ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                  írta Miski György

 

                                 Száznegyedik rész

 

  (Tizenötödik kötet) Kilenc:

 

  Mióta ezeken az oldalakon utoljára bejelentkeztem, túl vagyunk a karácsonyon meg az új év első napjain. Kezdem a rossz hírrel, ami igazán szíven ütött, amikor először hallottam bemondani a televízió híradójában. Az elmúlt vasárnap, vagyis még a tavalyi év legvégén, konkrétan december 29-én Michael Schumacher - aki aktív korában a kedvenc Forma 1-es versenyzőm volt, a Ferrari versenyautók mágusa, hétszeres világbajnok - síelés közben olyan súlyos fejsérülést szerzett, hogy azóta is kómás állapotban van, a grenoble-i kórházban mesterségesen lélegeztetik, többször hajtottak végre rajta koponyaműtétet. Szegény Schumi, tegnap vagy tegnapelőtt volt a 45. születésnapja, de ő jelenleg mit sem tud erről, mi több, semmiről, mert élet és halál között lebeg, s bármikor rosszabbra fordulhat a helyzet, ámbár a hivatalból optimista doktorok szerint stabilizálták az állapotát. Nagyon sajnálom ezt a versenypályákon győzelemre született, küzdeni akarásban utolérhetetlen, milliók szemében hős, szimpatikus embert, de az a gyanúm, ettől kezdve minden napja kétesélyes: vagy túléli, vagy nem. A magam részéről természetesen tiszta szívből szorítok a felépüléséért - óhajommal nyilván nem vagyok egyedül -, csakhogy a szemem előtt lebeg S. Zoli barátom esete (ő az, akivel a '80-as évek első felében többször megfordultam Erdélyben), akit néhány éve a Tétényi-fennsíkon, a Szoborpark közelében a családja szeme láttára elcsapott egy autó, s akit a súlyos agysérülései miatt ősztől tavaszig ugyancsak mesterséges kómában tartottak, majd lekapcsoltak a lélegeztetőgépről, mert esélye sem volt, hogy valaha magához tér. A tőlem két évvel fiatalabb fiú budafoki temetésén természetesen ott voltam. Nos, nehogy így járjon Schumi is, mert vannak helyzetek, amikor mit sem számít a vagyon, sem a kiérdemelt siker, s a család, illetve a jó ismerősök, szimpatizánsok; a hozzátartozók egyedül az isteni gondviselésben bízhatnak. Mindenesetre, mielőbb gyógyulj meg Michael!

  Ennyi borús felvezető után következzenek a vidámabb hírek. Mióta elhatároztam, hogy a 60. szülinapomat a történelem által példátlanul perverz módon meggyötört kis hazámtól távoli vidéken, valami egyedi, életre szólóan emlékezetes utazás keretében ünneplem, vagyis eldőlt, hogy hites feleségem hőn szeretett társaságában májusban Los Angelesbe repülünk, őrült seregélyhad módjára keringő gondolataim nyolcvan százalékban e körül a téma körül forognak. Sajnos nemcsak nappal, de az utóbbi 8-10 éjszakán is, midőn az egészségesen mélynek induló álmomból először úgy éjféltájban felriadva máris a nagy út és a hozzákapcsolódó teendők, tervek százai cikáznak az agyamban. Ilyenkor valóságos erőfeszítésembe kerül visszakeveredni az álmok elhagyott ösvényére, s nem szégyellem, ha néhány kétségbeesetten átforgolódott éji óra után sem látok esélyt az alvásra, alkalmanként - az utóbbi pár éjjel pedig rendszeresen - nyugtatóval ráerősítek. Muszáj, ha kell, efféle kémiai erőszak alkalmazásával is muszáj erőltetnem a pihenést, különben olyan keveset aludnék, hogy másnap az álmosságtól nem látnék ki a fejemből. Igaz, a gyógyszertől is kissé kába vagyok, de azt hamarabb kiheverem, mint a fáradtsággal kevert kialvatlanságot. Nos, e hevenyészve felskiccelt kórisme után vissza a lényeghez: jól mennek az utazással kapcsolatos dolgok! Első lépésben, ugyebár, kiváltottuk az új (bordó színű) útleveleinket, ezeket már december közepén átvehettük. Második lépésben a postán kivettem a március óta kincstári takarékjegyekben tárolt pénzt, s a repülőjegyekre elkülönített négyszázezer forint kivételével az egészet áttettem a szintén decemberben kiváltott, domború nyomatos MasterCard bankkártyára. Az USA-ban is közkedvelt, mindenütt elfogadott kártya kiváltása előfeltétele volt a következő nagy lépés megtételének, vagyis az úgynevezett ESTA-engedély lekérésének. Az ESTA-engedély valójában nem más, mint a magyarországi amerikai nagykövetség által kibocsátott beutazási engedély, amely nélkül semmi értelme a repülőjegyek és a szállás foglalásának, mivel az ESTA hiányában be sem engednének az USA-ba, hanem azonmód visszafordítanának a reptérről. Nem titok, Anikóm és én is izgultunk, hátha valami oknál fogva megtagadják tőlünk ezt az okmányt. De istenigazából fellélegeztünk, amikor, miután csütörtök délután leültünk a számítógép elé, online kitöltöttük és egy kattintással elküldtük a nagykövetségnek a személyre szóló internetes kérdőíveket, szóval rózsaszínbe borult a relatív valóságban éjsötét téli világ, amikor tizenöt másodpercen belül megérkezett a kérelmek jóváhagyásáról szóló üzenet. Huh, ez nagyon meleg helyzet volt, hiszen ettől függött, hogy lőttek-e az álmaimnak vagy sem, s ha netán lőttek, akkor a csalódottságot valamelyest kompenzálandó, mely új úti cél felé vessük kiábrándult tekintetünket? Én az engedély megadásáért izgultam, Anikóm meg miattam, hiszen az utóbbi hetekben közelről tapasztalhatta, amint fokozatosan elhatalmasodik rajtam a Los Angeles-i utazási láz, s féltett, nehogy negatív traumát váltson ki a nemleges válasz. De a sors kegyes volt hozzám, hozzánk, s az összes elintézendő dolog közül a talán legnehezebb, legmeghatározóbb akadályt simán vettük. Immár az engedély birtokában másnap, azaz pénteken (tegnap) délután elmentünk az Árkád üzletközpont földszintjén működő Neckermann utazási irodába (ahová pár nappal korábban egy puhatolózó beszélgetésre beugrottunk, megtudandó, pontosan mennyibe fognak kerülni az oda-visszaútra szóló repülőjegyek - de hát akkor még nem volt meg a beutazási engedélyünk), és megvettük a repülőjegyeket. Ezek egyenként 181.000-be, plusz némi apróba kerültek, vagyis kettőnk jegyeiért 362.000 forintnál valamivel többet fizettünk. A KLM légitársaság által működtetett gépünk május 9-én, péntek reggel 6 óra 15 perckor indul Ferihegy 2-ről, és alig másfél óra múlva landol Hollandiában, Amszterdamban. Nagyjából másfél órába telik, mire felszáll velünk a másik repülő, amelyik aztán meg sem áll Los Angeles-ig (LAX nemzetközi repülőtér). A körülbelül tizenhárom órás repülőút után helyi idő szerint dél körül érkezünk. A visszaút alkalmával május 17-én, szombat délután fél ötkor ülünk gépre, ez Rómáig hoz minket, onnan pedig ugyancsak az Alitalia szállít Pestig. Az időeltolódás miatt vasárnap délelőtt lesz, mire Ferihegyre érünk. Egyelőre ennyit a repülésről. A jegyek mellett kiváltottuk az utasbiztosításainkat is, ezek fejenként tízezerbe kerültek. Összesen tehát 380.000 forint körüli összeggel lettünk könnyebbek, mire kijöttünk a Neckermanntól, de túl voltunk a legnagyobb volumenű anyagi kiadáson. Hazaérve megint számítógép elé ültünk, hogy most a Los Angeles-i szállásunkat foglaljuk le. Végül találtunk egy megfelelőnek látszó, eléggé olcsó, Hollywood központjához közeli motelt (Hollywood LaBrea Inn - a bejárata a Hollywood Boulevard-ról nyílik), ahol kettőnknek 8 éjszakára minden adóval együtt 162.000-ért adnak szállást. Ez nagyon jó árnak számít, fizetni majd csak érkezéskor kell, bankkártyával. Lefoglaltuk, s pillanatokon belül jött a visszajelzés, hogy az igényelt időpontban miénk a szoba. Hurrá! Összegezve az eddig leírtakat: a két leghúzósabb tétel, a repülőjegyek és a szállás kipipálva, az autóbérlést (merthogy időközben egy heveny megvilágosodás alkalmával rájöttem, minden vonatkozásban jobban járunk, ha a szabadabb mozgást lehetővé tevő kocsikölcsönzést választjuk a nehézkes, időrabló tömegközlekedés helyett) ráérek március elején nyélbe ütni. Egyébként azért (is) döntöttem a kocsihasználat mellett (amit a LAX-on található valamelyik kölcsönzőnél fogok igényelni, interneten keresztül), mert egy hétre hatvan- és hetvenezer forint közötti értéken kiváló márkájú autókat kínálnak, s ez az összeg alig valamivel több, mint az ugyanennyi idő alatt a tömegközlekedésre, illetve a távolsági buszra (Las Vegas), illetve vonatra (San Diego) költendő pénz lenne. Addig is marad elég tennivaló, amelyek főként az utazáshoz köthető, itthoni kisebb-nagyobb értékű vásárlásokban, illetőleg a bankkártyán lévő pénz növelésében öltenek testet. Körülményesen írtam, de most így jött ki a lépés. Még jelentkezem.  Kelt 2014.01.04.

 

  (Tizenötödik kötet) Tíz:

 

  Tegnap, szombat délelőtt kocsival elugrottam anyámhoz. Nem jártam nála 2011 nyara óta, vagyis mióta megjöttünk a horvátországi közös nyaralásból. Mióta utoljára láttam, erősen fogyott, leadhatott legalább hat-hét kilót, ami meg is látszik, hiszen a sok meleg ruha ellenére észrevehetően megcsontosodott a válla, nemkülönben a beesett arcán is kiüt, hogy nincs a legjobb formában. Valahogy az egész tartása kissé görnyedté vált, ami lehet, hogy amúgy a korral járó jelenség, hiszen anyám áprilisban tölti be a 81. életévét. A korához képest mindenképp jól tartja magát, szegény apámmal 81 éves korában már nehezen ment a beszélgetés, és a keze is remegett az egyre jobban eluralkodó Alzheimer-kórtól. Anyámnál ilyesmiről szó sincs, szed ugyan néhány gyógyszert a szívére és a vérnyomására, de ez egyáltalán nem különleges dolog. Kilenc óra után néhány perccel érkeztem, és dél körül jöttem el, miközben jókat beszélgettünk. Különösen az Anikóval együtt megejtendő, májusban esedékes amerikai utamról, illetve anyámnak a tavalyi isztriai nyaralásáról (nyugdíjasok társasutazása keretében bő egy hétig Novigrad környékén üdült), mikor is rengeteget fotózott. Amíg beszélgettünk, legalább négyszáz felvételt néztem meg a DVD-lejátszóba betett lemezről. Meglepődve tapasztaltam, hogy hogy anyám nagyon ügyes fotóssá képezte magát, egyik fénykép szebb a másiknál. A két és fél évvel ezelőtti összeveszésünk kiváltó okának témáját kényesen kerültük. Az egész olyan volt, mintha nem két és fél év, csak néhány hét telt volna el a legutóbbi itteni találkozásunk óta. Eljőve tőle, az autóban hirtelen erős sajnálatérzés tört rám, lehet, a felébredő lelkiismeretem kezdi marcangolni a lelkemet. Megígértem anyámnak, hogy gyakrabban látogatom majd, de időpontot nem mondtam.  Kelt 2014.01.19.

 

  (Tizenötödik kötet) Tizenegy:

 

  Jó ideje számolom a napokat, mennyi van hátra a nagy amerikai kaland, életem alighanem legemlékezetesebb külföldi kiruccanásának kezdetéig. A visszaszámlálásban épp ma tartok ott, hogy még 100 napig tervezhetek, spórolhatok, álmodozhatok. Aztán május 9-én félretehetem az ábrándozást, mert attól a pénteki naptól kezdve a következő hét vasárnapjáig, a visszaérkezés időpontjáig, élesben tapasztalom meg, amiért hónapokkal előbb annyit tettem, amiért annyit áldoztam. Amerika! A szocializmusnak a "light" kommunista ideológiától terhes évtizedei alatt, előbb gyerekfejjel, később ifjonti világszemlélettel Amerika, pontosabban az USA az Ígéret Földjének látszott. Idehaza a hatóságok hiába tiltottak szinte mindent, ami onnan származott, öltözködési és hajviseleti divatot, gondolatot, zenét és filmet, a nagy és folyamatos nyomás előtt meg kellett hajolniuk. A serdülő fiatalság, minden korosztály legfogékonyabbja, elsősorban a rock and roll, mint zene, ám legalább ilyen mértékben, mint életérzés révén lett szerelmes a kissé túlidealizált Amerikába. De Isten bocsássa meg nekünk az elfogultságot, hiszen normális ember számára nem volt kérdés, hogy Szovjetunió vagy Amerika? Az elfogultságot később törvényszerűen felváltotta az Újvilág iránti józanabb hozzáállás, hiszen odaát - a világ csaknem minden pontján kirobbantott, hamis ideológiával indokolt háborúikkal - sokat tettek azért, hogy az ember ne csak szeretni, de gyűlölni is tudja a jenkiket. De hát Amerika az mégiscsak Amerika! S különben is, ez a mostani írásom nem külpolitikai elemzés céljából születik, hanem a várakozástól felgyülemlett gőz kiengedése okán. Erre a kiengedésre valóban szükség van, hiszen amióta elhatároztam, ha törik, ha szakad, az életben legalább egyszer látnom kell Amerikát, útvonalterveket szőve, pénzügyi kalkulációkat végezve jó pár álmatlan éjszakát átvirrasztottam, hogy minden flottul menjen, amikor eljön az idő. S elmondhatom, mára ott tartok, hogy lényegében minden egyenesbe fordult, hiszen, oldalamon életem elmaradhatatlan párjával, Anikóval, precíz menetrenddel és megfelelő anyagi fedezettel vághatunk bele az útba. A pénzügyileg legmegterhelőbb tételek - mint a szállás kérdése - megoldva, mivel a hollywoodi motelre, ahol a nyolc amerikai éjszakából hetet töltünk, online lefoglalva, a pénz félretéve, illetve a Las Vegasba tervezett kedd éjszaka előre kifizetve. A másik jelentősebb tétel a bérelt kocsi kérdése, ez is megoldva, szintén online lefoglalva, előre kifizetve. Mostantól elég az ottani egyéb kiadásokra koncentrálni, vagyis a múzeumi és egyéb látványosságok belépőjegyeit, az autózáshoz elengedhetetlen üzemanyagot, az itt-ott megvásárolandó szuveníreket, illetve a napi étkezéseket fedező anyagiak előteremtésére fókuszálni. Nos, ebben a vonatkozásban van még mit tenni, de ez utóbbi tételekre már most körülbelül hétszáz dollár van elkülönítve a bankkártyán, miközben az a terv, hogy legalább kétezer dollár összejöjjön az indulásig. Addig azonban még négyszer kapok fizetést, s ha ezekből minden alkalommal ráteszek bizonyos összeget a kártyára, május 9-ig maradéktalanul meglesz az óhajtott költőpénz. Szóval, gondosan elterveztem, amit lehetett. A papíron kellemesnek ígérkező játékban pont mi, a két érintett személy, vagyis Anikóm és én töltjük be a sötét ló (lovak) szerepét, ugyanis egy dolog a külső körülményeknek az igényeknek leginkább megfelelő előzetes elrendezése, viszont más tészta az előre nem kalkulálható emberi tényező. Ugyanis ki látja előre, hogyan vesszük a különféle, első ránézésre sem könnyű akadályt, vagy inkább terhelési szintet. Miként fogjuk érezni magunkat a hosszas repülőúton, mennyi időbe telik, mire "észhez térünk", ha Los Angelesben végre szilárd talajt érzünk a talpunk alatt? Meg tudjuk-e értetni magunkat azzal a néhány hivatalos személlyel, akivel elkerülhetetlen lesz a kommunikáció? Az amerikai vámtiszttel, az autókölcsönző alkalmazottjával, a szálloda recepciósával. Hogyan birkózunk meg a jelentős, kilencórás időeltolódás problémájával? S egyáltalán, hogyan bírok majd az automata váltós Toyotával? S mivel az elsőtől kezdve az utolsóig pörgősre van tervezve minden kint töltött napunk, mennyire bírjuk majd fizikailag és lelkileg a nyomást? A magam részéről bízom benne, hogy a kaland kiemelkedően nagyszabású volta jótékonyan befolyásolja a tűrőképességünket, de könnyen remélhetem ezt még itthon, a befűtött szobában, a téli semmittevés kellős közepén! Kereken 100 nappal az indulás előtt. Nos, végtére is mindegy. A kaland attól is kaland, hogy sok benne az ismeretlen, előre aligha tervezhető tényező. Tehát kalandra fel, drága Anikóm! Vár minket Amerika!  Kelt 2014.01.29.

 

  (Tizenötödik kötet) Tizenkettő:

 

  Mától 82 nap van hátra az amerikai út kezdetéig, s mint a kiruccanás ötletének megszületésétől ez idáig szabadidőm minden órájában, most is az ottani, tervbe vett csavargások pontosításán fáradozom. Igyekszem észszerű, ugyanakkor változatos programot összeállítani, hiszen abból a kint töltött kilenc napból a lehető legtöbbet szeretném kihozni, mindezt persze úgy, hogy menet közben ne essünk össze a fáradtságtól. Hetek óta a tenni akarás lázában égek (amely mintha a szerelmes ember érzelmi túlfűtöttségével mutatna rokonságot), hasonlóan az évszázadokkal korábban élt nagy földrajzi felfedezőkhöz, akik tudták, hogy az ismeretlenbe vezető útjuk során valami nagyszerűt, de legalább újszerűt, hovatovább megdöbbentőt sodor eléjük az élet, csak éppen nem sejtették, pontosan miféle katarzisban lesz részük. Az ilyen-olyan intenzitású élmények bekövetkezése a mi utunkkal kapcsolatban is garantáltak, s majd a végén kiderül, mennyire lesznek befolyással az eddigi életszemléletünkre. Amely életszemlélet, mint tudjuk, javarészt a faluvégen pangó, békalencsés holtághoz hasonlatos állagú szocializmus posványos zavarosában tenyésző káka tövéről fakad (a népdal szerint ugyanitt, azaz a káka tövén költ a ruca), s bár az úgynevezett rendszerváltás óta némiképp tisztult a metaforikus pocsolya vize, s kevésbé szaglik a letűnt rendszer után sóhajtozók szúrós szájszagától, a lelkek évtizedeken át tartó szisztematikus mérgezése olyan jól sikerült, hogy Kádár apánk nagyon lassan köddé váló szelleme még további ötven év múlva is hatással lesz a Kárpát-medence egyre fogyatkozó népére. De hagyom végre a balsorsú ország, a történelem által ritka szadista kegyetlenséggel megtépázott hazám látens szapulását, hiszen mit sem ér a mégoly tiszta szívből jövő aggodalom, ha a leginkább külföldről szorgalmazott társadalmi szegregáció mértéke keresztbe tesz a minden korban amúgy is többé-kevésbé megosztott magyarok bármiféle összefogási szándékának. Vissza tehát a mesefilmek hamisságával tündöklő Amerikába, annak is a nyugati partvidékére, Kalifornia napfényes tájaira! Az internet idevágó térképeinek hónapok óta tartó gyakori és alapos tanulmányozása során olyan Amerikára, közelebbről Kaliforniára és szűkebb környezetére vonatkozó földrajzi, városi, városrészi, illetőleg utcanevek szívódtak fel bennem, váltak tudatom szerves részévé, amelyekről előtte alig értesültem, most azonban napi szinten ismételgetem őket magamban, akár egy elvakult hívő a hitét-lelkét erősítő mantrát. E civilizációs egzotikumokból, mint mentális afrodiziákumként ható szavakból szívemnek kedves kaleidoszkóp kerekedett, amelyben a Hollywood, West Hollywood, La Brea Avenue, Los Angeles, Malibu, Santa Monica, Venice, Santa Barbara, Kalifornia, Simi Valley, Van Nuys, Pacific Coast Highway, Temescal Canyon, Sunset Boulevard, Downtown, Chinatown, Beverly Hills, Mulholland Drive, Hollywood Signal, Griffith Observatory, LAX, San Berdardino, Universal Studios, Laurel Canyon, Topanga, Bel Air, Long Beach, Redondo Beach, San Ysidro, San Diego, Balboa Park, City Hall, La Jolla, Coronado, Barstow, Primm, Nevada, Las Vegas, Strip, Henderson, Mojave Desert, Hoover Dam, Grand Canyon, Skywalk, Kingman, Palm Springs, Colorado River, Arizona stb. elnevezések örvényszerűen kavarognak. És akkor messze nem soroltam fel az összeset. Kreatív fantáziám segítségével építettem magamnak egy hétköznapi gondűzésre felettébb alkalmas mesevilágot, amelyet benépesítettem a pozitív elvárások tündérkellékeivel, most már csak el kell jutnom a kapujáig, s ha ott állok, belépnem rajta. Türelmetlen vagyok, de tudom, 82 nap múlva szeretett Anikóm társaságában bekövetkezik az is. Az anyagiak terén jól állunk, ha csak ezen múlna, máris indulhatnánk, a repülőjegyek és a szállások kifizetve, illetőleg előre lefoglalva, az ottani közlekedésre használni tervezett autó szintén, költőpénz pedig már most annyi áll rendelkezésre, hogy holnap mehetnénk, gond nélkül kijönnénk belőle. Ez utóbbi, mármint a költőpénz vonatkozásában nagy segítséget jelentett a Canon teleobjektív minapi eladásából származó jelentős bevétel, amely nagyot javított a komfortérzetemen. És az indulásig realizálódó három hónapnyi fizetés, meg egyéb szóba jöhető bevételek csak tovább erősítik az anyagi hátországunkat, mert a pénzből sosem elég. Ezzel aligha mondtam újat. Nos, mindennap számolom a hátralévő időt, s egyszer biztosan eljön május 9-ike, amikor reggeli 6 óra 15 perckor Ferihegyről felszállunk, s ha minden jól megy, csaknem 15 órával később, Los Angeles-i idő szerint délben megérkezünk az Ígéret Földjére. Rengeteg fotót fogok készíteni.  Kelt 2014.02.16.

 

  (Tizenötödik kötet) Tizenhárom:

 

  Az utóbbi két-három hétben minden erőmmel azon voltam, hogy azoktól az évek alatt felgyülemlett értékeimtől, amelyekre már nincs akkora szükségem, mint a megvételük idején, minél gyorsabban szabaduljak. Persze nem amiatt, merthogy nem fértek volna el további évekre a lakásban, a szekrényben vagy a sarokban falnak támasztva, hanem mert égető szükség van az eladásukból remélt pénzre, tekintettel a szép lassan közelgő amerikai utazásra. Már csak 68 nap van hátra az indulásig. Így szabadultam meg három részletben az egykor istenített, félprofi fotómasinámtól, elsőként a 70-200mm-es Canon teleobjektívemtől (230.000 Ft), a még 2009-ben vásárolt Canon 50D gépváztól (120.000 Ft), és a 17-40mm-es, ugyancsak Canon-termék objektívemtől (130.000 Ft). Igazság szerint butaságot követtem el ezeknek a rendkívül precíz, magas minőségű japán fotós termékeknek a megvásárlásával. Hiszen túl azon, hogy néhány gyenge pillanatomban meghátráltam a kisebbségi komplexusra utaló sznobizmusom erőteljes támadásai elől, s egyúttal engedtem a hiúságomból eredő többnek látszani akarás szirénhangjainak, valójában feleslegesen adtam ki sok százezer forintot, hogy villoghassak a sokak által irigyelt készletemmel. És lusta is voltam megtanulni a bonyolult technika kezelését, legalább olyan szinten, hogy a különböző témákban alkalmanként kiemelkedően minőségi felvételeket készítsek. A csodagép kapacitásának a tizedét sem bírtam kihasználni (a világháborús emlékművek fényképezéséhez is mindig a jó öreg, kb. hétéves Canon Power Shot gépemet vittem magammal a vidéki utakra), ezért előbb-utóbb győzött a józan belátás, miszerint ez a szint meghaladja a képességeimet. Ezeken az általam alig használt technikákon túljutva máris lett 600.000 forintom, amit a tegnapi napon további 120.000-el megfejeltem, ugyanis szintén eladósorba került az a tetszetős megjelenésű, vén kovás puska (talán az 1700-as évek végén, vagy az 1800-asok elején készülhetett egy bécsi fegyverkovács műhelyben), amit körülbelül hét éve 50.000 forintért vettem a Dózsa György úti bolhapiacon. Délután öt körül telefonált egy férfihang, mondván, pár perce olvasta az interneten a puskára vonatkozó hirdetésemet, érdekelné a dolog, s ha lehetne, egy órán belül jönne megnézni. Mivel Anikóm dolgozott, s amúgy sem volt jobb dolgom, rábólintottam, hogy várom. A középkorú, intelligens kinézetű úr hamarosan meg is jelent a Tábornok utcában, és különösebb alkudozás nélkül (na, jó, tett egy szinte kötelező gyenge kísérletet, de láttam rajta, ő sem gondolja komolyan), árában, vagyis 120.000 forintért elvitte az antik fegyvert. Az eladások révén nagyjából két hét leforgása alatt kerestem 720.000 Ft-ot. Ebből 115.000-ért vettem egy vadonatúj Canon Power Shot-t (nagyon elégedett vagyok vele), illetve a jövő héten kb. 120-130 ezerért akarok venni egy digitális videokamerát. Természetesen azt is az amerikai út miatt. A maradék pénzt rátettem a bankkártyámra, amin jelenleg 664.000 forint van, de az összeget a következő hónapokban tervezem tovább hizlalni. Hogy odakint ne kelljen garasoskodni. Na, egyelőre erről ennyit. Ja, igaz is, tegnapelőtt sikerült elintéznem, hogy az egyik kolléganőm az utazás idejére magához veszi Csicsa kutyánkat (10.000 forint tiszteletdíjjal együtt), illetve Anikóm tegnap rábeszélte a Lajos király étterem konyháján vele dolgozó barátnőjét, Ancsát, hogy a férje vigyen ki minket annak idején a reptérre. A srác rábólintott a kérésre, s majd nekik is adunk 10.000 forintot a kedvességükért illetve a fáradozásukért. Tehát nagyjából rendeződik minden, s mire igazán közel kerülünk május kilencedikéhez, biztosan maradéktalanul révbe érnek a dolgaink.  Kelt 2014.03.02.

 

  (Tizenötödik kötet) Tizennégy:

 

  Kitelőben van munkahelyem, az Iton Kft. ideje. Nagyon a végét járja, mert már a dolgozók felének felmondtak, a maradék, köztük én, minden nap várja, mikor szól a főnök, hogy köszöni az eddigi munkát, de holnaptól nem kell jönni. Kellemetlen helyzet, sőt rosszabb annál, mivel nem igazán van elképzelésem, a baj beütése után mivel járuljak hozzá a családi költségvetéshez. A két szép szemem aligha lesz elég a számlák és az autó egyre combosabb törlesztőrészleteinek befizetésére. Holnaphoz egy hónapra betöltöm a 60. évemet, s kíváncsi vagyok, ebben a korban miféle munkakörbe veszik fel az emberfiát, amikor a 20-30 évesek is körülményesen találnak maguknak állást. Akkor is milyet... És, hiába, hogy 12 és fél éve ennél a cégnél dolgozom, a hűség itt sosem számított értéknek, úgyhogy jobb, ha nem számítok különleges bánásmódra, mert aligha részesülök benne. Már csak azért imádkozom, hogy legalább az áprilist kidolgozhassam, mert az amerikai úthoz szükség lenne arra a pénzre is. Egyébként már most minden rendelkezésre áll az induláshoz, pénzből is van elég, de azzal sosem telik be az ember. Nos, igen, 27 nap van hátra az indulásig, s lassan begolyózok a nagy várakozásba. Ha jól emlékszem, valahonnan a századik naptól kezdtem magamban a visszaszámolást, ám mivel naponta többször eszembe ötlik a várva várt nagy út, napjában legalább ötször utánaszámolok, tényleg annyi van-e hátra a startig, amennyit a reggeli ébredéskor gondoltam? Elképesztően sok dolog, esemény: kirándulás, városnézés, vezetés és hasonlók lettek belezsúfolva a kilenc napba, ami valójában hét teljes és kétszer fél napot jelent. Mire visszajövünk, állni sem tudunk a lábunkon a fáradtságtól és a kialvatlanságtól, de remélem, megéri. 

  Anyám múlt hét pénteken töltötte be a 81. életévét, én pedig másnap, szombaton elmentem, hogy felköszöntsem. Vittem neki egy literes kitűnő vinjakot (borpárlat), a horvátok által készített, méltán neves Cézárt. Hihetetlen, hogy anyám ennyi idős korára milyen remek fizikai és szellemi állapotban van! Miként tette tavaly, az idén nyáron is szeretne a horvát tengerparton nyaralni, úgyhogy a vitalitásával nincs gond. Köztünk azonban, igaz, soha egy szót sem beszélünk róla, a közös isztriai nyaralás óta végleg megromlott a kapcsolat. Nagyon sajnálom anyámat, valóban aggódom, hogy netán az egyik ritka látogatásom egyben az utolsó is lesz, de megtört bennünk és köztünk valami, ami igazán talán sosem volt meg. Későn kezdtem hiányolni, de akkor annál inkább, azt a bensőséges anya-fia kapcsolatot, amely oly sok családban megtalálható, ám nálunk ez valamiért elsikkadt, most meg már szégyellnénk olyan gyengédek lenni egymáshoz, amilyennek kezdettől fogva lennünk kellett volna. Sok minden félresikerült az életemben, de talán ennek a magasabb szintű anyai szeretetnek a hiányát sínylem meg leginkább.

  Négy éve halt meg apám. Pontosan az elmúlt vasárnap, vagyis 6-án volt négy éve, hogy az Alsó Erdősor utcai kórházban örökre lehunyta a szemét. Hiányzik, minden nap szeretettel gondolok rá. Érdekes, amíg valamelyik közeli hozzátartozónk él, mindig kritikusabban, kevésbé megbocsájtóan állunk hozzá, mint a halálát követően. Ma már csak a szépre emlékezem az öregemmel kapcsolatban, például a közös balatoni nyaralásokra Siófokon. Amikor energiával teli sihederként apám válláról ugráltam talpast a vízbe, vagy amikor egymásnak dobáltuk a víz hátán megpattanó kis gumilabdát. Ő már nincs, és én sem vagyok az, aki akkor voltam. Ő átesett élete utolsó nagy eseményén, én még az ugyanoda torkolló útnak a változások göröngyeivel megszórt ösvényén bukdácsolok. Miért van, hogy ezektől a szinte semmi kis emlékektől máris könny tolul a szemembe, és jóleső melegség önti el a szívem táját? Biztosan a szeretet, a lelkifurdalás és a társaságára való reménytelen vágyás keverékéből fakadnak ezek az akaratlan, tehát őszinte belső reakciók. Volt egy apám, s egyszer majd hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy létezett egy anyám. Ennyi? Ennyi az egész? Az élettel kapcsolatos gyerekkori nagy várakozásokból nem lett semmi, az álmok helyén csak egy ólomsúlyú, hétköznapi felnőtt lét valósult meg. A régi nagy vágyakozások, így utólag visszanézve, nevetséges elmekalandozásokká lényegültek, bár tagadhatatlan, hogy ezeknek a naiv elképzeléseknek a maguk idején megvolt a léleképítő szerepük. Csúfos vereségről tehát szó sincs, csak aránytalan mértékű megtévesztésről. Visszakanyarodva a szüleimhez, ők mellettem voltak kezdetektől fogva, s igyekeztek a tőlük telhető legjobb módon nevelni, de legalábbis jót tenni értem. És közben szerettek, mert biztosan szerették az egy szem fiukat. Lehet, hogy nem tudták eléggé kimutatni, de tudom, hogy szerettek. S ezért most csak annyit tehetek hálaképp, hogy jó szívvel gondolok apámra, anyámnak pedig még sok, egészségben eltöltött évet kívánok. Többre nem telik tőlem, ám ez nem az akaratomon, nem a szándékomon múlik, hanem azon, hogy sem a káosz, sem a racionalitás felett nincs szemernyi hatalmam. Könnyű falevélként, tehetetlenül ringatózom a Sors játékos szárnya által kavart szélben. De igyekszem nem megengedni magamnak a szomorúság luxusát, hiszen ez az élet könyörtelen rendje. Jobb hozzászokni, mint értelmetlenül lázadni a megváltoztathatatlan ellen. Aki veszi a bátorságot, hogy élve születik erre a merő zűrzavarból álló, minden pillanatban önmagába maró, önmagából táplálkozó világra, arra két kötelező feladat vár: élni, aztán reklamáció nélkül elmenni. Pont.  Kelt 2014.04.12.

 

  (Tizenötödik kötet) Tizenöt:

 

  Egy hét múlva, jövő pénteken, 9-én indulunk Amerikába. Nagy móka lesz! Az biztos, hogy az út minden egyes mozzanata jókora kihívás lesz számomra, pláne úgy, hogy ezeket a megmérettetéseket egyedül nekem kell megoldanom. Bármi történik majd a repülés kezdetétől fogva, garantáltan valami rám háruló, megoldásra váró feladattal fogom szemközt találni magam. Merthogy - egy percig se legyenek kétségeim - az összes problémás és kevésbé húzós szituációt nekem kell levezényelnem, megoldanom, elrendeznem. Nem mintha eddig nem így lett volna, hiszen, leszámítva, hogy Anikóm útlevelének okmányirodai intézéséhez feltétlenül szükség volt a kicsim személyes jelenlétére, minden egyéb feladat elintézése rám maradt. Az ESTA-engedély lekérése, a dombornyomott bankkártya kiváltása, a repülőjegyek és a biztosítások megvétele, a Los Angeles-i és a Las Vegas-i szállások internetes foglalása, az autóbérlés intézése, a részletes útiterv készítése, a térképek beszerzése, a kutyánk itthoni ideiglenes felügyeletének megoldása. Nemkülönben a márkás Canon fényképezőgépnek és a régi puskának az interneten keresztüli eladása, az ebből befolyó jelentős összeg egy részéből új fényképezőgép és videokamera vásárlása, a maradék pénznek a bankkártyára való befizetése. Nem tudnám megmondani, mennyi időt töltöttem el a számítógép előtt azért, hogy minél több információt gyűjtsek be a várható, előre kalkulálható közlekedési helyzetek, útvonalak, repülőtéri és a vámmal kapcsolatos tudnivalók minél szélesebb körű megismerése céljából. Anikóm viszont ott volt szemfüles, hogy a volt kolléganője (Ancsa) mozgósításával elérte, hogy annak élete párja, Guszti az indulás napján hajnali háromnegyed háromra értünk jöjjön kocsival a Tábornok utcába, hogy kivigyen minket a reptérre. A kutyánkat, Csicsát egyébként az én kis 23 éves kolléganőm, bizonyos Szandi vállalta be a kint tartózkodásunk idejére. Nagyon kedves, önzetlen gesztus volt tőle, neki is van egy kis szuka kutyája (azóta lett egy nyula is), remélem, kijönnek majd egymással. A szemérmetes Szandi ugyan nagy szerényen ingyen és bérmentve akarta elvállalni az ebünk átmeneti felügyeletét, de némi rábeszélést követően elfogadta a tízezer forintot, valamint biztosítottam róla, hogy a kutyakaját is mi szállítjuk le, neki tehát az ebbel kapcsolatban nem lesznek kiadásai. A tízezret hálám anyagiakban materializálódott jelének szántam. Ugyanígy tízezret kapott az udvariasságból röviden szabódó Guszti (Ancsa férje) is, hiszen jövő hét pénteken olyan korán kel, mint talán életében soha, s mindezt miattunk, tehát az a legkevesebb, hogy valamivel honorálom a fáradozását. Amúgy már annyira elintéztünk szinte mindent, hogy tegnapelőtt, midőn Anikóm nem dolgozott, szépen becsomagoltunk a tél folyamán a kínaiaknál vett gurulós utazóbőröndbe, mindössze egy-két kisebb holminak hagyva helyet. Csütörtök délután leszállítjuk Szandinak Csicsát, akit nem is kell messzire vinni, mert a lány az óbudai Flórián tér közelében lakik, az meg tíz perc kocsival. Anikóm ma dolgozik (miként tegnap is), de holnap és holnapután itthon van. A mai napot nem számolva két munkanapja van az indulásig: a hétfő és a szerda. Nekem is mindössze két munkanapom van, a hétfő és a kedd, aztán búcsút inthetek a cégemnek, merthogy megszűnik. A fene egye meg! Azt reméltem, innen megyek nyugdíjba, de ebből már nem lesz semmi, mert a főnök és egyben tulajdonos, a most 43-44 éves R. Tibi úgy ítélte meg, hogy elege van az állam adminisztrációs packázásaiból, különben is, az elmúlt években degeszre kereste magát, sokszoros milliomos lett, úgyhogy a jövőben csak feléli a pénzét. Annyi a pénze, hogy a nyugdíjra sem tart igényt. Az utcára kerülő ötven valahány ember sorsa szemernyit sem izgatja, mindenki menjen Isten hírével, ki merre lát. Ilyen köcsög főnököm még nem volt! Ez nem több egy emberbőrbe tuszkolt kasszagépnél, akinek pénz csörgedez az ereiben, pénzt lélegez, ezreseket szellent a valagából, egyszóval akit a pénz éltet, és akiből tökéletesen hiányzik bármiféle, emberre jellemző pozitív tulajdonság. Tehát kedden dolgozom utoljára, amikor is a meló és az elszámolás végeztével felveszem a jussomat, elköszönök azoktól, akiket kedvelek, és hátra sem nézve elhúzom a belemet a Lobogó utcából. Az utolsó céges pénzemet egyből rátettem a bankkártyára (az iroda közelében van egy OTP-fiók), hadd legyen annyival is több az útra. Nos, meglehet, az indulásig már nem írok semmit, annál inkább, ha visszajöttünk.  Kelt 2014.05.02.

 

  Vége a száznegyedik résznek