ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                  írta Miski György

 

                              Kilencvenhetedik rész

 

  (Tizennegyedik kötet) Huszonöt:

 

  Katasztrófahelyzet. Ezzel a drámai főcímmel jelent meg a szombati Magyar Nemzet, és több millió tanú bólinthat rá, hogy nem túloz. Ami csütörtök reggel óta ebben az országban időjárás néven folyik, arra minimum ez a jelző illik. Visszatért a tél, s nem is akárhogyan, olyan természeti csapást okozva, amibe páran belehaltak, sokan megsérültek, és tuti, hogy milliók fogják emlegetni évekig. Én, a rendkívül megterhelő, kétnapos fogfájásom okozta testi fáradtsággal és lelki sokkal a tarsolyomban csütörtök reggel nyúzottan indultam munkába. Anikómnak nagy szerencséje volt, mert ezen a napon és pénteken szabadnapja volt, tehát otthon maradhatott. Nos, az indulásom idején, úgy fél kilenc tájban úgy zuhogott a sötétszürke fellegekből aláhulló hideg eső, mintha dézsából öntötték volna; a lebetonozott udvaron valóságos tórendszert képeztek az egymásba nyíló pocsolyák, melyek tetején erőszakosan bugyborékoltak a becsapódó cseppek. A szél akkor még csak mérsékelten kavargott, de tudtam, nem lesz könnyű napom. Bizony, nem is volt könnyű, de ez már történelem. Nagy keservesen letelt a munkaidőm, s mire délután három körül hazafelé igyekeztem, az 1-es villamosról a Hungária körút és a Kerepesi út kereszteződésénél leszállva éles sörétszemekként vágtak és szúrtak a szemből érkező, arcomba csapódó hópelyhek. A levegő keményen lehűlt, alig vártam, hogy a kétszáz méterre lévő otthonomig eljussak. Hozzá kell tennem, a Meteorológiai Intézet az összes hírportál igénybevételével napok óta rendszeresen figyelmeztette az ország lakosságát a hirtelen beköszöntő időváltozásra, arra, hogy a kellemesen induló kora tavaszt egyszer csak lerohanja a havas csizmában visszalátogató tél. Nos, hazaérve az emlékezetesen küzdelmes munkából, nem hittem a szememnek és a fülemnek, annyira vadnak hatott, amit a hamarosan bekapcsolt tévében láttam és hallottam. A 100-120 kilométeres, orkánerejű széllel támadott, hófúvások által sújtott M7-es autósztrádán két helyen is súlyos baleset történt. Az egyik Szabadbattyán magasságában volt, ahol közel ötven, a másik Letenye közelében esett meg, ahol negyven valahány személyautó, kamion és tehergépjármű rohant egymásba. Rengeteg a sérült, egy helyszíni halott is van. (Aztán egy másik súlyos sérült egy napra rá, a kórházban halt meg.) A balesetben feltorlódott roncsok, no meg az addigra teljesen behavazott, eljegesedett aszfalt miatt a rendőrök teljes hosszában lezárták a sztrádát. A balesetekben roncsolódott kocsik mögé később érkező, szintúgy elakadt járművekben több száz ember rekedt. Ezek egy része éjszakára a járó motorokkal fűtött autókban maradt, más része a pokoli viharban lezárta és hátrahagyta a kocsiját, hogy a legközelebbi településen keressen magának és utasainak menedéket. Nagyjából hasonló helyzet alakult ki a Budapestről Győr, s azon túl Bécs felé vezető M1-esen is, csak itt nem volt nagyobb tömegkarambol, ezen a pályán viszont a viharos szél által egyszerűen keresztbe fordított kamionok okoztak torlódást. A sarkvidéki jellegű vad hófúvás miatt minimálisra csökkent látótávolságnál csoda, hogy a járművel arra tévedők megúszták súlyosabb ütközések nélkül. Viszont itt is több száz kocsi rekedt a néhol három méter magas hótorlaszok fogságában. Bábolna környékén, csekély megszakításokkal, 12 kilométeres hófal alakult ki. Az ország legveszélyesebb része a Dunántúl lett, de a Dunától keletre eső területeken is komplett vonatszerelvények akadtak el a nyílt pályán, s rengeteg út vált járhatatlanná. Beindult a Katasztrófavédelem, a Honvédség, a Mentőszolgálat és a TEK (Terrorelhárítási Központ) összehangolt akciója, minden lehetséges mozgó járművel: páncélozott harckocsikkal, lánctalpas csapatszállítókkal, traktorokkal, meg amivel lehetett. Itthon, a Tábornok utcában a bejárati ajtóra visszakerült a tavasz közeledtével egyszer már eltávolított nehéz szélfogó függöny, a gázkonvektort ismét maximális fűtőteljesítményre állítottam, Csicsára újfent  feladtuk a legzordabb téli napokon viselt melegítő mellénykét. A helyzet péntekre, a március 15-i nemzeti ünnepre még rosszabbra fordult. A fővárosban és vidéken mindenütt lemondták a szabadtérre tervezett állami és ellenzéki ünnepségeket, beszédeket, koncerteket, elmaradtak a családoknak szánt rendezvények. Illetve, amelyiket lehetett, zárt helyen tartották meg. Délelőtt még tartott az intenzív havazás, a jeges szél idegesen tépte és rázta a fák alig rügyező ágait, s csak délutánra állt el a hó, illetve nyugodott le valamelyest a viharos szél. Kemény menet volt. Ma, szombat reggel, mielőtt fél nyolc körül munkába vittem Anikómat, előzőleg harminc percen át járattam az udvaron a felcsavart fűtésre állított kocsit, hogy a belülről meglangyosodott szélvédőkről le tudjam hámozni az odafagyott jeget és a vastag hótakarót. Közben többször eszembe jutott az a múlt szombati autós kirándulásunk alkalmával Ladánybene közelében látott gólya, amely széttárt szárnyaival otthonos nyugalommal szelte a levegőt. Szerencsétlen, túl korán érkezett, aligha élte túl a két egymást követő éjszaka mért mínusz tíz fok körüli hőmérsékletet. Nem ragoznám tovább, ennyi szubjektív írás elég a helyzet érzékeltetésére, most ugyanerről a témáról következzen néhány elfogulatlan mondat a ma reggeli Magyar Nemzetből.

  "- Mintegy tízezer rendőr, tűzoltó, katona, terrorelhárító és mentő vett részt a hóvihar okozta kaotikus állapotok helyreállításában az elmúlt két nap során - mondta Orbán Viktor miniszterelnök tegnap esti sajtótájékoztatóján. A kormányfő Brüsszelből hazatérve az operatív törzsnél tájékozódott a mentőakció eddigi eseményeiről, egyben részvétét nyilvánította a katasztrófában eddig elhunyt két ember családjának, s hozzátette: jelenleg egy tüdőtranszplantációra váró ember van életveszélyes helyzetben, az ő kimenekítésén a beszéd ideje alatt is folyamatosan dolgoztak."

  "A fél országot megbénította tegnapra a csütörtökön kezdődött havazás és hófúvás. A kialakult katasztrófahelyzet miatt Pintér Sándor belügyminiszter tegnap összehívta az operatív törzset, riadót rendelt el a rendőrségnél, a katasztrófavédelemnél, és a mentőket is bevonták a tevékenységbe. Pintér Sándor sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott, emberemlékezet óta nem volt ilyen időjárás Magyarországon. Utalt rá, volt, ahol óránként 100 kilométeres sebességű szél okozott károkat, vagy emelt háromméteres hótorlaszokat, máshol az áramszolgáltatás szűnt meg. Közölte, felkérték a honvédség lánctalpas egységeit, hogy vegyenek részt a mentésben. Jelezte ugyanakkor, hogy sok esetben a hófalakkal nem bírtak a hómarók, és gyakran a lánctalpas harci járművek is elakadtak."

  "Az M1-es és az M7-es autópálya közlekedésében még tegnap délután is nehézségek voltak. Pintér Sándor elmondta, több száz gépkocsi és ember került a hó fogságába, akiket tudtak, kiszabadítottak és melegedőbe vittek. Akik pedig az autókban maradtak, azoknak igyekeztek vizet, élelmiszert, valamint benzint vinni, utóbbit azért, hogy a kocsikat tovább tudják fűteni. Arra az újságírói kérdésre, elégedett-e az eddigi megelőző, illetve mentési tevékenységgel, a belügyminiszter arról beszélt: amit az egységek tettek, azzal elégedett, ugyanakkor az állampolgári fegyelemmel nem. Az egységek mind odaadásból, mind szakmai felkészültségből jelesre vizsgáztak - szögezte le. Az állampolgári felelőtlenségre példaként említette, hogy előző nap, amikor már mindenki tudta, hogy nem szabad útnak indulni, negyven gépkocsi ütközött össze az M7-es autópályán. - Felelőtlenül, nyári gumikkal elindultak, és 5-10 méteres látótávolságnál olyan sebességgel haladtak, hogy képtelenek voltak megállni (...), és egy ember el is hunyt - fogalmazott."

  "Bakondi György, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság vezetője elmondta: a legnehezebb közlekedési helyzet az M1-es és az M7-es autópályán alakult ki, a két autópályát lezárták. Az M1-es autópályán több helyen délután is zajlott az oldalakat elválasztó szalagkorlát bontása annak érdekében, hogy az ott lévő autósokat vissza tudják fordítani. Bakondi György közölte, az országban 238 beavatkozást igényló hófúvást regisztráltak, 57 települést elzárt a hó, ez 13 327 embert érintett. Mintegy száz közút, öt vasúti vonal volt járhatatlan. Adataik szerint tegnap délutánig 5446 gépjármű akadt el közúton, 18 vasúti szerelvény került a hó fogságába. A Belügyminisztérium rövid szöveges üzenetben tájékoztatta a hóban rekedteket. A tárca aláírásával kiküldött SMS-ben ez állt: Segítünk! Ne hagyja el a gépjárművét! Ha elfogy az üzemanyaga, üljön át másik gépjárműbe!"

  "Mintegy ötven gépjárművel és több mint száz emberrel a Magyar Honvédség is csatlakozott a hóvihar miatt kialakult kaotikus állapotok megszüntetéséhez. Scmitt Zoltán ezredes, az Összhaderőnemi Parancsnokság logisztikai műveleti főnöke... lapunknak elmondta, a terepjárókon és teherautókon túl mozgósították a T-72-es, illetve PTSZ típusú lánctalpasokat is. Csatlakozott a mentőakcióhoz a Terrorelhárítási Központ (TEK) is. A TEK munkatársa lapunknak elmondta, mikrobuszokkal és két, nagy teljesítményű harcjárművel megerősítve érkeztek tegnap hajnalban az M1-es autópályához. A körülbelül ötvenfős különítményt Hajdu János főigazgató irányította a helyszínről."

  "Az Országos Mentőszolgálatot több mint száz esetben riasztották tegnap, az időjárás miatt rendkívüli intézkedésekről döntöttek. Készenlétbe helyezték a mobil sátrakat, speciális eszközöket szállító, úgynevezett tömeges baleseti egységeket, de mozgósították a szabadnapos orvosokat, mentőtiszteket is. Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat kommunikációs igazgatója lapunknak elmondta, szükség esetén alternatív szállítási módokat is alkalmaztak, egyes vonatokon mentőápolók utaztak, előfordult azonban az is, hogy a gépjárművel megközelíthetetlen helyszínekhez kilométereket gyalogoltak a mentők. A helikopteres repülés időjárási feltételeinek hiánya a légi mentést késő délelőttig lehetetlenné tette. Később a helikopteres mentés három légibázison korlátozott bevethetőséggel megkezdődött, a gépek bekapcsolódtak a bajbajutottak mentésébe."

  "Öt hókotró járművet küldött az osztrák állami autópálya-kezelő társaság... a hegyeshalmi határátkelőnél a segítségnyújtáshoz. A gépek öt óra előtt az M1-es autópályán megkezdték a munkát. Az Osztrák Vöröskereszt egy speciális hómarót indított útnak."

  "Boross Norbert, az Elmű-ÉMÁSZ szóvivője lapunknak elmondta: tegnap reggel még tizennyolcezren voltak áram nélkül, de a cég szakemberei a nap végére kilencezerre csökkentették a villamos energia nélkül maradtak számát. A legkritikusabb helyzet a Bodrog-völgyben alakult ki, Sárospatak és Ricse között, ahol három távvezeték több mint húsz oszlopa dőlt ki."

  "Lapzártakor Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében hat településen állt le a vízszolgáltatás. Hajdú-Bihar megye 31 településén teljesen vagy részlegesen szünetelt az áramszolgáltatás, közülük hat helyen az ivóvízellátás is akadozik..."

  Nos, ennyi hivatalosnak tekinthető információ, hírmorzsa talán már tényleg elég a borzalmas helyzet ecsetelésére. Most szombat délelőtt van, az idő negyed tizenkettőre jár. Káosz utáni csend üli meg a tájat. Kitekintve a jól befűtött lakás ablakán, odakint a felszakadozó felhők mögül kikukkantó Nap fényétől minden vakító fehérben úszik, hiszen a magát derekasan tartó hidegben nem olvad a hó. A meteorológia szerint kedd délutántól várható enyhülés. Bezzeg a kényelmes kanapén most jókat horkoló Csicsát mit sem érdekli az ország megtépázott állapota, nagyon is virgoncan nyargalászott a neki mellmagasságig érő friss hóban, amikor úgy két órával ezelőtt kivittem az utcára sétálni, és a Francia út egy elhagyatott szakaszán szabadon eresztettem a pórázáról. Mint egy béklyóját vesztett mini bika, úgy ugrott neki a sok helyütt képződött hóturzásoknak, s láthatóan élvezte az izmos kis testét hűtő fagyos érintéseket. Ez a március 15-e, és a megelőző nap eseményei mindenképp sokáig izgatni fogják úgy a lakosság, mint az időjárással hivatalból foglalkozó szakemberek fantáziáját. Jól mondta a belügyminiszter, amikor példátlan viszonyokról beszélt, ilyesmire én sem emlékszem, pedig zsenge ifjú koromig visszamenőleg kutakodtam a memóriámban a nevezetesebb élmények között. Nemhogy kora tavasszal, de a november közepétől február végéig tartó, mondhatni "hivatalos" téli időszakban sem esett meg ilyesmi Magyarországon. Azt a ladánybenei árva gólyát nagyon sajnálom.  Kelt 2013.03.16.

 

  (Tizennegyedik kötet) Huszonhat:

 

  A jelekből talán olybá tűnhet, mintha átmentem volna lelkes amatőr meteorológusba, hogy erőmön és tudásomon felüli mértékben foglalkoznék az időjárással. Kezd kialakulni a látszat, mintha ezzel kelnék, ezzel feküdnék. Pedig a helyzet az, hogy az időjárási anomáliák tolták magukat olyan mértékben előtérbe, hogy napi szinten foglalkoztatják az emberek gondolatait, illetve kezdik túlzottan meghatározni az életritmusukat. Ami személyesen engem illet, immár a harmadik egymást követő hétvégémet szúrják el az évszakhoz nem igazán passzoló égi vagy légköri megnyilvánulások. A március 15-ét követő szombaton a katasztrofális hóhelyzet miatt, egy héttel később egy újabb havas, viharos hétvége okán, s most, húsvétkor pedig a melegfronttal érkező drasztikus esőzések miatt kényszerülök lakásban, vagy legalábbis Pesten tölteni a szabadidőmet. Éjfél óta húsvét vasárnapja van, holnap hétfő lesz, s a tegnapi szombattal együtt három szabadnapom lett volna, hogy ezek egyikén első világháborús emlékművek nyomába eredjek. Anikóm tegnap és ma (szombaton és vasárnap) szorgosan dolgozik, a kocsi tankja két hete csurig van benzinnel, tehát mehettem volna a szélrózsa minden irányába (persze nem egyszerre), ezzel szemben véresre ülöm a seggem a számítógép előtt, és vágyakozva pillantok az ablakkal szemközt türelmesen várakozó Renault-ra. Frusztráltságomat az sem oldja, hogy tegnap délelőtt, miután Anikót munkába szállítottam, illetve Csicsa kutyámat elvittem egy tartalmas sétára, bementem a belvárosba, mert muszáj volt kimozdulnom itthonról, s jobb híján fotóztam, amit a szürke házak rengetege felett borongó ég alatt kicsit is megörökíteni valónak tartottam. A dolog szépséghibája, hogy az évek során Budapest összes belvárosi utcáját végiggyalogoltam, s amit érdekesnek találtam, lefotóztam, tehát ez a szombati kiruccanás tényleg amolyan kényszermegoldás-gyanús művelet volt. A metróból az Astoriánál jöttem a felszínre, innen pedig a Duna felé mutató Kossuth Lajos utcán, a kipufogógázoktól büdös út jobb oldali járdáján indultam el. Közlekedési szemszögből nézve a főváros talán legneurotikusabb pontjának számító Ferenciek terét két-három hónapja óriási felfordulás uralja, ugyanis a városháza urai korábban úgy döntöttek, megszüntetik a járműveket a Károlyi Mihály utcából a Ferenciek tere (a szocializmus idején Felszabadulás tér) alatt a Petőfi Sándor utcába, illetve az Erzsébet hídra irányító aluljárórendszert, az anno kizárólag autósoknak és motorosoknak épült járatokat lebontják, feltöltik, s a forgalmat visszaterelik a felszínre. Tegnap is zúgtak, kattogtak és ágyúmódra dörögtek a tér látképét markánsan átalakító nehéz munkagépek, s félig megsüketült gyalogosok kerülgethették a mindenfelé felállított, mintegy másfél ember magasságú acélkerítéseket, amik a háborús jelenetek asszociációját keltő munkaterületet övezték. Hogy ne essenek mély gödrökbe a zajtól kábult, bamba kétlábúak. Parányi életveszélyes helyzetet felvállalva, a Szabad sajtó útnál a hídra tartó kocsik forgataga közt átkeltem az út túloldalára, s máris a '60-as évek közepe táján (talán 1964-ben) átadott Erzsébet-híd pesti hídfőjénél, a híd bal oldalán voltam. A szemközt felbukkanó budai városrész hegyvidéki területein mindenütt vastagon állt az elmúlt hetekben lehullott, elolvadni képtelen hó, s hogy ne csak vizuálisan, de a bőrömön is érezzem az itt ragadt tél nyomát, nyakamba csapott a szürkészölden hömpölygő folyó felől folyamatosan támadó szél. Otthonról való indulásom előtt a vastag télikabátom alá két pulóvert és ugyancsak két pólót vettem, nemkülönben a farmernadrágom alá hosszú gyapjúnadrágot húztam, így eléggé jól bírtam a Duna közelsége miatt hirtelen még fagyosabbra váltó légkört. A szemem elé kerülő látvány azonban hamar feledtette a bosszantóan előtérbe tolakodó testi kényelmetlenségeket. A tőlem balra eső, a híd járdájának magasából nézve alattam elterülő Március 15. tér ugyan szintén brutálisan feltúrt állapotban, az e helyütt is parkoló kanalas markológépek által feltúrt sárban fagyoskodott - a Ferenciek terei munkálatokkal egy időben nyilván ezt is rendbe akarják tenni -, a szocializmus idején kulináris etalonként, pénzes külföldieket vonzó gasztronómiai célállomásként jegyzett Mátyás Pince Étterem kihaltnak, mintegy élettelennek tűnt. Igaz, mitől lett volna benne tömeg, hiszen még csak délelőtt fél tízre járt... A hófehér festésű, puritán, zavaróan dísztelen híd alatt északról délnek tartó Belgrád rakpart meglehetős forgalma, az épített környezet színbéli egyhangúságához képest mindenképp üdének ható tarkasága viszont felrázott a reggel óta tartó félálmomból. 2-es jelzésű sárga villamosok, különféle számozású kék városi buszok, piros és egyéb színekre festett személyautók tucatjai mérgezett egérként rohantak a város egyik zugából a másikba, miközben a fekete mólóknál kikötött óriási turistahajókról az árvizek ellen védőgátként is szolgáló kőlépcsőzet felett ívelő pallókon vígan fecserészve hömpölygött a partra szálló, nagykabátos külföldiek tömege. És - urbánus komfortérzetemen nagyot lendítve - micsoda kedves látványt nyújtott az Erzsébet- és a Szabadság-híd közötti partszakaszon egymás mögé kikötött, tucatnyi nagy hajó! Mintha egyetlen nagy gépcsalád különböző korú és méretű tagjai lennének, akik összetartón, mégis önálló cselekvésre készen pihentek a pesti oldal szolid sodrású nyugalmában. Áttekintve a dimbes-dombos vén Budára, az ottani hegyek egyik legöregebbje, de mindenképp legismertebbje a több felszíni üreg és a mészköves mélyben évezredek óta dolgozó termálvizek hatása miatt kiterjedt barlangrendszerrel rendelkező Gellérthegy komor falként magasodott a Rudas fürdő világossárga patinás épületsora fölé. A hegy keleti, Duna felőli csúcsát a szovjet korszak nyitányának idejéből ránk maradt Szabadság szobor foglalja el, mellette a valamikori osztrák uralom kézjegyeként hátrahagyott erődítmény, a Citadella terpeszkedik. Ahogy a fényképezőgépem fókuszáló keresőjében elnéztem, a zord idő ellenére néhányan lézengtek a pálmaágat esőfogóként maga fölé tartó óriási szobor talapzata körül. A folyóra néző, meredek hegyoldalakat lombtalan erdő üli meg, a kopár fák törzsei között mindenhol átütött az egybefüggő hótakaró. Lassú, fényképezéssel többször megszakított séta keretében átértem a budai hídfőhöz, ahol a kezében keresztet tartó Szent Gellért-szobor alatt áttértem a gyönyörű Erzsébet királyné-szoborral ékesített Döbrentei térre, s onnan egy oldalsó lépcsősoron felkaptattam a híd másik oldalára, amelyen visszaballagtam Pestre. A hídfő melletti kéttornyú plébániatemplom mögött hosszú éveken, talán évtizedeken át újjáépítés miatt lezárt, a forgalomnak nemrég átadott, alagútszerű Piarista közön áthaladva ismét a Ferenciek terén találtam magam. Egy gyalogos aluljárón, ahol pár éve még kivilágított, virágzó kis üzletek érték egymást - az egyikbe, egy török család által üzemeltetett trafikba én szállítottam a mobil feltöltőkártyákat -, s mára mind bezártan, üresen, vandálok által összekarcolt kirakatüveggel bámulnak az előttük elsietőkre, s amely üvegportálok tövénél jelenleg két hajléktalan tengeti nyomorúságos életét, nos, ezen a jobb sorsot érdemlő aluljárón áttértem a ferences templom előtti területre. Amely ugyanúgy fel van dúlva, ki van forgatva egykori önmagából, mint kétszáz méteres körben minden egyéb. A környék, egyelőre, halvány árnyéka egykori önmagának. A tér legtöbb felszíni üzlete zárva, porosodó kirakataik a nihilizmus egyetlen termékét, a semmit kínálják, a Kossuth Lajos és a Petőfi Sándor utca sarkán álló klasszicista épület tetőtől talpig felállványozva. A város, vagy inkább az ország egyik építészeti ékkövének számító Párisi Udvar ugyancsak bezárt, a legendás Jégbüfé, amely attól vált fogalommá, hogy a hazai szocializmus virágkorában, az 1960-as és '70-es években egyedül itt lehetett télen fagylaltot kapni, rongyos csavargóként szégyenkezik, hajdani népszerűsége és barátságos zsúfoltsága - meglehet - sosem tér vissza. Újabb tapasztalatokkal gazdagító, tanulságos sétám végére érve a Károlyi Mihály utcából nyíló Reáltanoda utcán keresztül elballagtam az Astoriához, ahonnan két órával előbb indultam. Az Astoriától Astoriáig tartó, mérsékelt tempójú gyaloglásban manifesztálódott testedzésem alatt körülbelül kétszáz képet készítettem, és, ahogy azt előzőleg reméltem, kellemesen elpilledtem. Ismét metróra ültem, és hazasiettem. Csicsa kutyám az évek alatt szinte védjeggyé vált kitörő örömmel fogadott, amit néhány kedves szóval és simogatással háláltam meg. Ezek után itthoni kényelmes szerelésbe öltöztem, és ebédeltem a kicsim által előző nap készített finom bablevesből. A nap hátralévő részét a városban készült fotók számítógépre vitelével töltöttem, aztán maradtam a monitor előtt, míg fél tizenegykor Anikóm elé nem indultam.  Kelt 2013.03.31.

 

  (Tizennegyedik kötet) Huszonhét:

 

  Tegnap volt apám halálának harmadik évfordulója. Igazság szerint lelkileg gyenge voltam, nem volt erőm, hogy néhány emlékező sorral felelevenítsem azt a három évvel ezelőtti szomorú napot, de mára összekaptam magam, s megteszem. Ennyit igazán érdemel az az ember, akinek fele részben köszönhetem az életemet. Ami olyan, amilyen, de erről apám nem tehet. Sajnálom, mert igenis hibás vagyok benne, hogy apámmal oly sokáig nem vettem fel a kapcsolatot, szóval, nagyon sajnálom, hogy csak idősebb korára jöttünk ismét össze, s így rengeteg közös beszélgetésünk egyszerűen elmaradt, noha mindkettőnknek szüksége lett volna rá. A lelkiismeretem, ha végzetesen későn is, de apám vénülésére felébredt Csipkerózsika álmából. De akkor már nem lehetett úgy tenni, mintha em hagytunk volna ki nagyjából másfél évtizedet. Aztán apám életkedve és memóriája számomra ijesztően rövid, néhány éves "futamidő" alatt rohamosan veszített hajdani erejéből, s az utolsó években, midőn már alig mozdult ki a Zichy Jenő utcai lakásból, lényegében semmi sem érdekelte a külvilágból. Egyik utolsó beszélgetésünk alkalmával azonban nagyon meglepett. Valahogy anyámra terelődött a szó, akivel hosszú éveket húztak le egymás mellett, de már vagy húsz éve elváltak. Hogy apámban mennyi szeretet maradt anyám iránt, jól mutatta, hogy az első mondat után erősen könnybe lábadt a szeme, és alig bírta elfojtani a feltörni akaró sírást. Döbbenten hallgattam el, nem gondoltam, hogy ilyesféle érzelmi kitörésnek leszek szemtanúja. Aztán apám szellemi és fizikai állapota gyorsan romlott, s az utolsó születésnapján, a 81.-en, amikor Anikóm társaságában elmentem felköszönteni, szerintem nem ismert meg, s csak mosolygott maga elé nézve, mint aki lélekben egészen máshol jár. Hát most már tényleg egészen máshol jár, távol ezektől a zűrzavaros földi dolgoktól. Ha majd annak idején rám kerül a sor, s nekem is mennem kell, remélem, könnyen rátalálok, s bepótoljuk az elmaradt beszélgetéseket. Isten nyugosztaljon, apám!  Kelt 2013.04.07.

 

  (Tizennegyedik kötet) Huszonnyolc:

 

  Végre! Végre megvolt az idei első igazi fotós nagy kirándulásom, amire már a március 15-i ünnep környékén sort kellett volna keríteni, de hát a borzalmas hófúvások, és egyáltalán, a példa nélküli téli viszontagságok akkor lehetetlenné tették az indulást. Februárban, igazi vegyes, téli-tavaszi időjárási viszonyok között eljártam ugyan Somogyban, fotóztam is derekasan, ám egészen más hangulata van a téli, mint a napsütéses, langyos szellős tavaszi országjáró túrának. Most szombaton végre összejött minden, s útnak eredtem a Jászság felé. Ezt szántam az utolsó olyan autókázásnak, amikor a korábban nem kielégítő minőségben fényképezett világháborús emlékműveket megint megörökítettem, ezúttal a tökéletesség szándékával. Korán keltem (Anikónak munkába kellett mennie), olyan korán, hogy fél hatkor már Monoron voltam, s a nagyobbik templom melletti magányos katonafigurát kerülgettem a masinámmal. Utamat innen a Gomba, Bénye, Káva, Pánd és Tápióbicske vonalon folytattam. Tápióbicskén, ahol egykoron, még igencsak ifjú korában Anikóm is élt, immár fényesen sütött az aranyló Nap, amitől értelemszerűen az én kedvem fényre is derült. Következett Tápiószele, ahonnan arra a Tápiószőlősre ugrottam át, ahol eleddig sosem jártam. Itt nem találtam emlékművet, nem úgy, mint a közeli Újszilváson, ahol ugyancsak először fordultam elő. Innen északra tartva kisvártatva a pompás katonaalakkal váró Tápiógyörgye jött sorra, majd a korábban szintén megjárt (emlékmű nélküli) Jászboldogházán keresztül Jánoshidára értem. A hatalmas kastély előtt álló, kettős kereszttel ékesített kőszobor újfent lenyűgözött, miként tette azt pár éve, amikor először jártam itt. Némi csalódással állapítottam meg, hogy az említett kastély, noha megérné eredeti állapotában helyreállítani, még mindig tégláig kopott falazattal, elkeserítően elhanyagolt állapotban várja sorsa jobbra fordulását. A szomszédos Jászalsószentgyörgyről a cigányairól hírhedt Jászladányba értem, ahol kettős alakkal megfaragott kő emlékmű fogadott, de ez sem ért meglepetésként, mivel itt is jártam korábban. Jókora kerülővel értem a minősíthetetlenül rossz jászsági utak miatt elszigetelt Besenyszögre, amely település meglepetéssel szolgált, mert a templomával átelleni téren mesterséges magaslatra állított, élethűen megformált fém katona strázsált. Nem messze tőle fekete márványból kettős keresztet állított a helybéliek hazafias öntudata. Besenyszögön most voltam először, s bár még időztem volna e helyütt egy keveset, tovább kellett állnom, hiszen az előre eltervezett utamon még sok település várta jöttömet. Visszatértem hát Jászladányra, kisvártatva elszáguldottam Jánoshida mellett, s perceken belül Alattyánon találtam magam. Az iskola kerítésén belül, a még külön kis kerítéssel övezett kőkatonát tucatszor fotóztam, aztán az elesett hősök előtt magas obeliszkkel tisztelgő Jásztelek került elém. Innen egy macskaugrás a közepes méretű város, Jászberény, ahol megint csak előfordultam régebben, de akkoriban esőre álló, igen borús idő fogadott, nem úgy, mint most, amikor napfényben úszott a lovasszoborral díszített templomos főtér. A Jászság fővárosából keleti irányba haladtam tovább, s hipp-hopp Jászjákóhalmán voltam. Innen a kissé távolabb fekvő Jászapáti következett, utána Jászszentandrás, majd a Jászapátit Hevessel összekötő főútról letérve a jelentéktelen, és emlékmű nélküli Jászivány. Ebben a végtelenül békés, álmos kis faluban aligha a stressz okozta szívinfarktus, mint a dögunalom miatt összeomló vérkeringés a legfőbb halálozási ok. Visszajutva az alig egy órája megjárt Jászapátiba, most délnek, Jászkisér felé vettem az irányt. A nagyközségnek gyönyörű, kettős alakú, fémből öntött emlékműve van. A magas kőtalapzaton, melynek széles hátoldala sűrűn tele van vésve a különböző harctereken elesett katonák neveivel, a félig fekvő helyzetű Hunnia asszony emeli a dicsőséget szimbolizáló babérkoszorút a másik karjával segítőn tartott, sebesülten fekvő katona feje fölé. Mindez a templomtól kőhajításnyi távolságra. Ezzel a gyönyörű, ám felettébb nehezen fotózható emlékművel régebben is meggyűlt a bajom, hiszen ha a borult idő, vagy a Nap nem megfelelő állása miatt kivetnivaló akad a megvilágításban, egy csomó fontos részlet rejtve marad a legjobb optika előtt is. Mivel olyan időpontban értem oda, hogy a természetes fény hátulról érte a szobrot, megint küzdelmes percek vártak rám, hogy el ne sikkadjon a lényeg. Nem kevés idő elteltével azonban indulnom kellett tovább, s most az eszelősen áradó Tisza melletti, eddigi életem során elkerült Tiszasüly falu következett. Előzőleg volt egy olyan érzésem, hogy zömmel cigányok által lakott faluba fogok jutni, ám a helyszínen kellemesen csalódtam, mert a csendes, takaros község ránézésre színmagyarnak bizonyult, mi több, egy éles útkanyarban kialakított téren megláttam a középmagas talapzaton búsongó kőkatonát. Kőtelekkel szinte ugyanígy jártam, csak itt a templom melletti parkban lett meg az emlékmű. A mögötte magasodó folyótöltésre gyalogolva döbbenetes látványt nyújtott a széles árteret egészen kitöltő Tisza sárgás vizének tengert idéző látványa. Az egészen félreeső Nagykörű átlagos, klasszikus beállítású kőkatonával várt, s míg ezt fényképeztem, a térre begördült egy remek állapotú régi Csepel teherautó. A szocializmus idején ez, és a szovjet gyártmányú Zil volt hazánkban a legelterjedtebb teherautófajta, de hát a Csepel mégis a mi kutyánk kölykének számított, tehát a szívünk ez utóbbi felé húzott. Fotóztam hát ezt az utolsó mohikánt is szorgalmasan, amit a járgány korosodó sofőrje egyáltalán nem bánt, mi több, kifejezetten büszkének tűnt, amint a ráirányuló optika hatására peckesen feszített a volán mögött. Nagykörűről, hosszabb út bejárása után Szolnok keleti részébe értem, ahol átkeltem az alattam ijesztő sebességgel rohanó Tiszán, majd a ma Szolnok déli városrészének számító Szandaszőlősre jutottam. Itt némi keresgélés és tudakozódást követően meglett az 1911-ben épült templom, amelynek homlokzati részébe ágyazták a tucatnál több hősi nevet feltüntető márványtáblát. Rákóczifalva összevont emlékművel, legalábbis egymáshoz közeli, egymástól három méterre álló márványtáblával tisztelgett a két világháború hős bakái előtt. A pár kilométerrel délebbre fekvő Rákócziújfalun semmit sem találtam. Néhány kilométerrel tovább haladva, ott, ahol két vagy három irdatlan méretű fémsiló csillogott a délutáni verőfényben, útelágazáshoz értem, ahol az északra mutató ágra térve Kengyelt vettem célba. Az útelágazás és Kengyel között, körülbelül félúton, kőből épült szélmalom állja az idők viharainak csapásait. Igénnyel helyreállított volta azt sejteti, hogy az ipari műemléket valami múzeumfélének használják. Kengyelen két templom, a katolikus és a református fekszik egymáshoz közel, a kettő között - talán a közös keresztény gyökerek összekötőszerepét szimbolizálva - szélesebb füves park húzódik. Az emlékmű a katolikus templom előtti részen látható, ami lényegében egy hármashalomból kiemelkedő kettős kereszt, az elhunytak neveit soroló fekete márványtáblák a három halmon vannak elosztva. Kengyelből visszasiettem a hét kilométerre eső útelágazáshoz, ahonnan dél felé indultam tovább. Martfű, Tiszaföldvár és Cibakháza után az általam még nem látogatott, a Tisza közvetlen közelében fekvő, az országúttól félreeső Nagyrév következett. Mivel első nekifutásra nem találtam emlékművet, a templom közelében megállított, láthatóan helybéli öregasszonynál érdeklődtem felőle. Ő nem tud róla, mosolygott rám kacéran, pedig pendelyes gyerekkora óta itt él. A fenébe! A bájosnak szánt foghíjas mosolytól összeugrott gyomorral elautóztam a közeli temetőhöz, de semmi. Még egy kört tettem az üdítően cigánymentesnek látszó faluban, semmi. Szívtam a fogamat az eredménytelenség miatt, s már kifelé tartottam a községből, amikor egy módosabb ház előtti, rokoninak látszó csoportosulásnál megint lassítottam és rákérdeztem az emlékműre. Jól tettem, mivel a tekintélyes, családfőnek látszó férfi készséggel mutatott a mögöttem lévő iskola füves kertje felé, amelynek kellős közepén, alig másfél méteres földhányás tetején ott állt a tetszetős kinézetű obeliszk. Na, ennyit a lokálpatrióta öregasszonyról és az ő nosztalgikus ködbe vesző gyerekkoráról. A gyors fotózást követően az alig tíz kilométerre eső Cserkeszőlőt, mint aznapi utam utolsó állomását lőttem be. Az országút által kettészelt, manapság országos szinten felkapott fürdőhely azonban semmi régiséggel nem szolgált, még a templomai is vadonatújnak látszottak. A mai falu valószínűleg legfeljebb tanyaként vagy dűlőként létezett az első világháború idején, és a föld mélyén azóta felfedezett hőforrások révén nyerte el mai turisztikai jelentőségét. Az órámra nézve megállapítottam, hogy néhány perc múlva hat lesz, tehát időszerű Pestnek fordulnom. A tiszakécskei Tisza-hídon átrobogva félóra múltán Kecskemétre értem, ahonnan a rési 5-ös úton hazáig nyomtam a gázpedált. Jó időt futottam, mert még nyolc óra sem volt, amikor leparkoltam a Tábornok utcai ház udvarán. A magát önkívületi örömbe hergelő Csicsát rögvest elvittem egy kiadós utcai sétára, majd kaját adtam neki, aztán számítógépre vittem az út során készült fényképeket, és a tévé előtt ülve kivártam, amíg Anikóm elé kellett indulnom. Aznap ötszázhatvan kilométert tettem meg, s egy rakás helyen fotóztam, ami végül négyszázötven akárhány képet eredményezett. Tíz újabb emlékművel lettem gazdagabb, úgyhogy most 1904 darab emlékműnél tartok.  Kelt 2013.04.16.

 

  (Tizennegyedik kötet) Huszonkilenc:

 

  Éppen egy hét telt el azóta, hogy a múlt hét szombatján megint útra keltem a kocsival, mi más ügyből kifolyólag, mint az első világháborús emlékművek fotózása érdekében? Múltkori írásomban említettem a minden ilyen jellegű utazásom mélyén stabil alapként húzódó valódi motivációt, vagyis a csatamezőkön elesett hősökkel való lelki találkozás sürgető igényének kielégítését. Ezúttal sem volt másként, alig vártam, hogy újra összefussak a "fiúkkal". Az úti célnak kinézett vidék, a Tiszán túl eső Alföldnek a Hódmezővásárhely környéki tanyavilága ugyanis rejtett néhány kuriózumot, amelyek létezéséről az internetről szereztem tudomást, olyan emberek jóvoltából, akik nagyjából hasonló cipőben utaznak mint jómagam, csak alkalmanként előbb érnek az ország olyan területeire, ahová ezúttal én igyekeztem. Ezek a hozzám hasonlóan lelkes amatőröknek számító, az utolsó csepp vérükig hazafias elkötelezettségű fotográfusok igen fontos hézagpótló, nagyszerű munkát végeznek azáltal, hogy az inkább állami reszortnak minősülő feladatot - a szétszórtan fellelhető emlékművek fotózás általi egybegyűjtését - saját zsebből fedezve, saját szabadidejük jó részének beáldozásával, s ami talán a legnagyszerűbb az egészben: hihetetlen elszántsággal, makacs kitartással végzik. Büszke vagyok rájuk, s nem kevésbé magamra, mint a jó ügy érdekében elköteleződött társaság egy tagjára, hiszen nem pénzért, nem érdeméremért, nem hivatalos elismerésért ténykedünk, "csupán" a neveltetésünk és hajlamunk közös eredőjéből fakadó tántoríthatatlan hazaszeretetünk visz előre rendületlenül. Ennyit elöljáróban. Ami a tényeket illeti: Anikóm ezúttal nem dolgozott, otthon maradt, tehát nem terhelte a lelkiismeretemet a Csicsa kutyám egész napos magára hagyásából következő szorongás, szabadon szárnyalva nyomhattam tövig a fürge kis Renault gázpedálját. Reggel negyed hat tájban Kecskemét felé indultam a régi 5-ös főúton, amelyen kívül aligha jártam gyakrabban az ország egyéb útvonalain. Kecskemét városába korán értem, a hétkor nyitó református temető, ahol aznapi első látogatásomat megejteni terveztem, még zárt, masszív kovácsoltvas kapukkal várt. Szerencsémre nem kellett tétlenül félórát dekkolnom a kapu melletti poros parkolóban, mivel a temető valamely alkalmazottja, aki utánam egy perccel befutott a kocsijával, roppant előzékenyen beengedett, mi több, kérdésemet követően, miszerint a kiterjedt temetőnek vajon melyik észén találom a keresett emlékművet, maga szegődött kalauzomnak, s a kora reggeli napfényben fürdőző fák lomjai között fütyülő madarak énekétől kísérve elvezetett a bejárattól távolabb álló szoborkompozícióhoz. Ott, némi felvilágosító szöveg elhangzása után tapintatosan magamra hagyott, hiszen immár tisztában voltam a visszaúttal. Az egész alakos, kőből faragott katona annyira egyedi arcvonásokat mutatott, hogy szinte ordított róla, hogy nem kitalált, hanem igenis hús-vér emberről mintázott alkotással állok szemben. A kisebb dombféleség tetejére állított monumentumot repkénnyel borított nagyobb terület fogta közre, mögötte félkörben sudár fák szolgálták a festői hátteret. Ahol véget ért a repkényszőnyeg, ott kezdődött az emlékmű köré telepített, névvel, születési és halálozási dátummal ellátott katonasírok sora. A fotózás végén visszapattantam a kerítésen kívül várakozó kocsimba, s becéloztam a Pest felől jövő, Kecskemét jelentős részét átszelő Budai út túloldalán fekvő zsidó temetőt. Csak hát, miként az a hithű pajeszosoknál lenni szokott, szombaton tilos mindenféle munkavégzés, s melónak számít a temető nyitva tartása is. Emiatt megint pofára esve (történt már velem ilyesmi másutt is, például Kaposváron és Szegeden) toporogtam a zárt, stabil főbejárati vaskapunál, ahonnan tisztán ráláttam a fényképezni óhajtott obeliszk emlékműre. De mit tehettem, a hátam mögött sűrűn jövő-menő gépkocsik vezetőinek szeme láttára mégsem mászhattam meg a kerítést, öt perc múlva garantáltan rajtam lett volna a városi rendőrség néhány fogdmegje. Gyalog körbejártam a ritka erős, lándzsa hegyű vaskerítést, ám hiába, a lebukás kockázata nélkül nem foghattam semmiféle illegális akcióba. Feladva, illetve alkalmasabb időpontra halasztva a zsidó világháborús emlékmű megörökítését, a belváros felé vettem az irányt. A Piaristák terén, az 5-ös számú épület valami vallási tanintézményt rejt, ennek tágas előcsarnoka egy falba épített, méretesebb reliefet őriz. A készséges portás (ne felejtsük, szombat lévén elméletileg zárva volt az intézmény) első szóra beengedett, s ennek köszönhetően bő három perc alatt végezhettem a fotózással. Köszönetet mondva elbúcsúztam, s rögtön a főtéri Öreg templomhoz igyekeztem. Néhány éve, az emlékművek gyűjtésének kezdeti időszakában csináltam három képet a bejárattól balra kihelyezett, remek szobrászmunkával kivitelezett reliefről, ám az akkori borús idő, no meg a kevés képszám (3 darab) indokolttá tette a kitűnő fényviszonyok melletti újabb, ezúttal nagyobb számú sorozat készítését. Ezzel végezve felkerestem a Kiskunfélegyházára vezető út közelében fekvő Szentháromság temetőt, ahol a három sorba rendezett katonasírok mögötti krisztusos kőfeszület, s az ez előtt imádkozva térdeplő rohamsisakos baka kettőse egyértelmű jelképpé áll össze. A harminc kilométerre fekvő Kiskunfélegyháza északi részében, a Nádasdy utcában húzódik az úgynevezett Felső temető. Ennek túlsó végében találtam rá az 1914-1918-as évszámokkal jelölt kőkeresztre, s a mögötte három sorban szerénykedő, ám tisztességgel gondozott hadisírokra. Visszajőve a parkolóban hagyott kocsihoz, konzerv májkrém és kifli formájában magamhoz vettem néhány reggeli falatot, aztán zúdultam tovább keleti irányba, vagyis Csongrád felé. A várost nyugat felől nagy ívben kikerülő közúton kiértem a még mindig javában áradó, zavaros zöld színű Tiszához, ahol egy szűk vashídon átjutván a túloldalra, néhány perc múlva Szentesen voltam. (Megjegyzem, a Tisza innenső, Szentes felőli partjára érve az eredeti terv szerint előbb északnak, Nagytőke felé kellett volna indulnom, de az útjelzőtábla hiánya miatt jóval később vettem észre, hogy elszáguldottam a lefordulásra alkalmat nyújtó kereszteződés mellett, s a szűk úton nem volt kedvem visszafordulni.) Sajnos ahelyett, hogy simán elértem volna a belvárosi részt, bizonyos útbeli rekonstrukciók miatt eléggé sok időt veszítve értem el a központot, ahonnan külön kalandnak számított a városka peremén fekvő Szeder temető megtalálása. Végül, többszöri kérdezősködést követően csak célhoz értem, s ámbár a jutalmam egy újabb kori készítésű, meglehetősen átlagos kis obeliszket jelentett, elégedett voltam, főként amiatt, hogy ezt is letudtam, ezen is túl vagyok. Sosem szabad elfelejteni, hogy a darab az darab, más kérdés, hogy persze léteznek esztétikai különbségek, amelyek az adott emlékmű vizuális megítélését nyomatékosan befolyásolják, de egy darab emlékmű a privát statisztikámban éppúgy egynek számít, mint a legcifrább nagyvárosi műalkotás. Szentesen ért egy kis baleset, ami alatt nem a klasszikus értelemben vett autós vagy gyalogos minőségben elszenvedett baleset értendő: a drámai megrázkódtatást okozó másodpercek inkább az elgondolkoztató egészségi incidensek kategóriájába tartoznak. 

  Történt, hogy a belvárosi evangélikus templom közelében leparkolva lendületesen kiszálltam az autóból, becélozva az ötven méterre álló - mint később kiderült, zárva tartó - egyházi épületet. Pár lépést követően fokozott mértékű, igen kellemetlen érzetet keltő szívritmuszavarom támadt, olyasféle, amire életem csapongó kardiópraxisában ritkán adódott példa. Dermedten álltam a várost átszelő főút innenső oldalán, szemben a meglátogatandó, ijedtemben nagy hirtelen a világvégére távolodott, tulajdonképpen kis méretű templommal. A szívem semmiből támadó - szó szerint vérfagyasztó - kihagyásai és félreverései ugyan már évek óta nem okoznak olyan mértékű félelmet, mint akár tizenöt, húsz vagy harminc éve, de ez nem jelenti azt, hogy a heveny rosszullét múlását ne követné átmeneti depresszió, a traumán átesett testemet ideiglenesen ne kötné gúzsba a pupillákon beáramló fényeket szürkére maszatoló letargia. Ilyen az ember. Egy kis halálközeli élménynek sem tud örülni. A gondok csillapodtával ugyan csak azért is (lásd még: dacreakció) körbejártam a láthatóan felújításra váró, körbekerített, zárva tartó épületet, amelynek belseje - állítólag - világháborús emléktáblát rejt, de még mindig nyakamon éreztem a halál hideg ujjainak érintését, s ez a cinikus cirógatás kissé elvonta a figyelmemet minden másról. Nem csupán a többcsúcsos templomról és annak ígéretes, ám számomra ezúttal feltáratlanul maradt belsejéről, hanem a környezetemben vidáman beszélgető emberekről, a hétvégi utca lázas forgatagáról, s az amúgy áldott, meleg napsütésről, egyszóval a földi léthez köthető összes pozitív jelenségről. Ilyenkor, amikor az egész életen át a nyomában járó halál ismételt baráti érintését érzi a vállán, hirtelen a végtelen magány láthatatlanul is mindenki mástól megkülönböztető kabátját érzi magán az ember. Szűk a kabát és hideg, megszokhatatlan. Pedig egyszer, s akkor legutoljára, mégis fel kell magamra öltenem, s viselhetem a feltámadás bárgyú ígéretének eljöveteléig. Mire Szentes alatt elértem a Derekegyháza felé mutató bekötőutat, nagyjából oszlani kezdett az önsajnálatba oltott elkeseredésnek a pattanni készülő idegeim húrjai körül vészjóslóan gomolygó füstje, ami, ha nem figyelek oda, könnyen könnyet tud csalni a szemembe. Ami ugyan nem lett volna baj, hiszen miért ne sírhatna egy bajba jutott férfi? Azzal a privilégiumnak minősülő kitétellel, hogy csak meg ne lássa, tudomást ne szerezzen róla illetéktelen. Azaz senki. Ez ugyanis a legszentebb, legtitkosabb magánügye minden férfinak. A nők nem számítanak; szertelen, komolynak aligha tekinthető gondolkodásmódjuk miatt minden viselkedésmódbeli értékbe belerondítanak, minden nemes gesztust profanizálnak, gagyivá alacsonyítanak, így a nyakra-főre (mondhatni rutinszerűen) alkalmazott sírásuk értéke az egérszellentésnél is kevesebb jelentőséggel bír. Én meg - magamra vonatkoztatva - úgy vagyok a kérdéssel, hogy ha már a majdani halálom után (technikai okokból) nem tudom elsiratni magam, megteszem előre, gondosan kiporciózott részletekben. 

  Derekegyházán viszont már teljes erőmből, a komor gondolatoktól megtisztult elmével és lélekkel szívtam magamba a virágzó fák láthatatlan pollenfátylával spékelt vidéki levegőt, amitől azonnal régi optimista önmagamra váltottam, s mint aki egy adag egészségre nem káros drogot szippantott magába, a frissében megtalált boldogság révületétől szédelegve közelítettem a régi tanácsháza előtti obeliszkhez. A tíz kilométerrel odébb eső Nagymágocsnál a szentesi esetet (az egészségemet érintő ad hoc anomáliát) már csak a régmúltba fulladt rossz emlékek egyikének éreztem, s immár ismét teljes egészében magamra találva, terhes gondolatok nélkül fényképeztem a gyönyörű templom elé helyezett obeliszk szürkészöldre patinásodott kőgúláját. Szentetornya az első világháború idején még önálló falu volt, de azóta, sok sorstársához hasonlóan ráfaragott a közelében egyre inkább terjeszkedő városra, ami ebben az esetben Orosházát jelenti, s mára annak nyugati részévé vált. Ennek ellenére, s hajdani önállósága okán, egykori lakói joggal építettek emlékművet elhunyt katonáik tiszteletére. A fura kinézetű, leginkább újkori trafóházra, jobb esetben a ritka forgalomtól megrozsdásodott vasúti sínek mentén látható bakterházra hajazó kis kőépület a templomtól mintegy hatvan méterre, egy közlekedési táblás útkereszteződésnél áll. Homlokzatát csaknem ellepte az örökzöld repkény buján tenyésző vegetációja, de az élősködésre szakosodott növényzet egy szélesebb hasadékán át felfedezhető a nem kevés névből összeállt hősi névsort tartalmazó, tekintélyes méretű kőtábla. Mivel nem találtam kielégítőnek a táblából látható szűk hányadot, beléptem a derékig érő rozoga vaskerítés kapuján, és puszta kézzel ritkítottam az elszemtelenedett növényzetet. A pát kilométerre lévő Orosházán megállás nélkül hajtottam át, majd a városból délnek indulva kisvártatva az egykoron rendkívül terjedelmes hódmezővásárhelyi határ volt tanyájához, a mára önálló községgé fejlődött Kardoskúthoz értem. A faluszéli temető kerítésén belül, egy több száz éves fa tőszomszédságában, a Tótkomlósra vezető országút felé fordulva áll a műfaj legszebb klasszikusainak táborát erősítő alkotás. A kőből faragott hős, mintegy sebesülés következtében elesőfélben, baljával erősen kapaszkodik a támaszt adó mögöttes kövezetbe, tekintete a gyengülő jobbjából éppen kicsúszó fegyverére szegeződik. A hősi alak felett magasodó széles és magas kőlap a szerb, orosz, olasz és román frontokon elesett, valamint a harctéri sebesülésekbe belehalt katonák neveit sorolja. Nem voltam rest összeszámolni, 73 név szerepel azon a kőlapon, s ez még csak egy volt tanyája a hajdan (s talán jelenleg is) fél megyényi külterületet magáénak tudó Hódmezővásárhelynek! Csaknem a temetővel szemközt indul az a nyugatra, vagyis Hódmezővásárhely felé tartó, nyílegyenesen futó keskeny aszfaltút, amelynek az elején tábla jelzi, hogy a sokat említett anyaváros innen épp 30 kilométerre fekszik. Rátértem erre az útra, amely végtelennek látszó síkságon vezet keresztül, az út két oldalán terjedelmes legelők váltják a szántókat, ámbár az errefelé eléggé silány minőségű, alacsony aranykorona értékű földön oly sok minden nem terem meg. A felszínen szikes, a mélyebb rétegekben agyagos föld afféle vízzáró rétegként működvén, sok helyütt nem szivárog át az utóbbi hetekben jelentős mennyiségben lehullott csapadék, aminek következtében a kék égből aranylón sütő Nap alatt kisebb belvízi tórendszerek csillognak, amerre a szem ellát. Nagy gyönyörűségére az Alföldön nyaraló vízimadaraknak, valamint a környék minden nagyobb fészkét elfoglaló, Afrikából visszatért gólyáknak, amelyek a tocsogókban élő csiborokon és békákon eszik magukat degeszre. Idegennek, nem odavalónak éreztem magam az időtlen nyugalom széles pamlagán nyújtózó tájon, amely mozdulatlanul és mindent kiheverően tűrte az emberi beavatkozás itt-ott fellelhető kártevéseit, s mintha még megbocsátón mosolygott volna, mondván, ti, öntelt emberi hangyák rég nem lesztek sehol, amikor én még mindig ugyanaz leszek, aki voltam és vagyok. Ezen a messzibe nyúló úton Pusztaközpont az első jelentősebb állomás, ahol némi állandó emberi jelenlét nyomaira bukkanni. Száz évvel ezelőtt itt ötvenszer ennyi ház állt, ötvenszer ennyi család élte a várostól távoli mindennapjait, termelte meg a maga és családja szükségleteit kielégítő földi javakat, a felesleget eladásra kínálva Hódmezővásárhely vagy Orosháza heti piacain. Ám Pusztaközpont említésre sem lenne érdemes, ha a tanyacsoport szélén kialakított temetőben nem lenne ott a stílusában a Kardoskútihoz hasonlító hősi emlékmű. Elhagyva az utolsó tanyai házakat, még vagy háromszáz métert autóztam a kocsim mögött átláthatatlan porfelhőbe fulladt földúton, amikor végre ott találtam magam a délibábos végtelen peremén szunnyadó temető bejáratánál. Belépve a kis fakapus bejárón, egyből szembetűnt a központba helyezett világháborús alkotás. A magasba nyúló, rengeteg hősi nevet tartalmazó széles kőoszlop tövében hátán fekvő, halott katona homokkőből faragott alakjára látni. Az idő vasfoga, mely körülbelül kilencven éve rágja, erodálja, repeszti, egyszóval pusztítja a végleg elszunnyadt honvédet, egyúttal jótékony, mondhatni az emlékmű művészeti értékét nagyban növelő patinával vonta be mind a hőst, mind a felette az emlékezés őrtornyaként magasodó kőoszlopot, amelyen, idő múlása ide vagy oda, minden gond nélkül, tisztén olvashatóak a régi emberek gyönyörű betűkkel megírt nevei. A kis temető egyébként ma is funkcionál, de errefelé értelemszerűen ritka a temetés, lévén Pusztaközpont - ránézésre - jó, ha kéttucatnyi állandó lakóval bír. Alig bírtam betelni a sűrű orgonabokrokkal közrefogott emlékművel, annyira magával ragadott az alkotás lényegre törően összefoglaló, közérthető, szívbemarkoló, s ezért roppant hatásos üzenete. Miután távozáskor csendben betettem magam mögött a temető kiskapuját, autómmal egy darabig tovább igyekeztem a pusztai síkon még mindig nem látható város irányába, de néhány kilométer megtétele után északra, a Székkutasra vivő összekötőútra tértem. Pár éve - Anikóm társaságában - itt is megfordultam, s lefotóztam a mostani kiváló időben ismét fényképezőgép elé kívánkozó emlékművet. De Székkutas - illetve a környezete - más vonzerővel is bír, nem egyedül ezzel a nem lebecsülendő saját emlékművel. Ugyanis a települést Hódmezővásárhely felé elhagyva, mintegy hat-hét kilométer után elértem azt az országút mentén álló, bonyolult hovatartozású emlékművet, amit első alkalommal akkor fényképeztem, amikor annak idején első ízben megfordultam Székkutason. A lábhoz eresztett zászlót tartó, szintén kőből faragott baka feje feletti emléktáblán az szerepel, hogy az emlékművet anno a Belső-Szőrhátnak nevezett tanyán élők elhatározásából emelték, s e tanyavilág megszűnte után került az emlékmű ide, ahol most látható. Igen ám, csakhogy másutt meg arról olvastam, hogy a közel kilencven éves alkotás első állomása Vereskutas (tanya) volt, s akkor még mindig nem tudni, mi a szobor mostani tartózkodási helyének a neve, merthogy Belső-Szőrhát és Sóshalom is szóba jöhet. Hagyjuk, ezt alighanem csak egy pontos helyismerettel rendelkező profi néprajzos tudná hitelt érdemlően kibogozni. Az viszont tény, hogy az autentikus emlékmű szép, igazi vidéki faragóstílust magán hordozó alkotás, maradjunk is ennyiben, feleslegesen ne evezzünk ismeretlen vizekre (vagy: ne tévedjünk ingoványos talajra). Nevezett szobor különben egy nyers téglás, régebbi épület közvetlen szomszédságában látható, mely épület jelenleg a Sóshalmi Olvasókörnek ad otthont. Korábbi olvasmányaimból tudtam, hogy az épületen belül is van egy márványtábla, amely hősi neveket sorol. Bekopogtam hát az épület ajtaján, s a barátságos mosollyal előcammogó, gondnoknak látszó negyvenes férfi társaságában megörökítettem a függönyös ablakok közötti falrészre erősített vörös márványtáblát. Elköszönés után - részben egy újabb összekötőúton - visszatértem a mintegy órája elhagyott eredeti kis aszfaltútra, arra, amelyiken a már letudott Pusztaközpont feküdt. Hódmezővásárhely irányába futva, úgy öt kilométer után elértem a Mátyáshalom néven törzskönyvezett tanyabokrot, ahol a régebben bezárt általános iskola kerítésén belül, a telek sarkán, az autók által a ritkánál is ritkábban járt aszfaltút közvetlen közelében ismét csodálatosan szép példányát találtam a hódmezővásárhelyi tanyavilág hősi emlékműveinek. A stílus szakasztott olyan, mint a Kardoskúton és Pusztaközponton látott emlékművek esetében, csak itt félig ülő, félig fekvő bakát látni, aki balját a szívtájékon elszenvedett sérülésére szorítja, jobbjával a földön támaszkodik. A széles talapzatra erősített márványtábla - miként Kardoskúton, Székkutas határában vagy Pusztaközponton - ugyancsak a különböző frontok szerint csoportosítva veszi számba az elhunytak neveit. Teszem hozzá, kiváló érzékkel megválasztott, művészi betűtípussal megírva. A következő megállóm a Héjashalom (Héjjashalom) néven ismert telepmaradvány volt. Itt egy turullal díszített obeliszket állítottak az út melletti kisebb magaslat tetejére, a hősök névsora a kőoszlop oldalain olvasható. Kisvártatva bezuhantam Hódmezővásárhelyre, de épp csak érintettem a város keleti szélét, mert egy párhuzamos útra térve mindjárt ki is jöttem belőle, s megint keletnek tartva, a reményteli Erzsébet felé indultam. A vásárhelyi határban nagyobb tanyának számító Erzsébeten (odafelé tartva félúton egy múzeumként fenntartott szélmalom esett az utamba) az ottani, bezárt iskola belsejében, valamelyik tantermében, a tanárijában vagy a folyosóján reméltem emléktáblára bukkanni, de ez nem jött össze, mivel az elhagyatott épületet zárva találtam, a tulajdonos pedig, mint egyes helyi hírforrásokból értesültem róla, délután öt körül ért volna oda. Három fiatal srác gazt irtott az elhanyagolt udvaron, a segítségükkel betekintettem az udvar másik felében álló pár fészerbe, azokba, amelyekben afféle feleslegesnek ítélt lomokat tartottak, ám ezek egyikében sem láttam számomra érdekes dolgot. A srácoknál viszont nem volt kulcs a suli ajtajához, így aztán dolgom végezetlenül álltam odébb. Ez lett volna a két Erzsébet közül a nagyobbnak számító Belső-Erzsébet, ami igazi falu benyomását keltette, noha a megyei földhivatal nyilván tanyaként tartja számon. A kisebb Külső-Erzsébetig további három kilométert kellett autóznom. Itt, a mozdulatlanságba süketült széles róna kellős közepén féltucat lakott épületet találtam, de egy gazzal benőtt telek mélyén ráleltem a mára egészen romossá lett hajdani iskolára. Az út felől nem is látszott, az elszaporodott növendék ecetfák miatt tökéletes takarásban tűrte a lassú enyészet esedékes stációját. Az ösztöneim azonban nem csaltak meg, s egy tüskés bokrokkal és ecetfákkal szegélyezett, a több éves avarban alig láthatóan kanyargó ösvényen a közelébe jutottam. A minden mozdítható értékétől megfosztott, helyenként beomló födémű, egyszerűsítve U alaprajzú, földszintes épület egy volt tantermének falán egy alighanem régebben odaerősített nagyobb kő- vagy márványtábla sötét foltként ásító lenyomatára bukkantam. Biztosan nehéz lehetett, mert tucatnyi fémcsapmaradvány tanúsította valamikori meglehetős súlyát, s hogy valami jelesebb eseményre készült, azt a vályogfalban maradt, timpanonszerű csúcsban végződő lenyomat igazolta. Valakik valamikor körbevésték, kiszerelték és ismeretlen helyre szállították onnan. Alighanem jobban is járt ezzel, különben a közeljövőben biztosan bedőlő fal maga alá temeti és darabokra zúzza. Visszatérve Hódmezővásárhelyre, időmet immár egészen a városban található világháborús emlékművek felkeresésére szenteltem. Rövid idő alatt mindjárt három református templomban jártam: a szószék két oldalán két emléktáblát is felmutató Újvárosiban, a felújításra váró, körbekerített főtéri új református templomnál (kisméretű emléktábla a körforgalom felőli homlokzaton), s végül a belvárosi református ótemplomban. Ez utóbbiban a semmiből előkerülő gondnoknő kétszáz forint belépődíjat akart kicsikarni tőlem, mondván, ez a város egyetlen múzeumtemploma, ezért tejelni kell, de némi vita után mégis ingyen fotózhattam. Amúgy is, minden pénzem és iratom a távoli utcák labirintusában hagyott kocsim kesztyűtartójában maradt. A rövid templomi csörte után bekéredzkedtem a szombat délután már zárva tartó Polgármesteri Hivatalba, amelynek emeletre vezető lépcsősorának fordulójában lefotóztam a fából faragott honvédet. Tetszetős munka, s túl a nem kevés eszmei értékén, nyilván pénzben kifejezhető módon is sokat érő alkotás, amelynek talapzatán ott az 1914-18-as évszám. A hosszú tél után hirtelen betört, már-már nyári miliőt idéző áprilisi hőségtől szédelegve (26 fok meleg lehetett) kiszaladtam a római katolikus temetőbe, ahol egy központi parcellában néhány tucat sírkő és egy húsz éve felállított, nemzeti színű szalaggal átkötött obeliszk jelzi a hősök nyughelyét. Megfordultam a méretes Szent István templom árkádsora alatt, ahol szintén kisebb emléktábla utal az egykori háborús hősökre. Utolsó helyszínként a belvárosi résztől távolabb eső utcát néztem ki magamnak, ahol a helyi kézműveseknek állt volna valamilyen épülete, s ennek belsejében emléktáblát ígért az internet. Ám a megadott Lánc utcai címen egy népi fazekast találtam, aki, miután jövetelem okát hallva kellőképp kicsodálkozta magát, nemes gesztus által vezérelve alkalmi tárlatvezetés révén sebtében megmutatta a múzeumnak berendezett nagyobb vendégszobáját, ellenben az emléktábláról nem is hallott. Fáradtan csoszogtam vissza a messze magam mögött hagyott kocsihoz, csurom izzadtan, a hátamra és a mellkasomra tapadt pólóban ültem a volánhoz, s pontban öt órakor hazafelé indultam. Az esti csúcsforgalomtól mérges darázsrajként zúgó Hungária körútról nyolc óra előtt három perccel kanyarodtam a Tábornok utcába, a végére úgyszólván jártányi erőm sem maradt. Fürdés, kevés kaja, ugrás az ágyba. Kilenckor már javában húztam a lóbőrt. Három kilométer híján ötszázat utaztam, s 19 újabb emlékmű fotójával gazdagodtam. Ezekkel együtt jelenleg 1923 darabra rúg a gyűjteményem.  Kelt 2013.04.27.

 

  Vége a kilencvenhetedik résznek