ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                  írta Miski György

 

                                   Százötödik rész

 

  (Tizenötödik kötet) Tizenhat:

 

  Hát megvolt. Anikómmal megint itthon vagyunk, a kies Magyarhon még kiesebb fővárosának Zugló nevű porfészkében. Ma, amikor az USA-ban megejtett kilencnapos (az időeltolódás miatt valójában 10 naposra sikerült) vállalkozásunkból immár harmadik napja megtértünk, ideje belefognom az úti élmények krónikaszerű rögzítésébe, hiszen minden tovatűnő nappal nő a veszélye, hogy valami aprónak látszó, ám mégis lényeges részlet feledésbe merül. Ezt pedig kerülném. Nos, ne kerülgessem tovább a forró kását, ahogy a művelt latin mondja, "in medias res", belevágok a dolgok velejébe. Illetve elejébe. Értelemszerűen időrendi sorrendben haladok, vagyis e pompás kaland felelevenítésekor 2014. május kilencedikével, az utazás első napjával indítok.

  Első nap, 2014. május 09., péntek. Anikómmal kivételesen korán, éjjel fél kettőkor keltünk az ágyból. Én már vagy félórája ébren voltam, de, gondoltam, amíg lehet, kinyújtóztatom a tagjaimat, mert a rendhagyóan hosszú repülőút kényelmi szempontból kegyetlennek ígérkezett. Annak rendje-módja szerint megmosakodtunk, felöltöztünk, az ágyat azonban nem vetettük be, csak egyfajta zuglói polgári ízlésnek megfelelően elrendeztük. Jó érzékkel gondolván arra, hogy a visszaérkezésünk napján jottányi erőnk sem lesz. Mivel szemünk fényét, Csicsa kutyánkat előző nap délután kis kolléganőmre, az óbudai lakótelepen élő Szandi gondjaira bíztuk, s a csomagjaink is dugig tömve várták a rajtot, a reptérre való szállításunkat vállaló Guszti és neje, Ancsa felbukkanásáig nem maradt különösebb tennivalónk. A házunk udvarán még vaksötét éjszaka uralkodott, amikor Guszti telefonon jelezte, hogy a házunk előtt parkol, s Ancsával jönnek befelé, az egyedül világító lakásablak irányába. A kocsiba való bepakolással hamar megvoltunk, s már lódultunk is ki a zsenge forgalmú Hungária körútra, onnan a Népligetig, onnan pedig a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér 2-es termináljáig. Mivel a kocsiban az anyósülésen kaptam helyet, menet közben alig győztem elhajolni a folyvást krákogó és köhögő Guszti felől jövő, némi bacilussal való telítettséget feltételező légáramlat elől, merthogy nem óhajtottam elkapni semmilyen megfázást vagy influenzát, ami tönkretehette volna a nyaralást. De Guszti neje, a szintén velejéig megfázott Ancsa jóvoltából ugyanez a helyzet állt fenn a hátsó ülésen is, ahonnét ugyancsak szaporán előre hallatszott a prüszköléssel tarkított köhögés. Na, szépen vagyunk! A reptéri parkolóban leállított autóból egy perc alatt eljutottunk a nagy várócsarnokig, sietségünk elsődleges oka a csípős hidegben rejlett. Ebben a korai időpontban a levegő hőmérséklete nagyjából tíz fok körül lehetett. Legfeljebb három órára járhatott, alig kéttucatnyian ücsörögtek a bőröndjeik mellett, várva a szokásos rutinvizsgálatokra, illetve a gépük felszállására. Guszti és Ancsa félóra múlva elköszöntek, s a kicsimmel magunkra maradtunk. Innentől fogva nincs segítség, minden problémás helyzetet magamnak kell megoldanom, mert Anikóm teljességgel alkalmatlan az efféle feladatra - gondoltam magamban nem kevés férfias szorongás kíséretében. De azért kitartóan bátorítottam magam, hogy milyen ügyes voltam, miszerint egyáltalán idáig, az indulás előtti pillanatokig eljuttattam magunkat. Gépünknek, a holland KLM légitársaság egy kisebb Boeingjének, az 1972-es járatszámú gépnek az indulása 6 óra 15 percre volt kiírva, de addig még rengeteg idő volt hátra. Négy óra után néhány perccel felgyorsultak az események, az addig szinte üresen kongó várócsarnok kezdett élettel telítődni, ahogy egyre gyűltek a korai repülés(ek)re érkezett népek. Aztán hamarosan mi is az események sűrűjében találtuk magunkat. A megfelelő beszállópultnál felmutattuk az iratainkat, Los Angeles végcéllal feladtuk a bőröndünket, megkaptuk a beszállókártyáinkat, majd egy helyiséggel odébb átestünk a biztonsági vizsgálatokon. Mindezek után, vállainkon a repülőgépre magunkkal vihető kézipoggyászokat, beléptünk a tranzitváróba, ami afféle senki földjének számít. Az egyik itteni kávézóban reggelire bedobtunk egy-egy édes süteményt, ittunk rá valamilyen üdítőt, aztán megkerestük a beszállókaput, amin keresztül fel lehet jutni a gép fedélzetére. A nagy, tiszta üvegtáblákon át épp ráláttam a mi kék gépmadarunkra, amint a hajnali világosodásban ott gubbasztott a várócsarnokból nyíló beszállókaput a repülőgép ajtajával összekötő, harmonikaszerű fedett folyosó végén. Készítettem róla néhány képet. Aztán végre elérkezett a beszállás ideje, és rövid keresgélés után lehuppanhattunk a magunk üléseibe. Egy nő ült az ablaknál, nekünk mellette jutott hely. Említettem, hogy a nem nagy távolságok áthidalására rendszerbe állított gép közepes méretű volt, ezért egy sorban, az ablakok mellett három-három ülést helyeztek el, ezek között, az utastér közepén húzódott a közlekedőfolyosó. Pontosan indultunk, negyed hétkor. Noha életemben eddig egyszer sem repültem, semmiféle félelem nem bujkált bennem, amikor a felszállópálya végére gurult, rövid ideig állóhelyzetben várakozó KLM-gép egyszer csak gyorsulva nekilódult, s rakétaként vágódott fel a ritkás felhők közé. Néhány perccel később megszólalt az övek kicsatolását engedélyező diszkrét csengőhang, s a meredek felfelé szállásból vízszintes pályára álltunk. Még vagy további öt percen keresztül finoman emelkedtünk, aztán elértük az utazómagasságot, s leszámítva néhány izgalmasabb légörvényt, szűk két órával később, tulajdonképpen sima út után Amszterdam Schiphol repterén landoltunk. Menet közben egyszer kaptunk egy kiadósnak tekinthető reggelit, hozzá üdítőt, úgyhogy szavunk nem lehetett az ellátásra. Nem tartott sokáig, amíg a jókora területű reptéren megtaláltuk az Amerikába induló nagyobb KLM-gép beszállókapuját. Megint elölről kezdődött a biztonsági ceremónia, az útlevelek és a beszállókártyák ellenőrzése, a ruházat detektoros átvizsgálása, a személyes holmik átvilágítása. Egy detektoros átjárókapunál, amelybe egyesével lehetett belépni, magasba tartott kézzel kellett álldogálni, amíg a röntgenkészülék ellenőrizte, nincs-e elrejtett holmi valamely testüregünkben. Miután minden kívánalomnak megfeleltünk, megint egy tranzitváróba jutottunk. Az épület nagy üvegablakával szemközt bevetésre készen ott állt a KLM légitársaság jellegzetes kék színével megfestett Jumbo Jet, vagyis a Boeing 747-400-as típusú óriásgép. Eredetileg ezzel kellett volna Los Angelesbe mennünk, az üvegtáblán át láttuk, amint a meredek futószalagra helyezett nehéz bőröndök eltűnnek a repülőgép csomagterében, ám nagy meglepetésemre, öt perccel később ugyanezek a pakkok elkezdtek visszafelé utazni. S már mondta is angolul a hangosbemondó, hogy minden utas szíveskedjen átfáradni egy távolabbi beszállókapuhoz, mert ezzel a járművel valami gond akadt. Ezt természetesen nem magamtól találtam ki, hiszen angolul legfeljebb ötven-hatvan szót tudok, a szöveget egy ugyanezzel a repülővel utazni szándékozó háromfős magyar férfitársaság fiatalabb tagja fordította le számunkra. Ezek után nem elég, hogy tíz percet gyalogolnunk kellett, míg a megindult tömeget követve eljutottunk az újabb beszállási ponthoz, de a reptéri szervek megint kezdték a már ismert ellenőrzési procedúrát, ami kezdett unalmassá válni. Értem én, hogy első a biztonság, de akkor is. Amint megvolt az újabb hosszadalmas átvizsgálás, beengedtek bennünket a négyszáz fő befogadására alkalmas Jumbo belsejébe, ahol mindenki elfoglalhatta a beszállókártyán feltüntetett helyét. Anikómmal újfent nem volt szerencsénk, mert a középső üléssorba kaptunk helyet, távol az ablakoktól. Az ülések elrendezése egyébként itt olyan volt, hogy a két ablaksor mellett három-három, míg az ezektől szűk közlekedőfolyosókkal elválasztott középső sorban négy ülést kapott helyet. Így tehát egy sorban mindösszesen tíz ülést lehetett megszámolni, amelyek a menetirány szerinti bal oldatól indulva az ABC betűinek jelzését kapták. Miránk az F és a G jelűek jutottak. Kézicsomagjainkat az előttünk lévő ülések alá helyeztük. A hivatalosan megadott tíz órai induláshoz képest háromnegyed órával később szaladtunk neki a kifutópályának, de aztán gyorsan emelkedve hamarosan a mennyekben érezhettük magunkat. Az út hosszú volt, elhaladtunk Skócia felett, később Izland déli részét pillantottuk meg a magasból. Én is megpillanthattam, mert ekkor már két órája a levegőben voltunk, és rövid terepszemlét követően a géptörzsnek a hátulsó vécé előtti szakaszán felfedeztem egy mindenki számára hozzáférhető kitekintőablakot, ahol nem voltak elhelyezve ülések, s innen kinézhetett a külső világra, aki akart. Ekkor már nagyjából tíz kilométeres magasságban repültünk, átlag 920 kilométeres sebességgel, s ebben a légritka közegben bizony mínusz 55 és 60 Celsius fok körüli fagyos tér fogott közre bennünket. Ezeket az adatokat, miként repülőnk aktuális földrajzi helyzetének sematikus ábrázolását az előttünk lévő ülés háttámlájába süllyesztett monitoron folyamatosan követhettük. Szegény Anikóm nehezen viselte a tízórás utat. Nem bírt pihenni, mert kényelmetlennek érezte az első öt percig kényelmes, azon túl azonban szűknek érzett ülését, és nem tudott aludni, mert arra kizárólag vízszintes helyzetben képes. Ráadásul reménytelenül elromlott az előtte lévő ülésbe szerelt képernyő, amelyen pedig figyelemlekötés céljából mozifilmeket nézhetett volna. Ilyen monitor egyébként minden utasnak a rendelkezésére állt, nyilván az út unalmát csökkentendő, ám még ennél a jó nevű légitársaságnál sem mindegyik volt üzemképes. Én egy idő után jöttem-mentem az említett közös kitekintőablak és a helyem között, néha az üvegen át sikerült egészen jó felvételeket készíteni. Mint Kanada hóba és jégbe fagyott északi világáról, a Hudson-öböl környékéről, vagy jóval később Utah és Nevada felett elhúzva a zöldellő termőföldek szabályos négyszögeiről, illetve azokról a szinte körzővel rajzolt, nagy terjedelmű körökről, ahol sejtésem sincs, milyen növényféleségeket termesztettek. Nagyjából tízórás szenvedést követően, ami alatt a mindvégig frissnek látszó utaskísérők legalább négyszer szolgáltak fel valamilyen étel- és italfélét, nassolni valót, az óriásgép végre lassulni kezdett és ereszkedő pályára állt. Elhagytuk a tíz kilométeres magasságból apró terepasztalnak látszó Las Vegast, elhúztunk a végeláthatatlan Mojave-sivatag sárgásbarna foltja felett, elhagytuk a keskeny Lake Big Bear (Nagy Medve-tó) csillogó vizét, és San Bernardino felől közelítve egyre közelebb lopóztunk Los Angeleshez. Aztán egyszer csak alattunk volt a párás, szmogos levegő opálos szűrőjén át feltűnő nagyváros. A Downtown a magas páratartalom miatt alig látható toronyépületeivel, az egymásra merőleges utcák szédületes hálózata, a távolban bizonytalanul felderengő Santa Monica-hegység. Mindenkinek vissza kellett ülnie a helyére, becsatolnia az övét, mert a gép kerekei perceken belül elérték a LAX (KLAX) alattunk surrogva elhúzó betonját (az irányítótoronytól délre eső leszállópályán), s egy erőteljes fékezési periódust követően rákanyarodtunk a KLM járatai számára fenntartott terminál irányába vezető szervizútra. Itt már alig tíz-tizenöt kilométeres sebességgel csorogtunk. Néhány perccel később, midőn a helyi kiszolgáló személyzet a Boeing oldalához csatlakoztatta a harmonikás kijárati folyosót, mindenki elhagyta a fedélzetet. A hosszú tétlenségre késztetett, minden porcikájában megviselt, nyűgös tömeg, merthogy a négyszáz valahány utas igenis tömegnek számít, megkezdte bolyongását az amerikai beutazási lehetőség (ami egészen addig csak lehetőség, amíg az "immigration" feliratú fülkékben ülő egyenruhás tisztviselők végleg rá nem bólintanak a belépés engedélyezésére) valóra váltásáért. Először (vállainkon a fedélzetre vihető kézipoggyászainkkal) egy széles lépcsősoron ballagtunk le félemeletnyit, onnan mozgólépcső vitt tovább a mélybe. Odalent tágas, rideg benyomást keltő nagy csarnok fogadott minket, ez volt a terjedelmes reptér földalatti szintjén található első állomás, ahol az isteni Amerikába igyekvő halandóknak kötelező volt előfordulniuk. Az asszonnyal szorosan a nyomomban, beálltam a legközelebb eső sorba, amely ide-odakanyargó vastag selyemkötelek között vezetett a hivatalos beutazási ceremóniát, azaz az adminisztrációt levezénylő vámtisztek imént említett fülkéihez. Ezek három oldalról üvegfalú, az ügyfél felé nyitott, felülről fedetlen bokszok voltak, ahol egy kényelmes forgószéken elfért a többnyire mexikói vagy ázsiai származásúnak látszó tiszt vagy tisztviselőnő, de a szám szerint tíz kuckóban helyet foglalók között akadt három fekete is. Mindössze egyetlen fehér tisztviselőt láttam. A tisztek előtti pulton számítógép feküdt (gondolom, a legfejlettebb programmal ellátva), néhány paksaméta, s egy érdekes elektronikus berendezés, ami úgy nézett ki, mint egy hajlított, vékony fémszálra szerelt webkamera, amivel a beutazást kérelmezők retinájáról készítettek felvételt. Megőrzendő arra az időre, ha a delikvenssel valami komolyabb probléma akadna, s minden kétséget kizáró azonosításra lenne szükség. Az ember retinahártyája éppen olyan egyedi szerkezetű, éppen olyan testre szabott, mint az ujjlenyomata, tehát hamisíthatatlan. Mivel minimális angol szókinccsel rendelkezem, sorban állás közben irigyen figyeltem az épp sorra kerülő klienseket, milyen folyékonyan kommunikálnak a néhány alapkérdést feltevő tisztviselővel. Ugyanakkor, hiába tagadnám, nem kevés szorongással töltött el, mit kezdek majd a számomra érthetetlen kérdésekkel? Nem értem őket, és nem tudok válaszolni rájuk. S ha a gyér nyelvtudásom miatt netán ellenszenvessé válok, mondjuk annak a szigorú tekintetű szenyórának, aki épp a pultja előtt ácsorgó fiatalember arcát fürkészte rideg alapossággal, könnyen elvághatom magam. S mivel hiába, hogy odahaza gyorsan megkaptuk az amerikai nagykövetségtől az ESTA-engedélyt, az - mint magának az engedélynek a kísérőszövege is alátámasztja - kizárólag az USA-ba való utazásra jogosít fel, az ország területére való belépés engedélyezése egyedül az immigrációs (beutazási) tiszt személyes döntésén múlik. A helyzet komolyságát átérző, megszeppent asszonyommal a sarkamban szorongva indultunk az épp felszabaduló pult felé, ám mázlink volt, mert amikor bevezetés és szabadkozás gyanánt kapásból elsütöttem az angolul előre betanult mondatot, miszerint: elnézést, nem beszélek angolul (sorry, I do not speak english), az egyenruhás fiatalember (egyébként az egyetlen fehér vámtiszt) jóindulatú kézmozdulattal jelezte, hogy nincs rá szükség. S valóban, szavak nélkül, türelmesen elmutogatta, hogyan tegyük a kezünket ujjlenyomatvétel céljából a másolóberendezés üveglapjára, majd ezt követően miként nézzünk az íriszvizsgálóba. Jóindulata és megértése nyugtatóan hatott rám, pláne úgy, hogy az útleveleinkbe fél percen belül beütötte az USA-ba való belépést engedélyező pecsétet, s már intett is a sorban álló következő ügyfélnek, hogy fáradjon közelebb. Nagy kő esett le a szívünkről, hiszen ezzel a kiemelt jelentőségű, sikeres procedúrával lényegében bent voltunk Amerikában. Fél év fáradságos munkájának gyümölcse a bélyegző halk koppanásával egy pillanat alatt beérett. Már csak a repülőgépből időközben kipakolt csomagunkért kellett átfáradnunk a következő nagy terembe. Nyilak mutatták az odavezető utat, lehetetlen volt eltévedni. Az előbbi helyiséghez hasonlóan a szintén minden falán és a padlóján márványborítású terem mérete itt is híven tükrözte a repülőtér nemzetközi jellegét, s ennek megfelelően kiemelkedő forgalmát, mivel egyszerre három vagy négy, ovális körben forgó poggyászkiadó ontotta magából a beérkezett repülőgépekről lepakolt bőröndöket. Elsőre rossz helyre álltunk, ott kizárólag a kínai légitársaság jártaival érkezők holmijai keringtek a fémszalag elliptikus pályáján. Másodjára azonban, egy kedves kínai hölgy segítsége révén ráakadtunk a mi futószalagunkra, és végre leemelhettük róla a Ferihegy óta nem látott, azóta a KLM címkéjével ellátott gurulós bőröndünket. Aminek a fogójára az előrelátó Anikó még idehaza színes szalagot kötött, hogy könnyen megkülönböztessük a hasonszőrű pakkoktól. A magunkhoz vett kerekes bőröndöt magam után húzva, vállunkon és nyakunkban a kézipoggyászokkal, még egy utolsó, formális ellenőrzésen kellett átesnünk, de ennél a végső kapunál már csak a lepecsételt útleveleinket villantottuk fel, s mehettünk Isten hírével. A reptér 2-es termináljának főbejáratán át a World Way-re kilépve értünk igazán az Egyesül Államok, s Los Angeles legendás földjére, illetve utcai aszfaltjára. America, yeah! Nagyot szippantottam a langyos kaliforniai levegőből (nagyjából huszonkét-huszonnégy fok lehetett), s a szívem is hevesebben vert a büszkeséggel elegy megkönnyebbüléstől, hogy viszonylag simán teljesítettük az utazás és az érkezés emberpróbáló feladatát. Az éjjeli ébredéstől ez idáig közel húsz óra telt el. Odahaza, Magyarországon este tízre járt, itt meg déli egy órát mutattak az utcai digitális kijelzők. Meg a karórám, amit még a repülőgépen állítottam át a kilencórás időeltolódás figyelembevételével. De nem ácsoroghattam sokáig a babérjaimon (tréfásnak szánt képzavar), hiszen máris várt rám egy újabb kihívás, mivel valamiképp el kellett jutnunk az innen légvonalban másfél kilométerre eső Alamo autókölcsönző Aviation Boulevardon lévő telephelyéig. Előzetesen volt egy nem igazán lelkesítő elképzelésem, miszerint a nehéz csomagjainkkal mintegy félórás gyaloglás keretében kényszerülünk eljutni a kölcsönzőhöz, de a valóság szerencsére rám cáfolt. Ugyanis szinte a reptér kijáratán való kilépésünk pillanatában észrevettük az Alamo és a National autókölcsönző közösen működtetett, felerészben kékre, felerészben zöldre festett shuttle-jét (ingyenes ügyfélszállító buszát), amire persze lelkesen felpattantunk. Hárman már ültek rajta a bőröndjeik társaságában. Épphogy lehuppantunk az üléseinkre, a néger sofőr már vitt is minket az Aviation-ra. Öt percig kanyarogtunk Inglewood pálmafás főútjain, aztán betértünk a csendes Aviation-ra, s már ott is voltunk a végállomáson, a kölcsönző tőszomszédságában. Mindenki leszállt a reptértől idáig, s innen odáig közlekedő, a külső-belső tisztaságtól csillogó-villogó buszról, s igyekezett mielőbb túl lenni az autó átadásának-átvételének adminisztrációs akadályain. Magam sem tettem másként, s miután a klímaberendezések által hűsen tartott váróteremben Anikómat a csomagokkal együtt egy kényelmes bőrfotelnél hagytam, odasétáltam a hívón felém intő ügyintézőhöz. Egyébként három ilyen fickó szolgálta ki az érkező kuncsaftokat, mindegyikük néger (akarom mondani fekete, illetve afro-amerikai) volt. Az én emberem, miután megértettem vele, hogy hogy kár olyan sebesen hadarnia angolul, mivel egy kukkot sem értek belőle, egy pillanat alatt átváltott fölényeskedőre, s ettől kezdve mintegy félvállról vette a kötelességét. Ezt a magatartást az egész amerikai utam során kizárólag itt, ebben az egyetlen szituációban tapasztaltam meg, egyébként sehol semmi probléma nem adódott a nyelvi hiányosságokból. A fickó mintha megsértődött volna azon, hogy a világ olyan tájékáról érkeztem, ahol nem az anyatejjel szívjuk magunkba az angolt. Nem magyarázhattam el a túlpirított baromfinak, hogy mifelénk, Kelet-Közép-Európában politikai hátsó szándéktól vezérelve hosszú évtizedeken át a végül semmire sem jó oroszt erőltették az iskolában, az angoltól, mint imperialista csökevénytől, s mint az ideológiai ellenség kommunikációs eszközétől, igyekeztek távol tartani a fiatalságot. Szóval, nem szerettem volna felvilágosító szemináriumot tartani a tutiba szerencsésen beleszületett ürgének (mégis, milyen nyelven tettem volna?), s az ügy érdekében vállalva egy csipetnyi megalázást, hagytam, hadd pofázzon amit akar, csak vihessem már azt a fránya autót! Amiről különben azt sem tudtam, pontosan miféle márka, meg mekkora méretű, hiszen az internetes foglaláskor csak arról volt szó, hogy a kicsengetett összegért Toyota vagy valami hasonló kerül majd a fenekünk alá. Az ügyintéző manus, aki úgy tűnt, maradéktalanul kiélvezte a nyelvi fölényéből adódó helyzetet, végül átnyújtotta a számlákat és az igazoló papírokat, s az egyik dokumentum megfelelő dátumára bökve azzal bocsátott el, hogy 17-én, szombaton délelőtt 11-re várnak vissza a járművel. A megalázásgyanús tortúrát követően cuccainkkal máris igyekeztünk a mutatott irányba, ahol a nyitott oldalú nagy teremgarázsban a "medium", azaz a középkategória feliratú tábla körül másfél tucatnyi, szebbnél szebb, újabbnál újabb kocsi várta, hogy válasszunk közülük. Oldalra tekintve, két másik társaságot láttam csellengeni a járművek között, nyilván ők is a választás nehézségeivel bajlódtak. Anikómmal, némi hezitálást követően, egy fekete színű, impozáns megjelenésű, karcsú, ugyanakkor férfiasan erőteljes benyomást keltő Hyundai Sonata mellett kötöttünk ki. Az ideiglenes gazdájukra váró járművek kulcsai a kormányhoz közeli ajtók zárjába voltak csúsztatva. Elsőre el sem hittem, hogy ezzel a gyönyörűséggel furikázunk majd mindenfelé a kilencnapos itt tartózkodásunk alatt. Szinte egyből szerelmes lettem belé. Hát még, amikor a makulátlan tisztaságú autóban beültem a volán mögé, s a hátamat barátian magához ölelő ülésben kényelmesen elhelyezkedve elfogódottan elfordítottam a slusszkulcsot! Egy szempillantás alatt életre kelt a garázs félhomályában szunnyadó kocsi műszerfala. Az ízléses háttérfény világítása mellett készenléti helyzetbe ugrottak a digitális kijelzők, a benzintank kijelzője teli állást mutatott. Huh, most is libabőrössé válik a testem, s feláll a szőr a karomon, ha az első találkozás gyönyörűségére gondolok! Igen ám, de ezek után némi nehézségünk támadt a csomagtartó felnyitásával. Hiába nyomkodtam egyre zavarodottabban a slusszkulcs kis mélyedésébe gravírozott ikont, a csomagtartó makacsul zárva maradt, pedig már nagyon betettük volna a holmijainkat, hogy induljunk a távoli Hollywoodban (nagyjából 16 kilométerre) lévő, előre lefoglalt szállásunk felé. Jobb ötlet híján megállítottunk egy előttünk elhaladó színes bőrű alkalmazottat, aki mosolyogva segített a gondunkon, készséggel mutatva, hogy nincs baj a drágával, csak kicsit tovább kell nyomva tartani azt a gombot, amit én csak egy pillanatra nyomtam le. Na, máris teljes lett a boldogságom, a cuccokat óvatosan beemeltük az akár kisebb zongora befogadására is alkalmas csomagtartóba, Anikómmal elhelyezkedtünk az ülésekben, s miután egy könnyű sóhaj kíséretében parkoló állásból "D"-be (drive = utazás, vezetés) raktam az automata sebességváltó karját, a gyönyörű autó egy ereje tudatában lévő nagymacska puha lopakodásával gördült ki a garázsból. A telephely kijáratánál két női alkalmazott még ellenőrizte az autó papírjait, aztán a sorompó felemelkedése után máris rákanyarodhattam a telephely előtt elhúzó Aviation Boulevard-ra. Eleinte izgultam, hogy vajon milyen hamar szokunk össze a számomra szinte ismeretlen automata váltóval, de néhány sarokkal odébb már normál szintre süllyedt a kezdetben megugró vérnyomásom, és szinte dalolni támadt kedvem, amiért ilyen kezes jószággal hozott össze a sors. A műszerfal mérföldállás-mutatója 395 mérföld addig megtett utat jelzett, a jármű tehát egészen újnak számított, előttem legfeljebb egyetlen vezetője lehetett. Azért, kiválóan kezelhető autó ide vagy oda, még nem szűnt meg minden félelmem, mert még idehaza rengeteg ijesztőt olvastam össze a pénteki Los Angeles-i közúti forgalom szörnyűségeiről. Többek közt olyasmit, hogy ezen a hétvégi csúcsforgalmi napon, pláne délután, még a legedzettebb üzletkötők is messzire kerülik a fél Dunántúl méretű várost, Nagy-Los Angelest, annyira tartanak a lépten-nyomon előforduló közlekedési dugóktól, a reménytelen várakozásokra kárhoztató torlódásoktól. Ám a szorongva várt csúcsforgalmi helyzetek elkerültek bennünket, pedig eléggé a város sűrűjén hajtottunk keresztül. Az Aviation Boulevard hamarosan elérte a Manchester Avenue-t, s a kereszteződésen áthajtva máris a keletre tartó Florence Avenue-ra jutottunk. Az út előbb nagy ívben jobbra kanyarodott, majd egy hídon áthaladt a zsúfolt, soksávos San Diego Freeway (autópálya) felett, hogy aztán bő kilométerrel odébb elérje a La Brea Avenue sarkát. Innentől gyerekjáték, mintegy örömvezetés volt a csodás Sonata navigálása, ugyanis semmi egyebet nem kellett tennem, mint a világ összes kincséért nem letérni az egészében északra tartó La Brea-ról, ami Inglewoodtól felvezetett minket Hollywoodig, a La Brea Avenue és a Hollywood Boulevard kereszteződésének közelében található Hollywood La Brea Inn motelig, az interneten hónapokkal előbb lefoglalt szállásunkig. Az egész út (az Alamo telephelyétől a motelig), amely az időközben hibátlan kékre tisztult ég alatt, eléggé változatos arculatú városrészeken vezetett idáig, nagyjából 16 kilométert, azaz épp 10 mérföldet tett ki. (Legszebb része a Stocker Street-i kereszteződés utáni emelkedő, illetve az emelkedő tetejéről - ami a jobb kézre eső Jim Gilliam Parknál van -, és az attól kezdve fokozatosan lejtő útról a még mindig kicsit távoli Hollywoodra nyíló rálátás.) Ennek megfelelően, midőn az indulást követően cirka félóra alatt elértük a motelt, s leparkoltunk a belső udvar felfestett vonalai által kijelölt állások egyikében, a kocsi mérföldórája 405-ön állt. Huh, ez nem is volt olyan nehéz menet! A szállásra való bejelentkezés öt percet vett igénybe, a kínai származású "officer" jóval szolgálatkészebb benyomást tett, mint az Alamo meghökkentően nyegle beosztottja, pedig még mindig nem beszéltünk angolul. Mivel a hónapokkal ezelőtt lefoglalt szállás árát helyben kellett, s kizárólag bankkártyával lehetett kifizetni (a januári foglaláskor még előleget sem kértek), a csicsás, dombornyomásos MasterCard kártyánkról pillanatok alatt eltűnt nagyjából százhatvanezer forintnyi összeg. Nyolc éjszaka árának megfelelő summa. Az egyik első emeleti szoba lett a miénk, mindjárt a vas lépcsőfeljáró melletti. Feljebb nem is költözhettünk volna, ugyanis a La Brea motel mindössze kétszintes épület, úgymint földszinti és emeleti részből áll. Ez utóbbitól feljebb már csak a lapos tető és a napsütötte kaliforniai égbolt húzódik. A kocsiból egykettőre felcipeltük a csomagjainkat a mágneskártyával nyitható bejárati ajtó mögötti lakószobába. A franciaágyas, puritán módon berendezett, ámde megfelelő tisztaságú szobához hideg és meleg vizű kézmosóval és nagy tükörrel felszerelt "kismosdó" csatlakozott (a két helyiség közötti apró beugróban egy középméretű hűtőszekrény lapult), ebből nyílt a zárható belső ajtóval elválasztott harmadik helyiség, a vécét és az állózuhanyzóval felszerelt kádat magába foglaló fürdőszoba. Az asszonypajtás a bőröndből előkerülő holmikat egykettőre a rendelkezésre álló szekrénykékbe rámolta, aztán, talán félórás szusszanást követően, összeszedtük a maradék erőnket, s fényképezőgéppel, videokamerával és a legfontosabb iratainkkal, na meg a pénztárcánkkal felszerelkezve egy kis ismerkedő gyalogos túrára indultunk a Hollywood Boulevard-on. Délután fél ötre, talán ötre járt az idő, persze helyi időszámítás szerint. Odahaza, a kora reggel magunk mögött hagyott, innen kilencórányi időeltolódásra eső Magyarországon ekkor már éjjel fél kettő múlt. Talán kettőre is járhatott. Közelebbi s távolabbi rokonaink, jó és rossz ismerőseink vélhetően az igazak álmát aludták. Otthon mi is ilyenkor szoktunk a másik oldalunkra fordulni az ágyunkban, most meg a fáradtságtól kipirulva, a hosszú utazástól kissé kótyagos, enyhén lüktető fejjel, könnyen csukódó szemhéjakkal még egy hevenyészett városnézésre vállalkoztunk. Hiába, tudomásul kellett vennünk, hogy mindössze kilenc napra szól a részemről az élet nagy ajándékának tekintett amerikai turné, s a józan mérlegelés keretein belül minden percet ki kell használnunk, ha már egyszer személyesen akartuk látni és tapasztalni az eleddig filmekből és leírásokból ismert világot. Tehát, mint az előbb említettem, én a fényképezőgéppel és a videokamerával felszerelkezve, Anikóm a fontosabb úti okmányainkat, iratainkat rejtő válltáskával indultunk a napfényben fürdő, kellemesen meleg, de azért a hőgutától a legkevésbé sem veszélyeztetett Hollywood Boulevard-nak. Mivel szállásunk, a La Brea Motel Hollywood központi részétől, a Chinese Theatre-tól és a körülötte álló, a prospektusokból jól ismert épületektől nyugati irányban 300 méterre feküdt, nem tartott sokáig elérni a turisták által igen felkapott útszakaszt, amely legalább pár képkocka erejéig úgyszólván minden amerikai filmben szerepet kap. A La Brea Avenue sarkán ácsorogva, kisebb társaság által körülvéve türelmesen kivártuk, míg a túloldali járdán felvillan a gyalogosoknak szóló szabad jelzés. Ami az itthon megszokottól eltérően nincs egybeépítve az autósoknak jelző, háromszínű lámpával, hanem attól elkülönülve erősítik fel az oszlopra. Ezen az egy kijelzős gyalogoslámpán mindössze két jelzés váltja egymást: a szabad áthaladást a képmezőben megjelenő emberalak mutatja, ezt tíz másodperccel az engedélyezett átkelés vége előtt egy narancssárga színű, tiltó mozdulatot tevő tenyér ábrája váltja, mellette egy tíztől nulláig visszaszámláló numerikus kijelző sürget az átkelés mielőbbi befejezésére. A La Brea zebráján átjutva (még ez sem egészen igaz, ugyanis errefelé a zebracsíkozás helyett elterjedtebb az egymással párhuzamos vonalak felfestése, a gyalogosoknak ezek között kell átmenniük az út túloldalára), máris belebotlottunk abba a négy nőalakos alkotásba, amelynek elhelyezése alighanem Hollywood belvárosi határára utal. Nem hinném, hogy a hivatalos közigazgatási terminológiában létezik ilyen elnevezés, mégis, úgy mondanám, itt kezdődik Hollywood Downtown, vagyis Hollywood belvárosa. Az egymásnak háttal álló, egymástól azonos távolságra álló négy fémalak feje felett stilizált sátorféleség csúcsosodik, ebből emelkedik ki középen az ugyancsak fémből öntött Hollywood felirat. A kompozíció mellett, a járda szintjébe süllyesztve a Beatles és Elvis Presley egy-egy emlékcsillaga látható. S máris a Walk of Fame, vagyis a Hírességek Sétányának itteni végéhez, másfelől nézve a kezdetéhez érkeztünk. Ettől fogva a Hollywood Boulevard járdáin szinte egymásba érnek a magyar szemnek többnyire ismerős nevek, világhírű színészeké, sztár filmrendezőké, egyéb előadóművészeké. Valamennyinek, s a jelek szerint nem kevesen vannak, egy sémára készült, ötágú vörös márványcsillag fogja közre a nevét. Nem sorolom őket, hiszen itt van mindenki, aki valaha is számított vagy számít. A nevek közül néhányat nem tudtam személyhez társítani, ők alighanem inkább csak Amerika polgárai számára jelentenek sokat. Lassan ballagva, minden irányba nézelődve és fotózva elértük az út másik oldalán csúcsosodó Chinese Theatre (Kínai Színház) vonalát, ahol egy újabb "zebrán" átkeltünk a Kínai és a Dolby (korábban Kodak) Színház előtti járdasorra. Az itteni járdaszakaszon a túloldalinál jóval sűrűbb emberforgatagban találtuk magunkat. S nem volt elég a világ és az Egyesült Államok minden tájáról idesereglett bámészkodók hada, a hírességek csillagaival borított széles járda babiloni hangzavarát az amerikai sikerfilmekből ismert szereplők jelmezébe bújt utcai kóklerek, a jó pénzért közös fotón való szereplésre csábító csinos nők (általában lenge öltözékekben), és a saját zenéjükkel megírt CD-ket kézből árusító négerek harsány kórusa fokozta tovább. Zúgott a fejem, mire átverekedtük magunkat a zűrös embermasszán, s az ehhez képest a nyugalom oázisának számító Highland üzletközpont nesztelenül suhanó mozgólépcsőjére lépve az utcaszinttől a csendesebb felső régiókba emelkedtünk. A bevásárlóközpont egyébként csak pár éve épült a Hollywood Boulevard és a Highland Avenue sarkán, a piros metróvonal itteni állomása közelében. A nem túl nagy területű, de csinos, belső udvaros, szökőkutas, néhány emelet magas építmény legfőbb jellegzetességei, mondhatni címerállatai a vaskos oszlopok tetején ülő fehér elefántok. Az üzletház amerikai viszonylatban ugyan nem a legnagyobbak és legforgalmasabbak közül való, és többtucatnyi üzletének kínálata sem különösebben egyedi, viszont a turisták szempontjából van egy páratlan előnye, tudniillik a második emeleti nyitott körfolyosóról kitűnő rálátás nyílik a légvonalban talán három kilométerre lévő Hollywood Sign-ra (Hollywood Jel, vagy Jelkép), ami innen remekül fotózható. Az összetéveszthetetlen feliratot a Hollywoodtól északra és északkeletre húzódó, hatalmas területen fekvő Griffith Park egyik magasabb dombjának (Mount Lee) délre néző oldalában, közvetlenül az adótorony által uralt csúcs alatt állították fel. A városnak a közkedvelt Griffith Parkot is magába foglaló része hivatalosan a kiterjedt Santa Monica Mountains-nek (Santa Monica-hegységnek) a Hollywood Hills (Hollywood-dombok) névre keresztelt keleti szakasza. A Griffith Parkot Hollywoodtól az északnyugatról délkeletre tartó, átlósan elhúzó Hollywood Freeway, azaz Hollywood autópálya kétszer négysávos betoncsíkja választja el. Ehhez jön még a két leállósáv, meg alkalmanként a pálya le- és felhajtó sávjai.      Ennél a résznél nem árt egy kis történelmi kitérőt tenni, merthogy sokan nem tudják, végül is miből lett, hogyan alakult ki Hollywood? És miért van ott a Hollywood felirat, ahol van? A történet 1886-ig nyúlik vissza, amikor a Kansasból Kaliforniába települt házaspár, Harvey H. Wilcox és felesége, Daeida (Ida) megvásárolta a környék legnagyobb ranchát. A területet az errefelé elterjedt, szúrós levelű, piros bogyótermésű bokorféleség, a magyal (Ilex opaca) után Hollywood névre keresztelték. A magyal angol neve holly. A puritán életvitelű, vallásos házaspár földvásárlásának elsődleges célja az volt, hogy az akkoriban a bűn városaként emlegetett, a számos gyilkossága révén hírhedtté vált Los Angeles tőszomszédságában megalapítsa és fejlessze a metodista felekezet kaliforniai központját. Idealista elképzelésük szerint Hollywooddal egyfajta bűnmentes övezetet hoztak volna létre, ami a rossz úton járó nagyváros számára követendő példával szolgált volna. A férj 1891-ben elhalálozott, s még ebben az évben elkezdődött a kiváló környezeti adottságokkal rendelkező terület felparcellázása, és az üres telkek értékesítése. A vásárlások révén az eleinte néhány szétszórtan fekvő házból és pár földutcából álló Hollywood erőteljes fejlődésnek indult, 1903-ban már önálló településként regisztrálták. A városka azonban 1910-ben feladta szuverenitását, és gazdasági megfontolásból (konkrétan az éltető ivó- és öntözővizet biztosító városi csatornahálózat használata fejében) csatlakozott Los Angeleshez. Ettől kezdve a nagyváros egyik kerületének számított, illetve számít. Hollywood annektálásával megkezdődött a Los Angeles-i (kiváltképp az Edendale-i) filmstúdiók kiköltözése: az olcsó telekárak, a változatos környezet és a pazar klíma mágnesként vonzotta a filmvállalatokat. A filmipar fellendülése viszont jelentősen megemelte az ingatlanárakat. És itt jön a képbe az idők folyamán a város egyik legfőbb jelképévé vált Hollywood felirat regényes története. 1923-ban Harry Chandler, a Los Angeles Times (hírlap) és pár ingatlaniroda dúsgazdag tulajdonosa újabb ingatlanirodát nyitott. Friss vállalkozása a Hollywoodland fantázianevet kapta. Hogy az új cég neve mielőbb bekerüljön a köztudatba, s a forgalma fellendüljön, Chandler egy élénk fantáziájú ismerőse tanácsára a mindenfelől jól látható Mount Lee csúcsa alatt kirakatta az egyenként 15 méter magas és 9 méter széles, fehérre festett betűkből álló Hollywoodland feliratot. A reklámozás az esti sötétben sem szünetelt, a betűket ugyanis 4000 izzó világította meg, a nagyobb hatás kedvéért periodikusan felvillantva a Holly-wood-land szószakaszokat. A fából készült betűk az eredeti elképzelés szerint legfeljebb másfél évig lettek volna kint, addig, amíg a telkek zömét értékesítik. A dolgok azonban nem a tervnek megfelelően alakultak, a parcellák nem a remélt ütemben fogytak, ráadásul a '30-as évek gazdasági világválságának kései utóhatásaként Chandler vállalkozása tönkrement. (1932 szeptemberében egy tragikus eset kötődött a felirathoz, ugyanis a magát szakmailag mellőzöttnek érző, 24 éves Peg Entwistle színésznő a H betű tetejéről levetette magát a mélybe, és szörnyethalt.) Chandler csődje után a betűket a város örökölte, ám a tanács hosszú időn át elhanyagolta a karbantartásukat, minek következtében 1949-ben kidőlt a H betű. Ennek apropóján a városvezetés az egész betűsort eltüntette volna, de a környék lakossága ragaszkodott a jelképpé nemesült felirathoz. Végül pótolták a H-t, de a szó végéről elbontották a LAND-et kiadó utolsó négy betűt. Így lett Hollywoodland-ből egy kis műtét révén Hollywood. A várost továbbra is hidegen hagyta a betűk sorsa, amelyek idővel annyira lepusztultak, hogy a megsemmisülés veszélye fenyegette őket. 1973-ban, a felirat felállításának 50. évében Gloria Swanson színésznő állt az óriásbetűk megmentésére létrejött polgári kezdeményezés élére, ám a helyzetet nem sikerült megnyugtatóan rendezni. 1978-ban a viharvert betűket ismeretlenek felgyújtották, s amikor már minden remény veszni látszott, színre lépett Hugh Hefner, a Playboy férfimagazin befolyásos alapítója. A kastélyában tartott monumentális partin arra buzdította tehetős ismerőseit, barátait, hogy 27.000 dollárért vegyenek, vagy "adoptáljanak" egy-egy betűt. A meghökkentő kezdeményezés bevált, az összegyűlt közel negyedmillióból már belefoghattak a teljes generálba. 1978 augusztusában elbontották a régi fabetűket, s novemberben már állt is a betonalapozású új felirat, amelynek betűit időálló acélból készítették. Mivel a városi tanács konokul hanyagolta a feliratot, Hefner 2010-ben 900.000 dollárt adományozott a betűk és környezetük karbantartására alakult szervezetnek. A Hollywood felirat utolsó felújítására 2012-ben került sor. Röviden ennyit a városrész kialakulásáról, illetve a felirat történetéről, s most vissza a Highland Centerhez!

  Miután eleget fotóztam a bevásárlóközpont viszonylag csendes, némileg széljárta folyosójáról, visszatértünk a földszintre, ahonnan, rövid körséta után, ismét a zsúfolt délutáni utcán találtuk magunkat. Erőtartalékaink utolsó morzsáin tengődtünk, miáltal jobbnak láttuk, ha véget vetünk az emberpróbáló nap kalandozásainak. Egy szabad jelzésnél megint átkeveredtünk az út túlsó felére, mert a Hollywood Boulevard-t keresztező Sycamore Avenue sarka közelében afféle, itthonról ismerős közértfélét szúrtunk ki a távolból. Közelebb érve kiderült, jól gondoltuk, afféle átlagos kínálatú, de nekünk mindenképp megfelelő ABC-be tértünk be (Hollywood Liquor). Nagyjából húsz-huszonöt dollár értékben hűtött üdítőket, szintúgy hűtött, fóliába csomagolt szendvicseket és valami édes meg sós nassolni valót vettünk magunkhoz. A kasszához érve török vagy iráni kinézetű, udvarias modorú férfi kiszolgálónál rendeztük a cechet, mégpedig a bankkártyás fizetés lehetőségével élve. Alig vártuk, hogy letudjuk a La Brea Motelig hátralévő pár száz métert. A kerek szobaasztal mellé ülve jóízűen megvacsoráztunk, aztán gyorsan lezuhanyoztunk, s még mielőtt fejest ugrottunk volna az ágyba, immáron könnyű éjszakai ruházatba öltözve kicsit nézelődtünk a belső udvarra néző emeleti folyosóról. A három oldalról a motel épületszárnyai és egy szomszédos lakóház által közrefogott, a negyedik oldalon négyméteres kőfallal határolt, tisztán tartott udvar parkolóhelyei egy szálig megteltek, többségükben kaliforniai rendszámú autókkal, de akadt nevadai és Arizonából való is. Nem számoltam, de körülbelül harminc kocsi pihent alattunk katonás rendben. Kilencven százalékuk mintha most jött volna le a gyártósorról. Este hét vagy fél nyolc lehetett. Odahaza meg másnap hajnali négyre, fél ötre járt. A Hollywood Boulevard-al párhuzamos rövidebb épületszárny és a La Brea felé néző magas fal túloldaláról nem bántóan, de azért jól érzékelhetően behallatszott a késő délutáni hollywoodi forgalom zaja. Egyáltalán nem volt vészes, hamar hozzá lehetett szokni. Mint ahogy - a korlátnak dőlve beszéltünk erről Anikómmal - rövid idő alatt hozzászoktunk volna a lemerülő Nap vörös sugaraitól megvilágított sudár pálmák, a tiszta kék égbolt, illetve a közelebbi dombokra települt, virágos kertekkel közrefogott villák látványához is. A Hollywood Boulevard-t kétfelől kísérő magasabb épültek üvegtáblás homlokzatán vakítóan csillanó napfényhez, a lüktető forgalomban olykor másodpercekre elcsendesülő utcák felől érkező galambbúgáshoz, s a valami ismeretlen dallamot ismétlő madár esti énekéhez. Egy hűsebb széllökés beterelt minket a nappal melegét visszasugárzó szobába, s ágyba bújva hamar elaludtam. Muszáj volt pihennem, mert az elkövetkező napok mindegyike jelentős testi-lelki igénybevételt ígért. Számoltam ezzel már idehaza is, most viszont már benne voltam az események sűrűjében. Az ébresztőórát reggel fél hatra állítottam. Feleslegesen, mert reggel öt óra körül frissen-üdén kipattant a szemem, mint aki legalább fél napot átaludt.

  A pénteki napon mindössze 25 dollárt költöttünk, az autóval pedig 10 mérföldet tettünk meg.

 

  Vége a százötödik résznek