ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                             Kilencvennyolcadik rész

 

  (Tizennegyedik kötet) Harminc:

 

  Úgy látszik, újabban egészen ráálltam az útleírásokra; egyéb mondanivalóm immár alig van a világról, mint az újabb és újabb túrás idején érintett tájak, városok és falvak futó említése. Hiába, annyi év alatt, mióta önéletrajzi írásokat készítek, kiírtam magam, kiégtem, s nem érdekelnek a világ "nagy" (igazából pitiáner és többnyire érdektelen) összefüggései, magasról teszek a jelen és a jövő agyonsztárolt kérdéseire (az emberek többsége képtelen elfogadni a felettük álló Sors válaszait), csömöröm van a lét-nemlétnek a halandók számára kiismerhetetlen viszonyrendszerétől, unom a gonoszság terén felettébb kreatívnak bizonyuló emberek szakadatlan undokságait, s ráadásul tele a hócipőm a látszólagos világ lényeget elfedő díszletei között vergődő önmagammal. Naponta előtolakodó kérdéseim egy helyben topognak, vagy legfeljebb körtáncot lejtenek, s mint afféle gyarló halandó, én sem látok túl a bosszantóan szűkre méretezett korlátaimon. Vagy, ami a felsoroltaknál jelenleg még inkább közelebb van az igazsághoz, kicsit bepánikoltam attól, hogy néhány napon belül (mától számítva öt nap) betöltöm az 59. évemet, s életem gyorsuló visszaszámlálásának ténye (akárcsak húsz évvel korábban a 39. szülinapom, amit akkor a középkorúság küszöbének tartottam), akár egy hibás metronóm aritmiás kattogása, nem kevés feszültséggel tölt el. Mintha ezt a növekvő belső nyomást, ezt az egészségtelen készenléti állapotot akarnám levezetni a vidéki fotós kikapcsolódások segítségével, s végül is, akárhogy nézem, néhány napig tényleg jótékony hatással van rám: a komor gondolatoktól segít elvonatkoztatni mind a tervezés szakasza, mind maga az út élménye, nem is szólva az utána következő napok tespedt kielégültséget hozó, arannyal egyenértékű nyugalmáról. Kínos tény, de ez lesz az utolsó olyan születésnapom, ami ötvenes számmal kezdődik, s ugyebár a hatvanadik életévbe lépni nem akkora boldogság. Legfeljebb, különösen az én esetemben, némi érdemtelen dicsőség. 

  Nos, szombaton (4-én) megint hajnalban keltem, s öt óra előtt tíz perccel elindultam Tolna és Baranya felé. A régi 6-os országúton haladva Bonyhádig a vezetésen kívül semmi tennivalóm nem akadt. Ott lefordultam Majosnak, majd a városból kiérve Nagyvejkét céloztam be, mivel a környéken ez volt az első olyan település, ahol eddig még nem tettem tiszteletemet. Nem akarom ezúttal sem hosszúra nyújtani a beszámolót, ezért csak nagy vonalakban utalok rá, hol s merre fordultam meg aznap. Eleinte igencsak akadozva ment az emlékművek illetve emléktáblák felkutatása, mivel az első három vagy négy faluban a templom belsejében helyezték el őket, s hogy fotózhassak, első lépésként mindenütt meg kellett keresnem a templom gondnokát, s megkérni, ugyan engedjen be néhány perc erejéig. A helyzet délután kettőre kétségbeejtővé vált, hiszen mindösszesen 9 újabb emlékművet bírtam összekaparni, noha eredetileg minimum huszonöttel számoltam aznapra. Riadalmam fokozatosan oszlott, ahogy ettől a mélyponttól kezdve mind gyakrabban jártam sikerrel, köszönhetően annak, hogy végre nemcsak a templomokban, de a települések parkjaiban és egyéb közterein is fel-felbukkantak a vágyott emlékművek. Szombaton lényegében a Bonyhád - Komló - Dombóvár háromszöget jártam be, s végül, nagy hajrát kivágva, huszonnyolc monumentumot sikerült összekalapoznom. Ami szép eredmény, főleg a példátlanul terméketlen délelőtt figyelembevételével. A Pesttől közel 150 kilométerre eső Bonyhádról először tehát észak felé indultam, majd Mucsi meglátogatását követően nyugatra fordultam, a Dombóvár alatti Mágocsnál délnek igyekeztem, egészen a két éve már meglátogatott Szászvárig jutva. Innen, miután a városkában a császtain kívül megint nem találtam másik emlékművet, visszasiettem Mágocsig, ahonnan a két faluval odébb fekvő Kaposszekcsőre értem. Ezután (erősen cigányfertőzött) apró falvak során át ismét délnek tartottam, míg el nem értem a ma már Komló északi kerületének számító, egykor önálló Mecsekjánosit. A példásan tiszta kis településtől aztán nyugatra térve Mecsekpölöske, Liget, Magyarszék, Barátúr, Magyarhertelend és Bodolyabér következett. Ebből a völgyből pár perc alatt átértem a párhuzamosan futó másikba, amelyben Mindszentgodisa (régebben két külön falu: Godisa és Felsőmindszent), Kisbeszterce, és a legvégén a zsákfalu Bakóca feküdt. Bakócáról visszafordultam, s miután beugrottam a hangyányit félreeső Gyümölcsényre (1979-ben Mindszentgodisához csatolták), hamarosan Oroszlóra értem. Következett a körzet legfőbb közlekedési és gazdasági csomópontja, a remek, kétalakos fémemlékművet felmutató Sásd, aztán a városka szűkebb körzetében található Felsőegerszeg, Varga, Vázsnok és Tarrós. Tarróst letudva rátértem a Meződ és Jágónak településeken áthaladó útra, amelyen végül az aznap egyszer már megjárt Kaposszekcsőnél lyukadtam ki. Épp időben, mert a fátyolfelhők mögé bújt Nap immár nem sokkal a horizont felett lebegett. A Dombóvárig tartó 7 kilométert letudva, s az estére készülő városon átjutva rátértem a Dunaföldvárig vivő 61-es főútra, Dunaföldvárnál pedig elértem azt a 6-os utat, amelyen a kora reggeli órákban Pécs irányába haladtam. Most persze északnak, Budapestnek indultam, s eléggé későn, fél tíz körül értem haza. Hatszázharminc kilométer megtétele után összesen 28 újabb emlékművel lettem gazdagabb. A nyers számok nem igazán tükrözik vissza, mennyi munka feküdt ebben a szokásosnál keményebbre sikerült szombati menetben, ezért megemlítem, hogy mintegy 48 települést jártam be ahhoz, hogy ez a 28-as szám kijöjjön. Azaz, kereken húsz település esetében lyukra futottam, árnyékra vetődtem, magyarán ennyi faluban nem találtam semmit. Most mindenesetre 1951 emlékműnél tartok, s ha minden jól megy, jövő hét péntekén háromnapos túrára indulok (kocsiban való éjszakai alvással összekötve), ahol - reményeim szerint - elérem, netán jócskán meghaladom a kétezres emlékmű-darabszámot. De akkor már a hatvanadik évemben fogok járni. Úgy látszik, ez a létezésemmel járó törvényszerűség, vagyis az öregedés ténye alapjaiban rágja a lelkemet, a tudatalattimat, vagy a tököm tudja, hogy mit. A hangsúly a rágáson van.  Kelt 2013.05.08.

 

  (Tizennegyedik kötet) Harmincegy:

 

  Nem kis dolog, hogy megértem az 59. életévemet! Épp ma töltöm be. Az Álszent Képmutatók Viselkedési Kódexének ajánlása szerint nem illő magamnak gratulálni a szép teljesítményhez, mégis megteszem, mert tudom, mi mindenen mentem keresztül, amíg az élet rögös útján idáig elvergődtem. Úgy vélem, nincs a Földön ember, aki ne a maga sérelmeit helyezné mások gondjai elé, így hát a viselt dolgaim terén én is lehetek szubjektív. Néhány kellemes mozzanat is megesett velem a mögöttem maradt 59 év alatt, s összegezve a többnyire kaotikus évtizedeket, idáig 70:30 a rossz és a jó aránya. Ami esetemben igazán elfogadható, némi elégedettségfélére okot adó összevetés, mivel az emberek többsége ehhez hasonló, de inkább még rosszabb eredményt kapna, ha őszintén szembenézne az életével. Nekem ennyi jutott a jóból, nem sok, de legalább kevés. Miként az imént említettem, nem vagyok elégedetlen, mivel mostanra (későn érő típus vagyok) számomra is világossá vált, hogy az élet nem lányregény és nem habos torta. És különösen nem játék, hanem vérre menő harc. Szünet nélkül, mindenki mindenki ellen, nincs pardon. Azt egy másik standon árulják, de nem pénzért. Létezésem ténye nem ajándék és nem büntetés, pusztán szándékomtól független adottság. Bárkivel megeshet, aki képes világra jönni, élni és meghalni. A nekem jutott évekből azt hozom ki, amire az energiámból, tehetségemből, egészségemből és az anyagi helyzetemből futja. Épp ezért van fogalmam róla, mennyit ér az ember. Annyit, amennyit józan perceiben (harag és elfogultság nélkül) gondol magáról.  Kelt 2013.05.13.

 

  (Tizennegyedik kötet) Harminckettő:

 

  A múlt hétvége, illetve az e hét eleje a pünkösd jegyében telt, ami azt jelenti, hogy Magyarországon piros betűs ünnep, vagyis munkaszüneti nap a vasárnap és a hétfő. A pénteki napot előrelátóan kivettem szabadságra, tehát egyben négy napom lett, amit úgy használtam ki, hogy péntektől vasárnapig (17-19-ig) elutaztam a Nyugat-Dunántúlra, természetesen prioritást biztosítva az első világháborús emlékművek fotózásának. Anikóm pénteken dolgozott, így szegény Csicsa kutyánk kénytelen volt a lakás falai közt - kora reggeltől szinte éjfélig - egymagában múlatni az időt. Szombaton és vasárnap viszont az én kicsim otthon volt, így a kis gazfickónak egész napra akadt társasága. Nos, én mindenesetre pénteken hajnali fél öt után valamennyivel elhúztam otthonról, mint akit puskából lőttek ki, s a Velencei-tó déli partján haladva kisvártatva Székesfehérvárra, onnan pedig a régi 8-as útra térve Várpalotára értem. Itt a főtéri vár mögötti evangélikus templomot néztem meg magamnak, mivel úgy tudtam, hogy vagy a külső falán, vagy a belső térben lennie kell hősi emléktáblának. Tekintettel a korai időpontra, a templomot zárva találtam, s mivel kívül semmiféle tábla nyomát nem leltem, nyilván odabent kellett keresgélnem. Csakhogy az épület zárva volt, és a szomszédos egyházi hivatal épületébe is hiába csöngettem be többször, senki sem jött ki, hogy a segítségemre legyen. Semmi gáz, legközelebb majd alkalmasabb időben jövök. Akkor hát vitéz uraim, nyomás tovább, fel a jó öreg Veszprémbe! A borongós időben bő félóra leforgása alatt mindjárt négy emlékművet gyűjtöttem be, méghozzá az alsóvárosi temetőben, a közelében fekvő zsidó temetőben, a Budapesti úton lévő Kossuth általános iskola falán, illetve a Vár bejáratának számító Hősök kapuján. A bő termés mellett két itteni emlékmű megörökítése továbbra is várat magára, úgyhogy azokat észben kell tartanom. A városból a 8-as úton Márkóig nyomtam a gázt, itt északra fordulva betértem a Bakony alacsonyabb hegyei között fekvő Hárskútra. A templomkertben egy átlagos kinézetű, újabb építésű emlékmű fogadott, amelynek a megörökítése után máris rohanhattam tovább. Városlődnél megint északra tartva ezúttal Csehbánya lett az újabb célpont. Itt is találtam fotózni valót, de ez sem volt nagy szám. Az Ajka városától keletre fekvő Ajkarendek újabb keletkezésűnek látszó, ám a régi emlékművek stílusában épült monumentumra leltem az iskolai sportpálya mögötti területen. Visszaevickélve a 8-as főútra, Devecsernél letértem délre, hogy Pusztamiskét is felkeressem. Innen vissza Devecserre, ahonnan ezúttal nyugatnak fordultam, és sorra következtek Nemeshany, Bodorfa, Káptalanfa, Gyepükaján települések. Bodorfán, míg az esedékes kompozíciót fotóztam, megjelent a helység fiatal polgármestere, akivel öt percig cseréltünk eszmét az országos politika aktualitásairól, meg egyéb finomságokról. Gyepükajánon nagyszerű emlékműbe botlottam, ez volt a mostani utam első igazán ámultra méltó alkotása. Kőből készült katonaszobor, virágokkal beültetett, alacsony vaskerítéssel közrefogott tágasabb kertben, s az egész a templomtól két kőhajításnyira, a községi focipálya melletti telken. Csabrendeken megállás nélkül áthajtottam, mivel itt már tavaly jártam. Sümegre érve egyből felkerestem a Ramassetter Vince általános iskolát, ahol tavaly, midőn az őrségi kiruccanásból hazafelé tartottam, a bezárt kapun keresztül felfedeztem a bevezető folyosó falát borító méretes márványtáblát, amely meglehetősen sok helyi hős nevét tartalmazza. Akkortájt nem juthattam beljebb, ám most egy laza mozdulattal besurrantam az intézménybe tartó diákok közt, s bepótoltam az elmaradtakat. Kevéssel később a temetőbe vitt az utam, ahol egy nagyobb kőkereszt lábához helyezett fekete márványtábla jelentette az itteni kettes számú hősi emlékművet. A büszke váráról messziről felismerhető Sümeget északi irányban elhagyva Rigács, Zalameggyes, Hosztót, Szentimrefalva, Veszprémgalsa, Zalaszegvár, Nemeskeresztúr jött egymás után. Ahány falu, annyiféle emlékműmegoldás, kivitelezés. Aztán rátértem a 8-as főútra, ahonnan perceken belül Karakóra, aztán Kamondra és Kisberzsenyre jutottam. Nem sorolom fel a környék összes falvának nevét, hiszen nem részletes helységnévtárat állítok össze. A lényeg, hogy Pápa felé közeledve felkerestem az összes olyan kistelepülést, ahol eddig nem jártam. Pápa mögött, attól keletre, ott fekszik a korábbi években letudott Csót. Most ezen keresztülsöpörve, a Pápateszér irányába vezető útról a második nagyobb dombtetőnél balra lefordulva, rátértem egy nagyjából öt-hatszáz méter hosszú, összevissza kanyargó földútra, amely a hajdani hadifogolytábor temetőjéhez vezetett. A tábornak rég nincs nyoma, ám a gondozott temető javában áll, s közel kétszáz sírt foglal magába. A meglepően jó állapotú sírköveken általában orosz nevek fordulnak elő, latin betűkkel írva, a rendfokozat és a születési/halálozási dátumok gondosan feltüntetve. Az árnyas fák alatt az örök béke honol. Aki ide került eltemetésre, az nem a frontokon, hanem a régen felszámolt táborban összeszedett betegségek valamelyike miatt került a föld alá, de mivel hadifogoly státuszban, idegen földön érte a végzet, őket is mindenképpen megilleti az a tisztelet, ami a frontharcosoknak kijár. A temető részletes fényképezése után visszatértem a közeli Pápára, ahonnan ezúttal nyugatra tartottam. Borsosgyőrt, Mezőlakot és a kicsiny Békást Kemeneshőgyész követte. Valahol errefelé jártam, túl voltunk a délután felén, amikor esni kezdett. Eleinte öt percig zuhogott, aztán tíz percre kisütött a Nap, de a napos időszakok rohamosan rövidültek, míg az eső egyre vadabbul verte az autó tetejét. Kemenesmagasit elérve már tíz percen át az autóban kellett gubbasztanom, mire annyira lecsitult, hogy kiszállhattam fotózni. A viharos gyorsasággal közeledő alkony előtt még túljutottam Szergényen és a meghökkentően nagy méretű templommal rendelkező Marcalgergelyin, aztán sürgősen éjszakai táborhely után kellett néznem, mert az esőfüggönytől már alig láttam az országutat. Nemesszalókot még félvilágosban értem el, s itt rákanyarodtam a Külsővat felé vezető útra, de az első érdemleges földúton helyet kerestem a kocsinak, mert ennyi fért a pénteki napba. A hajnali indulástól idáig, vagyis csaknem este fél kilencig 432 kilométert vezettem, közben 42 újabb emlékművet örökítettem meg, amitől kellemesen elfáradtam. Éhes voltam, tehát a zuhogó esőben kiszálltam a kényelmes, ámbár eléggé átizzadt vezetőülésből, és a hátsó csomagtartóból magamhoz vett kolbászból és zsemléből jót falatoztam a heves dörgésekkel és szemkápráztató villámlásokkal ijesztgető viharban. Még volt erőm, hogy Anikómat mobilon felhívjam egy rövid esti csevejre és egy jó éjszakát!-ra. Aztán hátratoltam az ülést, az üléstámlát a lehető legkényelmesebb szögbe döntöttem, lezártam az ajtókat, magamra húztam az e célból magammal vitt két pokrócot, és úgy elaludtam, mint gyermekkoromban egy vidáman átjátszott nyári nap után. Éjjel a vihar eltávolodott, felszívódott, s amikor hajnali fél négykor felébredtem, a tiszta ablakon át ezernyi hunyorgó csillagra vethettem a szemeimet. A szél ugyan vadul fújt, minek következtében a gyenge háttérfénytől megvilágított akácok virágfürtös ágai ideges táncot jártak, de nagyon örültem, hogy aznapra tiszta idő ígérkezik. A pokrócok meleg oltalmából türelemmel végignéztem a hajnal ráérős hasadását, aztán kiszálltam, hogy némi testmozgással vért préseljek az elgémberedett tagjaimba. A részegítően friss levegő csípős hűvösséggel érintette a bőrömet, a hidegen fújó szél ellen magamra kellett kapnom a dzsekimet. Talán öt óráig, negyed hatig bírtam egy helyben, s amikor úgy ítéltem, eléggé kivilágosodott, lelkes odaadással tapostam a gázba.

  Május 18., szombat. Első utam tehát a hajnali álmát alvó Külsővatra vitt. A táj giccsbe hajlóan élénk színekkel tárulkozott ki az alattam surrogó országutat, s felettem hidegen kéklő eget, a kétfelől vadul zöldellő mezőket, a szelídülő szél halk muzsikájára kecses táncot lejtő bokrokat, az utat hosszan szegélyező virágzó akácosokat patyolat tisztára sikáló esőzést követően. A tiszta időben néhány közeli dombtetőről biztosan el lehetett látni harminc-negyven kilométer távolságra. A körülöttem lebegő térben minden dolog a számára elrendelt helyen állt, mégis, pillanatokra úgy éreztem, mint aki valami imponálóan érdekes, a szürrealitás és a realitás kockáiból boszorkányos ügyességgel mixelt filmet néz egy régi mozi puha, testmeleg üléséből. Ritka jókedvem támadt; a viszonylagos szabadság narkózisában könnyűnek éreztem a gondok terhétől szabadult lelkemet, frissnek a testemet, s magamban valakinek, valaminek végtelenül hálás voltam, hogy átmenetileg boldoggá tett a csalóka valóságnak az egyéniségemre hangolt, bódítóan ható varázslatával. Tudtam - rég rájöttem -, hogy e földi lét "realitásai" közül semmi sem az, aminek látszik, de most tudatosan résnyire nyitottam a tanulságos évek alatt önvédelemből felépült rideg józanság zsilipkamráit, s engedtem, hogy a szemeim előtt örvénylő világi képek tündérmesévé konvertálódjanak a részegítő boldogságtól költői túlzásokba eső agyam zegzugos járataiban. Ezen a napon amúgy megint nagyot alakítottam, mert bejártam a Celldömölktől keletre eső területektől kezdve egészen a Sárvár és a Szombathely közötti részekig az összes falut, s estére össze is gyűlt megint 55 emlékmű. Ezzel alighanem felállítottam a saját csúcsomat, mivel nem emlékszem, hogy valaha is sikerült volna egy nap alatt ennyi emlékműre szert tennem. Ezt az 55 települést most értelemszerűen nem sorolom fel, beszéljenek helyettem a százával készült fotók, referenciaként legyen elég, hogy köztük van a város méretű Celldömölk és Sárvár, a remek emlékművekkel előrukkoló Káld, Nyőgér, a kivételes Ikervár és Rum, hogy csak párat említsek a több tucatból. Estig 345 kilométert autóztam össze, s ezúttal a Püspökmolnárihoz közeli vasúti átjáró mögötti nyárfás és bokros növényfüggöny takarásában töltöttem az éjszakát. Ülés hátratolva, üléstámla a kellő szögben megdöntve, jobb lábam az anyósülésen átvetve, bal lábam a pedálsor előtti padlón, terpesztett lábaim közt az egyes sebességi fokozatba tett váltókar, fejem alatt kispárna, nappali ruhás testemen két meleg pokróc. Mit akarhattam még, úri dolgom volt! Jó éjszakát!

  Május 19., vasárnap. A harmadik napon, vasárnap még korábban ébredtem, mint előzőleg, hiszen ezúttal hajnali fél háromkor pattant ki a szemem. De így is eléggé pihentnek éreztem magam, csak a felhúzott ablakú, lezárt ajtajú kocsit átjáró hideget kellett leküzdenem a beindított motor és az alapfokozatra állított fűtés révén. Püspökmolnáriban, noha töviről hegyire bejártam a víziószerűen kihalt falut, nem találtam érdemlegeset, de a soron következő Rábahídvégen - a templom melletti, emlékművé átalakított krisztusos kőkereszt révén - már mellém szegődött a szerencse. Innentől fogva eleinte nyugatra tartottam, míg el nem értem a Harasztifalu, Nagykölked, Rádóckölked, Szentpéterfa vonalat. Ez utóbbinál, amely különleges fekvésével a környező településekhez képest mintegy előkelő elszigeteltségben él, s amely az újabb kori magyar történelmet jótékonyan befolyásoló szerepének köszönhetően a Leghűségesebb Falu büszke címet viseli, mindjárt az osztrák határt is elértem, s ha már ott jártam, a csendes reggelen - a még csendesebb, használaton kívül helyezett határállomás élettelen épületei között - átruccantam a közeli, legfeljebb két kilométerre eső Monyorókerékre (Eberau). Valaha ez a terület, azaz a régi nyugat-magyarországi Őrvidék - osztrák nevén Burgenland - is hazánk része volt, de az alattomos osztrák sógorok - akiknek ezúttal sem nyugodott a magyarokra nézve mindig kártékony labanc vére - Trianonban elcsaklizták tőlünk, igaz, 1922-ben és 1923-ban tucatnyi falu és Sopron városa visszatért Magyarországhoz, mivel két egymást követő népszavazáson kinyilvánították, hogy nem akarnak elszakadni a Magyar Királyságtól. Köszönhetően nagyrészt az itteni területek elvesztésébe belenyugodni nem akaró, a megszállókkal szembeni fegyveres ellenállást felvállaló "Rongyos Gárda" szervezőinek, irányítóinak és harcosainak, a rövid életű Lajta Bánság megálmodóinak, olyanoknak, mint Prónay Pál, Sigray Antal, páter Zadravecz István, Ostenburg-Moravek Gyula, Héjjas Iván és Francia Kiss Mihály, hogy csak a főbb vezetőket említsem. (Az első világ háborúban győztes antant hatalmak engedélyével 1921. december 14-16. között Sopron és a közelében fekvő Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza, Nagycenk és Sopronbánfalva hovatartozásának vonatkozásában népszavazást írtak ki. Eredményként a fent nevezett falvak és Sopron, mint a Hűség Városa Magyarország része maradt. Az örömteli siker hatására a már "végleg" Ausztriának ítélt területekről Kis- és Nagynarda (ma Narda), Alsó- és Felsőcsatár (ma Felsőcsatár), Német- és Magyarkeresztes (ma Vaskeresztes), Horvátlövő, Pornóapáti, valamint a visszatérési folyamatban kezdeményező szerepet vállaló Szentpéterfa, és a Kőszegtől északkeletre fekvő Ólmod is népszavazás kiírását követelte. Ezek a Szombathelytől zömmel délnyugatra és nyugatra eső falvak 1923. január 10-ét követően (márciusig bezárólag) mind visszakerültek magyar fennhatóság alá. A hazafias mozgalmat kezdeményező Szentpéterfa a nemzet hálájából később elnyerte a "Communitas Fidelissima" azaz a Leghűségesebb Falu címet, amit szembeötlő méretű, háromnyelvű - magyar, horvát és német - tábla hirdet a település Ausztria felé néző végénél. Örök hála a bátraknak!) Legfeljebb húsz percet töltöttem a rendezett utcákkal bíró takaros, virágos, templomos főterű Monyorókeréken, amelynek már csak a központot elfoglaló régi házai utaltak rá, hogy a falunak nemcsak jelene van, de értékes múlttal is rendelkezik, aztán siettem vissza, mert még rengeteg dolgom volt ideát, Csonka-Magyarországon. Az öreg, román kori katedrálisáról nevezetes Ják után Kisunyom és Balogunyom jött sorra, majd megint a határszélre sodródtam, ahol Pornóapáti, Horvátlövő, Vaskeresztes, Felsőcsatár és Narda került az utamba. Horvátlövőnél kimentem a faluközponttól kétszáz méterre, vadregényes környezetben elhúzó (a távoli Körmendnél majd a Rábába torkolló) Pinka-patak partjára, ami ezen a szakaszon afféle határfolyóként hömpölyög. Az más kérdés, hogy például a két kilométerrel feljebb fekvő Vaskeresztesen ugyanez a Pinka simán derékba szeli a falut (a nyugati hídfő mellett egykor gyönyörű, mára vészesen amortizálódott nagy méretű, többalakos barok szobor áll), mert a cikkcakkos határ itt a falutól néhány kilométerrel nyugatabbra emelkedő Vas-hegy gerincén húzódik. Pornóapátinál megint kikocsikáztam a falu nyugati végétől talán három-négyszáz méterre húzódó határra. A Pornóapátiból kivezető "magyar" út e helyütt fut bele az észak-dél irányú "osztrák" országútba, e ponttól kőhajításnyira egy kétemeletes, elhagyott osztrák határőrlaktanya zöld zsalugáteres épülete emlékeztet az 1980-as évek végén lezárult hidegháborús időkre. Az utak találkozási pontjától észak felé tekintve Németlövő (Deutsch Schützen), délnek fordulva Pokolfalu (Höll) közeli templomtornyai látszottak. A Pornóapáti nyugati szélétől e csomópontig húzódó pár száz méteres sávban láttam egy - a magyar oldalon omladozó - romkastélyt a hozzátartozó egyéb épületekkel (a térkép emígy tünteti fel: Eszterháziaké és Lichtenstein monostor), előtte néhány öreg barokk szentszobrot. A mára jelképessé vált határ pontos vonalát szinte nagyítóval kellett keresnem, mert az üdén serkenő gaz jelentősen takarta az 1922-ben kirakott, mára történelmi relikviává szelídült, magasságukat tekintve a sípcsont közepéig érő határköveket, igaz, Magyarország felé nézve egy közepes méretű országnévtáblát azért kihelyeztek az út szélére. Nardától (a közeli Bucsu felkeresése után) Szombathely felé vettem az irányt, s a közbeeső falvak meglátogatása után beestem a változatos tájrajzolatú, idilli szépségű Pannónia nyugati részén fekvő Vas megye székhelyére. Szombathelyhez a korábbi évtizedekben olyan közel fekvő településeket csatoltak, amelyek annak előtte önálló községként jelentek meg a helységnévtárakban, de őket is utolérte a város terjeszkedésével járó beolvadás. Egyedi falusias jellegüket ugyan egyelőre megtartották, kérdés, meddig? Ilyen, a városhoz csatolt egykori falu a központtól nyugatra eső Olad, az északra fekvő Herény, a délnyugatra található Perint, illetve a délkeletre eső Gyöngyöshermán. Ezeket sorra felkerestem, s mindenütt találtam emlékművet, leginkább a templomok közelében. Perinten nemcsak önálló emlékműre leltem, de itt fekszik a város köztemetője, amely dombos területre települt, s a terjedelmes, lapos dombtetőt első világháborús katonasírok lepik el. Van itt olasz és német katonai temető is, de a legnagyobb részt a magyar honvédek kőlapjai borítják. Magában a városban, annak mondhatni belvárosi részében három emlékművet találtam, egyet a Jókai parkban (kőkatona és kőoroszlán kettőse), egyet a vasútállomás mellett (vasutasok hősi emlékműve), egyet a 11-es huszár úton fekvő volt lovassági laktanya udvarán. Ez utóbbi hely különben idegenektől elzárt terület, de a rendes fickóként viselkedő gondnok hozzájárulásával mégis sikerült bejutnom és megörökítenem a csonka emlékművet. A városrészek közül utoljára Gyöngyöshermánon fotóztam, aztán előkaptam a mobilt, és hazatelefonáltam Anikómnak, hogy indulok Pestre, talán 3 órával később megérkezem. Ekkor pont délután háromra járt az idő. Végül este fél hétre futottam be a Tábornok utcába. Az izgalmas és érdekes három nap alatt 124 emlékművel lettem gazdagabb (ezekkel együtt most 2075 darabnál tartok), s mindösszesen 1185 kilométert autóztam. Az út benzinköltsége megközelíti a 45.000 forintot. Na ja, ha igaz a mondás, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. A következő többnapos nagy útra június végén, 22-től kezdődően kerül sor, amikor is Anikómat leviszem Szatmárba, a Csaholcon élő nővéréhez és családjához, én pedig 3-4 napra elhúzok Borsodba, hogy a borítékolhatóan eszelősen hajszás napok alatt tovább bővítsem a már most is tekintélyesre duzzadt gyűjteményemet. Persze megint a kocsiban alszom majd, ami nyaranta kezd életformámmá válni.  Kelt 2013.05.25. 

 

  (Tizennegyedik kötet) Harminchárom:

 

  A sors vidám kis tréfával lepett meg a mai napon. Történt, hogy a két héttel ezelőtti nyugat-magyarországi tekergésem idején, midőn autómmal Sárváron átvágva igyekeztem valamerre, a városka főutcáján, ahol egyébként alig volt forgalom, szemből nagyot villant valami. Egyből traffipaxra gondoltam, azaz olyan rendőrségi mérőeszköz üzemeltetésére, amelyik a lakott településen megengedett 50 kilométer per óránál gyorsabban hajtó járműveket fotózza. Azonnal a műszerfal sebességkijelzőjére pillantottam, s valóban, minimum tíz-tizenöt kilométerrel túlléptem a sebességhatárt. Miközben nagyot bosszankodtam a malőrön, s szidtam magam a figyelmetlenségemért, visszavettem az iramból, s onnantól fogva a megengedett sebességgel hajtottam tovább, míg ki nem értem a városból. Azonban a kisördög ott motoszkált bennem, hátha csak valamely közeli épület épp akkor nyíló ablakáról visszaverődő napfény űzött velem tréfát, s ezt a reményt egészen a mai napig féltve dédelgettem. Ám, ahogy ma hazaértem a munkából, a postaládámba dobva találtam a Vas megyei rendőr-főkapitányság szabálysértési alosztályának értesítését. Amelytől, sajnos, szempillantás alatt hamvába holt addigi reménységem, mivel a kiküldött levél mellé 10.000 forintos csekket is mellékeltek, amit 30 napon belül be kell fizetnem. Épp Csicsával indultam sétálni, menet közben pedig mobilról felhívtam a Lajos király étteremben dolgozó Anikómat, és megosztottam vele a nem éppen örömteli hírt. Anikó nem repesett az örömtől, noha nem győztem eleget ecsetelni, hogy tulajdonképpen rendesek voltak velem, mivel a szabálysértési bírság alsó határához közel eső értéket szabták ki, hiszen az ilyen esetben kiszabható pénzbüntetés öt és ötvenezer forint között mozog. Hazaérve a sétáltatásból, tüzetesebben átolvastam a mellékelt indoklást, amelyen az "elkövetés" helyszíne és időpontja is fel van tüntetve. Ezzel mindössze az a gondom, hogy valójában nem is az általam feltételezett Sárváron fotóztak le (szombaton), hanem a Szombathelytől néhány kilométerre nyugatra fekvő Torony nevű faluban (vasárnap). Amit egyébként észre sem vettem. Hm, ezek után csak remélni tudom, hogy a Sárváron tapasztalt villanás tényleg a napfény játékából eredt, s nem kerekedik belőle valami kettes számú gyorshajtást szankcionáló újabb pénzbírság.  Kelt 2013.05.30.

 

  (Tizennegyedik kötet) Harmincnégy:

 

  Tegnap volt június 4-e, a leginkább a mocskos franciák által erőltetett trianoni diktátum 93. évfordulója. A világ szégyene, hogy ilyesmit meg lehetett tenni egy olyan virágzó országgal, mint a történelmi Magyarország, hogy a győztes antant bosszúja és az utódállamok kapzsisága miatt úgyszólván ízekre szedtek bennünket. Ez a lakosságban és főképp területben kifejeződő veszteség, véleményem szerint, megpecsételte a Kárpát-medence és környéke magyarságának sorsát, a gyorsuló hanyatlásból fakadó, kétségbeejtő következmények napjainkban látszanak igazán beérni. A tegnapi Magyar Nemzet hozott le egy ehhez kapcsolódó interjút Csóti Györggyel, s a féloldalnyi szövegben semmi szívderítőt nem találni. Azt mondják, a remény hal meg utoljára, s van egy érzésem, hogy a magyarok jövőjét illetően ez a remény már a haláltáncát járja. A legsúlyosabb gondolatok a cikkből általam kiemelt, következő részben olvashatók: 

  "Az elcsatolt területeken ma mindössze két és fél millió magyar él a 2001-es népszámlálás alapján. Ugyanakkor a környező népek lélekszáma két-háromszorosára nőtt ez idő alatt. Ezt alapul véve ma legalább hétmillió magyarnak kellene élnie a szomszédos országokban. Ehelyett csupán két és fél millió él. A magyarok részaránya az elcsatolt területen a helyi lakossághoz viszonyítva: a Felvidéken 30 százalékról 10-re, a Kárpátalján 31 százalékról 12-re, Erdélyben 32 százalékról 20-ra, a Délvidéken 28 százalékról 14-re csökkent. Mindez látszólag a kényszerű elvándorlásnak, erőszakos asszimilációnak, kitelepítéseknek, tömeggyilkosságoknak tulajdonítható, amelyek 1920 és 1990 között történtek. Azt hittük, a rendszerváltozások után, az euroatlanti integráció kiteljesedését követően mindez megszűnik. Nem így történt. 1991 és 2001 között több mint 300 ezerrel csökkent az elcsatolt területeken élő magyarok száma. A harmadik évezred első évtizede sem hozott változást, ez a tendencia folytatódott, a pontos adatok még csak részben ismeretesek."

  A környező országok túszául esett magyarság tehát felszívódóban, ilyen demográfiai és identitásbeli mélyrepülésből nem vezet út felfelé. Pár évtized, egy-két generáció, és vége. Trianon biztosan beteljesül a mai Magyarország határain kívüli területeken. De mi a helyzet 2013-ban a Csonka-Magyarországon élő magyarokkal? Nos, jelentem, a Központi Statisztikai Hivatal hiába tart számon még mindig tízmillió magyarországi lakost, ezek között fehér hollónyi ritkaságszámba megy a hazája jövőjéért őszintén aggódó, s ha a helyzet úgy hozná, tenni akaró ember. Itt jószerével már csak a többnyire magánkézben lévő kereskedelemnek, kereskedelmi áruházaknak vannak lelkes hívei és hívői, ezekért dobog a robotos munkával nehezen megkeresett fizetést szírre-szarra könnyelműen elverő alattvalók szíve, közülük kerül ki a szombati lázas Tesco-vásárlások színes gagyi kínálatába beleszédült balekserege. Ezeket az embereket aligha érdekli az elcsatolt területeken maradt magyarok egyéni és közösségi sorsa, az ilyenek szájából gyakorta hallani az erdélyi magyarok megvető lerománozását, s ha valaki netán a felvidéki, hajdan tisztán magyar Rimaszombatból érkezik, hiába hívják Kovács Istvánnak, hiába beszél hibátlan magyarsággal, a honi populáció zöme akkor is szlováknak fogja tartani, mert az ellopott Felvidékből kreált Szlovákiából jött. Bunkó ez a hazai népség, betegesen szűk látókörű és velejéig anyagias; ennek a csökött agyú, XXI. századi korcs emberfajtának három dologra van szüksége. Elsősorban egy kemény kézzel irányító pásztorra (miniszterelnök), akit egyszerre szidhat és ugyanazzal a levegővétellel tömjénezhet, ám aki nélkül nyájtól elkóborolt birkának érzi magát. Másodjára a sohasem elég, lehetőleg munka nélkül szerzett pénzre. Harmadszorra (afféle szellemi póttáplálék gyanánt) a kereskedelmi tévéknek a maradék erkölcsi nívót tovább romboló latin- és észak-amerikai sorozataira (made in Hollywood), e gombamód elszaporodott filmstúdiók olcsó esti filmjeire, amik többnyire gyilkosságokról s más erőszakos cselekedetekről szólnak, meg legfeljebb az utóbbi időkben igen felkapott szexuális devianciák bemutatásáról. Az Amerikából Európára átterjedt multikultúra nagyobb dicsőségére. Hazaszeretet, családi kötődések, nemzeti összefogás, tiszta szerelem, gyermekek nemzése és nevelése, egyéb nemes emberi érzések, önzetlen segítőkészség? Ugyan már; unalmas, dagályos témák, amivel az individualista korszellem nem tud mit kezdeni. Nem véletlen, hogy vészesen pusztul a morálisan felhígult nemzet, s nem véletlen, hogy ennek megállítására, de legalább fékezésére alig tapasztalni politikai akaratot. Valakiknek új hazaként már régebb óta ki van kinézve ez a jó termőtalajú, édesvízben gazdag terület, s minél kevesebb az őslakos, annál kisebb lesz az ellenállás, ha elérkezik a birtokbavétel ideje.

  Más téma. Munkám során keddenként megfordulok az Országház épületét is magába foglaló Kossuth Lajos téren (itt szállok metróra, amivel a Duna alatt átjutok Budára), ahol az utóbbi hetekben óriási felfordulás tapasztalható. Nagyjából másfél hónapja kezdődtek azok a nagyszabású átalakítási munkálatok, amelyek végén teljesen más karaktere lesz a nemzet főterének, mint előtte volt. A kettes villamos jó ideje nem jár, de most már a pótlóbuszok is kénytelenek alternatív útvonalon szállítani az utasokat, mivel az építési terület határa jócskán kitolódott. Északi irányban, tehát a Margit-híd felé nézve csaknem a Balassi Bálint és a Markó utca kereszteződéséig tart, s innentől kezdve embernél magasabb összefüggő kerítéssor, kordonlánc fogja közre a háborús övezetnek tűnő területet. A kordon vonala - melyen belül csakis a munkások, mérnökök és a munkagépek tartózkodhatnak, mozoghatnak - az előbb említett kiindulóponttól (Markó utca) a Szalay és a Falk Miksa utca sarkáig fut, onnan délnek fordulva a Néprajzi Múzeum és a Mezőgazdasági Minisztérium előtti járdán haladva a Vértanúk teréig tart, onnan a Duna felé kanyarodva a Garibaldi utca rakpart felőli végéig vonul. A kordont - a munkagépek ki- és bejárására fenntartott kapuknál kisebb megszakításokkal - mindenütt az első világháború előtti, illetve a két világháború közötti tér berendezését, az akkori szobrok elhelyezkedését láttató, archív fotókat bemutató molinók takarják. Mire az ember a közel kilométernyi kerítés mentén körbejár, egészen tisztába jön a Parlament építésének kezdeti lépéseivel, s a térnek az idők folyamán bekövetkezett változásaival. A régi fényképek mellett ott vannak a mostani átépítés következtében kialakuló terület látványterveit bemutató vásznak is, amelyek igazán szép, a jelenleg felszámolás alatt lévő helyzetnél mindenképp tágasabb, szellősebb, áttekinthetőbb, s ami a fő, harmonikusabb összképet ígérnek. Nekem tetszik az elképzelés. A Parlament északi szárnyánál, nagyjából ott, ahol pár hónappal ezelőttig a trianoni nemzetvesztő főfelelős Károlyi Mihály szobrának helyet adó tér húzódott, ott fog állni a szépen felújított, meglehetős méretű, többalakos Andrássy Gyula-szobor. Nem tudom, hogy idáig hol, mely raktárban rejtegették, de ez idáig nem is tudtam a létezéséről, pedig a harmincas évek fotóin azon a helyen látható, ahová most készülnek visszaállítani. A szoborcsoport alatt, mélyen a földfelszín alatt, többszintes parkoló fog működni, ide állíthatják be autóikat a képviselők, akiknek eddig az Országház képét meglehetősen rontó felszíni parkoló állt a rendelkezésükre. A szobor vonalában, a dunai rakparthoz rögzített mólónál egy utolsó csavarig felújított, tisztességgel kiszolgált első világháborús folyami csatahajó, egy úgynevezett monitor lesz látható. A Parlament oroszlános főbejáratával szemközt magas zászlótartórúd áll majd, csúcsán messzire látszó nemzeti színű lobogót lenget az örökös dunai szél. A tér északkeleti csücskét elfoglaló, sokalakos Kossuth-szobor helyére a két világháború közötti időben kiállított, a mostaninál művészibb kialakítású szoborcsoport kerül. II. Rákóczi Ferencnek a tér délkeleti részén látható (pontosabban most nem látható) lovasszobrát rég elszállították felújítani, a helyén jelenleg egy húsz méter magas, negyed focipálya méretű földhányás emelkedik. A restaurálás végén visszakerül ide a nagyságos fejedelem emlékét őrző szobor a magas, vörös márvány borítású talapzattal együtt. S végül a tér azon (déli) részén, körülbelül ott, ahol most még József Attila nagyszerű ülőszobra látható, a munkálatok végén Bethlen (vagy Bocskai) lovasszobra kap helyet; a két háború között ez is itt volt látható. József Attila szobra sem kerül túlságosan messzire, hiszen az autóforgalom elől elzárt rakpartra vezető, egészen átalakított lépcsősor tetejére kerül, közel a Bethlen (vagy Bocskai) szoborhoz. A Parlament előtti és melletti köztes tereket mindenütt virágos földterületekkel töltik ki, köztük sétautak, szélesebb promenádok kanyarognak majd. Az egésznek jövő márciusra kell elkészülnie. Épp idejében, az áprilisban esedékes újabb parlamenti választások, illetve a tavaszi kikelet elé időzítve. Remélem, minden olyan gyönyörűen válik valóra, ahogy azt a molinók látványtervei ígérik.  Kelt 2013.06.05.

 

  (Tizennegyedik kötet) Harmincöt:

 

  A gyakori téli havazás alkalmával lehullott, a korábbi telekhez képest szokatlanul nagy hótömeg és a beköszöntő tavasz hűvös hetei, megspékelve az unalomig ismétlődő, kiadós esőzésekkel, megtette a hatását. Európa-szerte áradnak a folyók, s különösen a minket húsba vágóan érintő Duna és Tisza, valamint mellékfolyóik vonatkozásában katasztrofális helyzet alakult ki. Az összes környező ország hegyeiből ide, a maradék Magyarország viszonylag alacsonyan fekvő völgyeibe és síkságaira zúdul az olvadékból keletkező lé, s amit Ausztriában, Szlovákiában vagy Romániában legfeljebb nagy árvízként könyvelnek el, az itt, a Kárpát-medence teknőszerű vízgyűjtőjében, az egymást erősítő folyamok káros mellékhatásaként valóságos Isten csapásaként hatnak. A magyar tévéhíradások egy hete kezdtek foglalkozni a Németország felől közeledő, csaknem kétszáz kilométer hosszan elnyúló árhullám várható magyarországi hatásairól, illetve a víz elleni védekezés lehetséges és szükségszerű módozatairól. Nos, az árhullám előőrse két napja érkezett Győr térségébe, ahol a főmederben egy nap alatt annyit emelkedett a vízszint, hogy a Mosoni-Dunában visszafelé kezdett folyni a folyó, és Győrújfalu teljes lakosságát az ingóságokkal és a háziállatokkal egyetemben ki kellett költöztetni, mert fennállt a gátszakadás lehetőségének réme. A folyam mentén mindenütt serényen dolgoznak a töltések erősítésén, magasításán, s ahol szükséges, ideiglenes nyúlgátakat alakítanak ki. Egyelőre sehol sem esett helyrehozhatatlan kár, emberáldozata sincs az áradásnak, de senki sem nyugodt, mert például a tegnapi Magyar Nemzet címlapján az a baljós mondat virított, hogy a legrosszabbra is fel kell készülni. Ami persze ilyen helyzetben nonszenszként, ellentmondásosan hat, hiszen ki tudhatja előre, mi lesz a legrosszabb, s az mikor és hol következik be. Mindig van lejjebb és még lejjebb. Hétfőn Budapestet is soha nem látott, soha nem jegyzett magasságú víztömeg fogja elérni, a vízügyi szakemberek néhány centivel kilenc méter alatti tetőzésre számítanak (egy bátor prognózis pontosan 895 centiméterben adta meg a várható csúcsszintet), ami vagy negyven centivel több az eddig valaha mért legmagasabb vízállásnál. Azt mondják a híradásokban, s azt írják a sajtóban, hogy a 2002-ben és legutóbb 2006-ban előfordult, kiemelkedően magas árhullám kismiska volt a most érkezőnél. Tarlós István, a főváros jelenlegi főpolgármestere aggodalomra okot adó szavakkal nyugtatja a közvéleményt, mondván, a rakparti mellvédek mindenütt bírni fogják az irtózatos nyomást, és nem valószínű, hogy a folyó átcsapna felettük. Az árhullám vélhetően hat-nyolc hét elteltével esik vissza a 650 centiméteres magasságra, s attól fogva ismét lehet gépjármű-közlekedésre használni a rakpartokat. Hm, ettől a behúzott nyakú optimizmustól nem lettem higgadtabb, pedig én nem abban a közvetlenül a folyó mentén húzódó budai vagy pesti sávban élek a kicsimmel és a kutyámmal, amelyik elsősorban ki lehet téve efféle tragédiának. Tegnap, szombaton mindenesetre fogtam a két jobbfajta fényképezőgépemet, az általában használt közepes méretűt, amely nélkül soha nem indulok az első világháborús emlékművek nyomába, illetve a másik Canont, a méregdrága, összességében félmilliónál többet érő cuccot, és irány a Duna-part! Anikóm melózott, s miután elvittem a munkahelyére, valamint Csicsa kutyámat megsétáltattam a környező utcákban, metróra szálltam, és a Kossuth Lajos térnél a felszínre jöttem. A metrón menet közben többször bemondták, hogy az árvíz következtében a szerelvény a Kossuth Lajos téri megállónál, vagyis a Batthyány téren nem áll meg, utána legközelebb a Széll Kálmán (a volt Moszkva) téren lehet kiszállni. A Kossuth téri állomásnál nem volt gond, minden rendben működött, vízbetörésnek nem látszott nyoma. A felszínre érve először a Parlament körüli építkezéseket igyekeztem minél több irányból megörökíteni, miáltal végighaladtam a munkaterületet övező hosszú fémkordon mentén. A Balassi Bálint utca elején véget ért a kerítés. A Képviselői Irodaházat északról határoló Markó utcán elballagtam a Széchenyi rakpart feletti korzóhoz. Nos, a látvány, a többnyire barátságos oldaláról ismert Duna látványa minden képzeletet felülmúlt. Több évtizedes pályám során sok pesti árvizet láttam, némelyiket fényképeztem, de most úgy tűnt számomra, ez a folyó nem ugyanaz a folyó. A főváros közúti forgalmában kiemelkedő szerepet játszó pesti és budai alsó rakpartnak híre-hamva, nyom nélkül eltűntek az áradat vastag víztakarója alatt, miáltal a Duna legalább kétszer olyan szélesnek tűnt, mint normál esetben, s a zöldesbarnásan, sárgásan délnek zúduló víztömeg felszíne alig egy méterrel volt alább a sétány járdaszintjétől. Köztük a mindössze fél méter széles, igaz, stabilnak látszó kő mellvéd. Amin, ha nagyon áthajolok, ujjaimmal érinthettem volna a haragos folyam ingerülten örvénylő hátát. Ez már a gyönyörű budai panoráma miatt oly drága pesti bérházak kapubejáróinak a szintje, vagyis nagy gáz van, ha a víz átbukik a mellvédeken! Az a vicc, hogy már most (szombaton) minden eddigi rekordot meghaladó a folyó szintje, de a rettegett tetőzésig hátravan két nap. Ajjaj, nagyon necces lesz a dolog! Az igaz, hogy akármerre fordultam, mindenfelé rendkívüli fotókat készíthettem a folyóban derékig álló villanyoszlopokról, a fuldokolni látszó, alig kilátszó közlekedési táblákról és az értelemszerűen kikapcsolt forgalomirányító lámpákról (amelyek összességében ritkás ártéri erdőnek hatottak), háttérben a budavári királyi palotával, a színes majolika tetőzet alatt tündöklő Mátyás templommal, vagy a zavartalan napsütésben fehéren vakító Halászbástyával, de az egésznek inkább borzongató, mintsem esztétikájánál fogva szemet gyönyörködtető hangulata volt. Végre igazi meleg nyári idő járta, rajtam mégis többször átfutott a borzongás. És ez a kellemetlen érzés a jól védhető, kiválónak mondott árvízvédelmi-rendszerrel rendelkező Budapesten támadt rám! Akkor mi lehet az eldugott, Isten háta mögötti falvakban, kisvárosokban, ahol az emberek épp úgy féltik magukat és az értékeiket, mint a kivételezettsége által elkényeztetett fővárosban? A Margit-hídhoz érve először a pesti hídfő mindkét (északi és déli) oldalánál fotózgattam, majd egy oldallépcsőn felkapaszkodtam a deréktájt megtörő hídra (a villamos a szigeti bejáró megállójában jelenleg nem áll meg, ezenkívül a gyalogosoktól és az autósoktól kordonkerítés és tucatnyi rendőr zárja el a szigetre jutás lehetőségét), és átsétáltam a budai oldalon található Germanus Gyula parkhoz. E közepesnél nagyobb méretű parkot a híd úgyszólván kettévágja, kisebbik része a hídfőtől délre húzódik, s ezen áll az oroszlános Przemysl-emlékmű. Az itteni alsó rakpart a Bem rakpart elnevezést kapta a keresztségben. Természetesen ebből a rakpartból sem látszott semmi; az ezen az oldalon víz alá került közlekedési lámpák által megfogott fa- és szeméthulladékokból összeállt kisebb szigeteken az emberek indokolt félelmei iránt közönyös vadkacsák tollászkodtak, vagy komfortosan kieresztett tollazattal süttették magukat a forrón tűző Nappal. A túloldali (pesti) mellvédhez hasonlóan stabil, derékig érő kőfal, amely békésebb időkben inkább azt a célt szolgálja, hogy a mellette húzódó sétányon andalgók vagy kerékpározók véletlenül le ne zuhanjanak az alattuk nyüzsgő rakparti autósforgalomba, most ez szolgál a védelem utolsó vonalaként. Meglepve tapasztaltam, hogy itt még akkorát sem kéne nyújtóznom, mint a pesti oldalon, s egy óvatos, ám férfiasan kecses áthajolást követően már érinthetném a Duna hüllő hideg hátát. Mivel a természettudomány és a fizika jelen állása szerint képtelenség feltételezni, hogy a Duna vízfelülete a két part között Buda irányába lejt, marad a földhözragadt magyarázat, vagyis hogy a jobb parton némileg alacsonyabb a támfal. A kitűnő időjárás és a nem mindennapi látványosság rengeteg katasztrófaturistát csalt ki a sétányra, ahol - egy ideig számoltam, aztán belefáradtam - tízből hét ember nyakában fényképezőgép lógott. Akinek nem telt ilyesmire, az a mobiltelefonja fényképezős részével igyekezett emlékezetes képeket készíteni. A szűk sétányon velem egy irányba vagy épp ellenkezőleg haladó kisgyermekes családok, babakocsit toló fiatalasszonyok, párosan korzózó barátnők, csapatba verődött haverok, magányos sétálók és erőszakos biciklizők szemkápráztató és fülsértő kavalkádján áthámozva magam, először a Bem térre értem. Itt már több homokzsák rakást láttam, amiket a csatornákból feltörni készülő buzgárok fölé helyeztek, ezzel igyekezvén meggátolni - több-kevesebb sikerrel - a mocskos víz felszínre jutását. A Külügyminisztérium bejáratánál szintén halomban állt a bevetésre kész homokzsákkészlet, de a térség közepét foglaló színes virágoskertből kiemelkedő Piski-szobor (az erdélyi Piskinél győztes csatát vívó Bem apó emlékszobra) környékét nem veszélyeztette semmi. Néhány perc múlva a Batthyány térre értem. A metróállomás felszíni üvegépületét minden oldalról homokkal vagy földdel töltött, keményre döngölt fehér műgyantazsákok fogták szorosan közre. Az épületbe nem lehetett belépni, de a nyitott üvegajtókon át látni lehetett, hogy a mozgólépcsők nem működnek, állnak, s azokon legfeljebb munkaruhás szakik jönnek-mennek le s fel. A tér több pontját ugyancsak glédába rakott zsákhalmok borították, s ettől azt egésznek volt valami nyomasztóan háborús beütése, mivel az ember szinte várta, hogy az egyik helyen hasig, máshol mellmagasságig érő zsákkupacok fedezékéből gépfegyvercsövek bukkannak elő, és akkor aztán futás, vagy lapulás! Valamelyik villamosjáratnak is itt van a végállomása, de a sárga járgányoknak ezúttal nyomát sem lehetett látni, ami nem csoda, hiszen - mint perceken belül számomra is láthatóvá lett - a Lánchíd hídfőjébe fúrt villamosalagút derékig telítődött vízzel. A Lánchíd masszív kőpillérei ugyan derekasan állták a vízáradatnak a távoli partról is tisztán hallható surrogó, zúgó rohamát, de már nem sok látszik ki belőlük. A hídon átérve a pesti oldalra, itt meg a szintén rendkívül forgalmas Belgrád rakpartot nyelte el a Duna. Ott, ahol a 2-es villamos sínpárjai a híd alatt elvezető alagút felé kezdenek lejteni, annál a pontnál volt a folyó vizének határa. Az aszfaltot megtévesztően szelíden nyaldosó vízvonalnál meglett felnőttek, gyermekes családok, zárkózott magányosok és főleg külföldiek tucatjai fotóztak átszellemült mosollyal az arcukon. A többség viselkedéséről lesírt, hogy a napsütés mellé ajándékba kapott természeti csapásban a jó mókán kívül nem lát egyebet. A nagy felfordulás vérpezsdítő izgalma, és a kiadós szombati ebéd előtt megejtett vízparti séta még az étvágyukra is jótékony hatással lehetett. Az Apáczai Csere János utcán át kiértem az ünnepi könyvhét visszafogott lázában égő Vörösmarty térre, ahonnan egy ugrás a metróállomásos Deák tér. Menet közben meglepő látványban részesültem, ugyanis ahogy elértem a Harmincad utcában lévő brit nagykövetség sarkát, az Erzsébet tér zöld lombtengeréből hatalmas óriáskerék meredt fel előttem. Szabályos köre bőven a környékbeli magasabb házak fölé nőtt; négyszemélyes, zárt, a Nap sugarai ellen füstüveggel védett kabinjai egytől egyig foglaltak voltak. Aki egy ilyen körre befizet, annak biztosan nincs tériszonya. Az egész szerkezet olyan lassan járt körbe, hogy alighanem több percbe tellett, mire megtett egy teljes kört. A Kempinsky szálloda előtt elhaladva befordultam a parányi Miatyánk utcába, onnan pedig a Deák Ferenc utcán keresztül a Deák térre érkeztem. Metróra szállva bő negyedóra múlva itthon voltam. Jó fáradtan, hiszen a tervezettnél valahogy kiadósabbra sikerült a séta. Vagy öregszem. Nem számít, a lényeg, hogy a magam értékrendje szerint nem semmire vesztegettem legértékesebb kincsemet, vagyis az időmet, miközben jót mulattam, kitűnően éreztem magam, s a két fényképezőgéppel (amelyek vállpántjai alaposan kidörzsölték a nyakamat) összesen valami négyszázhatvan fotót bírtam összehozni. Csak azt a hétfői ártetőzést, azt tudnám feledni!

  Még valamiről röviden meg kell emlékeznem, mert ha most nem, később még kevésbé szánok rá időt. A lényeg, hogy körülbelül másfél hete elköltözött az ideköltözésem óta jó szomszédomként számontartott Sz. házaspár. A vagyonőr Pityu és felesége, az örökös és önkéntes szakmai továbbképzés-kényszerben szenvedő, egészségügyben dolgozó Kriszta, valamint két gyermekük: a 18. évében járó Annamari (Manó) és a nyolcéves Zoli fiuk. A bejelentést az utolsó napra hagyták, senkinek, így nekem sem jelezték előre, csak akkor szóltak, amikor már minden régi illetve frissen vásárolt lakberendezésük az új helyen volt. Jól megleptek a hírrel, s igazából őszintén sajnálom, hogy elmentek. (Főleg annak fényében, hogy nem lehet tudni, kik jönnek a helyükbe, de sok jóra nem számítok.) Bizalmasan megsúgták, hogy már három éve dolgoztak az elköltözésükön, mert nem bírták a Tábornok utcai háznak a légkörét, kikészültek az állandó stressztől, amit egyes lakók viselkedése váltott ki. Kimondatlanul is tudatták kire, kikre gondoltak, hiszen beszéd közben a tekintetüket többször a népes K. család lakása felé fordították. Ennek a válogatottan szemét, rongy bandának a tagja az engem tavaly ilyen tájt leütő Jóska is. Megjegyzem, az ügyben azóta sincs előrehaladás, még egyetlen bírósági tárgyalásra sem idéztek be, ráadásul mindjárt kezdődik a nyári bírósági szünet, úgyhogy ősznél előbb nem várható fejlemény. De most nem erről akarok írni. Szóval Pityuék sitty-sutty elköltöztek más vidékre, igaz, nem messzire, hanem a szintén Zuglóhoz tartozó Róna utca sarkától az Örs vezér teréig terjedő, még Rákosi apánk által építtetett lakótelep egyik földszintes, kétszobás, minden mellékhelyiséggel rendelkező lakásába. Azóta kétszer visszatértek - futó percekre - a Tábornok utcába, egyszer akkor, amikor a volt lakásukat hivatalosan átadták (visszaadták) a mindent leltárba vevő önkormányzati megbízottnak. Őszintének ható beszámolójuk szerint ők és a gyerekeik jól érzik magukat a Róna utcában, ami valóságos mennyország, a szabadság és a stresszmentes élet paradicsoma a Tábornok utcában masszívan meggyökerezett rémállapotokhoz képest. Nincs az a pénz, amiért visszaköltöznének. Jó nekik, nem is kicsit irigylem őket (nagyon szépen gratulálok). Bárcsak mi is húzhatnánk innen végre Anikómmal (és Csicsával), de ehhez még bizonyos - részemről nem kívánt - eseménynek kell bekövetkeznie. Ugyanis akárhogy nézem, egyedül anyámtól örökölhetek jelentős értéktárgyat, konkrétan a budafoki lakását, viszont egyáltalán nem kívánom anyám halálát, pláne nem ilyesmiért. Tehát marad a természet rendjének döntése, azt pedig ki kell várni. Ez így nagyon hülyén hangzik, viszont ezek a tények.  Kelt 2013.06.09.

 

  Vége a kilencvennyolcadik résznek