ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                                Kilencvenötödik rész

 

  (Tizennegyedik kötet) Tizenkettő:

 

  Tegnapelőtt, kedden délután 5-kor találkoztam reménybeli, büntetőügyekben jártas ügyvédemmel, dr. Cs. Péterrel. Mint korábban írtam, ő volt Anikóm fiának, Ferinek a kirendelt védőügyvédje, innen az ismeretség. Az ügyvéd úrral előző nap telefonon beszéltem, s abban maradtunk, hogy a kelenföldi (újbudai) Bocskai út 12-es szám alatt működő Caffe Zaccban (Zacc Cafe?) jövünk össze. A különös helyszín (gondolom, az ügyvéd úr törzshelye) kiválasztását illetően Anikómnak volt egy előzetes tippje, miszerint az ügyvéd azért nem az irodájában akart találkozni, mert akkor a tőlem óradíj gyanánt elkért pénzből az ügyvédi irodának is juttatnia kellett volna, így azonban, hogy a presszóban szaladtunk össze, tisztán saját zsebre dolgozhatott. Metróval és 4-es villamossal a reméltnél húsz perccel korábban érkeztem, ezért egy ideig lődörögtem a hideg, sötét estében, hallgattam a délutáni csúcsforgalomtól zúgó Bocskai út szakadatlan morajlását, melegség után vágyva fel-felpillantottam a barátságos fényű lakások behúzott függönyeire, s csaj öt perccel öt előtt léptem be a parányi helyiségbe. Cs. úr már ott volt, az egyik magas bárszéken ülve iszogatott, s bár korábban még nem láttam őt, mindjárt kiderült, mi vagyunk azok, akik egymásra vártak. Az 50-55 év közötti ügyvéd úr konyakos poharat szorongatott a kezében, én egy üveg kólát rendeltem, amikor helyet foglaltunk a hat asztalka egyikénél. Rajtunk kívül nem volt vendég. Az előző napi telefonálás alkalmával az ügyvéd úr köntörfalazás nélkül közölte, hogy az óradíja húszezer forint, ha pedig nem töltjük ki az időt, akkor tizenöt, ha átlépjük, arányosan több. A szimpatikus fickó értelmesnek, a szakmáját kenő-vágó embernek látszott, de az első öt perc után azt is észrevettem, hogy az én piti kis ügyemhez nem igazán fül a foga. Biztosan nagyobb falatokhoz szokott, amit igazolni látszott, hogy amikor egy ízben megszólalt a mobilja, s a vonal túlvégéről valami újabb gyilkossági eseményről értesítették, azonnal tűzbe jött, látszott, hogy az efféle kemény, valószínűleg nagyon jól fizető esetekben érzi elemében magát. Ehhez képest az, hogy valakit lecsapnak egy bukósisakkal, bakfitty. Azért kihasználtuk az egyórás időkeretet, beszélgettünk az esetemről, de éreztem, rossz helyen kopogtatok. A végén tizenötezerrel szegényebben távoztam, mivel - mint ő fogalmazott - olcsóbban számította meg a beszélgetést, mert irodán kívül jöttünk össze. Egy használható tippet mindenesetre adott, azt, hogy a sérüléseimet némileg lekicsinylő bűnügyi orvosi szakvélemény cáfolataként nyújtsam be a szaglásvesztésemet igazoló, július végén kelt dokumentációt, amit az Örs vezér téri rendelőben készítettek. Ezt másnap, szerda délelőtt megtettem, amikor elmentem a Szugló utcában található XIV-XVI. kerületi ügyészségre, ahol beadtam az ügyvéd által javasolt papírokat. Ezzel viszont kimerítettem a lehetőségeimet, innentől fogva az ügyészség joga elbírálni, hogy június elején az udvarunkon puszta garázdaság vagy annál erőszakosabbnak minősülő cselekmény történt.  Kelt 2012.12.13.

 

  (Tizennegyedik kötet) Tizenhárom:

 

  Ma reggel kilenc órára a Markó utcában kellett lennem, mivel a múltkori alkalommal a bírónő erre az időpontra ígért ítéletet. Ott volt a helyem, noha állítólag elég lett volna az ügyvédnek jelen lenni. Az alperesi oldal részéről egyedül B. Sándor, a beperelt Arcanum vezérigazgatója jelent meg, az ügyvédje nélkül. Egy szó mint száz, a bírónő öt percben előadta a verdiktet: a szerzői jogaimmal bő évtizeden át visszaélő Arcanum pervesztes, ami azt jelenti, hogy jönnek nekem 762.000 forinttal, plusz ennek négyéves (2008-2012) kamatával. Ami ötszázalékos átlagkamat esetében a négy évre mintegy 160.000 forintot ad ki, a két összeg pedig együttesen körülbelül 920.000-et kóstál. Igaz, a megítélt összeg a felét sem éri el a per elején követelt kétmilliónak, de ezzel is nagyon elégedett vagyok. Csak már lenne a bankszámlámon! Ami egyelőre nincs, mármint bankszámlám (hol volt nekem annyi lóvém, hogy bankban tartsam?), de a cél érdekében majd nyitok. A néhány perces jogi aktus végén ügyvédemmel, dr. P. Bélával máris a bíróság folyosóján beszélgettünk, miközben a ragyás képű B. úr csendben elhúzott mellettünk. Néhány kérdést tettem fel az ügyvédemnek: például mi várható, ha alperesi részről esetleg fellebbeznek az ítélet ellen? Erre az volt a válasz, hogy megtehetik, csakhogy ennek rájuk nézve nagy a kockázata, merthogy ez a jogi lépés kétélű fegyver, ugyanis a másodfokú bíróság talán lejjebb viszi az összeget, de ugyanolyan eséllyel emelheti is a mostanihoz képest. Dr. P. megítélése szerint a bíróság által meghatározott összeg nincs olyan jelentős, hogy egy cégvezetőnek emiatt érdemes lenne kockáztatnia. A tárgyalóteremben a bírónő azt ígérte, hogy az ügyvédek - az enyém és B.-é - január tizedike táján kézhez kapják a ma felolvasott ítélet másolatát, s a kézhezvételtől számított tizenöt napon belül fellebbezhetnek (mi biztosan nem fogunk). Ha ezt elmulasztják, a mostani döntés azonnal jogerőre emelkedik, s B. úr máris csengethet. Egy összegben. Ha viszont fellebbeznek, akkor azzal tovább nyújtják az eljárást, ugyanis a bíróságok túlterheltsége miatt a jövő nyár vége előtt aligha lesz belőle valami. Ehhez a részhez annyit fűznék hozzá, hogy az ítélet hirdetésekor B. úr sem látszott elégedetlennek (lopva figyeltem az arcát), végül is, kétmillió helyett a perelt pénz felét sem tartozik fizetni, tehát esélyes, hogy nem lesz fellebbezés. Majd meglátjuk. A bíróság továbbá döntött, hogy a bírói eljárás mintegy 114.000 forintos költségét a felperes és az alperes között megosztja, vagyis B. és én is 57.000 forintot pengetünk be Justitia kasszájába. Nagyjából ennyi. Ügyvédemmel közben kiléptünk a bíróság épületéből, az utcán búcsúzóul kezet fogtunk, és a kölcsönös ünnepi jókívánságok elhangzása után mindenki ment a dolgára. Én - miután a metró felé haladva, telefonon beszámoltam Anikómnak a reményekre jogosító fejleményekről - igyekeztem haza, mert fél tízre járt, s még dolgoznom is kellett. Otthon gyorsan magamhoz vettem a BKV-jegyek nehéz kilóit tartalmazó gurulós kiskocsit (a jó öreg banyatankot), megsimogattam a hirtelen visszatérésemből mit sem értő Csicsa okos buksiját, és belevetettem magam a melóba. A kései kezdéshez - és a péntek reggel rám tört megfázásom ellenére (a megfázással járó undok borzongásaim ellenére délután fél hatra muszáj volt megjelennem a Nemzeti Múzeum melletti Múzeum utcában, mert a cégem itt, a Kossuth Klub első emeleti dísztermében tartotta az év végi záróbankettjét) - képest déli egy órára már a cégem Lobogó utcai központjában voltam, ahol elszámoltam a napi bevétellel, s jöttem haza.  Kelt 2012.12.17.

 

  (Tizennegyedik kötet) Tizennégy:

 

  Apám ma lenne 84 éves. Azonban bő másfél éve halott, 2010 áprilisában érte utol a végzete. Ő már abban a halandó ésszel felfoghatatlan világban van, ahol nem kell felelni az elrontott pillanatokért. Ugyanis nincsenek pillanatok, csak örökkévalóság. De nekem, egyetlen élő leszármazottjának, a fiának hiányzik, ami azt jelenti, hogy az öregem emléke bennem él. Hej, te keserves élet, de meg tudod tréfálni a gyanútlan embert! Többnyire gonosz vagy, mégis szeretnem kell téged, hiszen kényszerű szeretetem révén önmagamat védem. Úgy tapasztalom, az érzelmek szerepe arra korlátozódik, hogy minél rafináltabb módszerek által megkeseredjék ez az amúgy sem fenékig tejfel földi lét. Apám egy népes kisnemesi család, a Misky-família (családnevünknek ez az eredeti írott formája) legkisebb sarjaként 1928. december 18-án született a Szatmár vármegyei Fehérgyarmaton. Egy időutazás keretében szívesen megnézném a mára jelentős kisvárossá erősödött települést akkori, közel nyolcvan évvel ezelőtti állapotában. Általános iskolás koromban, vagyis 1960 és 1968 között többször nyaraltam ottani rokonainknál, kivált apám Erzsi nővérénél, aki Károly nagyapám halála után a Temető (ma Deák utca, de a szocializmusban Rózsa Ferenc utcának is hívták) utcai szülői házban maradt. Akkoriban Fehérgyarmat - és az egész, alföldi jellegű Tisza-Szamos-Túr régió - még előtte volt a nagy, csaknem mindent romba döntő 1970-es árvíz tragédiájának, s én gyerekfejjel sok-sok régi magyar parasztházat láthattam, amiknek mára csak az emléke maradt meg. Pedig Misky Gyula - apám - gyerekkorában ezeknek a vén parasztházaknak az árnyékában és oltalmában cseperedett, ezek között játszott és ezek körül csavargott a hasonszőrű barátaival. Kölyökként többnyire itt, a szőlőlugasos, tornácos kis kúria, s az épületet övező kert, s e belső kerthez szélről csatlakozó tyúkól, disznóól, kukoricagóré által határolt tágasabb területen fordulhatott elő. Meg hátul, a környék házainak mindegyike mögött hosszan elnyúló, végtelennek tűnő almáskertek mélyén, ahol nem csak pirospozsgás gyümölcs, de harsány rigófütty, méla gerlebúgás és lombzizegtető, álomszárnyú szellő is termett. S apám itt, a régmúlt homályába süllyedt Fehérgyarmaton járta ki az elemi iskola garabonciás éveit. (Középiskolába már az időközben visszacsatolt Szatmárnémetibe járt.) Valamint azokon a nyikorogva dülöngélő szekerek által használt, a nyári szárazságban porban fuldokló, esős időben sártengerré változó utcákon jött és ment, ahol a reggel legelőre hajtott, s este onnan visszatérő tehenek lába térdig süppedt a hideg iszapban. Vajon hogyan szólították a szülei és a nővérei, ha valamit közölni akartak barna szemű fiúkkal, kisöccsükkel? Például: Gyuszi, Gyuszika, készen van az ebéd, gyere elő a kertből? Vajon milyenek lehettek apám kisgyerekkori arcvonásai, mik voltak a kedvenc játékai, mikor kezdett el oda-odagondolni az előtte álló élet fontosabb teendőire? Komoly, átlagos, vagy inkább virgonc, túl eleven gyereknek számított? Akkori bevett szokás szerint a zsenge korú fiúgyermekek egészen rövidre nyírt hajat viseltek. Vajon apám sűrű, barna haja kiszőkült valamelyest egy-egy hosszabb nyár végére, iskolakezdésre? Hm, minden elmúlik. Úgy tűnik, csak a változás örök.  Kelt 2012.12.18.

 

  (Tizennegyedik kötet) Tizenöt:

 

  A karácsonyos túl is lennénk. Nem volt nagy durranás, de miért lett volna, amikor Anikómmal ketten eddig száz évet bírtunk összeélni. Ebből és 58-at. És még egy felet. Nem vagyunk már gyerekek, a Jézuska nem nekünk hozza a csillogó-villogó ajándékokat. 24-én délelőtt Anikóm nekilátott sütni, én addig feldíszítettem a műkarácsonyfánkat, ami végül egészen pofásra sikerült. Hogy aztán a nagy pénzszűke ellenére mégis kerüljön valami a fának hazudott műanyag holmi alá, Ani vett nekem egy itthoni viselésre szánt, jó kis mackónadrágot és egy valószínűleg jó illatú (a nyári sérülések miatt nem érzek semmiféle szagot) sprét. Én neki négy doboz cigarettát bírtam vásárolni, momentán ennyire tellett a keretből. Lesz ez jobb is, de most így állunk. Délután, hosszas tépelődést követően, felhívtam anyámat, hogy boldog ünnepeket kívánjak. A szerencsére rövid, talán egyperces beszélgetést átszőtte némi lágyan lengedező feszültség, s a megkönnyebbüléstől nagyot sóhajtottam, amikor letettem a mobilt. Anyám különben jól van, a macskája társaságában nézi a tévét. Az idén ötnaposra sikerült a karácsony körüli pihenőidőm, s a kétnapos (csütörtök és péntek) munka után Szilveszter körül ismét öt napot leszek itthon. Ma van péntek (reggel), dél körül elszámolok a cégemnél, aztán legközelebb január 3-án, csütörtökön állok munkába. Az meg már 2013 lesz. A 2012-es év összességében rosszul sikerült, kevés sikert, sok kudarcot hozó esztendő volt. Hogy mit hoz a jövő? Honnan tudnám?  Kelt 2012.12.28.

 

  (Tizennegyedik kötet) Tizenhat:

 

  Szombaton, január 12-én Anikómat elvittem kocsival Márianosztrára, a sitten ülő nagyobbik fiához látogatóba. Reggel háromnegyed hatkor hideg, de tiszta időre ébredtünk, a havas bundát viselő Visegrádi-hegység mögött bujkáló Nap akkor lövöldözte égnek az első fénynyilait, amikor nyolc óra előtt néhány perccel beestünk Szobra. Az odáig tartó, körülbelül 80 kilométeres távot az M2-es autóúton, illetve erről Vác után lekanyarodva a parti településeket átszelő, öreg 12-es úton tudtuk magunk mögött. Mivel a börtönbeli látogatási idő kilenckor kezdődött, egy csomó időnk maradt. Ezt részben a kihalt Duna-parton való sétával és fotózgatással ütöttük el (festői, ugyanakkor misztikus látványt nyújtott a fagyos levegőbe füstszerű páraoszlopokat lehelő folyó), részben a közeli ABC-ben tett rövid látogatásunk révén. Fél kilenc után már a börtönépület melletti parkolóban voltunk, háromnegyedkor Anikóm beállt a mindenféle emberi söpredékhez érkező rokonok népes táborából álló sorba. Tíz óra után tíz percig - a járó motorú autó fűtött mélyén - egyedül múlattam az időt, főként a még a nagymarosi benzinkútnál vett Magyar Nemzet olvasásával. Ilyenkor, hétvégente, vastagabb és tartalmasabb az apám jobboldali szellemisége révén rám testálódott napilap, mivel szombatonként terjedelmes kulturális melléklettel jelenik meg. Anikóm kijövetele után máris Pestnek fordultunk, de visszafelé jövet nem az unalmas autóúton, hanem a Vácot, Sződligetet, Gödöt és Dunakeszit átszelő régi országúton haladtunk. Dunakeszin megkerestem a két éve egyszer már lefotózott hősi emlékművet, amit kissé nehezen találtam, ugyanis az emlékműnek helyet adó tágasabb tér és a mögötte emelkedő templom közé az idők folyamán kisebb lakópark épült, ami némiképp megváltoztatta a környék összképét. Szerencsére az első világháborús emlékmű jelentősége, hangsúlyozottsága mit sem veszített e mögöttes beépítéssel. Innen a szomszédos, öt kilométerre eső Fótnak fordultunk, s ott is újabb fényképekkel egészítettem ki a polgármesteri hivatal előtti kőkatonáról készült korábbi felvételeimet. Addigra egészen beborult a reggel oly csodásan makulátlan égbolt, és sejteni lehetett, hogy még aznap elered a hó. Ez késő délutánra be is jött. Fótról az M3-as fővárosi bevezető szakaszára tértem, s húsz percen belül a Tábornok utcánál voltunk. Hazaérkezésünk után rögtön kivittük sétálni Csicsa kutyánkat, aztán Anikóm nekiállt rántott halat sütni. A finom ebédet követően ágyba ugrottunk, s öt óráig vígan szunyáltunk.  Kelt 2013.01.14.

 

  (Tizennegyedik kötet) Tizenhét:

 

  Ha lassan is, de közeleg a tavasz, ami nálam március elsejével veszi kezdetét. Addig 39 napot kell még valahogy túlélni, ami, tekintve az életemből eddig eltelt évek, hónapok és napok váratlanul hosszúra nyúló sorát, nem lehetetlen. Ilyenkor a déli féltekén (Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Amerika, Dél-Afrika és egyebek) a nyár kellős közepén járnak, tombol a hőség, éjjel-nappal felettébb nagy mértékben fogynak a behűtött sörök és üdítők, de azért mégis lassan-lassan kifelé tartanak a jóból. És most megint mi, azaz a Föld északi fele következünk. Ezzel a szöveggel, és ilyesféle gondolatokkal tartom magamban a melegebb és szebb jövő reményét, hiszen, ha nem tenném, rég depresszióba zuhantam volna. Amire - amúgy - majdnem mindenkinek oka lenne a mai, erkölcsileg széthullott, politikailag a kölcsönös gyűlölködésig megosztott, az anyagi helyzet javulása tekintetében reménytelenül álló Magyarországon. Kinek ezért, kinek azért támad olyan érzése, hogy az ág is húzza, de nagy általánosságban nem jól megy a szinte rabszolgasorban tartott emberek sora. Pedig a sajtón és egyéb médiumokon keresztül nap mint nap a képünkbe hazudják, hogy a többi európai kultúrnemzet kebelén megpihenve micsoda remek demokráciában élünk, s milyen frankó mindannyiunknak, mivel 24 éve végleg (?) magunk mögött tudhattuk a kádári önkényt, levethettük a szocialista berendezkedéssel járó rabigát, miegyéb. Ehhez képest a város szinte minden utcája, tere és aluljárója be van kamerázva, s a nap huszonnégy órájában nyomon követhetik, merre megyünk, kivel találkozunk, s meddig vagyunk vele. A hatóságok a mobiltelefonokat simán lehallgatják, használójának térbeli koordinátáit simán bemérik, a számítógépes üzeneteket engedély nélkül elolvassák, az ember fia és lánya, ha bizalmas témában akar valamit közölni, jobban jár, ha személyesen mondja el a másiknak egy elhagyatott parkban. A mesterségesen teremtett látszat mindenütt a bőrünkön tapasztalt tények fölébe kerekedik, s a súlyos ellentmondástól az emberek zöme ideges lesz.

  (Az össznépinek nevezhető idegeskedésből tegnap magam is kivettem a részem. Történt, hogy miután Anikómat szombat reggel elvittem munkába, hazajőve máris indultam Csicsával a kötelező hétvégi nagy sétára. Addig csatangoltunk a behavazott utcákon, mígnem a Francia útnak a Mogyoródi és az Egressy út közé eső, igencsak elhagyatott szakaszára értünk. A vasúti töltéssel párhuzamosan futó aszfaltozatlan, sáros, kátyús, havas földút szélén egyelőre egyetlen nagyobb épület áll, az évek óta késznek látszó, azonban átadásra ki tudja mikor kerülő lakóháztömb, amely az elhanyagolt Francia út, Mogyoródi út és Zászlós utca által határolt területen látható. Mögötte viszont, az Egressy út irányába tekintve, kétszer ekkora terület húzódik parlagon, beépítetlenül, gazosan. A Francia útnak ez a földes része újabban a környékbeli kutyások kedvelt sétaterepe. Most is, alighogy elindultam rajta a pórázon tartott Csicsával a Mogyoródi út felől, látom, hogy tőlünk úgy harminc méterre meglehetős termetű fekete eb jön velünk szembe, póráza sehol, középkorú, testes gazdája mögötte tíz méterrel lemaradva. Ahogy közelebb értünk egymáshoz, a hónom alá kaptam az egy kis rapid keménykedésre mindig kapható ebemet, mivel tapasztalatból tudom, hogy először barátságosan szaglássza az elé kerülő idegen kutyákat, aztán váratlanul nekik ugrik. Miután szembetűnő volt a Csicsa bébi és a fekete, körülbelül harminckilós keverék közötti súly- és erőkülönbség, a békesség kedvéért inkább kitértem volna az útjából, de a vizsla és talán rotweiler keverék csak közeledett felénk, s nem tudhattam, miféle szándékkal. A gazdája (akinek apró, közel ülő malacszemein s túlnyomásos véredényektől pókhálós arcán látszott, hogy serdülő kora óta minden bizonnyal olcsó borból készült fröccsökön és szaftos pörkölteken szocializálódott) lassan utolérte a néhány másodpercre bizonytalanul megálló kutyát, s közben foghegyről odavetette, hogy ne féltsem az ebemet az övétől, nem bántja. Annyit válaszoltam az emberi faj e páratlanul sikeres IQ-bajnokának, hogy sajnos az enyém e téren annál kezdeményezőbb. Már elhaladtunk egymás mellett, néhány méterrel magunk mögött tudtuk a vastag pórázt a kezében lóbáló bunkó gazdát és erős kutyáját, de nem hagyhattam ki, hogy félhangosan ne fűzzek annyit a dologhoz, hogy azért legalább erre a pár méterre megköthette volna a vérebét. A szelíden feddő mondattól rögvest felpaprikázódott pali az addigi magázásról mindjárt a sértőnek szánt tegező módra váltott, s addig hepciáskodott, amíg vissza nem fordultam (még mindig hónom alatt tartva a feltűnően visszafogott Csicsát). Szó szót követett, mindketten egyre idegesebbek lettünk. A gutaütéstől fenyegetett, vöröslő fejű pasas átment fenyegetőzőbe, hogy így meg úgy, jól megver, amit - tekintettel a múlt nyáron ért méltatlan sérelmemre, az orvul leütésemre - nem hagyhattam annyiban. Engem többé nem aláz meg senki, se szóval, se tettel. A fenyegetés hatására most már nekem is elborult az agyam, s ha nincs ott a kutyája, akiről nem tudhattam, mennyire védi a gazdáját, már térden rúgtam volna. De a fekete eb ott állt közöttünk, és sejtelmem sem volt, támadó szándékkal méreget-e, vagy csak nem tudja mire vélni a kölcsönös hangoskodást? A manus eközben rájöhetett, hogy a kutyája jelenléte némi biztonságot nyújt számára, s lényegében a tanácstalan eb háta mögé bújva fröcsögött tovább. Teljesen elvesztette az önkontrollját. Aztán pillanatokon belül én is, és a kabátzsebemben tartott összecsukható bicska után nyúltam. Kikaptam a jobb oldali zsebből, begyakorlott mozdulattal szétnyitottam - hónom alatt az esethez bús pofával asszisztáló Csicsával -, és a hegyesre köszörült kés láttán megszeppent ürge felé léptem. Aki hátrálni, s ijedtében hadonászni kezdett a bőrpórázzal, többször lendületesen felém sújtott; nyilván rájött, hogy ideje komolyan venni a helyzetet. Nem akartam megsebesíteni, legalábbis abban a helyzetben nem, de ha tovább ingerelt volna, lehet, hogy életem legnagyobb baklövését elkövetve megszúrom. Szerencsére a fazon, szemeit le nem véve a fenyegető pengéről, pillanatokon belül sietősen távozóra fogta a lépteit, a kutyája játékosan fel-felugrálva üldözte, gondolom, azt hitte, játszik vele a gazdi. Mobiltelefonnal a kezében, már biztonságos távolból, a Mogyoródi út széléről ordítozta vissza, hogy most jól felhívja a rendőröket, és bevitet. Ennek ellenére sürgősen kámforrá vált a vasúti híd alatt-mögött, s vele eltűnt a kutyája is. Viszont időközben nekem is sürgőssé vált a helyszínről való távozás, nehogy tényleg kijöjjenek és elkapjanak a rendőrök, mert akkor nemcsak ezzel az üggyel égetem meg magamat, méghozzá igen csúnyán, hanem az ügyészség előtt is teljesen hiteltelenné válok a múlt nyári affér - a bukósisakkal való leütésemre célzok - kapcsán. Így aztán a szokásosnál aktívabb sétára ösztökélt Csicsával gyorsan átvágtunk az át nem adott lakóépület mögötti tágas, hófedte térségen, és a legrövidebb útvonalon haladva, időnként óvatosan körülnézve, hazaértünk. Azt hiszem, itt az ideje, hogy félni kezdjek magamtól. Vagy legalább komoly önvizsgálatot tartsak. Orvossal hiába vizsgáltatnám magam, hiszen körülbelül három hete kaptam kézhez a jogosítvány meghosszabbításához szükséges leletek eredménylistáját, s mind az EKG, mind a részletes vér- és vizeletvizsgálat tökéletes eredményt mutatott, a 43-féle analízis mindegyike belső szerveim remek fizikai állapotára utalt. Ami - 59 évem függvényében - őszintén meglepett, de nagyon szeretem az ilyen meglepetéseket.)

  Aki beosztottként dolgozik, örülhet, ha a napi műszak végén nem hívja félre a főnök, s köszöni meg az addigi munkáját, mondván, őszintén sajnálja, de másnaptól nem tart rá igényt. S mivel a még aktív munkásemberek zöme nem szeretne nincstelen állástalanként az utcán tengődni, s a többség a családját is félti az országra fenyegető árnyként boruló nyomortól, az utóbbi években úgyszólván elviselhetetlenné vált a társadalmi feszültség, ami kizárólag az alkalmazottakat eddig is buzgón kizsákmányoló vállalkozók malmára hajtja a vizet, akik olyan alacsonyan tartják az alkalmazottak havi bérét, hogy az már szégyen. (Orbán Viktor 2010-es leghangzatosabb választási ígérete úgy szólt, hogy a Fidesz hatalomra kerülésével - ez megtörtént, méghozzá imponáló arányban - egymillió új munkahely teremtődik az országban. Azóta eltelt bő két és fél év, s a következő országgyűlési választásra jövő áprilisban kerül sor. Ehhez képest a kormány egy hónapja, karácsony előtt azzal dicsekedett a napilapok hasábjain, hogy sikerült negyvenezer álláshelyet létrehozni. Két és fél év alatt! A fennmaradó kilencszáz-hatvanezret - gondolom én, barom - a következő szűk másfél évben akarják összehozni. Hogy hazugságban ne maradjanak.) Az itthoni alkalmazotti átlagbérek a nyugat-európainak épphogy a harmadát érik el, s miközben a fizetéseket elképesztően alacsony szinten tartják, addig minden, amiért fizetni kell (rezsi, városon belüli és kívüli utazás, élelmiszerek ára, gáz és villany, kocsifenntartás, ruházkodás, a gyerekek iskoláztatása stb.) már az Európa gazdagabbik felében élő polgárok pénztárcájához van mérve. Ennek a kizsigerelő pénzügyi technikának köszönhetően a magyar családoknál - a kötelezően befizetendő számlák és egyéb, elkerülhetetlen kiadások után - alig marad több, mint amennyi az életben maradáshoz elegendő, azaz enni és inni is csak azért tudunk, mert ha legyengülünk vagy meghalunk, akkor ki termelné meg ezeknek a pénzfaló sáskáknak a profitját? Nem adnak okot a derűre a határainkon túlról beszivárgó hírek, információk sem. Az Európai Unió, amelynek közel tíz éve lettünk tagja, egyre rosszabb formát mutat. Legfőbb hibája, hogy a jelek szerint képtelen kezelni azt a két és fél éve tartó gazdasági válságot, amit az amerikai és európai bankok okoztak a mértéktelen hitelkihelyezéseikkel, illetve a fedezet nélküli pénzügyleteikkel. Ezenkívül morális vonatkozásban is mind különösebb dolgokat művelnek a brüsszeli központban lófráló öltönyös nagyfiúk. Például néhány éve fogadták el az Európai Unió új alapokmányát, amelyből több tagállam nyomatékos kérése ellenére kimaradt a keresztény gyökerekre való bárminemű utalás. Európa pedig attól az, ami, hogy a maga idején vallási tekintetben Róma (pápa) - és kisebb mértékben a Bizánc - által képviselt keresztény hithez kötötte magát, enélkül már az iszlám lenne errefelé az úr. Vagy a zsidó. Jut eszembe, zsidó! Az utóbbi esztendők szembetűnő európai trendje a zsidó holokauszt, vagyis a második világháború idején a náci munkatáborokban meghalt, elpusztított zsidók szenvedéstörténetének immár csaknem vallási szintre való emelése, kultikussá tétele. A diaszpórában élő európai zsidóság pár év alatt érinthetetlen fajjá avanzsált; az öreg kontinens zsidósága, különösen az annak magasabb szintű pénzügyekkel (bankszféra) foglalkozó, illetve a tömegek politikai gondolkodását befolyásolni képes médiumokban érdekelt része külön kaszttá manifesztálódott, amihez képest a többi európai nép legfeljebb a pária szerepét játszhatja el. Ezt a különös, a hányáshatárig visszatetsző helyzetet szintén az Unió befolyásos tisztségviselői (vélelmezem, maguk is izraeliták) hozták össze, gondolom, az érzelmi motiváción kívül bizonyos anyagi ellenszolgáltatások fejében. Ennek hazai következménye lett, hogy két éve itthon is tilos (!) a hivatásos történészek közt is örök vitatémául szolgáló (nincs egyezség az áldozatok száma és egy sor egyéb fontos dologban) holokauszt tagadása, jelentőségének csökkentése, az emberiség történelmében való egyedülállóságának kétségbevonása. Az "elkövető" jogkövetkezményként akár három év börtönnel számolhat, ha népesebb társaság előtt például olyasmit talál mondani, hogy - fejet hajtva az ártatlan áldozatok előtt - nem érdekli a holokauszt témaköre, mivel ő maga nem vett részt a népirtásban, tehát jogi felelősség nem terheli, a dolog morális megítélését pedig bízzák rá. A fél Európai Unióban ugyanígy büntetik a tagadókat, a másik felében viszont nincsenek büntetőszankciók. Egyelőre. Az utóbbi években nem telik el úgy hét, hogy ne tartsanak valamiféle, nagy publicitással járó holokauszt megemlékezést ebben az országban, pedig lenne itt sürgősebben megoldandó feladat bőven. Az Uniónak a homoszexuálisokhoz való viszonya szintén kezd a többség idegeire menni, mivel nagyon úgy tűnik, hogy valakik az abnormálist akarják normálisnak láttatni, elfogadtatni, miáltal a normális szélsőségessé, vagyis hivatalból üldözendővé válik. Szóval, ebben a mai világban sehol sincs nyugalom, nagyon úgy fest, hogy a népeket az orruknál fogva vezető pénzügyi-, média- és politikai lobbi újból össze akarja ugrasztani a mesterséges módon felhergelt embereket, hogy aztán ő profitáljon a mindig jó biznisznek számító háborúkból.  Kelt 2013.01.20.

 

  (Tizennegyedik kötet) Tizennyolc:

 

  Idáig nem akartam írni róla, mert kinek van kedve az igazság feszegetéséhez akkor, ha az kellemetlen részeket is tartalmaz, de valahogy kikívánkozik belőlem Anikóm utóbbi hónapokban viselt dolgainak, megnyilvánulásainak a kritikája. Eddig ahányszor említést tettem róla, mindig pozitív összefüggésbe helyeztem életem párját, de úgy érzem, ideje felhagyni a csalárd struccpolitikával, és szembenézni az összetettebb valósággal. Anikóm néha bizony úgy viselkedik, mint az új környezetbe került oroszlánkölyök, aki jó darabig megszeppenten, alkalmazkodást színlelve téblábol a számára idegen terepen, ő a megtestesült szelídség és szerénység mintaképe, de mihelyt jobban kiismeri magát, kezdi tágítani lehetőségei szűknek érzett körét. Ami önmagában még nem lenne olyan nagy baj, csak a stílus, csak azt feledném! Megfigyeltem, amikor nem dolgozik és itthon van, előbb-utóbb feltétlenül vitára kerül sor köztünk, ami - köszönhetően mindkettőnk temperamentumos vérmérsékletének - olykor eléggé éles és hangos szóváltássá fajul. Vitára pedig mindig van ok, hiszen az én kicsim meglehetősen trehány nőszemély: széthagyja maga után a szépítkezőszereit, a konyhaasztalon felejti a csikkekkel félig teli hamutálcát, olykor teli a mosogató az ételmaradékos tányérokkal, stb. Nem nagy dolgok, de napi szinten, óránként ismétlődve már-már a szándékosság gyanúja merül fel az emberben. Sírba visz az éjjel-nappal aludhatnékával, amit a munkával kapcsolatos túlterheltséggel indokol. Van benne igazság, hiszen - beosztástól függően - hetente három vagy négy napot úgy melózni, hogy reggel nyolckor már ott van az étteremben, s éjjel tizenegyig jóformán meg sem áll, nos, ez még egy életerős férfinak is megterhelő lenne. Tehát amikor itthon tartózkodik, szinte minden délután ledől aludni, amivel megint nem lenne baj, ha nem akarna kora délután háromtól este hétig fetrengeni. Újabban nem hagyom, hogy ennyit lustálkodjon, s valami ürüggyel felkeltem két-három órányi alvást követően. Igen ám, de az én kicsim így is szépen kialussza magát, s este kilenc-tíz óra között, amikor általában én szeretnék falnak fordulva szunyálni, tévézni kezd, s megnéz bármiféle gagyi amerikai marhaságot, merthogy nem álmos. Az igaz, hogy a többször, nyomatékosan előadott kívánságom végre beérni látszik, s az esti filmek alatt nagyjából lehalkítja az átkozott masinát, de amilyen rossz alvó vagyok, az első filmbeli élesebb hangra éber leszek, s van úgy, hogy hajnali négyig kénytelen vagyok a legalább némán működő számítógép előtt ücsörögni. Ő meg közben megint édesdeden szundít a puha ágyban. Többször előfordult ilyesmi. Ami Anikóm tévézési szokásait illeti, nem különb a helyzet akkor sem, ha éppen nem alszik délután, mert ha rajta múlna, vakulásig meresztené a szemeit a villódzó fény felé. Ilyenkor úgyszólván megdermed, mint nyúl az éles reflektorfénytől. Ráadásul miket néz! Halálian idegesítő női szinkronhangok által szétvisított ócska folytatásos teleregények ezerhuszonnyolcadik részét, vagy unalomig ismételt főzőcske műsorokat, netán elkényeztetett amerikai picsák undok nyafogásait a trendi ruhakölteményeket és a legfrissebb sminktechnikákat bemutató adások műsorvezetőiként. S még Anikómnak áll feljebb, ha nem bírván az élesen kényeskedő hangok életidegen káoszát, megkérem, tegye kissé takarékra azt a kurva tévét, mert más is él ebben a lakásban, nem csak ő. Apropó, lakás! Anikómat, ha nem is a szarból, de az örökös albérlet-létből vakartam ki, amikor bő négy évvel ezelőtt magamhoz költöztettem a Tábornok utcába. Még házasok sem voltunk, hiszen csak a következő év nyarán mondtuk ki a boldogító igent. Az én drágám sem akkor, sem azóta nem adta tanújelét, hogy különösebben hálás lenne ezért a nemes gesztusomért, s nem egyszer még ő szapulja a valóban öreg, felújításra rég megérett lakást, meg az egész házat, amiben lakunk. Az igaz, hogy a szomszédaink - ritka kivételtől eltekintve - eléggé rongy emberek, de ezt a megalapozott véleményt függetleníteni kellene attól a nem lebecsülendő ténytől, hogy itt legalább biztos fedél van a fejünk felett (amíg rendesen fizetjük a lakbért és a közüzemi számlákat), s bár csak 30 négyzetméter élettér jutott nekünk, azért nem a legrosszabb körülmények között élünk. A szomszédait meg nem válogathatja meg az ember. A mi anyagi szintünkön semmiképp. Aztán telt-múlt az idő, s úgy két éve érettnek gondoltam a helyzetet arra, hogy papíron is megosszam Anikómmal az addig kizárólag az én nevemen futó önkormányzati bérleményt. Ez megint egy szép, önzetlen gesztus volt tőlem, amivel a feleségem iránti szeretetemet és bizalmamat akartam kimutatni. Ám hiába mentünk el - mint férj és feleség az önkormányzathoz - elintézni a kicsim zuglói bejelentkezésével kapcsolatos teendőket, oldalbordám az utolsó pillanatban egy mondvacsinált ürüggyel kihátrált - ma sem tudom, mi oka volt rá -, amiért enyhén megorroltam rá. Hogyne, hiszen hosszas vívódás után végre meggyőztem magam a tervbe vett lépésem helyességéről, és erre lazán cserben hagyott. Eltelt egy év, s tavaly ősszel már ő hozakodott elő a dologgal, mondván, több szempontból mégis kényelmesebb lenne, ha be lenne jelentve a Tábornok utcába, mire én, ahelyett, hogy elhessentettem volna a felmelegített ötletet, belementem a dologba, amivel egyszer már megszégyenítettek, és októberben megint az önkormányzatnál találtuk magunkat. Ahol azóta, állítólag, minden szükséges papírt elrendeztünk, csak éppen az önkormányzattól nem jött még meg a kérvényünkre rábólintó végzés. Szóval, Anikóm nem éppen hálás fajta, de én választottam magamnak, akkor meg ne reklamáljak. Sokszor elgondolkoztam azon, más mit tett volna a helyemben, amikor a tudomására jut, hogy élete párjának az egyik fiacskája gyilkosként kerül a bűnüldöző szervek látókörébe, aztán jogerősen elítélik, valami tíz évre? Úgy érzem, többek esetében ez bizony alapos válóokként szerepelt volna, nem úgy nálam, aki van annyira marha, hogy minden előzetes fogadkozása ellenére maga fuvarozza Márianosztrára a gyilkos fiához beszélőre igyekvő feleségét. Hogy ne kelljen szegénykémnek másfél-két órát a vonaton zötykölődnie. Nos, aki annyira hülye, mint én, hogy efféle dolgokat csuklás nélkül elnéz az oldalbordájának, az ne csodálkozzon, ha egy idő után nem veszik komolyan, és pofátlanul a fejére szarnak. Csókolom. Ettől függetlenül feltétel nélkül imádom az én drágámat, akit a világ összes kincséért nem adnék, de valójában az előbb leírtakkal együtt teljes a kép.  Kelt 2013.01.28.

 

  (Tizennegyedik kötet) Tizenkilenc:

 

  Tegnap, vagyis pénteken Anikómmal végre azért mehettünk a kerületi önkormányzat központjába, mert elkészült a kis nejem Zuglóba való hivatalos átjelentkezésének minden dokumentuma. Ideje volt, mivel az egész cécó októberben kezdődött. Reggel kilencre mentünk, öt perccel később minden elénk tolt iratot aláírtunk, ezzel Anikóm most már papíron is feles társa a Tábornok utcai lakásnak, s természetesen ugyanazzal a lendülettel zuglói lakossá avanzsált. Az aláírást követően siettem haza, hogy munkába induljak, Anikóm még ott maradt, mert a földszinti intézőben ki kellett váltania az új lakcímkártyáját, amit félórán belül a kezébe nyomtak.

  Nehéz idők járnak a hazai kisvállalkozásokra, köztük a nekem közel tizenegy és fél éve megélhetést biztosító Iton Kft.-re. Mint korábban nyilván írtam róla, a cég hét hónapja megszüntette a mindinkább nyűgöt jelentő mobiltelefon feltöltőkártyák forgalmazását, s azóta teljes mértékben átváltott a BKV-jegyek és bérletek eladására. Bevételünk alapját tehát e kicsiny papírszeletkék eladási paraméterei jelentik, s az ebből keletkező nyereségből képződik mindannyiunk fizetése. Ami az én esetemben még mindig havi nettó 125.000 Ft. Igen ám, csakhogy baljós fellegek gyülekeznek az ég alján, mivel a főváros és a BKV vezetése bejelentette, 2014-től fokozatosan bevezetik az elektronikus jegyrendszert. Márpedig ha így lesz, az Iton száznál több alkalmazottja rövid időn belül az utcán találja magát, miután a városi utazási költségek elektronizálásához semmi közünk, abban részt nem vehetünk, vagyis profitunk sem keletkezik. A helyzetünk eléggé hervasztó már most is, hiszen a héten döntött úgy a cég két vezetője (a valódi tulajdonos R. Tibor, illetve a cégvezetőként jobb kezének számító K. Tibi), hogy például a Lobogó utcai központ adminisztrációs stábja számára megszüntetik az eddig járó kávépénzt, cukorpénzt, ilyesmit. Fizetést sem a szokott időben, vagyis ötödikéig, hanem tizenegyedikén kapunk. Remélem, hogy kapunk. Tegnap dél körül, miután végeztem az elszámolással és kiléptem a Lobogó utcai iroda ajtaján, hogy hazafelé igyekezzek, váratlanul mellém szegődött az addig a szabad ég alatt mobilozó R. Tibi, a tulajdonos, s elkísért a közeli buszmegállóig. A kíséretet nem a főnökből felém áradó extra szimpátia okán kaptam, hanem a menet közbeni tájékoztatás végett, miszerint megtarthatom az állásomat (mint kiderült, néhány napig az is veszélyben forgott), de a jövőben naponta több címhelyre kell ellátogatnom. Mit tehettem, persze, hogy belementem a zsarolásszagú dologba, hiszen ha kirúgnak, közel 59 évesen hol találok fizető állást? Sehol. Anikómat hétfőn reggel hétre viszem a Bajcsy kórházba, mert a méhében keletkezett jóindulatú daganatot el kell távolítani. Szegény oldalbordámnak húzós hete lesz, mert másnap, kedden a kispesti bíróságon kell lennie, ahol a perbe fogott sógorával kell vívnia. Isten nem ver bottal.  Kelt 2013.02.02.

 

  Vége a kilencvenötödik résznek