ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                  írta Miski György

 

                                 Százegyedik rész

 

  (Tizenötödik kötet) Egy (folytatás):

 

  Negyedik nap, augusztus 17., szombat. A reggel lejárt falvak egyike sem okozott meglepetést, mert vagy új és unalmas, fantáziátlan emlékművekkel találkoztam, vagy régiekkel, de azok is a gyengébb kategóriába tartoztak. Gyűrűs, Nagykapornak, Nemesrádó, Nemeshetés, Nemessándorháza és Nemesszentandrás tartozik ebbe a körbe, s egészen Pölöskéig várnom kellett, míg tetszetősebb monumentumra bukkantam. Utána ismét nagyobb szünet, mert Zalaszentmihály, Zalaigrice és Szentpéterúr sem vitte túlzásba a hősökre való méltó emlékezést, s végre a katonafigurás, klasszikus emlékműves Pacsának kellett érkeznie, hogy némi megbocsátás generálódjon a lelkem mélyén. Zalaszentmártont, Dióskált, Esztergályt (Esztergályhorvátit) és Zalaapátit csak a rend kedvéért említem, miként Gétye emlékművétől sem ájultam el, viszont itt történt valami egyéb említésre méltó dolog. Gétye látogatása után ugyanis Bókaházára akartam eljutni, s ezt vagy nagy kerülő révén, ámde tükörsima országúton, vagy a térképen sokadrangú útként, vékony fekete csíkkal jelzett ismeretlen útvonalon tehettem volna, ami lényegesen rövidebbnek ígérkezett az országúti kerülőnél. Ugyanakkor kockázatosabbnak látszott, mert ilyen fekete vonallal a nagyon rossz állapotú földutakat szokták jelölni, aminek a tényleges állagáért a térkép készítője nem vállal felelősséget, használatra pedig csak erős fenntartásokkal tartja alkalmasnak. Miután a gétyei emlékművel szemközti ház körül tevékenykedő gazdánál érdeklődtem erről a számomra ismeretlen, ám rövidebb útról, megnyugtatott, hogy nem annyira vészes, mint gondolom, és bonyolult magyarázatba kezdett, hol és merre kanyarodjak, milyen tájékozódási pontot látok majd jobbról és balról, s véletlenül se amarra, hanem emerre forduljak az erdőszéli vadászlesnél. Végső megnyugtatásul hozzáfűzte, ő és néhány falubeli ismerőse gyakran használják ezt az utat, ha Bókaházára sietnek. Némileg zúgott a fejem a jóakaratú, részletes útba igazítástól, de bátran nekivágtam, gondoltam, legfeljebb visszafordulok, ha úgy ítélem meg a helyzetet. Utólag azt kell mondjam, csodák csodája, hogy a szántások és elhagyatott erdők szélén kanyargó földúton viszonylag simán elértem Bókaháza határát, de nem tévedtem el, s elértem. Az utolsó szakasznál egy erdővel közrefogott, magas dombtetőről ráláttam a mélyen alattam húzódó településre. Innen már nem volt visszaút, csak előre. Igen ám, de a hátralévő távot, ami a falu széléig légvonalban legfeljebb ötven métert jelentett, egy sosem látottan meredek, száraz homokkal kibélelt lejtőn kellett megtenni. A meredély széléhez érve megállítottam a kocsit, kiszálltam, és félve néztem az előttem tátongó mélységet, ahová, mondom, nem volt választásom, muszáj volt belavíroznom az autót. Úgy tűnt, fejreállás nélkül nem úszom meg az esetet, s már erősen bántam, hogy nem a biztonságos országúti kerülőt választottam. Sóhajtva ültem vissza a kocsiba ("Ave, Caesar, morituri te salutant"), s igen óvatos manőverezéssel belefogtam a leereszkedésbe. Azonban hiába a lassú menet, hiába a folyamatosan féken tartott láb, a csúszós homok gyakran megtréfált, s a kocsi mintha jégre szaladt volna, magától elindult erre vagy arra, de nem oda, ahová szerettem volna. Végül, miután kínomban vizesre izzadtam az összes ruhámat, leértem a meredek aljába, és nem fordult az oldalára, nem állt a feje tetejére a Renault! Ha fizetnének, akkor sem tenném meg még egyszer azt az utat. Bókaházán legalább szép emlékművet találtam, ami flastromként szolgált az izgalomtól szétzilálódott lelkemre. Gyülevész, Zalaszentlászló, Sénye és Zalaudvarnok után Vindornyaszőlősre jutottam, ahol bámulatosan szépen kifaragott, széttárt szárnyú, hatalmas méretű turullal díszített emlékművet találtam. Nemesbük és Vindornyafok után Karmacs jött, ahol újfent egy klasszikus alkotással hozott össze a szerencse: magányos kőkatona a templom előtti virágos tér közepén. Egyre közeledve Keszthely városához és a Balatonhoz, előbb Rezi, aztán Cserszegtomaj két része: Cserszeg és Tomaj következett, majd Zalaszántó, végül az Alsó- és Felsőzsidből kialakult Várvölgy után beestem Keszthelyre. Egy utcán megszólított férfitól tudtam meg, hogy a tudománya szerint egyetlen helyi emlékmű a temetőben található, oda azonban eléggé bonyolultnak tűnt eljutni. Felajánlotta, hogy ha velem jöhet (ugyanis dolga volt a temetőhöz közeli vasútállomáson, ahová igyekezett), szívesen elkalauzol. Jobbnak láttam igénybe venni a segítségét, mert a város délutáni csúcsforgalmában elvesztem volna. Egykettőre elértük a temetőt, ahol utasom egészen az emlékműig kísért, majd elbúcsúzott és sietett a dolga után. A magas obeliszk és a mellette húzódó parcella kőkeresztjeinek fotózása öt perc alatt megvolt, aztán futás a talán tizenöt kilométerre eső Hévízre. Augusztus közepén túl voltunk, de a nyár még javában tombolt. Hőség, hőség és hőség. Meg rengeteg ember, kiváltképp külföldiek az utcákon, rengeteg autó a város útjain. Nem maradt időm és terem az emlékmű utáni bámészkodásra, annyira figyelnem kellett, hogy az észvesztő forgalomban nekem ne jöjjön valami elbambult sofőr. Csoda, hogy kijutottam a ma már Hévízhez csatolt, egykor önálló Egregybe, mert legalább ennek az emlékművét sikerült megörökítenem. Hévízről úgyszólván menekültem, egészen a kőhajításra eső Alsópáhokig, ahonnan Felsőpáhokra, onnan Sármellékre jutottam. Sármellékről, ahol a település szélén egy hihetetlenül sematikus alkotást bírtam begyűjteni, visszakanyarodtam Keszthelyre, s a nyár végi lázban égő városon keresztülhajtva Gyenesdiáson bukkantam elő. Ennek hiába van két temploma, az irdatlan zajjal járó, szakadatlan forgalomban egyik közelében sem tudtam parkolóhelyet találni, úgyhogy mentem tovább Vonyarcvashegyre, itt legalább megállhattam a templommal szemközt. Azért itt, mert az esti misére készülő, szélesre tárt ajtajú templom előtti kis térségen ott emelkedett a krisztusos kőkereszttel ékesített, réginek látszó emlékmű. Aznap ez volt az utolsó fotózandó monumentum, aztán siettem, hogy napnyugta előtt alvásra alkalmas parkolóhelyet találjak. Nem volt egyszerű dolog, s végül a Balatontól kissé távolabb, Nemesvitától északra, a forgalmas 84-es főúttól alig öt méterre, egy éjfélig nyitva tartó vendéglő murvás parkolójában állítottam le az autót. Hát, mit mondjak? Ha eddig nem tudtam volna, itt hamar megvilágosodok afelől, hogy a szenvedésnek több változata és több fokozata létezik. Én azon a borzalmas éjszakán jó néhányat megjártam, aludni alig tudtam, pihenni meg végképp nem. Megváltás volt a derengő látóhatár hajnali látványa.

  Ötödik nap, augusztus 18., vasárnap. Elsőként az egy-két kilométerre lévő Nemesvitán próbáltam szerencsét, ám ám a dolog, minden erőbedobásom ellenére, nem jött össze. Viszont méterről méterre megismertem a rengeteg szép házzal megtűzdelt falucskát, miután szegről-végről bejártam minden utcáját. A másodikként sorra kerülő Balatonedericcsel jobban jártam, mert itt, a falu főutcája mentén egy elkerített hősök parkjára leltem, központi részén magas obeliszkkel, mellette betonkeresztek erdejéből álló katonai temetővel. A fotózás után a szemközti ABC-ben megvettem aznapi reggelimet, ami - vidékjáró körútjaimnak úgyszólván magától értetődő velejáróiként - egy zacskó gagyi kakaóból és négy vagy öt üres kifliből állt. Külön mindkét összetevő íztelen, viszont a számban összekeveredve eléggé finom kaja jön ki belőlük. Balatonedericset a három Lesence előnévvel kezdődő település felkeresése követte, sorrendben: Lesenceistvánd, Lesencefalu és Lesencetomaj (régi nevén Lesencenémetfalu). Értékes anyagra, egy templom mellett álló öreg emlékműre, tetején elnagyolt, rusztikus, ugyanakkor kicsinyített méretű kőkatonára Lesenceistvándon leltem. Lesencefalu átlagos, unalmas alkotással bosszantott, míg Lesencetomajon egyáltalán semmilyen alkotás nem várt rám. Most Tapolcát vettem célba, ahol csak nyugatról keletre haladva áthajtottam, hogy felkeressem a tőle hat-nyolc kilométerre, keletre fekvő Diszelt. Megint egy hajdan önálló faluba értem, ami azonban a későbbiekben beolvadt Tapolcába. Diszelen a falu központjában, elkerített részen egy vörös talapzatra állított, fémből öntött magányos bakát fényképezhettem. Innen visszatértem Tapolca központjába, ahonnan Hegyesd és Monostorapáti jött sorra. Majd megint Tapolcán találtam magam, s most délnek fordulva Raposka és Hegymagas következett. Mindenhol izgalommentes emlékművek fogadtak, még Szigligeten is, noha ettől a helytől többet vártam. Badacsonytördemic régebbi neve Nemestördemic volt, s a falut elérve a Balaton-felvidék bortermelő körzetének sűrűjébe értem. Tördemiccel kicsit megjártam, mert a központban található iskola parkjában úgynevezett falunapot tartottak, ami útlezárásokkal, elterelésekkel járt. Az egyik fontoskodó polgárőrtől megkérdeztem, merre találom az itteni emlékművet? Az illető valami képtelen helyre irányított, a meredek és vészesen szűk, kanyargós kis szerpentinen a közeli hegyoldal magasabb részein megtelepedett villák és milliomosok számára épített egyéb nyaralóházak közé. A felvezető úton két autó nem fért volna el egymás mellett, ezért körülbelül ötven méterenként kissé kiszélesítették az aszfaltot, hogy ha két járgányt itt hoz össze a sors, esélyük legyen tovább haladni. Igaz, innen gyönyörű rálátás nyílt nemcsak a Balatonra, de a Bakony sűrű erdőktől sötétlő halmaira is, mindazonáltal nem ezt kerestem. Nem csekély nehézségek árán visszaereszkedve a faluba, kiderült, az emlékmű pont ott van, ahol a falunapot tartják, vagyis az iskola kertjében. Szidtam az időközben köddé vált polgárőrt, mint a záporeső, remélem, most is csuklik az anyjával együtt. A sok bográcsozótól, nyílt lángon szalonnát és egyéb finomságot sütő embertől, az eladásra váró vásári portékáktól roskadozó asztalok tömegétől alig fértem a vörös terméskőből készült, érdekes kialakítású monumentumhoz. Minden mozdulatomat ötven szempár leste, hiszen idegen voltam köztük, ők pedig nyilván alaposan ismerték egymást. Nemesgulácson a templom homlokzati falán lett meg az öreg márványtábla. Kisapátiban a főút melletti emlékparkban állt a két világháború összevont emlékműve. Badacsonytomajon megint valami nagy vallási hepajba szaladtam bele a templomnál, amitől alig tíz méterre, a belső főbb útvonalak találkozásánál kialakított kis járdaszigetből magasodott ki a talapzatra állított katona. Ábrahámhegynél, mialatt a szédítő hőségben kényszerűen araszoltam a parthoz közeli út bedugult forgalmában, egy nagyon friss, legfeljebb néhány éves emlékmű vonta magára a figyelmemet, Kővágóörsön ugyanakkor az eseményhez méltó megjelenésű Hősök Kútja vívta ki az elismerésemet. Az utoljára maradt Zánkán a templom belsejében, a karzatra vezető meredek lépcsősor mellett leltem rá a falba süllyesztett emléktáblára. Ezzel véget is ért ötnapos kiruccanásom, s a déli nagy hőségben az ilyenkor mindig reménytelenül távolinak érzett Pestnek indultam. A délután közepére már itthon voltam, s a szeretteim körében fogyaszthattam el a kései ebédet, vagy a korai vacsorát. Az egész kirándulás, amely különös vegyüléke volt a vesszőfutásnak, az élvezetes országjárásnak, a pihentető élménygyűjtésnek, és a beteges kötelességtudat alázatos kiszolgálásának, csaknem 1600 kilométert tett ki, mialatt 186 újabb emlékművet gyűjtöttem be. Ennek a menetnek a végén már 2440 emlékmű fotójából állt a gyűjteményem.  Kelt 2013.09.08.-22.

 

  (Tizenötödik kötet) Kettő:

 

  Három hét telt el a fentebb vázolt utazásom óta, amit a Nyugat-Dunántúlon tettem meg, s szeptember 11-én, szerdai napra esett, újabb nagy menetre indultam, a változatosság kedvéért most az Alföld irányába. Mielőtt belefognék ennek a történetnek a taglalásába, meg kell említenem az ezt megelőző hétvégén, konkrétan szombaton (szeptember 7-én) teljesített kisebb kört, ami összefüggött a pár nappal később kezdődő alföldi úttal. Ugyanis, hogy szerdán majd korán tudjak indulni, előző szombaton lejártam azokat az útba eső településeket, amelyek sora Soroksártól Dunaharasztin át Áporkáig, majd onnan át a Csepel-szigeten fekvő Ráckevéig, s ismét a Duna bal partján Dömsödig, onnan le Szalkszentmártonig, onnan Tass és Kunszentmiklós érintésével Kunpeszérig, majd Gyónon és Alsódabason át Ócsáig, s tovább Alsónémediig, onnan Üllőig, s visszatérve Pestre Rákoscsabáig, illetve a vele szomszédos Rákosligetig tartott. Ezeken a helyeken a világháborús emlékművek gyűjtésének kezdeti szakaszában már jártam, de így, utólag többek esetében nem találtam kielégítőnek az emlékműfotók minőségét, volt, ahol a mennyiséggel támadt bajom. Szombaton tehát azért dolgoztam előre, hogy időt takarítsak meg, s ne szerdán, mindjárt az indulást követően bajlódjak, sok időt elfecsérelve, ezekkel a javításra vagy kiegészítésre szoruló alkotásokkal. A dolog pikantériája, mondhatni előre nem látott szépséghibája lett az útra magammal vitt Anikómmal való menet közbeni összezördülésünk, ami azt eredményezte, hogy valahol Dunavarsány környékén visszafordultam a kocsival, és a meglepett Anikómat, minden könyörgése ellenére szépen visszafuvaroztam a Tábornok utcai ház kapujáig. (Tavaly szeptemberben történt egy hasonló eset, amikor Szatmárban, közelebbről Csarodán nyaralva, egy reggel elindultunk a környék bejárására. Aztán Anikóm ott is hasonlóképp eleresztett valami meggondolatlan mondatot, aminek az lett a következménye, hogy Lónya határából visszafordultam a szállásul szolgáló csarodai vendégház felé, a kapuban kitettem az én elképedt drágámat, és azonnal visszafordultam Lónyára.) Itt a motyójával együtt kiraktam, én pedig szó nélkül ismét útnak eredtem, ezúttal zavartalan magányban. Dunavarsányt újból elhagyva felvettem a fényképezés egy órával korábban elejtett fonalát, s már Majosházára, illetve utána a felsorolt településekre nyugodt hangulatban, ha úgy tetszik, felszabadultan estem be. A bő félnaposra sikerült túrából a délután közepére értem haza, s miután mindkettőnknek volt ideje megemészteni reggeli veszekedésünk kiváltó okát, úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. A tanulság számomra ebből annyi, hogy az autós kirándulásoktól megcsömörlött, az unalomtól és az utazással járó kényelmetlenségektől eléggé undokká, ingerlékennyé váló kicsimet a továbbiakban nem szabad magammal vinnem, és akkor megtakarítok magamnak egy jókora kerülőt.

  Első nap, szeptember 11., szerda. Ennyi felvezető gondolat után rátérek a lényegre, a szerdával kezdődő, szombat délutánig tartó, tehát négynapos autózás leírására. Mivel ilyen ügyesen előre dolgoztam, egy rakás helyen meg sem kellett állnom, ahogy a Pestről kivezető 51-es főúton dél felé tartottam. Szalkszentmártonnál letértem Szabadszállás felé, onnan pedig becéloztam magamnak a terjedelmes homoki szőlőültetvényekkel körbevett Izsákot. Ide megint csak az imént említett okok miatt kellett benéznem, vagyis azért, hogy javított és nagyobb példányszámú felvételt készítsek arról a kettős katonaalakról, ami a főtéri promenád mellett látható. Borult, nyirkos, kevéske esőpermetet szitáló reggel volt, de a fotózáshoz elegendő fény állt rendelkezésre. Nagyon odafigyeltem a beállításokkal, nehogy újabb hibát kövessek el, hiszen egy alkalommal még luxus, ám belefér visszatérni valahova, de többször már pazarlás, tehát nem. Tucatnál több felvétel készítése után visszaültem a közeli parkolóban hagyott kocsiba, és tovább mentem Páhi felé. Itt, a falu legnagyobb közparkjában, a polgármesteri hivatal tőszomszédságában újabb kori, nem igazán fantáziadús alkotás fogadott, de reméltem, idővel találok ennél jobbat is. A kicsiny Kaskantyút, ami a világháború alatt és egy ideig utána még alighanem tanyaként tengődött, feleslegesen látogattam meg, de Soltszentimrén már megint találtam valamit, ha a mérete és egyszerűsége miatt nem is tekinthettem az év felfedezésének. Mindenesetre egy első világháborús emléktáblát volt szerencsém látni a templomkertnek a falu főutcája felé eső végében. A krisztusos kőkereszt alsó, vastagabb részébe tagozódott márványtábla felirata meglehetősen lakonikus: "A világháborúban elesett szentimrei hősök emlékére 1914-19". Az elesettek neveinek felvésésével nem bíbelődtek a jó falusiak, de a szerény emléktáblát is többre értékeltem a semminél. Csengődön hiába fordultam meg, semmit sem leltem, akárcsak a tízperces kitérőnek bizonyult Tabdin, ahová Csengődről fordult le az út. Az eredmény nélküli tabdi látogatást követően megint Csengődön voltam, onnan pedig kevés idő múltán elértem a kisváros méretű Akasztót. Anikóm volt kollégája, a Lajos király étteremből másfél-két éve kilépett Pisti szakács (aki sokat segített az Erdély CD-m bírósági perének pozitív végkimenetelében) ide költözött a feleségével. Pisti innen jár be a tíz kilométer távolságra eső Kiskőrösre, ahol valami népesebb közönséget kiszolgáló étterem konyháján ő az egyik főszakács. A kiterjedt településen csak második nekifutásra fedeztem fel a távoli templomtornyot, de amikor megláttam, tudtam, hogy nyert ügyem van, hiszen emlékeztem, hogy valahol az előtte húzódó parkban kell lennie az emlékműnek, amit ismét fotózni akartam, mert az első alkalommal (évekkel ezelőtt) méltatlanul kevés képkockát szántam rá. Végezve itt is, immár Kiskőrösre siettem, ahol a város szélén hamar megtaláltam az elhagyatott sétányon magányosan strázsáló kőkatonát, amelyet annak idején szintén sajnálatosan kevésszer fényképeztem. Gazdagon pótolva a pótolandókat, itteni dolgom végeztével Soltvadkertnek fordultam. Először nem is akartam itt megállni, az itteni kőkatonáról nem terveztem újabb fényképeket készíteni, s lendületből tovább hajtottam a városkától keletre fekvő Bócsára. Itt a faluszéli, gondozott temető bejáratának közelében lett meg a vörös téglából rakott kockaforma talapzatból kiemelkedő szürke obeliszk. A hősi halottak névsora a tömzsi talapzatra erősített márványtáblán látható. Bócsáról Soltvadkertre visszatérőben azonban mégis befordultam a büszke tartású katonát ábrázoló emlékmű terére, ahol előző nap valami régebbi jeles helybéli eseményhez kötődő vigasságot tarthattak, mert a tágas teret tarka sátrak tucatjai lepték el, némelyiket, mint a helyi tűzoltóság rikító színű nagy sátrát épp akkoriban bontották el a helybéli lánglovagok. Az emlékmű újabb megörökítése után Soltvadkertről most délkeleti irányba indultam, ahol a térkép jelzése szerint Tázlár falu fekszik. Tázlárról tudni kell, hogy a korábbi neve Prónayfalva volt, a központban megtalált első világháborús emlékművére kihelyezett kőtáblák középső tagján is ez az elnevezés fordul elő. Tázlárról átvergődtem a két kőhajítás hosszú Pirtóra, de miután a polgármesteri hivatal közelében megláttam a falu 60 (vagy 40?) éves alapítása előtt tisztelgő márványlapot, nem kutattam tovább világháborús emlékmű után. Pirtóról megint a szőlőtermesztéséről, taváról, és a tó körül kiépült, népszerű üdülőövezetéről ismert Soltvadkerten találtam magam, aznap immár harmadszor érintve a várost, ahonnan ezúttal Kecel felé távoztam. Kecelnél áttértem a Kalocsára vezető útra, s erről először a kicsit oldalt eső Öregcsertő miatt tértem le. Semmi különös, csak a nagyméretű iskolaépület melletti parkban egy új készítésű, sematikus emlékmű tiszteleg a két nagy háború katonaáldozatai előtt. Ezután Szakmár került sorra, ahol a csertőinél díszesebb kivitelezésű emlékmű várt egy szép virágos park középpontjába állítva. Szakmárból visszatértem a kalocsai úthoz, amin keresztülhajtottam, hogy aztán úgy három kilométerrel arrébb bezuhanjak Homokmégyre. Na, itt végre kellemes meglepetés ért, amikor a templom melletti szűk kertecskében rátaláltam a helyi emlékműre. Meglepetés, mert egyrészt nagyon ötletes elképzelés szülte az alkotást, ami egyszerre mindkét háború hőseinek emléket állít, méghozzá úgy, hogy az első és a második háború elesetteinek névsorát tartalmazó kőtáblákat keresztet formáló kivágás különíti el egymástól. Jól eltalált a választott betűtípus, amivel a neveket és egyéb szövegeket vésték a kövekbe, s végül meglepő az 1989-es felállításra utaló évszám is, hiszen az emlékmű egészében véve jóval régebbi hatást kelt. A soron következő Drágszélen a temetőig vitt az utam, itt egy krisztusos kőkereszt megvastagított tövébe ágyazták be a két háború hőseinek emléktábláját. Miskén pár éve ugyancsak jártam már, de, gondoltam, ha már ismét erre vetett a sorsom, nem árt további fotókat készíteni az aranyozott kőkatonáról. Ugyanez a helyzet állt elő Hajóson, ahol viszont ezüst, vagy inkább alumínium színben pompázik a fémből öntött baka. A Jánoshalmára vezető útról hiába fordultam le a kihaltnak tűnő, mindazonáltal meghökkentően nagy templommal bíró Kéleshalomra, ahol mindenféle emlékművet találtam, még szovjet hősit is, ámde első világháborúsat sem a köztereken, sem a kevés számú középületen, sem a temetőben. Jánoshalmán a néhány éve már letudott Kiskunhalasnak fordultam, mert a várossal kapcsolatban időközben olyan információhoz jutottam, hogy a Kossuth utcai Szilády református gimnázium előcsarnokának falán nagy méretű emléktábla van kihelyezve. Fél háromra értem oda, még tartott a tanítás. Épp két tanítási óra közötti szünetet foghattam ki, mert a csengő-bongó márványborítású folyosók kisdiákokkal voltak tele, akik közül nem egy - párosával vagy szólóban elhaladva mellettem - valami vallásos töltetű szöveggel üdvözölt, mint például: "Áldassék az Úr neve", vagy hasonló. Nem mondhatnám, hogy feltaláltam volna magam, mert lányos zavaromban idétlen sziasztokkal, szervusztokkal köszöntem vissza, jobb nem jutott eszembe. Végre kevés segítség révén megtaláltam a táblát, amit boldogan fotóztam, mert tényleg nagyon jól mutatott. Kijőve az épületből, betértem egy szomszédos pékségbe, ahol friss süteményt és kakaót vásároltam, amiket azonnal megettem, megittam az árnyas fák alatt hagyott kocsi langyos belsejében. Kiskunhalasról most a délre eső Balotaszállásra értem, ahol egyszerre kellemes és kellemetlen benyomás ért. Ugyanis az érkezésemet követő fél percen belül megtaláltam a buszmegálló mögötti park közepén álló, kőkeresztet formázó emlékművet, amelynek szerves tartozéka volt az előtte egy méterrel földre fektetett márványlap, rajta az elesett katonák neveivel. Ez volt a dolog pozitív része, a negatívot az emlékmű körül sündörgő, harsányan kiabáló tíz és tizenöt év közötti, nagyjából tucatnyi cigány gyerek jelentette, akik, mint két perc múlva kiderült, csak a környező kistelepülések közt cirkáló autóbusz érkezésére vártak. Ahogy a járgány beállt, egyszerre mind felugráltak rá, és síri csend borult az árnyas parkra. Igen, ez az üzenetértékű jelenet is jól példázza, milyen lehetne a világ ricsajozó cigányok nélkül, illetve ha az egoista magyarok is elszánnák magukat a gyereknemzésre, s nem csak a kényelmükkel és a viszonylagos jólétükkel törődnének. Nyugalmas, de nem unalmas világ köszöntene be. Utam során Pusztamérges következett. Bugyuta magyar filmekben szoktak ilyen szájbarágós-magyarosan csengő nevet adni a képzelt történet helyszínéül szolgáló falunak, de ez most valóságos település volt, ezzel a valóság korlátján belül rekedt elnevezéssel. A katolikus templom előtti tágasabb téren szép emlékmű fogadott, abból a kategóriából való, aminek a megpillantásától rövid ideig mindig gyorsabban ver a szívem. Patinás, sárgásbarnára érett mohával lepett kőtalapzatának homlokzatán kettős kereszt rajzolódik ki, a talapzat tetejéről turul figyeli a környéket. A négyszögű, magas talapzat oldalait hosszúkás márványtáblák foglalják el, mindegyik dugig teleírva az elesettek neveivel. Zsanán újabb és kisebb méretű emlékművet találtam, de megjárja, mert a kivitelezés nem ötlettelen munka, szív és lélek van benne, azaz a szeretet formálta kedvesen egyedivé. Útban Szeged felé érintettem Zákányszéket, ahol nem találtam semmit, majd elértem az évekkel korábban már meglátogatott Mórahalmot. Akkor anyám és Anikóm is velem volt, merthogy a bajai halászléfőző versenyre érkeztünk, ami viszont csak kora délután kezdődött, ezért előtte autóval bejártuk a környéket. Emlékeztem rá, hogy erről a csodás emlékműről annak idején rengeteg képet készítettem, de nem álltam meg, hogy újból ne járjam körül, s ha már úgyis a nyakamban lógott a fényképezőgép, megint használjam, ahányszor jónak látom. Domaszékre is bepillantottam, de ismét hiábavalóan, úgyhogy innentől fogva minden energiámmal a nagy falatnak ígérkező Szegedre koncentráltam. Eddig összesen hét emlékművét örökítettem meg a Tisza-parti nagyvárosnak, most, vagyis szerda délután (az itteni fényképezést fél hatkor kezdtem) további néggyel bővítettem a listát. Először a Tisza Lajos körúti lovasszobrot találtam meg, aztán a Szent Rókus templom bejáratától jobbra és balra is egy-egy emléktáblát, végül a mentőállomás lépcsőházában lévő kisméretű márványtáblát kaptam lencsevégre. Ez utóbbi fotózása nem ment zökkenőmentesen, ugyanis az egyik akadékoskodó szolgálati tiszt az állomásra később érkező főorvos úr engedélyéhez kötötte a tábla fotózhatóságát. Mondván, minden ilyesféle ügyben a főorvos úr szava a döntő. De hát miféle "ügyről" beszélünk? - kérdeztem kétségbeesetten, és a tőlem három méterre, a hátam mögött látható tábla felé mutattam. Fél perc és végzek, aztán itt sem vagyok. A zsarnoki attitűdöket felvillantó kretén fazon viszont hajthatatlannak bizonyult, s már azon voltam, hogy egy tartalmas beszólás kíséretében ott hagyom, amikor váratlanul megjelent a vártnál korábban érkező fődoktor, és jóindulatúan rábólintott a kívánságomra. Tényleg, ha nem is fél, de egy perc múltán elértem a célomat, s a korosodó mentős tiszt rosszmájú akadékoskodásán morfondírozva, magamban dúlva-fúlva lódultam tovább. Még vagy félórát keringtem a városban, mire Mórahalom irányában végre kitaláltam belőle. Előbb egy elhagyatott erdőszélen állítottam le a kocsit, de tíz perccel később két, robogós fiatal suhant el mellettem az alkonyban, amitől egyből nem éreztem magam biztonságban. Megint begyújtottam a motort, s a város szélétől hat kilométerre, egy megfelelőnek ítélt helyen (tágasabb útszéli parkolóban) előkészítettem éjszakai alvásra a kocsi belsejét. 474 kilométer megtétele után 16 újabb emlékművel lettem gazdagabb. A többé-kevésbé, de inkább kevésbé átaludt éjszaka után fáradtan, a kialvatlanságtól begyulladt szemmel figyeltem a nyirkos hajnal lomha szedelőzködését.

  Második nap, szeptember 12., csütörtök. Nem mondhatni, hogy sokat lustálkodtam volna, nem is vitt volna rá a lélek, hiszen ezt a néhány napot nem lazsálásra, nem hízókúrára és nem wellness hétvégének, hanem komoly testi-lelki erőt igénylő munkára szántam. A korai ébresztő után első dolgom volt visszatérni a városba, ami ezúttal nem okozott gondot, lévén öt percre lehettem Szeged határtáblájától. Első menetben megálltam az amúgy is útba eső központi temetőnél, ahol ugyan az évek során többször megfordultam, de most az ennek részét képező szerb katonai temetőt kellett megkeresnem, ami egészen könnyen ment, mert a főbejáratnál elhelyezett eligazító térképtáblát világosan és érthetően rajzolták meg. Miután tízperces csavargást követően rátaláltam a magas kőkerítéssel közrefogott, eléggé elhagyatottnak és ritkán használtnak tűnő területre, azzal a problémával szembesültem, hogy az egyetlen vaskapu, amelyen át esélyem lett volna beljebb kerülni, vastag lánccal és erős lakattal volt lezárva. Nem volt mit tenni, fogtam magam, s nyakamban az ide-odacsapkodó fényképezőgéppel diákos lendülettel átmásztam a tetejéről nézve kellemetlenül magas vasrácsozaton, némi kockázatot vállalva, hogy a tökeim felnyársalódnak a hegyes fémlándzsákon. Mivel az óvatos mozgásnak köszönhetően ezt a gondot magam mögött tudtam, és a golyóim épek maradtak, virgoncan ugrottam le a túloldali gazosba. Egy lélek nem sok, annyi ember nem járt nemhogy a szerbeknek fenntartott részen, de az egész hatalmas területű temetőben, köszönhetően a korai időpontnak. Ugyanazok a magas kőfalak, amelyek az imént megnehezítették az ide való bejutásomat, ettől fogva jótékonyan takarták a gyakoribb katona, és a ritkábban előforduló civil sírok között bóklászó önmagamat. Nem volt nehéz dolgom, hogy az elhagyatott, némiképp nyomasztó kastélykertre emlékeztető park fő helyén álló első világháborús emlékművet lefotózzam, inkább a borult reggel gyér fényviszonyaival kellett megküzdenem. A területről úgy távoztam, ahogy jöttem, vagyis megint a rácsos, lándzsahegyes vaskerítést átmászva, aminek meg is lett a következménye, mert a testemnek oly szokatlan mozgásformától és erőlködéstől négy napon keresztül heves izomláz gyötörte a lábaimat, különösen a combjaim elülső részét. A sportos temetői kezdés után a város központja felé vezető Kálvária sugárúton haladva elértem azt a Kálvária teret, amely a Déri Miksáról elnevezett szakközépiskolának is helyet ad. Még mindig eléggé korán volt, a diákok csak szórványosan kezdtek szivárogni a suli felé, ezért a gondnok segítségével hamar feljutottam az első emeleti folyosóra, ahol megfelelő számú képet csináltam a folyosó falába ágyazott, embermagas márványtábláról. Innen a Kálvária sugárutat fél kilométerrel odébb keresztező Londoni körúthoz értem, ahol egykettőre megtaláltam a nagyméretű, klasszicista stílusú épületet, az 1-es számmal jelölt házat, amely, egy lakó elmondása szerint, annak idején a szegedi huszárok laktanyájaként szolgált. A minden oldalról többemeletes épületszárnyakkal közrefogott tágas udvar terebélyes lombos fája alatt egy csonka emlékmű, afféle szebb időket is látott torzó fogadott. Régi, archív fotókon még látszik a mostani maradék emlékmű közepéből égre törő kőoszlop, ami már rég nincs meg, rég ledőlt vagy ledöntötték, mint ahogy hiányoznak a sokszögű talapzat oldalairól az egykor odaerősített emléktáblák is. Innen a tényleges belváros szélén található Hajnóczy utcába vitt az utam, a régi zsinagógához. Legutóbb tavaly fotóztam az emeletes épület oldalfalára erősített félig héber, félig laton betűkkel megírt márványtáblát, de most ismét készítettem pár képet róla, biztos, ami biztos alapon. Ezután még beljebb kerültem a belvárosba, mivel kocsimat a Dóm tér mögötti parkolóban hagyva, az itt futó Somogyi utcában lévő Fekete-ház nevű múzeumhoz igyekeztem. A gyalogosan öt percre lévő múzeumot azonban korán kerestem fel, ugyanis talán fél kilencre járt, a Fekete-házba pedig, a nyitva tartásról tájékoztató tábla szerint, tíztől szabad a bejárás. Most ugyan még nem mehettem be, de terveztem egy későbbi időpontban visszatérni, mivel odabent mindjárt két világháborús relikvia, a doberdói harcmezőtől származó elszáradt szederfa, és mellette a fából faragott katona ember méretű szobra volt kiállítva. Ismét autóba ülve ezúttal a Széchenyi téren található városházára siettem, ahol a bejárat mögötti tágas előcsarnok falán meglett a keresett márvány emléktábla. Máris tovább vágtatva, az úgynevezett Belvárosi hídon átkeltem a Tisza túloldalán húzódó újszegedi városrészbe, ahol a Temesvári körút 38-as szám alatt működő városi intézmény tágas kertjének félhomályos mélyén rátaláltam a tanítóképzősök hősi emlékművére. Ez egy kis mesterséges dombra állított kétalakos alkotás, ahol a sebesülten földre rogyott idősebb baka fölött kardot markoló fiatalember áll, kettejük háta mögött kettős kereszttel ékesített obeliszk emelkedik. Innen elkocsikáztam a szomszédos Odessza városrészben található sportpályához, ahol minimum félórás keresgélés és kérdezősködés eredményeként lett meg a teniszpályák mögé rejtett obeliszk, amely az egykor ide járó, a frontokon életüket vesztett sportolóknak állít emléket. Bár kezdtem kissé besokallni Szegedből, s csábosan kínálta magát a sportpálya előtt elhúzó, Szőreg felé mutató út, mégis, erőt véve magamon, egyelőre nem hagytam magam mögött a várost, hanem a Belvárosi hídon visszatértem a központba, ott is a Fekete-házhoz. Ami még mindig nem nyitott ki, ugyanis tíz perc hiányzott a tíz órához. Szerencsémre egy jótét léleknek látszó férfi épp akkor jött ki odabentről, talán múzeumi alkalmazott volt, talán kutató, a lényeg, hogy némi szívet tépő rábeszélés után visszafordult, s felkísért az emeletre, ahol immár végre lefotózhattam a nevezetes doberdói fát, és az előbb említett fabakát. A doberdói fa történetét és jelentőségét a mögötte húzódó falra erősített tábla szövege világítja meg: "Ez az egykori szederfa a szegedi 46. honvéd gyalogezred állásainál állt az olasz fronton. A hosszú elkeseredett harc során az ellenség lövedékei szétszaggatták az ágait. A golyók tépte elszáradt fa jelképe lett a hősies kitartásnak és az ott elesett katonáknak. Ezért 1916-ban a visszavonuló ezred katonái magukkal hozták a legendás fatörzset, amely 1918-ban a múzeumba került." Elégedetten köszöntem meg a helyzetemet megértő idegen segítségét, aztán kocsiba pattanva meg sem álltam a bő félórával előbb letudott sporttelepig, amely előtt az a Temesvári út húz el, amely egy éles kanyart követően máris Szőregi út elnevezést kap, ami értelemszerűen a ma már a városhoz csatolt, ám a régebbi időkben önálló Szőregre vezet. Korábbi itt jártam alkalmával még nem tudtam arról, hogy nem csupán a Makóra vezető főút melletti kis parkban, de a kanyargós belső utakon elérhető temetőben is akad egy csinos emlékmű. A főút melletti kis park betonkoszorúját, s az arra erősített emléktáblát anno lefotóztam, ezúttal tehát a temetőt kellett felkeresnem. Tíz percen át róttam a kertvárosi házakkal és telkekkel övezett utakat, mire kitaláltam a Vaspálya utcába, s ott bemehettem a temető kapuján belülre, ahol a sírok sűrűjében ráleltem a földön sebesülten támaszkodó katona kőreliefjére, felette kereszttel, alatta emléktáblával. Szőregről kijutva Makónak vettem az irányt. A 43-as főúton alig három kilométer múltán Deszk következett, ahol eleddig nem jártam, mivel valahogy mindig kikerültem ezt a falut, noha több alkalommal is elhúztam a közelében. Most azonban bumm, bele a közepébe, akarom mondani a központjába, ahol a polgármesteri hivatallal szemközti földszintes házsor egyik portája előtt felfigyeltem a közepes magasságú talapzaton egymagában álldogáló kőkatonára. A zászlórudat markoló vén harcos alatt, a a talapzat négy oldalán körben elhelyezkedő emléktáblák 95 százalékban szerb neveket sorolnak. Mint például Gyukin Lyubomir, Gyurasin Obrad, Momirov Milos, Tuczakov Milivoj, Vukoszavlyev Vita, Todorov Tima stb. Miel szeptember 12-e, azaz Mária napja volt, a kocsiba visszaülve felhívtam anyámat, hogy a névnapja alkalmából gratuláljak. Anyám érdes és gunyoros volt, mint mindig, ha hangsúlyozni akarja az általa jogosnak vélt sérelmét, s erősen nehezményezte, hogy nagyon rég jártam nála. Mehetnék megint. Mintha elfelejtette volna a két évvel ezelőtti rovinji csúnya közjátékot, amivel kis híján tönkretette az Anikóval közös nyaralásunkat. És mintha nem emlékezett volna az utána következő nagyképűsködéseire, fölényeskedéseire, műfelháborodásaira, amiket akkor adott elő, amikor a kölcsön törlesztőrészletei miatt havonta találkoznunk kellett a városban. Nagy nehezen befejeztük a telefonos beszélgetést, és igazán megkönnyebbülve folytattam utamat - Klárafalván áthaladva - Ferencszállásra. Itt is megfordultam régebben, de akkor még nem létezett a polgármesteri hivatal előtti kis parkban az a fekete márványtábla, amit most módomban állt megörökíteni. Ferencszállásról hamar beérni a körülbelül tizenegy kilométerre fekvő városba, Makóra. Korábbi itteni előfordulásom alkalmával egyetlen emlékművét tudtam megörökíteni, merthogy ennyiről volt tudomásom, méghozzá a városháza előtti Széchenyi téren álló igen szép, nagyméretű, ötalakos emlékművet. Azóta, hála az informatikai világ robbanásszerű fejlődésének, az internet révén továbbiakról szereztem tudomást. Autómmal a főutca szélén leparkolva gyalogosan vettem a nyakamba Makó belvárosi részét, nem tudva, mit vállalok. Elsőként az előbb említett központi emlékműhöz igyekeztem, és tucatnyi újabb felvételt csináltam róla. Mit lehet tudni, hátha valamikor szükségem lesz rájuk? Utána az innen kétszáz méterre álló József Attila gimnáziumba igyekeztem, mert tudtam, hogy az előcsarnokában nagyméretű emléktáblát találok. Így is lett, de a fényképezéshez szükségem volt az igazgató jóváhagyására. A készséges titkárnő máris bevezetett az íróasztala mögött valami dokumentumok fölé hajolva olvasó, hatvanon fölül járó direktorhoz, aki mihelyt meghallotta, mi járatban vagyok Makón, pillanatok alatt átment lelkes gyerekbe, mondván, neki is a szíve csücske a világháborús történések irodalma, s minden egyéb, beleértve az emlékműveket is, ami a témába vág. Persze, hogy ezek után jogomban állt annyit fotózni, amennyit bírtam, mi több, az igazgató úr egy papírlapra volt szíves saját kezű vázlatos térképet rajzolni, amely nyomán valóban könnyebben jutottam el a következő állomásokhoz. Így például a gimnáziumtól több száz méterre húzódó kis utcák egyikében található Szent István templomhoz, amelynek az oldalán régi emléktáblát fényképezhettem. Innen átgyalogoltam a tágas belváros másik felében emelkedő református ótemplomhoz, ahol ugyancsak az egyház falán találtam rá a vandál kezek által némiképp megcsonkított, talán kalapácsütésekkel megrongált vén kőtáblára, innen pedig - a parkoló kocsim mellett elhaladva - visszasétáltam a Széchenyi térre, ahol a többalakos főszobor tövénél újabb emléktábla várt rám. A fáradtságtól kissé összeesve zuhantam be az autóba, s mint egy filmbéli hősszerelmes, fél percen át szenvedéllyel tapadtam a kólásüveg meleg szájára. Az egy nappal korábbi pesti induláskor még az volt a tervem, hogy Makó után átruccanok Hódmezővásárhelyre, illetve az odáig vezető úton benézek a városhoz tartozó két nagy tanyára, Szikáncsra és Batidára. Ám a szerda délutáni és csütörtök délelőtti szegedi, és kisebb mértékben a makói városi kujtorgások a tervezettnél több időmet vették igénybe, miáltal menet közben korrigálnom kellett az előzetes elképzeléseimet, s Hódmezővásárhely helyett a Csanádpalota-Pitvaros-Mezőhegyes-Battonya útvonalon haladtam tovább. Battonyát elhagyva, tíz kilométer múltán Dombegyházára értem. Itt egy szép, a tetején turullal díszített magas obeliszk fogadott, mindez egy alacsonyabb mesterséges dombra telepítve. Kisdombegyházon egy kevésbé emlékezetes, újabb keletű kis emlékművel hozott össze a sors, az eggyel odébb fekvő Magyardombegyházon azonban már magasabb szintű művészi kategóriát képviselt a templom melletti reliefes, betonoszlopos alkotás. Kunágotán nagyot néztem, amikor hosszas keresgélést követően a temetőben rátaláltam a módosabb családi sírkőre hasonlító fekete obeliszkre. Ez az a szituáció, amit annyira gyűlölök és egyben furcsállok, mert nem fér a fejembe, hogy egy ekkora nagyközség ( vagy kisváros?), mint Kunágota, miként égetheti magát egy ilyen semmitmondó, látványosan olcsó megoldással? Dombiratos emlékműve is a temetőben kapott helyet, ámde micsoda különbség van Kunágota lélektelen és Dombiratos parasztian egyszerű, célratörő, valahogy mégis barátságosabb, emberséget sugárzó emlékműve között! Dombiratos hercig kis temetője, de különösen a benne található történelmi emlékművek elrendezése, úgyszólván lineáris elhelyezése, egy sorba állítása egészen sajátos miliőt sugall. Mintha utólag mindegy lenne (lehet, valóban mindegy is), miféle korszakok, miféle eszmék és tévhitek jártak és hatottak az országnak ezen a táján, ami megtörtént, az megtörtént alapon az 1898-as évszámot magán viselő fekete haranglábtól jobbra és balra mindegyik fontos történelmi eseménynek méltó mementója akad itt. Kevermes végre olyat mutatott fel, ami minden hozzám hasonló megszállott emlékműfotózó álma: egy kivételesen jól sikerült, nem szériakivitelezésű, természetes mozdulatot megragadó és megörökítő szobrot. A magas, ugyanakkor vaskos talapzatra helyezett rohamsisakos katona (nem tudtam megállapítani, hogy kőből vagy fémből készült-e?) másutt sehol nem látott pózba van állítva: miközben puskával a jobbjában óvatosan lépdel az ellenség felé, egész felsőteste hátrafordul, s bal kezével fokozott óvatosságra inti az őt követő bajtársakat. Nagyszerű, emberségességet sugárzó jelenet, nagyszerű kivitelezés! Az alkotás látványa által kiváltott örömöt nem kis mértékben rontotta a szobor környékén sertepertélő, nagyjából kéttucatnyi cigány férfi és nő, akik a park fáiról lehulló leveleket gereblyézték össze, s talicskákra téve valami egyszerű kinézetű épület mögött lerakták egy kupacba. Ezzel csak az a bajom, hogy egy pillanatra úgy éreztem, mintha kihaltak volna innen a magyarok, azok a magyarok, akikért és akik leszármazottaiért például a katonaszoborban megtestesülő bakák tömegei áldozták életüket, s egyre nyilvánvalóbban hiába, mert a magyarok helyébe azok a cigányok érkeztek, akiknek semmi közük az egészhez, csupán megörökölték a kihalt falut, illetve ezen túlmutatóan az országot. Nagykamaráson és Almáskamaráson felejthető emlékműveket találtam, még jó, hogy lefotóztam őket, mert a képek nélkül már most sem emlékeznék a kinézetükre. Nem úgy Medgyesegyháza esetében! Szeretem az olyan meglepetéseket, mint amilyet ez az általam eleddig szemernyit sem ismert település is nyújtott, úgy az általános megjelenése, gondozott volta miatt, mind a temetőben nehezen megtalált emlékművének látványa, szépsége okán. Ez egy négyszögű, félmagas római kőoszlopra hasonlító emlékmű, aminek a temető előtt elhúzó főutca felé eső homlokzatára aranyozott fémlap van erősítve. A hosszúkás fémlap felső részét keresztbe tett szuronyos puskák, rohamsisak és nemzeti színű szalag kombinációja ékesíti, ezek alatt körülbelül kilencven név következik, hármas oszlopba rendezve. Közvetlenül az emlékmű előtt keskeny, murvával felszórt sétány húzódik, amelynek az emlékművel ellentétes oldalán nagyjából húsz, az első nagy háborúban elesett katona sírköve sorakozik egymás mellett. Medgyesbodzás, Pusztaottlaka és Csanádapáca semmi jót nem hozott, s már kezdett lanyhulni a medgyesegyházi emlékmű láttán magasba csapó jókedvem, amikor, még épp időben, beértem Pusztaföldvárra. Itt a klasszikus, katonaalakos emlékművek egy szép példányára leltem, aminek a közelmúltbeli felújításáról a kéretlenül mellém szegődő, a szemközti porták egyikében élő állatorvos látott el felesleges információkkal. A rohamsisakot és katonaköpenyt viselő baka keze a lábhoz tett fegyver csövét markolja, a hátán kincstári hátizsák feszül. Megszámoltam, a négyszögű talapzat három oldalán összesen mintegy százötven, innen való hős neve olvasható, ami kétségbeejtően nagy szám. A fele is sok lenne. Soha meg nem született leszármazottaik fájón hiányoznak ebből az épp a hiányuk okán is széthullóban lévő, lezüllött magyar társadalomból. Miután kellően kikeseregtem magam a látványon, visszamentem Csanádapácára, onnan pedig átugrottam Gerendásra. Jó döntés volt, mert egy útkereszteződésben, illetve a kereszteződésnél álló sarki magánház előtti járdaszakaszon megint szép, ámbár a pusztaföldváritól eltérő megoldású emlékművet láttam. A lényeg a középre helyezett, jobbról és balról egy-egy második világháborús márványtáblával közrefogott négyszögű talapzatban rejlik, amelynek három oldalát sűrűn lepi a felrótt hősi nevek garmadája. A vaskos betontalapzat előlapján az első világháború évszámai és a község lakóinak hálálkodó sorai olvashatók. A talapzat tetejét a karmaival kardot markoló, széttárt szárnyú turul foglalja el, fémből öntve. A csütörtöki napon utoljára maradt Újkígyóson ismét birkóznom kellett a romló fényviszonyokkal, pedig csak fél hétre járt. A templom előtti tágas téren egy kilencvenes években alkotott emlékmű látható, sajátossága, egyben legnagyobb művészi erénye a magasba nyúló kő tövénél szomorúan gubbasztó, fémből öntött nőalak. A következő Szabadkígyóson ugyan nem leltem emlékművet, ellenben a közelgő alkony félhomályában benéztem a falu másik végén lévő Wenckheim kastély parkjába, amelynek murvás ösvényén, az ösvényt szegélyező vén fák lombjainak sejtelmes árnyai alatt elkocsikáztam a kastély eléggé jó állapotú, furcsán kihalt épületéig. Itt mindössze a gondnok és (ha van) a családja él egy földszinti lakásban, amely mellett feszes ruhaszárító köteleken lógó mosott holmik utaltak emberi jelenlétre. A faluból kifelé tartva még elhaladtam (illetve kis időre behajtottam) az úgynevezett Wenckheim-lakótelep mellett, amely valószínűleg a kastély egykori személyzetének adott otthont. A lakótelepre egy mintaszerűen rendbe hozott diadalív alatt lehet behajtani, az ettől balra eső kisebb domb tetejét egy templom foglalja el. Szabadkígyóst végleg elhagyva hamarosan délnek, Kétegyházának fordultam. Ennek megtekintése azonban már a következő nap feladata volt, mert a sűrűsödő estében mielőbb pihenőhely után kellett néznem. Ezt pedig a Szabadkígyós és Kétegyháza közötti nyolc kilométeres táv felénél találtam meg, ahol, lefordulva a csendes mellékútról, az utat szegélyező sással elegy bokorsor mögé parkoltam. Így jobb kéz felől egészen takarva voltam az úton nagy ritkán elsuhanó kocsik elől, míg ellenkező irányban, tehát bal kéz felé terjedelmes síkság, a Körös-Maros Nemzeti Park terült el, ahol a szúnyogokon kívül más nem járt. Csütörtökön mindösszesen 284 kilométert utaztam, közben 26 emlékművet szedtem össze. Jó éjszakát!

 

  Vége a százegyedik résznek