ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                     írta Miski György

 

                                    Százkettedik rész

 

  (Tizenötödik kötet) Kettő (folytatás):

 

  Harmadik nap, szeptember 13., péntek. Pénteki első utam tehát az alig néhány kilométerre fekvő Kétegyházára vezetett. A digitális fényképezőgép adatai szerint itt fél hétkor kezdtem fotózni. Azért nem előbb, mert rég elmúltak a korai napkeltével induló nyár közepi idők, immáron szeptember derekán jártunk, amikor a Nap is lustábban kászálódik elő a látóhatár mögül. Kétegyháza tágas és feltűnően gondozott település, tele szépen művelt konyhakertekkel övezett falusi portákkal. Jó lehet itt élni annak, aki ismerőse a helyi viszonyoknak, lehetőségeknek. Magyarán bele kell születni az itteni létformába, és akkor az ember jó eséllyel megtalálja a számítását. Legalábbis ilyesmit sugalmaz a látottakból képződött összbenyomás. Ami a lényeget, az emlékművet illeti, nem volt nehéz rátalálnom, mert úgyszólván a szokott helyen, a templom előtti tágas térség közepén emelkedett. Az emlékművet is magába fogadó parkszerűség egy része gyerekjátszótérnek volt berendezve, más része kimondottan az andalgás, sétálás célját szolgálta, más kérdés, hogy nehéz ideképzelni a szerelmes meghittségben egymásba karoló fiatal párokat, hiszen egyáltalán nem olyan időket élünk, amikor az efféle nyilvános együttlétek ne képeznék gúny tárgyát az irigyek részéről. Amúgy az emlékmű egy magasra épített, vörös terméskövekből rakott obeliszk, hegyes csúcs nélkül. Lapos tetejéről kerek kőgolyó figyeli a fiatalság bolondozásait. Oldalain nagyméretű márványtáblák láthatók, ezek mindegyike teleírva a hősi halottak neveivel. Hozzá kell tennem, hogy a főtábla felirata szerint az alkotás a mindkét háborúban elesett katonák emlékét szolgálja. Kétegyházának úgyszólván szomszédja az alföldi mércével mérve közelben fekvő, öt kilométerre eső Elek. A magyar-román határ mentén fekvő falvak, kisvárosok jellemzői közé tartozik, hogy a lakosság összetételében errefelé már eléggé markánsan jelentkezik a román beütés. Ebből a szempontból Elek sem kivétel. A házak és a köréjük települt kertek alig elhanyagoltabbak az Alföld középső vidékein látott portáknál, de a többéves utazói tapasztalatai jogán összehasonlításokra vetemedő idegen mégis valami jelentősebb változásokat érzékel, ha erre a tájékra érkezik. Általában nem lehet pontosan megfogalmazni, melyek ezek a változások, csak érezni lehet a szokásosnál picit gyanakvóbb tekintetekben, a szokottnál kihaltabb utcákon, és persze látni a temetői sírfeliratokon. Apropó, temető. Az itteni hősi emlékmű a temetőben van elhelyezve, ami egy rövid lépcsősorral megközelíthető, kőből készült csonka gúla, a tetejéből magas vaskereszt emelkedik az ég felé, rajta Krisztus urunk megkínzott alakjával. A talapzatnak beillő gúla előoldalán fémből öntött allegorikus nőalak látszik, egyik kezében a békét szimbolizáló pálmaággal, másikban az elmúlás koszorújával. A kőgúla alsó harmadán kihelyezett márványtábla szövege: "A nagy világháborúban - 1914-1918 - elhunyt eleki hősök emlékének. Isten, a seregek urának dicsőségére, a szülők, özvegyek és árvák vigasztalására emeltette az eleki r. k. egyház MCMXXIV." Azaz 1924-ben készült e pompás emlékmű, amelynek háta mögött két sorban összesen tíz kőkereszt áll ki a repkénnyel befuttatott talajból, mindegyik egy-egy háborús hős nevével feliratozva. Az érdekesség, hogy a családnevek kivétel nélkül német eredetűek. Elek után az innen északra fekvő Gyula irányába indultam. Tizenkét kilométerrel odébb már Gyula városának utcáin keringtem, s nem kevés találékonyságra volt szükségem, hogy valamiképp kikeveredjek a várostól keletre eső Gyulaváriba. Gyulavári az első világégés idején még önálló település volt, s csak később kebelezte be a közeli város. A templom előtti ligetes téren értékes emlékműre leltem. A magas, téglatest formájú kőtalapzat tetején két emberalak látható, mindkettő fémből öntve. Az egyikük egy sebesülten földre rogyott katona, a másik álló alak, egy paraszti viseletben ábrázolt fiatalember, csizmában, bő gatyában, lajbiban. A sebesült fölött magasodó fiatalember baljával az elesett katona egyik kezét fogja, jobbja bosszút sugallóan ökölbe szorítva. Gyulára könnyebb volt visszaevickélni, mint kijönni belőle. A szemerkélő esőben megkerestem a belvárosi utcák egyikében található városi könyvtárat, mert ennek utca felőli oldalába kisebb méretű emléktábla volt falazva. Gyulától elszakadva Doboz felé indultam, de mielőtt elértem volna, elfordultam Gerla felé. Dobozon korábban már sikerrel jártam, míg a kicsiny Gerlával most először próbálkoztam. A lényeget, a világháborús emlékművet tekintve pórul jártam, ilyesmi nincs a faluban. Ami némi kárpótlást nyújtott, az a település központjában álló, drótkerítéssel elkülönített, nem látogatható, ám romos állapotában is szép Harrückern-Wenckheim kastély volt. Szép, dallamos elnevezése van, cseppet sem nyelvtörő. A kerítés mellett szóba elegyedtem egy arra kerékpározó helybélivel, aki az intelligensebb fajtából valóként az úri építményt illetően el tudott látni némi információmorzsával. Most nem idézném ezeket, mert végül is nem lényeges dolgokról, pusztán apróságokról, pletykákról van szó. De a közösen felállított konklúzió az volt, hogy így megy tönkre az egész ország, miként ez a bűnös módon magára hagyott kastély, pedig a megfelelő időben elvégzett javításokkal még hosszú időn át szolgálhatná a közjót. Utam következő állomása a valóságos nagyvárosnak számító Békéscsaba volt. Évekkel korábban izz is előfordultam, s lefotóztam a temetőben található fő emlékművét. Akkor azt hittem, nincs több, de időközben kiderült, akad még egy, amivel hamar végeztem, mivel gyorsan rátaláltam a központban lévő Szabadság térre, ahol magas obeliszk hirdeti a hősök dicsőségét. Békéscsabáról Mezőberény felé vettem az irányt, de valójában nem ebbe az alföldi kisvárosba tartottam, hanem az előtte fekvő Muronyba illetve Kamutba. Nos, hiába igyekeztem, egyik helyen sem találtam megörökítendőt, tehát lódultam arrébb, ezúttal a Békéscsabát Szarvassal összekötő 44-es főút túloldalán fekvő Kétsopronyba. Rosszkor érkeztem, de mégis, hogyan lehetne az ilyesmit jól időzíteni? Ugyanis a templomban, amelynek árkádos főhomlokzatán meglett az újabb időkből származó hősi márványtábla, épp gyászmisét tartottak, s a helyzethez illő tapintattal kellett bánnom a kiáradó gyászoló tömeggel, amelynek valamely tagja mindig a lefotózásra váró tábla elé lépett. Végül minden megoldódott, de aztán jószerével menekültem a bánattól kisírt szemű asszonyok, és a szürke arcú, ünnepi öltözékű férfiak tömege elől. Meg sem álltam Telekgerendásig, ám ott sajnálattal konstatáltam a felesleges időpazarlást, mivel árnyékra vetődtem, vagyis nem találtam emlékművet. Visszakanyarodva a 44-es útra, most nyugatra, a Békéscsaba és Szarvas között félúton fekvő Kondoros felé állítottam az autó orrát. Nagy sikerként könyveltem el, amikor végre fényes nappal, ráadásul a reggeli borult időt felváltó verőfényben értem ide. Tudniillik az évek során legalább négyszer átsuhantam a településen, de mindig estére értem ide, amikor például Békéscsaba vagy Gyula felől hazafelé, Pestre igyekeztem. Szeptember 13-án, déli fél tizenkettő tájban viszont hét ágra sütött a Nap, kellemes meleg járta, egyszóval ideális viszonyok fogadtak. Az emlékmű is megadta a módját, mivel a talapzat tetején huszármentés, csákós katonaalakot fedezhettem fel, aki egy csövénél megragadott puskát markolt. Kiváló munka, tehát a fotózása is örömteli élmény volt. Egyébként ezzel az emlékművel pont szemben, Kondoros főutcájának túloldalán áll a régi nótában megénekelt csárda, amelyből a hangulat emelése érdekében parányit idéznék: "Kondorosi öreg csárda, zsandároktól körülállva, azért van az körülállva, betyár mulat a csárdába'. Iszik a betyár a csapon, sír a kislány az asztalon, ne sírj kislány olyan nagyon, nem ütik a betyárt agyon." A többi szövegrész most nem jut eszembe. Tehát ennek a nagyon szép állapotban felújított, nádfedeles, hosszúkás épületnek úgyszólván történelme van, ha másutt nem, legalább a népköltészetben, a műdalok világában, és az idealizált betyárromantikában. Kondorosról odébb állva, s áthajtva a semmi különöset fel nem mutató Kardoson és Csabacsűdön, megérkeztem Szarvasra. Anikómmal itt is megfordultunk már, talán két vagy három éve. Akkor a főutca egyik ékszerüzletében vásároltam neki egy általa kiválasztott, fehér ékköves fülbevaló párt, amit azóta is viszonylagos rendszerességgel visel. Szarvason ezúttal annyi dolgom akadt, hogy fel kellett keresnem a Szabadság útról (ez a főutca neve) nyíló felsőoktatási intézményt, mivel a bejárati aulája falán emléktábla ígérkezett. Az említett intézmény időközben ugyan nevet változtatott, ám a cím stimmelt. A fülkéjében ülő segítőkész portás lelkesen mutatta az irányt, hogy a földszinti részen erre meg arra fordulva találom meg a keresett aulát, amit amúgy azért olyan körülményes megtalálni, mivel évek óta nem használják azt a bejáratot. Azért csak megtaláltam a kis csarnokot, miként a falába erősített vörös márványtáblát is, amelybe aranyozott betűkkel vannak bevésve az elesett hősök nevei. Kifelé menet hálásan köszöntem a portás segítségét, majd kocsiba pattanva elhúztam Szarvasról, becélozva magamnak a tizennyolc kilométerre fekvő Örménykút települést. Nem számítottam rá, hogy milyen kritikán aluli, minősíthetetlenül pocsék út kerül a kocsim kerekei alá, ami minden pillanatban azzal fenyegetett, hogy a számolatlanul elém kerülő mély kátyúk egyikében darabjaira hullik a futómű. Végül, ha kínos körülmények között is, de elvergődtem a nevezett településig. Kár volt időt szánnom rá, kár volt a szenvedésért, nem találtam semmit. A nem is távoli, merthogy öt kilométerre eső Hunya bevételére ezek után nem vállalkoztam, mivel csak ezen a velejéig romlott úton juthattam volna odáig, s amúgy is könnyen előfordulhatott volna, hogy úgy járok, mint az emlékmű tekintetében meddőnek bizonyuló Örménykúttal. Hunyát tehát könnyű szívvel hagytam ki, helyette egy délnek mutató, viszonylag rövid bekötőúton rátértem a nemrég használt 44-es főútra, amit éppen a szép emlékű Kondorosnál értem el. Innen Békéscsaba felé tartva erősödő dé ja vu-érzésem támadt, ami nem csoda, hiszen másfél órája jártam ezen az útvonalon, igaz, akkor ellenkező irányba haladva. Hét kilométerrel Kondoros után balra befordultam a kamuti útra - reggel ezt is megjártam -, majd Kamutot elhagyva Mezőberénynek indultam, ahol nem álltam meg, hanem kapásból tovább suhantam Köröstarcsára. A szívem ismét ifjúi hevességgel dobogott, midőn megpillantottam a templom sarkánál kialakított parkocskában magasodó alkotást. Klasszikus, remekbe szabott verzió: azaz magányos kőkatona, aki jobbjában a sapkáját tartja, baljával zászlórudat markol, köpenyének felhajtott gallérja a nyakát védi a hideg szelektől. Meglehet, hogy a szobor kiemelten pozitív megítélésében közrejátszott a körülötte ültetett fenyők és egyéb fafélék, magasra nőtt bokrok változatos zöldje, de ennél nemesebb, természetesebb, illőbb körítést nem kaphatott volna világháborús emlékmű, mint amiben ez az alkotás részesült. A csaknem pontosan tíz kilométerrel odébb található Körösladányon egyből megláttam a főutca kanyarulatában, lényegében a templom előtt kialakított tágasabb téren emelkedő alkotást. Ez már nem annyira jól sikerült, mint a köröstarcsai, bár az anyagiakat illetően a helyiek láthatóan kitettek magukért. Az embernél némiképp magasabb, fektetett téglalap formájú talapzaton három, fémből öntött alak kapott helyet: középen a katona, két szélről pedig az asszonya és a serdülő forma fia. A két felnőtt megformálásával nincs gondom, ám a gyerek buta, mondhatni degeneráltságot tükröző arca, illetve testének aránytalanságai felvetik a gyanút, miszerint a kis fickót nem ugyanaz a kéz formálta, mint a felnőtteket. Nem látok a dolgok mögé, nem tudhatom tehát, jól gondolom-e, de nekem elég ennyi, hogy ne találjam szimpatikusnak a szoborkompozíciót. A kötelező számú kép elkészítése után siettem tovább a tudomásom szerint két emlékművel is csalogató Dévaványára. Ezen emlékművek monumentálisabb tagját a katolikus templom előtt húzódó nagy parknak a főutca felé eső szélén kialakított szoboregyüttes alkotja. A két fő részből álló alkotás központi helyén két ember magasságú, vaskos talapzat helyezkedik el, ennek tetején a talapzatnál is vaskosabb benyomást keltő, erőtől duzzadó kőkatona figyel dacos tekintettel a távolba, jobbjával egy földre támasztott puska csövét markolja. A talapzat előlapján a nemzeti színeknek megfelelő, széles márványcsíkok a nemzeti zászlót szimbolizálják. Kétfelől félkaréjban ívelt, két méter magasságú kőfalak láthatók, ezeken pedig nagyméretű fekete márványtáblák, összesen nyolc, a két világháború helyi hőseinek hosszú névsorával. A másik emlékmű innen legfeljebb száz méterre, a művelődési ház mögötti kis parkban lett elhelyezve. Ez egy repkénnyel - mintegy barokkos stílusú parókával - dúsan befutott, viszonylag alacsony obeliszkféle, amelynek szürke márványába az első világháború két évszámát, illetve harminc elesett katona nevét vésték. A zavaróan burjánzó repkény eléggé feladta a leckét, végül mégis sikerült elfogadható felvételeket csinálnom. Visszatérve Körösladányba, innen most Szeghalomnak indultam. A város főterén megtalált emlékművel nagyjából úgy jártam, mint nem sokkal korábban a körösladányival. De míg ott, Körösladányban egy mellékfigura, a gyerek elnagyolt arca ejtett zavarba, addig itt, Szeghalmon a talapzat tetejét elfoglaló két fémkatona könnyen félreérthető, furcsa, kissé férfiatlannak ható (buzis), túlságosan bizalmasnak látszó kapcsolata hökkentett meg. De csak addig, amíg rá nem jöttem, hogy a görnyedt testtartású, és a tőle kissé feljebb álló fiatalabb ember között afféle apa-fiú kontaktus létezik, s ennek fényében minden a helyére rázódott. Ám az mindenképpen a szobrászművész sara, hogy ezt a rokoni kapcsolatot nem teszi az első pillanattól fogva egyértelművé, hanem lehetőséget ad bizonyos félreértelmezésekre. Szeghalom közelében, tizenegy kilométerrel odébb található Csökmő, ahová a következő menetem szólított. Itt - emlékmű gyanánt - eléggé egyedi megoldással szembesülhettem, mert eddig zárt térben, múzeumban (Szeged) vagy városházán (Hódmezővásárhely) találkoztam olyan fából faragott honvédekkel, mint itt, Isten szabad ege alatt. A vélhetően népi fafaragó által készített alkotás mögött egyébként olyan, lassan száz éves fa magasodik és terebélyesedik, amelyet annak idején az első világháborúban elesett katonák emlékére ültettek. Csökmőről ezúttal délre, Újiráz felé kanyarodtam, ahol a templom előtti kisebb parkban ötletes elrendezésű, újabb kori emlékmű tiszteleg a hősök előtt. Körösújfaluért kár volt megtennem az odáig vezető tíz kilométert, pár tucat háznál és néhány villámló tekintetű cigánytól, s dupla annyi magyartól eltekintve nem találtam semmit. De, hogy néhány szóval kitérjek az alföldi táj szépségeire, érdekességeire, megjegyzem, mióta otthonról elindultam, sehol sem unalmas, minden élettől mentes pusztaságokon át vezetett az utam, hanem nagyon is változatos, folyó- és állóvizektől, tocsogóktól csillogó tájakon, masszív erődként sötétlő erdők mellett, széles legelők peremén kocsikáztam, a lehúzott ablakon hűsen bevágó széltől borzolt hajjal, széles jókedvvel. De két település között nem egyedül a természeti látnivalók keltették fel a figyelmemet, bőven akadt jele az emberi jelenlétnek, hiszen errefelé sem ismeretlen a tanyavilág fogalma. Némely helyeken nyájba tömörült szürke gyapjas birkák, másutt fényképszerű mozdulatlanságban kérődző, csordányi szarvasmarha, megint máshol ezerszámra tolakodó, hangos gágogással cseverésző libák vonták magukra a figyelmet, tovább színesítve a hamisítatlanul magyar bihari táj élő képeslapját. A körösújfalui meddő kitérőt követően a kisvárosi miliővel bíró Vésztőt céloztam be, amire kár sok szót vesztegetni, mivel újabb készítésű emlékművének közelítő hasonmását, meglehet, kisebb méretben, de szinte bármelyik csóró faluban megtalálni. A városkától délebbre fekvő Bélmegyeren megint nem jártam szerencsével, viszont, mint megannyi hasonló esetben, vigasztalódtam az oda- és visszavezető út mellett elsuhanó tájkép képzeletbeli láncra fűzött részleteivel. Mindamellett Bélmegyerrel kapcsolatban annyit hozzáfűznék, hogy ugyan az emlékmű keresésében utoljára maradt temetőben sem találtam első világháborús alkotást, viszont belebotlottam egy olyan, kőből faragott rohamsisakkal díszített sírba, amely (ha jól emlékszem) négy magyar katona holttestének szolgál végső nyughelyül, ők a közeli, nem emlékszem milyen nevű patak hídjánál vívott harcokban estek el 1944-ben. Nyugodjanak békében. Visszatértem Vésztőre, ahol a városka központjában lévő körforgalomnál ráfordultam a keletre, Okány felé mutató útra. Megint kezdtem sietősre venni a figurát, mert tudomásul kellett vennem, hogy a nyárnak végképp lőttek, az alkonyat pedig a talajjal egyre kisebb szöget bezáró vöröses napsugarakkal jelezte, hogy történhet bármi, ő egy felsőbb parancsnak engedelmeskedve rohamléptekkel közeledik. A templom oldalánál egy puskájába kapaszkodó, másik kezében koszorút tartó, térdeplő kőkatonát látni egy legfeljebb mellkasig érő talapzatra helyezve. Eredeti, régi évjáratú szobor, tehát eszmei szempontból az értékesebb kategóriába esik. A tíz kilométerrel délebbre fekvő Sarkadkeresztúron viszont igazi nagyvadra leltem, amit - hab a tortán - épp telibe világítottak a hanyatlófélben lévő Nap rézvörös sugarai. Az alkotás a református templom kerített kertjében állt, s miután a hivatalos főkaput (ami ugyancsak muzeális értékű, cizellált, fémből készült bejáratot jelentett) láncra-lakatra zárva találtam, becsöngettem a közvetlen szomszédban álló lelkészi lakba. Miután egy darabig visszajelzésre várva ácsorogtam, de a türelmesen ismételt csöngetésekre sem érkezett válasz, lenyomtam a kilincset, és beljebb tértem a kapun. Mivel a ki tudja, merre bóklászó lelkésztől értelemszerűen nem kérhettem engedélyt, hát ennek hiányában ballagtam át a templomkertbe. Szabadon tehettem, ugyanis a két kert között nem volt elválasztó kerítés. Minden oldalról több képet csináltam a széttárt szárnyú turullal megfejelt magas kőoszlop előtt álló katonáról, akinek hatalmas bajsza, és a sapkájába tűzött madártoll (vagy bokréta?) szinte lengedezni látszott a kora esti szélben. Az egész emlékmű nagyon egyben volt, s nemcsak az eltalált méretek miatt, de azért is, mert látszott, azt a remek turulmadarat nem utólag ültették oda fel, a helyére, mint mostanság nem egyszer láttam ilyet, hanem a szobor összes eleme egykorú, tehát az utólagos toldást-foldást ki lehetett zárni. Legalább negyedórán át keringtem a tetszetős emlékmű körül, de a lelkészi ház még mindig elhagyatottnak látszott, úgyhogy ahogy jöttem, úgy távoztam. A következő szaladásom Sarkadra szólt. Nyolc kilométer nem nagy táv, perceken belül a városban voltam. Rövid tájékozódás után megtaláltam a polgármesteri hivatalt, s annak külső falán a fél asztallapnyi emléktáblát. Innen alig harminc méterre magasodik a négy fiatornyos nagytemplom, amelynek oldalánál ott van az a kőkatona, amit pár éve lefotóztam ugyan, de most ismét nekiveselkedtem. De amíg Sarkadkeresztúron kifejezetten a kezem alá dolgozott a Nap, itt inkább zavart a tevékenységemben, mert a talapzaton illetve a szobortesten megcsillanó erős fényfoltok a közeli fák sötét levélárnyékaival keveredtek kiszámíthatatlanul, köszönhetően a kissé felerősödött szélnek. Minimum húsz felvétel elkészítése után megelégeltem a dolgot, mert ha ennyi képből sem sikerült legalább néhány, akkor tökéletesen alkalmatlan vagyok a feladatra. Megint Sarkadkeresztúrra utaztam, de most már azzal a szándékkal, hogy aznapra leteszem a lantot, s az estig fennmaradó időt szálláshely keresésére fordítom. Menet közben felhívtam az itthon tartózkodó Anikómat, beszámoltam az aznapi jövéseimről-menéseimről, és jó éjszakát kívánva elbúcsúztam tőle. Nem akartam túl közel táborozni a határhoz, mert tudomásom szerint sokan lógnak át Románia felől a zöldhatáron, miáltal gyakoriak lehetnek errefelé az éjszakai határőr razziák. Én pedig nem szerettem volna harmadszor is felébresztetnem magam az éjszaka kellős közepén, miként az korábban megesett Miskolc környékén, illetve legutóbb a Nyugat-Dunántúlon. Még elég jó látási viszonyok mellett találtam magamnak helyet, méghozzá Sarkadkeresztúr és a Mezőgyánhoz tartozó Nagygyanté között félúton, a ritka forgalmú országúttól öt méterrel beljebb, egy erdőnyiladékba tolatva, orral az út felé parkolva. Később kiderült, jól választottam, mert a két település közötti nyílt országúton hetven és száz kilométer közé eső sebességgel elhúzó autók vezetőinek és utasainak nem maradt ideje észrevenni a sötétben lapuló kocsimat, hiszen ilyen tempó mellett - az előrehaladott alkonyat víziószerűen kékesszürke leple alatt - a másodperc tört része alatt elsuhantak a szűk nyiladék előtt. A vezetőülés mélyén összehúzódva kicsit árvának éreztem magam, mert mint arról az eddigi írásaimban többször beszámoltam, ilyenkor, az otthonomtól távoli tájakon járva, különösen a misztikus gondolatok születésére hajlamos esti órákban, rendszeresen rám tör a honvágy speciális, Miski-féle változata, ami tulajdonképpen az Anikóm és Csicsa kutyám hiánya miatt fellépő heveny lelki válság érzelmi kifejeződése, annak logikus következménye. Persze nem sírok és sóhajtozok, mint a takarója alá kuporodott, a fekete este közeledtével anyai ölelés nélkül maradt érzékeny kisgyerek, s dacára a nyomasztó magányérzetnek, viszonylag könnyen elalszom, mert magamban már rég tisztáztam és elfogadtam, hogy az élet sokszor gyötrő és felfoghatatlan történésein átsegítő mentális feltöltődéshez (lásd: lelkierő) elengedhetetlen szabadságnak (önként vállalt, általam választott időben és helyszínen letöltendő átmeneti száműzetésnek) ára van. Aznap egyébként 405 kilométert furikáztam, és újabb 19 emlékművet kapartam össze. Az addigra innen-onnan összelopkodott kukoricacsövekkel (kell a jó kondíciót biztosító kaja a Tábornok utcai galamboknak) alaposan megpakolt csomagtartóból megágyaztam az autó belsejében, és ledőltem a megfelelően beállított vezetőülésbe. Nyugalmas, a lehetőségekhez képest kényelemben töltött éjszakám volt, amit senki és semmi, még a szúnyogok sem zavartak meg.

  Negyedik nap, szeptember 14., szombat. Utólag könnyen okos az ember, de a szombati nap kimerítő programjainak utólagos ismeretében erősen rám fért az előző éjszakai pihenő. Az utazásra szánt négy napból tulajdonképpen ez a szombat lett a fizikailag leginkább kimerítő nap. Szokás szerint a derengő hajnallal keltem, de miután rendet tettem az autóban és az elgyűrődött ruházatomban, még darab ideig várnom kellett a természetes fény felerősödésére. Az inkább tanyának tekinthető, ámbár annál azért mégis jelentősebb Nagygyantén megállás nélkül áthajtva, fél hétre értem aznapi első célállomásomra, Mezőgyánba. Az alvó falu templomáig érve senkit sem láttam az utcákon, de nem beszélgetni vagy ismerkedni jöttem, hanem lefotózni azt a fekete márványtáblát, ami a templom bejáratától jobbra volt látható. Három perc alatt megvolt az egész, s már zúdulhattam tovább az öt kilométerre eső Gesztre. A falu felé közelítve egyszerre rádöbbentem, mennyire éhes vagyok, s mennyire kívánom a frissen sütött kifli és a le nem járt szavatosságú zacskós kakaó ízét. Nosza - gondoltam -, akkor elsőként keresek egy nyitva tartó boltot, a többi a választék függvénye! A bolt hamarosan meglett, ám mindjárt elfeledtem az éhséget, amikor az utcának ezen szakasza fölött keresztül-kasul feszülő villamosvezetékeken megláttam és meghallottam az ezernyi csivitelő fecskét. Hát még amikor kiszálltam a járgányból, hogy fényképet készítsek a számomra merőben szokatlan jelenségről, akkor tűnt el, hogy mindaz semmi, ami a feszes drótokon látható, ahhoz a több ezer kis szárnyashoz képest, amik szinte homályba borították a korai időponttól még amúgy sem egészen tisztán kéklő égboltot! Az anyja! Földbe gyökerezett lábbal tekergettem a fejem, és csodálkoztam, hogy a kisboltba tartó emberek, illetve az onnan kijövők egyike sem tulajdonít figyelmet ennek a nagy afrikai útra készülődő égi felfordulásnak. Mindenesetre fotóztam, ahogy a csövön kifért, és csak remélhettem, hogy a szemmel szinte követhetetlen kavarodás a kimerevített képen vizuális értelmezhető performance-ként köszön vissza. Mielőtt engem is eltaláltak volna az autóm tetején és szélvédőjén szaporán becsapódó fehér kis pettyek, ezek a repkedő fecskesereg szüntelen emésztéséből származó sajátos ajándékcsomagok, beugrottam a kis ABC-be, és némi sorban állás után megvettem a betevőmet. Mire kijöttem, a villás farkú repülőművészek némileg megnyugodtak, és a többségük újfent elfoglalta a drótokon kijelölt helyét, míg a levegőben maradó derékhad száz méterrel feljebb emelkedve, szétszóródott mákszemek módjára pöttyözte az ég fakó kék abroszát. Eme kalandos felvezetést követően megkerestem a néhány kanyarral odébb álló templom előtti sötét parkban álmosan ácsorgó emlékművet, ami egy jókora álló kőlapba vésett szakállas katonát ábrázoló féldombormű. A térképre nézve láttam, hogy igen közel járok a magyar-román határhoz, ezért megkérdeztem egy arra kerékpározó idős nőtől, hogyan juthatok ki oda? Kérdezte, a cséffai vagy a szalontai régi út érdekelne inkább? Azt válaszoltam, a szalontai (nagyszalontai). Útmutatása nyomán kisvártatva kiértem a faluból, és a végtelennek tűnő kukoricatáblák közt vezető, a korábbi napok esőzéseitől átázott, meglepően széles földúton tíz perc múlva útelágazáshoz értem. Megálltam és kiszálltam a Renault-ból. Senki sem járt arra, még a madár sem, a részegítően tiszta levegővel együtt a csendet is harapni lehetett, az egyetlen zajforrást én jelentettem, ahogy lélegeztem, vagy amikor a kelleténél zajosabb pislogásra vetemedtem. Jobbra nézve egy derékszögű kanyar után lényegében folytatódott az eddigi út, balra tekintve szoba méretű füves irtás látszott, azon túl pedig ismét kukoricás következett. Viszont az előttem egyenesen tovább mutató útszakasz néhány méter után hirtelen összeszűkült a jobbról-balról kísérő bokrok sűrűjétől, a régi keréknyomokat őrző talajt felverte a hideg harmatban ázó gaz. Ennek a szűkületnek a kezdetén, az első magasabb bokor tövében behajtani tilos tábla volt a földbe állítva. Aha! Akkor hát itt húzódik a határvonal, s Nagy-Magyarországnak lassan a feledés ködébe vesző idejében ez az előremutató szűk útféleség vezetett Gesztről a ma sajnos Romániához tartozó, egykor száz százalékban magyarok által lakott Nagyszalontára! (Lám, ennyi az egész! A győztes hatalmak hoztak egy át nem gondolt döntést, és a magyar Alföld egyik magyar városa, esetünkben az Arany János által versben megénekelt hajdúfészek Nagyszalonta máris átkerült az újonnan húzott határ túloldalára. És ma már felerészben román.) Ami akkoriban nyilván nem volt elhanyagolt állapotban, s viszonylag sűrű szekér- és egyéb forgalom zajlott rajta, egyszerűen azért, mert Nagyszalonta volt a környék gazdasági központja, s a környező falvak gazdálkodó népe - így a gesztiek is - vélhetően az ottani piacon próbált túladni a terményein. Darab ideig elnehezült szívvel, kábán keseregtem a kegyetlen valóság felett, készítettem pár fotót a környékről, és visszajöttem Gesztre. Onnan pedig megint Mezőgyánra értem, ahonnan Zsadányba igyekeztem. Itt hamar végeztem, hiszen ezek az újabb kori, vagyis az 1989-es rendszerváltás utáni, egy kaptafára készült emlékművek senkit sem honának lázba. Következő állomásom Biharugra volt, ahol alaposan meglepődtem a pompás kis emlékművük láttán, kivált a zsadányi csalódás után. Biharugrának a falu belső útkanyarulatában álló kettős, vagyis első és második világháborús emlékművét nem könnyű leírni. Kicsit távolabbról nézve egymás közelében álló miniatűr bástyáknak vélhetnénk őket, ahol az elesettek nevei a bástyák előoldalára erősített márványtáblákon olvashatók. A bástyák közepéből magas zászlórudak emelkednek ki, csúcsukon egy-egy magyar zászlóval. A képletet bonyolítja az egymáshoz közeli bástyák közé ékelt kőlap, amely a helyiek által nyilván jobban ismert Hódos Sándornak állít emléket. Innen húsz méterre áll az emléktáblával jelölt régi ház, ahol annak idején Petőfi az utolsó éjszakáját töltötte, mielőtt a végzetének bizonyuló Erdélybe utazott volna. A Biharugrától hat kilométerre, északra fekvő Körösnagyharsány meglátogatása átlagos emlékműfotózásnak indult. Ám, miután a templom melletti reliefes emlékművet annak rendje-módja szerint megörökítettem, a mindig kezem ügyében lévő térkép tüzetesebb tanulmányozása közben gondoltam egyet, s a falut magam mögött hagyva egy viszonylag jó állapotú aszfaltúton kikocsiztam a határra. Ami a falu szélétől nagyjából két kilométerre húzódik. A könnyen járható aszfaltút itt azonban véget is ér, pontosabban egy árokkal mélyített, körülbelül harmincméteres földes szakaszon túl a román oldalon töretlenül folytatódik. A senki földjének számító földes szakaszon felleltem az 1922-es évszámmal ellátott beton határkövet, egyik oldalán egy nagy M, a másikon egy nagy R betűvel. Európa 2013-ban. Mielőtt a magyar oldalon végképp megszakad az aszfalt, ferdén csíkozott fémtáblák, afféle nagyobb útjavítások idején kihelyezett terelőtáblákra hasonlító akadályok állják el az utat. Nem mintha ezek hiányában valaki is rá akarna hajtani a mögöttes földes területre, hogy néhány tíz méterrel később a kocsija orra beleálljon a másfél méter mély hosszanti gödörbe. Ha az ember fia lazán átugorja, netán simán megkerüli az árkot, nyolc-tíz lépés után máris ott áll a románok által vaskos betontömbökkel elzárt aszfaltcsík kezdetén (tulajdonképpen a magyar út román oldali folytatásán), s olvashatja a jobb kézre álló, kék alapozású tábla feliratát: Romania. A táblától jó száz méterre valami hodályféleség látszik, körülötte pár tucat legelésző birkával. A párás levegőtől szürkébe hajló síkság felett távolabbra vetve a tekintetet újabb alacsony épületszerűség rontja a kilátást, s ezen túl, kissé balra fordulva messziről felsejlik a ma Romániához tartozó Körösszeg templomtornya. Ismét előre nézve, követve a kopár, kihalt tájon át vezető út vonalvezetését, Vizesgyán dereng fel látomásszerűen. A tanulságos határlátogatás végeztével újfent beértem Körösnagyharsányba, és néhány perc múlva már olvashattam a Körösszakál feliratot. A templom kertjében meglátott kis emlékmű felső része a második, alsó fele az első világháború katonahőseire emlékezik. Magyarhomorogon megint a templom körül forgolódva leltem meg az emlékművet, ami egy szürkére festett vastag, nem igazán magas kőoszlop, a két nagy háború hősi halottait soroló márványtáblák a négy oldalra elosztva láthatók. A mára kisvárosnyi méretűvé vált Komádi nevét gyerekkoromban sokszor hallottam reggelente a rádióból, mikor a bemondó az itteni adótorony frekvenciáját emlegette. A nevezetes adótorony a városka keleti szélén emelkedik az égre, de nekem ennél többet jelentett a település templomos központjában fellelt világháborús emlékmű. Merthogy fémből készült, csinos munka, ami egy bekötözött fejű, sebesült, imára kulcsolt kezekkel térdeplő katonát ábrázol. A kőtalapzat három oldalára rengeteg elesett katona nevét kellett felvésni. Komádiból visszafordultam Körösszakálra, ahonnan ezúttal Körösszegapátinak vettem az irányt. Mivel a templom előtti téren itt is újnak látszó emlékművet találtam, egy magas, négyszögletű kőoszlopot, a kelleténél nem húztam tovább az időt, s rohantam egy házzal odébb. Ez a ház pedig Berekböszörmény volt, ahol nemcsak kiváló figurális emlékműre leltem, de egyéb meghatározó élményben is részesültem. Előbb azonban a példamutatóan rendezett központi parkban álló nagyszerű alkotást fényképeztem. Ennek központi alakja a puskájára támaszkodó öreg katona, akinek sebesült fejét kötés borítja, s azon ferdén, szinte hetykén elhelyezve ott a katonasapka. A talapzattól jobbra-balra embermagas és három-három méter hosszú kőfal látható, ezek nyíló könyv formában szöget zárnak be a vén bakát tartó talapzattal. A kőfalakba négyszögű márványlapokat falaztak, amelyek a két világháború itteni hőseinek neveit sorolják. Mielőtt autómmal beértem a faluba, jobb kéz felől, nagyjából a falu névtáblájának vonalában figyelmes lettem az itt kezdődő terjedelmes kukoricást afféle széles nyiladékként átszelő földútra. Nem igazán a tengeri sötétzöldje, vagy a vöröses föld kontrasztos látványa kapott meg, hanem a nyiladékon át felfedezett, alig fél kilométer távolságban emelkedő őrtorony, amely a ma Romániához tartozó Körösszeg középkori várának a maradéka. Persze nem véletlenül láttam meg azt az egykori lakó- és őrtornyot, mivel tudomással bírtam a létezéséről, hiszen eleget olvastam róla még itthon. Egy szó, mint száz, a falu emlékművének fotózása után visszatértem ehhez a földúthoz, amin nyílegyenesen haladva kiértem a keresztbe fektetett vékony sorompórúddal és a mellette álló oszlop tetején olvasható "Államhatár 10 m" felirattal jelzett magyar-román határhoz. A lezárt autót a kukoricás melletti szűk ösvényen hagyva, a nyakamba vett fényképezőgéppel gyalog mentem tovább. Nem előre, mivel arrafelé sűrű nádas húzódott, ki tudja mennyire sáros, mocsaras talajjal (ami egyébként a várat egykor övező vizesárok maradéka lehetett), hanem a sorompótól balra húzódó szélesebb ösvényen, ahol, meglehet, a kocsim is bőven elfért volna, de ezt a kis túrát inkább a lábaim segítségével terveztem megtenni. Sétám során elértem a nekem jobb kézre eső harmadik határkövet is, amikor úgy döntöttem, ideje újfent határt sértenem. Úgy látszik, erre is rá lehet szokni, mint a dohányfélék szívására. Ehhez előbb az ösvényről le kellett ereszkednem az egykori várat övező mély vizesárokba, amely ugyan rég nem látott mesterségesen idevezetett vizet (régen a közelben elhúzó Sebes-Körösből terelték ide az erőd védelmét fokozó vizet), de a több évszázados ázottság nem múlt el nyomtalanul, mert az árok alját mindenfelé sás és nád, valamint egyéb, bő nedvességet igénylő növényzet lepte. Még szerencse, hogy a megtelepedett flórát gyakran szelték keresztül vadcsapások, hiszen ezek nyomvonalán lépkedve nagyobb biztonságban érezhettem magam. Simán, száraz lábbal átértem a túloldali emelkedőhöz, amin felkapaszkodtam az egykori várnak helyet adó alacsonyabb domb platójára. A régi várból a vizesárkon és a több emelet magas, égetett téglák ezreiből rakott lakótornyon kívül nem maradt egyéb, ám nekem ennyi is elég volt, hogy megcsapjon a gyakori háborúkkal és csatákkal kikövezett magyar történelem könny- és vérszagú lehelete, s a vérem vadabbul áramoljon az ereimben. Közben azért figyeltem a szélrózsa minden irányába, mert ugye, hivatalosan mégiscsak hívatlan vendégnek számítottam, magyarán határt sértettem, s ha valakik valakiktől ezt nem veszik jó néven, akkor azok a területrabló románok a megrabolt magyaroktól. Nos, utoljára alaposan körbenéztem, de közel s távol nem láttam gyanús mozgást, tehát a fal egy szélesebb nyílásán beléptem a várba, miáltal egy nagyjából kürtőforma torony belsejében találtam magam. Innen bentről jól látszott, hogy a belsejét tekintve a legkevésbé sem kör alakú, hanem sokszögű toronyról van szó, s jól látszottak a különböző szinteken nyíló lőrések, legfelül pedig a szintén lőréses koszorú. A torony alját vöröses homok és finom téglatörmelék borította. A toronynak a bejáraton kívül volt még egy nyílása, ami a talaj fölött másfél méterre tátongott, s amelyen óvatosan kitekintve a környező földek veteményeire és kukoricatábláira lehetett rálátni. S odébb a volt román határőrlaktanyára, amely mára elhagyatottan búslakodik a határvonal közelében. Sok idő telik még el, mire teljesen összeomlik. Amikor eleget nézelődtem, azon az úton távoztam, amelyiken érkeztem, s tíz perccel a toronyból való kilépésem után már az autó slusszkulcsával babráltam. Berekböszörmény és környékének bejárása után visszamentem Körösszegapátiba, ahol rátértem az innen 25 kilométerre fekvő Berettyóújfaluba vezető útra. Útközben még megálltam Mezősason, ahol a központban egy újabb készítésű, eléggé jellegtelen emlékművet fotóztam. Ez egy "talpára" állított hosszúkás kődarab, amelynek tetején, kissé oldalt elhelyezve egy gyerekesen elnagyolt, fémből öntött turulféleség igyekszik nem lepottyanni a magasból. A kő csiszolt hátoldalán a két világháború hőseinek emléktáblája látható. Elérve az egykoron önálló, ma már Berettyóújfalu részeként számon tartott Berettyószentmártont, jószerével mindent elkövettem, hogy rátaláljak az esetleg létező első világháborús emlékműre, de mindössze a második háború hőseinek emlékművét (egy külön kis temetőt a nagy temetőn belül) találtam meg a helyi temetőben. Berettyóújfaluban csurig tankoltam a kocsit, aztán a 42-es főútra térve megcéloztam Püspökladányt, ott pedig ráálltam a Debrecen felől jövő 4-es főútra, amin negyed négyre (menet közben többször áthaladva vad esőzónákon) hazaértem Pestre. Az utolsó, vagyis a szombati napon 346 kilométert kocsikáztam, és 11 újabb emlékművet fotóztam össze. A négy nap alatt pedig összesen 1509 kilométert autóztam össze, melynek következtében 73 újabb emlékművel bővült a gyűjteményem. A viszonylag kevés számú emlékműnek az Alföld ritka településhálózata, és ezzel összefüggésben az egyes települések közti nagy távolság is az oka. Jelenleg 2519 begyűjtött emlékműnél tartok.  Kelt 2013.09.23.-25.

 

  Vége a százkettedik résznek