ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                    írta Miski György

 

                                      Századik rész 

 

  (Tizennegyedik kötet) Harmincnyolc:

 

  És most néhány keresetlen mondatban a zuglói Tábornok utca páros oldalán szomorkás magányban öregedő házról, ahol Anikómmal élünk, ennek az évről évre mind elátkozottabb lakóépületnek a viselt dolgairól. Azokról a nem jó irányba tartó fejleményekről, amelyek viszonylagos pontossággal vetítik előre a következő évek, évtizedek Budapestre és Magyarországra prognosztizálható, etnikai vonatkozású tendenciáit. Kihegyezve a cigányok gyorsuló térfoglalására, a helyi markáns "kulturális" változásokra, kezdve a "kisebbség" behurcolt szokásainak kényszerű elviselésétől az ezzel szoros összefüggésben a kevés normális életvitelű magyar lakó szembetűnő bezárkózásán át a tehetetlenségből fakadó harag fokozódásáig, s végül az önemésztő beletörődéstől az egészségkárosító letargiáig. Két hónappal ezelőttig viszonylagos nyugalomban teltek az itteni hétköznapok, mert bár a nagypofájú Móni révén, aki maga talán nem is cigány, hiszen természetes szőke, és az arcberendezése is erősen elüt az Indiából szalajtottak pofaszerkezetétől, viszont a férje echte roma, és a két kisgyerekén is a cigányokra jellemző rasszjegyek dominálnak, szóval ennek a készséggel elcigányosodott bolond Móninak és a neveletlen kölykeinek köszönhetően már akkor meg voltunk áldva a napi szintű hangoskodások, az alkalmi perlekedések idegőrlő perceivel, amelyek a reggeltől napnyugtáig tartó aktív időszakban órákká álltak össze, ámde ezzel együtt kezelhetőnek látszott a helyzet. Viszont úgy két hónapja újra benépesült az az önkormányzati lakás (nagyjából Móniékkal szemben), ahonnan két éve halt ki egy kedves, ritka finom modorú idős hölgy, bizonyos Ilonka néni. A lakása egészen az idei tavasz végéig lezárva várta a jobb idők eljövetelét. Akkortájt, márciustól kezdve az érdeklődők sorra adták egymásnak a kilincset. Voltak, akik egy szempillantás alatt felmérték a felkínált lakást és annak a szűkebb környezetbe való beágyazódását, miáltal jó érzékkel soha többé nem néztek felénk, mások pedig láthatóan nem tudtak dönteni. A rostán végül egy család akadt fenn, amelyik elnyerte néhai Ilonka néni lakását, sajna épp egy cigány génekkel velejéig átitatott família. Eleinte, amíg nem költöztek be véglegesen, s naponta idejártak, hogy részint a saját kezük munkájával, részint külső (főleg rokoni) segítséggel csinos otthont varázsoljanak az erősen lelakott helyiségekből, Anikómmal (négyszemközt) - langymeleg mosollyal a szánk szegletében - az óvatos tartózkodás megelőlegezett félbizalmával dicsértük őket, mondván, mennyire kellemes meglepetésben részesülünk, hiszen láthatóan dolgosak, szorgalmasak, és ami az indiai légáramlattal idesodródottak körében a dolgok szokatlansága miatt már-már gyanakvásra okot adó attitűdnek számított: a testi ápoltság, jó modor, visszafogottság, illetve a környezeti igényesség vonatkozásában felettébb megfelelőnek látszottak. Mindent a lehető legjobb állapotba hozva, valóságos csodát műveltek a korábban reménytelen esetnek látszó lakással. Örültünk, hogy udvarunkba végre az oly ritka kivételnek számító, rendesebb (a fiatal férjből, asszonyból és a hat év körüli leánygyermekből álló) cigány család került, de a csepegtetett narkózisként fokozatosan szétterülő megnyugvás érzete fájdalmasan rövid ideig tartott. Ezek után mondhatni tömött sorokban érkezett látogatóba a népesebbnél népesebb rokonság, akik alkalmanként, a magukat egyből otthon érző purdéikkal egyetemben, húsz-huszonöt főt jelentettek. A nyárias, napos időkben órák hosszán át ücsörögtek az udvar közepére helyezett székeken, sámlikon, a lakás lépcsőfeljáróján, jókat falatoztak az ölükben tartott tányérokból, mellé pedig szorgosan kortyoltak valami nedűt, nem kevés hangzavart előidézve önfeledt ordibálásaikkal, ami a cigányok közt a verbális kapcsolatteremtés természetes módja. Mármint számukra természetes, nekünk, csekély számban képviselt magyaroknak még szoknunk kell a kommunikációnak ezt a harsányabb változatát. Ahogy elnézem a demográfiai tendenciákat, s azon belül az etnikumi arányok alakulását, garantáltan hozzá fogunk szokni. Az egyébként tisztán öltözött, ápolt külsejűnek látszó lányuk egyhamar összebarátkozott Móni vásott, de legalább végletekig elkényeztetett gyerekeivel, s a fajtán belüli nagy egymásra találás boldogságának (lásd még: alig burkolt rasszizmus cigány tálalásban) a hangerő további fokozódása lett a következménye. Megspékelve a hosszúkás udvaron való, elmaradhatatlan le-fel rohangálásokkal, alkalmi veszekedésekkel, indokolatlannak tűnő heveny dühkitörésekkel, s egyéb, érthetetlenül szélsőséges indulati megnyilvánulásokkal. Ezek az udvari tömeges összejövetelek mostanra mérséklődtek, heti egy alkalomra korlátozódtak, de hétköznapokon azért úgy minden második-harmadik napon fele ennyien mégis összegyűlnek, s a programszerű felhajtás ugyanakkora közöttük, mint a népesebb vasár- és ünnepnapokon. Ha ehhez hozzáveszem a Móni és férje, Gyuszi rokonainak hasonló, ámbár méretét tekintve kisebb banzájait, nyugodtan elmondható, hogy az egykor oly nyugalmas házban minden napra, szinte minden órára jut a sáskahad életviteléhez tartozó zajból, rikácsolásból, heveny békétlenségből. A korrektség kedvéért megjegyzendő, hogy az újonnan beköltözött család férfitagja rendszeres, tisztességes munkából él. Az építőiparban dolgozik, naponta korán reggel indul a kocsijával, és gyakran késő este, amikor Anikómért indulok a vendéglőhöz, akkor ér haza. Hogy valami jó kezű ezermesterféle lehet, meglátszik azon, amilyen elismerésre méltó minőségben helyrehozta az udvarra néző, régebben csúnyán viharvert külső falat, ami elé egy tízcenti magas betonteraszt épített. Erre a szigetszerű sík teraszra kerültek a derűs ábrázatú, a teltnél kicsit húsosabb alkatú asszonyának virágosládái és -cserepei, de jutott ide egy amolyan hétvégi nyaralóba illő nagyobb napernyős kerek asztal is, s köré három műanyag karosszék. Az igényesség és a rendszeretet tehát adott. Mindazonáltal az ideköltözésük óta nem köszöntünk egymásnak, mert mi tőlük, mint lényegesen fiatalabb, s újnak számító jövevényektől várjuk ennek az első, szimbolikus értékű gesztusnak a megtételét (ez úgy látszik, idáig nem jutott eszükbe), fordítva biztosan nem fog működni a dolog. Tovább növeli a házban élő maradék magyarok aggodalmát a mellőlünk néhány hete a kerület más részébe költözött Pista és Kriszta után üresen maradt, egyelőre hatósági szalaggal és pecséttel lezárt üres lakás dolga, hiszen (tekintettel a környék rohamos elcigányosodására) könnyen előfordulhat, hogy egyszer ide is cigányokat telepít be az önkormányzat. Na, az lesz csak a szép világ! A házunkban összesen tíz lakás található, ebből jelenleg kettőben nem laknak (egyik az elköltözött Krisztáéké, a másig pedig egy olyan csajé, aki ugyan fenntartja magának a lakást, ám közben a város távoli részében él). A maradék, nyolc foglalt lakásból hármat egy-egy magányos nő használ (a dagadt Éva, a bolond "grófnő", és a hervatag Ica), marad öt. Ebből az ötből a közvetlen szomszédságunkban kialakított kis kuckóban három felnőttkorú magyar lakik, aztán én jövök Anikóval, illetve a szemközti, rövidebb házrészben lakó balfasz Karadin család négy vagy öt tagja. A maradék két lakás cigányoké. A húsz főből álló itteni állandó népesség nemzetiségi megoszlása úgy fest, hogy hivatalosan tizenhárom magyarra jut hét cigány, ami még nem is lenne nagyon rossz arány. Csakhogy, míg a magyarokhoz néhanap jönnek látogatóba ismerősök, rokonok, s akkor is legfeljebb ketten, de inkább szólóban, addig a két cigány családra összesen legalább harminc "külsős" jut, s ezek minimum ötször gyakrabban fordulnak elő a Tábornok utcában. Anikómmal tehát feszülten várjuk, kik és mikor költöznek mellénk, Krisztáék megüresedett lakásába, mert ha ezek is romák lesznek, a szokásos kiterjedt rokonsággal, akkor végképp vége a maradék békességnek, befellegzett az eddig is ingatag lábakon álló nyugalomnak.  Kelt 2013.07.17.

 

  (Tizennegyedik kötet) Harminckilenc:

 

  Tegnap reggel nyolc óra körül, amint Csicsa kutyámmal a Hungária körút mentén járva épp azon fáradoztam, hogy elkerülve az irdatlan nappali hőséget, még a viszonylagos hűvösben letudjam szeretett ebem kötelező egészségi sétáját, az Egressy út vonalához érve futó idea villant át az elmémen. Akkor úgy tűnt, hogy a látszólag ok nélkül, úgyszólván a semmiből támadt gondolat alig pár percet fog megélni, s ahogy jött, úgy sodródik el nyomtalanul az agyamat foglalkoztató egyéb tépelődni valók sűrűjében. Ám a jelek szerint túlélte a tegnapot, s mivel ma már legalább háromszor pattant elém, akár a tréfás kis meglepetésdobozból a rugóra járó ördögfej, az a gyanúm, jobb, ha valamelyest foglalkozom vele. Merthogy valami oknál fogva - ez az ok alighanem a régebbi lakóhelyem, a Hungária körút túloldalán párhuzamosan futó Szobránc utca közelsége lehetett - belém villant a "mi lett volna, ha" történelmietlen kérdése. Igen, amíg a minden második fűszálat egy elhivatott diagnoszta alaposságával szaglászó kutyám nyomában botorkáltam, néhány tíz méteren keresztül elméláztam, vajon miként élnék ma, ha tizenkét évvel ezelőtt nem kényszerülök válni, s életem folyása a kiszámíthatóság némiképp unalmas, ugyanakkor biztonságos medrében csordogál tovább. A séta idején mindössze a kérdés felvetéséig jutottam el, mivel Csicsa energikus mozgása és egyéb zavaró külső tényezők miatt nem volt lehetőségem a feltételezések szövevényéből kihámozni a legvalószínűbb forgatókönyvet. Nos, mindenesetre lenne két nagy fiam. Merthogy most nincs egy sem. Nem mondtam le róluk, nem tagadtam meg őket, de olyan mértékben eltávolodtunk egymástól, hogy reménytelennek látszik az újbóli egymásra találás. Az évekkel ezelőtt Spanyolországig szaladt, jelenleg életének 29. esztendejében járó Levente esetében nemcsak lelki űrről, de jelentős földrajzi távolságról is beszélhetek, míg az itthon maradt Csaba nevű gyermekem (még fél éve van, és betölti a 28-at) mindössze öt éve és három hónapja nem járt a Tábornok utcában. Csak semmi pánik, bankrablás! Ha én nem kellek nekik, ők sem nekem - ezzel áltatom magam évek óta, de legbelül ezt én sem gondolom komolyan. Igenis, nagyon hiányoznak a szaros kölykök, hoppá, akarom mondani: az apa korba lépett srácok, akik közül valamelyiküknek akár már gyereke is lehet, csak nem tudok róla. Nem kizárt, hogy évek óta nagyapa vagyok, s lehet, erről legkorábban a halálom után értesülök. Hű, lesz nagy boldogság oszlás közben! Mindegy, egyelőre (vagy utólag?) is örülök a kis jövevény(ek)nek, s akár látjuk egymást ebben az életben, akár nem, tiszta szívből kívánom, hogy úgy tudjon (tudjanak) élni, ahogyan szeretne (szeretnének). Ez persze senkinek sem jön össze, de jól hangzik. Visszatérve Leventére, őt elveszettebb esetnek látom, mint Csabi fiút. Abban az értelemben elveszett, hogy számomra végleg. Ennek egyszerű a magyarázata, bár részemről nagyon fáj tudomásul venni. Levi odakint nyilván kiépítette a maga világát, immár alighanem született hispánként beszéli a spanyolt (és bántó akcentussal az amúgy anyanyelvének számító magyart), barátai, ha vannak, barátnője, élettársa, felesége (a nem kívánt rész törlendő) ha van, kinti gyökerekkel rendelkeznek, vagy más okokból kötődnek a napfény bársonyába csomagolt Ibériához. Levi húszon valahány éves korában nemcsak hazát, de lelket is váltott (Kovács Kati: "Szívet cseréljen, aki hazát cserél."), ami, lássuk be, nem kis teljesítmény egy feltörekvő ifjútól. Ez a gyerek az értelmi képességek vonatkozásában nem egy elveszett eset, minden egyébben azonban reménytelenül igen. De hát kinek nincs meg a maga életre szóló keresztje, akár tud róla, akár nem? Csabiról még annyit sem tudok, mint Leventéről, akiről legalább az interneten fellelhető valamennyi információ. Szerintem Csabi még a Szobránc utcai lakásban éli az az egyedülálló férfiak pompás életét, míg az anyja alighanem kiköltözött a szüleitől megörökölt gödi lakásba, aztán már vagy nyugdíjban van, vagy nem. Októberben lesz 57 éves, feltéve, hogy még él. Nos, végül is nem azért fogtam e kis írásmű lejegyzésébe, hogy a megtörtént múltat emlegessem, hanem épp a múlt miatt meg nem valósult jövő fikciójáról akartam elmélkedni. Ha tehát még mind a négyen együtt lennénk, Levi aligha kerül tartósan Spanyolországba, ha meg mégis, akkor legalább néhanapján látnám, amikor hazajön látogatóba, vagy meghív magához. Csabi is szereti a kalandokat, de ő alighanem jobban kötődik a hazájához, mint a bátyja, legalábbis feltételezem. Úgyhogy Csaba itthon keresné a boldogulást, ami, mi tagadás, egyre nehezebb vállalkozás, ha az embernek nincs két-három jól fizető szakmája, s nem beszél legalább angolul és németül perfekt szinten. A volt feleségemmel az utolsó falrepedésig ismert Szobránc utcában laknánk, s mivel a két fiunk rég elköltözött volna valamely alkalmi barátnőjéhez, vagy albérletet bérelne, netán Gödön, vagy az eladott gödi és horányi ingatlanból vett lakásokban élnének, a volt nejemmel a csendes öregedés mezejére léptünk volna. Mivel az egykori nejemnek szemernyi fantáziája sincs, egyéni stílusa kimerül az olcsó sematizmus koppintásában, egyénisége pedig valamiféle rendezetlen genetikai komplikáció miatt nem alakult ki, viszont féltékenyen haragszik mindenkire, aki némi értelemmel rendelkezik, az otthoni megtelepedett dögunalmat néha a csontig hatoló piszkálódások gyilkos percei törnék meg. Amíg élünk. Huh! Jézus Mária! Mit úsztam meg, mitől szabadultam meg! S én még azt hittem a 12 évvel ezelőtti váláskor, hogy minden összeomlott körülöttem, és soha nem leszek képes feltápászkodni a mocskos padlóról, ahová a szerető kezek löktek. Ha megvonom a történések mérlegét, igazából még én tartozom hálával annak a nőszerű biológiai képződménynek, akit 26 évig magam mellett tudhattam, s aki slusszpoénként gyalázatosan elárult. A fiaim segítségével. Igaz, ő biztosan nem így képzelte a jövőmet, amikor a válóperben kínos következetességgel mindenemtől meg akart fosztani, s leginkább utcalakó, alkoholista vagy drogos csövest faragott volna belőlem. Csakhogy végül én győztem, mert a védőangyalom erősebbnek bizonyult a beteges pénzéhségből, akut zsugoriságból eredő őrült gyűlöleténél, és hiába, hogy minden követ megmozgatott a kisemmizésemre, baszhatja. Ezt már nem tudja visszacsinálni, többé nem árthat nekem. Viszont az adósa vagyok. Ezt észben tartom. Néhány évnyi gyötrő depressziót követően lélekben sosem látott mértékben megerősödve másztam elő a letargia sötét barlangjából, s a megvilágosodás napfényénél rájöttem, ez a négy depressziós évem volt az én e világi purgatóriumom, amiből megtisztultan, a földi mennyországra érdemesnek találtatottan szabadultam. Egyszóval, a válás "segítségével" új életet kezdhettem, s ezt a mostani életemet - minden zökkenője, hibája ellenére - semmi pénzért nem cserélném vissza arra a másikra. Minden úgy van jól, ahogy most van.  Kelt 2013.08.03.-06.

 

  (Tizenötödik kötet) Egy:

 

  Mostanság keservesen megy az írás, akadozik, nincs hozzá kedvem, vért pisálok, ha le kell ülnöm a klaviatúrához, s nem igazán tudom az okát, hogy miért? No, azért a két héttel (!) ezelőtt megesett, augusztus 14-től (szerda) 18-ig (vasárnap) tartó, vagyis ötnapos autós menetemről illik megemlékeznem. Természetesen, mint az utóbbi hónapokban mindig, megint az első világháborús emlékművek nyomába eredtem. Akadt az ország térképén egy jókora fehér folt, ami a Kapuvártól Sopronig, illetve onnan délre Szombathelyig, s az attól keletre eső Kisalföld síkságát is magába foglaló területet jelenti, amit eddig nem jártam be. Most ez a megyényi méretű terület képezte érdeklődésem tárgyát.

  Augusztus 14., szerda. Korán indultam, s kocsimmal a Budaörs-Tatabánya-Tata-Komárom útvonalon haladva negyed nyolcra Győrbe értem. Az első itteni fotómat fél nyolckor készítettem a révfalui temetőben, ahonnan átugrottam a nem túl távoli Nádorvárosba, onnan pedig a szintén a város részét képező Győrszabadhegyre jutottam. Győrben az idők folyamán többször is megfordultam, de a legutóbbi itt jártam óta újabb emlékműveket találtam az interneten, s most ezek miatt álltam meg a vizek városában. Az új helyek letudása után kijutva Győrből, a Csornára vezető 85-ös útról Bágyogszovát felé fordultam, mivel időközben erről a településről is kiderült, hogy annak idején (az első világháború alatt) itt egymás közelében két falu létezett, Bágyog és Rábaszovát, s én korábban csak a rábaszováti temetőben fellelt helyes kis emlékművet örökítettem meg, a bágyogi templom falán lévő márvány emléktábláról nem volt tudomásom. Most letudtam ezt is, s megint rátérve a csornai útra, egykettőre áthaladtam Csornán, s rövidesen befutottam az ettől 11 kilométerrel nyugatabbra lévő Kapuvárra. Amivel megint úgy jártam, mint Győrrel és Bágyogszováttal, tehát hiába jártam itt tavaly sikerrel, az csak félsikernek tekintendő, mivel utóbb tudtam meg, hogy a ma már a városhoz tartozó Garta annak idején önálló falu volt, s mint ilyen, önálló templommal, s annak külső falán fekete márvány emléktáblával rendelkezik. Ezt is megörökítve immár elhagyhattam Kapuvárt, s nyugati irányba tartva végre elértem annak a megyényi "fehér foltnak" a peremét, ahol beestem Vitnyédre, az ország ezen táján az első olyan településre, ahol még nem jártam. Illetve régebben, például kisiskolás koromban, szervezett osztálykirándulás keretében, vagy később, midőn a régi családommal Bécsbe rándultunk ki, nyilván erre kellett áthaladnunk, de akkor még fogalmam sem volt róla, hogy idővel ennyire elragad az emlékművek fényképezésének szenvedélye. Márpedig csaknem négy éve elragadott (a fotók gyűjtését 2009 októberében kezdtem), s mára már mindenütt emlékművek után kutat a tekintetem. A Sopronba tartó úttól némileg félreeső, soron következő Agyagosszergény ismét két, hajdan önálló faluból ötvöződött mai formájára, méghozzá Fertőszergény és Agyagos közigazgatási fúziója révén. Az agyagosi részen nem találtam semmit, ám a szergényi oldalon áll egy jókora katolikus templom, s amint azt egy arra kerékpározó férfitól megtudtam, a belsejében található egy csinos emléktábla, rajta a szergényi katonák hősi névsorával. Csakhogy az égnek törő egyház ajtaja zárva volt. A középkorú férfi szíves ajánlásának megfelelően becsöngettem a templomot övező virágos tér szélén álló, igencsak módosnak tűnő paplakba. A nagy nehezen előkerülő testes, a negyvenes évein még innen járó férfi, akiről kiderült, hogy ő a helység vallásos lelkeinek legfőbb őre, kapásból ledorongolt, mondván, miért nem jelentkeztem be nála előre telefonon, merthogy jobb helyeken úgy szokás. Álmélkodva hallgattam Isten bunkó, de legalább látványosan jól táplált szolgáját (barmát), s nem kevés lélekjelenlétről bizonyságot téve felhívtam a figyelmét arra a nem elhanyagolható körülményre, miszerint hajnalban indultam Pestről, bele az ismeretlenbe, s honnan tudhattam volna, hogy a fővárostól távoli, számomra idegen Agyagosszergényen a templomba zárva tartják a hősök emléktábláját? Hiszen találhattam volna emlékszobrot valamelyik köztéren, de akárcsak emléktáblát is, mondjuk a templom külső falán, s akkor soha az életben nem találkozunk egymással. Az ürge meghökkent, merthogy ez a lehetőség meg sem fordult a gutaütésre érett fejében, s tíz percen belül nagy kegyesen csak kinyitotta a templomot. Amíg a hűs, visszhangos falak közt fotóztam, végig a sarkamban volt, s nem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire kivételes eset, hogy misén kívül hajlandó egy idegen kedvéért kaput nyitni. Csókold meg az anyád szenteltvizes valagát! - gondoltam magamban mérgesen, de nem szóltam semmit, mert mindenképpen le akartam fényképezni a hősök tábláját, s ennek érdekében inkább bevállaltam a hallgatást. Búcsúzásnál hangsúlyosan megköszöntem a dologhoz való "emberséges" hozzáállását, s elnézést kértem, hogy zaklatni merészeltem nyugalmában. Aztán faképnél hagytam a disznófejű faszkalapot, de még mielőtt magam mögött hagytam volna a falut, betértem a tér másik oldalán lévő polgármesteri hivatalba. Ott egy titkárnő kinézetű csinos asszonyt, s azt az embert találtam, akivel húsz perccel előbb beszéltem. Ő volt a helység polgármestere. Nem bírtam ki, hogy néhány keresetlen szóval ne említsem a pap elképesztően otromba viselkedését, amire a polgármester csak szomorúan bólogatott, mondván, ismerik jól, nem kell bemutatni őkelmét, de nem tudnak mit kezdeni vele, mert valami egyházi tótumfaktum a mentora. Feldúlva álltam odébb a pár kilométerre fekvő Fertőendrédre, ahol a nyitott ajtajú templom tornyának szűkös csarnokában, a falba süllyesztve találtam meg az emléktáblát. Petőházán ugyancsak a templom belseje rejtette az emléktáblát, s már kezdtem gyanakodni, hogy netán az egész környéken elterjedt szokással vert meg az Isten, amikor Fertőszentmiklóson a görög katolikusok kerek temploma előtti téren végre szabad ég alatt lett meg a klasszikus kinézetű, katonaalakos alkotás. A nevezetes Eszterházát ma valami általam nem ismert okból Fertődnek hívják (némi logikai alapot a Fertő-tó közelsége nyújthat), s már kisiskolás koromban, midőn egy kötelező buszos kirándulás alkalmával először jutottam el ide, már akkor fertődi kastélynak titulálták az Eszterházy család egykori úri palotáját. Pedig, mint látható, a nevezetes főúri família és a település régi neve szinte egyezik, na, vajon miért? A kétalakos, szépen faragott kő emlékművet a Sarródra leágazó út kereszteződésében leltem meg. Szó szerint a kereszteződésben, mivel az emlékmű egy kisszoba méretű, virágokkal és fűvel beültetett járdasziget közepén emelkedik, amit három oldalról autóutak határolnak. Sarród kellemes benyomást keltő, csendes, amolyan igazi határszéli, pontosabban határhoz közeli település. Korábban, talán évekkel ezelőtt, valamelyik írásomban említettem, hogy a magyarországi szocializmus legvadabb időszakában a hazai hatóságok a nyugati (osztrák) határszélen fokozott ellenőrzés alatt tartott "határsávot" jelöltek ki, ami annyit jelentett, hogy aki bármilyen járművel (vonat, busz, személyautó, motorkerékpár, kerékpár) vagy gyalogosan belépett ebbe az esetenként tíz-húsz kilométer szélességű sávba, az út mentén posztoló rendőröknél igazolnia kellett a belépési jogosultságát, magyarán meg kellett indokolnia, mit keres ott. Erre azért volt szükség, mert a belügyi szerveknek és az ország politikai vezetésének kezdett kínossá válni az engedély nélkül nyugatra emigráló, magyarán disszidáló emberek magas száma. Nos, Sarród is ebbe a "határsávi település" besorolásba tartozott, amitől errefelé úgyszólván megállt az idő. Csakúgy az innen mintegy tíz kilométeres úton elérhető Fertőújlakon, ami korábbi, ismertebb nevén Mexikópusztaként meg a szűkebb és tágabb környezet emlékében, s ami egykoron Sarród tanyájának, hivatalos elnevezéssel külterületi lakott helyének minősült. Sarród és Mexikópuszta, akarom mondani Fertőújlak között félúton lehet elérni a Fertőrákostól idáig húzódó Fertő-Hanság Nemzeti Park keleti szélét. Az útról körülbelül ötven-hatvan egyedből álló magyar szürke marhanyájat láttam és elég sok vízimadarat, afféléket, amelyek a mocsaras, alacsony vízmagasságú területeket kedvelik. Maga a határ egy kiugró szegletében fekvő Fertőújlak (Mexikópuszta) alig említésre méltó porfészek, ami nem csoda, hiszen a kádári időkben ide aztán végképp nem ért el semmiféle fejlesztés. Temploma nincs, csak egy beteg kócsagként gubbasztó vézna haranglába, és annak közelében az elmaradhatatlan kocsma. Szocializmus mehet, kapitalizmus jöhet, a kocsma minden időben nyitva tart. Azért nem kis meglepetésemre találtam itt egy utóbbi időkben felállított első világháborús emlékművet, ami inkább készletből visszamaradt temetői síremlékre hajaz. De ne szólj szám, nem fáj fogam, igenis szép gesztus az itteniektől, hogy valamilyen szinten ápolják a hősök emlékét. Talán pár éve, hogy átadták azt a kerékpárutat, ami a mára önállósult faluból a Trianonban az osztrákoknak juttatott Mosonbánfalvára (Apetlon) vezet. Visszatérve Sarródra, s onnan Eszterházára (Fertődre), a nyugatra vezető úton sorra jött Fertőszéplak, Hegykő, Fertőhomok, Hidegség és a maguknak minden földi jót megadó osztrákok által látogatott fürdőjű Balf. Egykoron jószerével mindegyik német többségű falu volt, de a második világháborút követő nagy kitelepítési hullám átszabta az etnikai arányokat. Az innen - Balftól - Fertőrákosig vezető hosszabb, kanyargós útszakaszt, amely alkalmanként alig másfél autószélességnyire szűkül, bal kéz felől barátságos, dombos vidék, a lankákon jól karbantartott szőlészetekkel, jobb felől a Nemzeti Park lapályos, vadul zöldellő síksága kíséri, a távolban mesésen szép látomásként csillan meg a jó öreg Fertő-tó. Fertőrákos nem okozott csalódást, mert háromalakos, kőfaragásos emlékművel kedveskedett. A középen magasodó Jézus lábainál egy katona és egy nőalak térdel, s néz fel az oltalmazó testtartással ábrázolt Isten fiára. A börtönéről kétes hírnévre szert tevő Sopronkőhidán átsuhanva még egy kicsit nyomtam a gázt, aztán befutottam a többszörösen nevezetes városba, a méltán a Hűség Városának is nevezett Sopronba. Nem akarom unalomig ismételni önmagam, hiszen nem is olyan régen írtam róla, miért, miként nyerte el e város a roppant megtisztelő elnevezést, de röviden mégis említést teszek róla. Tehát a gyalázatos trianoni békediktátum eredetileg úgy szólt, hogy Sopron (németül Ödenburg) és környéke, valamint Szombathely körzetének néhány falva a nyomorult osztrákokhoz kerül, ám - nem kis mértékben az átadásra váró területeken a Rongyos Gárda által kirobbantott fegyveres ellenállásnak köszönhetően - a győztes hatalmak népszavazás kiírása mellett döntöttek a vitatott területek és Sopron vonatkozásában. A város lakóinak többsége e szavazáson úgy döntött, hogy a magyar haza kebelében képzeli el a jövőjét (a nekik kedvező eredményre számító osztrák sógorok jól pofára estek), miáltal a hatalmak megváltoztatták korábbi elképzelésüket, és Sopron nálunk maradt. Sopron néhány évvel később a magyar nép hálájának jeleként elnyerte a Hűség Városa (vagy a Leghűségesebb Város, Civitas Fidelissima) címet. Sopronkőhida felől érkezve először úgyszólván leereszkedtem a város völgyes központjába, ahonnan azonban mindjárt tovább is surrantam (passer domesticus-effektus) Sopronbánfalva felé. Megint egy település, ami az első világháború alatt még önálló életet élt, később viszont bekebelezte a közeli város. Sopronbánfalva ma Sopron nyugati kerülete, topográfiailag hegyes-dombos része, ahol egymás közelében két emlékművet is lehet találni. Az első, a jelentősebb, tulajdonképpen nem is egy magányosan álló emlékmű, hanem az egyik kis zsákutca végében nyíló hősi temető, ahol a völgyteknőben és a domboldalakon ugyan sok civil sírt is találni, de számbelileg fölényben vannak a világháborúban elesett katonák egyszerű sírkövei. Mindazonáltal van itt egy központinak mondható, igazán gyönyörű, sőt művészinek tekinthető alkotás, egy nagyszerű szobor, méghozzá egy puskájára támaszkodó öreg baka "személyében". A kőből készült remekmű alacsonyabb talapzaton áll, mögötte félkaréjos oszlopsor adja a méltó hátteret. Ezen emlékmű közelében látható egy második világháborús relikvia, egy magyar pilóta által vezetett, lezuhant harci gépből megmaradt háromlapátos, görbült repülőgépcsavar, amelyet úgy építettek be egy nagyobb szikladarabba, hogy emlékműként megállja a helyét. A kőből készült vén katona mögötti temetőrész tulajdonképpen domboldalra települt. Ezt a szakaszt, csakúgy, mint a száz méterrel odébb következő felső teraszt, s az e nyeregszerű földterasz fölé emelkedő hegyoldalt, egyaránt katonasírok borítják. Hogy szám szerint mennyi síremlék van itt felvonultatva, nem tudom. Több száz. Irtóztató látvány; egyszerre elkeserítő és lelkesítő. Sopronbánfalva másik hősi emlékműve az innen néhány száz méterre húzódó Bánfalvi út melletti templom tőszomszédságában, néhány nagyra nőtt szomorúfűz árnyékában áll. Ez a nyilvánosabb, vagyis jobban szem előtt lévő alkotás a tulajdonképpeni bánfalvai hősök emlékműve. Kétalakos, kőből készült, magas talapzatra helyezett szobor, amelyet láthatóan mostanság újítanak fel. A magas talapzat oldalaiba tagozódó régi márványtáblákon kivétel nélkül német neveket lehet olvasni. Végezvén a két sopronbánfalvai emlékmű fotós és írásos dokumentálásával, sűrű erdők által övezett, roppant kanyargós és emelkedő úton kijutottam Brennbergbányára, de itt csak egy szerény második világháborús emléktáblát láttam. Visszaérve Sopronbánfalvára, ott is a Bánfalvi útra, ezen és egyéb utakon végül eljutottam a határon fekvő Ágfalvára. Az evangélikus templom előtti kisebb téren gyorsan meglett a régi ágyúlövedékek kőből faragott utánzataival, és az azokat összekötő vastag lánccal övezett emlékmű. A puskája csövét búsan markoló katona mögötti kőgúla négy oldalán csupa német vezetéknév olvasható. Megint Sopron központja felé fordítottam az autó orrát, és meg sem álltam a belvárosi Deák térig. Ez egy hosszan elnyúló, az egymással párhuzamosan futó közutakkal több részre osztott parkszerűség, amelyet kaviccsal felszórt sétányok, pihenőpadok, kisebb vendéglők és presszók, vízzel teli díszmedencék, üde virágágyások, terebélyes fák, és egy jól felszerelt játszótér tesznek többfunkciós látványossággá. Na, és persze az a három, egymástól mintegy ötven méterre kiállított, egyenként is remek kinézetű első világháborús emlékmű, amelyek egyike a 76. gyalogezred, másika a 18. honvéd és népfelkelő gyalogezred, harmadika a volt soproni tüzérek katonái közül kikerült hősi halottak tiszteletére emeltetett. Mindhárom alkotást fémből öntötték. Ezek fotózása után elautóztam a régi városfal külső részéhez közeli Szent János templomhoz, illetve a mellette található, igen sok szép síremlékfaragást felmutató temetőhöz, de itt nem találtam emlékművet, noha a városban valaki említette, hogy alighanem van itt olyasmi. Rosszul tudta, nincs. Sopront Kópháza irányában hagytam magam mögött, de épp a település névtáblájánál lefordultam Harka (Magyarfalva) felé. Átbukdácsolva a települések közt félúton húzódó vasúti síneken, egyhamar a németek által lakott Harkán voltam. Az itteni szép kis obeliszk fotózását követően visszatértem a horvát többségű Kópházára, ahol a templom falába építve leltem rá a hősi neveket soroló márványtáblára. Míg fotóztam, egyszer csak zengve-bongva megszólaltak felettem a viszonylag alacsony torony harangjai, de olyan hangerővel, hogy a velőm beleremegett. A jó értelemben vett megrázó (velőtrázó) élmény után Nagycenk következett, ahol egy átlagos kinézetű obeliszk várta, hogy fényképészeti eljárással magamévá tegyem, s máris a Sopront a hatvan kilométerre fekvő Sárvárral összekötő 84-es főúttól négy kilométerrel odébb eső Peresztegen jártam. A kicsiny Sopronszécsény és az alig nagyobb Pinnye nem hozott kedvemre valót, de Nagylózson már eredménnyel jártam. Sopronkövesdre este fél nyolckor estem be, és kezdhettem gondolkodni, hol töltöm az éjszakát? Persze a kocsiban, de azzal hol fogok leparkolni? Míg ezen agyaltam, sebtében megjártam Lövőt és a vele szinte egybenőtt Völcsejt, ahol a templom belsejében már csak vakuval tudtam dolgozni, mivel odakint úgyszólván teljesen elfogyott a természetes fény. Hiába, együtt kell élnem a ténnyel, hogy a Föld forog. És nem is akárhogyan! Völcsejjel aztán befejezettnek tekintettem az első napi utazásaimat, és az alkonyi szürkületben Röjtökmuzsaj felé indulva egy nyugalmasnak ítélt szántó és kukoricás találkozásánál, az egymásra helyezett szalmabálák piramisától biztonságos távolságban leparkoltam. Mobilon felhívtam Anikómat, s röviden beszámoltam a nap eseményeiről. Mindketten izgattuk magunkat az egész napra magára hagyott Csicsa miatt (Anikóm aznap, vagyis szerdán este tizenegyig dolgozott), s reméltük, hogy különösebb lelki sérülés nélkül megússza a hosszúra nyúlt magányt. (A következő napok ilyen szempontból nyugalmasabbaknak ígérkeztek, mivel a kicsim szabadságot vett ki.) Aztán ettem, ittam, pisiltem. Nem emlékszem, szellentettem-e, de benne van a pakliban, hogy igen. Percekkel később a fejem felett remegve villogó tengernyi csillag alatt, a lezárt kocsi döntött ülésében elnyúlva magamra húztam a takarókat, és egy tőlem újra és újra vért venni próbáló szúnyog éles hangú röpködése ellenére hamar elaludtam. Legfeljebb kilencre járhatott. Aznap 384 kilométert autóztam, és 34 újabb emlékművel bővítettem a gyűjteményemet. A tetves szúnyog aztán később többször felébresztett. Néhány ponton vért szívott belőlem, s mert ízlett a kaja, párszor visszatért repetára. A késő éjszakai és a hajnali hideg próbára tette az alvókámat, de azért igyekeztem kitenni magamért.

  Második nap, augusztus 15., csütörtök. Szép, további reményekre jogosító kora reggel volt, amikor végleg kikászálódtam a takarók alól, s úgy döntöttem, ideje belefogni a második napba. Miután mosolyogva végignéztem egy elcsatangolt fiatal macska mókás ugrálásait a szalmabálák között, gyorsan rendet tettem a mobil motelként is hasznosítható autó belsejében, elvégeztem a legsürgősebb egészségügyi teendőimet, aztán nyeregbe, akarom mondani ülésbe pattantam, s hajrá, tovább! Röjtökmuzsaj és a tőle néhány kilométerre létező Ebergőc kellemes környezetben fekszik, a kettő között van minden, amire egy megrögzött utazó igényt formálhat: szolidan csordogáló, helyből átugorható patak, azon vidám kis kőhíd, közel s távol zöldellő vetések, amelyek szélén öt-hatfős őzcsapat legeli a nem igazán nekik ültetett konyhakerti növényeket, felettük a kéklő égbolt, néhány incifinci felhőcskével, valamint - ameddig a fül elhall - csend, csend és csend. Áldott csend. Persze csak akkor, amikor vettem a fáradságot, hogy megálljak a tökéletesen forgalommentes út szélén, belehallgatni a néhány elszánt rigó és egyéb szárnyas-dalos jószág önfeledt trillájától még hangsúlyosabban süket csend léleksimító, boldogsághormont termelő kvázi némaságába. Beleolvadni a földi kezdeteket idéző mozdulatlanságba, a szinte hangtalan tájba, ebbe a sokat látott ősi szemtanúba, amely hű barátként titkot tart az idők végezetéig. Szép táj ide vagy oda, egyik faluban sem leltem emlékművet, úgyhogy Csapodnak vettem az irányt. Itt, és a soron következő Pusztacsaládon a templomoknál, első esetben az egyház külső falán, másodjára a torony alatti előcsarnok belsejében lett meg az emléktábla. Iván település viszont nem szűkölködött a mutatni valókkal, a nemrég felújított templom előtt a szintúgy mostanság renovált szoboregyüttes két katonafigurája frissen öntött aranyként vakított a rájuk tűző napfényben. Utam során másodszorra vagy harmadszorra álltam meg az éppen esedékes falu közértjénél, hogy reggeli gyanánt friss kiflit és zacskós kakaót vegyek. A kőhajításra eső Csáfordjánosfa szélén megállva elővettem az öt perce vásárolt termékeket, hogy a magam módján jóízűen falatozzak, ám amikor arra került volna a sor, hogy a kifli maradékait egy-két korttyal leöblítsem, szemem a zacskó peremére nyomtatott szavatossági időre esett, ami két nappal ezelőtti lejárati dátumot mutatott. Káromkodva hajítottam a sűrű bokrosba, pedig már mennyire beleéltem magam a műkakaó műízének reggeli élvezetébe! Csáfordjánosfáról Répceszemerére, onnan a Répcelak tőszomszédságában létező, attól a Répce-patakkal s az afölött átívelő keskeny kőhíddal elválasztott Csánigra értem. Mindkét helyen csinos obeliszket találtam. Répcelak a környék jelentősebb települései közé tartozik, valószínűleg városi ranggal bír. Vénebbik templomát egy újabb építésű lakótelep szélén fedeztem fel, homlokzati falán az első nagy háború hősi halottainak emléktáblájával. Nem tudom, a következő falu miként kaphatta a Nick elnevezést, s nem értesültem arról sem, hogy e név mit jelent, miből ered? Viszont a térképre pillantva annyira németesnek tűnt, hogy szentül meg voltam győződve, valami echte svábok által lakott helységbe érek. Nos, a templomtorony kis csarnokának belső falán megtalált emléktábla tanúsága szerint erről szó sincs, a világháborúban elesett, innen való hősöknek egytől egyig magyar neve van. Visszakanyarodva Répcelakra, onnan Dénesfára igyekeztem tovább. Nem veszem a bátorságot, hogy gyarló városlakó létemre ecsetelni merészeljem a mellettem elhúzó táj született költő pennájára méltó bájait, de a műértő szemnek oly kedves vidék láttán mellkasom feszült a boldogságtól, szemeimre olykor a boldogság párája vont pihekönnyű fátylat, s ha nem lettem volna kellően kritikus a saját énekhangommal kapcsolatosan, minden bizonnyal önfeledt dalolásba fogok, versenyt süvöltve a koppanásig leeresztett ablakon bevágó langyos szél orgonabúgásával. Dénesfa átlagos magyar község, jelentéktelen, de legalább létező emlékművel, olyasfélével, mint a temetői sírkövek egyike-másika. Cirákon, miután végeztem az egyház falán elhelyezett fekete márványtábla fotózásával, az út átelleni oldalán lévő kocsmába siettem, merthogy e kedélyes vidéki söntés egy elszeparált szobája Nemzeti Dohányboltnak volt átalakítva, s most valahogy kedvem szottyant szert tenni valami emberes füstölni valóra. Miután a pipámat gondosan, előre megfontolt szándékkal otthon hagytam. Egy doboznyi hitvány szivarkát bírtam vásárolni, de most elégedett voltam ennyivel is, és a lehúzott ablakon kifújva a füstöt, vígan pöfékelve kocsikáztam a következő helyszín, Gyóró felé. Ha az egyre növekvő világháborús fényképgyűjteményemből valaha kikerekedik valami publikus dolog, aligha kerül a címoldalra e szende kis falucska szürke egérnél is unalmasabb kinézetű, nyomorult emlékművecskéje. Ami a templomkert fehérre meszelt krisztusos kőkeresztjének szomszédságában földbe állított kőlap hátuljába építve, úgyszólván szégyenlősen rejtőzködve tengeti a hétköznapjait. A legfeljebb harmincszor negyven centis márványlap szövege ennyi: "Az első és a második világháború hősi halottainak emlékére állíttatta Gyóró hívő népe." Csókolom, állíttatta a kínosan csóró (vagy fukar) Gyóró hívő népe! Himodon és Hövejen egyaránt a templom külső falán találtam rá az első helyen fekete, a másodikon fehér márványtáblára. Hövejről visszajutottam Himodra, ahonnan kelet felé, Kisfalud, és a vele egybenőtt, nagyobb Mihályi irányába lódultam. Kisfaludon semmit sem találtam, Mihályiban azonban egy régi, egyalakos kőemlékmű lett a jutalmam. Ez utóbbi fényképzésével akadtak technikai jellegű gondjaim, mivel a köré ültetett, idővel megnőtt fák lombjai közt átszűrődő erős napfény zavaróan váltakozott a levelek kontrasztos árnyfoltjaival, amelyek ráadásul a lengedező szellő miatt ide-oda kúsztak a szobor szürke testén. Vadosfa felejthetetlen emlék. Az alig néhány tucat házból álló kis településnek két hatalmas méretű temploma is van, egyik a görög katolikusoké, a másik az evangélikusoké. Mint kevéssel érkezésem után az utamba kerülő polgármestertő értesültem, a látvány csak a mai kor embere számára visszás, illetve magyarázatra szoruló. Ugyanis annak előtte (konkrétan Mária Terézia uralkodása idején) az volt a pápai előírás, hogy vármegyénként kötelezően ki kellett jelölni x számú búcsújáróhelyet. Ez alól nem volt kivétel. Mária Terézia azonban megrögzött római katolikus hívő volt, miáltal nem kedvelte és nem támogatta az egyéb religióhoz tartozókat, tehát sem a görög katolikusokat, sem az evangéliumi hit követőit. Azonban a muszáj a királyi házból valókra is vonatkozott, tehát, hogy letudja a kötelező ukázt, s mégis valahogy keresztbe tegyen e két említett vallás hívőinek, ezt a viszonylag eldugott, kevesek által lakott helyet jelölte ki búcsújáróhelyként, miáltal ugyan épült itt két jókora templom, ám azokat a ritkán megeső búcsúkon kívül alig látogatta valaki. Most is, a görög katolikusok kopottas vakolású egyházának súlyos vasajtaja mintha évtizedek óta zárva lenne, s a különben tetszetős formájú épület körül mindent felver a derékmagasságig érő gaz. Egy közeli, hosszanti forma téglaépület mintha a templomhoz tartozó egykori iskolának adott volna helyet, ám ide már senki nem jár okulni, mivel több helyen életveszélyes állapotban van, a teteje rogyadozik, a falai dűlőfélben. De visszatérnék a templomhoz, aminek legalább annyi hasznát láttam, hogy rátaláltam az oldalába falazott kisméretű kőtáblára, amin - egy stilizált vaskereszt alatt - a következők olvashatók: "Molnár József hősi halált halt 1915. márc. 6.", és közvetlenül alatta: "Jagadics János 1916". Aligha tévedek, hogy e két hős férfi a görög katolikusok közül került ki, emléküket ezért ez a templom vigyázza. A másik templomot, a magasabbra nyúló, ápoltabb külsejű, s a belső méretét tekintve is terjedelmesebb evangélikus templomot láthatóan inkább használják, mint az elhagyatott másikat. Ennek emléktáblája a kétszárnyú, vasalt, nehéz faajtó mögötti előcsarnok belsejében, a falba építve látható. Asztallap méretű vörös márványán nemcsak a Vadosfáról, de a Mihályiból, Magyarkeresztúrról, Kisfaludról, Zsebeházáról, Potyondról, Gyóróról és Kapuvárról a frontra került, az evangélikus gyülekezethez tartozó hősi halottak nevei olvashatóak. A látottak rögzítése után Vica, Beled, majd a két emléktáblát is felmutató Vásárosfalu következett. Edve szintén duplázott, mivel az evangélikusok és a római katolikusok külön táblákkal emlékeztek az övéikre. Rábakecölön végre megint katonaalakos szobor került elém, de ennél is többre tartom a következő emlékművet, ami a hajdan önálló Rábakecskéd hős fiainak egy fontos útelágazás közepén álló obeliszkje. Rábakecskéd ma már az emlékműtől karnyújtásnyira kezdődő Kenyerihez tartozik, én előbb mégis az elágazástól keletre eső Pápocot kerestem fel. A főtéren - több más emlékmű társaságában - található obeliszkféleség előoldalán lévő fekete márványtábla Pápoc és a hozzácsatolt Szentmiklósfa hősi halottainak nevét sorolja. Visszakanyarodva Kenyeribe, itt az öreg templom homlokzati részén, a bejárattól balra van kialakítva a tetején kettős kereszttel koronázott vakfülkeszerűség, amelybe az első világháború hőseire vonatkozó emléktáblát falazták, alatta a második háború elesetteinek névsora látható. Csöngén a leparkolt kocsi mellől, az út széléről nézve tisztán láttam a lezárt kertkapu mögötti templom oldalában lévő emléktáblát, de fényes nappal nem volt merszem átmászni a kerítésen, hogy leküzdjem a templomig tartó harmincméteres távolságot. Úgy vettem észre, a templomkerttel szomszédos földszintes épületben, ami utóbb óvodának bizonyult, némi mozgolódás támadt az autó megállását követően. Pillanatokra kíváncsi női fejek bukkantak elő a tüllfüggönyök mögül, amelyek aztán szemérmes gyorsasággal vissza is libbentek a helyükre. Hiába, vidéken még előfordulnak efféle tüllfüggönyök. A hosszanti elrendezésű épület melletti területen szabadtéri gyerekjátékokat, mászókát, mérleghintát és homokozót láttam. Bementem a nyitott oldalsó kapun, s a ház bejáratához érve udvariasan ráköszöntem a konyhaasztal körül ebédelni látszó négy fiatalasszonyra. Ők lehettek az óvónők. Midőn idegen átutazóként az elvárható szerényre vettem a figurát, és sejtelmes mosoly kíséretében előadtam váratlan látogatásom okát, oldódott az arcukon tükröződő cseppnyi feszültség, szemükben immár a bizalom fénysugarai éledeztek. Egyikük máris felpattant a helyéről, serényen nyitotta a templomkertre nyíló, amúgy lakat alatt tartott kertkaput, s máris mehettem fényképezni. Ha kerülő úton is, de tisztességes szóval célt értem. Visszafelé jövet a nyitott ajtóból megköszöntem a rendületlenül táplálkozó hölgyek jóindulatát, aztán tovább álltam. Ostffyasszonyfán nem akármilyen emlékmű fogadott. A magas, tömör, terméskövekből rakott építmény erős bástyát utánzott, amelynek elő- és oldallapjain embermagas márványtáblák tüntették fel a hősiesség példaképeinek sajnálatosan hosszú névsorát. A közeli háttérből két templom tornya is felsejlett, így aztán nem volt nehéz dolgom, hogy a racionális dokumentáláson túl valami művészit is belevigyek a képalkotásba. Fényképezés közben lemerült az első garnitúra elemem, tehát új sorozatot táraztam be, s még itt, a település szélén működő benzinkútnál tankoltam, méghozzá 32 litert, mindösszesen tizenháromezer forintért. Északra kanyarodva Uraiújfalunál a templom homlokzatán leltem emléktáblát. Az egyházi épület előtt kétfelé ágazó út közül elsőként a Jákfára vivőt választottam. Újabb korban készült, de tetszetős, kőből faragott háromalakos (katona, asszony, kisgyermek) kompozícióra találtam, magas talapzatra állítva. Ugyanitt roppant erős éhségérzet kapott el, s mivel a könyökömön jött ki a hazulról hozott májkrém meg a tartós kenyér, betértem egy száz méterrel odébb látott, a szokásos vidéki kínálatnál jobban felszerelt élelmiszerüzletbe, ahol felmarkoltam vagy négy csokis süteményt és egy félliteres kakaós flakont. A forró kocsiban izzadva-főve, ültömben bevágtam az egészet, s immár energiával alaposan feltöltődve térhettem vissza Uraiújfaluba, ahonnan most az északra fekvő Vámoscsaládra mentem. Itt egyszerű, de korabeli, tehát régi évjáratú obeliszket találtam, nem úgy a nem túl távoli Nagygeresden, ahol a lélegzetem elállt, midőn a kocsiból kiszállva megláttam a templom előtti monumentumot. Nem annyira a tömör, embernél valamivel magasabb talapzat fogott meg, de még a mindegyik oldalára jutó emléktáblák sem, amelyek pedig nemcsak a nagygeresdi, de a geresdi evangélikus gyülekezethez tartozó falvak közül a mesterházi, nemesládonyi, sajtoskáli, pórládonyi, cséri, répcejánosfai és répceszemerei hősök névsorát is tartalmazták. Igazából a masszív kőtömb legtetején a szárnyait szélesre táró, lesunyt fejjel mintegy harcra készen várakozó turul látványa hozott lázba, amelynek éles karmai rohamsisakból, kardból, puskából és törött ágyúszerkezetből összetevődött hadi relikviák fölött kapaszkodtak. Félelmetes és buzdító látvány, a szobrász érthetett a szunnyadó emberi ösztönök aktivizálásához. Tompaládony és Nemesládony nem okozott különösebb meglepetést, hiszen mindkét helyen szinte unalmas kinézetű obeliszkeket láttam. Tulajdonképpen ez történt Sajtoskálon is, az itteni obeliszk szintén az átlagos kinézetű, szürke márványból készült alkotások közé tartozik. Különlegessége nem is a fizikai megjelenésében, inkább térbeli elhelyezésében rejlik, ugyanis - ilyet sem tapasztaltam még négyéves kutatómunkám során - valami oknál fogva az itteni pszichiátriai intézet (diliház) hegyes vasrudakból álló kerítésének belső oldalához közel lett felállítva. Úgy kellett bekönyörögnöm magam a szigorú, nyugtalanító tekintetű portásnőnél, annak reményében, hogy közelebbről talán sikerül elfogadható szöget találnom normális képek készítéséhez, merthogy a kerítésen kívülről ez lehetetlennek tűnt. Néhány idegbeteg páciens, csíkos frottírköpenyben ücsörögve a környező padokon, mindjárt abbahagyta önkéntes napkúráját, és felélénkülve a kívülről jött civil jelenlététől, látható izgalommal követte a mozdulataimat. Sietnem kellett, ha nem akartam, hogy perceken belül nyakamon legyen az összes beinjekciózott hiéna, mert a vontatott mozdulatai után valószínűleg az élőhalott zombik családjába tartozó portásnő, mihelyt beengedett a kapun, máris visszahúzódott jól védhető, biztonságos kuckójába, én meg, mint egy magányos bozótharcos, éljem túl a fotózást, ahogy tudom. Túléltem, de be kellett vetnem minden improvizációs készségemet, alkalmaznom kellett a váratlan és változatos szükséghelyzetekre tartalékolt gyorsaságomat, miközben fél szemmel a gyanús mosolyú betegek ténykedését is muszáj volt figyelemmel kísérnem. S ha mindez nem lett volna elég a többfrontos bajból, ott voltak még az emlékmű körüli gondozatlan bokrok szúrós, kimondottan a szemem világára utazó ágai, meg a roppant szűk terület, hiszen az obeliszk előoldala és a kerítés között alig félméteres helyet hagytak. Mindegy, túléltem, de levert a víz, mire visszaugrottam az autó belsejébe, és kissé idegesen beletapostam a gázba. Mesterházán a temető halottasházának belső falán találtam rá a fekete márványlapra, Bőn a jóval szellősebb, nyitott templomtéren a két világháború sematikus közös emlékművére. Góron egy meredek földút visz fel a magasban trónoló templomhoz, amely mellett ott a temető, s annak szélén a két háború közös emlékköve. Répceszentgyörgyről a büdös életben nem hallottam, de még csak említés szintjén sem. Ehhez képest a temploma mellett hatalmas, igaz, elhanyagolt kastély és azt közrefogó, elvadult park látható. A lényeg azonban a templom külső részén található. Ezen egyrészt egy másfél ember magasságú, kifejezetten szemkápráztató "Szent György a legyőzött sárkánnyal" című művészi kőfaragás ragadja meg a tekintetet, másrészt ez alatt, illetve a toronyaljából nyíló, oldalt nyitott kis csarnok mellvédjeibe építve egész sorát látni a répceszentgyörgyi plébániához tartozó községekből elesett hősök emléktábláinak. Mint például Felsőszeleste, Zsédeny, Pósfa, Damonya és Csernelháza (Chernelháza). Az utamon soron következő falvak: Hegyfalu, Zsédeny (aztán vissza Hegyfaluba, s onnan nyugatnak véve az irányt) Pósfa (itt nem találtam emlékművet), Szeleste (ahol két emlékműre is bukkantam) és Ölbő. Ölbő után Sárvárnak igyekeztem, hogy a múltkoriban elmaradt emlékművet (aminek a létezéséről a hazatérésem után szereztem tudomást) pótoljam. Ez pedig nem más, mint a város északi részében lévő Sársziget utcai római katolikus templom főbejáratától jobbra eső, falba süllyesztett emléktábla. Sárvárt ezek után a Vátra mutató, nyílegyenesen északnyugatra tartó úton, a 88-as jelzésű főúton hagytam magam mögött. A mintegy tizenkét kilométeres távot hamar letudva Vátra értem, ahol a faluszéli parkban lévő krisztusos kőkereszt van emlékműnek átalakítva. Nemesbődön hat óra tájban jártam, s a fotózás után siettem tovább, mert érződött az alkony közelsége. A Szombathelyhez tartozó, egykor önálló Zanaton hiába keresgéltem, csak az időmet vesztegettem, így aztán, épp csak érintve a a nagyváros északi peremét, Vassurányba indultam. A következő településeken: Salköveskút, Vasasszonyfa, Vasszilvágy átlagos emlékművek kerültek elém. Némi üdítő kivételt a szépen felújított kastéllyal rendelkező Acsád jelentett, ahol a kastéllyal szemközti parkban látni azt az emlékművet, aminek a tetején egy megkopott "Szent György a legyőzött sárkánnyal"-kőfaragás látható. A kő kopottságából és a faragás stílusából következtetve nem lehetetlen, hogy a talapzat és a kisméretű szobor annak idején a kastélyparkot díszítette, s onnan került át ide. Utoljára Meszlen maradt, ahol a templom falán lett meg az elmosódott feliratozású emléktábla. Háromnegyed nyolcra járt, a fényviszonyok egyre rosszabbak lettek, igyekeznem kellett éjszakai szállás után nézni. Autóm és magam számára az éjszakai táborhelyet végül a Kőszegpatyra vezető út mentén húzódó tarló és egy sűrű bokorsor találkozásánál leltem meg, ahonnét, amíg egészen be nem sötétedett, szemmel tarthattam a Kőszeg és Sárvár közötti, tőlem kétszáz méterre húzódó főút lanyhuló forgalmát. Azonban a fáradtság végül diadalmaskodott, éjfél felé a forgalom csaknem megszűnt, úgyhogy maradt néhány órám a tényleges pihenésre. Amúgy aznap 56 újabb emlékművet fotóztam, miközben 317 kilométert autóztam.

  Harmadik nap, augusztus 16., péntek. Ilyen alkalmakkor, vagyis ha belelendülök az utazásba, egyszerűen nem tudok a fenekemen pihenni. Ezt azért bocsájtom előre, mert a pénteki első falu megtekintése, illetve a temetőben megtalált emlékmű megörökítése pontosan hat órakor történt. A faluban, azaz Kőszegpatyon még semmi sem mozdult, mindenki pihent, aludt a maga langyosra fingott szobácskájában, a maga csúnyán izzadó felesége/férjura testmelegétől párolgó ágyneműk között. Derűs, szép reggel volt, különösen a néma temetői díszletek között csámborogva. Pusztacsó egy köpésre van innen. Amikor a kelő Nap vérvörösen rávetülő fényében megpillantottam a templom előtti kis főtér giccsparádé emlékművét, a meglepetéstől a szívem kihagyott egy ütemet. Mintha egy gazdag cigányok által lakott falu elöljárósága elhatározta volna, hogy ugyan semmi közük a magyarok háborúihoz, ettől függetlenül virtusból megmutatják a parasztoknak, miként kell tisztességgel főt hajtani a nagy elődök emléke előtt. Pedig Pusztacsón szentség, hogy fia cigány nem él, akkor viszont az ittenieknek van orbitális ízlésficama. Nemescsó legalább régi obeliszkkel mutatkozott be, Tömörd pedig a spórolós falvakra jellemző, pár ezresből kijövő kis emléktáblával a templom falán. Csepreg egy egészen más eset. Mindig előre tartok a közepes vagy annál nagyobb méretű városkáktól, városoktól, mert zavar a lassabb tempóban élő falvakétól nyüzsgőbb forgalom, amiben forgolódva kettős próba elé néz az ember: egyrészt az idegen környezetben fokozottan ügyesen kell közlekedni, nehogy menet közben odategyem a járgányomat a másé elé, másrészt a maradék figyelmemet az ismeretlen helyen lévő emlékmű felkutatására kell fordítanom. Aki csinálta már a kettőt egyszerre, ráadásul hatékonyan, hibátlanul, az tudja, miről beszélek. Mi több, nem elég, hogy sejtelmem sincs, hol keressem, még arról sem tudok, hogy amit keresek, az hogyan néz ki? Emléktábla, szobor, obeliszk, avagy sehol semmi? Igazság szerint az idők folyamán azért kialakult valami koreográfia ezen a területen, s ha csak nincs óriási balszerencsém, a főtéren, a templom környékén, a templomban, valamely köztéren, a polgármesteri hivatal közelében, de legalább a temetőben meg kell lennie a keresett alkotásnak. Így volt ez Csepregen is. A lehető legbeváltabb helyen, a templomtól kőhajításra húzódó nagy főtéren, kiválóan látható helyen ott volt a kétalakos, meglehetősen nagy, két embernél is magasabb emlékmű. Az ügyes kezű szobrász egy sebesülten fekvő (haldokló?) katona felett áldó kézmozdulattal álló Krisztust alkotott, méghozzá hibátlan arányokkal, közérthető mondanivalóval. A jelenet, bár befejezett, egyáltalán nem színpadiasan merev; egyszerre van jelen az elesett férfiú, s vele az elvesztett háború miatt érzett szomorúság, ugyanakkor Jézus mozdulata nem csak áldást oszt, de a feltámadás, az újrakezdés hitét is sugalmazza. Az újrakezdését, ami talán sikerbe torkollik. Ránk férne, örök vesztes magyarokra. Bük település innen egy iramodásra van, s bár Csepregnél kisebb helységről van szó, nem is olyan sokkal kisebb, különösen ha hozzávesszük a messze földön ismert fürdője környékén kialakult településkezdeményt. Bükön a városkát hosszában átszelő főutca egyik oldalát hosszan kíséri egy nagy méretű, rendezett park. Ennek a parknak az egyik népszerű sétánya mentén, az imént említett főutcától legfeljebb húsz méterre magasodik a túl romantikusra sikerült szoborpárost tartó talapzat. A romantika túlburjánzása a szobrászatnak ebben a háborús témájú szegmensében nem szerencsés, mivel az alakok hajlékony, mondhatni kecses mozdulatai (ahogy például a sebesült katona a barokkos nőideált megtestesítő Hungária vagy Hunnia asszony karjaiba omlik) kissé nevetségessé, legalábbis hiteltelenné teszik a megidézni szándékozott nemzeti tragédiát, a súlyosan sebesült honvédban megtestesülő vesztes nemzet tragédiáját. Ezek a bálba való, palotás táncolásakor nyilván sikkesnek számító bájolgások, ha háborús emlékművön kísértenek, ugyanúgy kedvét szegik az embernek, miként a pusztacsói tömény giccs, de nincs mit tenni, a megrendelő fizet, a művész pedig - lehet, hajlama ellenére - teljesít, és meghasonul önmagával. Büköt északra elhagyva egy hosszú, magányos bekötőúton Lócsra érkeztem. A szűkös kis templomkertben unalmas, nem régen készült emlékművecske árválkodik. Innen kifutottam a parányi, semmi érdemlegeset nem mutató Iklanberénybe. Annyi haszna volt a máskülönben meddő menetnek, hogy a két település közti nagy terjedelmű kukoricásból gazdagon szedtem a pesti galambjaimnak. Hadd egyenek egy jót életükben. Visszajőve Lócsra, innen most Simaságnak fordultam. Itt már érdemesebb volt megfordulnom, hiszen a főutca (ami egyben a Sopron és Sárvár közötti 84-es főút) járdáját kísérő alacsony bokorsorba egy hármashalmot idéző, kettős kereszttel megfejelt emlékmű volt betagozódva. Az elesettek emlékműve, miként a nevek alá vésett, némileg archaikus nyelvezetű szöveg tudósít, egyben országzászlónak is készült. "Ezen Országzászló hirdesse örökké törhetetlen ragaszkodásunkat Nagy-Magyarországhoz, és a hősi halált haltak emlékét. Állíttatta a Levente Egyesület 1934." A következő falu Újkér névre hallgat. Mielőtt egyáltalán nekiláthattam volna az itteni emlékmű felkutatásának, megálltam az út melletti két parasztház mögötti kis utcában, mert a közös telken, szorosan egymás mellett álló, együvé tartozó épületek előtti padokon, állványokon, s a házak által közrefogott udvaron rengeteg, népi motívummal díszített kancsó, korsó, tál és egyéb eladható fazekasmunka volt kiállítva. Gondoltam, veszek az asszonynak valami madárlátta vásárfiát az innen, a Pesttől oly távoli Sopron vármegyéből származót. (Az előző falu, Simaság még Vashoz tartozott.) Végül, miután a gazdag választék egészen elbizonytalanított, tanácstalanságomban mobilon egyeztettem az otthon épp a konyhában sütő-főző Anikómmal, aki végül rávett, hogy valami olyasmit vásároljak, aminek hasznát látni a konyhában. Például tányérokat. Jó. Összesen 8200 forintért vettem két mély, levesnek való, s két laposabb, főételek tálalására szolgáló zöld mázas, szépen és visszafogottan díszített tányért, amiket, mióta hazahoztam őket, rendszeresen használunk is. Magyarán ettünk belőlük, hiszen azért vannak. A gondosan becsomagolt, több réteg papírba tekert cserepek a csomagtartóban elhelyezett pokrócok közé kerültek. Ezek után ideje volt más ügyben is körülnéznem Újkéren. A templomot éppen felújították, a belsejében jószerével csak a csupasz falak voltak láthatók, de egy félhomályos zugban felfedeztem a festékpöttyök elől nejlonnal letakart fekete emléktáblát. A munkások voltak olyan rendesek, hogy a kedvemért leszedték a védőfóliát, amíg vakuval készítettem pár képet. Következett Nemeskér, ahol ugyancsak a templomban, ezúttal a toronyalja kis csarnokában lett meg az emléktábla, aztán egy bal letérővel a főúttól három kilométerre eső Egyházasfaluba értem. Ez, csakúgy, mint a következő Sopronhorpács, nem tartogatott meglepetést, mind a két településen átlagos kinézetű munkába botlottam. Hanem, amint Und főutcájának bal kanyarulatában megláttam a helyi emlékművet, elégedetten nyaltam meg a szám szélét. Kétalakos, kőből faragott régi alkotás került elém, magas talapzatra állítva. A két katona mögött kettős kereszt zárja a látványt. A talapzaton körben elhelyezett névtáblák tanúsága szerint vegyes lakosságú faluban jártam, mivel a nagyjából azonos arányban képviselt horvát és magyar nevek mellett feltűnt jó pár, német eredetre utaló vezetéknév is. Zsirán van egy messze földön nevezetes kastély, amit legnagyobb sajnálatomra ki kellett hagynom a látnivalók sorából, de hát ez az egyik hátulütője annak amit csinálok, hiszen egy fenékkel két (vagy több) lovat képtelenség megülni. Vagy teljes erőbedobással ezzel, vagy a másikkal foglalkozom, de a kettő együtt igen nehézkesen valósítható meg. Én már régen letettem a voksom az emlékművek mellett, tehát (általában, mert azért vannak kivételes esetek) részleges vakságban szenvedek, ha az egyéb nevezetességekről van szó. Még így is kérdés, lesz-e elég időm vállalásomnak legalább a nagyját teljesíteni? Gyalóka után Szakony következett, ez utóbbiban ismét figurális munkára leltem a templommal szembeni talapzaton strázsáló kőkatona "személyében". Répcevis helyén hajdanán két önálló falu létezett: Káptalan- és Nemesvis, ezek egyesüléséből keletkezett a mai település. Peresznye és Horvátzsidány meglátogatását követően Ólmod jött sorra. A település valójában a mai napig horvát többségű falu, s egyike azon helységeknek, amit a trianoni békediktátum Ausztriának ítélt. A történelem azonban másként akarta, mert a Nyugat-Magyarország jó részének elcsatolása kapcsán többször szóba hozott Rongyos Gárda fegyveres ellenállása és a soproni népszavazás ránk nézve kedvező eredménye ezt a falut is megtartotta Magyarországnak. Kőszeg történelmi belvárosa olyan, mint egy mesebeli díszlet. Tornyok, csúcsok, vén házak, szép köztéri szobrok, gondozott sétálóutcák s virág mindenfelé. Egy nap kevés lenne a bejárásához, s nekem ennél jóval kevesebb idő állt rendelkezésemre, hogy felfedezzem azokat a helyeit, templomait, tereit, ahol emlékműfélére bukkanhatok. Végül is megelégedtem azzal a kettővel, amelyek közül az egyik az evangélikus templom belsejében márvány emléktábla formájában jött a képbe, a másik, az ismertebb pedig az úgynevezett Hősök kapuja boltíve alatti nagy méretű márványtáblában, illetve e felett mozgalmas hadi jelenetet ábrázoló reliefben öltött testet. Kőszegről déli irányban kikeveredvén, először Cákon és Kőszegszerdahelyen jutottam túl, aztán Velem következett, ahol egy amolyan falusias kivitelezésű, ám ettől roppant kedves Hősök kapuja másolat felfedezése lett a jutalmam. Bozsok emlékművének tetején egy alig méter magasságúra készített katonafigura áll. Kőszegdoroszlón fából faragott, igencsak népies alkotást találtam, Lukácsházán a templom árkádsora alá rejtették a hősi emléktáblát. A térképen manapság Gyöngyösfaluként jelenik meg az a mostanra összevont két település, amely az első világháború éveiben még önálló közigazgatással bírt: Ludad illetve Seregélyháza. Mindegyiknek van saját emlékműve, a ludadi figurális, a seregélyházi obeliszk. Nagyjából hasonló a helyzet a soron következő Gencsapátival is, ez is két faluból alakult ki: Gyöngyösapátiból és Nagygencsből. Innen jutottam ki a kissé félreeső Perenyére, ahol a templom előtti téren egy átlagos obeliszkre leltem. Visszajutva a 87-es főútra, tövig nyomva a gázt siettem tovább, mert még rengeteg állomás volt előttem. A közeli Szombathely városát északnyugatról ívben elkerülő úton hamar abba a Toronyba értem, ahol a nyáron - pár héttel korábban - traffipaxszal lefotóztak, s a gyorshajtásért kaptam egy tízezer forintos büntetést. Ebből a faluból nyílik út az egykor szintén önálló Ondódba, amelyet nem tudom mikor, de jóval a világháború után egyesítettek Toronnyal. Így Ondód ma Torony déli részének számít, de még önálló korából megmaradt a turullal díszített tömzsi obeliszkje, amit valami rejtélyes okból kifolyólag vasúti kőkerítéssel fogtak közre. Az ondódi úttal lényegében kifújt a Kapuvár-Sopron-Kőszeg-Szombathely és Kisalföld vonalon tervbe vett kirándulások sora; itt már minden községet és várost lejártam, ideje volt odébb állni egy házzal. Tehát fogtam magam, és Vas megyei Szombathelytől elkocsikáztam egészen Zala megyéig, hogy a Zalaszentgrót melletti Csáforddal újabb, eddig meghódítatlan terület felfedezésébe kezdjek. Még aznap bejártam Zalakoppányt, Kallósdot, a Kehidából és Kustányból összeállt Kehidakustányt, Zalacsányt, Tilajt, Ligetfalvát (ami régebben Zalanémetfalu névre hallgatott), Padárt és Bezerédet. Bezerédnél épp este nyolcat mutatott az óra, s úgy gondoltam, a napi hajsza után ideje megérdemelt pihenőre térni. A falu melletti szántó és bokros találkozásánál, az errefelé bőven termő kistelepüléseket egymással összekötő vékonyka aszfaltúttól mintegy harminc méterre leparkoltam. Csend és nyugalom vett közre, az úton jó, ha tíz percenként elsuhant egy-egy kései autó, egyre több csillag gyúlt a sebesen sötétedő égbolton, s telihold ígérkezett. Meg jó hideg éjszaka, úgyhogy bekészítettem a két vastag pokrócot, magamra zártam az ajtókat, felhúztam az ablakokat, s jó éjszakát! Fél három tájban a hidegre ébredtem, s hogy ne fagyjak át, beindítottam a motort, s amikor az melegedni kezdett, bekapcsoltam a finom, meleg fűtést. Az álom egészen kiment a szememből, s a szinte dühödten világító telihold fényében növekvő gyanakvással figyeltem az úton távolból közeledő, hol lassító, hol gyorsító kocsit, aminek oldalra pásztázó fényszórói mintha kerestek volna valamit a közeli földeken, legelőkön, réteken. Mindjárt eszembe villant a Miskolc melletti eset, amikor pisztolyt rám szegező rendőrök vertek fel legszebb álmomból, s valami hetedik érzék azt súgta, ezek miattam kutatnak az éjjeli határban. Nem tudtam volna okát adni, miért keresnek épp engem, hiszen nem tettem semmi rosszat, mindössze szerettem volna nyugodtan pihenni a saját kocsimban, ám a kisördög már befészkelte magát a gondolataimba. És, mit tesz Isten, amint a terepjáró a kocsim vonalába ért, egyből lekanyarodott az aszfaltútról, rá a döcögős földbuckákra, s meg sem állt, míg mellém nem ért. Ekkor már minden rosszra felkészülve vártam, mi sül ki ebből? A pokrócokat félrehajigáltam, a döntött ülésből egyenesbe tornásztam magam, s a gázpisztolyt a kezem ügyébe helyeztem. Az újnak látszó terepjáróból két puskás fazon szállt ki, egyikük, kétcsövű mordályt szorongatva, odajött az ablakomhoz, amit addigra félig leeresztettem, a másik, szintén puskával a kezében, az álló kocsijuk mellett cigarettára gyújtva várt. A hozzám igyekvő ember udvariasan jó estét kívánt, majd bemutatkozott, hogy ő és a társa ilyen meg olyan vadásztársaságnak vagy minek a járőrei, s azért vannak itt, mert a tőlem légvonalban száz méterre lévő magaslesen ücsörgő vadásztól bejelentés érkezett hozzájuk, hogy órák óta egy gyanús autó parkol a mező szélén, közel az őzek vadcsapásához. Kérdeztem a pasast, mitől gyanús a kocsim, attól, hogy semmiféle gyanúra okot nem adva egy helyben áll, vagy csak arról van szó, hogy az a bizonyos bejelentő ürge unatkozik, és felesleges mószerolással üti el az időt? Ő azt nem tudja, de kötelesek kivizsgálni minden bejelentést, úgyhogy, mivel hatósági embernek számít, kéri az irataimat. Mivel minden rendben találtatott, két perccel később barátsággal váltunk el egymástól, ő és a társa, ahogy jöttek, eltűntek az éjszakában, de bennem maradt a tüske, hogy már a saját autómban sem hagynak békén, pedig a légynek sem tudnék ártani. Amíg nem akarok. De ahhoz sok mindennek kell történnie, hogy akarjak, s most egy feltétel sem állt fenn. Még jó, hogy viszonylag közel volt a hajnal, mert álom nem jött a szememre. A kora reggeli derengésben hiába nézegettem az említett magasles felé, azon már senki sem ült, de talán jobb is ez így.

 

  Vége a századik résznek