsülettel, literszám főztük a kamillateákat, de csak nem akart javulni az eb állapota. Végül tegnap délelőtt Anikóm elvitte az István úti állatklinikára, ahol valami ritka szembetegséget állapítottak meg, olyan ritkát, hogy tízezer mopszli közül egynek jön össze ilyen. A mienknek, bár csak félig mopszli, mégis sikerült. Pénteki nap volt, én tehát dolgoztam, Anikóm úgy tíz körül telefonált, hogy a doktor úr nemcsak a kötőhártya, de szaruhártya meg íriszhártya vagy mifene fertőzést diagnosztizált a jószágon. Szegény Csicsánk mindkét szemébe tűszúrást kapott, azon át juttatták be a fertőtlenítőoldatot. Mindez tizenháromezer forintot kóstált, de a jövő hét szerdán vissza kell vinni, részint kontrollra, részint újabb injekcióra. Ami újabb nyolcezerbe fog kerülni. Addig is csepegtetni kell a szemébe kétféle medicinát, a kettő együtt ezerötszázat ér. Fasza. Mint az álomban. Föl kéne ébredni. Korábban azt terveztem, hogy a mostani hétvégén - kitűnő időjárás ígérkezett - elmegyek valamerre emlékműveket fotózni, de Csicsa szembetegsége átírta az elképzelést. Sebaj, az emlékművek megvárnak, csak a kutyánk gyógyuljon meg mielőbb! Csak halkan jegyzem meg, anyagi tekintetben tiszta csőd volt az idei nyár. Az egész azzal kezdődött, hogy az isztriai nyaralásunk előtti héten kiderült, a kocsit sürgősen le kell vizsgáztatni, mivel éppen lejárt a műszakija. A vizsgáztatás és a vele egyidőben megejtett olajcsere csaknem hatvanezer forintunkat nyelte el. A kutyánk, Csicsa veszettség elleni oltása és az útlevele megint vagy tizennyolcezer forintba került. Alighogy visszajöttünk a tengertől, az első itthoni tankolásnál kiderült, hogy nem nyílik a benzintöltőnyílás fém ajtaja. Ennek megjavítása további tizenháromezret ért. Kisvártatva megint Csicsával akadtak gondok, ugyanis valami makacs bolhafertőzést kapott, amitől kisebesedett a farka és a combja, a gyógyító kezelések és a gyógyszerek tízezerbe kerültek. Ezek után indultam neki a Dráva melletti háromnapos utamnak, ami cirka negyvenezret emésztett fel. Midőn visszajöttem, a számítógép és a külső winchester bedobta a törülközőt, a technika pótlására illetve javítására száznegyvenezer ment el. Épphogy kihevertük ez utóbbi csapást, amikor kiderült, Csicsának komoly szemproblémái vannak. A kezelési költségek huszonkétezerre rúgnak. És akkor nem szóltam az egyéb, előre nem kalkulált kiadásokról. Ha jól számolom, a felsorolt tételek végösszege 303.000 forintot tesz ki. Ezt július végétől október közepéig, vagyis két és fél hónap alatt sikerült összehozni. Csoda, hogy ezek mellett futotta nyaralásra, lakbérre, villanyra, gázra, vízre, a kocsi törlesztőrészleteire, egyáltalán megélhetésre.  Kelt 2012.10.06.

 

  (Tizennegyedik kötet) Három:

 

  Ma van három éve, hogy Anikóm ideköltözött a Tábornok utcába. Azóta megéltünk közösen egyet s mást, s kiderült, tudunk együtt élni. Mi több, nem tudunk egymás nélkül élni. Úgy éreztem, három év után elérkezett az idő, hogy Anikóm jogilag is részese legyen ennek a szerény, 30 négyzetméteres, szoba-konyhás lakásnak. Szerető férjként gondolván a jövőjére, ha netán hirtelen elpatkolnék. Ebből következően hétfőn délután elmentünk a kerületi önkormányzathoz, és beadtuk azokat a közüzemi nullás papírokat, házassági iratot és egyebeket, amik a kicsim legalizált zuglói lakossá válásához kellenek. Az adminisztrátor hölgy háromhetes elbírálási időt jósolt, utána - remélhetően - már csak Anikóm új lakcímkártyájának a kiváltása van hátra, és sínen vagyunk.  Kelt 2012.10.11.

 

  (Tizennegyedik kötet) Négy:

 

  Mostanában igencsak lelassultam az írások termelése tekintetében. Egyszerű a magyarázat: ellustultam, illetőleg a kevésbé fontos eseményeket már nem mindig tartom említésre méltónak. Azzal együtt mindig akad valami, amiről jó, ha megemlékezem, mielőtt a részletek (mint tudjuk, ezekben lakik az ördög) végleg a feledés homályába vesznének. Ilyen, említésre számot tartó esemény lehet például a ma reggeli látogatásom a Fővárosi Bíróság Markó utcai palotájában. Immáron harmadik menetéhez érkezett az Arcanum CD- és DVD-kiadó vállalkozás ellen szerzői jogsértés miatt tavaly decemberben kezdeményezett eljárás, ahol én, mint sértett, értelemszerűen felperesként, az Arcanum, pontosabban annak geci kis takony ügyvezető igazgatója, bizonyos B. Sándor mint alperes szerepel. Ez a mai perlekedés kiváló közérzetet biztosít számomra egész napra, ugyanis az ügyvédem - kitűnő formát hozva - egyértelműen nyertes pozícióba hozott engem, illetve az ügyemet. Az alperes fiatal, az eddigi tárgyalásokon felettébb agilis védője valósággal magába roskadtan hallgatott, s ha olykor szólásra emelkedett, inkább rontott a maguk helyzetén, mintsem javított. A bírónő is nekünk, mármint nekem és az ügyvédemnek látszik igazat adni, hiszen minden érv mellettünk szól. Fél tíz tájban azzal lett berekesztve a tárgyalás, hogy a legközelebbi fordulót december hetedikén, péntek délben tartjuk. Remélem, előbb-utóbb azért végére érünk a közel egy éve húzódó pernek.  Kelt 2012.10.26.

 

  (Tizennegyedik kötet) Öt:

 

  Most még már október végén járunk; egy hónappal ezelőtt minden áldott nap Petőfi Sándor Szeptember végén című versének néhány, a gimnáziumi tanulmányok során megragadt veretes sora idéződött fel bennem. Hiszen tényleg, milyen csodálatosak ezek a gondolatok: "Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldell a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot, Már hó takará el a bérci tetőt." Valamint: "Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár, Még benne virít az egész kikelet..." Ezenkívül a hírneves melankolikus sor: "Elhull a virág, eliramlik az élet..." Ez a Sándor nagyon tudott valamit, ennek az ifjú költőtitánnak egyszerre több világ búja, bánata és kevés öröme kavargott abban a határtalan, gyönyörűséges lelkében. Egy másik költeménye, az Itt van az ősz, itt van újra sem kutya, különös tekintettel az alábbi részletekre, miszerint: "Itt van az ősz, itt van újra, S szép mint mindig énnekem, Tudja Isten, hogy mi okból, Szeretem, de szeretem. Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét. Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szerető anya. És valóban ősszel a föld Csak elalszik, nem hal meg; Szeméből is látszik, hogy csak Álmos ő, de nem beteg." Na, ezt csinálja utána valaki, ha tudja, mármint az érzelmek húrjának költői látomások általi pendítésének sztratoszféráig ható művészetét! Az október beköszöntével tehát elmúltak a lírai porral meghintett kora őszi napok, ez most már, pláne így, hogy újabban fogvacogtató hidegre fordult az idő, a fűtött lakásba zárkózások, vagy a rosszkedv tömény vattájába csomagolt, kényszerű utcai kintlétek szezonja. Október végén. Vajon ezzel a címmel hogyan írt volna verset Petőfi? Szóba sem jöhet a fagyos ködbe merült, dérlepte dombtetőre való kiülés, ha csak az ember nem akar összeszedni egy frankó aranyeret, vagy húzós szövődményekkel járó kiadós felfázást, vesemedence gyulladást. Mint október utolsó napján lenni szokott, ma ünnepeljük, vagy inkább tartjuk a halottak napját, holnap, november elsején pedig Mindenszentek van. A temetők felé vezető busz- és villamosjáratok zsúfolásig lesznek a nyamvadt csokraikat szorongató, méltatlankodva tülekedő pest-budai és vidéki faszkalapokkal s csatolt hozzátartozóikkal, az elhunytat - egyelőre - túlélő rokonsággal, amelyik elképesztő önhittségében még mindig képtelen felfogni, hogy egyszer ő is valamely temetőben meglátogatandó célszeméllyé válik. A fővárosi sztártemetők - mint Farkasrét, Új Köztemető, Fiumei úti Nemzeti Sírkert - ma és holnap, de a hosszú hétvége alighanem minden napján zajosak, igazából élettel telibbek lesznek, mint az esztendő bármely más szakában. Az utóbbi napok esőzéseitől elázott sírok peremén meggyújtva hagyott ezernyi üvegmécses színes lángocskái a csillagoktól sziporkázó nyári égboltot varázsolják a földre, s lesznek páran, akik a korán leszálló estében odahaza is égő gyertyát tesznek az ablakba. Pisla fényük remegőn tiszteleg a halálba fulladó élet előtt. Ez a felszín, az élők periodikusan visszatérő, rituális őszi színjátéka a műsorhoz tehetetlenül asszisztáló halottak bevonásával. Miután leszáll az éj, néhányan az ágyuk körül kavargó sötétség magányában őszintén gyászolnak, s valami bennük motoszkáló szorongó, fájdalmasan nyomasztó érzés miatt nem jön álom a szemükre. Kínzó emlékek tucatjai idéződnek fel, s a múlt homályából, mint kókler varázsló cilinderéből a riadt szemű nyuszi, örökre feledettnek vélt epizódok szöknek fel a képzelet vásznára. Ez a becsületes, tiszta számadás ideje, amikor az ember fia és lánya őszintén számot vet az elhunyttal való egykori és mostani viszonyáról. Itt nincsen kibicként értékelő, tapsoló vagy hurrogó nézőközönség, akiknek játszani és megjátszani kellene, nincsenek elismerő vagy irigy pillantások a sírhalmokra szánt csokrok, koszorúk mérete és összetétele, magyarán drágasága okán. Átizzadt, forró párnák közé fúrt fejjel, lehunyt szemmel sokan kérnek bocsánatot a föld nyirkos hidegében torz szörnyeteggé rohadt, egykoron hús-vér emberektől, az ellenük elkövetett vétkek miatt. Kár a keserű könnyekért, az elfojtott sóhajokért, mert nincs, mert már nem lehet megbocsátás. Késő, előbb kellett volna. Csatatér a röpke élet, harcmező a végtelen halál. Nincs béke se élve, se holtan. Egyszer élünk s egyszer halunk. Semmi közünk a születésünk előtti és a halálunk utáni történésekhez. Semmik vagyunk.  2012.10.31.

 

  (Tizennegyedik kötet) Hat:

 

  Mivel Mindenszentek (november 1.) az idén csütörtökre esett, s évek óta munkaszüneti napnak számít, a dolog úgy alakult, hogy szerdától hétfőig egy hosszú, ötnapos szabadságos időszakra tettem szert. Szombaton, az időjárási előrejelzések szerint nagyjából jó idő ígérkezvén, egy közepesen hosszú autós útra szántam el magam. Természetesen elsősorban az első világháborús emlékművek nyomában. Budapestről nyugati irányba tekintve akadt néhány falu, amelyeket eleddig különböző okok miatt nem kerestem fel, vagy már jártam egyik-másik területén, de utólag nem voltam elégedett a helyszínen készült fotók minőségével. Így aztán, miután Anikómat reggel háromnegyed nyolcra elszállítottam a Lajos király étteremhez, s jó munkát kívánva búcsút intettem, a Renault-val átvágtam a meglepően ködös városon, át a pesti oldalhoz képest még sűrűbb homályba borult budai részen, s midőn már a Budakeszi úti kaptatón hajtottam a járgányt, megvillant a fejemben, hogy a rossz látási viszonyok miatt akár vissza is fordulhatnék, s a drága benzint egy jobb, napfényesebb hétvégére tartogathatnám. Ámde, ahogy közeledtem a Budakeszire vezető út tetejéhez, az idő úgyszólván egy csapásra megváltozott, s fél perc alatt magam mögött tudtam a Napot elfojtó sötét páraréteget. Az egyre emelkedő út csúcspontjára érve a legszebb október elejei időket idéző napfény és tiszta kék ég fogadott, amitől első örömömben mobilon azonnal felhívtam a félórával előbb a ködös Nagy Lajos király útján kitett Anikómat, s lelkendezve beszámoltam a kedélyemre jótékonyan ható változásról. A gyér forgalmú úton percek alatt beértem az égi fényben úszó Budakeszire, amelyet korábban kétszer is felkerestem az igazán szemrevaló emlékműve fényképezése okán, de mindkétszer úgy jártam, mint kis híján most, vagyis ködös, esős napon bírtam idejönni. Ezúttal viszont mellém szegődött a szerencse, s az őszi arculatot mutató, pirosló, sárgálló és kevéssé még zöldellő lombú fákkal szegélyezett lejtős úton a magas kőtalapzatra állított két katonaalak közelébe értem. Parkolás után máris munkához láttam, nagy kedvvel fényképeztem, s a tucatnál több felvétel elkészítése után tovább álltam. Most a néhány kilométerrel nyugatabbra eső Budajenő jött sorra, ami szintén a fotózás szempontjából korrekcióra szoruló települések közé tartozott. A templom előtti hervadó lombú fasor közelébe, ámde épp ettől a színkavalkádtól oly festői háttér elé állított kőkatonát minden szögből megörökítettem, majd délnek fordulva rövidesen Pátyon kötöttem ki. Itt korábban ugyancsak esős, borús időben jártam, de ezúttal a tűző Nap jobb megvilágítást biztosított. Utána Biatorbágy érintésével Sóskútra értem, ahol megint csak jártam korábban, de a templom melletti, elkerített kis parkban látható csodás monumentum újra fényképezését nem hagyhattam ki. A Sóskútról megközelíthető Pusztazámor volt szombati utam első olyan települése, ahol még életemben nem jártam. Itt már beleszaladtam egy újabb kiterjedt ködfalba, noha Budapestet elhagyva azt hittem, aznap csupa napfény lesz az életem. Elsőre a dombon megtelepült temetőben keresgéltem, aztán a falu több pontján, ám hiába. Végül helyi lakosok útmutatásával eljutottam a polgármesteri hivatal mögötti térre, ahol egy kissé sematikus, nem figurális emlékművet találtam. A zsákfaluból visszatérve Sóskútra, Etyek felé vettem az irányt. Ebben a hajdanán - és kisebb részben most is - svábok által lakott faluban szintén megfordultam már egyszer, de a biztonság kedvéért újra lefényképeztem a templommal szembeni domboldalba helyezett háborús alkotást. Alcsútdobozon átvágva Vértesacsát céloztam meg. S milyen jól tettem, hiszen nem elég, hogy a temetőjében egy nagyon szép barokk, ámde erősen pusztulásnak indult nemesi síremléket örökíthettem meg, de a korábban emlékműmentesnek elkönyvelt faluban véletlenül felfedeztem a régi emléktáblát, amit a polgármesteri hivatal falába erősítettek. Lovasberényt régebben letudtam, méghozzá szép időben, itt tehát ezúttal csak áthajtottam. A falu végére érve azonban Verebnek fordultam, amivel szakasztott úgy jártam, mint Vértesacsával, vagyis a nagyjából két éve eredmény nélkül átvizsgált faluban szintén megtaláltam a fekete márványtáblát, s szintén a polgármesteri hivatal falán. Vissza Lovasberénybe, ahonnan most Székesfehérvár felé igyekeztem, de előbb beugrottam a félúton fekvő, számomra eddig ismeretlen Pátkára. Itt újból egy régi szép, oszlopos, a tetején turulmadaras alkotásra leltem. Székesfehérvár északi részét érintve rátértem az északra, Zámolyra vezető útra, majd az itteni csinos, féldomborműves emlékmű megtalálását követően Gántra siettem. Gánton a templom melletti nagyobb parkban újabb időkben készült összevont, vagyis első és második világháborús, valamint kitelepítéses emlékművet fotózhattam. Gántról némileg visszaautózva déli irányba, a körforgalomnál Sörédnek fordultam. Innen egy macskaugrás Magyaralmás, amely, hiába, hogy két templomot is magáénak tudhat, egy fia első világháborús emlékművet nem bírt felmutatni. Fehérvárcsurgón át Gúttamásira értem, ahonnan először Isztimért céloztam be. (Megjegyzendő, az egykor önálló Gúttamási ma már Isztimér részét képezi.) A ködtakaró alatt alvó falucska nagyon szép emlékművet mutat fel: a kőkatona és mellette a magyar királyi korona szintúgy kőből faragott szobra dicsőségére válna egy nagyobb városnak is. Megint Gúttamásira jutva, most a szívmelengetően rendezett portákkal bíró Bakonykútinak indultam, ahol, ugyancsak a templom előtt, obeliszkszerű emlékművet láthattam. Visszasietve Fehérvárcsurgóra, a talán egy évvel ezelőtt eredménytelenül megjárt Bodajk városába futottam be. Most sem találtam semmit, de az egyetlen nyitva tartó kis ABC-ben legalább vettem némi édes nassolni valót. Bodajkról a közeli Mór városáig futottam, ahol két éve télvíz idején igyekeztem elfogadható képeket csinálni a gimnázium előtti tágas téren álló gyönyörű alkotásról, azonban a vastag hótakaróról visszaverődő vakító fények miatt nem jártam sikerrel. Szombaton háborítatlan napfényben úszott a város, úgyhogy nem volt nehéz dolgom, hogy korrigáljam a korábbi hibámat. Innen a harminc valahány kilométerre fekvő Zirc felé mutató nyíl jelzését követve indultam neki, s hamarosan a Bakony keleti lankáin találtam magam. Nagyveleg meglehetősen félreesik a zirci országúttól, de nem volt hiábavaló felkeresni. Némi kutakodás után a templom belsejében találtam rá a keresett márvány emléktáblára. A templomba a helység igen fiatal lelkésze (nem sokkal múlhatott húsz éves) engedett be, aki kevéssel előbb ért haza a helyi srácokkal vívott focicsatából. A kitűnő idő miatt rövidnadrág és atlétatrikó volt rajta. A hosszan elnyúló Bakonycsernyén túljutva (itt régebben és most is hiába keresgéltem emlékművet) elértem a korábban sikerrel teljesített Szápár falu déli részét, ahonnan délnek, a körülbelül húsz kilométerre eső Várpalota felé fordultam. Hazai utazásaim során még sosem jártam a romantikus helyekben bővelkedő Bakony ezen szakaszán, vagyis szűz területre tévedtem. De, te jó ég, micsoda csodálatos tájra jutottam! A kissé már hanyatlófélben lévő Nap erőteljes sugarai lapos szögben világították meg s át az erdős dombok ezer színben játszó fakoronáit és a szelíden lejtő lankák irtásain zöldellő őszi vetés szabályos sávjait, s bár a látvány egy régi képeslap eltúlzott színeiben játszott, mégis valósághű volt, hiszen ott jártam, s a saját szememmel láttam, milyen az, amikor az ősz a legszebb ruháját ölti magára. 

  (Amikor ilyen csodás látvány tárul a szemem elé, kettős érzelmi hatás éri a lelkemet. Egyrészt érthető módon öröm és nyugalom száll meg, hiszen az emberi agy által vezérelt lélek már csak ilyen: a kellemesnek ható érzés olyan fiziológiai folyamatokat indít el a szervezetben, amelyek lecsendesítik a mégoly dúlt keblet is, ugyanakkor megérint valami nevesíthetetlen szomorúság. Merthogy kevés dolog akad ebben a nyomorult földi létben, amit fájna itt hagynom, ha egyszer majd biztosan érzem, hogy mennem kell. A legfőbb helyet természetesen életem párja, Anikóm foglalja el. Számomra ő a legfontosabb személy, senki sem léphet a nyomába. Néhány lépéssel lemaradva követi őt Csicsa kutyám, ez az örök gyerek, aki úgy csüng rajtam, mint kisgyermek a számára biztonságot jelentő apján. S mindjárt mögötte jönnek azok a hazai szívbemarkoló tájak, tájrészletek, amiket ha összerakhatnék, kitelne belőlük egy földi Édenkertre való. De épp ez okozza a szomorúságomat is, hiszen egy-egy gyönyörű napkelte, napnyugta, suttogó folyókanyarulat, virággal borított domboldal, erdős vagy sziklás hegyorom és szélfútta füves pusztaság látványa mind-mind gyengít azáltal, hogy sebezhetővé tesz, mivel tudom, ezek akkor is maradnak, amikor én elmegyek. Nem másoktól irigylem őket, dehogy. Csak fáj a tudat, hogy végleg elveszítem őket. Ilyen érzések birtokában mit tehet a halandó ember? Utoljára vet egy férfiasan melankolikus pillantást az elsuhanó tájra, és könnyed sóhaj kíséretében beletapos a gázba.)

  Két félreeső falu fekszik az itteni mesebeli völgyekben: Jásd és a tőle délebbre található Tés. Jásd még hagyján, itt egy újabb keletű, a két nagy háború elesetteinek összevont emlékművét találtam, de Tésen egy eredeti régi, és egy igen naiv alkotásra, egy valószínűleg helybéli ezermester által kifaragott katonafigurás emlékműre leltem. De milyen kedves, természetes tud lenni egy efféle, szívből fakadó alkotás, még ha amúgy nem is vívná ki némely kifinomult ízlésű műítész elismerését! Én azonban nem fanyalogtam a középmagas talapzatra állított baka sallangmentes, elnagyolt alakján, nekem tetszett, mert látszott rajta az őszinte szeretet által irányított kéz azon igyekezete, hogy maradandót alkosson a hazáért elesettek szent emlékének. Az építészetileg eklektikus Várpalotán megálltam tankolni, aztán, mivel a rohamosan hanyatló Nap haladásra sarkallt, pihenés nélkül beugrottam a néhány évtizede a városhoz csatolt, egykoron önálló településnek számító Inotára. A volt falutól keletre eső síkságon három irdatlan méretű kohókémény látható, ezek a néhai Bakonyi Erőmű óriásként kísértő mementói. Maga Inota három emlékművet is tartogatott számomra: egyet a katolikus temetőben, közel a temetői templomhoz, még egyet a temetőhöz vezető meredek út szélén álló református templom belsejében, a harmadik pedig ennek a lejtős útnak az aljában látható, ami egy, az útkereszteződés közepén kialakított szigetecskén emelkedő betonoszlop, a ráerősített márványtáblákkal. Inotánál befejeztem aznapi futamomat, mivel a Nap sugarai immár csaknem vízszintesen érték a talajt, s a megnyúlt árnyékok közeli alkonyt ígértek. A 8-as főútra kanyarodva Székesfehérvár, a Velencei-tó és Érd érintésével este fél hét körül értem haza. Kettő híján négyszáz kilométert autóztam, s 15 újabb emlékműre tettem szert. Nem beszélve az ismételten megörökített emlékművekről. Jelenleg 1867 alkotásnál tartok.  Kelt 2012.11.06.

 

  (Tizennegyedik kötet) Hét:

 

  Anikóm péntek reggel megkért, hogy másnap, vagyis szombaton vigyem le Márianosztrára, ahol a gyilkosság miatt sokéves börtönre ítélt nagyobbik fia morzsolja a napjait. Nem szívesen, de beleegyeztem a kérésbe. Nem szívesen, mert azzal, hogy az anyját egészen odáig, a börtön kapujáig szállítom, tulajdonképpen a rohadék gyilkosnak teszek szívességet, ami pedig távol áll tőlem. Ugyanakkor Anikómmal nem szúrhatok ki, hogy vasúttal kelljen mennie, hiszen az egyszer egyedül menő Bukta már megjárta, mert a vonata lekéste a buszcsatlakozást, miáltal lekéste a látogatási időt is. Ugyanis a késve érkezőt a börtönőrök nem engedik be a látogató helyiségbe. Anikómnak kilencre ott kellett lennie, tehát háromnegyed hétkor indultunk Zuglóból. Az időjárás csaknem kiszúrt velünk, mert Felső-Göd magasságában a hatóságok a nagy köd miatt egyszerűen lezárták az autóutat, és mindenkit eltereltek a régi 2-es főútra, ami egy rakás településen halad át. Ennek ellenére még arra is maradt idő, hogy Verőcét elhagyva felugorjak Szokolyára, és megint több képet készítsek az itteni nagyon pofás figurális első világháborús emlékműről. A kitérő ellenére kissé korán értünk a Börzsöny belsejében fekvő Márianosztrára. Anikóm bement az épületbe, én pedig maradtam a parkoló kocsiban, amit jól befűtöttem, miáltal nem csoda, hogy a másfél óra alatt, amíg a kicsim bent volt, többször elszundítottam. Meg különben is, kezdek benne lenni a korban. Fél tizenegyre járt, mire Anikóm előkerült. Néhány mondatban vázolta a börtönhelyzetet, ámbár igazság szerint cseppet sem voltam kíváncsi a fia benti sorsára. Főbenjáró bánt követett el, a legkevesebb, hogy hosszú szabadságvesztéssel lakol. Én ezt is keveslem. Udvariasan meghallgattam, mialatt alig vártam, hogy másfelé terelődjék végre a beszélgetésünk. Közben elindultam a kocsival, s előbb lecsurogtam a Szob határában található útelágazásig, ahol nem balra, Szob illetve Pest felé, hanem jobbra, az Ipoly mentén északra vezető úton haladtam tovább. Letkésnél az Ipoly-hídon átkeltünk Ipolyszalkára, ahonnan délnek fordultam, s Párkánynál meg a Duna-hídon (Mária Valéria-híd) Esztergomba jutottunk vissza. Tulajdonképpen innen kezdődött az én napom, ugyanis felkerestünk néhány olyan, évekkel ezelőtt megjárt települést, ahol valami oknál fogva korábban nem igazán sikerült jó fényképeket készítenem az első világháborús emlékművekről. Ezek közé tartozik Tokod és a szomszédos Tát, illetve a Tátról megközelíthető Mogyorósbánya, ahol eddig nem jártam. Ezek után Nyergesújfalu és Piszke következett, ahonnan lefordultunk Lábatlan központjához. Tudni kell, hogy a Dunához közelebb fekvő Piszkét korábban Lábatlanhoz csatolták. Majd Süttő és Neszmély jött sorra, utánuk pedig Dunaalmás, ahol régebben ugyan kerestem emlékművet, ám nem leltem. Nem úgy ezúttal, mikor is a dombra települt temető melletti katolikus templom falán felfedeztem a fekete márványtáblát. A temető egyébként rejteget egy érdekes sírt, mivel ide temették az 1850-es években meghalt Lillát, Csokonai Vitéz Mihály költő szerelmetes múzsáját. Dunaalmásról visszafordulva, Piszkéről újból Lábatlanban voltunk, onnan pedig a Gerecse-hegység mélyének vettük az irányt. Bajna, Epöl, Máriahalom és Úny emlékműve újra lett fényképezve, azonban Tinnyén ezúttal is hiába kerestem az emlékművet, még a szedett-vetett temetőben sem találtam. Ezzel aznapra be is fejeztem az emlékművekkel kapcsolatos ténykedésemet. Innen tovább indulva Piliscsabánál rátértünk a 10-es főútra, aztán Pilisvörösváron átjutva Óbudára értünk, onnan pedig az Árpád-hídon hazakecmeregtünk. A megtett 280 kilométer alatt mindösszesen három újabb emlékművet gyűjtöttem be (most tehát 1870-nél tartok), de a hangsúly inkább az újrafotózott, javított képeken van.  Kelt 2012.11.12.

 

  (Tizennegyedik kötet) Nyolc:

 

  Tegnap, azaz november 13-án voltam 58 és fél éves. Nálam inkább ezek a két születésnap között félúton ácsorgó dátumok az igazi ünnepnapok, semmint a hivatalos papírokon olvasható időpontok. A hivatalos születésnapomat ugyanis jószerével bárki ismerheti, s így akaratom ellenére zaklathat holmi jókívánságokkal, amik úgy hiányoznak nekem, mint púp a hátamra. Vagy, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Különben is, a hivatalos születésnapok az esetek csaknem száz százalékában az "ünnepelt" többé-kevésbé visszafogott fényezésével, ajnározásával telnek, s ki állíthatja minden kétséget kizáróan, hogy az illető érdemes a jó értelemben vett megkülönböztetett figyelemre? Nem is szólva a hülye ajándékokról, amelyek áldozati felmutatásával mintegy bálványszintre emelkedik az efféle fölösleges és túlzó felhajtásokon esetenként elképedő páciens. Én például nem tartom méltónak magamat erre a rutinszerűen visszatérő figyelemre, főként mert gyarló ember vagyok, tele javíthatatlan hibával, márpedig mi ünnepelni való akad egy selejten? Pláne, hogy életkorom előrehaladtával mind nyomasztóbban hat a szavatossági időm bármikor való lejártának permanens lebegtetése. Ugyanakkor a környezetemben lévők többsége sem szolgált rá a felköszöntésem jogára, mivel e szűk kör csaknem ugyanazoktól a hibáktól szenved, mint én, illetve rosszabb esetben nálam is silányabb teremtmények. Nem állítom, hogy szellemi zenitjük a horizont vonalán egyensúlyoz, mert akkor legalább boldogok lennének. És övék lenne a mennyeknek országa. Nem, egyáltalán nem valamiféle menthetetlenül degeneráltak kóbor gyülekezetéről van szó, pusztán olyanokról, akik a filozófusok, történészek, politikusok és egyéb, a mások szabad gondolatait rabláncra fűzni igyekvő sarlatán sámánok által eléjük varázsolt látszólagos világ rendje szerint élnek, s a tízparancsolatnál is előrébb valónak tartják a "járt utat járatlanért el ne hagyd!" kollaboráns elvét. Tény, a meghunyászkodás ad bizonyos biztonságérzetet, ami mentális egyensúly kialakulásához vezethet, de a részleges vagy totális önmegsemmisítésért túl nagy árat kell fizetni. Vagyis rossz bolt megcsalni önmagunkat. A fenti okok miatt igyekszem minimalizálni ennek a bizonyos szűkebb környezetemnek a születésnapommal kapcsolatos lelkesedését, többször hangsúlyozva, hogy számomra inkább kínos, feszélyező az "ünnepelt" szerepében való tetszelgés. Nem igazán vagyok exhibicionista alkat, bár időnként felcsillan bennem, igaz, inkább a móka kedvéért, a színészkedésre való hajlam. Az apai kreativitás értékes öröksége. A jó öreg Shakespeare írta, hogy "színház az egész világ, s benne szereplő minden férfi és nő". Mára ez a középkori aranyköpés némi módosuláson ment keresztül, s inkább úgy igaz, hogy "cirkusz az egész világ, s benne bohóc minden férfi és nő". Csapongok, mert egymás hegyén-hátán tolonganak bennem az avítt és az avantgárd gondolatok hagymaszagú vagy éppen ondolált hajú katonái, amelyek eszmélésem óta kibékíthetetlenül vívnak lelkem kizárólagos birtoklásáért, azonban tartós győzelmes egyik sem tud felmutatni. Mert amíg egymással bajlódnak, az ütközetek kimenetelébe valahogy mindig beavatkoznak azok az égből bombaként aláhulló új információk és a megértés ejtőernyőjén lágyan alálavírozó friss benyomások, amik borítják az esedékes harci helyzetet. Nos, ennyi bevezető után kicsit sajnálkozom az időm rohamos fogyása felett, hiszen immár egy nappal közelebb kerültem az utolsó 5-össel kezdődő szülinapomhoz, az 59-hez, ami után már csak a 60-as éveim jöhetnek. De nem izgatom különösebben magamat, mert amennyire lehetett, teljes életet éltem. Jutott mindenből: jóból és rosszból, de az élet már csak ilyen. Úgyhogy, az Isten éltessen engem sokáig, legalább addig, amíg meg nem halok! Ami pedig az egyebeket illeti, nos, az anyagi helyzetemben, az Anikómmal közös családi gazdálkodásunkban jelentősebb változás nem állt be. A zuglói Tábornok utca 10-es szám 30 négyzetméteres önkormányzati odújában élünk, ott, ahová tizenegy évvel ezelőtt száműzött egy embertelen nőállat szeszélye. Akinek semmi egyéb nem számított, mint a maga jövőbeni biztos kényelme, és ezért - a gyakorta emberellenes törvényeket kihasználva - engem kis híján földönfutóvá tett, valamint tönkretette a gyerekeimmel való kapcsolatomat. Ez a szeretetre képtelen alja teremtmény tisztában volt vele - hiszen naponta látta, tapasztalta -, hogy életem érzelmi csúcspontját a fiaim születése és cseperedése jelenti, ezért biztos lehetett benne, hogy akkor rúgja belém a legnagyobbat, amikor a fiúk legfogékonyabb életszakaszában elválaszt minket. Remélem, ördögi gonoszságáért egyszer méltó büntetésben részesül, s egy terebélyes rosszindulatú daganattól minimum olyan kínok között fog élve szétrohadni, mint az utálatos anyja, akitől ezt a kapzsi, hitvány természetét örökölte. Tehát a lakás ugyanaz, a berendezés ugyanaz, az anyagiakhoz kötődő lehetőségek hiánya miatt körülöttünk kevés dolog változik, csak az évek cserélődnek gyorsuló iramban. A gyerekeim kvázi elvesztése miatt bennem rekedt apai érzést először a velem éveken át együtt élő Jerry kutyámon, mostanában pedig Csicsán igyekeztem és igyekszem kiélni. Az élete utolsó éveiben a szívembe szeretve visszafogadott apám immár két és fél éve halott, anyámmal viszont elhidegültünk egymástól, több mint egy éve nem tartjuk a kapcsolatot, embernek látszó barátaim nincsenek. Hála Istennek, teszem hozzá, mert akkor attól is félhetnék, hogy ők mikor árulnak el. Úgy látom, erről szól a világ. Ha igaz barátokra gondolok, akkor a kutyáim, Jerry és Csicsa jut eszembe, akiket sokkal többre becsülök a zömmel férges lelkű, kérges szívű embereknél. Kivétel persze akad, ilyen az én szeretett Anikóm, akivel kettesben múlatjuk a szerény lehetőségek keskeny medrében folydogáló életünket,,amelybe azért, akaratunk és szándékunk ellenére, a kelleténél többször fröccsen a külvilág bajaiból néhány mérgező csepp. Együtt, egymást szeretettel segítve túléljük, megoldjuk a gondokat, vagy gyógyulni hagyjuk a múltból magunkkal cipelt sebeket, de nem engedjük, hogy beleszürküljünk a külvilág mind bűzösebb mocskába, noha a könyörtelen tőke által mozgatott világnak láthatóan ez a globális trendje. Legyél tévésorozat-függő konzumidióta, akinek egy-egy Tesco-beli vásárlás vagy a rideg plázákban való céltalan kóválygás a legfőbb kikapcsolódása, légy szótlanul tűrő, rezzenéstelen arccal robotoló rabszolga, akit a pénz beteges megszállottjai az életben maradáshoz éppen csak elegendő járandóság rövid pórázán tartanak, szórakozz és pihenj a pénz irányítói által erősen javasolt módok valamelyikén, egyél-igyál és vásárolj mindig abból, amit az ostoba filmeket megszakító reklámok sulykolnak, és akkor nem lógsz ki a sorból. Egészen addig, amíg egyszer csak rá nem ébredsz, hogy mások rosszul fizetett, lenézett és lebecsült csicskája vagy; fellázadsz, és az addig pislákoló önérzeted fellobbanó lángjánál megvilágosodsz, hogy embernek születtél, és senkinek sincs joga uralkodni feletted, mert ők, a téged rabként tartók épp olyan mulandó senkik, mint te, noha gőgös téveszméjük folytán azt hiszik, hogy a pénzükkel mindent megvehetnek. Na jó, az átmeneti létezést többé-kevésbé, de az életet sosem. És némi elégtételt érezve jót mulatsz a félelmükön, ahogyan ijedtükben elkerekedő szemekkel reszketnek értéktelen létükért, amikor - vagyon ide vagy oda - kéretlenül kopogtat a szigorú kaszás, akinél mindenki könnyűnek találtatik. Szegény gazdagok, szar dolog lehet a kápráztató ragyogásból fejest ugrani a semmi sötét kútjába!  Kelt 2012.11.14.

 

  (Tizennegyedik kötet) Kilenc:

 

  Már négy éve. Épp ma négy éve, hogy egy felejthetetlenül szomorú pénteki napon, délután öt órakor itt hagyott életem leghűbb társa, Jerry haver. Ezekre az emlékező sorokra igazából nem is lenne szükség, hiszen a vén cimbora minden nap velem van, tehát nem mint egy elmúlt életre, hanem mint a mindennapjaim szerves, máig ható társára gondolok vele kapcsolatban. Naponta - különösen a Csicsával megejtett sétáink idején - többször felidéződik nemes tartású alakja, okos kék szemei, s az esti lefekvések alkalmával nem egyszer jut eszembe egy-egy közös vidám pillanatunk. Fizikai voltában ugyan megszűnt (egy urnára való hamu maradt utána a könyvszekrény aljában), de a példa is mutatja, ez semmit sem jelent, mert a szeretettel átszőtt emlékezet valóban legyőzi a halált. Nos, öregem, remélem, bírod türelemmel, amíg a gazdád - vagyis én - a nyomodba eredve rád találok, aztán egy percet sem pihenünk, jövünk-megyünk a végtelen túlvilági mezőkön és az örökké zöldellő erdők szélén. Néha majd versenyt futunk, mert akkor már futni is fogok tudni, hiszen aligha leselkedik rám a szívroham veszélye. Addig is fedezd fel a legjobb sétautat, amit megmutatsz nekem, és többé nem hagyjuk el egymást. Szeretettel gondolok rád, és várj!  Kelt 2012.11.28.

 

  (Tizennegyedik kötet) Tíz:

 

  Levente fiam 28 éves lett. Tegnap, szombaton, december elsején. Isten éltesse a srácot, akit - igazság szerint - egyre kevésbé érzek a fiamnak. Ami nem csoda, hiszen legalább hat éve nem láttam, talán akkoriban válthatott hazát, és húzhatott el egy jobb élet reményében a kis barátnőjével a napfényes Spanyolországba. Leventével kapcsolatban tehát bennem a gyerek kisebb korához köthető képek, úgymint a közös horgászások, autós kirándulások és egyéb, lassan a feledés ködébe vesző, töredezett emlékképek maradtak fenn, ami nem sok. Levente mostanra biztosan nem érzi magát magyarnak, már ha valaha is annak tartotta magát, a szülőhazához való kötődése alighanem erősen fellazult, s meglehet, mára bántó akcentusa alakult ki. Idő kérdése és törve beszéli az anyanyelvét, s nehezen jönnek majd a szájára a magyar szavak. Számomra nagy csalódás a fiú, akinek a világra jöttét oly reménykedve vártam, de ha tudom, hogy ez lesz belőle, eszem ágában sem lett volna utódul nemzeni. Meggyőződésem, hogy az első házasságom felbomlásakor - a hátam mögött - szabályszerűen megvette a sunyi anyja, no persze nem konkrétan a kezébe nyomott készpénzzel (ámbár, ki tudja?), hanem értékes ajándékokkal, meg a meglepően könnyen befolyásolható serdülő fiú hiúságára apelláló hízelgésekkel. S mivel a kisebb öcsi számára a legtöbb esetben a testvérbáty a követendő példakép, egy lendülettel Csabit is sikerült ellenem hangolni. Ezt a húzást nevezik "két legyet egy csapásra" taktikának, ami láthatóan és tapasztalhatóan ezúttal is kiválóan működött. Ennek immáron tizenegy éve, illetve annál is több, hiszen tizenegy éve az engem anyagilag, emberileg és önbecsülés szempontjából totálisan tönkretevő bírósági procedúra végére értünk, miközben a gyermekeim lelkének szisztematikus mérgezése évekkel előbb kezdődött anyai részről. Hát most remélem, jól elvannak ők hárman, a krisztusi szeretet nevében és jegyében példásan kijönnek egymással, mintaértékű, harmonikus kapcsolatban élnek, ahogy az régi szövetségesektől elvárható. Lelkifurdalásuk biztosan nincs. Miért is lenne? A mór megtette kötelességét, a mór elmehet. Hm, anya és két gyermeke. Rokon jellemek, le sem tagadhatnák egymást. Még egyszer: Isten éltessen, Levente! Ez volt az utolsó alkalom, hogy írásban megemlékeztem a születésnapodról vagy a névnapodról. Azért néha gondolok rád, mert egy apának nem olyan könnyű nem szeretni az árulásban bajnok fiát. A vér kötelez. Élj boldogan, akárhol csavarogsz a nagyvilágban!  Kelt 2012.12.02.

 

  (Tizennegyedik kötet) Tizenegy:

 

  Az idei esztendőben, különösen a nyár eleje óta, mintha átok ülne rajtam. Ez persze marhaság: olyan, hogy átok nemlétezik, mindenki csak a sorsát követi. De az már nekem, a megrögzött fatalistának is sok, hogy alig múlik el az egyik cifra történés, máris nyakára hág a mögötte tolakodó következő, úgyszólván lélegzetvételnyi pihenőt sem engedélyezve a cakkosra szabdalódott idegeimnek. Még csoda, hogy mindezek dacára mégsem vagyok - klinikai értelemben - igazán ideges, pedig párszor elszakadhatott volna a cérna. Nincs kedvem felsorolni a nyár óta megesett összes gondot, problémát, úgyhogy csak az utóbbi napok eseményeit elevenítem fel. Igaz, ezek jó része - mint folytatásos családregény egymást követő fejezetei - kapcsolódik a hónapokkal ezelőtti dolgokhoz. Kezdem a szerdával. Este tizenegyre kocsival a reggel nyolctól dolgozó Anikóm elé mentem, aztán, hogy a kicsim a zárásra készülődő Lajos király étteremből kijött a fagyos éjszakába, szokás szerint - és a szokásos útvonalon - indultunk haza. Autóval legfeljebb öt perc a Tábornok utcáig tartó út, még akkor is, ha egy-két piros lámpa közbe sikeredik. A Nagy Lajos király útjáról a közlekedési szabályok teljes betartásával a Mogyoródi útra kanyarodni nem egyszerű dolog. Az igazi fejtörést, évek óta, a Mogyoródi út sarkára telepített, magányosan álldogáló közlekedési lámpa jelenti. Ez hivatott ugyanis a balra igyekvőket ráengedni a Mogyoródi útnak a városközpont felé vezető részére, vagy éppen megtiltani a kanyarodást. Nos, nem húzom tovább az időt, a lényeg, hogy néha bizony a piros jelzés ellenére beveszem a bal kanyart, egészen egyszerűen azért, mert szemből általában ilyen tájt már a kutya sem jön arra. Szerda éjjel is ezt a gyakorlatot követtem, vagyis szabálytalankodtam, bár, igazság szerint nem voltam biztos benne, hogy valóban szabálytalanul járok el, vagy inkább azt a feleslegesnek látszó jelzőlámpát felejtették ott évtizedekkel ezelőtt. Rátérve tehát a Mogyoródi útra, igyekeztem az innen már csak három percnyi járásra lévő otthonunk felé, amikor a visszapillantó tükörben kék és piros lámpák váltakozó villogására lettem figyelmes. Naiv módon siető mentőautóra gondoltam, s hogy mielőbb célhoz érjen, lassítottam és lehúzódtam a járda mellé. Gondoltam, miután elsuhan mellettem, tovább indulok hazafelé. Igen ám, de nem mentő volt az, hanem egy rendőrautó állt be mögém. A bekapcsolt villogóval várakozó autóból két fess, egyenruhás legény pattant ki, s tüstént kérték az irataimat. Még fel sem ocsúdtam meglepetésemből, amit a várt mentő helyett a Ford típusú rendőrkocsi felbukkanása okozott, a magasabbra nőtt közeg, igaz, példásan udvarias tónusban, máris tudatta velem, hogy szabálytalanságot követtem el, hiszen áthaladtam a piros lámpán. Amíg ezt fejtegette, elkérte az irataimat, amit ellenőrzés végett a társa kezébe nyomott. Tíz másodperc múltán a társ részéről csodálkozó felhördülés tudatta, hogy a jogosítványom másfél éve lejárt! Erre már kikászálódtam az ülésből, és a rossz előérzettől sápadtan magam is beszálltam az álmélkodó kórusba. Elsőre úgy véltem, a rendőrök tévednek az irattal kapcsolatban, hiszen a kis plasztikkártya előlapján, a fényképem alatt ott szerepelt a kiállítás éve (2006), és egy sorral alatta a tíz évvel későbbi dátum (2016), amiről egészen addig azt hittem, addig tart a jogsim érvényessége. A rendőrök azonban türelmesen elmagyarázták - mialatt elképedve, kővé dermedve álltam előttük -, hogy a jogosítvány igazi érvényességi idejét a kis kártya hátoldalán apró betűkkel és számokkal teleírt sor tartalmazza. Elemlámpájukkal odavilágítottak, de az olvasószemüvegem nélkül semmit sem láttam. Az első oldalon látható lejárati idő tehát nem a jogosítvány érvényességére vonatkozik, hanem arra, hogyha a jogsim lejár, mint most épp másfél éve, akkor a plasztikot személyi igazolványként használhatom tovább az előoldalon jelzett időpontig. Elfúló hangon válaszoltam, hogy ez alaposan megtévesztő eljárás, hiszen az elsődlegesen jogosítványként funkcionáló irat (a plasztikkártya) frontoldalán nyilván a vezetői engedély adatait kellene feltüntetni, s azokat - kis méretű számok formájában - nem eldugni a hátsó oldalra. A rendőrök, bár az idő múlásával mind megértőbbnek tűntek, hitték is, nem is, amit állítottam, mármint azt, hogy nem tudtam a dokumentum lejártáról. Pedig amíg a régi, harmonikaszerűen összehajtható jogosítványom volt, már két hónappal a lejárat előtt meghosszabbíttattam, nehogy véletlenül kicsússzak az időből. Az egyik zsaru fogta az irataimat, s visszaült a rendőrautóba, hogy számítógépen ellenőrizze, nincs-e érvényben valami eljárás ellenem egyéb közlekedési kihágásból kifolyólag. Amíg a társa a kocsiban ellenőrzött, a mellettem maradt magasabb rendőr közölte velem a hivatalos büntetési díjtételeket, hogy azt mondja: piros lámpán való áthajtás ötvenezer, lejárt jogosítvány ugyancsak ötvenezer. A kocsink túlsó felén ekkor kiszálló Anikómnak keserű szájízzel szóltam át: na, szívem, ez nem a mi évünk! Most már rakhatjuk a fa alá (közeleg a karácsony) ezt az összesen százezret érő bírságot! Díszcsomagolásban! Bánatos hangon mondtam is a még mindig mellettem ácsorgó közegnek, ilyen mocskos, pechhel teli évünk nem volt, mióta élünk. Csapás csapás hátán. Megjegyeztem, hogy másnap (vagyis csütörtökön) vendég vagyok egy kihallgatásra a zuglói rendőrkapitányságon, mivel a nyáron leütöttek (említettem az eljáró zsaruhölgy, V. Zsanett nevét, akit a rendőr, lévén kerületi kolléga, természetesen ismert), azt követően pedig pénteken a Markó utcai bíróságon jelenek meg felperesként, mivel éveken keresztül megsértették a szerzői jogaimat. A remény akkor csillant fel bennem, amikor a rendőr békülékeny hangon félhangosan kérdezgette, most akkor mit csináljunk magával? Elkeseredetten feleltem, hogy leginkább akkor segítene rajtam, ha a helyszínen lelőne (az asszony úgyis mindent örököl), mert már kezdek besokallni a hónapok óta tartó pechszériától. Mire a rendőr elmélázva azt felelte, nem éppen erre gondolt, de... itt lélegzetvételnyi hatásszünetet tartott, mit szólnék hozzá, ha az egészet elsikálnánk egy helyszínen (zsebből zsebbe) fizetett tízezer forinttal? Hű, már ugrottam is a pénztárcámért, s pillanatokon belül átnyújtottam az összeget, miközben a nem remélt pozitív fordulat miatt majd' szétvetett a boldogság! Egy szempillantás alatt visszakaptam az irataimat, paroláztam az elégedetten mosolygó rendőrökkel, akik megígértették velem, hogy a jövőben jobban figyelek a lámpákra, és mielőbb érvényesíttetem a jogsimat. Aztán három másodperc alatt elsöpörtek, én pedig a kedvező fordulattól feldobódva hazaszáguldottam. 

  A zuglói kerületi rendőrkapitányság Stefánia úti székházába csütörtök délelőtt fél tízre kaptam behívót. A három nappal előbb kézhez kapott hivatalos értesítőben gyanúsítotti megnevezéssel szerepeltem, noha az első kihallgatáson még csak tanúként említettek. Ez némileg megkeserítette az életemet, mert arra gyanakodtam, időközben a hátam mögött olyan fordulat állt be az ügyben (lakótársam, bizonyos K. József június elején a házunk udvarán hátulról leütött egy bukósisakkal), amit rám nézve terhelőnek ítéltek. Nem értettem, mi lehetett a rendőrségi titulusomban bekövetkezett változás (tanúból gyanúsított) oka. Kora reggel - a szabadnapos Anikóm kíséretében - elszaladtam a Keleti pályaudvaron lévő két ügyfelemhez, hogy legalább őket letudjam a rendőrségi jelenésem előtt. A behívómon egyórás tárgyalást ígértek, tehát fél tizenegynél korábban nem állhattam munkába, ami előrevetítette, hogy aznap eléggé későn érek haza. Mire Anikóval a kapitánysághoz értünk, láttam, hogy K. József már a porta melletti melegedőben várakozik, őt nyilván nálam valamivel korábbra idézték be. Anikómmal az utcán várakoztunk, mivel nem akartam egy levegőt szívni ezzel a K. nevű gyáva féreggel. Kisvártatva jött érte az a bizonyos V. Zsanett, aki azután negyedórával később engem is beljebb invitált. A kicsim közben, a munkás kézikocsimmal együtt, a melegedőben várakozott. A kihallgatás rövid, alig tíz-tizenöt perces volt, aztán megtörtént az ennél is kurtább szembesítés. Mivel korábban telefonon beszéltem a jövőbeni ügyvédemmel (az Anikóm gyilkos fia mellé anno hivatalból kirendelt neves jogásszal, dr. Cs. Péterrel), a kihallgatás jegyzőkönyvéről, az ügyvéd kívánságának megfelelően, másolatot kértem. A rendőrségi vizsgálat ezzel a gesztussal lezárult, az ügy a bíróságon folytatódik. Anikómmal együtt eltroliztunk a 75-ös járat Hungária körúti végállomásáig (két megálló), ahonnan Anikó hazaindult, én pedig felszálltam az 1-es villamosra, és a Népligetnek vettem az irányt. Amikor leszálltam a villamosról, az utcai hőmérő plusz 2 Celsius fokot mutatott, vagyis csöppet hideg idő járta. Végigszaladtam a járatomon, aztán délután fél négyre otthon voltam. Előbb, mint ahogy azt korábban gondoltam. Az idegi és fizikai megterheléstől olyan fáradt voltam (dolgozott bennem néhány szem reggel bekapott nyugtató is), hogy a gyorsan elköltött ebéd után fejest ugrottunk az ágyba, és csak fél hatkor kászálódtam ki belőle. Ekkor, az előzetes megbeszélésnek megfelelően telefonon felhívtam dr. Cs.-t, akivel megállapodtunk, hogy alighanem a jövő hétfőn találkozunk, hogy megbeszéljük a további teendőket. 

  És akkor jöhet a pénteki menü. Mivel a szerzői jogdíjjal kapcsolatos ügyemben pont délre voltam hivatalos a Markó utcai Törvényszékre, a délelőtt folyamán kényelmesen lejártam azt a kevés kuncsaftot, akiket munkám során ezen a napon fel szoktam keresni. Negyed tizenegyre otthon voltam, helyére raktam a munkás kézikocsit. Mivel a cégemnél előző nap jeleztem, hogy pénteken - hivatalos elfoglaltságom miatt - nem fogok tudni bemenni elszámolni, aznapra már csak a bíróság maradt. A konyhában kicsit még beszélgettünk életem párjával, aztán egy sóhajtással elindultam a jéggé dermedt városba. Háromnegyed délre értem a Markó utcába, az ügyvédem - fene a hidegvérét - pontosan tizenkettőkor futott be. A mintegy háromnegyed órás újabb (immáron negyedik) tárgyalás sok újat nem hozott, a bírónő a végén jelezte, hogy 17-én, hétfő reggel 9-kor ítéletet hirdet. Ezzel mindenki ment Isten hírével a maga dolgára. Én például két metrómegállónyit a Deák térig, ahonnan a rohadt nagy hidegben elgyalogoltam a Régi posta utcai pipaboltig, a Gallwitz-féle dohánykereskedésig. Itt vettem két zacskónyi Erinmore pipadohányt, meg egy sorozat pipaszűrőt (mindezt kereken négyezer forintért), aztán a szélfútta szűk belvárosi utcákon elballagtam a Ferenciek terére, ott buszra szálltam, eljöttem az Astoriáig, ahol metróra váltva a Stadionokig utaztam. Kaland az élet.

  Ma szombat van, az óra délelőtt 11-et mutat. A korán jött kemény téli hideg karakánul tartja magát, az utcákon minden tócsa napok óta vastagon befagyva. Nem ám hártyásan, hanem masszívan, le a talajig. Miután (lejárt jogsi ide vagy oda) Anikómat háromnegyed nyolcra bevittem a munkahelyére, hazaérve melegbe öltöztettem Csicsát, és kivittem egy közepes hosszúságú sétakörre. A Mexikói úti töltésoldalban akkora kábelt fektetett, hogy nem akartam hinni a szememnek. Ahogy a mozgásából megítéltem, a kis tökös cseppet sem fázott, én annál inkább rezegtem, pedig indulás előtt egy rakás rongyot magamra aggattam. Hazaérve a jó meleg otthonunkba, rutinosan átvedlettünk lazább szerelésbe, s mindketten ettünk. Nekem enyhén csípős lecsó járt, Csicsa - a maga röfögő-szörcsögő malac stílusában - főtt húst kajált. Azóta már játszottunk egy jót a kedvenc sodort kötelével. Jelenleg édesdeden alszik a kanapén, én pedig, mint az ábra mutatja, krónikást alakítok. Tinódi Lantos Sebestyén után szabadon. Momentán a küzdelmes hét fáradalmait pihenem ki, és elégedetten üzenem a lakásajtón kívül maradt nyomorult világnak, mindenki csókolja meg a hófehér valagamat! Mennyből az angyal...  Kelt 2012.12.08.

 

  Vége a kilencvennegyedik résznek