ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                               Kilencvenhatodik rész

 

  (Tizennegyedik kötet) Húsz:

 

  Anikómmal tudtuk mindketten, hogy a hétfői nap nem lesz lányregény, habos torta meg pláne. Mindez a bölcsesség azért fogant meg bennünk, mert reggel hétre el kellett vinnem a kicsimet a kőbányai Maglódi útról nyíló Lavotta utcában telekkönyvezett Bajcsy kórházba, ott is a nőgyógyászati-szülészeti osztályra. Nem, nem esett teherbe negyvenkét és fél évesen az én drágám, hanem az egy bejegyzésemmel korábban beharangozott, méhen belüli probléma kiáltott megoldás után. Nos, a hideg, sötét reggeli pesti utakon már fél hétre odaértünk (a Tábornok utcától hat kilométerre eső kórházig nagyjából negyedórás vezetésre volt szükség), bejelentkeztünk ahol kellett, s vártunk az orvosi szoba mellett, a folyosói padokon ücsörögve. Bizonyos F. doktorra vártunk, aki nyolc óra után elő is került, némi nővéri útba igazítás nyomán. A doktor úr ugyanis már rég vizitet tartott a hozzá tartozó kórtermekben, miközben mi azt hittük, még be sem érkezett. Anikóm korábban ugyan találkozott vele a kőbányai Egészségházban, de akkor orvosi köpeny volt rajta, s egészen másként festett, mint ahogy fél órával a megtalálása előtt civilben elhaladt előttünk, hogy a közvetlenül mellettünk nyíló orvosi szobában magára öltse a helyi munkaruhát. Na, mindegy, a lényeg, hogy némi időeltolódással, de meglett a rendkívül szimpatikus, kellemesen mély hangú, negyvenes fiatalember, aki röviden tájékoztatta a kicsimet a nap várható eseményeiről, a műtét időpontjáról, illetve az azt megelőző laborvizsgálatok menetrendjéről. Minután minden sínre került, elbúcsúztam Anikómtól, hiszen mennem kellett munkába. Megígértem, hogy amint végzek felhívom, mikor jöhetek érte s vihetem haza a Tábornok utcába. A melós járatomat a szokásos ütemben végigjártam, de még fél 11 körül rám telefonált Bukta, Anikóm kisebbik fia, hogy Mari nevű barátnője társaságában bent van az anyjánál a kórházban, Ani nemrég került ki a műtőből, minden rendben ment, akarok-e beszélni vele? Naná! Anikóm hangja eleddig ismeretlen mélységgel és vontatottsággal szólt a mobilban, lévén, hogy az altatógáz hatása még valamelyest tartott, s igencsak kába volt emiatt. De - állítása szerint - lényegében tudatánál volt, értett mindent, amit mondtam vagy kérdeztem, de az egész beszélgetés egy lassított, groteszk párbeszédre hasonlított. Elbúcsúzáskor kértem tőle, pihenjen, amíg legközelebb beszélünk, vagyis amikor elszámolás után kijövök a cégemtől. Az elszámolás rendben s hamar lement, s mivel az utolsó telefonálásunk óta legalább két óra telt el, Anikóm hangja sokkal tisztábban csengett, s gyorsabban reagált a kérdésekre. Megegyeztünk, hogy négyre érte megyek a kórházba. Hazaérve az esős, undok időben megsétáltattam a minden útba eső fát kétszer megszaglászó és lepisilő Csicsa kutyámat, a sétából hazaérve enni adtam neki, majd én is ettem a városban vásárolt hideg felvágottból és zsemléből. Ismét telefon Aninak, aztán indultam érte. A kórteremben rajta kívül két nő feküdt, nem látszottak súlyos esetnek, de azért nem lettem volna a helyükben. Az én kicsim már a cuccait pakolta a sporttáskába az ágya mellett állva. Kissé karikásak voltak a szemei, és a szokásosnál fakóbb az arcbőre, különben egészen vidám hangulatban, s ahogy meg tudtam ítélni, elfogadható fizikai állapotban volt, ami - gondolom - elsősorban annak szólt, hogy rövidesen szabadulhat innen. Rövid, de tömör beszámolóját már a fűtött kocsi mélyén ejtette meg, útban hazafelé, miközben többek közt elszáguldottunk a munkahelye, a Lajos király étterem előtt. Mint a beszámolóból kiderült, F. doktor tulajdonképpen nem is azt a bizonyos, jóindulatú daganatot piszkálta, mert az teljesen ártalmatlannak, nőknél úgyszólván megszokottnak tartotta, hanem a méh belső faláról kaparta le az elhalt részeket, illetve tisztította meg a nemes belső szerveket az évek alatt felhalmozódott véres üledéktől, amik ludasak lehettek a kicsim újabban hektikusan jelentkező menzeszeiben, illetve az alhasi fájdalmak megjelenésében. Hazaérve Anikóm gyorsan megfürdött, aztán ágyba ugrott, és a nap hátralévő részét a megérdemelt pihenéssel és alvással töltötte. Csak a feje fájt kitartóan, nyilván a műtéti altatáshoz használt gáz utóhatásaként. Szüksége is volt a pihenésre, mivel másnap, kedden már a kispesti piac melletti bíróságon kellett megjelennie, ahová reggel fél kilencre szólt a meghívója. Nyolckor már a közelben voltunk, Anikóm kiszállt a kocsiból, én meg száguldottam vissza Zuglóba, ahol az udvaron letettem a járgányt, aztán futás melózni. G. úr alperes, Anikóm kvázi sógora meg sem jelent a tárgyaláson, ezért a bírónő Anikóm ügyvédje (ugyanarról a P. úrról van szó, aki az Arcanum elleni perben az ügyemet képviselte) társaságában elsőfokú ítéletet hirdetett. Ennek értelmében minden Anikóm javára dőlt el, a csaló G. meg fizetheti az eddig elspórolt tartozásait (bő másfél millióról van szó), ami ha kell, a nyugdíjából vonnak havi rendszerességgel.  Kelt 2013.02.06.

 

  (Tizennegyedik kötet) Huszonegy:

 

  A most mögöttem maradt szombaton két hónapos, kínzó kihagyást követően ismét hosszabb autós útra, amolyan szezonnyitó furikázásra vállalkoztam. Természetesen kedvenc időtöltésem, hasznos hobbim kielégítése, vagyis az első világháborús emlékművek fotózása ügyében. Anikóm, bár a kétnapos hétvégén szabadnapos volt, azaz nem kellett az étteremben dolgoznia, inkább itthon maradt, amit persze helyeseltem, hiszen még aligha pihente ki az öt nappal korábban megesett nőgyógyászati műtét fáradalmait. Mivel a Nap ilyenkor, február alig közepén hét óra körül kel, nem kapkodtam el az ébresztőt, s elegendőnek tartottam háromnegyed hatkor kikelni az ágyból. Ehhez képest a fagyos reggelben negyed hétkor máris útnak eredtem, becélozva magamnak a dimbes-dombos Somogyország Balatonboglár, Kaposvár, Böhönye és Marcali által határolt négyszögét. Székesfehérvárt elhagyva, pontosabban megkerülve azonban mindjárt kitérőt tettem Sárkeszi kedvéért, amiért kár volt strapálnom magam, hiszen a faluba érve döbbentem eszméltem rá, hogy jártam én már itt, méghozzá - az emlékmű tekintetében - eredménytelenül, csakhogy ezt akkoriban elfelejtettem bejelölni a mindig magammal vitt autóstérképen, miáltal felesleges utat tettem meg. Ezt a gombócot le kellett nyelnem, magamnak köszönhetem, de ha már a környékre vetődtem, elugrottam a néhány faluval arrébb fekvő Jenőre, ahol garantáltan nem fordultam még elő. Itt a temetőben leltem egy újabb kori készítésű, a két háború katonaáldozatainak tiszteletére készült közös emlékművet, melynek gondos fotózása után Polgárdinál sürgősen ráálltam a Balaton felé vivő régi 7-es főútra. Nem nagyon nyomtam a gázt, de azért átlag százzal haladtam, az országút aszfaltja bizsergetően surrogott a padlólemez alatt, s ettől olyan jóleső tenni vágyás szállt meg, hogy esküszöm, ha egy Kalasnyikov fekszik az ölemben, s a mellettem lévő ülésen tíz teli tár, menet közben szitává lövök minden arra tévedt rühes ...t, csak hogy a magam szerény eszközeivel hozzájáruljak az emberiség jobbulásához. De mit ér a büszke honfiúi kebelben szárnyra kapó nemes elszánás, mit az ígéretesen csírázó, páratlanul emberbarát idea, ha sajnálatos módon hiányoznak a kivitelezés tárgyi feltételei? Siófok keleti határában egy merész kanyarral délnek fordultam, hogy az ez idáig ugyancsak sosem látogatott Balatonszabadi faluban körülnézzek. Gyerekkoromban többször nyaraltam Balatonszabadi-Sóstón, amely elnevezés a magyar tenger partján fekvő üdülőtelepet jelöli, de ez közel sem azonos a parttól négy kilométerrel délebbre fekvő "ősfaluval". A két nagy templommal is rendelkező településen nem jártam szerencsével, mert a távolabb fekvő református templommal szemközti téren ugyan ott áll egy vélhetően régi, a körvonalaiból következően alighanem katonaalakos emlékmű, csakhogy tetőtől talpig fekete műanyag lepelbe csomagolva a téli fagyok és a csapadékos időjárás ellen. Ide tehát jobb időben, a tavasz közepe felé vissza kell jönnöm. Az újabb lakótelepekkel feleslegesen közepes méretű várossá duzzasztott Siófokon könnyedén átsiklottam, aztán legközelebb Balatonbogláron álltam meg, ahol a templomdomb aljában kialakított téren találtam rá a nem túl jelentős, de legalább megfelelően réginek tűnő emlékműre. Innen délnek indultam tovább, követve a Szőlőskislak, Szőlősgyörök, Gyugy, Lengyeltóti, Hács, Buzsák települések által leírt képzeletbeli nyomvonalat. A népművészetéről ismert Buzsákon, amely teli van tekintélyes méretű magánházakkal - szemet szúr a kivagyi jómód rejtőzésre is rest lólába -, némi várakozásra kényszerültem, mivel egy helybéli férfi útmutatása nyomán kiderült, hogy a hősök névsorát tartalmazó márványtáblákat a katolikus templom homályban szunnyadó mélye rejti, ám miután becsengettem a honi viszonyok közt fényűzőnek ható paplakba, az elősiető atyafi húszperces türelmi időt kért, mivel rohannia kellett a néhány házzal odébb lakó állatorvoshoz. Nem neki voltak egészségi problémái, hanem valamelyik jószágának. Húsz perc múltán valóban visszatért, s már hozta is a sekrestyébe nyíló hátsó bejárat kulcsát. (Míg vártam rá, s a kocsiból kiszállva a templom előtti terecskén álldogáltam az arcomat hidegen simogató szélben, egyszerre marón belém nyilallt a magány oly jól ismert fájdalma. A szemközti hangulatos étterem felkapcsolt csillárai meleg fénnyel világították meg az ebédjüket fogyasztó vendégek nevetgélő arcát, s szinte érezni véltem a gyerekkorom óta legfőbb kedvencemnek tartott brassói aprópecsenye fokhagymás illatát. Megint egyedül voltam. Úgy tűnik, bárhogy alakul a sorsom, egyetlen hű társam a magány marad. Talán ez életem legsúlyosabb keresztje. Ezt a szemet csípő, gyomrot szorító, torkot kaparó érzést (ma már) én csak bizonyos mértékig érzem tehernek, mert a keserűség egy adott szintre erősödve cselekvésre motivál, s a bánatból fakadó dacreakcióból eddig is sok remek tett született. Tehát fáj, nagyon fáj, ugyanakkor újabb lépések megtételére sarkall, vagy még elszántabbá tesz a korábban tervbe vett elképzelések kivitelezésében. S olyankor háttérbe szorul maga a kiváltó ok, szűnik a rossz érzés. Bujkáló depresszió, látens pánikbetegség? Mit számít, az évek során többször átéltem mindkettőt.) A csinosan díszített templombelső falán, szívmelengető magyar zászlók által közrefogva, példaértékűen elhelyezett márványtáblákat fényképezhettem, de mind újabb készítésűnek látszott. Megköszönve a fiatalon hízásnak indult egyházi ember égi türelmét, elbúcsúztam tőle, s indultam tovább Táska irányába. Innen Niklára vetődtem, ahol ugyanaz a szituáció fogadott, mint jóval előbb Balatonszabadiban, vagyis volt ugyan emlékmű, ám a hideg ellen állig bebugyolálva várt a kikeleti sztriptízre. Nyomás tovább a kicsiny Csömendre, ahol árnyékra vetődtem, mivel semmi érdemleges nem akadt az utamba, pedig becsülettel tűvé tettem a helyes kis templommal rendelkező falucskát, s a nem túl terjedelmes temetőjét is alaposan bejártam. Mindhiába. Illetve annyiban azért nem hiába, hogy a csendes halottasház szélmentes oldalánál jót vizeltem, megszabadulva a vezetés alatt töménytelen mennyiségben fogyasztott kóla sárgás párlatától. Van jó minden rosszban. A kudarcos eset után elgondolkoztam, hogyan tovább: induljak-e a pár kilométerre fekvő kisváros, Marcali felé, de akkor kihagyok egy rakás egyéb települést, vagy azt most hagyjam a fenébe, s inkább az apróbb terjedelmű, ám a jelentős számuk miatt ígéretesebb déli és keleti irányba eső falvak felé haladjak tovább? Ez utóbbi megoldást választva kisvártatva Pusztakovácsi felé robogtam, amikor váratlanul szakadni kezdett először az eső, majd a havas eső, amely végül átment apró szemű, sűrű havazásba. Remek. Már csak ez hiányzott! A tenyeremet ernyőként használva nem győztem védeni a templom melletti obeliszkre irányított fényképezőgép lencséjét, nehogy hó érje, mert akkor fújhatom az elmosódott felvételt, amivel nem tudnék mit kezdeni, hiszen csak a tiszta, éles képnek van dokumentumértéke. Szerencsére ügyesen jártam el, a felvételek az ideálisnak aligha tekinthető körülmények ellenére is sikerültek. Somogyfajszon már gyengébben pilinckázó hóesésben készítettem a képeimet a templom homlokzatán látható, díszkerettel övezett márványtábláról. Innen nyugatnak fordulva öt percen belül a különös nevű Libickozmára értem. Nagyon helyes kis falucska, amolyan világvége módra kihalt, sáros utcácskákkal, s a néhány kiszolgált parasztházzal szegélyezett magányos főutca végében egy babaház méretű templomocskával. Az igaz, hogy első világháborús emlékműre nem bukkantam - a templom szűk kertjében a második háború katonaáldozatainak tiszteletére állítottak egy szerényebb monumentumot -, de a mellette jobbról-balról látható vén barokk szentszobrok megérnének egy misét. Balról például Szűz Mária látható, karján a bamba arcú, de mosolyogtatóan kedves kinézetű kisdeddel, míg a jobb oldalon magasodó kőkereszten egy irtózatosan elnagyolt Jézus szenved a keresztfán, talpa alatt vagy a háromkirályokkal, vagy a három legjobb tanítványával. Csodalatosan szép, naiv alkotás mindkettő. Visszasietve Somogyfajszra, innen egyhamar Hetesre értem. Alig nyolc kilométerre jártam Kaposvártól, már csak a tavaly megjárt Jután kellett volna túljutnom, s beérek a somogyi megyeszékhelyre. De vissza Hetes településre! Megint dühödt hóesés kapott el, midőn a csinos központi parkban álló fekete márvány obeliszk fotózásával voltam elfoglalva, a gonoszul feltámadó szélben minden irányból röpködtek a keményen szúró kis hópihék, ennek ellenére sikerült kiváló képeket csinálnom. Hetesről nyugatra, Mezőcsokonya felé tértem, ahol a falu közparkjában háromalakos: egy nő és két kisebb gyerek kőfigurájával díszített emlékművet találtam. Az egésznek volt valami fanyar szocreál beütése. Somogysárdon sematikus, betonkeretbe foglalt fekete márványtáblát, a szomszédos Újvárfalván ennek az ikertestvérét találtam. Visszatérve Hetesre, onnan Jutára jutva, északnak indultam. Várda parányit odébb fekszik a Balaton felé tartó műúttól, ahol a templom előtti kisebb, hosszúkás kialakítású téren eléggé csinos, ámde újabb kori emlékműféle tárult elém. Somogyjád végre minden tekintetben klasszikus alkotással kedveskedett, mintha ezzel a gesztussal kárpótolni akarna az aznapi néhány kudarcért és a pocsék időjárás okozta kellemetlenségekért. A templom előtti félmagas, masszív talapzat tetejéről igazi keménykötésű, kőből faragott hadfi nézett a távolba, puskájának tusa a lába mellett, a földön nyugodott, míg a fegyver csövét egy békeidőben szántó-vető parasztlegény vasmarka szorította. Innentől fogva kicsit kegyeibe vettek az égiek, talán megszántak az addigi szenvedéseimért, vagy tudták, amit én még nem, hogy az esti hazaút folyamán miféle megpróbáltatások várnak rám, s előre kiengesztelésül előbb Eddén egy helyes emlékművecskével, kicsit odébb, Osztopánnál egy figurális alkotással leptek meg. Különösen ez utóbbit értékeltem, mivel művészi szempontból, kidolgozottság és élethűség szemszögéből nézve túltett a kissé rusztikusra sikerült somogyjádi hősön is. Az osztopáni faluközpontot elfoglaló templomdomb hős katonája egyáltalán nem valami erőteljes, népies beütésű hadfi, hanem kimondottan úri, vagy legalábbis tanultabb, mondhatni értelmiségi vonásokkal felruházott honvéd. S ennek megfelelően nem is mezei baka, inkább tiszt vagy tiszthelyettes. Bámulatra méltó a szobrász keze munkája, amint ennyire ügyesen megfogta a vesztes háború arckifejezésben és testtartásban manifesztálódó lényegét; a katona parányi szomorúságot hordozó mosolya és egyenes, töretlen testtartása a vereség átmeneti jellegét sugallja, vagyis reménnyel tölti el az alkotás szemlélőjét, ígérve, nincs minden veszve, lesz itt még örömre okot adó fordulat. Arra várunk közel száz éve. A vicces nevű Pamuk a temploma falába süllyesztett kicsiny emléktáblával tiszteleg a hősök előtt, de a következő, egykoron és ma is jóval jelentősebb Somogyvár úri módon kitesz magáért, hiszen ismét egy elegáns megjelenésű, gondos kivitelezésű katonaszobor kerül az utazó szeme elé. Méghozzá a kisebb magaslaton trónoló terjedelmes és tiszteletet parancsoló templom melletti tágas park szélén, az alatta elhúzó útról mindenki számára jól láthatóan. Lelkesítő látvány a jobbjával kardot markoló, balját magasan égnek emelő katona, mint aki egy szusszanásnyi pihenő után újabb rohamra indítja a mögötte felsorakozó honvédeket. A vele átelleni sarkon egy országzászló színes, címeres faragványa kapott helyet, ez utóbbi azonban mindenképpen későbbi alkotás (1940) a valószínűleg 1920-30 között készült katonafiguránál. E faluból lehet átjutni a szomszédos Somogyvámosra, amely zsáktelepülés, tehát onnan csak erre, visszafelé vezet aszfaltút. Somogyvámoson tömör, alacsony várfalnak ható terméskőrakat adja az emlékmű alapját, erre erősítették a két nagy háború hőseinek neveit soroló márványtáblákat. Ismét Somogyvárra érve a mind közelebbi szürkület miatt erősen bele kellett taposnom a gázba, hogy időben elérjem a pár kilométerre fekvő Öreglakot. Milyen ízes csengésű, veretes, patinás neve van: Öreglak. Fél ötre járhatott, de a vastagon borult égbolt miatt az indokoltnál kevesebb égi fény szűrődött át a gyászos felhőtakarón. Szerencsére az utolsó percekben még megcsíptem a templom falába erősített szürke márványtáblát, s igazán boldog voltam, hogy ugyan rengeteg nehézség leküzdése árán, de végül is nagyjából teljesítettem az indulás előtt kitűzött célt. Hiszen 21 újabb emlékmű került a gyűjteményembe, amely immár 1891 darabra rúg. Míg a templom körül forgolódtam, a hátam mögött különös nyüzsgésre lettem figyelmes. A falu közepén, de valahogy mégis a peremén álló templom kerítésén túl tágas mező terült el, s annak innenső szélén, tőlem alig tíz méterre egy legalább tizenöt-húsz fős jámbor őzcsapat legelészett. Világos szőrzetű hátsójuk szakadt nadrág alól kivillanó alsógatyaként fehérlett a komor szürkületben. Amint megpillantottak, sajátos szökelléssel odébb iramodtak, s kisvártatva eltűntek a település határához tartozó dús csalitosban. Én is visszaültem a meleg kocsiba, s most már csak egy cél lebegett előttem: mielőbb otthon lenni Pesten, az én Anikóm és a kutyám barátságos társaságában. Igen ám, de a gyorsan leszálló sötéttel erős havazás vette kezdetét, s Székesfehérvár még legalább húsz kilométerre volt előttem, amikor a 7-es úton kénytelen voltam ötven, néha negyven kilométeres sebességre visszafogni a síkos, jeges úton állandóan megcsúszni, kifarolni akaró autót. Anikómnak menet közben, mobilon megtelefonáltam, hogy jókora késéssel érkezek, de azért ne aggódjon, vigyázok magamra. A hazafelé vezető út ettől fogva rémálomba ment át. Negyven éve vezetek, sokszor kocsikáztam téli viszonyok közt, de ez a mostani túltett mindenen. Végül az eredetileg remélt hét óra helyett negyed kilenc után értem haza, és hálát adtam minden létező felsőbb akaratnak, hogy épségben megúsztam a hátborzongató, sokáig emlékezetes esti vezetést. Aznap pont 555 kilométert vezettem.  Kelt 2013.02.11.

 

  (Tizennegyedik kötet) Huszonkettő:

 

  Tegnap termőre fordult a tizennégy hónappal ezelőtt elültetett mag. Ez a nem túl eredeti hasonlat (metafora) arra utal, hogy a 2011 decemberében útnak indított jogi procedúra, amelyet az Erdély című kiadványomat plagizáló Arcanum ellen indítottam, a végkifejlethez ért, ugyanis a vesztes alperes egy összegben a bankkártyámra utalta a bíróság által megítélt összeget. Ami 792.000 forint plusz az utolsó négy év átlagkamata, ami mindent összevetve 900.000 forint feletti értéket jelentett. Ebből azonban lejön a kötelező adó, s mivel magam nem rendelkezem adózni köteles vállalkozással, aminek a nevében a komoly összeget jelentő illetéket befizethettem volna a hatóságnak, ezt megtette helyettem - mint kibocsátó - a pénzemet a bankszámlára utaló alperes. Ilyenkor ez az ő kötelessége. Az OTP-s bankszámlámon tegnap tisztán megjelent összeg - a törvényes levonások után - 782.105 forint volt, amiből mindössze 600 valahány forintot képvisel az előző havi munkabérem csekély maradéka. Első dolgom a munkahelyén felhívott Anikóm értesítése volt a jó hírről. A jelentősnek mondható pénzmennyiség sorsát már rég elterveztem. Nyolcvanezerért a mostaninál nagyobb hűtőgépet veszünk, s körülbelül ugyanennyiért a kopott gáztűzhely helyébe vadonatúj szerkezet kerül a konyhába. Megkönnyítendő az én kicsim otthoni mindennapjait, egyben feldobandó a kis méretű konyha és étkező némileg avasodó kinézetét. A két tétel nagyjából százhatvanezret köt le, ehhez jön pluszban a szállítási díj és a tűzhely szakember által való bekötésének tétele. Ezeket is hozzávéve, alighanem mindösszesen 180.000-ből kijön az egész. Marad tisztán hatszázezer. Ehhez hozzácsapva az egyszerű postai takarékban két és fél hónap alatt összegyűlt százezret, hétszázezer forintnál tartunk, amit éves lekötésű kamatozó kincstárjegybe fektetek. Ötvenezres címletűekbe, azaz 14 darab ilyen névértékű értékpapírba. A 6%-os hasznot hozó kincstárjegyek nagy előnye a mesésebb kamatot ígérő egyéb befektetési formákhoz képest az, hogy a kincstárjegyek kifizetését az állam szavatolja, míg a többiekét magánbankok. Ezek működésében pedig, kivált az utóbbi években, gyakorta idegesítő anomáliák léptek fel. A bankkártyám januári kiváltásakor (amit a cégem erőltetett rám, hogy egyszerűbben tudja kezelni a fizetéseimet) bekerült a szerződésbe, hogy naponta legfeljebb százezret hívhatok le a pénzemből. Tegnap és ma két maximális dózist lehívtam, de még további öt napon át kell ugyanezt tennem, mire a teljes pénzösszeghez hozzájutok, és csak akkor kerülhet sor a kincstárjegyek vásárlására. De a hűtőgép és a gáztűzhely vételéhez máris együtt a suska, úgyhogy holnap, szombaton Anikómmal megyünk az Europark műszaki osztályára, és tesszük, amit tennünk kell. A két konyhai gépet egyébként már akkor megígértem a kicsimnek, amikor még híre-hamva nem volt a bírósági ítéletnek, de jók voltak a kilátásaim a győzelemre. Anikóm persze el van ragadtatva, hogy közel a beígért nagy nap, s különben is, melyik nő ne szeretne vásárolni?  Kelt 2013.02.22.

 

  (Tizennegyedik kötet) Huszonhárom:

 

  Na, március akkor hát megvolna, s vele a névleges tavasz is az ajtókon kopogtat. 2013 tavasza. Miféle esztendő vár ránk, merthogy a jövőt illető előjelek - melyek eszmélős gyerekkorom óta szürkén itt lebegnek e nyomorult kis haza szűkös egén - most sem éppen kecsegtetőek, pedig az elmúlt években minden megtörtént, ami pozitív változást hozhatott volna a sokat szenvedett magyarságnak: "rendszerváltás", NATO-tagság, EU-tagság, az egyéb politikai és gazdasági sallangokról (amiket a parlamentben ülő okostojások következetesen "reformok" névvel illetnek) nem beszélve. Ehhez képest minden maradt a régiben. Aki a helyben forgó mókuskerékhez hasonlatos szocializmus idején is a meglehetősen féken tartott fizetéséből vegetált, abból tartotta el a családját, az, ha megszakadt, akkor sem igazán jutott előbbre, akinek pedig már akkor előbb cserélődött le a nadrágja, mintsem kifényesedett volna üleptájon a szövete, annak most is inkább omlós fonott kalács, semmint puritán fehér kenyér jut az asztalára. S mégis, talán nem elsősorban az alantas anyagi állapotok bosszantó konzerválódása, vagy a kitörési lehetőségek minimálisra csökkenése, hanem az emberek fokozódó romlottsága a mai Magyarország legfájóbb jelensége. A viszonylagos pénztelenséget, a havonta kifogyhatatlanul özönlő számlák mindennél előbbre való befizetésének kényszerét könnyebben emészti a bérek, kötelező kiadások és a szerény maradék háromszögű börtönébe zárt ember fia, mint az otthonán túli világ, az utcák és terek külső világának értelmi és érzelmi vonatkozású elsötétülését. Magyarország az a különös hely, ahol - átvitt értelemben - alkonyatkor kerül sor lámpaoltásra, pedig fordítva lenne logikus. Mintha a közel hasonló sorsra ítéltetett hús-vér kortársak helyett idegen kis szigetecskék úsznának lebegve a szennyes lében, fáradtan vonulnának, döcögve haladnának a halálszínű járdák mocskos szigetvilágában, az olajfoltos autóutak meddő aszfaltmedrében, suhannának égnek fel, földnek le a hamis ragyogásban úszó, túlvilágított plázák csendesen életidegen mozgólépcsőin. A régi, klasszikus értelemben vett emberi lények helyett levehetetlen álarcot viselő, mikróval kevert makróorganizmusok lepték el az útvesztőknek beillő köztereket, akikkel lehetetlen kapcsolatot építeni, lehetetlen rájuk mosolyogni, egyszóval kizárt dolog szeretni őket. (Ezért a bennem rekedt szeretet folyvást más utat keres létezésének igazolására.) Vannak, léteznek, akárcsak egy zavaros, karcos öreg film idegesítően ellenszenves mellékszereplői, akik annyi egyénit, sajátosat sem mutatnak magukból, hogy egy perc múltán emlékezzek az arcukra. Legalább arra. Munkám során sokat járom gyalog vagy a köztulajdonú közlekedési eszközök valamelyikével az unalomig ismerős díszletekkel telezsúfolt, ma még Budapestnek hívott várost, ahol rengeteg ember jön szembe, halad el mellettem, illetve sietve távolodik a hátam mögött. Ilyenkor én vagyok egy elképzelt ad-hoc naprendszer központi égitestje, a vonzás és taszítás erőtéri centruma, amelyhez viszonyítva közelednek és távolodnak a földi világegyetem egyéb bolygói, üstökösei, kihunyófélben lévő égi (földi-) testei. Fényes magányom oly mértékben nyomaszt, olyan fájdalmat sugárzó erővel telepedik a szívtájékon gomolygó lelkemre, amitől gyakran könny szökik a szemembe. De nemcsak magamat siratom ilyenkor, mély fájdalommal gyászolom a többieket is, hiszen nem egyedül én, ők is, mindenki hibás abban, hogy idegenként találkozva, de ismerősként búcsúzva nem tudunk egymásra találni egy jóízű beszélgetés, egy közösen megejtett könnyű séta erejéig, hogy a kényszerből magunkra erőltetett páncélzat miatt képtelenek vagyunk emberi voltunknak megfelelő viszonyrendszert kiépíteni egymással, és azt, a magunk jól felfogott érdekében, rendszeresen ápolni. Egy életen át a magunk által ásott veremben vergődünk. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a magyar társadalom többsége - egyenként, önmagát mintegy száműzve a nemes értelemben vett közéletből - katatóniásan magába fordul; napközben a világ figyelő szeme előtt teszi kötelezőnek vélt dolgát, emellett otthon is becsülettel felvállalja a rá jutó hányadot, de az ízlésével, habitusával szinkronban lévő "igazi" életet, a testre szabott létezést csak akkor tapasztalja meg, ha a fentebb jelzett kötelező feladatok mellett időt tud lopni valódi önmaga megidézésére. Mindegy, mivel és hogyan érjük el, e rövidke földi létben egyes egyedül az önmagunkkal szembeni tisztánlátás kegyelmi állapota tesz szabaddá. A szabadság, vagyis önmagunk elfogulatlan ismerete nemcsak a külső kényszerek nélküli lét örömének már-már euforikus megélését jelenti, hanem az maga a lényegi élet. Ha eleget tudsz magadról, sokat tudsz másokról is. S ha ez így van, akkor alaposan ismered ezt az embercentrikus világot, amely léted rugalmas keretét adja. Megéri küzdeni e tudásért, mivel nem máskor, csakis ilyenkor él a szocializáció során rátekeredett láncok nélkül az ember. A többi ugyanis nem egyéb a szűken mért idő felelőtlen pazarlásánál, a hazug társadalmi elvárásoknak való kollaboráns megfelelésnél (Shakespeare: "színház az egész világ..."), a fejeknek az álszent békesség kedvéért való igába hajtásánál, egyfajta közmegegyezéses szolgai állapotnál, a földrajzi, időbeli és társadalmi keretek közt eltöltött földi vegetálás színtelen-szagtalan alibicsokránál. Én, aki kifutóban vagyok az élet nevű zenés-táncos orfeumi kavalkádból, egyre biztosabban érzem, hogy nincs mit siratnom, ha mennem kell. Mindjárt 59 éves leszek, legjobb esetben egy-másfél évtizedem van hátra, de gyakran úgy tűnik, mintha hosszú évszázadokat töltöttem volna e paradicsomi díszletekkel meghamisított földi purgatóriumban. Ha megyek, alig sajnálok valamit is, amit itt kell hagynom. Anikómat magamnál jobban szeretem, számomra csakis ő számít, a többi halandó lény esetlen földi kalandozásai nem érdekelnek, ámbár volt idő, amikor egy kvázi ornitológus szakmai érdeklődésével figyeltem csapongó szárnyalásukat. Anikómról minden szinten gondoskodtam, ezek legfontosabbika, hogy immár van végső menedékül szolgáló lakása (egészen jól berendezve), nem válik földönfutó, híd alatt lakó csövessé, ha végleg elhúzok melegebb éghajlatra. S mivel ezt az égiek kegyéből nekem ajándékozott varázslatos nőt tiszta szívből szeretem, ezért mintegy végrendeleti kiegészítésként kérem tőle, hogy minél kevesebb időt töltsön az esetleges gyászolásommal, hiszen amíg él, vele maradok az emlékeiben. És a szívében. Remélem. A világ többi része? Mintha kilépni készülnék egy minden vonatkozásban érdektelenné vált házból, amelynek pszichésen sérült lakói sosem tartanak pihenőt hangos veszekedéseik, irigy acsarkodásaik között, s ahol a könyökömön jön ki minden berendezési tárgy. Kilépek, és beteszem magam mögött a nyugalmat hozó ajtót. Magányosan, tarsolyomban egy (be nem váltódott) ígérettel érkeztem ebbe az életbe, s szintén magányosan, egy másik ígéret útravalójával távozom belőle. Nem félek különösebben az ismeretlentől és az időtlen magánytól, különösen ez utóbbitól nem, hiszen göröngyös földi pályám során gazdagon kijutott belőle, ezen a téren, mondhatni, alaposan megedződtem.  Kelt 2013.03.03.

 

  (Tizennegyedik kötet) Huszonnégy:

 

  A most magam mögött hagyott hétvégén, szombaton, Anikóm becses társaságában kisebb kört tettem meg a Kiskunságban. Mivel a kora tavaszi időjárás (a viszonylag kései napkelte és a korai napnyugta) nem egészen kedvez a hosszabb utazásoknak, egyelőre be kellett érnem ezzel, hiszen, ahogy boldogult apám szokta volt mondani: ki a kicsit nem becsüli, annak lófasz a seggébe. A kocsikázástól mindmáig lelkesen irtózó Csicsa kutyánkat a fűtött lakásban hagyva, fél kilenc körül indultunk. Elsőként azonban le kellett járnunk a szüleink nyughelyéül szolgáló kispesti, illetve tököli temetőt. Kispesttel kezdtünk, ahová, mióta tavaly ősszel meg lett csináltatva Anikóm édesanyjának és apjának a méltó síremléke, nem kell szégyenkezve és bűntudattal telten mennünk. A bejárat körül megtelepedett virágárusok egyikénél két kis cserép árvácskát vettünk, amiket Anikóm ügyesen elültetett a sír puhára ázott földjébe, aztán már jöttünk is kifelé. A kicsim unszolására ismét megálltunk a kinti árusoknál, hogy most apámnak vásároljunk pár cserepes árvácskát, szám szerint ötöt. Anikóm szerint Kispesten a tökölinél olcsóbban adják a virágokat, s különben is, elférnek a kocsi csomagtartójában. Háromnegyed órával később már a tököli temetőben voltunk, a ravatalozó melletti urnás parcellánál. Itt nyugszanak apám földi maradványai. A kertészkedés terén otthonosan mozgó kicsim gyorsan megtisztította a sírhalom alig fél asztalnyi földjét az utolsó látogatásunk óta elhervadt virágoktól, idehulló falevelektől, s gondos kezekkel elültette a Pestről hozott árvácskákat. Búcsúzóul, ahogy szoktam, szeretettel megsimogattam az apám névtáblájával ellátott fejfát, s pár perccel később befutottunk Szigetcsépre. Onnan egyenesen délnek haladva nemsokára Ráckevére értünk. Itt leparkoltam az autót, mert a Soroksári-Duna felett átívelő Árpád-híd közelében korábbi útjaink során felfedeztünk egy rétessütő és árusító üzletet. Nagyon finom holmikat árultak itt, s egyáltalán nem drágán, ámde mindez sajna múlt időben értendő, mivel a reggelinek szánt süteményeket nem tudtuk megvenni, lévén a bolt zárva. S nagyon úgy néz ki, hogy végleg, mivel az utcára néző nagy üvegablakok csomagolópapírral takarva voltak, s az egésznek volt valami profilváltás, de legalábbis markáns átalakítás jellege. Némiképp hoppon maradva tehát, savanyú képpel és éhesen ültünk vissza a pár utcával arrébb hagyott járgányba, s remélve, hogy máshol szerencsésebben járunk, az imént említett hídon átkelve Kiskunlacházát céloztuk be. Itt meg sem állva mindjárt délnek, Dömsödnek indultunk, ahonnan néhány perc alatt befutottunk Tassra. Őszintén szólva, ezzel az egész szombati autós kirándulással volt egy olyan, Anikómnak részleteiben nem teljes mértékben ecsetelt szándékom, hogy lejárjak párat azok közül a települések közül, ahol korábban megfordultam az első világháborús emlékműveket fotózandó, ámde később elégedetlen lettem az akkor készült képekkel, s szerettem volna minőségibb fotókat csinálni. Ilyen újra felkeresett településnek számított Tass is, ahol a kőből készült, magas talapzatra állított katonafigura a tekintélyes méretű templom kertjében látható. Legutóbb talán két éve, nyár környékén fordultam itt elő, s az akkoriban az emlékművet hátulról határoló, lombduzzasztó erejük teljében lévő fák miatt eléggé hiányos, a lényeget alig kifejező képek készültek. Kocsinkkal megállva a templomkert kerítése mellett, meglepve láttam, hogy az alkotást takaró fákat azóta kivágták, ami által jóval szellősebb lett az emlékmű környéke, miáltal természetesen hangsúlyosabbá vált a mementóként szolgáló szobor. Különben is, egyelőre még rügyek is alig nőttek a jóval hátrébb álló, a kivágástól megmenekült fákon, tehát ha valamikor, most teljes egészében kibontakozhatott az esztétikus szobor szépsége. Egy bökkenő akadt mindössze, méghozzá az, hogy a kerítéstől nyolc méterre lévő szoborhoz vezető kiskaput zárva találtam, márpedig nekem mindenképp a közelébe kellett jutnom. Míg én valami megoldás után néztem, Anikóm az utca szemközti oldalán lévő ABC felé igyekezett, mivel kávézni szeretett volna. Lezártam a kocsit, s miután egy menet közben elkapott járókelőtől megtudtam, hogy az a húsz méterre álló, méretes ház a református lelkész háza, fényképezőgéppel a vállamon arrafelé irányítottam lépteimet. A lelkész fiatal feleségét találtam otthon, három kisgyermeke a tágas udvaron játszott. Miután előadtam szokásos monológomat, hogy hobbiból fotózva járom az országot, s most az itteni emlékművet fényképezném, ha tudnám. A hölgy két perccel később kezembe nyomta a fém kiskaput nyitó kulcsot, én pedig megígértem, amint végzek, visszahozom. Mivel a templom éppen a házzal szemközt állt, s mellette az ismételt megörökítésre váró szobor, egy perc múlva ott keringtem a tövénél.

  (Közbeszúrom, hogy lényegében miért vonzódom ennyire ezekhez az emlékművekhez, főként az eredeti, tehát a világháború befejezését és a trianoni diktátumot közvetlenül követő években keletkezett alkotásokhoz. S elsősorban az emberábrázolásos, vagyis a katonafigurát és fegyverzetét megjelenítő szobrokhoz. Nos, a megoldás abban a félig a tudatomba, félig a tudatalattimba beágyazódott kontaktuskeresésben rejlik, amelyet személyesen már nem tapasztalhatok meg azokkal a katonahősökkel, akik annak idején a különböző európai harctereken életüket adták Magyarországért. Személyesen nem találkozhatok ezekkel a hajdani fiatalemberekkel, akiknek zöme a húszas és harmincas évei között, azaz élete virágában esett el a frontok valamelyikén. Közvetlenül nem kérdezhetem s nem láthatom őket, nem fejezhetem ki a hálámat azért, amit tettek, illetve amit akaratlanul elszenvedtek. Merthogy egy másik időben születtem, 36 évvel a harcok vége, és 34 évvel a hazánk területét kegyetlenül megcsonkító, mocskos békediktátum aláírása után. Aki például a háború 1914-es kitörésekor 25 éves fiatalember volt, annak 1889-ben kellett világra jönnie. Az illető ma, 2013-ban 124 éves lenne, élő kapcsolatra tehát nincs esély. De ezek a szobrok még akkoriban formálódtak a szobrászok keze alatt, amikor a Nagy-Magyarországból Csonka-Magyarországra zsugorodott haza népének fájdalma az egekbe szökött: részint még igencsak közeli volt a fiúk és az apák elveszítésének ideje, részint még nagyon nyersen, frissen hatott a trianoni trauma. A régen meghalt emberek (a frontharcosok és korabeli gyászolóik, rokonság) és köztem egyetlen autentikus, s ennek némileg ellentmondóan transzcendens kapcsolat létezhet, amit ezek a többnyire rendkívül részletes, kifejező alkotások tartanak fenn. Egy-egy ilyen kőkatona közelébe érve - nem túlzás! - mintha visszarepülnék az időben. A szobrok fokozatosan elevenné lesznek, előbb érdeklődve néznek rám, aztán leszállnak hozzám, a talapzat szélére ülnek, puskájukat megtámasztják a kő szélén, összehúzzák magukon a bő katonakabátot, s miközben komótos mozdulatokkal cigarettát sodornak, távolba nézőn, csöndes szóval elbeszélik, honnan valók, mivel foglalkoztak a nagy háború kitöréséig, volt-e saját családjuk, s benne hány gyerekkel, s mit terveztek az életükkel a harcok elültét követően. Visszamenni a falu határában szélesen nyújtózkodó földekre, szántani, vetni, hiszen faluhelyen mindig akad kétkezi munka. Vissza a hangos és füstös gyárakba, az üllőhöz, a satuhoz, mert a szántóföldek ekét és boronát igényelnek. Nekifogni házat építeni, vagy felújítani, bővíteni a meglévőt, hiszen kell a hely a jövő reménységét jelentő porontyoknak. Vissza az iskolai tantermekbe, városi vagy vidéki tanítónak, mert minden eddiginél jobban kellenek az értelmes, öntudatos honpolgárok. És én némán, tisztelettel hallgatom őket. Velük vagyok, nem ők velem, hiszen úgy van jól, ha én azonosulok a hősökkel, s nem ők próbálnak szót érteni a részükről meg sem élt jövő fiával. Aztán, ahogy kifogy a papírból a dohány, kifogy a szó is, egy búcsúpillantással szétválnak útjaink, ők ismét elfoglalják a család- és keresztnevekkel sűrűn teleírt talapzat magaslatát, én pedig visszatérek a kesernyés jelenbe. És indulok a következő katonához, hogy a magam eszközeivel őt is kikérdezzem sorsa alakulása felől. Így ingázok két világ, a jelen és a múlt időszintjei között.)

  Most aztán rendesen odafigyeltem, nehogy elszúrjak valamit, nehogy elfelejtsek megörökíteni valami figyelemreméltó részletet, s azt hiszem, ezúttal tisztességgel megfeleltem a saját elvárásaimnak. Közben visszaérkezett a néhány perccel korábban kávéért indult Anikóm, s a fűtött kocsiból figyelte lelkes ténykedésemet. Kicsit még mindig hűvös volt a levegő. Amikor végeztem a teendőimmel, visszavittem a kulcsot a lelkésznének, megköszöntem a szívességét és elbúcsúztam. A meleg autóba beülve az én kicsim máris felém nyújtott egy imént vásárolt, meglepően nagy méretű mákos rétest, pontosabban annak csak a felét, amit útban Kunszentmiklós, mint következő állomás felé, vezetés közben jóízűen magamévá tettem. A csaknem az egész országot bejáró csavargásaim tapasztalatainak birtokában bizton állíthatom, az itteni első világháborús emlékmű feltétlenül dobogós helyet érdemel a több ezer honi társa között. A szépen kivitelezett, a tassihoz hasonlóan katonafigurás alkotás a városháza előtti téren, a gyönyörű református templomtól kőhajításra áll. Annak idején, amikor először fotóztam itt, elkövettem a hibát, hogy mindösszesen négy képet készítettem erről a remek példányról, s most ezt a tévedésemet kellett korrigálnom. A kocsit a közelben parkoltam le, s míg Anikóm az autóban maradt, tucatnál több fényképen örökítettem meg a lelkesítő alkotást. Aztán megint vissza a kocsihoz, amivel ezúttal délnek, azaz Szabadszállás felé indultam. A kicsit hosszabb úton, amely a tél végi, tavasz elejei kopár legelők és pusztaságok mellett és között vitt el, megettem a mákos sütemény másik felét is. Aznapi hangulatomat jelentős mértékben feldobta ennek a kivételesen jól sikerült rétesfélének a fogyasztása, s még a hazaérkezésünk után is órákig emlegettem a királyok asztalára méltó ízvilágát. De most térjünk vissza Szabadszálláshoz, ahol ugyancsak a városka központjában álló református templom közelében látható az emlékmű. Itt azonban nem figurális, hanem sudár, magasba szökkenő obeliszkkel rótták le eleink a hősökre való emlékezés nemes kötelességét. Igazság szerint, régebben ezt is fotóztam már, ámde utolsó itt jártam óta szépen felújították, és az évtizedek hordalékától gondosan megtisztították az annak idején négy-öt felvételen megörökített alkotást. Nem hagyhattam ki, hogy a szinte vadonatújnak ható obeliszkről ne készítsek újabb tíz-tizenkettő felvételt, amivel le is tudtam az aznapra tervezett kötelezőt, vagyis a korábban fotózott monumentumok korrekciós megörökítését. Még a Pestről való indulásunk előtt elterveztük, hogy itt, Szabadszálláson betérünk a régebbi nyarak során több alkalommal meglátogatott főtéri cukrászdába, s elszánt fogyókúra ide vagy oda, megkínáljuk magunkat valami édes helyi specialitással. Azonban a hűtőpult kínálata a vártnál jóval szerényebbnek mutatkozott, amitől meggondoltuk magunkat, és kihagytuk a bűnös nassolást. Legalább csendben maradt a lelkiismeretünk. Szabadszállást keleti irányban, Kerekegyháza felé tartva hagytuk magunk mögött, és erről az útról körülbelül húsz kilométer múlva lefordultunk Fülöpházára. Ebben a pusztai porfészeknek látszó, így télutón meglehetősen kopárnak mutatkozó településen első nekifutásra nem találtunk emlékművet, csak két új építésű templomot, de ezek közelében mindössze a még téli álmukat alvó bokrok integettek felénk csupasz ágaikkal. Jó, hogy nem adtuk fel a keresést, mert két perccel később ráleltünk a község nehezen beazonosítható központi részére, amelynek közelében parkocska szerénykedik, ennek közepe táján pedig újabb kori, vörös márványból készült emlékmű látható, melynek két emléktáblája közül az egyik az első világháborúban elesett katonák neveit sorolja. Fülöpházától délre átvágtunk a Solt és Kecskemét között húzódó 52-es főúton, s kisvártatva beestünk a fülöpházinál valamivel jelentősebb porfészeknek tűnő Ágasegyházára. Ennek legalább régebbi keletkezésű temploma volt, s előtte, mellmagasságig érő kovácsoltvas kerítéssel övezve ott állt a falu öregebb köveiből rakott világháborús emlékmű. Nem nagy durranás, de legalább eredeti, korabeli készítés. Innen Kecskemét felé fordulva elértük Ballószöget, ahol azonban semmi nekünk valóra nem leltünk, úgyhogy továbbmenve egyhamar befutottunk a pár kilométerre eső Kecskemétre. Ennek déli részéből ágazik le a Hetényegyházára tartó aszfaltút, ahol a nagyobb méretű templomnál mindjárt két, egymástól alig három méterre, egymással szemközt álló emlékművet találtunk. A két alkotás régebbi tagját a templom falába erősített márványtáblák adják, míg az újabbat, ami, ha jól emlékszem, 2002-ben készült, a helyi önkormányzat építette. Mindkét alkotáson ugyanazon hősök nevei tűnnek fel. Hetényegyháza közigazgatásilag Kecskeméthez tartozik, valójában viszont nagyjából tíz kilométerre, nyugatra fekszik a várostól. Visszafelé tartva Kecskemétre, hosszasan haladtunk egy magas, a tetején háromsoros szögesdróttal védett fémfonatú kerítés mentén, amelyen át - kisebb-nagyobb csoportokba verődve - minimum száz őzet láttunk. Ez talán valami városi vadaspark lehetett, amelynek közepét nagyobb méretű mesterséges tó foglalta el, s ezt kétfelől sűrű erdőség övezte. Az egykoron, hosszú évtizedeken át kedvenc magyar városomnak tekintett Kecskeméten gyorsan átjutottunk. A hírös város északi csücskében nem a főváros felé vezető régi 5-ös főútra, hanem az ezzel párhuzamosan futó, Ladánybene felé induló mellékútra tértünk rá. Azon kevés hazai utak egyikén jártam, ahol eddig nem fordultam elő. A meglehetősen hosszú, húsz kilométeres útszakaszt hihetetlenül sok helyen szemétkupacok, elszórt műanyag flakonok és egyéb környezetidegen, levedlett háztartási holmik romjai kísérték. Már a vidék sem a régi, e mai korra jellemző szedett-vetettsége szorosan összefügg a falusi létforma gyorsuló ütemű sorvadásával, ami együtt jár az itt élők igénytelenségének erősödésével. A száz kilométeres átlagsebességgel suhanó kocsi ablakán át elképedve bámultam az emberi igénytelenség újabb keletű megnyilvánulását, amivel ugyan találkoztam az ország egyéb, távolabbi tájain is, de ennyire töményen, sokkolóan még nem szembesültem vele. Ladánybenén sem találtunk emlékművet, pedig a központ százötven méter sugarú körében sorra jártuk a székelykapus közpark, az átépítés alatt álló önkormányzati hivatal, a dísztelen külsejű templom, valamint a temető környékét és területét, mindhiába. Csodálkoztam, amikor néhány lépéssel a temető kerítésén túl megláttam a viszonylagos forgalmat bonyolító nagyobb benzinkutat, amit mindenütt el tudtam volna képzelni, kivéve itt, az Isten szomorú háta mögötti falucska peremén. Utukon tovább haladva, befutottunk az etnikai és bűnügyi vonatkozása miatt rossz emlékű Tatárszentgyörgyre, ahonnan egy rövid bekötőúton Örkénynél elértük az 5-ös főutat, amin Pestig futottunk. Az indulástól az érkezésig közel háromszáz kilométert tettünk meg, s ezalatt három újabb emlékmű fényképeivel gazdagodtam. Ezekkel együtt jelenleg 1894 darabnál tartok.  Kelt 2013.03.11.

 

  Vége a kilencvenhatodik résznek