ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György 

 

                              Kilencvenkilencedik rész

 

  (Tizennegyedik kötet) Harminchat:

 

  A minden idők legnagyobb árhullámának nevezett Duna-lázadásnak mostanra vége, az ár különösebb károkozás nélkül levonult a magyarországi szakaszról. Azóta már a szerbeket, románokat és a bolgárokat boldogítja. Emberéletben nem esett kár, s ez minden bizonnyal a szakszerű és önfeláldozó hozzáállásnak köszönhető, amit a hatóságok emberei és a védekezésben önként résztvevő civilek ezrei tanúsítottak. Köszönet érte, mert ők valóban cselekedtek, hogy sok ezren nyugodtan aludjanak, mi, többiek pedig legfeljebb a híradások révén kísérhettük figyelemmel e mindennapi emberek hőssé válásának küzdelmekkel teli napjait. Az időjárás is megemberelte magát, s a nyár végre valóban nyárként kezd viselkedni. Sokáig váratott magára a meleg (két hete még télikabátban indultam munkába), s most talán át is esik a ló túloldalára, mivel három napja 35 fok körüli maximumokat mérnek, hőségrekordok dőlnek, és péntekig tovább fokozódik a helyzet. Akkor már 37 fokra lehet számítani. Én bírom, szeretem a kánikulát, nincs tőle bajom, nem úgy a rusnya hidegtől, amitől ideges és feszült leszek, igaz, csak a front érkezésének első óráiban. Most, hogy ilyen szépen süt a Nap, s lassacskán ellágyulva deformálódásnak indul az utakat borító aszfalt, egyre sűrűbben jut eszembe Rovinj, kedvenc isztriai városkám, amit kicsit már úgy ismerek, mint a tenyeremet, ám ez alig zavar. Annyira azért mégis, hogy az idén kihagyjuk a tengerpartot, de csak abból az észszerű megfontolásból kiindulva, hogy ne unjuk meg. Ez a mondat egyébként nem annyira rám vonatkozik, mint inkább Anikóm miatt érvényes, aki, mint a legtöbb nő, hajlamos különösebb romantikus lelkesedés nélkül tudomásul venni, ha belecsöppen a Paradicsomba. Egy rövidke, pár óráig tartó lélekvibrációt követően a világ legtermészetesebb módján belezökken a csillagok szerencsés állásából született helyzetbe, mintha akármikor megeshetne velünk ilyesféle nagyszerű kaland, az év akármelyik hetében, bármelyik hónapjában megfordulhatnánk a kék partok babérillatú sétányain, s a bőrünket kedvünkre masszíroztathatnánk a tenger sós vizének hűs keze által. Nálam tovább tart a megérkezés, s egyáltalán, az ott tartózkodás torokszorító örömökkel kísért fiesztája, de hát mi, művészlelkek a többieknél mindig is nyomatékosabban és korábban megéreztük, mi több, felfogtuk, mit veszítünk majd, ha egyszer nem lehetünk a többnyire szürkén múló életünkben oly ritkán felbukkanó szivárványos rondó szólótáncosai. Minden kezdet (alfa) és minden vég (ómega) ott keresendő a tengerben, s a végtelen víz láttán csalfa remény támad bennem, mivel kicsit halhatatlannak érzem múlékony önmagamat, hiszen innen indult el nagy kalandjára a földi élet, s a végén a tengerek pusztulásával ér véget az ember története. Ha az óceán nyugodt vagy háborgó vizét bámulom, mint kézzelfogható, kezemmel akár megérinthető idővonalat nézhetem a kezdet és a befejezés két végpontja között feszülő horizontot, amely a gyűrű végtelen körében ér össze mindenhol és sehol. Életünk az egyszerre, egy időben létező és színre lépő "van" és "nincs" logikailag lehetetlen, ám mégis létező présében formálódik. A világ legnehezebb dolga embernek lenni, ha tudjuk, véges ideig tart ez a két sötét nemlét közül csalóka hamis gyöngyként felcsillanó életállapot, s akár a bűn, akár a jóság batyuját hordjuk görnyedt vállainkon, a Styx partjára érve kíméletlenül kezünkbe nyomják az elbocsátó obsitot. Igen, talán tényleg ez a legnehezebben kivitelezhető feladat: a többségi elvárások szerint eljátszani, hogy emberek vagyunk. Hiszen mit kapsz érte, ha jól alakítasz? Ha szófogadó jófiúként száz százalékig idomulsz a veled együtt a semmi szakadéka felé kitartóan baktató csordához? Halandó a halandótól mit remélhet jutalmul, ami örök, ami méltó ellenértéke az idomítottságába (lásd még: fokozatos szocializáció) beletörődő emberi lény kényszerű önfeladásának? Születésünk időpontjában lopva kilépünk a világra jövetelünket megelőző halálállapotunk fénytelen szobájából, hogy aztán a fényözönben úszó, zsúfolt élet báltermén lehetőleg szerény-udvariasan, s kiváltképp feltűnés nélkül átsasszézva elérjük a túloldali kisajtót, ami egy újabb sötét semmibe, a következő halál szobájába nyílik. Távolabbról nézve az egész úgy fest, mint egy megállás nélkül, olajozottan működő hajózási zsiliprendszer. Az egyik résnyire nyíló kapun beáramlik a világ működtetéséhez szükséges embermennyiség, amely egy idő után feltorlódik a tágas zsilipkamrában, s mielőtt túlcsordulna, a folyásirányba néző másikon leeresztik a felesleget. Ennyi az élet? Ennyi is. Némi feszült előzetes várakozás, mondhatni vizsgadrukk a nagy szalon plafonjáról csüngő csillárok művi fénye alatt, hogy sikerül-e az elvárásoknak megfelelően felnőtté válni, s már jöhet is pár sikerült, s (ezzel párhuzamosan) nagyságrenddel több elbaltázott lépés, amikor mások lábán taposva próbálod igazolni vélt virtuóz voltodat, aztán a magányos megszégyenülés felesleges ruhapróbái, amiket később e holmik dühös megszaggatása követ (az ezzel egyidejű hamuszórás a fejre a bigott zsidók performanszához tartozik - copyright by Israel), mondván, inkább a birkaagyú, sivár lelkivilágú mások iránti őszinte gyűlölet, mintsem a szégyen tüskés fészkében vergődő önsajnálat vezérelje a cselekedeteidet. Igazad van. Egy az életed, s másra át nem ruházható: azt csinálsz, amit akarsz, amíg le nem buksz. Hab a tortán, hogy általában olyanok törnek feletted képmutató fejcsóválás kíséretében pálcát, akik egyszer majd nálad is tovább jajonganak a tisztító purgatórium tüzétől. Innen, a béka nyirkos, egyébként sivár valaga alól kitekintve úgy tűnik, az élet mindössze egy letudandó, végrehajtandó kötelesség. Csóválhatod a fejed, hogy te másképp érzed, de hidd el, az élet nem ajándék, de nem is kibaszás. Nem azért kapod, hogy örülj vagy bosszankodj. Az élet az öncélúság kifinomult technikákkal működtetett magasiskolája. Csúcskivitelezésű l'art pur l'art. Céltalanságában felülmúlhatatlan, de ez titok! Az élet afféle farsangi (populista) stílusban előadott, csúfolkodó búcsú a születésedet megelőző halálhelyzetedtől, amikor talán tudattalanul, talán tudatosan egyfajta kvázi feltámadást ünnepelsz, amikor a legszürkébbnek hitt napod is valóságos orgiának hat a mögötted tudott semmihez mérve. Az élet ugyanakkor félelemben eltöltött évek halmaza is, amely esztendők alatt joggal rettegsz attól, hogy oda jutsz, ahonnan indultál, de az újrakezdés reménye nélkül. A hiteles helyről érkező ígéret hiánya, a valamilyen módon való folytatás reményének hiánya teszi igazán elviselhetetlenné az elmúlás gondolatát. Hiszen, ha előre tudnád, hogy legfeljebb pár évszázadot szunyálsz a föld alatt, de más alakban, más időben megint az éltető fényre jutsz, nem fájna a fejed a máért s a holnapért. Igaz, ez esetben semminek sem lenne tétje, semminek sem lenne jelentősége, mivel ilyen felállás mellett összehasonlíthatatlanul kevésbé értékelnéd személyiségednek azon összetevőit, amikre halandó léted biztos tudatában netán büszke vagy. Csak tudnám, ha tisztában vagyok vele, hogy mit sem ér az életem, mit sem remélhetek a számomra rohamosan zsugorodó jövőtől, mégis, mi a fenének sajnálom, hogy hamarosan nem leszek? Úgy látszik, csak fatalista vagyok, nem nihilista. De ma még itt vagyok, s ami ennél jóval fontosabb: itt vagyunk. Igen, a kicsimmel, Anikómmal együtt itt vagyunk, s (most például) várjuk a szombat hajnalt, amikor Csicsa kutyánkkal hármasban csaknem egy hétre elhúzunk ebből a városból. Remélem, nagy élmény, munkás kaland lesz, amire emlékezni fogok akkor is, ha netán megérem a tétlenségre kárhoztató öregkort.  Kelt 2013.06.19.

 

  (Tizennegyedik kötet) Harminchét:

 

  Mielőtt belefognék mostani úti beszámolóm számítógépre vitelébe, vetettem egy pillantást ennek a lassan kiteljesedő életrajzi kötetnek az elejére, és egy kicsit elálmélkodtam. Hiszen mióta életem krónikájának megírására vállalkoztam (a kutya sem kért rá), még sosem történt meg, hogy csaknem egy év kellett ahhoz, hogy elérjem a körülbelül 150-es írott lapszámot; eleddig ehhez mindössze fél évre volt szükség. Általában. Most meg? Az első bejegyzés tavaly szeptember elejére datálódik, ami annyit tesz, hogy tíz hónapja képtelen vagyok összehozni egy kötetre való élményt és gondolatot. Persze, ha pisztolyt szegeztek volna a fejemhez, akár egy hét alatt megírom a kívánt mennyiséget, de ezek az írások, bejegyzések igazából arra valók, hogy minden kényszertől függetlenül, spontán módon rögzüljenek, hiszen magamnak írok, nem valamely gagyi pletykalapnál vagyok bértollnok, s nem vagyok folytatásos kalandregények terjesztésére szakosodott kiadó alkalmazottja. Lehet, hogy olykor unom az írást, lehet, nem érzek elegendő spirituszt a kellően érzékletes kifejezések keresésére, lehet, kezdetét vette nálam az öregkori elbutulás és elkényelmesedés tragikus folyamata, de az is meglehet, hogy belefásultam abba az életformába, ami kezdetben újnak és izgalmasnak hatott, s amik anno megjegyzések írására és egyéb érzelmi reakciókra késztetett. Beleszoktam a helyzetembe, s ez gondolatszegénnyé tett, illetőleg megemelte az ingerküszöbömet, miáltal mind kevesebb történést élek meg olyan empátiával, mint még néhány éve megéltem. Nos, hagyjuk a lelkiekben való vájkálás sehova sem vezető kitérőjét, koncentráljunk a jelen feladatra, vagyis a június 22. és 27. között megesett hazai utazások hiteles megörökítésére.

  Első nap, június 22., szombat. Mivel Anikóm drágámmal hónapokkal ezelőtt arra jutottunk, hogy az idei évben mellőzzük a külföldön való nyaralás költséges és általában roppant fárasztó élményét, kitaláltunk egy másfajta, mondhatni árukapcsolásos nyaralási verziót. (Hozzáteszem, a tenger melletti vakációzás nincs végleg törölve, sőt, jövőre biztosan eljutunk valamelyik európai beach-re, lehetséges, megint a gyönyörűséges, és a szívemhez oly közel álló Rovinjba, de lehet, hogy Olaszország vagy a mediterrán térség más országa lesz a végcél.) Ezúttal tehát úgy döntöttünk, hogy néhány napra meglátogatjuk Anikómnak a szatmári Csaholcon élő nővérét, akinél két éve pár felejthetetlen napot töltöttünk. Igazából a 2011-es menet sem teljes egészében a rokoni látogatásról szólt, már az is inkább kombinált célú utazásnak volt tekinthető, hiszen össze lett kötve a szűkebb és tágabb értelemben vett szatmári és beregi tájakon fekvő falvakban fellelhető világháborús emlékművek felkutatásával és fényképezésével. Eltelt két év, 2013-at írunk, s az idei elképzelésünk úgy szólt, hogy szombaton lemegyünk Csaholcra, én egy éjszakát ott alszom, s vasárnap hajnalban egymagam indulok a régi Abaúj-Torna, illetve Borsod megye eleddig meg nem látogatott települései felé. Mivel tavaly (2012) lejártam a Zempléni-hegység és környéke összes falvát, kisvárosát, a maradék "szűz" terület a Miskolctól Tornyosnémeti határátkelőig futó 3-as főúttól nyugatra eső vidéket, különösen a Cserhát dimbes-dombos, völgyekkel szaggatott tájait jelentette. Lényegében a Miskolc - Tornyosnémeti - északi országhatár - Ózd - Kazincbarcika és ezen, egymástól néha távol eső pontok közé eső falvak bejárását terveztem, őszintén szólva, az elején kicsit gyanakodva vállalásom mértékét és hiánytalan kivitelezhetőségét illetően. De, miután még itthon, Pesten részletes útvonaltervet dolgoztam ki, összeadva a látogatásra kijelölt települések számát, a közöttük lévő távolságot, kiszámítva az autó ebből fakadó benzinfogyasztását, hozzácsapva az egyéb járulékos költségeket, nos, elméletben nem vállalkoztam lehetetlenre. Egyedül az aggasztott, hogy a feltehetően igen megterhelő napok múlásával mindinkább csökken az állóképességem, meredeken zuhanni kezd a kitartásom, s a testi-lelki fáradtság végül közönybe csap át, amely érdektelenné teszi a tervem kivitelezését. Hiszen hiába az otthon nyugalmában és a lakás hűsében született elszánt ötlet, az előzetes elméletet órák alatt lenullázhatja a terepen kibontakozó gyakorlat, ha az ember túlbecsüli magát, s rendíthetetlennek hitt akaratereje a kora reggeltől késő délutánig, kora estig tartó hajsza során becsődöl. Ennek elkerülésére nem árt némi előzetes önvizsgálat, de minden szépítés, önámítás nélkül, különben az esetleg bekövetkező kudarc még az elért részeredményt is megkeseríti. 

  Szombaton hajnalban keltünk, úgy négy óra körül, aztán pontban fél ötkor kigördültünk a Tábornok utcai ház kapuján. Anikóm Csicsa kutya társaságában a nagyobb kényelmet biztosító hátsó ülésen foglalt helyet. A régi 4-es úton egészen Fegyvernekig haladtam úgy, hogy csak a vezetéssel kellett törődnöm, itt viszont kezdetét vette a hatnapos parádé munkás része. Délnek fordulva először Örményest látogattuk meg, eredmény nélkül, aztán a néhány kilométerrel arrébb fekvő Kuncsorba következett, utunk első állomása, ahol a meglévők mellé újabb világháborús emlékművet tudtam fotózni. Túrkevén át Kisújszállás, onnan Karcag következett, ahol ismételten déli irányba tértünk le a főútról, hogy sorra vegyük az alföldi Bucsa, Kertészsziget, Füzesgyarmat, Darvas, Vekerd, Zsáka, Furta, Bakonszeg, Bihartorda, Bihardancsháza, Sáp, Földes, Tetétlen településeket. Tetétlenről Berettyóújfalut céloztam be, s a kisváros környékén fekvő falvakat, mint Szentpéterszeg, Gáborján, Hencida. Hencidánál megint délnek indultam, s jött sorra Váncsod, Mezőpeterd, Bojt, aztán a nagyobb Biharkeresztes, az innen elérhető zsáktelepülés, Told, majd a határátkelőjéről ismert Ártánd. Az 1970-es, '80-as években több tucatszor keltem itt át, hogy Nagyváradon és Kalotaszegen keresztül Erdélybe: a Székelyföldre, a Szászvidékre, illetve a nagy hegyekhez, a Keleti- Kárpátok övezetéhez jussak. Bedő, Nagykereki, Kismarja, Pocsaj, Esztár és Konyár mind eredménnyel megjárt települések voltak. Az irtózatos hőségben mindannyiunknak lógott a nyelve, az ingeink, trikóink mosott rongyként tapadtak a bőrünkre, Csicsa kutyánk sebesen sebesen fújtató gőzösként szenvedett a kosarában. Hosszúpályiból Létavértesre, onnan Újlétán át Vámospércsre, onnan Nyírmártonfalvára, Nyíracsádra és Nyírlugosra jutottunk. Az útvonal kiválasztásával tudatosan kerültem Debrecen városát, mert a rekkenő melegben nem akartam belebonyolódni a város hétvégi csúcsforgalmába, s különben is, Debrecennek a visszaúton szántam szerepet. Hogy végül nem így lett, az nem rajtam múlott, de erről a maga idején. Nyírlugoson fotóztam amit találtam, aztán aznapra befejezettnek tekintettem a gyakori megállásokat igénylő fényképész tevékenységet, és kijutva a 471-es útra, félóra múlva Nyírbátorba értünk. Innen a Mátészalka, Fehérgyarmat útvonalat követve a 491-es főúton haladtunk egészen Mándig, ahol keletre fordulva Nemesborzova és Vámosoroszi érintésével befutottunk Csaholcra. A jelentős kitérők miatt 616 kilométeresre sikerült út végén egyből megtaláltuk Ildiék házát, ami a templom mögötti kanyaron túl áll, momentán szürkére festett falakkal. Fél hétre járhatott az idő, a Nap javában sütött, hiszen még a nyár közepén sem jártunk. Félpercnyi türelmes várakozás után előkerült kis Tibi, Ildi húszéves nagy fia, ő nyitott nekünk kaput. A kocsival beálltam a füves, gondozott udvarba, ahol már parkolt egy öregebb évjáratú Opel, Ildiék autója. A házból időközben előkerült a gazdasszony is, aztán a férje, idősebb Tibi, s odabent a házban előfutott Ildi két nevelt gyereke, egy kétéves és egy hatéves kislány. Ildi az utóbbi években nevelőszülőként is keresi a család létfenntartásához szükséges pénzt, mert a méretes hátsó kertben termő uborkaültetvény nem hoz annyit a konyhára, amennyiből nyugodtan elélhetnének. Az este hátralévő része a szokásos beszélgetéssel telt, mindenki hozta a tőle várhatót, aztán megfürödtünk és nyugalomra hajtottuk a fejünket. A kislányok amúgy is fáradtak voltak, Ildinek és a férjének az uborka szedése miatt korán kellett kelnie, Anikóm és én úgyszintén pihenésre vágytunk. Én, néhány napig, utoljára aludhattam vetett ágyban. Aznap 616 kilométert autóztam, és 39 újabb emlékművet gyűjtöttem be.

  Második nap, június 23., vasárnap. Alig pirkadt a keleti horizonton, felöltözve álltam a harmattól csillogó kocsim mellett, egy gyors búcsú Anikómtól és Csicsától, puszi a kaput szélesre táró Ildinek, s a hajnali csöndbe burkolózott Csaholc főutcáján már húztam is elfelé, Borsod irányába. Mátészalkánál nem az eredeti tervnek megfelelően, vagyis Nyírbátor felé indultam, hanem a nyírségi Jármi, Papos, Őr és Vaja érintésével Rohod felé. Rohod már a 41-es főút mentén fekszik, ezen pedig viszonylag hamar, kivált, hogy alig volt forgalom, beértem Nyíregyházára. A várost először rossz irányba, Kálmánháza felé hagytam el, de tíz kilométerrel odébb rájöttem a tévedésemre, s visszatérve Nyíregyházára, immár a jó útra, a Rakamaz és a Tisza túloldalán fekvő Tokaj felé vezető 38-as főútra tértem. Tokajnál a Tarcal, Mád útirányt követtem, s a továbbiakban gond nélkül eljutottam a lényegi fotózás kezdőpontjaként kinézett Encsre, ahol tavaly eredménnyel előfordultam, így aztán máris a közeli, közigazgatásilag Encshez tartozó, egykor önálló Abaújdevecserre mehettem. Hernádvécse és Hernádpetri nem okozott különösebb izgalmat, de nem bántam, mivel legalább találtam bennük emlékműveket. Szemere annál inkább megragadt az emlékezetemben. Nemcsak amiatt, hogy igazából ebben a faluban kezdődtek azok a szomorú meglátások, elkeserítő észlelések, amelyek miatt a négynapos borsodi utam végére, szerdára csaknem búskomorrá váltam. Ha már említettem, és hogyan hagyhattam volna szó nélkül, kezdem azzal a jelenséggel, amelyek az egész itt tartózkodásom alatt szorongással és keserűséggel vegyes dühvel töltöttek el. A rengeteg cigánnyal. A hol többen, hol kevesebben, hol száz százalékban, de mindenütt észrevehetően, több helyen meghatározó tényezőként élő cigánysággal, amely ugyan semmi pozitív cselekedettel nem járul hozzá egyetlen település felvirágoztatásához sem, ellenben annál nagyobb kárt, szemmel látható kárt okoz az épített és a természeti környezetben. Ahol jelentősebb számban laknak romák, ott a helyi magyarok mind panasszal voltak feléjük, hogy a kölykeik ágastól szakítják le, s fényes nappal lopják a termőre fordult fák gyümölcseit, csapatokba verődve gátlástalanul dézsmálják a veteményt, szórakozásból letördelik a virágokat, s visznek mindent, ami nincs lebetonozva. Amúgy pedig koszosak, mocskos szájúak és hangoskodók. Esténként, de a legtöbb faluban már nappal sem biztonságos az utca. Egyre többen költöznek be a magyarok kihalása után üresen maradt falusi portákba, ahol rövid idő alatt mindent lelaknak, de semmi hibásat ki nem javítanak, s ha valahol már nincs mit tovább rombolni, odébb állnak egy faluval, mert a magyar fiatalok nem hajlandók az öregjeik életmódját folytatni, ezért vagy beköltöznek a legközelebbi városba, vagy külföldre távoznak, miáltal a magukra maradt öregek kiszolgáltatottá válnak a szapora romák rosszindulatának. Az állam pedig védi ezeket a semmirekellő börtöntöltelékeket, mert a munkát majdan garantáltan sosem vállaló csemeték után jelentős állami támogatás jár, minél több a purdé, annál több. A cigányok persze legkevésbé sem a kölykeikre, az öltöztetésükre, etetésükre, iskoláztatásukra költik az adófizetőktől levont pénzt, hanem italra, szórakozásra, szerencsejátékra. Ezért, amíg ilyen - számukra kitűnőnek számító - életmódot folytathatnak, ráadásul az általuk parasztoknak nevezett magyarok pénzéből, minek is mozdulnának, hogy maguk teremtsék meg a megélhetésükhöz szükséges anyagiakat. Csak azt nem tudom, meddig mehet ez így tovább, mert a magyarok türelme is véges. Vagy mégsem? Nos, e könnyed kitérőt követően visszakanyarodom Szemerére: a jelentéktelen falu központjában mindjárt egy nagyon is szemrevaló szabadtéri alkotás vonzotta magához a tekintetemet. A kis vegyesbolt és az előtte árválkodó utcai telefonfülke szomszédságában kezdődő tér szélén ugyanis egy amolyan mini irredenta szoborcsoportot láttam, ami azonnal megdobogtatta a szívemet. A két világháború közötti Budapesten, a mai Szabadság téren, nagyjából a most is látható szovjet hősi emlékmű környékén látható volt négy, egymástól jó tíz méterre álló szobor, "arccal" egymás felé fordítva. A talapzatokra helyezett allegorikus szobrok a Trianonban elszakított országrészeket szimbolizálták. A talapzatok előoldalán Észak, Kelet, Dél és Nyugat vésetet megjelenítő alkotások az elszakított Felvidék (Észak), Erdély (Kelet), Délvidék (Dél) és Nyugat-Magyarország (Nyugat) szimbolikus megfelelői voltak. A szemerei kis emlékmű mintha az említett szobrokat ötvözte volna egybe, ugyanis a csonka gúla alakú, legfeljebb derékmagasságig érő alkotás négy oldalán a volt pesti szobrokhoz hasonló féldomborműves faragások figyelhetők meg, s még az egyes oldalak égtájak szerinti elnevezései is a fővárosi példára hajaznak. Idáig rendben lenne a dolog, már ami az emlékművet és az általa keltett hangulatot illeti. Az egészet viszont szinte lenullázta a körülötte ugráló, az emlékművön csúszó-mászó cigány gyerekek, s a zárva tartó kisbolt előtt ácsorgó három cigány asszony látványa. Nyilván egy csapatba, egy családhoz tartoztak. A kurva anyjukat, azt az Indiából szalasztottat! Ezek után hosszas keresgélést követően a domboldali temetőben sikerült rátalálnom a párját ritkító első világháborús emlékműre. Mi tagadás, ilyet még nem láttam. Az egyediségében, ötletességében, de még a kivitelezés minőségében is kuriózumszámba menő alkotást, mint az a hátoldali feliraton olvasható: "Tervezte és mintázta őrgróf Pallavicini Alfrédné, Nopcsa Ilona bárónő MCMXXV". A méretarányos, mintegy igazinak látszó kőkoporsó széles, masszív talapzaton nyugszik, díszes, magyaros mintázatú fedél koronázza, hosszanti oldalain 5-5 világháborús harci jelenet látható, rövidebb oldalain 2-2 vallási témájú ábrázolás kapott helyet. Nagyon szép, s ami talán lényegesebb, páratlan emlékmű. Azóta, hogy először megláttam, naponta beugrik a képe. Fulókércs, Litka, Szalaszend, Alsógagy, aztán Felsőgagy. És Csenyéte. A felejthetetlen, "ilyen aztán aligha van még egy" Csenyéte! Apám, ez aztán a lakhatatlan falu, ámbár, ahogy elnéztem a helybélieket, ők nyilván homlokegyenest más véleménnyel voltak a dologról. Nos, a nevezett település - az Úr legyen irgalmas a bagaria képű lakóihoz - Felsőgagyról közelíthető meg. Igazából alig vettem észre a felsőgagyi Rákóczi út szélén álló iránymutató táblát, amely utoljára a hetvenes években kaphatott új festést (vagy inkább soha), mára viszont az időközben számolatlanul lepergő évszakok kíméletlen támadásai következtében koszfátyollal sötétített patinabevonatot kapott, de annyira, hogy szinte olvashatatlan. Sasszemem van, tehát a kiválasztottak bizonyosságával kisilabizáltam az egybemosódó betűket, utána ránéztem a térképre, s láttam, mindössze két kilométernyi távolságról van szó, az pedig mit nekem! Hm, az élet ezúttal is tartogatott némi meglepetést, mert a táv ugyan valóban jelentéktelennek bizonyult, ám a két falut összekötő út minősége folytán csaknem negyedórába tellett, amíg innen oda átértem. Az először ártatlanul kanyargó, aztán völgybe le, majd egy döntött, szűken ívelt szerpentinen dombnak fel, s végül egy nyújtott, fele távig egyenes, a vége felé húzós balkanyarral cifrázott út erősen igénybe vette az ellene elkövetett alattomos merénylettől megdöbbent Renault futóművét. Amit alig egy hónapja hozattam rendbe, állíttattam be az egyik zuglói futóműszervízben, plusz két első gumiköpenyt is cseréltettem. Nem kevés anyagi áldozatot vállalva, de hát első a biztonság. Nos, ezt a csodálatosan gatyába rázott felfüggesztést, valamint a járgány minden egyéb elemét próbára tevő, gyalázatos két kilométer után szemeim előtt feltárult a völgyben fekvő Csenyéte törzsi népek ízlésvilágát tükröző összes bája. Tekintetemet elsőként - még a faluba tartó meredek lejtőn való leereszkedés alatt - a bal kézre eső, a távolból egyszerű falusi portáknak látszó házaktól külön és feljebb álló református templom látványa fogta meg. S ragadta meg erős marokkal. Hm, a templom teteje (annak az épületrésznek a tetőzete, ahol az imádság alatt a publikum a padsorokban helyet foglal, illetve amelynek belső oldalánál a lelkészi útmutatásokhoz elengedhetetlen szószéket helyezik el), annak hátsó része magába roskadtan pihent a fehérre meszelt falak erős vállain. Az egész úgy nézett ki, mint amikor a nyaralás végi sátorbontáskor a ponyvaborítás alól kirángatják a merevítőrudak nagy részét, miáltal a támasz nélküli szakasz vizes rongyként terül el a földön, de a sátorlap eleje még feszesen tartja magát. Mint a későbbi, itthoni utánaolvasásaim alkalmával kiderült, a falu a XIX. században került arra a morális lejtőre, aminek most az alján szégyenkezik. Az eladdig tisztességgel dolgozó magyar parasztemberek által lakott, pedáns Csenyétére három cigány család beköltözése hozta rá a végromlást. Ahogy az ilyen esetekben gyakorlat szokott lenni, a magyarok jóindulatú beleegyezésével letelepedett cigányok részint elszaporodtak, részint utánuk jöttek az ideiglenesen hátrahagyott rokonok, majd egyéb cigányok érkeztek egyéb rokonsággal, s az erőszakos, dologtalan népség túlsúlyba kerülése végül elűzte az utolsó magyar családot is. A házak, porták, termőföldek ingyen, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül hullottak a sáskaszaporaságú, és e kártevő természetéhez tartozóan mindent felélő, felzabáló, tönkre tevő indiánok ölébe. Ebben a faluban nincs egyetlen, akármilyen felszereltségű apró vegyesbolt, nincs működő kocsma, nincs postaszolgáltatás, busz nem jár errefelé, aki valahová menni akar, annak át kell ballagnia Felsőgagyra. A falu polgármesternője nem helyben lakik, miként a körzeti orvos sem; egyáltalán, Csenyétén nem mer élni egyetlen közhivatalnok sem, nincs rendőrség, valójában nincs itt semmi, ami másutt a hétköznapi civilizáció megszokott része. Azaz, egyetlen dolog mégis létezik, működik - csodák csodájára -, mégpedig a helybéli purdék számára fenntartott óvoda (általános iskola sincs), ahová, értelemszerűen, kizárólag cigány porontyok járnak. Visszatérve az orvosi ellátás kérdésére, olvastam, hogy a hetente egyszer rendelő, a betegeket mindössze szűk egy órán át fogadó orvos csak úgy hajlandó megkezdeni a vizsgálatokat, ha jelen van a polgármesternő, illetve valami egyéb hatósági ember is. Zárójelben teszem fel a kérdést, ugyan miféle főbenjáró erkölcsi vagy politikai hibát véthetett az, akire ráterhelték ennek a körülbelül ötszáz lelkes nyomorult falunak a polgármesteri tisztét? Ami az utolsó szegecsig kifosztott, talán a téli tüzelés céljából ellopott mestergerendák hiánya miatt beomlott tetőzetű, bezárt, magában árválkodó templomon kívüli egyéb építészeti látványosságokat illeti, azok nincsenek. Van itt viszont néhány tucat ütött-kopott ház, az elűzött magyarok által hátrahagyott tornácos vagy a nélküli porta, amelyek, bár nyomokban őriznek néhány eredeti díszítőelemet, mostanra a romák ízlésvilágához idomultak. A falak külső festése több helyütt a szivárvány minden színében pompázik, nyilván azért, mert éppen ilyen színű festékeket bírtak lopni. Akarom mondani, amilyenek leestek az arra járó teherautókról a kanyarban. A vén házak egy részének egyszerűen nincs ajtaja, és az ablakokból hiányzik az üveg. Minden efféle hiányosságot fellógatott függöny- vagy szőnyegdarabokkal igyekeznek pótolni, ami még tarkábbá teszi az amúgy is szemkápráztató kavalkádot. Az egyik, talán másfél évszázados öreg porta - eredetileg tornácos parasztháznak épülhetett - előtt hosszú szárú pipát szívó, tarka cigány viseletű, ráncos képű öregasszony üldögélt egy rozoga tonettszéken, négy méterrel mögötte három pucér, csaknem koromfekete, körülbelül hat és tíz év közötti fiúgyermek támasztotta az épület foltos meszelésű falát. Az öregasszonynak a szeme sem rebbent, csak nézett mereven valahová a távolba, miközben rendületlenül pöfékelt. Az egész látvány olybá hatott, mint egy hatásvadász filmjelenet kimerevített képkockája. Átfutott az agyamon, hogy milyen díjnyertes felvételt lehetne készíteni a négy különös alakról, a kopott portáról, háttérben a roggyant tetejű templommal, de nem mertem reszkírozni, mert lehet, nem jövök ki élve a faluból. Autót egyetlen egyet láttam, az is épp az érkezésemkor száguldott ki a faluból, még gondoltam is rá, ezen a háborús belövéseknek látszó gödrökkel tarkított úton vajon meddig bírja a nyekeregve botladozó ócska batár? A helyiek gyalogosan és csapatosan jöttek-mentek a porba fulladt utcákon, csak azt nem tudom, hova igyekeztek, ha egyszer nincs itt semmi látnivaló, ha csak nem egymás unalomig ismert putrija. Mivel elsőre magam sem hittem, hogy lehetséges ennyire kopárnak lennie egy hivatalos térképen feltüntetett, tehát a valóságban létező település belterületének, amit egy kifinomultabb nyelvezettel bíró közegben mindközönségesen faluközpontnak neveznek, a kocsim leeresztett ablakán át kiszólva megkérdeztem egy arra ballagó fiatal férfit, hogy Csenyétén merrefelé keressem a központi részt? Akkor még volt bennem némi maradék illúzió. A pasas elhaladtában nevetve nézett vissza, s derűs szemhunyorgatás közepette mutatott körbe: hát itt! Ahol vagyunk. Itt a falu (s számára talán a világ) közepe. Hah, minő izgalmas vállalkozás a cigány mentalitástól oly idegen civilizációt jóindulatú fejőstehénnek néző vademberekkel való verbális kapcsolatfelvétel (amelyet megkönnyít, hogy mindketten többé-kevésbé magyarul beszélünk), ami egyáltalán nem minden tanulság nélkül való - állapítottam meg rezignáltan, s a bizalom helyi színezetű jelének, illetve az általános udvariasság speciális adaptációjának tudtam be, hogy kért tőlem pénzt vagy cigarettát, s nem próbált meg leütni, hogy erőszakkal elvegye az értékeimet. Különös tekintettel a mellettem lévő ülésen heverő, amúgy méregdrága fotósfelszerelésre. Tanácstalanul autóztam néhány tíz méterrel odébb, mert már sejtettem, ide ugyan feleslegesen érkeztem emlékmű ügyben. Sebaj, azért láttam, amit láttam, s éppen az élet rögös útját kikövező tapasztalatok bővítése, a rendelkezésre álló kevés és talán hamis előzetes információ miatt elnagyolt ítéletek, netán igaztalan előítéletek finomítása az egyik motiváló tényező, amiért annyira rajongok ezekért a fotós menetekért. Ezzel azt akarom mondani, hogy az egy dolog, miszerint én Pesten azt hiszem, valamiről tudok valamit. Ha érdekel a dolog, akkor egy olyan úriembernek, mint amilyen én vagyok, a korrektség jegyében oda kell mennie, személyesen meg kell tapasztalnia, látni, hallani, beszélgetni vele, róla és általa, aztán - amennyire az ember esetében ez egyáltalán lehetséges - elfogulatlanul rábólintani, hogy minden úgy van, ahogy előzőleg tudtam, vagy homlokegyenest másképp. Netán a kettő valamely kombinációja áll közelebb a mindenképp relatív igazsághoz. Ötven méterrel odébb még egyszer, utoljára felizzott bennem a remény parazsa, s a bogárszemű leánykáival arra csellengő fiatalasszonynál egyenesen rákérdeztem, létezik-e Csenyétén világháborús emlékmű, vagy máris húzzak innen jó messzire? Micsoda? Hát hogyne lenne nálunk ilyen! - jött az öntudatos válasz. Na, ott fenn a temetőnél, oda tessék felmenni, a hullaházig jó út vezet, azon túl meg lehet csöppet gyalogolni. Arrafelé néztem, amerre mutatott, s nem örültem a látványnak, mert a holtak helyi lerakata a meredek domboldal csaknem legtetejére települt. A hullaházig vezető "jó út" kitétel a lezúduló esővizek által sávosan árkosra mosott, vegyes méretű durva zúzalékkővel felszórt földútra vonatkozott, amelyen a megpörgő kerekekkel nyögve felfelé kapaszkodó kocsi részeg hajóként hintázott oldalirányban. Felérve a mindentől elkülönülten álló, az árnyéktalan heves forróságban szinte reszkető átmeneti elfekvőhöz (vagyis a hullaházhoz), nem álltam félre, mivel a derékig érő fűben és gazban észrevettem egy ígéretes jelként húzódó páros keréknyomot. Mentem a nyomában, miként a napkeleti királyok eredtek a betlehemi csillag vezérlő fénye után. Gondoltam, ha a maga után nyomot hagyó jármű fel bírt vergődni a temetőig, az én büszke autóm sem futamodhat meg a kihívás elől. S úgy vala, mivel probléma nélkül feljutottam a szélső sírokig. Ha utólag belegondolok, az egész település leginkább gondozott részének a temető bizonyult. És itt volt legmélyebb a csend. Igaz, előfordultak kidőlt-bedőlt sírkeresztek, a laza talajon hátast dobott sírkövek, s akadtak szép számmal a Nap hevétől világosra fakult műanyag virágcsokrok és koszorúk, de az előzetes várakozáshoz képest jó összbenyomást keltett a völgyben maradt falura pompás visszatekintési lehetőséget nyújtó, cigányosan elvadult sírkert. Igen, de emlékművet sehol sem láttam. Pedig a fiatalasszony ide ígérte. Találkoztam különös családneveket viselő sírkövekkel, de azok privát temetések nyomjelzőiként kerültek az utamba, nem pedig háborús emlékmű minőségben. Úgy látszik, s az előzmények ismeretében ez érthető, hogy a már akkoriban, tehát az első világháborút megelőző évtizedekben száz százalékban cigány lakosságú Csenyétéről senkit sem soroztak be katonának. Gondolom, amint híre terjedt az esetleges behívásoknak, ahány hadköteles korú cigány férfi volt, annyi felé szaladt a borsodi és a tornai határban. Márpedig, ha nincs hadi behívott, akkor nincs harctéren elesett hős sem, noha kétségkívül érdekesen festett volna egy cigányos vezetéknevekkel (Kalányos, Sárközi, Mága, Kóczé, Horvát, Sánta stb.) televésett obeliszk a falu főterén. Óvatosan vezetve visszaereszkedtem fentről a poros utcák közé, majd búcsúpillantást vetve a napfényben több értelemben is sötétlő Csenyétére, fellélegezve hagytam magam mögött azt a Pestről nézve hihetetlen világot. A kriminális összekötőúton visszavergődve Felsőgagyra, északi irányba, Krasznokvajda felé igyekeztem. Szászfát és Pamlényt követően ismét emlékezetes faluba érkeztem, Keresztétére. 

  (Mielőtt feledésbe merülne, említést teszek arról a cigányság egy fiatalabb tagja által előadott szokatlan üdvözlési formáról, amivel valahol errefelé, ezen a tájon hökkentettek meg. Nem jegyeztem meg a falu nevét, nem is ez a lényeg, hanem maga a jelenség. A környék valamelyik településére érve az autót, ahogy illik, lelassítottam az előírt ötven kilométeres sebességre, amire a Vas megyei Toronyból adresszált, múltkori tízezer forintos büntetés után különösen odafigyelek. A viszonylagos sétatempóban közlekedve volt időm messziről kiszúrni a valószínűleg a kocsim zúgására felfigyelő, legfeljebb tizenkét éves, eléggé jó húsban lévő, mondhatni dundi cigány leánykát, aki az autók számára fenntartott úttól mintegy másfél méterrel magasabban kialakított járdán sétált. Rajtunk kívül közel-távol senki. Abba az irányba tartott, amerre én, ám a gumik erősödő surrogására megtorpant, felém fordult, és mielőtt egy vonalba értem volna vele, egyik kezével felrántotta a pólóját, miáltal teljes három másodpercig, amíg leesett állal elhúztam előtte, teljes terjedelmében megbámulhattam a fiatalosan feszes, még nem egészen kifejlett bal csöcsét. Árokba ugyan nem hajtottam a meglepetéstől, csak átvillant az agyamon: az arcát tekintve inkább értelmesnek, mintsem lököttnek látszó leányzó az idén vajon hányadszorra adta elő magánszámát, és mi a fenét akart vele? Ennyire hiányzott neki a fasz, vagy inkább gyerekes csínyről lehetett szó? Netán nagyon is tudatos, begyakorolt provokáció kezdőlépését volt szerencsém látni, hiszen előfordulhat, hogy egy pedofíliára hajlamos, heveny tesztoszteron túltengésben szenvedő, kellően ostoba autós ezek után megáll, s megpróbálja megfűzni a könnyű prédának tűnő csajt a közeli erdőszélen lezavarandó numerára. A csapda akkor zárul be, amikor színre lép a leányzó nem kevés számú, addig lesben álló rokonsága, s ököllel vagy vascsövekkel addig agyalják a tilosba tévedt lúzert, amíg lélegzik. Nem biztos, hogy a fruska fura megnyilvánulása ennek a koreográfiának lett volna lényeges eleme, de az ördög nem alszik.)

  Keresztéte szerencsére (még?) nem esett át a csenyétei fordulaton, cigányt itt talán egyet sem láttam. Más dolog miatt, méghozzá az első világháborús emlékmű sajátos kialakítása, elrendezése okán számít kiemelten emlékezetes falunak. A falu buszmegállója közelében négy, kereszttel koronázott sírkő állt egymás mellett, kettő jobbról, kettő balról a középre helyezett, fából ácsolt, krisztusos nagy feszület védelme alatt. Egy húsz méterrel odébb álló ház előtti lócán szikár öreg magyar süttette magát a napon, köszönésképpen intettem neki, s ő vissza. A magunk módján örültünk egymásnak, örültünk a magyarságunknak. Perecsén első látásra első világháborús emlékműnek néztem a szűk templomkert síremlékét, amiről közelebb érve kiderült, hogy a második világháborús hősöké. Büttös után a szlovák határ közvetlen közelében fekvő Kány jött sorra, aztán alább Gagyvendégi, Gagybátor, Abaújlak, Gadna, Felsővadász, Abaújszolnok, Selyeb, Monaj és Kupa. Alsóvadászon végre "igazi", azaz egész alakos, kőből készült bakát láttam a talapzat tetején őrködni. Bár eléggé elfáradtam, tervbe vettem, hogy a lassan közeledő alkonyban még eljutok a jó pár kilométerrel odébb fekvő Arnótig, s másnap ezzel a faluval folytatom az utamat. Hamar elértem Szikszóig, s onnan a Miskolc előtti utolsó faluig, Arnótig. Mivel még eléggé világos volt, a temetőben meglelt, újabb kori emlékmű megörökítése után tovább hajszoltam magam. Utoljára Sajópálfala szintén újabb készítésű emlékművét tettem magamévá. Mivel végképp elegem lett a rohangálásból, visszavettem a feszített tempóból, s az emlékmű mögötti parkolóban jót vacsoráztam a csomagtartóban tartott májkonzervekből és a zuglói Tescóban vásárolt tartós kenyérből. Az egészet átlangyosodott kólával öblítettem le, közben a kocsi mögül elismerően nézegettem a mintaszerűen rendezett, virágos kis falu nyilvános szépségeit, házait, távolabb eső templomát, s mialatt a napi rohanásban felpörgött testem-lelkem megnyugvására vártam, az egyszerű, de laktató vacsora megkoronázása céljából elszívtam egy esti pipát. Most már ideje volt éjszakai szálláshely után nézni. Még áthajtottam Sajóvámos félhomályba borult falván, aztán mielőtt elértem volna Sajósenyét, az országútról lehajtottam egy növendék napraforgótábla melletti földútra, ahol a kocsit berendeztem alvásra. A csomagtartóból előkerültek a pokrócok, lazítottam a derékszíjon, hátratoltam és kényelmes szögbe döntöttem a vezetőülést, s a mellettem lévő anyósülésre kikészítettem a biztonsági okból magammal vitt gáz- és riasztópisztolyt. Nagyon pofás, férfias kinézetű szerkezet, persze forgótáras, tökéletes hasonmása egy éles fegyvernek. A németországi Röhm-művek gyártmánya. Ez a valódi fegyverhez való nagy fokú hasonlósága lett a vesztem. Este kilencre járt, amikor felhívtam a Csaholcon épp tévét néző Anikómat, röviden beszámoltam neki, aznap hol és merre jártam, hol találtam éjszakai pihenőhelyet, aztán jó éjszakát kívánva elbúcsúztunk egymástól. Még megígértem, hogy reggel nyolc körül újra hívom, aztán lezártam az autó ajtajait, és pillanatokon belül szunyáltam. Éjfél egy óra tíz percig zavartalanul aludtam, leszámítva a kényelmetlen fekvésből származó helyezkedések félig éber másodperceit, de akkor erős fényre riadtam, s arra, hogy a nagy magyar éjszakában egy rendőr áll a felhúzott ablakú kocsi mellett, tenyérrel veri az oldalüveget, fegyvert szegez rám, és azt kiabálja, hogy ébredjek. Mi a picsa?! Akkor vettem észre a két lépéssel hátrébb álló, a fegyverét szintén rám irányító másik zsarut. Hm, eléggé meglepő ébresztő volt, de nem ijedtem meg. Nem tudom, miért nem kaptam frászt, hiszen ha valamikor, akkor ilyen helyzetben jogos a beszaráshoz közeli lelkiállapot, de tényleg higgadt maradtam. Később kiderült, a falvak közt éjjel autóval járőröző fiúk az országútról kiszúrták az úttól húsz méterrel odébb parkoló autómat, s amikor közelebb lopakodva bevilágítottak az ablakon (én közben édesdeden aludtam), a mellettem heverő revolvert éles fegyvernek vélték, ezért volt részükről a nagy izgalom és buzgalom. Miután az utasításnak megfelelően feltartott kézzel kiszálltam, elvették az irataimat, majd rövid rádiós és internetes üzenetváltás következett egyikőjük és a központi diszpécser között. Addig a másik rendőr (autójuk felkapcsolt reflektorának fényében) árgus szemekkel figyelt, végig rám irányította a rohadt stukkerét, és állandóan azt ismételgette, csak semmi kapkodó mozdulat, mindent lassan és megfontoltan csináljak. Úgy látszott, a helyzet jobban izgatja őt, mint engem. Életem során megint egy furcsa szituáció adódott, amikor nehezen tudtam eldönteni, mindez tényleg megtörténik velem, vagy álmodom? Nem álmodtam. Miután rövidesen minden tisztázódott, visszakaptam az irataimat és az engedéllyel tartott pisztolyt. Leereszthettem a kezeimet. Könnyed, levezető csevej keretében tisztáztam a nagy felhajtás izgalmától még mindig vadul szuszogó fiúkkal, hogy a pisztoly a bizonytalan közbiztonság miatt hevert mellettem, egyébként napközben rejtve, a csomagtartóban tartom. Végül magamra hagytak, de nem kértek elnézést a történtekért. Szolgálunk és védünk - így szól a rendőrség szlogenje. Nem tudom, ez most miért jutott eszembe. Az eset nem kis mértékben felhúzott, s a türelemmel és kitartóan gyakorolt relaxálás ellenére egyelőre nem bírtam elaludni. Tíz perccel később látom, hogy a húsz méterre lévő országúton lassú tempóban megint elhalad előttem a tipikus csíkozású és oldalfeliratozású autójuk. Visszajöttek ellenőrizni, hogy ott vagyok-e még? Ha leléptem volna, akkor megint gyanússá válok előttük, így viszont megnyugodtak, s végleg békén hagytak. Lassan újból alvásra adtam a fejem, de hajnali háromkor felébredtem, s mivel éreztem, nem lenne értelme erőltetni a pihenést, érdeklődve figyeltem egy terjedelmes fakorona sötét sziluettje mögül szemközt előbukkanó telihold égi pályájának alakulását, míg a hátam felől éledő hajnal erősödő fénye véget nem vetett a türelemjátéknak. Vasárnap 457 kilométernyi utat tettem meg, miközben 36 újabb emlékművet fotóztam le.

  Harmadik nap, június 24., hétfő. Igaz, hogy szinte karnyújtásnyi közelségbe jutottam Miskolchoz, ám egyelőre eszem ágában sem volt időt vesztegetni a zűrös nagyvárosban való tétova kóválygásra. Az általános iskolában úgy tanították, hazánk második legnagyobb városa Miskolc, én viszont idegenkedem a városoktól, minél nagyobbak, annál inkább. Idegen terep, idegen érzések, jobb utoljára hagyni. Tehát ismét a közeli falvak felé vettem az irányt, s korán reggel, fél öt körül már le is tudtam a hajnali ködbe burkolózott Sajósenyét, aztán a szintén alvó Sajóvámost. Innét Szirmabesenyőnek indultam, de csalódást okozott a semmitmondó, nyilvánvalóan kényszerű kötelességből felállított modern emlékműve. Sajóbábony, Sajóecseg és Boldva még könnyű ködtakaró alatt pihent, amikor végeztem a területükön talált emlékművek megörökítésével. Kisvártatva eljutottam annak a völgynek a torkolatához, amelyben három falu: Ziliz, Nyomár és a végében Hangács zsáktelepülés fekszik. Mire kijöttem a "kanyonból", hét ágra sütött a Nap, a köd szinte mindenütt eloszlott, maga után hagyva kevéske, gyorsan illanó harmatcseppet. Borsodszirák után Edelényre értem. Ideje volt megint látni egy egy klasszikus kivitelezésű, katonaalakos emlékművet, mert kezdte megülni a gyomromat a sok semmitmondó kis monumentum. Az ismert nótában is szereplő Edelény ("Jöttem Edelényből, nagyúri portáról") főterén viszont magamra találtam, na és persze egy csodálatos világháborús emlékműre. A kettő között ok-okozati összefüggés található. A gyengébbek kedvéért: a remek emlékmű látványának hatására találtam magamra. A kezében fegyvert és zászlót tartó kőkatona mögött a csúcsa közelében címeres díszítésű obeliszk emelkedik, melynek tetején kiterjesztett szárnyú, karmai közt kardot tartó turul kémleli az ellenséget. Szép, szép, meg minden, de már nagyon kívántam a friss péksüteményt, tehát betértem a reggeli forgalomtól hangos tér oldalán lévő nagyobb ABC-be, és vettem néhány kívánatos süteményt, amiket aztán jó étvággyal elfogyasztottam a kocsim belsejében. A soron következő Szendrőlád rejtélyes esetnek számít. Miért is? Hát azért, mert ránézésre ritka takaros, ugyanakkor egyáltalán nem kicsi település, ahol úgyszólván minden lakos a cigányság népes táborához tartozik. A falu jelentőségét és méretét a két egymás közelében lévő nagy temploma is mutatja, ezek mellől pompás rálátás nyílik a települést magába foglaló nyújtott völgyre. Mindenfelé csinos családi házak, virágos kertek, zöldellő hátsó kerti veteményesek, gyümölcsösök, ám magyar embert alig látni. Cigány cigány hátán. Doszt. Kocsiban, motorkerékpáron, biciklin és gyalogosan. Egyedül, párosan, gyerekkel, gyerekekkel, tömegével. Mi ez a kettősség, ami a szokatlan rend és a láthatóan többségbe került cigányok esetében inkább ellentmondásnak nevezhető? A kerítésen át beszélgetésbe elegyedtem a még itt élő kevés magyar házaspárok egyikével. Az idős nő és férfi a kertjében kapálta a földet, amikor felfigyeltek rá, hogy az utcájuk elején megtalált emlékmű fényképezésére készülök. A kölcsönös üdvözlések után beszélgetni kezdtünk, s ennek kapcsán kikívánkozott belőlem az előbb pedzett kérdés, vagyis, hogy mi lehet az oka, hogy a népes cigány jelenlét ellenére ilyen szépen karban van tartva a falu? Igazság szerint nem kaptam érdemi választ. Az évtizedek óta itt élő házaspár mindössze a cigányok rohamos betelepülésének tényét tudta felidézni, megerősíteni, de hogy ez mi okból, milyen indíttatásból született, s a végső kérdés, hogy ismerve a cigányok mentalitását, miként lehetséges, hogy a település nem pusztult bele a romák túlsúlyba kerülésébe, mi több, szemmel láthatóan virágkorát éli, erre nem tudtak felelni. A helyi vezetés erejét emlegették, ismételgették, vagyis hogy az önkormányzat valamiképpen rá tudja venni őket a rend és a tisztaság betartására. Amíg a kerítés két oldalán állva beszélgettünk, minden arra elhaladó emberben cigányt volt szerencsém felfedezni. Ez egy idő után megszokottá vált, úgyhogy felhagytam a csodálkozással. Na, azért nem minden fenékig tejfel! - emelte fel mutatóujját figyelmeztetően némi gondolkodás után a magyar gazda, és mintegy az addig elhangzottak ellensúlyozására, sorolni kezdte a negatívumokat. Például a hangjában némi indulattal felemlegette, hogy a környéken élő cigány fiatalok többsége illemhelynek vagy szerelmi légyottok lebonyolítására használja az általam imént fotózott emlékmű mögötti bokros területet. És, hogy például a kertvégi cseresznyefájukról ma reggel két helyen is letörtek gyümölcsös ágakat a cigányok. Nem szimplán lelopják a gyümölcsöt, hanem a rombolás kedvéért ágastól teszik azt. Még két-három ehhez hasonló példával hozakodott elő, amik nem segítették a kérdésben való tisztánlátásomat. Végül elbúcsúztam tőlük, mert láttam, kezdenek nagyon belemelegedni a panaszkodásba, s akár jogosan teszik, akár nem, nekem további elintézendőim vannak mára. Ha sem az Isten, sem az ember nem képes rendet és igazságot tenni, előbb-utóbb megteszi azt a természet. Ládbesenyő, Balajt, Damak, Hegymeg és Tomor következett. A Cserehát mélyén fekvő Lakról életemben nem hallottam, de hálás vagyok a templom előtt látható emlékművéért, ami erősen hasonlít az edelényire, azzal a különbséggel, hogy az obeliszk csúcsán ülő turul itt kőből készült (Edelényben fémből). Irota után a megint szinte egyöntetűen cigányok által lakott Szakácsit érintettem, ahonnét egy hosszabb szakaszon autóval nehezen járható úton Abodra értem. A szerény, kopjafás emlékmű fotózása nem sok időmet vette igénybe, nem úgy, mint a faluig való elvergődésem. Galvácsot elhagyva a kisvárosnyi Szendrő jött sorra. Emlékművének "törzsanyagán", azaz a központi magot jelentő csonka gúlán és az egészet közrefogó kőlépcsőzeten látszik, hogy eredetileg is emlékműnek készültek, csakhogy gyanítom, pár évtizede ezek még egy szovjet emlékmű részét képezték, s a rendszerváltás után fazonírozták át őket a korszellemnek megfelelően. Nem sok képkockát pazaroltam rá. A hat kilométerrel északabbra eső Szalonna már a Rakacai-víztározó vonzáskörzetében fekszik, akárcsak Martonyi. Meszes település a Rakaca-patak mesterséges tóvá duzzasztott vizének keleti csücskében található, a világháborús emléktábla a víztározóra szép kilátást nyújtó temető zömök haranglábának oldalára került. A nem igazán izgalmas Rakacaszendet elhagyva, néhány útkanyar után Rakacára futottam be. A főutcán lassan haladó kocsiból láttam, hogy a polgármesteri hivatal előtti téren kisebb tumultus alakult ki, aztán az is feltűnt, hogy a település minden részéből az összes cigány errefelé veszi az irányt. Öt perccel később, amikor a helyi emlékmű keresése ügyében forgolódva az ellenkező irányból megint érintettem a teret, nyilvánvalóvá lett, hogy segélyosztás zajlik a romák között. Ugyanis a gyalogosan vagy kerékpárral távozók mindegyikénél nagyobb cipődobozhoz hasonlító csomag volt, kinél kettő is, s igencsak szélesre húzódott a képük az elégedett mosolytól. Lehet, pénz is járt az ajándékcsomag mellé, ám azt már nem láthattam, de aznap nyilván nagy volt az öröm a romák körében. Mivel odabent a faluban nyomát sem leltem emlékműnek, magyar kinézetű járókelőknél érdeklődtem felőle. Felirányítottak a falu feletti magaslaton álló templomhoz, mutatván, hogy az egyháztól húsz méterrel távolabb, önállóan magasodó erős és magas torony lesz az általam keresett, általuk Hősök Tornyának nevezett épület. Kocsival felhajtottam a templom mögött és mellett elterülő temető bejáratáig. Érdekes hely ez is, mivel a vidéki cintermeknél gyakran látható "Feltámadunk" feliratot, amit a hit dolgában hadilábon állóknak talán afféle belenyugvásra ösztönző szövegnek szánnak, kétfelől egy-egy pléhből kivágott nagy méretű, kopott és fakult színezésű figura fogja közre. Egyikük a holtak ébresztő harsonáját megfújó szárnyas angyal, a másik maga Jézus urunk akar lenni; a két figura lábmagasságában további, gondolkodásra serkentő szövegek olvashatók. A hőségtől vibráló levegőjű délidőben leparkolt autótól gyalogosan, a temető elgazosodott szélső sírjainak kerülgetésével jutottam el a nevezett toronyig. A nyers, durván faragott kövekből rakott kétemeletes építmény bejárati ajtaját zárva találtam, az ajtó előtt egy szelíd postagalamb hűsölt a torony árnyékában. Az ajtó feletti falrészbe erősített kőtábla egy Petőfi idézetet, illetve ez alatt "A két világháború rakacai áldozatai emlékére" szövegű vésetet tartalmaz. A zárt ajtó melletti falrészekre (jobbról és balról) a két háború emléktáblái kerültek. Bölcs elmélkedésre, vagy költői rímek faragására ösztönző gyönyörű kilátás nyílik innen, különösen nyugati irányba, vagyis arra, amerről jöttem. Viszló, Debréte, Tornaszentjakab és Becskeháza álmos kis települések, zümmögő méhekkel és egyéb röpködő rovarokkal teli temetőkkel, virágos és árnyas templomkertekkel, bájos, világvégi vidéki unalommal. Hidvégardónál megint a magyar-szlovák határ közelébe jutottam. Mielőtt kiszaladtam volna a határra, előbb buzgón fotóztam a főtéri templom mellett összezsúfolt emlékműhalmazból nehezen kihámozható első világháborús hősi névtáblát. Ezután következett a számomra minden alkalommal egyszerre vonzó és dühítő határvonal meglátogatása, ami legfeljebb tíz percemet vette igénybe. A falu végében lévő kis hídon átkeltem a közelmúlt esőzéseitől felduzzadtan rohanó Bódva-patak túloldalára, s máris robogtam a két kilométerre eső volt átkelőhely felé. Jobbról feltűntek a legfeljebb két-háromszáz méterre eső, de már Szlovákiához tartozó Tornahorváti és Tornaújfalu szélső házai és a háztetők fölé magasodó templomtornyai, az utat kísérő árok partján pedig sorban álltak a határkövek funkcióját ellátó, nemzeti színekkel díszített műanyag cövekek. A régi vámépület kihaltan, lakatlanul áll, néhány nagyobb méretű útjelzőtábla feliratán kívül semmi sem jelzi a Trianonban meghúzott rút határvonal létezését. Félperces bús bámészkodást követően visszasiettem Hidvégardóra, ahonnét egy elágazás után Bódvalenkére értem. Ez is egy szinte száz százalékig elcigányosodott falu. De nem ám akármilyen település, mert bár kisebb méretű, de rendezettségben, tisztaságban felveszi a versenyt a korábban megcsodált Szendrőláddal, amit, mint a megfelelő helyen írtam, ugyancsak javarészt romák laknak. Dicséretes. Bódvalenke egyéb különlegessége, hogy a legtöbb családi ház fala a cigány élet hétköznapjaiból ellesett jelenetekkel van megfestve, kipingálva (tolvajlásról és gyilkosságról nem láttam freskót), mégpedig a nagyobb házfalak teljes magasságában és szélességében. A műkedvelő festő keze munkájának látszó freskók a cigányság ízlésvilágának megfelelő színösszetételben virítanak. A soron következő falvak, Tornaszentandrás és Tornabarakony elnevezései jól mutatják, hogy a volt Abaúj-Torna vármegye tornai részére értem. Magyar többségű településeknek látszanak, csöndesek, gondozottak. A zsákfalunak számító Tornabarakonyban a nagy hőség miatt örültem, hogy a templomtól kőhajításra találtam egy amolyan mindenki által használható köztéri nyomókutat, ahol a friss és hűs vízzel alaposan lecsutakolhattam a két karomat meg az arcomat. A szememet már csípte a belecsorgó izzadtság, piros színű pólóm sós lében úszó rongyként tapadt a felsőtestemre. A jóleső frissítő után mintegy álomból ébredten folytattam utazásomat a napégette, kókadt tájon. Először is, a két falu völgyéből visszatértem ahhoz az elágazáshoz, ahonnan pár száz méterre kezdődik Komjáti. Itt is derekas, elfogadható kivitelezésű, csinos díszkerttel övezett alkotás emlékeztetett a világháborús hősi halottaira. A Szlovákia felé eső Tornanádaskára két kilométer megtétele után estem be. Itt van a Kassa felől érkező vonatok első (Csonka-) magyarországi megállóhelye. A templom melletti tér lombos fái alatt szerény emlékművecske gubbaszt, jószerével egy nagyobb nyers kőtömb, amire rácsavarozták az elesett katonák névsorát feltüntető kőtáblát. Mindenfelé cigány. Főleg gyerekek, mert öregeket alig látni ebből a fajtából. Azt mondják, az egészségtelen életmódjuk, a mértéktelen evés-ivás, a láncdohányzás és a túlzásba vitt egyéb testi élvezetek szerepelnek az elsődleges halálokok, pontosabban a halált előidéző okok listáján. Visszatérve a határszéli tájról, most Bódvaszilas és Bódvarákó következett. Szögliget, Perkupa, Varbóc még napsütésben fogadott, de Szinpetribe érve már elborult az ég, s a következő napok időjárását a különböző intenzitással hulló eső határozta meg. Szinpetriben különben a református templom belsejében találtam rá a szerény márványtáblára. Ezt is nagy szerencsével leltem meg, mivel a sokadik sikertelen kísérlet után megálltam a nyűtt portája előtti padon ejtőző öregembernél, akinek a hanyatló memóriájában valami derengett az emlékmű ügyében, mintha lelki szemei előtt felsejlett volna egy táblaféle a templomban. Bizonyosság végett a fél kilométerrel odébb lakó gondnoknőhöz irányított, akinek a házára megint egy másik falubeli segítségével bukkantam rá. A középkorú gondnoknő viszont készséggel ült be a kocsimba, amivel elszaladtunk a templomhoz, s végre lefényképezhettem a bő félórája keresett alkotást. Jósvafőn a községháza kertjében lett meg a szürke betonemlékmű, a cseppkőbarlangjáról nevezetes Aggteleken a magában álló, hajó nélküli templomtorony oldalába falazva találtam rá. Egészen jól bírták, merthogy idáig tartottak ki a fényképezőgépbe Pesten betöltött elemek, amelyeket újakra cseréltem, miután a torony közelében a hol gyengébben, hol rámenősebben szemerkélő eső bőrömet csipkedő zuhanya alatt megvacsoráztam az autó hátuljánál. Trizsnél alaposan ráfaragtam a vadul nekilóduló esőzésre, mert mintegy másfél órán át várakoztam a kocsma előtt leparkolt kocsiban - a kimerültségtől többször elaludva a volán mögött ültömben -, mire az égi áldás annyira csitult, hogy gyorsan lekaphattam az eléggé közönséges kis emlékművet. Ragályon megint rákezdett, de itt csak negyedórám ment rá, hogy a vén templom közelében kivárjam a kormosra sötétült égből zuhogó eső csillapodását. Imolára érve épp kifogtam egy hosszabb esőszünetet, amit ki is használtam: szinte futva fotóztam le a vendéglő melletti közparkban felfedezett, a régies megjelenése okán elégedettségre okot adó obeliszkféleséget. Aznapi utolsó fényképezésemet az alkonyi félhomályba borult Kánón ejtettem meg, de ekkor már csaknem negyed kilencet mutatott a mobilom kijelzője. Az égbolt rohamos tempóban tovább szürkült, s már dörgött és villámlott, mire az Égerszög felé tartó országútról befordultam egy használaton kívüli mellékútra. Gyorsan megágyaztam a kocsi belsejében, szokás szerint megeresztettem egy búcsútelefonálást Csaholcra, aztán a kocsi tetején doboló eső hangzavarától mit sem zavartatva magamat, elaludtam. A fáradtságtól égett a szemem, kissé forgott velem a világ, éhes gyomrom alpári hangok kíséretében könyörgött valami azonnali táplálék után, de nem engedtem a kísértő szirénhangoknak. Egész éjjel zuhogott, az égi hangzavar miatt gyakorta felébredtem, de legalább nem dörömböltek fegyveres rendőrök az autó ablakán. Hétfőn 320 kilométert utaztam, s kereken 50 emlékművet fotóztam össze.

  Negyedik nap, június 25., kedd. Hajnali négy körül még sötétbe borult táj fogta közre a kocsit, de legalább nem esett az eső. Egyelőre. De hiába világosodott olyan lassú tempóban, korán oldalba vágott az újabb mehetnék sarkantyúja, ami azt eredményezte, hogy az erdős magaslatról lefelé ereszkedőben előbb éles kanyarokat leíró, később kiegyenesedő úton öt óra előtt néhány perccel befutottam az igazak álmát alvó Égerszögre. Itt jegyzem meg, s a megállapítás érvényes az egész abaúj-tornai és borsodi túra idejére, hosszára: ilyen pocsék, ennyire rossz állapotú, szélsőségesen elhanyagolt utakkal ez idáig csak a Jászságban találkoztam. Ám míg a Jászságban legfeljebb pár kilométer hosszúságú szakaszokon uralkodtak elképesztő állapotok, addig itt, fent Borsodban és környékén úgyszólván megszakítás nélkül erősen kátyús, töredezett aszfalt került a járgányom kerekei alá. A falvakat egymással összekötő utaknál már csak az egyes településeket behálózó belső utak voltak kíméletlenebbek a futóművel. Szóval, a borult, esőre álló égbolt alatt alvó Égerszögön már öt óra előtt tíz perccel elkészíthettem aznapi első felvételemet a templom mellett meglelt obeliszkről. Futás tovább a közeli Teresztenyére, mert rövid az élet! A különben igen csinos, mutatós Teresztenyén semmi nekem való nem akadt, tehát nyomás egy házzal odébb, ezúttal Szőlősardóra. Még mindig csak fél hatra járt, amikor lefotóztam az égerszögihez hasonló, az obeliszk előoldalán puskát ábrázoló féldomborművel díszített itteni első világháborús alkotást. Az egymáshoz közel fekvő három, szinte egy láncra fűzött falu korai felkeresését követően söprés vissza Kánóra, ahonnan délnek indulva kisvártatva Felsőtelekesre értem. Itt legalább utamba akadt egy tetszetős, vörös terméskőből rakott emlékmű, nem úgy a következő Alsótelekesen, ahonnan dolgom végezetlenül lódultam tovább Szuhogyra. A falu egyetlen közparkjában ugyan találtam egy jellegtelen alkotást, de ennél jobban érdekelt a korai keléstől korgó üzemmódra váltó gyomrom követelőzésének étel általi elnyomása. Friss ételre gondoltam, tehát ostrom alá vettem az egyetlen jelentősebb helyi élelmiszerboltot, s elégedetten tömtem magamba a ropogósra sült kifliket, meg a leöblítésükre vásárolt zacskós kakaót. A viszonylagos kényelemben és megszokott környezetben telő hétköznapokon nem is gondolná az ember, igazi szükséghelyzetben micsoda fenséges lakomát tud csapni a máskor nem igazán preferált egyszerű élelmiszerekből! A jóllakottságtól derűs hangulatban indultam tovább a térkép jelzése szerint hat kilométerre fekvő, az iskolai tanulmányaimból ismerős nevű Rudabánya felé. Háromnegyed hétre járhatott, mire elértem a bányász kisvárost, az emberek többsége ilyenkor igyekszik munkába. Mint itt is: az utcákon kevés jármű forgolódott, ám annál több gyalogos és kerékpátos munkába sietőt láttam. Mivel a városka feltérképezésében már a második körnél tartottam, de még egy fia nekem való emlékművel nem találkoztam, megint a helybéliek útmutatására fanyalodtam. Ketten is rossz helyre küldtek volna, mivel ott, ahová irányítottak, percekkel előbb jártam, de nem azt találtam, amit szerettem volna. A harmadik járókelő, középkorú férfi, azonban megszívlelendőt javasolt. Hallgattam rá, és elkocsikáztam a bányászati múzeum bejáratához. A zárt vaskapu rácsai közt betekintve valóban megláttam az udvar hátsó traktusában kőtalapzaton álló, remek fémszobrot: egy fegyvert ragadó bányász fiatalember szépen kiöntött fémfiguráját. A kerítés mellől ráközelítettem a fényképezőgéppel, s még a talapzat 1914-1918-as évszámozását is jól kivehettem. Ez az én emlékművem! Egyetlen komoly gondom akadt, méghozzá az, hogy a múzeum nyolckor nyitott, s most még hét óra sem volt. Nem volt türelmem helyben kivárni a nyitást, ráadásul sokalltam a várakozással elfecsérelendő egy órát, ami alatt annyi mindent intézhettem volna. Nem volt mit tenni, az események előre lendítése érdekében illegális megoldáshoz kellett folyamodnom. Első lépésként körbenéztem, de sem a vaskapus bejárat körül, sem az udvart közrefogó épületek falán nem láttam térfigyelő kamerákat. Aztán a főkapun sem mászhattam volna csak úgy át, nyilván kínos feltűnést keltek, ha a melóba igyekvők szeme láttára próbálok átvergődni a különben is magasra nyúló vasrácsokon. Két perc alatt nyakamon a rendőrség, aztán fél napon át magyarázkodhatok az őrszobán, hogy mi volt a célom a múzeum előtti svédtornával. Azonban néhány lépéssel hátrébb, félig a mélyen lelógó falombok takarásában egy oldalsó, lánccal és lakattal lezárt kiskapu tűnt a szemembe. Ez az! Darab ideig toporogtam mellette, miközben, mintha egy paraván mögül leskelődnék, a szemem sarkából az utca változó forgalmát kémleltem. Egy alkalmasnak ítélt pillanatban, midőn épp senki sem járt arra, s autó sem közeledett egyik irányból sem, elszántan átvetettem magam a főbejáratnál alacsonyabb kapun. Bent voltam, de nem eléggé: a szobor legalább tizenöt méter távolságból csalogatott, menjek csak közelebb! Mentem hát, időnként lopva hátrapislogva, s remélve, ha eléggé beljebb kerülök, az utca felől meglátók azt gondolják, valamelyik oldalépületből léptem ki az udvarra, s nem kiáltanak betörőt vagy tolvajt. Félúton járhattam a kapu és a mágnesként vonzó szobor között, nyílt terepen, egyre biztosabban az akció sikerében. Itt már biztosan nem érhet baj. Gyorsan készítek néhány kitűnő felvételt, a kapu tetején át visszamászok az utcára, s a sarkon túli parkolóban hagyott kocsimmal kámforként elillanok. Egyszerű, hibátlan terv. Amiben azonban nem szerepelt az a hosszú láncra kötött, nagy termetű keverék kutya, amelyik ebben a pillanatban lépett elő a mintegy másfél méter magas, széles kőtalapzat takarásából. Nem számítottam rá, miként ő sem rám, merthogy épp nyújtózni készült, de amikor meglátott, csodálkozva megdermedt, s magasba emelt fenékkel, előre nyújtott mellső lábakkal úgy maradt. A gondolatait részletgazdag festményként megjelenítő tekintetében színes álmélkodás kavargott a vékonyan felvitt gyanakvás opálos fedőrétege alatt, a szemei úgy tapadtak rám, mintha szatyorból kipottyant grillcsirke lennék. Hülye helyzetbe kerültem. Nem mehettem tovább, hiszen az a huszonöt-harminc kilós kutya, bár lányos zavarában egyelőre passzívan viselkedett, nem dísznek lett oda kikötve, de túl sebesen sem távozhattam, hiszen ez esetben az ösztöne alighanem éles ugatásra ingerelte volna, akkor pedig a külső szemlélő számára egyből világossá válik, hogy tilosban járok. Tétován hátrébb léptem egyet, aztán még egyet (háborús időkben a túlerővel szembeni ilyesféle meghátrálást rugalmas visszavonulásnak hívják), és így tovább, amíg biztos lehettem benne, hogy az utolsó méterekre tartogatott sprinttel előbb jutok a megváltást jelentő kapun túlra, mintsem az eb esetleges csaholása rám irányítaná a közfigyelmet. Érdekes módon, sokkal előbb kint voltam, mint két perccel korábban bent, pedig akkor sem aludtam. A lábaim akárha rugóból lettek volna, szinte átpattantam a kerítésen, s megkönnyebbülten, fürge léptekkel hagytam magam mögött a veszedelmesnek bizonyuló múzeum környékét, alig várva, hogy beindíthassam a végső biztonságot jelentő autót. Azért mindeközben megbeszéltem magammal, hogy most ugyan egy időre itt hagyom a heveny izgalmakat okozó városkát, de nyitás után visszatérek a múzeumhoz, hogy legális útvonalon közlekedve megörökítsem a megszerzendő trófeaként rám váró szobrot. Úgy éreztem, érdemes megdolgoznom érte. Kellett nekem az a szobor. Izsófalvára (korábbi neve Disznóshorváti) érve már jórészt visszanyertem a lélekjelenlétemet, s a rudabányai heccre végül is mint egy happy end-del végződött bolondos kalandra emlékeztem vissza. De most már (egyelőre) hagyjuk Rudabányát, s koncentráljunk inkább Izsófalvára, ahol a térdeplő nőalakkal díszített emlékművet a tucatnyi cigány asszony által éppen takarított köztéri parkban találtam meg. Szuhakálló és Múcsony után a jelentősebb, tetszetősebb emlékművel bemutatkozó Sajókaza következett. Többek közt az a nagyszerű ezekben az ismeretlen vidékekben, mint amilyen számomra az országnak eme Pesttől távoli tájéka is volt, ámbátor lassan kezdtem bejárni az összes zugát, hogy dugig vannak különféle lehetőségekkel, amelyek az életnek afféle meglepetés ajándékaiként pattannak elő az örökkévaló tér-idő feneketlen tarisznyájából. Igen, az ember elé a lehető legváratlanabb helyeken és időpontokban sodródnak a számára azonnal fontossá és érdekessé váló látnivalók, s kerülhet olyan helyzetbe, amiről öt perccel előbb nem is álmodott. Sajókazán ugyan nem ért világrengető traumával felérő érzelmi hatás, de a szívemnek-lelkemnek több mint jólesett a magas talapzatra - mint feldicsőítő piedesztálra - állított öreg baka kőből készült szobrának látványa. A lehajtott fedetlen fővel, köpenye előtt összekulcsolt kézzel álló vén vitézből fájdalmasan sütött az elszenvedett veszteségek, vereségek miatt támadt végtelen szomorúság. Az ember szinte a saját, idősebb korba lépett apját látja ebben a lemondó testtartásban ácsorgó öregben, akit ennél fogva mindjárt a szívébe zár. Kurityán, Felsőnyárád, Zubogy és Felsőkelecsény megtekintése után egy izgalmasan szép, némi szerpentinnel megbolondított úton, egy nagyobb erdős részen is áthaladva úgyszólván hátulról értem ismét Rudabányára. Ígértem, hogy visszajövök, és íme, a kertek alól felbukkanva itt voltam. A múzeum kora reggel oly sok bosszúságot okozó kapujának szárnyait sarokig tárva találtam, ember sehol, a belépésért fizetni nyilvánvalóan nem kellett, akkor meg gyerünk beljebb! A szobor, a szobrom persze ugyanott állt, ahol két és fél órája hagytam, de micsoda különbség volt szabadon, s nem alattomban közelíteni felé! A kutyust továbbra is az emlékmű háta mögé kikötve találtam, de mintha tudta volna, hogy a kapunyitással lejárt az éjszakai műszakja, épp csak a fejét emelte fel parányit, amikor az oldalán fekve kutyafuttában leellenőrzött. Megszámoltam: az elhibázottak kitörlése után 24 kiváló felvétel maradt a memóriakártyán, ami nagyjából harminc fotó készítését feltételezi, ha kb. 6 selejtes fotót csináltam. Ennyi képet egy emlékműről csak akkor készítek, ha valamivel nagyon megragad a látványa, márpedig a jelek szerint ezúttal valami nagyon megragadott. Miután letudtam a dolgot, szevaszt intettem a hozzám immár teljes közönnyel viszonyuló ebnek, s elhagyva a kalandos városkát, előbb az abszolút jelentéktelen emlékművel bíró Jákfalván, aztán a patinásabb alkotással rendelkező Dövényen jutottam túl. Itt, Dövényen a vaskerítéssel közrefogott emlékmű mögötti murvás kis parkolóban megint kajáltam egyet, aztán továbbálltam észak felé. Az ezeréves ősi határt beteges kéjjel szétszabdaló trianoni politikus mészárosok színre lépése előtt Gömör és Borsod vármegye közigazgatási határa Dövény és a soron következő Alsószuha között félúton húzódott, melynek képzeletbeli vonalán - Dövényt elhagyva - perceken belül áthaladtam. Tehát most már Gömörben, annak déli peremén autóztam. Alsószuha temploma meredek lépcsősoron megmászható magas dombról uralkodik a Teremtő nemes ecsetvonásai révén született gömöri táj, és a nehéz ködöt lehelő, párás völgyben elnyúló település felett. Mellette és előtte a régi és az új temető sírhantjai és sírkövei jelzik a reménybeli feltámadásra várók pontos tartózkodási helyét. Az itteni kis obeliszket a templomtorony bejáratával szemközt, egy hihetetlenül dús gesztenyefa sötét lombsátra alatt megbújva találtam. A farmerem a kitartóan szitáló esőben combig vizes lett, s néha fél kézzel a deréktájhoz kellett kapnom, hogy az eredményes fogyókúrától elvékonyodott seggemről le ne csússzon az átázottságtól elnehezült nadrág. Egyik kezemmel a nyakamban lógó, a szegycsontomat kéjes szadizmussal csapkodó fényképezőgépet igyekeztem kordában tartani, a másikkal a vizes gatyámat rángattam felfelé, úgyhogy különös jelenség lehettem, amint a vén sírok közt burjánzó magas fűben afféle ködharapó garabonciásként a dolgomban hátráltatni igyekvő körülményekkel vesződtem, de a viszontagságok ellenére csak felértem a torony előtt csúcsosodó obeliszkhez. A rossz fényviszonyok miatt sokáig babráltam a géppel, hogy legalább néhány elfogadható képet produkáljak, de végül minden összejött. Addigra nemcsak a lábam, de a hátam is csurom víz lett az undokul hulló esőtől. Zádorfalva, Szuhafő. Kevéssel ezelőtt érintőlegesen értekeztem a helyi utak kritikán aluli minőségéről, de az igazi mélypontot itt, a zsákfalu Szuhafőn találtam meg. A viszonylag széles utcákon legfeljebb lépésben lehetett közlekedni, mert nem lehetett tudni, hogy a végeláthatatlanul sorakozó, esővízzel telt kátyúk végül is milyen mélyek. Volt, amelyiknél éppen csak billent egyet a kocsi s vígan gurult tovább, ám a következőbe belehuppanva összekoccantak a fogaim. A buszmegálló melletti emlékmű mindenesetre kellemes látványt nyújtott, amelyről a szapora, apró cseppekben hulló eső ellenére jó felvételeket tudtam csinálni. Ezután visszajöttem Zádorfalvára, ahonnét a rázósnál is rázósabb szuhafői leágazás indult, s innen délnyugatra, Kelemér felé mentem tovább. A cigányokkal félig fertőzött Keleméren tisztességes világháborús alkotást találtam, de alig vártam, hogy továbbindulhassak a nevével a volt vármegyét idéző Gömörszőlősre, ahová Kelemérről vezet egy két kilométer hosszú út. A régi vármegyei térképen a mai Gömörszőlőst még Poszoba néven tüntették fel, de úgy tűnik, valakinek szúrta a szemét, netán bántotta a fülét a valóban tréfás-frivolan csengő elnevezés, azért a hivatalosságok finomítottak s egyben magyarítottak azon. Akárhogy is volt, nevezett falu, amely talán egy kilométerre fekszik a határtól, mára a nyugalom szigetévé változott. Csinos, kazettás mennyezetű kis templomának külső falán újabb korból való márványtábla jeleníti meg a hősök névsorát. Amúgy a településen valami jelentősebb biogazdaság működik, kézművesházzal és egyéb járulékos műhelyekkel. Szerettem volna valami helyben készült, népművészeti jellegű ajándékkal kedveskedni a Csaholcon ejtőző Anikómnak, ám ilyesféle holmit árusító üzletet nem találtam, s nem akartam visszakapaszkodni a tárva-nyitva álló templomhoz, hogy ellopjam az egyik szemrevaló kazettát. Pedig jól mutatna a szobánk falán. Visszatérve Kelemérre, innen a nyolc kilométerrel délebbre eső Serényfalva (korábbi neve Málé) felé igyekeztem. Na, itt aztán fia cigányt nem látni, a házak már-már skanzenbe illően takarosak, miként a hozzájuk tartozó kertekben is feszes vigyázzban állnak a dísz- és haszonnövények. De félre a tréfával, ennyire virágba borult települést életemben nem láttam. Az épített felületeket leszámítva (ide számolandók a családi házak, az utak, a templom, a boltok és hasonlók) a falu rózsa- és petúnialefedettsége nyolcvan százalékosnak mondható. Szép-szép a mindenütt jelenlévő színpompás tarkaság, de egy idő után a látvány kezd ellenkező hatást kiváltani, mint ami az eredeti szándékban rejlett. A főtéren felállított, mindenféle forradalmaknak és világháborús emberveszteségeknek emléket állító nagy méretű, modern stílusú alkotás körül is jószerével émelyítő a függőkosarakba, ágyásokba, beton virágtartókba ültetett virágok ezreiből áradó színpompa, az embernek néha valami semleges színhatású - szürke, bézs - anyagra, tárgyra kell vetnie a tekintetét, hogy ne fájduljon meg a feje. Serényfalván parányit túllőttek a célon. Hiába, no, a szépet is tudni kell kordában tartani, különben faramuci helyzet áll elő. A falu túlvégén elértem a Bánréve határtelepüléstől Miskolcig tartó 26-os főút széles és forgalmas sávjait, körültekintően átkelve rajtuk egykettőre a Hét nevű falucskába jutottam. Itt is a templom környékének felkeresése bizonyult a legjobb ötletnek, mert mint annyiszor, ezúttal is e helyütt leltem rá az engem kiváltképp érdeklő dolgokra. Ami tulajdonképpen két, egymástól néhány méter távolságban álló, mégis, egymást kiegészítő, összetartozó elemből: egy nagyobb méretű, szögletes emlékműből, homlokzatán fémből öntött féldomborművel, s a templom bejárati ajtajához vezető ösvényt kétfelől szegélyező 7-7, talán kopjafát utánzó betoncövekből áll, ez utóbbiak ösvény felőli oldalán az elesett hősök fémből készült névplakettjeivel. Az összesen tehát tizennégy hősi halott neve ezenkívül még egyszer fel van tüntetve a szögletes összhatású emlékművön elhelyezett márványlapon. Hétről visszatérőben rákanyarodtam a 26-os főútra, amelyen rövidesen elértem Putnok városát. Putnok belvárosi része, a 26-os út által kettészelt főtér és környéke egy átlagos magyar kisváros takaros képét mutatja. Itt látható egyébként a fémből öntött katonaszobor is, amely magas talapzatra állítva, igazán hősi pózban juttatja kifejezésre a haza iránti szeretetét. Bal kezét a szívére téve emeli magasba a jobbjában tartott zászlót. De ha akárcsak két utcányit is távolodunk ettől a nyugalmat sugalló kirakatképtől, máris elérjük azokat a nem is nagyon háttérbe húzódó utcákat, amelyek impozáns méretű, igénnyel díszített homlokzatú, az egykor az itteni nagypolgárság által lakott házak szegélyeznek, de amelyeknek mára lerobbant, lelakott falai, függönytelen, üvegtelen ablakai mögül kizárólag cigány arcok bámulnak vissza. Ezek a valamikor a szorgalom, kitartás és szerencse segítségével kialakult, jobb módot sejtető házakkal teli utcák manapság a romlás, a visszafordíthatatlan hanyatlás, végső soron az anyagiak vonatkozásában zsákutcába torkolló restség szimbólumaivá lettek. Itt minden csak pusztul, semmi sem épül, semmi sem javítódik ki. A pofátlanság terén verhetetlen sáskanépek kihoznak mindent, amit csak az önhibájukból létrejött helyzetből lehet: az önkormányzatnál ingyen lakást igényelnek, s lám, szinte palotákat kapnak, ugyanott családi pótlékért esdekelnek, s a hivatal minden fenntartás nélkül kiutalja számukra, ilyen segélyt, olyan segélyt könyörögnek ki maguknak, s mit tesz Isten, megkapják. S végső soron kiknek a pénzén élik értéktelen, semmi maradandót nem termelő, a közös asztalra semmit le nem tevő életüket? Hát persze, hogy a jó hülye magyar munkásokéból, mivel az ő fizetésükből vonják a romáknak átpasszolt járulékokat. Mert az nekik a rengeteg, kimondottan segélyszerzés céljából szült purdé után jár. Hogy aztán ezek a purdék egyszer felnőnek, s tovább növelik a munkátlan hereként ődöngő, a magyaroktól eltartást követelő cigányok számát, kit érdekel? Mindenkit. Kivéve az álszent állami hatóságokat, akik holmi emberi jogokra hivatkozva lesöpörnek az asztalról minden erre irányuló kényes kérdést. Rendben, az állampolgári jogok - papíron - mindenkit megilletnek, de érdekes módon az állampolgári kötelességek kizárólag a magyarokra vonatkoznak, a cigányokon nem fog a törvény. Hasonló helyzetben a magányos magyar ember utcalakó csövessé züllik, koszos járdák szélén, nyüzsgő boltok előtt kéreget, félig elszívott, elhajított csikkek után vizslat, hajlong, "ígéretesnek" látszó szemetes kukákban turkál némi élelem után. Ha lakásért folyamodik, első szóra kidobják az önkormányzatból, s még jó, ha nem hívnak rá rendőrt. Segélyt nem kap, monoklit igen, kettőt is a szeme alá. A vegyes érzelmeket kiváltó városkából szinte menekülve távoztam a volt határátkelő, Bánréve felé. Itt a vasútállomás mögötti parkban áll a világháborúk és egyéb történelmi események sematikus állapotában is kaotikus, átgondolatlanul tervezett emlékműve. Bánrévéről Ózd felé fordultam, s elsőként Sajónémetiben kötöttem ki. Itteni fényképezésem idején telt be az útra magammal vitt két masina közül a kisebbik fényképezőgépem memóriakártyája, tartalék kártyát nem hoztam, ki a nyavalya gondolta volna, hogy ennyit fotózok? Sebaj, elraktam a már eddig is rengeteget melózó hű társat, és szolgálatba állítottam a másik Canont, a hétszázezret érő "úri" nagyágyút. Sajónémeti után a mára Ózdhoz csatolt, egykor önálló kis falu, Center következett, ahonnan egy vékonyka összekötőúton eljutottam a szintén Ózdhoz csatolt Sajóvárkony egykori külső telepéhez, Bánszállásbányára, mai rövidebb nevén Bánszállásra. Nem ismerhetem e kis telep történelmét, de akármi volt itt annak idején, akármilyen élet zajlott errefelé, most csak lepusztult bányászházakba (amelyek inkább zárt, felül fedett marhaszállásokra hasonlítanak), s a belsejükből időnként előszállingózó, az Ózd környékén (is) mindenütt előforduló cigányokba botlottam. Bánszállásbánya minden újabb kori züllése ellenére azért számít a szememben valamennyit, merthogy túl a putriszerű lakásokon, egy tágas, mezőszerű térség közepén első világháborús emlékmű áll. Nyilván az innen egykor a frontokra került, s hősi halált halt bányászok emlékére emelték a négyoszlopos, az oszlopok közt nyílt terű, pagodaszerű tetőkiképzésű monumentumot. Az oszlopokat a környék hülye gyerekei festékszórókkal összerondították, különféle bárgyú feliratokat pingálva rá, de a talapzat mind a négy oldalán jól látható a vörös színnel kiemelt 1914-1918-as évszám, s az építmény három oldalán még jól olvashatóak a kis márványtáblákon szereplő hősi nevek. Az egykor igen jelentős, önálló Sajóvárkony manapság Ózd keleti részének számít, nagyméretű templomának gondozott kertjében frissen felújított, figurális világháborús emlékmű látható. Kár, hogy a környék összes lakosa, na, mi? Hát persze: cigány! A tényleges, régi Ózd belvárosán átautózva eljutottam a város déli részét képező, egykor szintén önálló Hodoscsépányba, ahol a temető halottasházának falán lett meg a két világháború hőseinek nagyméretű emléktáblája. Arló, Borsodszentgyörgy (régen Disznósd), Lénárddaróc, Csokvaomány, Sáta, Borsodbóta, Uppony és Nekézseny - csupa Ózd körüli kedves, ám egyedi vonásokkal szűkösen rendelkező kistelepülések. Dédestapolcsány kilóg a sorból, mind területének nagysága, mind jelentősége, mind emlékművének mérete és méltó környezetben való elhelyezése okán. Még sikerült sort kerítenem a közelgő alkony előtt Tardona és Mályinka felkeresésére, ez utóbbi helyen mindjárt két emlékművet fényképezhettem. Éjszakai szállás után nézve elindultam a másnap elsőként meglátogatandó Nagyvisnyó irányába, de három kilométerrel előtte betértem egy meredek erdei földútra, és ott éjszakáztam a kocsival. Ezúttal senki és semmi nem zavarta meg az álmomat, de kezdtem hangsúlyosan érezni a kényelmetlen testhelyzetből adódó sajgásokat, izomhúzódásokat, zsibbadásokat. Úgy terveztem, a következő nap javát az eddig még meg nem látogatott települések, köztük Diósgyőr és Miskolc fotózására fordítom, de a délután folyamán visszasietek Csaholcra, hogy csütörtökön hazamehessünk Budapestre. A kiadós fürdésen kívül erősen vonzott a Tábornok utcai puha, vetett ágy mind gyakrabban felderengő képe. Elalvás előtt a belső visszapillantóban utoljára megbámultam azt az erdőszéli félhomályban alig azonosítható, borostás, beesett arcú, nyúzott képű egyént, aki minden fáradtsága ellenére bátorítóan pillantott vissza. Beszédes tekintetével azt üzente: eddig jól csináltam, remekül álltam a sarat, a holnapi, kiemelkedően strapás naptól pedig ne tartsak, mert a terhemre való körülmények többsége erős hittel legyőzhető, és úgyis én vagyok a szebb, az okosabb és az erősebb. Mit mondjak, az a négy másodpercig tartó tudathasadásos állapot lelket öntött belém, s mosolyogva az önmagammal szemben kinyilvánított titkolatlan, elfogult lelkesedésen, végre álomra hajtottam a fejemet. Kedden 285 kilométert kocsikáztam, s ezalatt 39 újabb emlékművet fényképeztem össze. 

  Ötödik nap, június 26. szerda. A hajnali ébresztőt, illetve a kocsiból való előkászálódást nagyon elkapkodtam. De mit tehettem, ha egyszer nem hagyott nyugton a folyton új utakra késztető, lázas nekilódulásokra ösztökélő, csodákkal teli megérkezésekre éhező lelkem, vagyis a legbelső és legőszintébb énem, és persze hallgatnom kellett rá, mert ha "valaki", akkor "ő" pontosan ismer, s tudja, vénségemre két dolog maradt, amit fontosnak tartok az életben, az egyik (mindennél lényegesebb) Anikóm szeretete, a másik a minden esetben szórakoztató izgalmakkal járó utazás, utazások. Nem tudtam tovább aludni, mennem kellett. A csendesen csepergő esőben a sáros földútról óvatosan visszaereszkedtem a nedvességtől csillogó, tiszta országútra, és becéloztam magamnak a már Heves megye területére eső Nagyvisnyót. Igazán nem rohantam, de az ott készült fotók digitális dokumentációja szerint elképesztően korán, háromnegyed négykor (!) készítettem az első felvételt, ami a fényviszonyok gyengesége miatt meg is látszik a fotó minőségén. Visszafordulva keletnek, áthajtottam a tegnap késő délután letudott Dédestapolcsányon, hogy aztán öt kilométerrel arrébb befussak Bánhorvátiba, amely két, egykor önálló településből: Bánhorvátból és Bánfalvából lett összegyúrva. Előbb Bánhorvátot jártam be, mivel ezt szeli keresztbe az országút, a társtelepülés ennél kicsit délebbre esik. A templom előtti parkban megtaláltam a zöldre mázolt, derékig érő drótkerítéssel közrefogott emlékművet, amelyet szinte teljes egészében befutott az örökzöld repkény. Alig lehetett látni valamit belőle, még jó, hogy a helyi asszonyok legalább a két világháború elesetteinek névtáblái körül kivágták az erőszakosan terjeszkedő futónövényt. Fényképezés előtt váratlanul megszólított az emlékművel szemközti ház tulajdonosa, egy velem egykorúnak látszó férfi, aki a kapuja körül talált valami korai babrálni valót. A második mondatával már tegezett, az ötödiknél haverkodva invitált, térjek beljebb az udvarába, s beszélgessünk el néhány pohár saját készítésű bor mellett. Nem tudom hogyan gondolta, talán nem vette észre, hogy autóval vagyok. Ügyesen kivágtam magam, mondván, részint nem fogyasztok alkoholt, részint aznap még nagyon sok teendőm akad, nem maradhatok, de azért köszönöm a megtisztelő ajánlatot. Savanyú képpel mondott le új, reménybeli cimborájának társaságáról (ez lettem volna én), és csak az illem kedvéért ígértette meg velem, ha újra arra járok, feltétlenül beugrom hozzá. Megígértem. Őszintén szólva, utóbb nagyon sajnáltam, hogy nem jutott több időm rá, s ahelyett, hogy egy erélyes belső parancsnak engedelmeskedve tovább rohantam, afféle régi vágású utazóként inkább egy-két órára megállapodtam volna újsütetű barátom portáján. Talán a lugasos tornácon eliszogatott fél pohárka vörös bor sem ártott volna meg, talán rám fért volna néhány őszinte jóindulattal átszőtt mondat, talán örömmel vettem volna a más elméjében megfogant friss gondolatot, talán titkon meghatódtam volna, ha rám emelik a poharat egy "Isten éltessen, öregem!" kíséretében. De valamit valamiért. Mindennek ára van, s akkor én úgy döntöttem, a kötelességvégzés örömét nem áldozom fel az élet öröméért. Pedig lazíthattam volna, de nem kellett az ajándék. Öt perccel később Bánfalva szerény, ám jó magas kopjafáját fényképeztem, amin mindössze az 1914-es évszám utal arra, hogy valami köze van az első világháborúhoz. Nagybarcán szakadó esőben kényszerültem kutatni, s mire meglett a zömök kis kőépítmény, bőrig áztam. A falu felett megint elértem a tegnap igénybe vett 26-os főutat, amin ezúttal nyugatnak, Dubicsány felé fordultam. Mielőtt elértem volna a jelentéktelen emlékművecskével rendelkező falut, beugrottam az országúttól északra fekvő Sajógalgócra, ahol, hiába, hogy végigjártam a reggeli esőtől csurig vizes temetőjét, meg minden, emlékmű felállítására, kihelyezésére alkalmas részét, eredmény nélkül kényszerültem távozni. Ezek után következett Dubicsány, ahol a fotózás után betértem egy kis ABC-be, és megint teleettem magam frissen sütött kiflivel, illetve lenyomtam mellé egy dobozos kakaót. Dubicsányból visszajöttem a sajógalgóci elágazásig, csakhogy most nem északra, hanem az ezzel csaknem szemközt kezdődő útra tértem. Ez a vészesen felduzzadt, csaknem az országút szintjéig emelkedett Sajó mentén vezetett nyugat felé, elsőként Sajóvelezdet érintve. Egy helyen zöld esőköpenyes gátőrök ötfős csoportja figyelte mogorván a folyóvá duzzadt patak viselkedését. Amint lassan elhajtottam mellettük, kialvatlan arcok fordultak felém, alighanem szemhunyásnyit sem aludtak éjszaka. Sajóvelezden az országút külső kanyarulatában húzódó templomkertben áll a könnyen felejthető, modernkedő semmitmondással átitatott emlékmű. Sajómercse sokkal jobbal és régebbivel rukkolt elő, nem is szólva Királdról, ahol kifejezetten tetszetős obeliszk áll az elkerített kis köztér kellős közepén. A szitáló eső által eláztatott Királdról visszataláltam a 26-os főútra, s ezen mindjárt befutottam Vadnára. Ahol, a soron következő Sajóivánkához hasonlóan, nem találtam világháborús emlékművet. Esztétikai szempontból mindkét település rendben volt, tetszettek, hiszen gondozottak és virágokkal ízlésesen díszítettek voltak, de az eszmei értéküket jelentősen csökkentette, hogy végül is feleslegesen kutattam az utcáikon, tereiken. Ezek után következett a régi és az új városrészek váltakozása, illetve az ezek közötti átfedések miatt bonyolultan eklektikus Kazincbarcika (amely Barcika és Sajókazinc települések összeolvadásából keletkezett; ezenkívül hosszú időn át ugyancsak az ipari jellegű város részét képezte a közelben fekvő Berente, amiről azonban a sajókazinci református lelkésztől azt az információt kaptam, hogy a közelmúltban újfent önállósult) feltérképezése, templomainak megtalálása, merthogy ismét ezek körül igyekeztem rábukkanni a keresett objektumokra. De a szerencse mellém szegődött, mivel a barcikai ófalu alacsony házai közt szinte kapásból levadásztam a magasba nyúló református templomtornyot, aminek a tőszomszédságában kis turullal koronázott, szemet gyönyörködtető emlékművet leltem. Ugyanilyen áldott mázlim volt a sajókazinci résszel, mivel az első megkérdezett járókelő a helyes útra állított, és a főút mellé települt lakótelepi házak háta mögött valóban ott ágaskodott a keresett templom tornya. A templom kertjében pedig ott volt az inkább családi kriptára hasonlító, álló téglatest formájú, a négy sarkán klasszicizáló oszlopokkal támogatott emlékmű. Az eredetileg az első világháborúban elesettek tiszteletére készült alkotásra később került fel a második nagy háború katonaáldozatait dicsőítő tábla. A megérkezésem utáni első percekben a kulcsra zárt kapu miatt a kerítésen kívülről fényképezgettem a kertben álló emlékművet, de aztán eszembe jutott, hátha a közelben lakik a lelkész úr, aki beengedhetne a kertbe. S lőn, az egyhamar megtalált lelkészi hivatalból elősiető öregfiú segítőkészen nyitotta ki a kertajtót, s immár közelebbi felvételeket is csinálhattam. Az öregfiú időközben egy cetlire felfirkantotta a saját internetes címét, s megkért, a jobban sikerült képekből küldjek át neki párat, mert eltenné őket a templomhoz tartozó archívumba. Megígértem. Az egy-két kilométerrel odébb lévő (a vegyiművek mögé települt) Berentén a polgármesteri hivatal falába ágyazva találtam rá az öregnek, vagyis korhűnek látszó kis emléktáblára. Épphogy beestem a valamivel délebbre fekvő, jókora területet elfoglaló Sajószentpéterre, máris ráfordultam az innen Alacskáig vezető útra. A falu megint egyike azon környékbeli csodáknak, amelyek rendezettségükkel, múltat és jelent összhangban ötvöző megjelenésükkel, életszeretetet sugárzó hangulatukkal kilógnak az átlagtelepülések sorából. Mintha nem is a csúnyán felduzzadt populációjú Borsodban lennék, hanem hirtelen a dunántúli Vas vagy Győr-Moson-Sopron megye valamely tehetősebb vidékére vetődtem volna. Az ember szinte félve néz körbe, hátha valami nem várt hibán, utcaképi bakin akad meg a szeme. De nem, minden ott és úgy van, ahol és ahogy lennie kell. Alacska minősége nemcsak a falu összképén, de emlékműve csinosságán is lemérhető. Visszasietve Sajószentpéterre, az egyre csepegő esőben sietve fotóztam a nagy református templom melletti parkban árván álló márványemlékművet, amely leginkább egy földre állított óriásharang látványát idézi, még akkor is, ha turult helyeztek a tetejére. Sajószentpéterről legalább két úton lehet Miskolcra jutni. Az egyik lehetőség a jelentősebb 26-os főút igénybevétele, a másik a Radostyán felé induló, s az utóbbi években hírhedté vált Lyukóvölgyön át Diósgyőrbe tartó jelentéktelenebb és hosszabb út. Hogy mégis ez utóbbit választottam, annak egyszerű magyarázata van: e mellett fekszenek azok a falvak, amelyekben még nem jártam, mindenütt máshol előfordultam már. Lyukóvölgy különben egy-két évtizede még a miskolciak kedvelt üdülőövezetének számított. A városból legalább a hétvégére kikívánkozó családok tömegének volt itt rendezett kertekkel körülvett pihenőháza, ahol az asszonyok elszöszölhettek a dísznövényeikkel, a férfiak a tulajdonosok büszkeségével sörözgethettek a teraszokon, de a gyerekek is biztonságos környezetben biciklizhettek, játszhattak. A város cigány fölöslege azonban ide is betette a lábát, a kiáramló söpredék előbb kisebb értékű lopásokkal és erőszakoskodásokkal rombolta az alapvetően idilli környezet vonzerejét, később már befészkelték magukat a kis házaikba visszatérni sem akaró (vagy merő) magyarok helyére. A közbiztonságnak egy csapásra annyi lett, a házak többsége elértéktelenedett, a kertek a gondozás hiányától elgazosodtak. A hatóság mit sem tudott tenni a vérlázító foglalások ellen. Lyukóvölgy végül megadta magát, s lett belőle egy újabb cigány lepratelep, ami évek óta napalm után kiált, mert itt már csak két-három benzinbomba ledobása oldhatná meg a helyzetet. Sajókápolna, Sajólászlófalva, Kondó, Radostyán, Parasznya és Varbó után hosszabb útszakaszon (13 kilométer) nem következett falu, mígnem a végén a mára Miskolc nyugati városrészének számító, régebben önálló Diósgyőrben kötöttem ki. A kaotikus utcaszerkezetű, első pillantásra megutált városban hamar rátaláltam a külön kis téren álló négyalakos, fémből készült emlékműre. A magasba nyúló, erős talapzaton a központi katonaalakot balról cseperedő fiúgyermek, jobbról egy, a karjában csecsemőt tartó fiatalasszony fogja közre. Gondolom, a mellékalakok a katona családját jelenítik meg. A talapzat előnézeti oldalán a "Diósgyőr község hazáért halt hős fiainak 1914-1918" felirat olvasható, a további három oldalon az elesettek hosszú névsorát tartalmazó táblák láthatók. Mialatt azon fáradoztam, hogy a rossz időjárási körülmények ellenére minél jobb felvételeket készítsek, ez a masina is bemondta az unalmast, azaz a monitorán megjelent a "memóriakártya betelt" felirat. Hoppá! Kissé elsápadtam, merthogy a diósgyőri munkálatokat követően már csak három helyre kellett volna mennem, aztán nyomás Csaholcra, Anikómhoz és Csicsa kutyámhoz. Kétségbeestem a gondolattól, hogy épp a cél előtt pofára esek! Hiszen így már egyik gépem sem használható tovább, miután mindkét memóriakártya megtelt fotókkal. Eleinte idegesen, utóbb lehiggadva igyekeztem megoldást találni. Ennek eredményeként a belváros felé vettem az irányt, ahol többszöri próbálkozásra találtam egy használt cikkeket árusító üzletet. Azt hittem, a boldogságtól kezet csókolok a tulajnak, amikor kiderült, igen, az üzletben van a kisebbik gépembe való, 4 gigabites üres memóriakártya! Használt állapotú, de nincs baja. Négyezerért vihettem. Vittem. Spuri vissza az ott hagyott, esőben ázó diósgyőri emlékműhöz, ahol a betelt kártyát kicseréltem az üresre, s kezdhettem előröl a négytagú szoborcsoport fotózását. Mázlistának éreztem magam. A fényképezés végeztével elindultam valamerre, amitől reméltem, valahol majd megpillantom a város szélén kezdődő Bükk-hegység csúcsai közt fekvő Bükkszentlászló (régebben Óhuta) felé mutató útjelzőtáblát. Amint meglett az út, mert meglett, rátértem, és egy izgalmasan kanyargós, ámde legfeljebb negyedórás vezetés után beértem a szurdokba szorult falucskába. Azt magyarázza el nekem valaki, mi a rossebnek kellett ebbe az élhetetlenül szűk katlanba belezsúfolni egy falut? Egykettőre végeztem a templom falán megtalált emléktábla megörökítésével, s némi hezitálást követően úgy döntöttem, tovább megyek az innen nyolc kilométerre fekvő Bükkszentkeresztre (régebben Újhuta). Mint utóbb kiderült, ez az előző, Diósgyőr és Bükkszentlászló közötti menetnél kétszer nehezebb vállalkozás volt, és a keskeny úton gyakorta elém kerülő beláthatatlan éles kanyarok után többször felvetődött bennem a kérdés, vajon mennyi baleset történhet itt évente? Mindenesetre én megúsztam, sőt néha még a szép erdei részletekben is tudtam gyönyörködni, kár, hogy a biztonságom érdekében ezt eléggé ritkán kockáztathattam meg. A Bükkszentlászlóhoz viszonyítva tágasabb, szellősebb, ámde annál inkább hegyes-völgyes Bükkszentkereszten a templomkertben lett meg a tisztességes, jól mutató világháborús emlékmű, s mivel már szinte égető honvágyat éreztem Anikóm társasága iránt, a fényképezést követően pihenőt sem tartva pattantam vissza a kocsiba, hogy egy kis vérpezsdítő hegyi rali végén visszaérjek az ellenszenves Miskolcra. Útközben még Miskolctapolcán át eljutottam az első világháború idején önálló Hejőcsabára (mára Miskolc déli része lett), s ott egy közepes méretű parkban ráakadtam egy ebben a műfajban igen korainak számító, 1921-ben készült figurális kő emlékműre. A középmagas és keskeny talapzatra helyezett katona egy csecsemőkorú kisgyermeket emel fejmagasságban maga elé. Ezzel az utolsó alkotással befejezettnek nyilvánítottam, mintegy hivatalosan lezártnak tekintettem a környékbeli, mintegy három és fél napon át tartó utazásaimat. Maradéktalanul véghez vittem, amit akartam. Hála nekem. Ezen az utolsó, fotózásra szánt napon azért még sikerült 21 újabb emlékművet összeszednem. Visszakászálódva az utóbbi napokban első számú otthonommá előlépett autóba, virtusból jól meghúztam a langyos kólával félig telt palackot, aztán a fosmeleg üdítőtől betépve ráugrottam a gázpedálra: irány a távoli Csaholc! Még mielőtt egészen magam mögött hagytam volna a nagyvárost, egy forgalmas töltőállomáson dugig tankoltam a kocsit, továbbá a hazatérés örömére megleptem magam két nagyobb szivarral, az egyikre máris rágyújtottam, és felírtam a kilométeróra állását, hogy tudjam, pontosan hány kilométerre esik innen Csaholc. Felkanyarodva a régi 3-as főútra, Nyékládházáig ezen utaztam, ott átváltottam a Polgár felé tartó 35-ös útra, Polgárnál pedig a Tiszavasvárin keresztül Nyíregyházának induló 36-osra. Körülbelül Tiszavasvári magasságában járhattam (a Miskolcnál meggyújtott szivar idáig tartott ki, a városnévtáblánál pöcköltem ki az ablakon), amikor a borult égből lágy esőt szemerkélő felhőtakaró kezdett egyre gyakrabban felszakadozni, s tette mindezt versenytempóban, merthogy Nyíregyházára tökéletes verőfényben, s a miskolci induláshoz képest jó tíz fokkal melegebb időben futottam be. A kedvem is mindjárt derűsebb lett, ledobtam magamról a pólóra felkapott könnyű pulóvert, s a leeresztett ablakon kikönyökölve hajtottam tovább a strapásnak bizonyult utazások alatt hűséges, kitartó Renault-t. Nyíregyházát a Beregsurány határátkelő felé tartó 41-es úton hagytam magam mögött, aztán Rohodnál Mátészalkának fordultam, onnan a szívemhez oly közel álló Fehérgyarmatnak, s végül Mándon át befutottam Csaholcra. Erős két és fél órával a miskolci indulás után a csaholci ház kapuja elé érve megnéztem a kilométerórát, s egy gyors fejszámolást követően máris megvolt az eredmény, Csaholc éppen 180 kilométerre fekszik Miskolctól. Ajjaj, volt nagy öröm a kocsi hangjára a házból elősiető Anikóm és Csicsa kutyám részéről! Míg ugyanis vendéglátóink, vagyis Ildi (Anikó nővére) és a férje, nagy Tibi a hosszú hátsó kertben szedte az uborkát, amit a konzervgyár minden évben jó pénzért felvásárol tőlük, Anikóm vigyázott a gyámhatóság által Ildiéknél elhelyezett két kislányra, a kétéves Mónikára és a hatéves Mercédeszre. A lányok egyébként már csaknem két éve itt éltek, ugyanis Mónika pár hónapos korában került Csaholcra, s vele szinte egy időben érkezett a nagyobbik lány, Merci. Kis Tibi, Ildiék húszéves fia valamerre elment, de egy órán belül befutott. Anikóm később érdekes dolgokat mesélt a hatéves Mercédeszről, akinek a több mint zűrös előéletéről Ilditől értesült. Ebből az derült ki, hogy a négyéves korában Ildiékhez, mint nevelőanyához és annak családjához költöztetett kislány azelőtt folyamatos szexuális zaklatásnak volt kitéve, különösen a tulajdon anyja részéről. A beteg lelkű nő ugyanis, mintegy saját használatra igénybe véve az apróságot, gyakorta benyalt (!) a tulajdon, vér szerinti kislányának, illetve, ahogy azt később a leányka alkalmi elbeszéléseinek cseréptöredékeiből össze lehetett rakni, az anyja által meghívott idegen férfiakat elégített ki különféle technikákkal. Mondom, a kislány négyévesen került Ildiékhez, s mindezek a szörnyűségek természetesen a Csaholcra kerülése előtt estek meg vele! A puncija gyakorlatilag szűz maradt, mert Ildiék, amikor először értesültek a történtekről (a kislány akkor már jó fél éve vele élt), rögtön gyermekorvoshoz vitték, aki megállapította a szűzhártya sértetlenségét. Tehát nem erőszakolták meg, gondolom, abból a józan megfontolásból kiindulva, hogy az orvosi vizsgálatok által bizonyítható, súlyos börtönéveket maga után vonó bűncselekmény lett volna, ám valamiképp rávették a lényeges fizikai változást nem okozó egyéb perverz dolgokra. Ildi különösen azt az esetet mesélte elképedten Anikómnak, amikor a néhány hónapja hozzájuk került kislányra véletlenül rányitotta az ajtót, s azt vadul maszturbálva találta az ágyon. A négy és fél éves kislányt! Aki később suttogva kérte Ilditől, hogy hadd nézegesse meg Tibi bácsi (nagy Tibi) faszát (állítólag pontosan így fejezte ki magát a pici Merci), mert szeretné megsimogatni. Ildiék azóta nem merik egyedül hagyni a kis Mónival sem, nehogy kárt tegyen a nála is fiatalabb lánykában. Na, erről ennyit. Aznap kora este, háromnegyed nyolc körül az udvaron még készítettem fotókat Anikómról és a vidáman kacarászó kislányokról, amikor a gép monitorján megint megjelent a rettegett felirat: "a memóriakártya betelt". Elképzelhető, milyen intenzitással s válogatott kifejezésekkel szidtam az aljas miskolci használtcikk-kereskedőt, aki ezek szerint alaposan átvert. Ugyanis egy valóban négy gigabites kártyára minimum ezer fotó fér rá, de inkább több, én pedig mindössze nyolcvan képet tettem rá, amióta megvettem. Ezzel mindjárt eldőlt a másnapi program alakulása is, ugyanis előzőleg úgy terveztem, hogy Pest felé haladva betérünk öt-hat, viszonylag útba eső településre, hogy letudjam azok világháborús emlékműveit is. Nem is szólva Debrecenről, ahol eleve hat helyre kellett volna menni fényképezni. Hát ez most ugrott, de legalább egyből hazamehetünk, nem tördeljük szét az utazás utolsó napját. Szerda este még vacsoráztunk egy közöset az étkező nagy asztalánál (felejthetetlenül rágós tyúkhús volt Ildi által készített házikenyérrel és nagy Tibi készítette íztelen savanyúsággal), majd lefürödtem, és fejest ugrottam az ágyba. Aznap egyébként 383 kilométert tettem meg a kocsival, ebben értelemszerűen benne van a Miskolc és Csaholc közötti távolság is.

  Hatodik nap, június 27., csütörtök. Nem keltünk különösebben korán, s én, aki a megelőző napokban hozzászoktam a hajnali három és fél négy közötti ébresztőkhöz, kimondottan kényelmesnek találtam a hatórai kelést. Nagy Tibi már korábban elment otthonról, örült, hogy valahol kapott munkát, el sem búcsúztunk egymástól. (Anikóm később említette, hogy amíg én odavoltam, nagy Tibi kissé bunkón viselkedett vele, úgy kezelte, mintha valamiért haragudna rá, és alig hagyott lehetőséget, hogy párszor alaposan kibeszélgesse magát Ildi nővérével, pedig Anikóm lényegében ezért ment le Csaholcra.) A házban kis Tibitől, az előkertben a kocsink számára kaput nyitó Ilditől búcsúztunk el. Anikóm utólagos elmondása szerint könnyeket látott a nővére szemében. Nem mertem megkérdezni, vajon a bánat vagy a boldogság könnyei lehettek azok? Első nekifutásra nem autóztunk nagyot, merthogy Fehérgyarmaton megálltunk a Coop bevásárlóközpontnál. Míg Anikóm az autós kirándulásoktól mindig idegessé váló Csicsát nyugtatandó a kocsiban maradt, én beugrottam az üzletbe, ahol vettem emlékbe egy üveg panyolai szilvapálinkát, valamint a hosszúnak ígérkező útra néhány finom csokis, kakaós meg egyéb ízesítésű péksüteményt, s reggeli italnak két doboz kakaót. Innentől azonban meglódult a menet, s úgyszólván a szokott útvonalon haladva előbb Mátészalkát, aztán Nyírbátort, majd Debrecent értük el. A Debrecen előtti Hajdúsámson határában, az egyik saroktelken valami réginek látszó, ám a térképeken sehol sem jelzett romos vár- vagy kastélyféleséget pillantottunk meg a köré települt magas fák félig-meddig takarásában. Azóta sem jöttem rá, mi volt az. Debrecent elhagyva ráálltam a régi 4-es főútra, és a Püspökladány, Kisújszállás, Szolnok, Cegléd vonalat követve befutottunk Pestre. Első utunk a Pillangó utcai Tescóba vezetett (miként tavaly nyáron, amikor az isztriai Rovinjból jöttünk haza), ahol vettünk néhány szükséges holmit, hiszen még csak csütörtök volt, s hétfőig mindketten szabadságot vettünk ki. Hazaérve a Tábornok utcai lakásba, kiszellőztettük az addig zárt szobát, konyhát, mindenhol ablakot nyitottunk, az ablak alatti kerti nagy asztalra kihordtuk az indulásunk előtt biztonsági megfontolásból a szobába cipelt ládás és cserepes virágokat, és meglocsoltuk őket. Csicsát már a Tescónál megsétáltattam, mialatt Anikóm odabent vásárolgatott ezt-azt. Aztán az én kicsim nekiállt valami frissen sült kaját készíteni, és ezzel végképp megérkeztünk. Aznap 351 kilométert jöttünk, miután pont ennyit tett ki a Csaholctól Budapestig tartó út hossza. Az egész út, összeadva a hat nap részeredményeit, mindösszesen 2.412 kilométer megtételét jelentette, mialatt újabb 179 emlékmű fényképét tudtam begyűjteni. Jelenleg 2.254 darab első világháborús emlékmű fotója van a birtokomban.  Kelt 2013.07.03.-07. 

 

  Vége a kilencvenkilencedik résznek