ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                                   Százhatodik rész

 

  (Tizenötödik kötet) Tizenhat (folytatás):

 

  Második nap, 2014. május 10., szombat. Éjjel betörhetett valami hidegfrontszerűség, mert kicsit cidriztem, amikor a korai fürdőszobai jelenésemet követően kiléptem a nyitott, szeles folyosóra. Szeles? Az nem kifejezés, szél dúlta! Hamarosan követett az akkor éjjel nálam rosszabbul alvó Anikó is. Állítása szerint egész éjszaka valami csipkedte a sötétben, bizonyítékként mutatta is a két karján sorakozó piros gyulladásokat. Ajjaj és hűha, csak nem tetűfélék rohangásznak az ágyneműben? Hm, reméltem, hogy a gyanúba kevert rovarok vonatkozásában téved, hiszen a kényelmes franciaágyon karnyújtásra aludtunk egymás mellett, s raktam egyetlen piros pontocska sem látszott, rajta meg vagy húsz. Átmenetileg jegeltük a különös eset kitárgyalását, annál inkább, mivel a kiszámíthatatlan irányból támadó széllökések miatt alig gyulladt meg a nagy bagós Anikóm öngyújtója. Márpedig - életem nikotinfüggő párja szerint - miféle reggel az olyan, amelyik nem cigarettával és kávéval indul? Még ha Amerikában vagyunk is. Mivel sikerült lángot és lelket lehelni a makacskodó gyújtóba, s a szál cigaretta vége izzani kezdett, egyből megbékélt a helyzettel. Nem sokáig húztuk az időt, a tisztálkodást és az egyéb kötelező dolgokat elintézve máris vonultunk le a kocsinkhoz. A könnyű lelepleződés veszélye nélkül nem állíthatom, hogy negyven évvel ezelőtt Hyundai színvonalú autón szereztem a jogosítványomat, de ezzel a kocsival annyira értettük egymást, mintha nem is tegnap tanultam volna - egy rapid városnézés keretén belül - automata váltós autót navigálni, hanem ebbe születtem volna bele. Öröm és gyönyörűség volt a dél-koreai gépcsoda vezetése. Tehát a motel udvaráról örömmel és gyönyörrel eltelve kanyarodtam ki a Hollywood Boulevard-ra, s onnan mindjárt jobbra a La Brea Avenue-re, azon pedig délre tartva az első utcán, a Hawthorn Avenue-n jobbra hajtottam, majd a következő keresztutcánál, a szűk Formosa-n megint jobbra, azon pedig északra haladva elértem a Hollywood Boulevard-t. Negyven méter különbséggel ott voltam, ahol egy perce kihajtottam a motel udvaráról. A nagy kerülő oka abban rejlett, hogy épp a motel kijárata előtt húzódott a Hollywood Boulevard kettős záróvonala, s ezért a motelből nem lehetett egyből balra, csakis jobbra kanyarodni. Vagyis, szabályos körülmények között, a motel és néhány egyéb épület által alkotott tömböt megkerülve lehetett visszajutni a Hollywoodra. A Formosa torkolatánál stoptábla állítja meg az autósokat, s nem véletlenül, mert egy kisebb emelkedő és a parkoló járművek miatt innen nehéz észrevenni a bal kéz felől közeledő járműveket. A tábla tövéből viszont teljesen szabályosan rákanyarodhattam a Hollywood Boulevard nyugatra tartó, kétfelől magas pálmákkal kísért részére, s kicsit kieresztve a lóerőket, siethettem az út végén délről becsatlakozó Laurel Canyon Boulevard felé. A helyenként erősen kanyargó szurdok két oldalán csak a kevésbé meredek részeken láttunk lakóépületeket, azok is alig fértek el az aszfaltcsík és a domboldal közötti szűk területen. Miközben én az autó úton tartásával voltam elfoglalva, a mellettem lévő ülésbe süppedt Anikóm a még bejáratósnak számító új videokameránk kezelése révén kiélhette rejtett operatőri hajlamait. Egy idő után megelégeltem, hogy folyvást az oldalüvegen keresztül filmez, s megkértem, ugyan fordítsa néha menetirányba is a Canont, különben a környékből csak egy elmosódott zöld sáv marad emlékbe. A Laurel körülbelül három kilométeres kanyargás után, az alkoholisták és drogfüggők gyógyítására szakosodott Hills Center közelében éri el Los Angeles egyik legnevezetesebb útját, a Hollywood Hills gerincén kelet-nyugat irányban hosszan kígyózó Mulholland Drive-t. Minden magára valamit adó útikönyv említi, hogy a nevesebb hollywoodi színészek és rendezők jó része emellett az út mellett szerzett magának luxusvillát, s valahol errefelé, a Mulholland-ról leágazó, a bámész idegenek elől masszív vaskerítéssel és magas kapukkal elzárt, virágillatú és vadregényes utcák valamelyikében tengeti a többszörös milliomosok nyomorult életét. Hollywood központjából külön e célra rendszeresített turistabuszjáratok hozzák-viszik a kedvenceik luxusingatlanjaira legalább a távolból pillantást vetni óhajtó megszállottakat. Mivel az én figyelmemet Kaliforniára, különösen Los Angelesre, kiváltképp a kőhajításra eső Malibu kies városkájára a Charlie Sheen főszereplésével készült humoros tévésorozat, a Két pasi meg egy kicsi vonta magára, kíváncsi voltam az amerikai utam jó értelemben vett fő felbujtójának a házára. Az interneten utánanézve megtudtam, hogy a szertelen életviteléről is elhíresült színész az Aubrey Road-on vásárolt villát (vagy többek közt ott is van egy neki), a műholdas képek után ítélve nem is akármilyet. Nevezett utca, amihez a Mulholland-ról észak felé induló Clerendon Road-on át vezet az út, minimum hét kilométerre esik a Laurel Canyon Boulevard torkolatától. Amíg a Mulhollandon Charlie Sheen kecója felé tartottunk, nagyjából félúton megálltunk egy, a szakadékos oldal felől fakorláttal védett földes parkolóban, s úgy fényképeket, mint filmfelvételt készítettünk az előttünk és alattunk húzódó, a reggeli párától látomásszerűen derengő San Fernando-völgyről. Szemközt Studio City, azon től North Hollywood, nyugatra Sherman Oaks, Van Nuys, s ezektől északabbra a széles völgy névadója, San Fernando városka terült el. A nagy bohém Charlie házának persze a közelébe sem juthattunk. Eleve vagy hatszáz méterrel beljebb fekszik a Mulholland-tól, meg aztán, az odavezető Clerendon Road torkolatát bevehetetlennek látszó kovácsoltvas kerítéssel zárták le. Azon a kapun, illetve az egész frekventált területet közrefogó stabil kerítésrendszeren csak a mögötte sorakozó birtokok tulajdonosai jutnak át, s minden azon túl létező dolog, beleértve a részletes térképeken ugyan névvel szereplő, ám akárki által nem használható utcákat is, magántulajdonnak minősül. Ráadásul a kapu külső oldalánál valamilyen security feliratú autó parkolt, vele szemközt lakóépület méretű őrház állt a biztonsági embereknek, akik, gondolom, a nap huszonnégy órájában őrzik a rájuk bízott területet. Jobb híján lassan elhúztam a kapuval lezárt rész előtt, miközben életem párja igyekezett a kamerával legalább a bejáratról és annak környékéről elfogadható felvételt készíteni. Innen visszafordultunk arrafelé, amerről jöttünk, s közepes tempó mellett is hamar elértük a Laurel bejáratát, amin ezúttal lendületből túlmentünk, s már közel jártunk az ezernyi gépkocsi surrogó gumijától hangos Hollywood Freeway-hez, amikor rátaláltunk a Mulholland egy éles kanyarjában kiépített parkolóra, a Hollywood Bowl Overlook kis parkolójára. A hivatalos elnevezés a kilátóhely alatti völgyben működő Hollywood Bowl-ra utal, ami többnyire afféle szabadtéri színházként funkcionál a dombok lábánál húzódó völgymélyedésben. Az aszfaltozott kis parkolóban egyszerre legfeljebb húsz autó talál magának helyet, ám, tekintettel a még mindig korai időpontra, most csak a mi autónk foglalt el egy állást. Már innen, a parkolónak a város házrengetege felé eső korlátjától szívdobogtató kilátás nyílt az alant nyüzsgő reggeli Los Angelesre, ám ha az ember felkaptatott egy húsz méter hosszú oldalsó lépcsősoron, akkor a dinnye méretű kövekből rakott kis rondellától, ahonnét egyébként három pénzbedobós teleszkóppal is pásztázható a táj, már nem félpanorámában részesült, hanem minimum kétszázhetven fokban tekinthetett szét maga körül. Balra és parányit hátrafelé fordulva a magát a Cahuenga-hágón (Cahuenga Pass) átpréselő Hollywood Freeway kétszer négysávos, a sűrű forgalomtól sajátos hangon mormogó szürke betoncsíkja tűnik elő, s odébb fordulva látni, ahogy az autópálya kanyarogva leereszkedik a szélesen elterülő Los Angeles-medencébe. A sztrádát kelet felől kísérő alacsonyabb dombsor mögött a Hollywood-víztározó (Hollywood Reservoir) lapul, felette a csúcsán fészkelő adótorony és a gigászi Hollywood felirat miatt szembetűnő Mount Lee magasodik. A délkeletre tartó autópálya nyomvonalát követve a hét-nyolc kilométerre eső Downtown (Belváros) tizenöt-húsz, változó magasságú toronyháza vonzza a tekintetet. Ennél jóval közelebb, a kilátó alatti Hollywood egyik meghatározó épülete, a Vine Street-en álló, kör alakú Capitol Records ötlik szembe (némileg hasonlít a mi budai körszállónkra). Túltekintve rajta Central Los Angeles, jobbra fordulva pedig West Hollywood, s azon túl talán még Beverly Hills egy darabkája sejlik fel. Persze minél tisztább időt fog ki az ember, annál szélesebbre tárul előtte a látóhatár, de nekünk akkor, szombat reggel fél kilenc körül még eléggé párába burkolózott városkép jutott. Jobb kéz felé egymást többé-kevésbé takaró, telepített és vadon élő növényzettől zöldellő dombhátak húzódnak, amelyek távolabb hegylánccá magasodnak. Közvetlenül a kilátóhely háta mögött, az itt különösen éles kanyart vevő Mulholland Drive szűk aszfaltcsíkjának túloldalán igen meredek, csaknem függőleges természetes földfal emelkedik, s ennek a kilátónál is magasabbra nyúló képződménynek a legmagasabb pontján - állítólag - a többek közt a Keresztapa című filmben nagyot alakító, talán tizenöt éve elhunyt színész, Marlon Brando luxusháza fészkel. Nem tudhatom a mostani tulajdonos nevét és foglalkozását, de a közelség miatt tisztán belátni az alsóbb épületrész nagy panorámaablakain, s a falakat mindenütt díszkeretbe foglalt hanglemezek borítják. A kötelező fotózások után (háttérben a város ismert arculatával) Anikómmal lekászálódtunk a kocsihoz, s az időközben már negyedig telt parkolóból kihajtva hamar leértünk az autópályával párhuzamosan futó West Cahuenga Boulevard-ra. A Barham Boulevard-i felüljárón átjutottunk a sztráda túloldalára, innen pedig rövid úton az Universal Studios nagy, zöld parkjához kerültünk. A parkot nagy ívben megkerülve eljutottunk az autóval érkezők számára épített fizetőkapukhoz, ahol négy vagy öt egymás melletti sávban álltak a terjedelmes intézmény területére bejutni szándékozó kocsiktól zsúfolt sorok. A lépésben araszoló Hyundaiunkkal 9 óra 5 perckor végre mi is elértük az egyik fizetőkaput, ahol, az emlékbe eltett tikett tanúsága szerint harminchat dollárt hagytunk. Ez még nem a Studios belépőjegyének ára volt, a fizetéssel mindössze jogot nyertünk az intézmény központi parkolóházába való bejutáshoz. Nem ment egyszerűen, de az addigra alaposan telítődött parkolóház második emeletén mégis találtunk magunknak helyet. A kényes holmikat (fényképezőgép, videokamera, az asszonypajtásnak az iratainkkal kitömött válltáskája) magunkhoz vettük, a szédületesen szép járgányt lezártuk, és egy távol-keleti vonásokkal rendelkező, pár fős csoport nyomába eredve lifttel leértünk az Universal City Plaza nevet viselő főutcára. Ez még mindig nem a látványos revüket, lélegzetelállító műsorokat, soha nem látott csodákat ígérő, messze földön híres, vidámparkszerű szórakoztatókomplexum volt, amit az avatottak mindközönségesen Universal Studios néven emlegetnek, hanem egy, az ember fiát ízléstelenségre, csiricsáréságra ráhangoló bevásárlóutca. Amely nagyjából a parkolóház közeléből indult, a másik vége pedig a tényleges szórakoztatópark jegypénztársoránál volt. A kétfelől ruházati- és ajándéküzletekkel, cipőboltokkal, mindenféle bóvlit árusító pavilonokkal szegélyezett utcában itt-ott készételbárok bukkantak fel. Éhesek voltunk, szomjasak voltunk, tehát betértünk az egyikbe. Nem bántuk meg, jóféle kajában részesültünk, s az egészet leöblíthettük egy önkiszolgáló módon papírpohárba töltött liternyi kólával. Méltányos árat fizettünk, kettőnknek 22 dollárba került az evészet, ami nem számított se olcsónak, se drágának. A Nap is másként mosolygott, amikor jóllakottan visszatértünk az egyre élénkülő bevásárlóutcára, amelyen már csak száz métert kellett megtennünk, hogy odaérjünk az átlós irányban Universal Studios körfeliratot viselő hatalmas, krómozott földgömb elé. Az ikonikus performance a főbejárat tengelyében áll, erős fémkorlát fogja körbe, amelyen belül földbe ágyazott csövekből kristálytiszta vízsugarak lövellnek az égre. A néhány lépéssel odébb álló sudár pálmafák még festőibbé teszik a látványt. Az egész alkotás csinosan van megkreálva, ötletes, hangulatos, ami éles kontrasztja az elnyújtott vásárlóutca fejfájdító ízlésficamának. Aki erre jár, az biztosan lefotóztatja magát a három ember magasságú, ikonikus jelentőségű Glóbusz előtt. Mi is így tettünk Anikómmal, előbb én készítettem róla csodás felvételeket, aztán ő tett engem ugyanígy halhatatlanná. Most már indulhattunk a néhány lépés távolságra eső pénztárakhoz. A belépők, akárhogy nézem is, bizony méregdrágák voltak, kicsit fájt a kettőnk jegyéért kicsengetett 184 dollár. Ez, magyar fizetőeszközre konvertálva, akkori árfolyamon 41.000 forintot jelentett. Na de, mit mondjak erre? Először is, igazából számítottam rá, hogy a felejthetetlen látványosságokkal kecsegtető szórakoztatópark agytrösztje nem lesz szívbajos, ha az árkalkulációról van szó. Másodszor, ez az összeg csak az átlagfizetésű magyar számára kiugróan magas, a srácaival sorban álló amerikai fel sem szisszen rá. Harmadszor, tuti, hogy hites feleségemmel először és utoljára járunk az USA-ban, akkor meg szóba sem jöhet holmi kukacoskodás, fukarkodás. Többek közt ezért, az efféle kiadások fedezésére gyűjtöttem odahaza hónapokon át a pénzt, s ha akkoriban megvolt bennem az elszántsággal ötvözött nagyvonalúság a halmozódó lóvé majdani elverésére, akkor most nem visszakozhatok azzal az álságos megvilágosodással, hogy hiszen ez egy kisebb vagyonnal ér fel, s mennyi egyébre lehetne fordítani! Hát nem, nem és nem! Ami jár, az jár! A pénztáros fickónak a szeme se rebbent, ahogy lehúzta az üvegablak alatti résen becsúsztatott MasterCardot. Ja, el ne felejtsem említeni, fizetések esetén a bankkártya mellé mindig be kellett mutatnom vagy az útlevelemet, vagy a jogosítványomat. Hm, ezeknek a bizalmatlan jenkiknek már a dombornyomású nemzetközi bankkártya sem szent? A rövid pénzügyi tranzakciót követően a kasszás fiú átnyújtotta a jegyeinket, vidám vigyorral a képén mondott valami amerikaiasan odaillőt (már csak azért is hálás lehetek neki, hogy feltételezte rólam, hogy értem amit mond), s léphettünk tovább. A néhány méterrel odébb lévő forgókaros kapuknál ellenőrizték a belépőket, s valami karcsú diadalkapufélén átjutva máris az Universal szentélyében találtuk magunkat. Elsőként a díszkapu mögötti kör alakú téren egy újabb Hollywood Universal Studios körfeliratos szökőkút fogadott minket. Ennek közepén azonban nem egy forgó Glóbusz, hanem egy élethűen megkomponált filmes jelenet látható. A valóságos embereknek látszó fémszobrok egyike egy messzire előrenyúló pózna végéről mikrofont lógató nőalak. Mellette az akrobatikus terpeszben guggoló, s ekként szinte a talajhoz lapuló férfi látható, aki a négyszöget formáló ujjai között a perspektívát és a felveendő jelenet kereteit méregeti. A harmadik szereplő a teleszkópos emelőkarokra helyezett székében a két másik alak feje fölé emelkedő, filmes kamerája mögött görnyedő operatőr. Helyzete és szerepe okán ő a jelenet kulcsfigurája. Mindhárman egy irányba, a fizikai valójában meg nem jelenített főszereplő felé tekintenek, ez azonban bárki emberfia lehet, aki odaáll az általuk sugallt fókusz középpontjába. A szoborcsoport mögötti területen kezdődik a látványosságok főutcája, amit szó szerint lehet venni, mert egy szélesebb sétálóutcáról van szó, amelynek két oldalán különféle szórakoztatást kínáló épületek emelkednek. Kinek mihez van kedve: a horrorra vágyók, vagy a békés, családias rendezvényeket kedvelők, esetleg a humorral fűszerezett látványosságokra kíváncsiak éppúgy találnak ízlésüket kiszolgáló pavilont, mint az ijesztgetés rafináltabb fajtáira beinduló rétegek, a filmekből ismerős figurák lelkes rajongói, a filmkészítés kulisszái mögé bepillantani óhajtók számára pedig lehetőség van a stúdiók közötti nyitott buszos kirándulásra. Tulajdonképpen azért hoztam fel épp ezeket a szórakozási lehetőségeket példaként, merthogy nagyjából a fenti kínálatból merítettünk mi is. Nem állítom, hogy mindegyik maradéktalanul tetszett, de többségük hozta a várt színvonalat, s végül is ezek ideig-óráig lekötötték a figyelmünket, márpedig ez volt a cél. Egyetlen nagy csalódás ért, de az igazán mellbe vágott, hogy tudniillik felújítás vagy mi miatt nem működött a komplexum talán leghíresebb részlege, a Jurassic Park. Na, amikor a két hosszú mozgólépcsőn leértünk a szórakoztatópark alsó szintjére, és mindjárt szemközt, a filmbelit utánzó emblematikus nagy kapu előtt megláttam az állványra erősített Closed (Zárva) feliratot, meg a minimális angoltudásommal többé-kevésbé kihámoztam, hogy átépítésre hivatkozva lemaradunk a reprint dínóvilág izgalmairól, keserű lett a szám íze. Lényegében ezért jöttünk ide, mármint az Universal Studios-ba, s nesze neked, a gépi meghajtású raptorok és a spéci Tyrranosaurus Rex társaságában megejtett felhőtlen viháncolás helyett egy Closed feliratú táblát kaptunk a képünkbe! Kicsit megsértődtem, s ezen a sértettségen a jól-rosszul összetákolt szabadtéri filmes kulisszák, s a helyenként bántóan hamiskásra sikerült utcaképek és katasztrófajelenetek közti kisbuszos tekergés élménye sem javított. Egy szó, mint száz, a belépő borsos ára nem igazán térült meg a látott és átélt élményekben, minekutána kétórás kirándulásunk végére a jegyekért fizetett összeg felét tartottam volna méltányos árnak. Még jó, hogy a felhőtlen égből hét ágra sütött a Nap, s különben is, reméltem, ezer különb élményben lesz részünk Amerikában, hiszen még csak az utunk elején jártunk. Visszamentünk a parkolóházban hűsölő kocsinkért (útközben a sétálóutca cukrászdájában 8 dollárért vettem Anikómnak egy kétgombócos fagyit), s máris becéloztuk magunknak a szombatra szánt következő állomást, a Hollywoodtól 4-5 kilométerre, nyugatra fekvő Beverly Hills-t. A Studios parkolóházából kihajtva egyhamar rátértünk az autópálya felett átvezető Universal Studios Boulevard-ra, a híd végén balra rákanyarodtunk a Hollywood felé vezető West Cahuenga-ra, amely odébb a Highland Avenue-ben folytatódik. Ezen lecsurogtunk a Santa Monica Boulevard sarkáig, ahol jobbra fordulva rátértünk a hírneves útra. A karcsú pálmák és kéklőn virágzó jacaranda (ejtsd: portugál nyelven zsakaranda, vagy spanyolul hakaranda) fák közt vezető kétsávos út nyílegyenesen halad nyugati irányba, deréktájban átszeli West Hollywoodot, majd rövidesen délnyugatra fordul. Nem sokkal a nevezett kanyar után, konkrétan a Doheny Drive-tól kezdődik a tobzódó gazdagságáról és nagy zöld parkjairól híres Beverly Hills, a szomszédos (északra és északnyugatra fekvő) Bel-Air és Holmby Hills városkák társaságában a "Platina Háromszöghöz" tartozó harmincötezres lélekszámú város, ahol a lakásárak középértéke több mint 2,2 millió dollár! Ez a mai valutaárfolyamon (225 forint/dollár) 495 millió forintot jelent... Lakásonként. Beverly Hills területén a távoli óceánpart felé tartó Santa Monica Boulevard két, egymással párhuzamosan futó ágra, az északi (North) és a déli (South) ágra válik. A közismertebb és forgalmasabb ág az északi, amely mentén azonban lehetetlen parkolni. Ezért annak, aki körül akar nézni a környéken, ajánlott, hogy a mindössze egy házsorral odébb vonuló déli ág mentén próbálkozzon. Ahogy mi is tettük, amikor valahol a Rodeo Drive magasságában balra lefordultunk, ám hiába araszoltunk a közepes forgalomban lassan, mégsem sikerült megcsípnünk üres parkolóhelyet. Kevéssel később betévedtünk egy földalatti parkolóba, ahol ugyan láttunk néhány szabad helyet, ám nem voltunk tisztában az automata jegykérés szabályaival, ezért a békesség kedvéért odébb álltunk. Végül a kertvárosi részen, a csendes kis Camden Drive-on álltunk meg a járda mellett. Az alaposan átmelegedett kocsiban ülve rövid ideig tanácstalanul vártunk, hogy a közeli magánházak egyikéből ránk szól-e valaki, hogy húzzunk a járdájuk mellől, különben... Mivel láthatóan senki sem akart minket rendreutasítani, netán nyakunkra hozni a rendőröket, lezártuk az autót, és gyalogosan igyekeztünk vissza a kétsaroknyira lévő Santa Monica Boulevard-ra. Menet közben nem győztük csodálni a túlnyomórészt szép villákat övező kertekben ezernyi gyönyörű színben pompázó egzotikus virágokat, cserjéket és fákat, amelyek közül a jacarandán és a pálmaféléken kívül nem ismertünk többet. A Camden és a Park Way találkozásánál, alig hittünk a szemünknek, mintegy kéttucatnyi nagytestű, zöldes tollú papagájból álló madárraj húzott el a fejünk felett a belváros irányába. Olyan fokú természetességgel röpködtek a pálmák levelei felett, mint idehaza a városi galambok a háztetőkön túl. A Santa Monica Boulevard sarkán álló Mindenszentek Püspöki templomnál (All Saints Episcopal Church) balra kanyarodva elsétáltunk a Beverly Gardens Park-ig, amelynek közepén vízzel teli téglalap alakú medence található, mögötte pedig a Beverly Hills Sign, vagyis az enyhe ívben kirakott nagybetűkből álló Beverly Hills jelképfelirat látható. A medence előtti kavicsos sétányon egy egész osztályra való, gimnazistakorú amerikai diáklány beszélgetett és fotózta egymást, a két korosabb hölgy a tanárnőjük lehetett. Továbbhaladva utunkon, a Canon Drive túloldalán ismét gondozott, füves parkba értünk, ám a már-már mesébe illő kép varázsát egy pillanat alatt széttörte a vastag törzsű, kiterjedt lombozatú fa alatt piszkos ruháikban szunyókáló hajléktalanok látványa. Ezzel a különös jelenséggel már Amerikába érkezésünk első napján szembesültünk, amikor a Hollywood Boulevard késő délutáni forgatagában ötven méterenként szembejöttek velünk az éjszakai melegítőként szolgáló koszos pokrócukba vagy paplanjukba csavart csövesek. Egyik kezükkel a mocskos takarót fogták össze maguk előtt, a másikban a személyes holmijaikat rejtő nejlonzacskót lógatták. Minden járókelő kitért előlük, senki sem szólt hozzájuk, de még a rendőrök sem foglalkoztak velük. Afféle élő kísértetként, egyszerre megvetett páriaként, ugyanakkor félve tisztelt szentként bolyongtak a fényes világvárosi utcán. Később különben ennél is meglepőbb helyzetben találkoztunk velük, nem is egyszer. Például, amikor pár nappal ezután a négy roggyant tetejű sátrukat épp a Santa Monica Boulevard egyik legforgalmasabb West Hollywood-i kereszteződésében, az útsávokat elválasztó keskeny járdasziget füvén, egy méretesebb lombos fa árnyékában láttuk felállítva. Ők maguk a sátrak közötti szűk átjárókban törökülésben ülve múlatták az időt, talán beszélgettek, talán iszogattak. Onnan sem akarta kipiszkálni őket senki. Vagy máskor a Hollywood Boulevard keleti szakaszán, ahol a hírességek csillagaival ékesített járda felé nyitott, zsúfolásig telt gyorsétkezde előtti padon két, hányaveti terpeszben elterülő húgyszagú csöves cigarettázott és beszélgetett az alacsony épületek árnyékában. Angolul, hogy a szavukat se értsem. De hiába a fesztelenül viselkedő párost körbelengő szúrós bűz, látszólag mindenkinek minden úgy volt jó, ahogy volt. Sorolhatnám tovább az idevágó példákat, de nem teszem, mert nem az esetek meglepő gyakorisága az, ami érdekes, hanem a hivatalos szerveknek a kérdéshez való hozzáállása. Azaz, épp a hozzáállás hiánya, mondhatni a hivatalosságok e tárgyban tanúsított tüntető kívülállása, ami számomra érthetetlen. Ez olyasmi, mintha a vendéglős azt válaszolná az étel miatt reklamáló vendégnek, hogy mit foglalkozik a tányérban talált léggyel, ha nem tetszik, tolja odébb, attól még finom a leves. Nézőpont és gusztus kérdése. De most vissza Beverly Hills-be, különben sosem érek úti beszámolóm végére! Volt ennek a parkszakasznak (még mindig a Gardens Parkról van szó) egy további "bájos" színfoltja, s most nem a valóban szemet gyönyörködtetően kéklő virágaival messziről feltűnő hatalmas jacarandára gondolok. De még a tövéből készült fényképekre sem, amelyek fókuszában a '30-as években épült City Hall (városháza) épülete állt. Hanem arra a húszas évei elején járó, szende arcú, törékeny testalkatú fekete fiúra, aki bodros szőrű kutyusát mintegy eleven fehér retikülként szorongatta a hóna alatt. Feszes nadrágot viselt, s finoman oldalra billentett csípővel, kifejezetten nőies pózban állt a kéklőn virágzó fa közelében. Kutató, lapos pillantással úgy fürkészett lopva körbe, mint aki büszkeségében nem akarja nagydobra verni, hogy türelmetlenül vár valakire. S lám, nem hiába, mert fél percen belül mellette termett egy hasonló korú, ugyanabból a nemből való fehér fiatal, s a bevezető összemosolygást követő csengő kacagásuk arról árulkodott, hogy valami lényegi kérdésben egyezségre jutottak. Rövidesen együtt szálltak be a járdánál parkoló méretes sportautóba, s a fekete srác vezetésével elhajtottak. S még mondják, hogy a szerelem vak. Dehogy vak, hülye! Ezeket a kisiklott nemi identitású lényeket a különös humorú Isten is egymásnak teremtette. Az éppen szemközt magasodó városháza és az előtte látványosan lobogó három, jókora méretű zászló (amerikai, kaliforniai, Beverly Hills-i) megörökítését követően visszasétáltunk a négyutcányira lévő Rodeo Drive kereszteződéséhez, s betértünk a világhíres utcába. A városon nyugatról keletre áthúzó Wilshire Boulevard a keresztező utcák vonatkozásában afféle vízválasztónak számít. Ugyanannak az utcának a Wilshire-től északra eső szakasza a North (Észak), délre húzódó része pedig a South (Dél) előtagot kapja. Így mi most a hivatalos elnevezéssel North Rodeo Drive-on bóklásztunk a nevezetes Beverly Wilshire Hotel felé, ahol 1990-ben (Atyavilág, csaknem negyed évszázada!) Julia Roberts és Richard Gere főszereplésével a Pretty Woman (Micsoda nő!) című, hatalmas kasszasikerrel büszkélkedő vígjátékot forgatták. Viszont egyelőre még nem értünk oda, s a hármas pálmasorral (kétfelől a járdákon, illetőleg a középső virágos elválasztósávban) kísért úton be kellett érnünk a sűrűn egymás mellé települt, jószerével kizárólag világmárkákat árusító üzletek portáljainak nézegetésével, illetve a Beverly Hills-i jólét megannyi jelének szorgos számbavételével. A mindenfelé tapasztalható rendkívüli tisztasággal, a rengeteg színes virág és a zöld levelű pálmák szívmelengető összhatásával, a környező épületek csinosságával, az úton elhúzó autók márkaszínvonalának szembetűnő emelkedésével. Nem azért a húsz fillérért, de már nekem is sok volt, ahogy félpercenként elhúzott mellettünk az összes luxus autómárka képviselője, leggyakrabban a Porsche valamely változata, aztán a Ferrarik jellegzetes hangú raja. Egy kisebb szálloda melletti parkolóban méregdrága, sárga és fekete fényezésű Bugatti Veyron húzta meg magát. Illetve csak próbálta szerényre venni a figurát, merthogy ketten is fotózták, egy negyvenes ázsiai férfi, meg egy átlagos kinézetű fiatal fehér. Harmadiknak beszálltam magam is. Az ázsiai fazon (kiskosztümös neje a szálló fala mellől kísérte figyelemmel a technikai csodától felajzódott ura és parancsolója virulens megnyilvánulásait) szembetűnő lelkesedése mosolyra késztetett, amint lelkes gyerekként cikázott a mindezt közönnyel tűrő csodagép körül, amelynek csak a speciális dukkózásából kitelt volna idehaza egy jobbféle családi ház ára. A Dayton Way sarkán, a közlekedési lámpát tartó oszlop tövénél egy embermagas, nyitott Biblia makettje mellett erős ötvenesnek látszó fekete hittérítő mondta harsány hangon a magáét. Nyilván az e világi bűnös luxusélet elmúlást követő túlvilági megítélésének kilátásairól tartott szabadtéri székfoglalót. Na, jó helyen tette, néhány fotós turistán kívül a kutya sem figyelt rá. A Dayton Way sarkáról nyílik a félkörívet leíró, rövid Rodeo Way gyalogos bevásárlóutca, amely mintegy száz méterrel odébb, lépcsősorban végződve, a Wilshire Boulevard-ra fut ki. Szemközt a nevezetes hotel díszes homlokzatával. Épp csak át kell kelni a lépcsősor tövénél induló zebrán, s a kétszer háromsávos Wilshire túloldalán máris az általam hétemeletesnek számolt szálloda előtt vagyunk. A főbejárat felett - kétfelől - a csillagsávos amerikai állami zászló, mellette a medvefigurás, s ez alatt California Republic feliratot viselő lobogó vászna dagad a könnyű szélben. Az épület méretének, architektúrájának és arányainak szóló elismerő pillantások után, s pár fotó készítését követően, a Rodeo Drive másik oldalán indultunk vissza a kertvárosban hagyott kocsinkért. Negyedórával később ott álltunk a full extrás Hyundai mellett, ahol hitetlenkedve konstatáltuk az emberi pitiánerség árulkodó nyomait. Nem nagy ügy, de feketén-fehéren bizonyítja, hogy mindenütt élnek emberbőrbe bújt barmok. A logikai úton rekonstruált eset szerint az történhetett, hogy amint nagyjából másfél órája itt hagytuk az autót, a legközelebbi ház tulajdonosa előbújt luxusvacka függönyének takarásából, és valamiféle képzelt sérelem megtorlásaként erős nyomású slagból vadul fellocsolta a járda fél méter széles gyepszőnyegének kizárólag a kocsink melletti részét. Körbenézve láttam, máshol mindenütt száraz volt a fűsáv. Miáltal az addig hibátlanul csillogó, dekoratív fekete autó féloldali karosszériája, valamint az oldalüvegek és a szélvédő egy része sáros pöttyözést nyert. Valóban méltó bosszú, csak nem értem, miért? Ráadásul ennek az undorító húzásnak köszönhetően az addig barátságosnak, kulturáltnak, segítőkésznek elkönyvelt amerikaiak, úgy általánosságban, mindjárt több helyet rontottak a megítélésükön, ettől a kisebb lelki maflástól erősen megbillent a beléjük vetett bizalmunk. Hát igen. Mire számítottunk? Itt is emberek élnek, s végül is, a természetüket illetően mitől lennének különbek, mint a Föld más tájain élő halandók? Kedvetlenül ültünk a forró ülésekbe, s húztunk el a - kései felismerés - nem éppen barátságos környékről. Átjutva a Camden és a Park Way négy stoptáblás kereszteződésén (mindegyik utcasarkon egy-egy stoptábla áll, ezek után döntsd el, kinek van elsőbbsége), fél perc múltán már megint a (North) Santa Monica Boulevard-on voltunk, s az izzasztó melegben visszafelé tartottunk West Hollywoodba, illetve onnan megállás nélkül tovább, Hollywoodba. (Megjegyzendő, hogy Nagy-Los Angeles területén négy Hollywood elnevezésű közigazgatási egység is található. Ezek közül egyedül a többitől nyugatra eső West Hollywood számít önálló városnak, a tőle keletre húzódó "lényegi" Hollywood, csakúgy mint az ettől keletre eső East-Hollywood, illetve a San Fernando-völgyi North Hollywood Los Angeles kerületeiként vannak bejegyezve.) Itt is a Santa Monica-ról nyíló Hollywood Forever Cemetery-ig (háta mögött a Paramount Puctures stúdióival), azaz Hollywood híres temetőéig jutottunk. Ide abban a tévhitben hajtottunk be, hogy e helyütt van a Hírességek temetője, ahol több világhírű filmcsillag sírja található, mint például Marilyn Monroe-é, ám rövidesen kiderült, rossz helyen járunk. A bejáratnál, midőn tört angolsággal turista minőségünkre hivatkozva bebocsátást kértünk s kaptunk, az egyenruhás néger temetőőr szívélyes mutogatás kíséretében terelt minket néhány parcellával odébb, mondván, ott, ahol jelenleg állunk, rövidesen egy temetési menet halad el, és útban vagyunk. S valóban, a főkapun át egymás után érkeztek a gyászolókkal teli limuzinok és egyéb autók, a roskadásig felvirágozott ravatalozó körül pedig erőteljessé vált a mozgolódás. Tehát engedelmesen odébb gördültünk, s a pálmafás, ligetes temető azon szegleténél álltunk meg, ahol az út egyik oldalán elsősorban az örmény, zsidó és orosz származású elhunytak síremlékei álltak, a szemközti részen viszont csupa angol családnevet olvashattunk a köveken. Miután nem tudtuk, merre induljunk Monroe sírját keresni, egy szembe jövő háromtagú hölgycsapattól kértünk felvilágosítást. Némi tanácstalanság után rájöttek, mit várunk tőlük, s a tudatlan külföldieknek dukáló erős mimikával és gesztikulációval igyekeztek megértetni velünk, hogy az általunk keresett temető nem itt van, hanem nem tudom, hány utcával odébb. Vagyis nem ez, ahol állunk, hanem az a másik a Hírességek temetője. Fel sem írtam a címet, mert kezdtem fáradni, és tudtam, temetőügyben úgysem lépünk tovább, akkor már inkább az emlékezetünkben ápoljuk tovább a kedves Marilyn kultuszát. Az elvétett látogatás arra mindenesetre jó volt, hogy a barátságos temetőőr és a kedves hölgyek emberi hozzáállása sokat javított az amerikaiak nemrég negatívba fordul megítélésén. A következő aznapi programpont az északról, keletről és nyugatról három autópályával közrefogott Griffith Park déli szektorában emelkedő magasabb domb tetejére települt Griffith obszervatórium felkeresése volt. A csillagvizsgáló innen, a Forever temetőtől nem esett messzire, légvonalban 2,5, az odáig vezető kanyargós utcákon körülbelül 5 kilométerre lehetett. A Santa Monica Boulevard-on pár utcasaroknyit keletre haladva hamarosan elértük a Western Avenue-t, ezen északra tartva perceken belül a Los Feliz Boulevard-ra jutottunk, erről pedig rákanyarodtunk a North Vermont Avenue-re, amely hegynek felfelé tartva idővel felvette a North Vermont Canyon Road elnevezést. Elhaladt a bal kézre eső Görög Színház előtt, és egy éles kanyar után eltűnt egy alig százméteres alagút gyomrában. A kijáratnál rá kellett volna térnünk a közeli obszervatórium felé balra kanyarodó útra, s onnan háromszáz méter múlva a kilátópont előtti parkolóban lettünk volna. Volna, mert, ahogy egy nagyobb méretű információs táblán olvasható volt, a parkoló megtelt, ezért nem fordulhattunk arra. Egy fényvisszaverő mellényt viselő fickó, kezében irányítótárcsával, a csillagvizsgáló dombja mögött mind lejjebb ereszkedő Western Canyon Road-ra terelt mindenkit. Hát igen, a feltámadó szél által messzire űzött könnyű szmog alól felszabadult Los Angeles egyik legszebb panorámája épp a Griffith obszervatórium előtti teraszokról nyílt, s most mindenki ki akarta használni a ritka tiszta levegő nyújtotta fotózási és filmezési alkalmat. Hétvége, szombat volt, a jó időben az emberek többsége amúgy is rövid kirándulásra adta a fejét, s az egyik kedvelt célpont a viszonylag egyszerűen megközelíthető obszervatórium volt. Mindegy, nem tehettünk mást, sodródtunk az árral, s a kanyargós, lejtős úton fél kilométerrel odébb találtunk parkolási lehetőséget. Vércseként csaptam le az épp előttem megüresedő helyre, de innen húsz percnyi erőltetett menetbe telt, mire felcaplattunk a kilátó platójára. A felfelé és a visszavezető úton egyaránt feltűnt, előbb Anikómnak, aztán nekem is, hogy a látogatók legalább hatvan százaléka kínai eredetű, de mellettük szép számban tűntek fel indiaiak, mexikóiak és feketék is. Szembeötlő módon kisebbségbe kerültek a talán tizenöt százalékot kitevő fehér amerikaiak. Ha nem is pontosan ezek az arányszámok köszöntek vissza, de - néhány jellemzően fehérek által lakott társvároska kivételével - hasonló tendenciát tapasztaltunk Nagy-Los Angeles területén, már amennyit láttunk belőle. "Hála" a Kaliforniában kiugró mértékben támogatott multikulturalizmusnak, továbbá a bizonyos nemzetekkel szembeni pozitív diszkriminációnak, a legmeghatározóbb népelemmé a kereskedelemmel, vendéglátással és gasztronómiával foglalkozó élelmes kínaiak váltak. Ha ez így megy tovább, a természetes szaporodásból adódó nemzetiségi arányváltozások miatt Los Angelest húsz-harminc év múlva át lehet keresztelni Új Pekingre. S most vissza a Griffith-hez! Érdekes tulajdonsága a nem igazán nagy méretű, vízszintes irányban nyújtott, a szélein két kisebb, a közepén egy nagyobb kupolával épült obszervatórium fehér falainak, hogy akárcsak a közeli Hollywood Sign, ez is jól látszik Los Angeles legdélibb pontjairól. Mondjuk Long Beach-ről, netán a szomszédos San Pedro magaslatairól, esetleg Palos Verdes Estates északra tekintő szelíd lankáiról. Pedig még ez utóbbi van hozzá legközelebb, s noha ez is legalább 25 kilométerre fekszik, zavartalan időben mégis kiválóan látni mind az obszervatórium, mind a Hollywood Sign fehér foltjait. A kimondottan hűvösre váltott szél ellenére meglehetősen sokan nézelődtek, fotóztak a csillagvizsgálónak a város felé néző teraszairól. A lélegzetem elakadt, amikor először nyílt zavartalan rálátásom az alattam elterülő Los Angelesre. Ami nem csoda, hiszen a világhírű metropoliszt nem lehet rideg racionalitással pusztán funkcionális épületek halmazának tekinteni. A magas hegyek által ölelt lapos medencében elterülő Angyalok Városa inkább hasonlít valami nyugalomba jutott tengeröbölre, a százezernyi ház és háztető sekély tengeröblére, amelynek közepén Downtown felhőkarcolói egy önálló sziget meredek partfalaival törnek az égre, s ahol az autópályák sebes áramlatai a háztenger fennmaradásához szükséges életszükségletek biztosítékai. Szóval, oda kell menni és látni, nincs jobb ötletem. Fotókkal illusztrált, jól megírt mondatok sem adhatnák vissza a mámoros hangulatot, amit az élő látvány kelt. Az obszervatóriumtól nemcsak a város irányába, hanem ellenkezőleg is akad néznivaló, méghozzá az innen hatásos előtérrel fotózható Hollywood Sign. Akinek nem felel meg hogy innen, viszonylag távolról örökítse meg a Mount Lee-i jelképet, annak tessék közelebb fáradni! A lejtős gyalogúton percek alatt a kocsinknál voltunk. Egy darabig azon az útvonalon haladtunk, amelyiken jöttünk, de a Western Avenue-ról rátértünk a Franklin Avenue-re, ezen nyugati irányba mentünk, amíg elértük a Beachwood Drive-t (a sarkán egy általános iskolával), erre jobbra ráfordulva jó darabon északra haladtunk, mígnem feljebb balra rákanyarodtunk a Ledgewood Drive-ra. Elméletileg ennek el kellett volna vezetnie az úgynevezett Strategic Perception-hoz, ahonnét már csak néhány méterre van a Sign legjobb közeli fotózási pozíciója. Ám valahol valami nem stimmelt (mintha az utolsó útszakaszt javítás miatt lezárták volna, s az eltereléssel sikerült összezavarniuk), s nem tudni hogyan, végül a Mulholland Highway lejtős részén, a fotózni óhajtott Sign-től kissé nyugatra kötöttünk ki. Megjegyzem, ez a Mulholland Highway nem azonos a Mulholland Drive-val, vagyis a hírességek által lakott körzetet átszelő úttal. Mondhatni mindössze névrokonok. Tulajdonképpen mindegy is volt, hogy a nevezetes feliratot jobbról vagy balról fotózom, úgyhogy tettem a dolgom, s így gondolták ezt a körülöttem sorra leparkoló járgányokból kiszálló utasok is, akik fotós masináikkal szakadatlan tűz alatt tartották a kilenc óriásbetűt. Néhány lépéssel odébb kopasz, fű- és famentes, vöröses sárga porral lepett kilátóhely húzódott. Innen letekintve megint látszott a város nagyja, de jobbra nézve egy eddig fel nem fedezett terület került a látómezőmbe, a Hollywood Reservoir, vagyis a Hollywood-víztározó. Ugyan ember alkotta, mesterséges építmény, de a nagy, sötétkék vízfelület, s az egészet közrefogó kis erdők, zöld területek nyugalmas hangulattal ruházták fel a látványt. Pár fotót ez is megért. A délután közepén tarthattunk már, ideje volt visszatérni a szállásunkra, a La Brea Inn-be. A Mulholland Highway-ről rátértem a Canyon Lake Drive-ra, onnan a Tahoe Drive következett, aztán elkanyarodtunk a felső víztározó mellett, s valahogy kiestünk a Barham Boulevard-ra. Ennek a hídján átkeltünk az autópálya felett, majd délre fordulva előbb a Cahuenga Boulevardon, aztán a Highland-en haladtunk. Ez utóbbiról a Franklin-re tértem, onnan a La Brea Avenue-re, s máris a Hollywood Boulevard kereszteződésénél, azaz a motelnél voltunk. A kocsit a motel belső parkolójában hagytuk, s mielőtt végleg átadtuk volna elgyötört testünket a megérdemelt pihenésnek, átsétáltunk abba a közértbe (Hollywood Liquor), ahol előző délután már vásároltunk. Ezúttal 45 dollárnak megfelelő árut vettünk magunkhoz, s ismételten bankkártyával fizettünk. A hideg szendvicsekből álló vacsorát hamar elköltöttük, sorra lezuhanyoztunk, aztán a nap eseményeit felelevenítő beszélgetést követően tuskóként zuhantunk az ágyba.

  Még elalvás előtt feljegyeztem a noteszembe, hogy aznap 296 dollárt vertünk el, s 58 mérföldet tettünk az autóba.

 

  Vége a százhatodik résznek