ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                                  Százharmadik rész

 

  (Tizenötödik kötet) Három:

 

  Szombaton, szeptember 28-án Budapest vonzáskörzetében kisebb körútra vetemedtem a kocsival. A berettyóújfalui tankolásból még mindig volt annyi benzinem, amivel nyugodtan útnak eredhettem. Mivel nagyon szép, nem is a nyárutót vagy a kora őszt idéző, de tavaszvégi napfényes, 20 és 25 fok közötti hőmérsékletű idő ígérkezett, Anikómat elszállítva a munkahelyére, és Csicsa kutyámat megsétáltatva úgy határoztam, megyek, amerre a szívem húz. Megyek, hiszen most, hogy jönnek a ráérős időszakok, és rendezgetem, nézegetem, javítgatom a világháborús emlékművekről négy év alatt készült képeimet, sajna, főleg a kezdeti időszakban készült felvételek egyike-másika kivetnivalót hagy maga után. Ezek a hibák részint abból adódnak, hogy őszinte lelkesedésemben olyan rossz időjárási viszonyok közt - esőre álló idő, vagy éppen szitáló eső, erősen borult égbolt - indultam el, amikor nem kellett volna, a hibák másik nagy csoportját pedig az alkotja, hogy kezdetben meglehetősen kevés, 3-4-5 felvételt készítettem egy-egy objektumról, miközben a kvalitásaik okán ennél jóval többet érdemeltek volna. Mivel az egész fényképezés 2009 októberében Budapest közvetlen környékén kezdődött, szerencsére nem kellett sokat autóznom az elhibázott fotók készítésének helyszínéig. Nagyjából a Budai-hegység és a Pilis irányába kellett mennem, le is írom, pontosan milyen útvonalon. Elsőként Nagykovácsiba szaladtam ki, onnan visszajöttem Budapestre, ahol Pesthidegkúton, a Templom utcánál fordultam elő, majd Solymár következett. Utána Pilisborosjenő, aztán a hozzá lőtávolságban lévő Üröm jött sorra. Innen Pomázt céloztam be, ahonnan átugrottam Szentendrére, mivel időközben kiderült, hogy nemcsak a város belső részén, de Izbégen is akad egy általam eleddig nem fotózott emléktábla, ami a gyűjteményemben a 2520. sorszámú besorolást kapta. Visszatérve Pomázra, az útelágazásnál most Csobánka felé indultam, majd Pilisvörösvár és Pilisszentiván lett letudva. Piliscsabán hosszasan időztem, mert a templom előtti emlékmű nagyon megragadott, s különben is, kiváló szögekből lehetett fényképeket készíteni. Aznapi csavargásaim sorából kilógott a némiképp félreeső volta miatt kakukktojásnak számító Sárisáp (olyan neve van, mint egy gyermekrajzfilm kacsa főhősének), de remek, ámbár a főutcától sunyi módon hátrébb rejtett emlékműve (aki nem tudja, hogy mi van ott, úgy utazik át a falun, hogy semmit sem lát belőle) megérte a plusz kitérőt. Innen egy ugrásra esik a szocializmus idején mocskos iparvárosnak elkönyvelt, mára viszont egészen emberi arcot öltött Dorog, ahol annak idején szitáló esőben voltam kénytelen dolgozni, most azonban hét ágra sütött a Nap, s minden adott volt, hogy az itteni páratlan szépségű emlékműről és a nemkülönben tetszetős környezetéről kiváló képeket készítsek. Hát nagyjából ennyi a szombati 75 kilométeres menet szakmai vonatkozásairól. Túl azon, hogy a javított fotók készítésével nyugodtabb lett a lelkivilágom, nagyszerű, a szökni készülő nyártól mondhatni ajándékba kapott utazásban lehetett részem ezen a május közepét idéző szombaton. És akkor bele sem fogok az utam során mindenütt velem tartó elbűvölő pilisi táj ecsetelésébe, mert nincsenek rá szavak, az ilyesmit csak annak érdemes látva átélni, akinek van hozzá szeme, s akinek boldogan megnyílik a szíve, ha a kortalan természet megtiszteli egy nyár végi bájos mosollyal.  Kelt 2013.10.02.

 

  (Tizenötödik kötet) Négy:

 

  Érdekes: a napi munka közben, vagyis a szorgos hétköznapokon annyi okos gondolat bombázza az agyamat, hogy majd' szétvet az írhatnék, ám mire hazaérek, s valóban megtehetném, lankad a kedv, befullad az ötletparádé. Na, mindegy, most leültem a számítógép elé s igyekszem összesöpörni a beszáradt emlékmorzsák és a szikkadt gondolatgalacsinok szétgurult darabjait. Mivel kezdjem? Indításnak talán jó lesz megemlékeznem magamról, mert helyzet van. Az a helyzet, hogy ma november 13.-a van, ami annyit tesz, hogy épp félúton járok két születésnap között. Ebben nem lenne semmi rendkívüli, ha nem az 59.-ről és a 60.-ról lenne szó, ugyanis ha valamikor, akkor most életem menetének talán legfontosabb határkövéhez értem. Persze a maga idején fontosnak éreztem a harmincadik, negyvenedik, pláne az ötvenedik évem betöltését is, csakhogy ezek az évfordulók még az úgynevezett fiatal korom tartozékainak, mérföldköveinek számítottak. Igaz, egy ötven feletti ember már aligha tekinthető klasszikus értelemben véve fiatalnak, ám az öregedés, az öregség tényleges időbeni kiindulópontja a hatvanadik esztendő. Na, és akkor hogy jön ide a "rendkívüli" jelzős szerkezet, hiszen épp az imént írtam, hogy még fél évem van hátra a hatvanadik betöltéséig? A magyarázat az én külön bejáratú, sajátos felfogásomban rejlik, miszerint kissé másként számolom a rám vonatkozó idő múlását, mint a legtöbb halandó. Én nem a tényleges, "hivatalos" születésnapomon hatódom meg saját magam egyre előrehaladottabb koráról, hanem az egymást követő születésnapok félidejében, amiben egyébként az a jó, hogy ilyenkor háborítatlanul elgondolkodhatok a regénybe illő múltam fordulatairól, az ennél mindig laposabbnak tűnő jelenemről, és a realitások miatt nem igazán reményteli jövőmről. S ilyenkor, a hat hónapja elmúlt és a hat hónapnyira előttem álló születésnap között félúton tébláboló napon, ezen az egyetlen napon, mint a folyamatos billegésében egy pillanatra szünetet tartó, röpke huszonnégy órára kiegyensúlyozottan megnyugvó mérleg vízszintesbe került szára, jó értelemben vett holtpontra jut az életem. Ezeket az értelemszerűen november 13-ra eső napokat, legalábbis az utóbbi két évtizedben, mióta ez az újszerű időszámítási technika rögzült bennem, afféle kegyelmi állapotként élem meg, s e kitüntetett napokon olyasféle érzések hatnak rám, mint az elszánt magashegyi turistára, aki fáradságos mászással felért egy csúcsra, ahol néhány mély levegővételre megpihen és szertenéz, aztán a kényszertől hajtva, sóhajtva nekivág az előtte meredő újabb hegyoromnak. Jópofa dolog ez az emberi élet. Az élet sava-borsát jelentő élmények és az ezekből leszűrt tapasztalatok terén annál gazdagabb leszel, minél előrébb tartasz (vagyis minél idősebbnek számítasz), ám ennek a menet közben szerzett tudásnak nagy ára van, méghozzá az, hogy az egyre élesedő tisztánlátásoddal utólag rájössz, mennyi mindent kellett volna másként tenned, de mégsem tetted, mivel a fiatalabb eszedre túlzottan rátelepedő, a mindenkinél mindent jobban tudó magabiztos gőgből születő elbizakodottság sűrű ködtakarója mögül néha-néha alig sejthetően felderengő tényeknek sem hittél, mert a kényelmetlen valóságot az ördögtől valónak tartottad, s okulás helyett inkább ragaszkodtál a lényeggel laza köszönőviszonyban álló illúzióidhoz, a magad kreálta virtuális világban afféle vezércsillagnak számító gyerekes rögeszméidhez, mert meggyőződésed volt, hogy rajtad kívül mindenki hülye. Pedig te voltál az. De ennek most már nincs jelentősége. Ma, november 13-án, szerdán még fennáll a köztes, mondhatni isteni állapot, holnaptól fogva azonban, ha egyelőre mindössze egy nappal is, de közelebb kerülök az öregség hatvanéves küszöbéhez. Amit fél év múlva vélhetően átlépek, de akkor már csak a pont kerül rá az i-re, maga az öregség lényegében holnaptól köszönt rám. Fiatal és öreg. Ennyire egyszerű kategorizálni egy-egy életút esedékes állását. Én holnaptól öregnek számítok, bár fizikailag még jól állom a napi kihívásokat, s száz százalékig teljesítem a magam elé kitűzött feladatokat, legyen szó bármiről. A korom miatt nem sajnálom és nem sajnáltatom magam, hiszen nincs miért. Büszke sem lehetnék rá, hogy ennyit is megéltem, de az ismert előzmények feljogosítanak némi elégedettségre. Ez egy állapot, ha úgy tetszik, egy régen kinézett hegycsúcs meghódítása. A kérdés mindössze annyi, bár a válasz nem izgat különösebben: mégis, mikor érem el az utolsó magaslatot, ahonnan a következő lépés az ismeretlen sötétbe ránt magával? Addig is biztatom magam a jópofa frázissal: igenis, van élet a halál előtt!

  Más téma. Évek óta fut a tévében (változó csatornákon, de az utóbbi évben a Viasat 3-on) a Két pasi meg egy kicsi címet viselő, epizódonként húszperces amerikai komédiasorozat. A helyüket önállóan is megálló, rövid történetek a Los Angeleshez közeli Malibuban játszódnak, állandó szereplői közé tartozik a részeges, nőfaló Charlie (Charlie Sheen személyesíti meg), annak öccse, a balfék, örök vesztes Alan, ennek balga fia, Jake, illetve néhány fontosabb mellékszereplő. A méltán népszerű, nagy nézettséggel büszkélkedő sorozat ráirányította a figyelmemet a közeli Los Angeles nagyvárosra, amelyet aztán gyakran nézegettem a Google műholdas programja segítségével. Idővel egészen otthonosan mozogtam a rengeteg kisebb-nagyobb településből összeállt város utcáin, s egészen jól kiismertem magam az egyes körzetekben. A lényeg, hogy hónapok múltán azon kaptam magam, hogy valóságos szerelmemmé vált a város. Néhány napja aztán, miközben egyedül lévén itthon, ismét Los Angeles internetes térképét tanulmányoztam, komoly elhatározásra jutottam. El kell jutnom oda, el kell mennem a Csendes-óceán partján fekvő nagyvárosba, méghozzá Anikómmal, hiszen kivel mással osztanám meg életem legnagyobbnak ígérkező utazását, ha nem a tiszta szívből szeretett feleségemmel? A pénzügyi fedezet nagyja rendelkezésre állt a bíróságon az Arcanum ellen megnyert per következtében. Tervemről az első adandó alkalommal szóltam Anikómnak, aki, nem kis megrökönyödésemre láthatóan nem repesett az örömtől a hír hallatán, de ezt annak tudtam be, hogy váratlanul érte a dolog, s kis időbe beletelik, mire megemészti a híreket. Netán sokkot kapott az örömteli felfedezéstől, hogy milyen fasza férje van, aki efféle luxusutazással akarja kényeztetni őt ebben a gyorsan elszálló, büdös életben. A következő egy-két napban részletesen kidolgoztam egy írásban is rögzített tervet, ami a remélt utazás minden szegmensét felölelte. Úgymint: a régebben lejártak helyébe új útlevelek készíttetése, a nem könnyen beszerezhető amerikai vízum intézése, repülőjegyek és szállodai foglalás, a költőpénz kikalkulálása. Úgy éreztem, nehéz fába vágom a fejszémet, hosszú tortúrának nézek elébe, miközben (az útlevél kivételével egymagam) elrendezek mindent, hogy az én kicsimnek és persze magamnak valóban jó emlékű, életre szólóan emlékezetes kiruccanást szervezzek, de szeretem az ilyesféle próbákat, pláne ha az eredmény - remélhetően - arányban áll a befektetett energiával. Nos, onnan jött a mélyütés, ahonnan a legkevésbé vártam: Anikóm irányából. Mondván, ő nem akar menni, mert fél a repüléstől (hiába igyekeztem meggyőzni, hogy én is, éppen ezért nem ültem idáig gépre), meg hogy mi lesz addig Csicsával (egyetlen hétre, péntektől szombatig lettünk volna oda, biztosan megoldható lett volna a kölyök megnyugtató felügyelete), valamint a legfőbb ász, miszerint csodálkozik rajta, hogy képes lennék kidobni az ablakon közel egymillió forintot, hogy elmenjünk Amerikába. Tipikusan ostoba, korlátolt női hozzáállás. Miután megint kaptam valamennyi levegőt, a felháborodástól elfúló hangon hívtam fel a figyelmét a tervezett út egyszeri és megismételhetetlen voltára, hiszen tuti, hogy többször nem áll rendelkezésre az összeg, ami az Arcanum ellen megnyert per után most szinte talált pénzként, mintegy mennyei ajándékként kínálja magát, és azért visít, hogy valóban méltó célra fordítsuk. Hogy ne új konyhabútorra, csillárra, mosogatógépre, televízió vagy akármi, máskor is megvehető, kommersz kütyükre szórjuk el a lóvét (úgy is megvan mindenünk, ami egy háztartás normális működéséhez kell), hanem egyszer az életben csináljunk magunknak valami példátlanul kiemelkedően nagyszerű, mondhatni ünnepi programot. Ez lett volna Los Angeles megtekintése, illetve onnan eljutni a 30 kilométerre fekvő Malibuba, egy másik napon pedig az ötórányi autóútra lévő Las Vegasba. Ez utóbbiba egyébként fejenként 20 dollárért vitt volna menetrend szerinti autóbuszjárat, tehát kettőnknek oda-vissza kijött volna 80 dollárból, plusz némi ottani költőpénz. Anikóm gyáva nyafogásai azonban percek alatt lehűtötték a kedvemet, s elkeseredetten hőköltem vissza az ilyen szintű korlátoltság előttem tornyosuló falától. Nemhogy lelkesen támogatott, biztatott volna, ahogy normális esetben elvárná az ember, még tíz körömmel visszahúzott. Sikerült olyan mértékig lehűtenie, hogy mára teljesen elvetettem a nagy utazás ötletét, főként abból a keserves tapasztalatból született megfontolásból kiindulva, hogy aki ennyire buta, az nem is érdemli meg a sors által tálcán nyújtott lehetőséget. A logika csak ott bicsaklik meg, hogy - sajna - ez a kényszerű lemondás engem is hátrányosan érint, hiszen egyedül mégsem mehetek (jó, majd magamban kóborlok Los Angeles utcáin, meg magamnak fotózom a látnivalókat, meg magamban élem át az élményeket - de akkor mi a fenének van nekem életem párja, vagyis feleségem?), idegennel meg nem mennék. Időről időre azzal áltatom magam, hogy engem már nem tudnak meglepni a nők, öreg róka vagyok ahhoz, hogy újat mutassanak. Ezt a megállapítást az ilyen esetek után nyugodtan sztornózhatom, és várhatom a következő - vélhetően ismét kellemetlen - meglepetést.  Kelt 2013.11.13.-14.

 

  (Tizenötödik kötet) Öt:

 

  Úgy tűnik, Anikómnál néhány napba beletelt, mire leesett a tantusz, hogy mégsem olyan rossz ötlet a részemről felvetett Los Angeles-i utazás ügye, s mostanra jóval optimistábban és kíváncsibban áll a dologhoz. Egyedül a repüléstől való félelemtől képtelen szabadulni, de ezt azzal a félig tréfásnak szánt, félig nagyon is valós tartalmú megjegyzéssel szoktam tompítani, hogy magam sem lelkesedem a sokórás repülésért, de hát Amerikába macerás lenne autóbuszon, vonaton meg tengerjáró hajóval eljutni. S nem titkoltam azt sem, hogy igenis félek a röpködéstől, legalább annyira, mint ő, de valamit valamiért, s szerintem ezért - mint életünk legjelentősebb és legtávolabbra vezető útjáért - érdemes kockázatot vállalni. Végül odáig jutott az én kicsim, hogy könnyeivel küszködve vallotta: mindenhová követ, csak ígérjem meg, hogy vigyázok rá. Megígértem, hiszen minden tőlem telhetőt elkövetek majd, hogy ne legyen gond, és jól érezzük magunkat ebben a kivételes kalandban, de a magam részéről tisztában vagyok vele, hogy a sors irányítja a lépteinket, tehát csak remélhetem, hogy ha elvisz innen messzire, épségben vissza is vezet bennünket. A sors akaratának vonatkozásában eszemben sem volt Anikómmal megosztani a nézeteimet, gondoltam, elég lesz neki lelkiekben felkészülni a tizenhat vagy tizenhét órás repülésre. Ez lesz az igazán szép az egészben, hogy miközben magam is majrézni fogok, lesz mellettem valaki, életem párja, azaz a végletekig imádott feleségem, akiben tartanom kell majd a lelket, s ha úgy adódik, a figyelmét elterelni a félelmeit felerősítő gondolatokról. Mióta az asszonypajtás nézete megenyhült a világ túlsó felére irányuló, kevéssel több mint egyhetesre tervezett kirándulással kapcsolatban, tettünk néhány gyakorlati lépést a cél érdekében. Elsőként egy térképboltban 2600 forintos áron beszereztem Los Angeles részletes térképét, pár nappal rá interneten bejelentkeztünk a kerületi okmányiroda útlevél osztályán, aztán a Határ úti metróállomás fényképet készítő fülkéjében csináltattunk magunkról 4-4 útlevélfotót, igaz, ezekről utóbb kiderült, hogy felesleges volt. Tegnap, vagyis szerdán reggel, az interneten visszaigazolt fél kilences időpontra elmentünk a polgármesteri hivatallal egy utcában lévő okmányirodába, és fejenként 7500 forintért, vagyis összesen 15.000-ért készíttettünk magunknak világútlevelet. Itt derült ki, hogy kár volt a metróállomáson fényképeket csináltatni magunkról, mivel az okmányirodában nem fogadták el őket, mondván, kizárólag a helyben készített fotókat lehet felhasználni az útlevélhez. Az más kérdés, hogy amikor az interneten időpontot kértem, pontról pontra fel volt sorolva, hogy miket kell magunkkal vinni, s ezek között ott szerepelt az egy-egy fotó is. Mindegy, nincs mit tenni, kétezer forintot kidobtunk az ablakon. Az irodában egyébként roppant előzékenyek voltak velünk. Gyorsan ment a személyes adatok felvétele, miként a fotók készítése és az ujjlenyomatok (egyet a jobb, egyet a bal kéz mutatóujjáról) rögzítése is. Az útleveleket öt évre kértük (tulajdonképpen csak az amerikai útra akarjuk használni őket), s mivel a postán való kikézbesítést igényeltük, nagyjából december 16.-a körül kihozzák őket. Az útlevél birtokában majd akkor igényelhetjük meg (kizárólag interneten keresztül) az úgynevezett ESTA-engedélyt, ami az USA-ba való beutazási engedélyt jelenti. Ezek után jöhet a szállás- és repülőjegy foglalás, valamint néhány olyan csecsebecse beszerzése, ami kizárólag erre az útra kell. Mint például a 16.000 és 58.000 forint között mozgó fordítógép megvétele. Anikóm számára egy darab gurulós utazóbőrönd vásárlása (az én holmijaimnak szánt sporttáska a pincében pihen), új tok a kisebbik fényképezőgép elhasználódott tokja helyett, valamint nekem az ottani használatra való, utcaival kombinált edzőcipő, mert a munkában hordott bakancsban mégsem mehetek. Nem szólva további, előre nem látott egy-két dologi kiadásról. Egy szó, mint száz, nehéz csaták elé nézek, nézünk, mire indulhatunk. Az egész kirándulás, ami vélhetően 2014. május 9. és 17. között esik majd meg (hogy beleessen az odakint ünnepelendő 60. születésnapom), nagyjából egymillió forintba fog kerülni. Nagy összeg, legalábbis nekünk, hiszen nem lopjuk a pénzt. De, remélem, megéri majd, hiszen - mint említettem - életünk legnagyobb utazásának nézünk elébe.

  Más. Jerry kutyám ma öt éve, hogy meghalt. Naponta gyászolom az öreg havert, s még mindig annyira fáj az elvesztése, annyira érzem a hiányát, hogy most, írás közben is a könnyeimmel küszködöm. Egy valami nyújt némi vigaszt: addig ő is él (bennem), amíg én élek.  Kelt 2013.11.28.

 

  (Tizenötödik kötet) Hat:

 

  Könnyen meglehet, hogy mégsem lesz semmi az amerikai útból. Igazság szerint már nem is nagyon bánom; túl soknak és túl értelmetlennek látszik a vele való hosszas vesződés. Ugyanis hiába teszem ki a lelkem Anikómért, merthogy ez az utazás neki is szólt volna, egyre markánsabban érzem a lányban a makacs korlátokat, amikkel még nem lenne baj, hiszen mindenkinek csak egy bizonyos adag jut tehetségből, szorgalomból, képzelőerőből és akaratból, amelynek a határán, azaz önnön árnyékán képtelen túllépni az ember. Csak az nem mindegy, mekkora területet fognak közre ezek a képzeletbeli korlátok. Anikómnál - mostanában kezdek rájönni - felettébb szűre szabottak a lehetőségek, és ez engem mindinkább zavar. Nem teljesen igaz a hír, miszerint két ember akkor alkot ideális párost, ha az egyik jóval erősebb akarattal rendelkezik a másiknál, s a másik ezt elfogadja, tiszteletben tartja. Igaz, kell lenni egy céltudatos vezéregyéniségnek, csakhogy nem szerencsés, ha az erősebb lelkialkatú ember türelmetlen, nem kellően toleráns a gyengébbel szemben, mivel evidenciaként kezeli a benne megfogalmazódó ötletet (ötleteket), s képtelen megérteni a másikban meglévő kételyeket. Márpedig, ha ezeket a kételyeket nem oszlatják el hihetően és nyom nélkül, akkor a hűséges követőből hamarosan durcás lázadó lesz, akivel fárasztó csatákat kell vívni, még akkor is, ha az erősebbet a lehető legjobb szándék vezérli a kettejük közös életét könnyebbé, szórakoztatóbbá tevő célok kitűzésekor. (Míg ezeket a sorokat írtam, csengetett a postás, és hozta a kifejezetten az amerikai utazás miatt készített új útlevelemet. Ezek nagyon gyorsak voltak az okmányirodában, hiszen múlt hét szerdán egyszerre adtuk be a kérelmünket, s az én útlevelem máris kijött. Anikómét nem tudom mikor küldik, de valószínűleg a jövő hét első napjaiban.) Nos, egy szó, mint száz, lehet, hogy nem vázoltam kellő részletességgel az utazással összefüggő kiadásokat, a kötelező tennivalókat, az elkerülhetetlen kényelmetlenségeket, nem színeztem kellőképpen a tengeren túl ránk váró élményeket, bár a magam tehetsége szerint igyekeztem ezekről minél átfogóbb prognózist nyújtani, kezdem unni, hogy még nekem kell majdhogynem erőnek erejével rávennem a nőmet, hogy ugyan méltóztasson egy kicsit örülni, szíveskedjék a lelkesedés látszatát keltve ráhangolódni az elképzelésre. Ami egyébként egyetlen fillérjébe sem kerül, hiszen az utazás mintegy egymilliós összköltségét én teremtettem elő. Most itt tartom a kezemben a nyers, friss, barnásvörös borítójú világútlevelet, de nem hívom fel a dolgozó Anikómat, hogy közöljem vele a normális esetben örömteli hírt. Annak, hogy nem hívom, nem ez az egyetlen oka. Tegnap ugyanis, amikor a munkából fáradtan hazaérve benyitottam az ajtónkon, Anikóm első mondata az volt, hogy van egy kis baj, merthogy az ablakunk alatt álló, nyaranta cserepes virágok tucatjait tartó nagyobb asztalon egy döglött galamb fekszik. Tegnap még nem volt ott, ez biztos. Valaki vagy az este leszálltát követően, vagy hajnalban rakta oda a beesett szemei, ellazult izmai okán vélhetően legalább két napja elhullott jószágot. Ismerve a házunkban lakó söpredék prolimentalitását, s tudva, hogy rossz szemmel nézik, hogy napi rendszerességgel etetem az ablakunk körül legyeskedő galambokat (eredetileg csak azt a két, erősen lesántult galambot szándékoztam kúraszerűen táplálni, akiket két-három éve sodort elénk a sors, az egyik hurokba lépett, amitől lerohadt a fél lába, s hosszú időn át láthatóan nagy fájdalmai, lázrohamai voltak, a másikat mindkét lábán komoly betegség támadta meg, úgyhogy jószerével eltűntek a karmai, és szegény a csonkokon araszolgat - de hát ezzel a két protezsáltammal mindig öt-hat potyautas is érkezik az ingyen kajára, ami a nyári utazásaim alatt innen-onnan összeszedett kukoricából áll), rögvest arra a gondolatra jutottam, hogy valamelyik aljas féreg csempészte oda az idegen, eddig nem látott szárnyast. Ezektől kitelik az ilyesmi. Persze felment bennem a pumpa, hiszen nyilvánvalóan nem magától repült az asztalra, s lett ott helyben öngyilkos az a szerencsétlen galamb. Anikóm nem mert hozzányúlni, engem kért, hogy csináljak vele valamit. Első gondolatom az volt, hogy a döglött állatot odavetem a két házrész közötti, lényegében minden lakó által használt betonudvar közepére, hadd lássa mindenki az ismeretlen elkövető művét, de Anikóm kegyeleti okokra hivatkozva lebeszélt erről. Maradt a kapukijárónál elhelyezett kukák egyike, tehát nejlonzacskóba csúsztattam a boldogtalan állatot, és kidobtam a kukába. Mi mást tehettem volna? Szaladtam volna vele a Fiumei úti temetőbe? Amikor visszatértem a lakásba, dúltam-fúltam a haragtól, s egyre pipásabb lettem a feleségemre, aki láthatóan begyávult a többi lakóval szembeni konfliktus lehetőségétől (ami akkor robbant volna ki, ha kihajítom középre a nekünk adresszált dögöt), és a döglött jószág "tisztességes" módon való eltakarításának ürügyén, ugyanakkor mintegy ellenem szólva nehezményezte, hogy egyszerűen az udvarra akartam hajítani a már senkinek sem ártó testet. Értettem és értem én a szempontjait, de ennek most nagyon fals felhangja volt, hiszen egyáltalán nem a néhai madár végtisztességéről, hanem a minket ért aljas provokációról kellett volna szót ejtenünk, s valamiféle ellenválaszt kitalálnunk. Veszekedésünk, vitatkozásunk vége az lett, hogy gyávának neveztem Anikót, aki nem állt ki mellettem, noha én mindig a legteljesebb mellszélességgel mellette álltam a legrázósabb ügyei idején is. Anikóm némi spéttel felhúzta magát, kiszaladt az udvarra, és az esettel kapcsolatban szóba vehető szomszédokhoz sorra bekopogva, mindegyiknél erélyesen rákérdezett, ők rakták az udvari asztalunkra a madarat? Naiv teremtés. Persze mindenhol álmélkodó csodálkozás, méltatlankodó tekintetek fogadták - az egészet a lakásunk ajtajából követtem figyelemmel -, hogy ők aztán nem, hogyan gondoljuk egyáltalán, micsoda felháborító feltételezés stb. Szóval, a díszes társaságból senki sem követett el ilyesmit, a többnapos galambhullát egyszerűen odafújta a szél. Nyilván hasonló következtetésre kellett volna jutnom, ha meggárgyultam volna. Akkor már szó szót követett, mindenki szidott mindenkit, csak úgy zengett az udvar! Az általános hangzavarból Anikómmal mi is derekasan kivettük a részünket, főleg én, hiszen az öregedő Icát simán és többször lekurváztam, az engem tavaly júniusban leütő, most a lépcsőjük biztonságos magasából ugató Jóskát elküldtem az anyja picsájába, és néhányszor rutinszerűen lebuziztam, valamint több alkalommal hasonlóan színvonalas verbális megnyilvánulással emeltem a péntek délután fényét. Mire lassan lecsitultak a kedélyek, és az érintett felek visszaszivárogtak a lakásaikba, kezem-lábam remegett az idegtől. Anikómat, akit az egész bazári cécó ostoba, meggondolatlan elindítójának tartottam, hiszen mi a fenéért nem dobta ki szó nélkül azt a provokatív céllal odatett dögöt mielőtt hazaérek, vérben forgó szemekkel figyelmeztettem, hogy a közelembe ne jöjjön. Pedig csóró egész délelőtt ebédet főzött, s desszertnek finom süteményt készített a kedvemért, ám ezek után a nap hátralévő részében egyetlen falat sem ment le a torkomon, ellenben annál szaporábban tömtem magamba a nyugtatókat. Kora este (fél hét körül) haragtól eltelve feküdtem az ágyba, Anikóm másnap reggel gyalog illetve trolival ment melózni, s csak mostanra, az események után nagyjából egy nappal később látom nyugodtabb szemmel a dolgot. Szóval, Anikóm kicsit elárult, én legalábbis így éreztem; az, hogy utólag észbe kapott és rákapcsolt, csak a nagyobb szégyenfoltokat tüntette el, de nem javított nőm lassan, de biztosan romló megítélésén. Merthogy most röviden vegyem sorra, miért tartozik ő nekem sokkal többe, mint én neki? Először is: eleve tudtam, hiszen egyértelműen látszott (látszik) rajta, hogy cigány származású, hét éve mégis odamentem hozzá a Keleti pályaudvaron (ahol akkortájt eladóként dolgozott egy kis vegyesboltban), hogy tisztességes szándékkal megismerkedjem vele; félig roma létére elfogadtam (szerettem, szeretem), noha az nem kifejezés, hogy egyébként erős fenntartásaim voltak és vannak e zűrös népcsoport tagjaival szemben. Lehet, hogy bizonyos fokig rasszista vagyok (manapság, a romló etnikumközi kapcsolatok idején ez inkább egészséges értékítéletnek, óvatos fenntartásnak, mintsem a náci szellemiség valamiféle megnyilvánulásának számít), de olyan fajta, akinek az előítéletessége nem agytolulásos olvasmányokból vagy szóbeszédekből, hanem a saját bőrön megtapasztalt tényekből fakad. Másodszor: nem futottam el tőle ész nélkül, hanem segíteni szándékoztam, midőn az én agyament kicsim, úgy a megismerkedésünk idején, vagyis közel hét éve tízmilliós hitelt vett fel a csalásokra specializálódott nővére és a még nála is nagyobb gazember élettársa számára. Ekkora hülye nincs még egy a világon, mint az én Anikóm (tízmilliós hitelt felvenni, bárkinek is a mai világban?!), át is verték annak rendje-módja szerint. Ennek a rokoni átbaszásnak a mai napig nyögjük a lelki és anyagi terhét, de én mégis kitartok a naivitás terén világbajnok nőm mellett. Más fából faragott ember ész nélkül világgá futott volna. Harmadszor: amikor kiderült, hogy a nagyobbik fia, bizonyos Feri egy féltékenységi vita során késsel több halálos szúrást vitt be az egyik haverjának (az is cigány volt), és ezért tizenkét évet kapott, megint csak nem hagytam cserben az esettől padlót fogott Anikómat (egy darabig én tömtem nyugtatókkal, hogy ne kapjon infarktust a nagy megrázkódtatástól), merthogy nem ő tehet a gyilkossá züllött fia mocskos lelkivilágáról. Sőt, minden erkölcsi fenntartásom ellenére eddig vagy tucatszor fuvaroztam Márianosztrára az én kicsimet, hogy havonta-másfél havonta beszélgethessen a drágalátos kölykével. A Budapest és Márianosztra közötti nyolcvan (oda-vissza 160) kilométeres fuvarok csak akkor szűntek meg, midőn Ferit - saját kérésére, mivel unatkozott a márianosztrai tétlenségtől, és dolgozni akart - Balassagyarmatra helyezték át. S végül, de egyáltalán nem utolsó sorban: jogi úton is megosztottam vele a nagy keservesen megszerzett otthonomat, azt a Tábornok utcai önkormányzati lakást, ami egészen az idei tavaszig - mintegy tizenkét éven át - csakis az én nevemen szerepelt. Tavasz vége, nyár eleje óta Anikóm ide van bejelentve (vagyis azóta a lakás kettőnk közös bérleményeként szerepel), ami egyrészt biztos otthont jelent számára, másrészt azt, hogy ha feldobnám a talpam, nem kerülne utcára. Ha valami, ez utóbbi igazán a bizalom legfőbb jele részemről. Ezek a nagyobb horderejű "ügyek", az apróbbak felsorolására most nincs hely. Tehát a hűségemhez, a kitartásomhoz kétség nem férhet, ráadásul valóban szeretem ezt a szerencsétlen marhát. Ezt a pejoratívnak tűnő jelzőt is színtiszta szeretetből használtam. Szintén a szeretetem jeléül vittem eddig kétszer a horvát tengerpartra (ahol aztán nagyon jól érezte magát, kivéve, amikor az első alkalommal anyám viselkedése mindkettőnk örömének betett), s ugyancsak ennek a részemről nem múló érzelemnek a megnyilvánulási formája lett volna a minden eddigi kiruccanást felülmúló amerikai út, amiről azonban a tegnap délutáni nagyjelenet után kijelentette, szó sem lehet róla. Sem a B tervként felvetődő San Remo-i nyaralásról (amely akkor lépett volna hatályba, ha nem kapnánk meg az amerikai beutazási engedélyt), de még a jó öreg isztriai Rovinj-t is felejtsük el, mert Anikóm, a dolgok mai állása szerint, egyszerűen nem érdemel ilyen mértékű kényeztetést. S mondom, annak idején Rovinjra is úgy kellett rávennem, most pedig, Los Angelesszel kapcsolatban szinte megalázónak érzem az agitálást. Nos, most, december hetedikén így állnak a dolgaink. Ki lát a jövőbe? Lehet, még minden jóra fordul.  Kelt 2013.12.07. 

 

  (Tizenötödik kötet) Hét:

 

  A dolgok minap (szerdán) újabb gellert kaptak, amitől újfent jó irányba fordultak az amerikai úttal kapcsolatos elképzelések. Anikómmal egy őszinte beszélgetés keretében tisztáztuk, hogy valóban szeretne velem, a társaságomban eljutni a Csendes-óceán parti világvárosba, ahová én mindenáron el akarok menni, s ez már a végső döntése. Úgyhogy a megtört lendületet ismét optimista hangulat váltotta fel, s újult erővel vetettem bele magam az intézkedések erdejébe. Az útlevelünk tehát immár mindkettőnknek megvan, a következő lépés most az amerikai utunk alatt legfőbb fizetési eszközként szolgáló MasterCard kiváltása. Tegnap, vagyis csütörtökön bementem a ferencvárosi munkahelyem irodájának közelében működő OTP-fiókba, ahol előadtam a hitelkártya kiváltásáról szóló igényemet. Semmi gond, megcsinálják, vagyis megrendelik, de kell hozzá százötvenezer forint, mert kapásból ennyit kell rátenni a kártyára, amit egyébként legelőbb három hét múlva kapok kézhez, postai úton. Így, miután hazaértem, és Csicsát gyorsan megsétáltattam, egy ötvenezret érő kötvénnyel átsiettem a Hungária körúti távolsági buszpályaudvarnál lévő postához, ahol pénzre váltottam a kincstárjegyet. Ma reggel pedig kivettem az íróasztal fiókjában tartott százezret, amit hozzácsaptam a kötvényből származó pénzhez, és dél körül megint betértem a melóhelyhez közeli OTP-be. Némi túlzással szólva ment minden, mint a karikacsapás, kitöltöttünk néhány űrlapot, a százötvenezret átadtam az ügyintézőnek, kaptam róla bizonylatot, most már csak a postást kell várnom. Ha megjön a kártyával, kiváltom a többi kötvényt is, az összeget dollárban ráteszem a hitelkártyára, majd interneten megrendelem a repülőjegyeket és lefoglalom a szállást, aztán beadom (illetve beadjuk) az ESTA-igénylést, vagyis az USA-ba való beutazási engedély iránti igényünket. A választ 2-3 napon belül ígérik, s ha kedvező elbírálásban részesülünk, majdnem nyert ügyünk van.  Kelt 2013.12.13.

 

  (Tizenötödik kötet) Nyolc:

 

  Apám ma lenne 85 éves. 2010 áprilisában hagyta itt ezt a velejéig romlott földi világot, amelynek elszenvedője s egyben haszonélvezője volt, miként én, meg még közel hétmilliárd idegen kortárs. Apám megítélése eléggé összetett; volt ő jó ember és rossz is, de a végső mérlegkészítés, amit nem most, hanem még életének utolsó hónapjaiban készítettem magamban róla, végül is inkább a jó, mintsem a rossz irányba billenti a mérleg nyelvét. Vallom, hogy minden ember eredendően bűnös, s mert a bűn születésünk pillanatától elválaszthatatlanul hozzánk tartozik, a rombolásra nógató ösztöneivel örökké viaskodó földi halandó csak a szocializációnak csúfolt idomítási tréning révén válik nagyjából kezelhetővé; a belénk vert, akarom mondani, belénk nevelt gátlások révén ekkorra tudjuk viszonylagos hatékonysággal féken tartani a teljes szabadságát szüntelenül visszakövetelő gonoszt. Ezek után úgy vélem, ember sosem lehet egy másik ember cselekedeteinek a megítélője, legalábbis az úgynevezett elfogulatlan "igazság" nevében, az más kérdés, hogy az elméletileg objektív jog alkalmat és lehetőséget nyújt az egyének feletti büntetőszankciók alkalmazására. Ami persze feloldhatatlan ellentmondás, hiszen a jognak érvényt szerző törvényeket megint csak az eredendően bűnös emberek néhány tanult csoportja hozza, s higgye el nekik - aki akarja, becsületszóra -, hogy valóban méltóak (merthogy jogilag és erkölcsileg állítólag feddhetetlenek) a mások feletti ítélkezésre. Én viszont nem tanultam az életidegen jogot, s bár néha azzal hízelgek magamnak, hogy szorult belém némi józan paraszti igazságérzet, már csak az apám iránti elfogultságom miatt sem érzek késztetést egy posztumusz mélyinterjúra, még akkor sem, ha a lelkem mélyén kíváncsi lennék, a túlvilági semleges zónában bolyongó apám miként vélekedne elmúlt élete hányattatásairól? Mert miközben nem tartom helyénvalónak mások, kiváltképp a közeli hozzátartozók megítélését (hiszen keveset vagy éppen semmit sem tudunk tetteik valós okairól), addig nagyon is érdekelne a saját őszinte véleményük magukról, hiszen mindenki önmagát ismeri legjobban. Én is tudom magamról, kiféle-miféle ember vagyok, de persze az életben való minél hatékonyabb érvényesülés érdekében álarcot viselek, mint mindenki. És e mögött az álarc mögött szép lassan elmúlik az életem, ahogyan apámé is elmúlt a maga álarca mögött. Épp ezért, mert mindenki a maszkja mögé rejtőzve tengeti nyomorult életét, ezért maradunk egymásnak mi emberek, valamennyien, örök idegenek, hiszen még a legbensőségesebb pillanatainkban is a belénk nevelt álszent elvárásoknak akarunk megfelelni. Végső soron tehát rabok vagyunk, önmagunk hamis életének rabjai. Csakhogy ez olyan rabság, amelyből a szabadulás kapuja a semmibe nyílik. Én gyáván kivárom a rabságom végét, hiszen az azt követő szabadságom úgyis egy örökkévalóságig tart.  Kelt 2013.12.18.

 

  Vége a százharmadik résznek