ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                 írta Miski György

 

                                 Százhetedik rész

 

  (Tizenötödik kötet) Tizenhat (folytatás):

 

  Harmadik nap, 2014. május 11., vasárnap. Jól aludtam, nem úgy az új helyzethez nehezen hozzászokó Anikóm. Késő este még az eddiginél is viharosabb szél gyötörte az utcai pálmákat, s a kora reggeli ébredésnél könnyű pulóvert kaptam magamra, amíg az emeleti korlátnál igyekeztem magamhoz térni az alvásból. A mellettem cigarettázó Anikóm karján tovább szaporodtak a kiütésszerű piros pöttyök. Ő továbbra is valamiféle csípős rovarokat sejtett a háttérben, magam viszont arra hajlottam, hogy ezek bizony allergiás kiütések, csak még nem tudni mitől, a repülőgépen felszolgált kajától, italtól, vagy valami egyébtől keletkeztek. Tudja a bánat, miféle adalékokat tesznek beléjük, hogy elfogadható ízűre tornásszák őket. Mivel Amerikában tartózkodásunk 9 napra szabott ideje alatt végig versenyt futottunk az idővel, nem pazarolhattunk sokat az előző napi fáradalmak kipihenésére, tehát jó korán autóba pattantunk, s irány Santa Monica város! A motel udvaráról rutinosan fordultam a korai időpont miatt csekély forgalmú Hollywood Boulevard-ra, a sarki lámpánál jobbra, a La Brea Avenue-ra, a harmadik nagyobb kereszteződés már a Santa Monica Boulevard-é volt. Itt megint jobbra kanyarodtam, s ezen maradtam, amíg félóra múltán, áthúzva a tegnap kutyafuttában látott West Hollywoodon, Beverly Hills-en, elhajtva a nekünk most bal kézre eső toronyépületeiről és a Fox filmvállalat stúdióiról nevezetes Century City, majd odébb West Los Angeles mellett, elsuhanva a San Diego autópálya hídja alatt (ennek közelében található a magyar főkonzulátus), az Ocean Avenue-nél kiértem az óceánpart közelébe. (Szívembe markolt a látvány, ahogy az Ocean Avenue-ről megpillantottam a széles parti homokfövenyen túl sötéten elterülő, félelmetes óceánt. Van az Omega együttesnek egy nagyon szép lírai száma, Hajnali óceán a címe. Most ugyan nem volt hajnal, csak viszonylag kora reggel, de pár sora, legalábbis érzelmi vonatkozásban, akkor is idepasszolt ennek a dalnak: "Feldereng a pusztaságon túl az óceán, A víz szagát hozza már a szél, És égi jelt kapunk, hogy zarándoklatunk véget ért." Nos, igen, zarándoklatunk abban az értelemben tényleg véget ért, hogy Zuglóból eljutottunk a Csendes-óceánig, minden óceánok és tengerek anyakirálynőjének színe elé. Ennél tovább nem mehettünk nyugatra, mert az nem volt beleírva se a kicsim, se az én sorsom könyvébe.) A Santa Monica Boulevard végében a lámpás kereszteződésnél balra rákanyarodtam az Ocean Avenue-ra, ezen mintegy 300 métert délnek tartva befordultam a rövid Seaside Terrace-ra, amiről az Appian Way-re tértem át, erről kétszáz méteren belül, miközben elgurultam a Pier (Móló) hídja alatt, elértem a Santa Monica Pier szabadtéri nagy parkolójához. A bejárati őrbódénál 12 dollárért kaptam parkolójegyet, aztán beálltam a kilencven százalékban még üres parkoló egyik állásába. A helyi időre állított karórám fél nyolcat mutatott. Egy oldallépcsőn feljutottunk a heves szél által felkorbácsolt óceán borzongatóan hideg kék vizébe mélyen benyúló, fapallós mólóra. Itt, a mólónál ér véget az amerikaiak szemében oly legendás 66-os út, s ezt tábla is jelzi. Sétánk során elhaladtunk a Pacific Park nevet viselő, leginkább kisgyermekes családoknak való vidámpark mellett, ami persze ilyen korán még zárva tartott. A parkkal szemközt, félig már felhúzott redőnnyel, néhány kisebb ajándékbolt várta a nyitás idejét. A vidámparkon túlhaladva erős, sűrűn levert vaskos cölöpökön nyugvó, száz méter hosszú pallós sétányra értünk, ami egy stílusos vendéglő és a Harbor Office nevet viselő hivatali épület között kivezetett minket a móló végébe. Az elmaradhatatlan sirályok idegtépő vijjogásától kísérve néhány elszánt horgász dacolt a nyílt víz felől fújó vad széllel, mellettünk három, hozzánk hasonlóan korán kelő turista kapaszkodott a korlát fehérre mázolt vasába. Mellesleg, a kék égen egyetlen felhőfoszlány sem látszott, ennek megfelelően a Nap zavartalanul szórhatta szét aranyló sugarait, mégis, kellemetlen, hűvös idő járta, a cipzárt nyakig kellett húzni, mert a viharos szélnek semmi sem tudott megálljt parancsolni. Viszont, ha két széllökés közti szünetben fürgén mozgott az ember, hatásos felvételeket lehetett készíteni a part irányába rohanó, tajtékosra korbácsolt hullámokról, amelyek aztán, akár a boldog békeidők mosolygós arcú dédanyáinak csipkés vállkendői, széles félkörívben terültek szét a lapos fövenyen. A tiszta időben beláthattuk a teljes hosszában vakító homoksávval szegélyezett hatalmas Santa Monica-öblöt, remek kilátás nyílt az északi hegyekre, akárcsak a nyugatra fekvő Malibura, s természetesen a láthatárig nyúló, baljós színezetű Csendes-óceánra, miként keletre, a tengerparti szállodák és lakóépületek zárt, fehérlő sorára, valamint déli irányba fordulva Venice Beach-re, és a távolban Palos Verdes hegyes-dombos félszigete felé. Nem sokáig bírtuk az idő múlásával mind fagyosabbnak érzett móló végében, ezért néhány perc elteltével igyekeztünk a némi meleget ígérő szárazföld felé. Először a mólóra vezető meredek le- és felhajtón felkapaszkodva kiértünk az Ocean Avenue melletti parkba, ahol egy öreg ágyú körül csinos virágágyások, a megszokott pálmák sora, és a pihenőpadokon elnyúló csövesek látványa fogadott. Anikómat a móló bejárata mellett hagyva áttértem az út túloldalára, hogy szemből fotózzam a Pier ívelt feliratú kapubejáratát, meg az Ocean Avenue reggeli forgalmát. Visszatérve a móló lehajtójához - ahol keskeny járda állt a gyalogosok szolgálatára, a középső szélesebb részt a mólóra igyekvő kocsiknak tartották fenn -, a lejtős út közepéről több fényképet készítettem az Ocean Avenue alatti alagútból ívben előbukkanó Pacific Coast Highway-ről, az 1-es számjelzésű legendás parti útról. Tudtam, hogy egy-két órával később, Malibu felé igyekezve mi is ráhajtunk majd. Tovább ereszkedtünk a lejtős betonrámpán (mint később kiderült, a lehajtó betonozott része hivatalosan a Colorado Avenue nevet nyerte a keresztségben), mígnem újból az olajjal beeresztett pallók kerültek a talpunk alá. A parkoló felé néző oldallépcsőn lejöttünk a mólóról, s mivel Amerikába érkezésünk harmadik napján járva még nem érintettük a végtelen sós vizet, a dübörögve lecsapó, s a részben sós permetcseppek formájában kimúló hullámok által ostromolt partra siettünk. Anikóm menet közben lekapta a szandálját, s a finoman szemcsézett, kellemesen meleg homokban bokáig süppedve, kacarászva igyekezett mielőbb elérni az óceánt. Én megfontoltan a nyomában. Közben elhaladtunk egy, a detektoros keresőjével a strand homokja alá temetődött fémtárgyak, ékszerek, karórák után kutató férfi közelében. Azt a néhány, igazi aranynak látszó smukkot, nyakláncot és karláncot, amiket a napbarnított félmeztelen testén láttunk, meglehet, épp az itteni föveny alól kibányászva tette magáévá. Nos, a tajtékos, sziszegve visszahúzódó víz a vártnál hűvösebb volt, a súlyos megfázás kockázata nélkül nem lehetett fürödni benne, de az én feldobódott, bátor páromat ez nem tartotta vissza, térdig tűrt nadrágban belegázolt a sűrűjébe, és diadalmas mosollyal fordult a ráirányított fényképezőgép felé. Aztán persze érzékenyen érintette egy váratlanul lecsapó nagyobb hullám, amiből, túl a meglepetés sokkján, némi visítással ötvözött kacagás kerekedett, és persze futás a menedéket adó partra. Én az óceán vonatkozásában inkább maradtam a megfontolt kapcsolatfelvételnél, ami annyit tesz, hogy a fövenyen ellapuló hullámok szélén leguggolva, tenyeremmel érintettem a vizet, aztán megnyaltam a kezem, mintegy lemeózva a sótartalmat. Sós volt, sós volt, de a beltengeri Adriánál jóval enyhébb mértékben. Az óceánból egyelőre eleget tapasztalt Anikóm időközben megállapodott a Baywatch-ból ismerős vízimentők 1550-es számozású, cölöpökön álló őrbódéjánál. Naná, hogy kötelezően fotóztam, aztán ő engem. A Baywatch címet viselő sorozatot 1989 és 1999 között forgatták, többek között Pamela Anderson és David Hasselhoff főszereplésével. Az igaz, hogy a nézettségi rekordokat döntő sorozat a malibui vízimentők hétköznapjairól szólt, ám a forgatási helyszín a környék, vagyis Santa Monica és Venice Beach volt. A sorozatból annak idején három részt láttam, többre nem voltam kíváncsi. Miután gyorsan túltettük magunkat az elfogódottságon, amit a filmes múltja révén is világhírű partszakasz váltott ki belőlünk, megkerestük a parkolói magányában napfürdőző autónkat, és odébb álltunk egy helyszínnel. A fizetőparkolóból való kihajtás azonban nem ment problémamentesen. Eleve nem lehetett arra kimenni, amerről jöttünk, viszont az "Exit" táblával jelzett kihajtónál, ami közvetlenül a Pacific Coast Highway-nek a Los Angeles belseje felé tartó sávjába torkollt, olyan hajlított, sűrű tüskés fekvő akadályt süllyesztettek a betonba, amire, első pillantásra, nem volt ajánlatos ráhajtani, különben szétszaggatta a gumikat. Korábbi európai útjaimon találkoztam hasonló megoldásokkal, csakhogy nem lehettem biztos benne, hogy az amerikai változat pontosan úgy szuperál, mint a vén kontinens esetében. Nem is hajtottam rá, hanem a közelben leállított autóból kiszállva közelebb mentem, és csak miután tapasztaltam, hogy a kifelé görbülő tüskesort könnyedén le tudom nyomni a lábammal, azután eresztettem rá óvatosan a Hyundait. Simán átjutottam rajta. Így már tiszta sor volt, hogy a speciális kialakítású szerkezettel az autópálya felől próbálkozó potyázókat akarják elrettenteni. Mint porszívó a tollpihét, úgy szippantott be az autópálya ideges forgalma, szerencsére mindössze 50 méteren át, ugyanis a jelzett távolságnál már fordultam is le róla, lévén nem a város belső területein, hanem a szomszédos Venice-ban volt dolgunk. A jól csengő Moomat Ahiko Way jobb oldali ágán mindjárt kiértem az Ocean Avenue-ra. Az irány és az út ugyanaz maradt, de mire elértük Venice-t, a főutca kétszer váltott nevet. Az Ocean Avenue-ból hamarosan Neilson Way, majd egy kilométerrel később Pacific Avenue lett. Végül ez utóbbi és a North Venice Boulevard kereszteződésénél jobbra fordulva ismét kiértünk az óceánpartra, pontosabban a Venice Beach-i közparkoló bejáratához. A parkolási díj ezúttal 9 dollárra rúgott. A parkolótól északra, az Ocean Front Walk sétáló- és vásárlóutca, valamint a parti fövenysáv közé eső területen ingyenesen használható sportlétesítmények, többek közt tenisz-, kosár- és röplabdapályák sorakoznak. Itt található a Muscle Beach, ahol az erősödni vágyók modern kondicionáló gépeken fejleszthetik tovább a fizikumukat. Minden útikönyv megemlíti, hogy befutott testépítő korában Arnold Schwarzenegger, Kalifornia állam későbbi kormányzója is errefelé villogtatta a bicepszeit. De van itt egy komoly, változatos vonalvezetésű, változó mélységű ovális medencékkel, különböző dőlésszögű oldalakkal megépített beton edzőpálya a mutatványaikkal a testi épségüket gyakorta kockára tevő gördeszkások számára is. A lezárt autót hátrahagyva először mégsem az egymásba érő sporttelepekhez, hanem az érzésre becélzott Venice Canals felé irányítottuk lépteinket. Ötpercnyi könnyű sétával elértük az időközben meglehetős forgalmúvá lett Pacific Avenue-t, s azon átvágva betértünk a 27th Avenue-ra, ami egy igen keskeny utcácska - jobbról és balról nem igazán igényes kivitelezésű kertes házakkal -, ahol két személy körülményesen férne el egymás mellett. Előnye viszont, hogy harminc méteren belül ott találtuk magunkat az olaszországi Venezia mintájára megálmodott sekély csatornák partján. Na jó, ugyancsak erős fantázia (vagy két fél konyak, szóda nélkül) kell ahhoz, hogy akárcsak közelítőleg párhuzamot vonjunk az ó- és újvilági Velence között, az egyetlen közös nevező a tengervíz. Az itteni Velence, akarom mondani Venice Canals, a közeli nagy jachtkikötő Marina del Rey irányából, zsiliprendszeren át jut vízhez. Az egész kis városrészt, ami egyébként szinte mesevilág szépségű, négy hosszanti, és az ezeket a végeiknél összekötő két rövidebb csatorna alkotja. És persze az a hosszú meder, ami Marina del Rey-től idáig vezeti a tengervizet. Az egymásra merőleges csatornák által szabdalt területen három téglalap formájú sziget alakult ki, ezek zsúfolásig beépítve csinos, általában földszintes, ritkábban egyemeletes luxusházakkal. Mindegyik mellé példásan rendezett kert társul. Mindenfelé földbe ültetett virágok, derékig vagy fejmagasságig érő virágzó bokrok, két ember magasságú virágzó fák láthatók, amelyek színes kavalkádjába beleszédül az először erre tévedő látogató. A tobzódó színvilág mellett még jó, hogy legalább a magasra nyúlt pálmák, a kerítések mentén sorakozó kaktuszfélék, és a szép számban előforduló örökzöldek biztosítják a háttérnek sem utolsó zöld színt. A feleségem meglehetősen ért a virágokhoz, kisebb hobbikertészetet tart fenn a lakásunk körül, ám a Venice-ben látott egzotikus növények mindössze negyedének tudta biztosan a nevét. A többi? Hát nem mindegy? Szépek, gyönyörűek, mit akarhatnánk még? Szerencsére nem vagyunk hivatásos botanikusok, nekünk, laikusoknak épp elég, ha egyszerűen csak tetszik, amit látunk. De mintha parányit előreszaladtam volna beszámolóm tervezett ösvényén. Szóval, vissza a 27th Avenue-ra, amelyen kijutottunk az első csatornához. S amilyen szerencsénk volt, néhány lépésre fehér színűre festett kis fahíd ívelt át a túlpartra, ami nem a szigetek valamelyikére, hanem a három szigetet közrefogó, szintúgy csurig beépített "szárazföldre" vezetett. A híd közepéről képeslapra való felvételeket készítettem. A csatornák partjain, tíz-húsz méterre egymástól, kétszemélyes evezős csónakok voltak kikötve, ezek igazán praktikus közlekedési eszközök lehetnek, ha csak át kell ugrani a szemközti haverhoz egy pofa hűtött sörre. A motorizációt, mint tájidegen civilizációs elemet, errefelé igencsak háttérbe szorították. A rövidebb távú helyváltoztatás gyalogosan, kerékpárral vagy evezős csónakkal valósítható meg. Motorcsónak kitiltva. Gyalogolni és (ritkábban) kerékpározni a csatornapartok és a kerítések közé szorított, egy ember számára kényelmes gyaloglási lehetőséget biztosító járdákon lehet. A három szigetet, nagyjából deréktájon, a kétsávos Dell Avenue köti össze, s ugyanez az út biztosítja az autók kijutását a "szárazföldre", ennek az útnak a végén lehet becsatlakozni Los Angeles peremvidéki forgalmába. A Dell Avenue-nek mindegyik szigeten van keletre és nyugatra mutató, az egyes szigetecskék végéig tartó keskeny leágazása, amelyeken a háztulajdonosok munka után hazakormányozhatják a kedvenc autójukat. Anikómmal egy órán keresztül csatangoltunk a megannyi látnivalót kínáló mikrovilágban, ahol, úgy tűnik, az emberek megtanulták, miként lehet együtt élni a természettel. Követendő példa. A csatornák közötti tanulságos és lélekemelő sétát követően kiértünk a South Venice Boulevard-ra, ahol már "rendes" nagyvárosi forgalommal találkoztunk. Elérve a parkolónk szélét, rátértünk a sétálásra szintén felettébb alkalmas Ocean Front Walk-ra, ahol megtekintettük a szinte egymásba érő, rendszerint ócska ajándéktárgyakat vagy kommersz ruházati cikkeket árusító üzletek kínálatát. Néhány sarokkal arrébb, a Windward torkolatánál megint egy hitszónokfélébe botlottunk. Úgy tűnt, bármerre járunk, nem ússzuk meg nélkülük. Ezúttal egy semmi egyéb ruházatot, mint egy nyáriasan szellős ágyékkötőt viselő fekete férfi keltette fel a figyelmünket, de nem egyedül a miénket, mivel a délelőtt közepén járva a sétány kezdett benépesülni bámészkodókkal. Az illető valószínűleg nem találta eléggé figyelemkeltőnek a harsány hangja mellé viselt lenge öltözéket, mert egy szélesre nyitott festőlétra felső fokain állt, terpesztett meztelen lábszárai közt a fémlétra száraival, ráadásul az egyik markában élőnek látszó műanyag kígyót szorongatott a nyakánál fogva. Hogy a szilikon holmi a valóságosnál virulensebbnek tűnjék, gyakran rázott rajta egyet, s nem tudni, mondandója mennyiben kötődött a nevezett műállathoz, de ilyenkor az orvosi esetnek látszó ember hangja is vészjóslóbban csengett. Apám, ilyet még nem láttam! Kétlem, hogy az adott körülmények között a látványt tovább lehetett volna fokozni, de ha mégis, emberünk biztosan kitalálja a módját. De a feltűnés fokozásában most egy amúgy normálisnak, kulturáltnak látszó, hosszú ősz hajat növesztett negyvenes férfi sietett a segítségére, hajára feltolt sötét napszemüveggel, aki mindazonáltal egy dülledt szemű, megszeppent csivavát tartott a hóna alatt, s a vállán átvetett szőttes tarisznyán harminc darab, indián dísznek látszó csimbók lógott. Ebben a szerelésben, pláne a hóna alá csapott, mintegy retikülként hordott kutyussal, meglehetősen homokos jelenségnek tűnt. Megállt a létra tetejéről a járókelők felé üvöltöző fanatikus előtt és alatt, akit csendes monológgal igyekezett jobb belátásra bírni. A csaknem meztelen létrás ember előrehajolva, figyelmesen hallgatta, a kívülállónak úgy tűnt, mintha az indián szavaiból valami megérintette volna az értelmét. Három lépésre tőlük, rettenetesen nagy motorján teljes harci díszbe öltözött rendőr ült karba font kézzel. A fehérre dukkózott benzintankon a "to protect and to serve" felirat volt olvasható, ami ugye nagyjából annyit tesz, mint "szolgálunk és védünk". Hm, valahonnan ismerős a szöveg. Felcsapott sisakrostélya mögül álmos tekintettel meredt maga elé, egy pillanatra sem nézett a vitázó felek felé. Tőle balra, közvetlenül mellette, egy nyugdíjas korú úr ült a lábával kitámasztott kerékpárján, jobbra pedig egy hozzá hasonlóan karba font kézzel ácsorgó harmincas férfi. Mindketten beszéltek hozzá, s hogy valamiféle barátságos témában, arról a kétfelől szövegelők gyakori mosolya árulkodott. Különösen az idősebb fickó volt elemében, ő határozottan sokat nevetgélt, mint akit legalább két korty whiskey fűt belülről. A rendőr sohasem mosolygott, sohasem válaszolt. Csak ült rezzenéstelen arccal a macsós motorján. Szolgálatban volt. Amerikai tempó. A mind unalmasabbá váló sétányon láttunk még törökülésben nyilvánosan meditáló fiatalokat (errefelé rengeteg az unalmában és jó dolgában exhibicionizmusba menekülő észlény), és egy legális drogárusító helyet, legalábbis annak gondolom. Az üzlet szedett-vetett portálja fölé kihelyezett felirat emígy festett: "The green doctors". Egy ehhez a bolthoz tartozó másik táblán ugyanez a szöveg tűnt fel, de már kiírták valaminek az árát, "40 dollar". Ja, és "No photos". Nem hinném, hogy herbateát árultak. S a bolthoz közeli házfalak mentén fél tucat hajléktalan szívta a ki tudja, mivel felturbózott bagóját. Vagy egyebet. Ennél a pontnál Anikómmal úgy gondoltuk, ennyi elég lesz a végleges bezárás előtt álló bolhapiac meglehetősen lepusztult képét mutató Venice Beach-ből. Köszi szépen, láttunk, amennyit láttunk, ideje új utakra térnünk. Az a bizonyos új út egy szakaszon még a régit fedte, mivel vissza kellett autóznunk a Santa Monica Pier-ig, hogy ott rákanyarodjunk a Moomat Ahiko Way-nek a városból kifelé tartó sávjára, ami kétszáz méterrel odébb becsatlakozott a Pacific Coast Highway-be, az óceánparti autópályába vagy autóútba. Célunk az innen 20 kilométerre fekvő Malibu, pontosabban a városka keleti végében húzódó lagúna környéke volt. Ugyanis ennek közelében van a Malibu Colony Road gerincútra települt óceánparti villanegyed, ahol, miként az egyes epizódokban olykor elhangzik, a Két pasi meg egy kicsi címet viselő vígjátéksorozat szerteágazó története zajlik. Kedvenc sorozatom, főszerepben a valóságban eléggé zilált életvitelű Charlie Sheen-nel. Ha már egyszer annyira közel voltam hozzá, a kőhajításra eső Los Angelesben, mindenképp látni akartam a filmsorozat teremtésének helyszínét. A hol nekilóduló, hol percekig álló forgalom mellett mindvégig a part közelében, az óceántól kőhajításra jártunk, s a rengeteg víz csodálása mellett futólag belepillanthattunk a partközeli lakókolóniák világába. Aztán egyszer csak az út jobb szélén feltűnt Malibu határtáblája. Őszintén megmondom, ezt követően eléggé rendezetlen benyomást keltő településrészen haladtunk keresztül. Az út bal oldalán húzódó tengerparthoz közel épült, egymáshoz zsúfolódó házak sora stílustalanságot és ötlettelenséget sugallt, nem is szólva a helyenként meglepően vérszegény kivitelezésről. Nem értettem, egyáltalán, mi a bánatnak kellett a forgalmas főúthoz ilyen közel építkezni, s ráadásul tömegével, amikor nyilvánvaló, hogy a többnyire kerítés nélküli házak főút felé néző oldalától három méterre, szünet nélkül elsöprő autók zaja és bűze elől nincs menekvés. Hogyan lehet itt nyaralni, pihenni? Rövidesen elhaladtunk az itteni móló (Malibu Pier) szembetűnő bejárata előtt, s máris a hegyekből lefolyó Malibu-patak által táplált lagúna feletti hídon voltunk. (Ez a Malibu Creek nevű patak vagy időszakos vízfolyás annyira gyéren csörgedezik, olyan alacsony a vízhozama, hogy képtelen telíteni a lagúnát. Egyszerűen nincs kifolyása a tőle keskeny homoknyelvvel elválasztott óceánba, miáltal pangó vizű tóként, keményebben fogalmazva poshadt pocsolyaként tengeti az életét. A benne száz számra lubickoló óriási pelikánok és a folyvást vijjogó sirályok nem kis örömére.) A híd túloldalára érve, s az első sarkon jobbra befordulva a Cross Creek Road-ra jutottunk, ami a Malibu Country Mart gerincútja. Akik kisebb-nagyobb vásárlásra adják a fejüket, azoknak itt üzletek tucatjai kínálnak pénzköltési lehetőséget, a környéken szép számban előforduló ételbárok és vendéglők elfogadható árakkal és minőséggel várják a betérőket, s akiknek nem felel meg odabent, és szeretnék a szabadban elkölteni a meleg ételt, azoknak jut hely a jól felszerelt nagy játszótér körüli asztaloknál. Ez utóbbi lehetőséggel éltünk mi is, mert miután az egyik, zsúfolásig telt kifőzdében (vagy minek nevezzem?) 18 dollár összértékben vettünk magunknak ebédet, a gondosan becsomagolt holmikkal odaültünk egy éppen felszabaduló asztalhoz. Az árnyas fák alatti helyek már egy szálig foglaltak voltak, a mi asztalunkra keményen odatűzött a Nap, s amíg egyre jobban izzadva siettünk túl lenni az étkezésen, fél szemünket (vagyis ketten összesen kettőt) rajta tartottuk Malibu cseperedő fiatalságán. Általában sportos jellegű, laza, de nett öltözékű kisfiúk és kislányok csimpaszkodtak a mászóka korlátjaiba, csúszkáltak a színes műanyag csúszdák aljában felgyülemlett biztonságosan puha homokba, repkedtek előre-hátra a láncos hinták ülőkéiben. Párosával, hármasával összeállt apukák és anyukák beszélgettek egymással, vigyázó szemüket szünet nélkül a burokban született csemetéiken tartva. Az idillhez gyárilag járó festői hátteret a sziklák sötétkék színét az erdők zöld foltjaival vegyítő Santa Monica-hegység biztosította, oldalában néhány elszórtan fekvő luxusvillával. Béke és nyugalom honolt mindenfelé. (A hatásvadász amerikai filmekben általában ilyenkor szokott bekövetkezni valami rettenetes dolog.) Ebéd után azonnal a partra indultunk, de előbb öt percet vártunk a megannyi száguldó autó gumiabroncsától mérgesen sistergő, zajos forgalmú Pacific Coast izzasztó zebrájánál, mire a lámpa zöldre váltott, és végre átmehettünk az árnyas túloldalra. Igyekeztünk lépést tartani a célirányosan haladó tömeggel, hiszen a felnőttek zöme napozópokrócot vagy összetekert gyékényt, esetenként homokba szúrható nagy, színes napernyőt szorongatott a hóna alatt, s a többség nem felejtette otthon az ételt és italt rejtő hűtőtáskát sem, míg a jó helyre született gyerkőceik strandlabdát és homokozóvödröt cipeltek. A kizárólag gyalogosok által használható keskeny kavicsos út az elmocsarasodott lagúnát megkerülve ért ki a tavat az óceántól elválasztó húsz méter széles fövenyhez. Kiérve a nemkívánatos idegenek távoltartása végett magas fallal körbevett Malibu Colony luxusépületeinek takarásából, megint érezni lehetett az óceán felől fújó erős, hűs szelet, s hallani a lapos parton megtörő hullámok morajlását. Első ránézésre feltűnt, hogy a partközeli sekélyesben milyen nagy mennyiségben úszkálnak barna moszatok vagy algák, s hogy a hullámzásban ide-oda sodródó növényektől elég kevés hely maradt a fürdőzésre. Igaz, a hideg vízben tulajdonképpen senki sem fürdött, de a parttól húsz méterrel beljebb, a hideg ellen gumiruhát viselő tucatnyi megszállott szörfös hasalt a deszkáján, türelmesen várva egy meglovagolható hullám érkezésére. A közeli háttérben felbukkant a magas cölöpökön álló Malibu Pier, a távolból idelátszottak Santa Monica óceánparti nyurgább szállodái. Az egész malibui tengerszakasz tele volt a vízből többé-kevésbé kiálló fekete sziklákkal, amelyek komoly veszélyt jelenthettek a hullámlovasokra, illetve a nyári szezonban a fürdőzőkre nézve. Azon a részen, ahol a gyalogösvény kiért a parthoz, a vízimentőknek egy olyan, halványkékre festett őrbódéja állt, amilyet tucatjával láttunk Santa Monica-ban. A tetején lepedőnyi amerikai zászlót csattogtatott a kitartóan fújó szél. A tengerpart itt, Malibu Point-nál néhány méternyit benyomul az óceánba, s ezzel a kis félszigettel kezdődik az a nevezetes nyaralóövezet, amelyet a Két pasi meg egy kicsi című filmsorozatban leginkább az egymást követő jelenetek közötti rövid bejátszáskor lehet látni, amikor is helikopterről mutatják a hullámcsipkés partszakaszt. A szárazföld felé fallal elkerített övezet megkülönböztetett védelemben részesül, ami azt jelenti, hogy idegeneknek - elméletileg - tilos az engedély nélküli belépés. Autóval az autóút közelében elhúzó, s végül abba torkolló Malibu Road-ról lehet behajtani, a védett területre érkezőknek át kell haladniuk egy ellenőrzőponton. Az egész telepnek (Malibu Colony) egyetlen hosszanti utcája van, a Malibu Colony Road, úgy a luxusépületek, mint a hozzájuk tartozó teniszpályák ennek az útnak a két oldalán helyezkednek el. Egy ponton azért homokszem került a biztonsági gépezet fogaskerekei közé, ugyanis az óceánpart felől minden erőfeszítés nélkül kijátszható a nagy elzártság. Mert igaz, hogy az utolsó parti ház vonalában több ember magasságú acélkerítést építettek egészen a vízig, ám az idő múlásával a kerítésen méretes lyukak keletkeztek, amelyeket, ki tudja miért, nem stoppoltak be, s most a simán átjárható kerítés nem több egy elvetélt ötlet romokban fennmaradt mementójánál. Mi is egy ilyen tátongó hasadékon léptünk be a Kolónia területére, és bár az első métereken tartottunk tőle, hogy a majd valahonnan előugró valakik szigorúan rendreutasítanak, végül a kutya sem szólt ránk. Később, amikor láttuk, hogy mások milyen fesztelenül sétálnak a nyaralóházak sora és a víz közötti homoksávon, végleg megnyugodtunk. Voltak, akik teniszlabdák hajigálásával vagy a sportszerűbb együtt futással mozgatták meg a kutyáikat, mások a magányos kocogást választották, a számbeli többség pedig egyszerűen sétált egy jót a friss levegőn. Anikóm újfent lekapta a szandálját, s a hűvös vízben gázolva jött velem addig az emeletes, barna színű házig, ami a sorozatbeli helikopterről készített felvételen is mindig magához vonzza a tekintetet. Talán ez a legnagyobb, de mindenképpen a legfeltűnőbb épület a környéken, a többi, hogy úgy mondjam, hozza a luxusnyaralók elvárható formáját, nincs bennük semmi egyedi, semmi karakteres. Séta közben elemző szándékkal végignéztem a távolba vesző házsoron, s minden elfogódottság nélkül tudomásul vettem, hogy bár a filmsorozat sejtetése szerint errefelé kell lennie a sokat emlegetett Charlie-féle épületnek, de hogy pontosan melyikük lenne az, arra nem volt tippem. Szerintem fizikai valójában nem is létezik az a malibui óceánparti ház, valószínűbbnek látszik, hogy az összes zárt térben játszódó felvétel a Warner Brothers hollywoodi stúdióinak egyikében készül, nem véletlen, hogy innen, mint külső helyszínről a lehető legritkábban látni részleteket. Ám ott és akkor mindez nem számított, hiszen egy illúzióval több vagy kevesebb, kit érdekel? A lényeg abban rejlett, hogy mindketten ott álltunk az amerikai utazásunkhoz ötletet adó helyszínen, ha úgy tetszik, utazásunk virtuális szellemi atyjának főhadiszállásánál, ami annyit jelentett, hogy a kitűzése idején szinte lehetetlennek látszó terv beteljesült, s egy sokmenetes csatában legyőztük úgy a kiszámítható, mint a váratlanul felmerülő akadályokat. S mi okozhat nagyobb elégedettséget a halandósága eltüntethetetlen ráncait a hiúság semmire sem jó naptejével kenegető balga embernek, mint az, amikor rájön, hogy fel-feltörő kételyei ellenére mégsem értékelte túl önmaga szellemi és fizikai lehetőségeit, hiszen most pontosan ott áll, ahová fél évvel ezelőtt (vagy talán tudat alatt mindig is) álmodta magát. Úgy vélem, az ember akkor találja meg a maga külső-belső Amerikáját, amikor - legyen szó bármiről - felfogja, nem kell visszahőkölni a nagy tervektől, hanem ha esélyt lát a megvalósításukra, bele kell vágni! Amíg a külső körülményekkel küzd, addig a maga kishitűsége ellen is harcol, s a győzelem idején jutalomból kettős ünnepet ülhet, egyet a külső nehézségek felett aratott diadal okán, s még egyet a megerősödött önbizalma tiszteletére. A víz közelében egy helyütt néhány különösen simára csiszolódott koromfekete színű kavics feküdt a nedves homokban. Olyasmi formájuk volt, mint a lóbabnak, csak laposabb, tenyérbe simulóbb kivitelben. Akadt köztük kisebb és nagyobb. Egyiküket, amelyik épp kitöltötte a markomat, s az ujjaimmal jólesőn tudtam a tenyeremben forgatni, zsebre tettem, s emlékbe elhoztam magammal.

  (Ez a malibui óceánpartról származó fekete kő rövid idő alatt afféle talizmánommá vált. Nem értek a geológiához, nem tudom, milyen fajtájú kőzetből származik, de a tapintása és a háborítatlanul egységes fekete színe úgyszólván elvarázsol. Nem elég, hogy még száraz állapotában is csodálatosan homogén éjfekete, akár a csillagtalan nyár végi égbolt, de ha vizet kap, a nedvesség hatására már-már mágikus erővel vonzza az ember szemét. Oda kell figyelni rá. A tapintása különleges érzéki élmény. Évezredek óta feküdhetett a Csendes-óceán fenekén - már akkor ott pihent, amikor még az óceánnak nevet adó ember sem létezett, s a talaj, ha éppen nem földrengéstől, akkor a zsákmányuk után futkosó dinoszauruszok talpától rengett -, ez alatt az idő alatt a viharok által felkavart, finom szemcséjű homok egyedien simára csiszolta. Mivel éppen kitölti a markomat, nagy hasznát veszem, amikor az ujjaim által forgatva a tenyeremet masszírozom vele. Isteni érzés, bár olykor frivol képzettársítást okoz, merthogy alkalmanként a régi szeretőim kemény fenékhalmait juttatja eszembe. Eddig a látás és a tapintás révén érzékelhető tulajdonságairól írtam, de a becses kőhöz tartoznak a fizikai jellemzőinél jelentősebb, több tényezőből összeálló dolgok is, ezek pedig a múltjából, megtalálási helyéből és a jelenéből összeadódó jellemzők. Mit értek ez alatt? Először is: a gyönyörű kő olyan régi lehet, hogy - miként az imént utalást tettem rá - a keletkezésekor talán még ember sem élt a Földön. Ki tudja, hogy az ősi anyatestként szolgáló nagyobb szikla, amelyből az én talizmánom is származik, pontosan mikor és milyen körülmények között került oda, ahova. Valószínűleg egy történelem előtti vulkánkitörés, vagy a tektonikus lemezek súrlódása következményeként lökődött a nagynyomású sötétség birodalmából a felszínre. Annyi biztosnak látszik, hogy napvilágra kerülése óta rengeteg évszázad telt el, mialatt talán a Föld teljes élővilága lecserélődött. Ebből az "őssziklából" tört le, pattant le valamikor az eleinte minden irányban érdes, rücskös darab, amelyet aztán megint csak tovább formáltak a különféle geológiai és időjárási hatások, addig, amíg végül kialakult a mostani alakjában látható, marokba simuló darab. Ekkor - évre, hónapra, napra, órára és percre pontosan ekkor - érkeztem én Amerikába, egyebek mellett azért is, hogy rátaláljak a beláthatatlan múltnak néhány röpke esztendőre mellém csapódó, meglehet, az emberi felfogás szerint élettelen, mégis öröklétű küldöttjére. Ha a véges létezésű kezembe fogom, a tenyeremtől hamar átmelegedő anyagán érzem az Idő alagútjában visszafelé elzúgó évszázadok, évezredek szelét, s nem biztos, de mintha a fojtott süvítés mögül kihallanám (vagy inkább kiérezném) az emberi történelem kevesek számára hallható hangfoszlányait. Hol volt még akkoriban a hódító hadvezér Julius Caesar, hol a megváltónak született Jézus Krisztus, s hol az emberiség emlékezetében nyomot hagyó többi világhíresség? Ez a kő csak látszólag buta, élettelen sziklatöredék, valójában titkokkal zsúfolt kapocs az ismeretlen régmúlt és a bizonytalan jövő között. Ennek a kőnek sosincs jelene, számára nem létezik a ma fogalma. Csak a múlt és a jövő számít, mint egy borítékba zárt levélféle üzenet esetében. Hiszen egy feladásra szánt levél számára a megírása perce jelenti a múltat, akkor születik. Aztán borítékba rejtik, amit gondos kezek lezárnak és postára adnak. Ez a levél tetszhalottságának (mondhatni jelenének) az ideje, amikor a betűjelekkel teleszórt papír már tartalmazza a megfelelő információkat, de még nem jutott annak a kezébe, aki ezeket a jeleket olvasás útján dekódolhatná. A levél értelme a jövőbeni felnyitásával és olvasásával teljesedik ki, azzal, hogy valaki megérti az üzenetét. De ez nem én vagyok. Ez a sima kődarab tehát megfejthetetlen üzenet - valakitől valakinek -, amiről a magam részéről csupán annyit tudok (érzek), hogy ha dekódolhatnám a kemény anyagba rejtett Idő jeleit, többet tudnék bárkinél. De a titok az titok marad. S én, aki jöttem a világ túlsó feléről, az óceán iszapjából kiragadva magammal hoztam Magyarországra ezt a korlátolt kapacitású emberi elme számára hasznosíthatatlan kincset, amivel a fantáziáláson túl nem tudok mit kezdeni. Ez nem bosszantó, inkább kétségbeejtő dolog. Mintha a szemem láttára landoló, majd kisvártatva az ismeretlen űrbe távozó lény hagyott volna hátra egy megfejthetetlen módon szuperáló tárgyat. Amiről biztosan tudható, hogy sok mindenre választ adna, ha ismerném szóra bírásának, kezelésének a módját. De nem ismerem, így aztán marad dísztárgynak, vagy tűnődésre csábító szellemi segédeszköznek, ami egyébként jól mutat az íróasztalom sarkán. De ennél minden bizonnyal többre hivatott. Ebben a fekete kőben benne foglaltatik az én 60 évem is. Ennek a lecsiszolódott szikladarabnak a születésem éve, azaz 1954, mindössze egy villámgyorsan elsuhanó időszeletke, miként az azt követő 60 év sem több annál, hiszen ezek sehogy sem mérhető parányok a tíz- meg a százezer évekhez képest. Százezer év már valami, de 60 év? Porszem az Idő végtelen homoksivatagában.)

  Az említett nagy barna épületnél visszafordultunk a telep szakadt határkerítése felé, s megint Malibu Point-nál, meg az azon túl kezdődő publikus strandrészen voltunk. Tíz perc alatt visszaértünk a játszótértől távolabb leparkolt autóhoz, és a Pacific Coast-on visszaindultunk Los Angelesbe. Malibut kilométerekkel magunk mögött hagyva kezdtük figyelmesebben nézegetni az útjelzőtáblákat, mert a terv szerint rá kellett kanyarodnunk a partról nyíló Sunset Boulevard-ra (magyarul Alkony körútra), hogy Pacific Palisades-en, Brentwood-on, Bel-Air-en, Holmby Hills-en, Beverly Hills-en átvezető, West Hollywood nyugati szélét az úgynevezett Sunset Strip-en átvágó, roppant hosszú úton eljussunk Hollywoodba. Egyébként a Sunset talán egész Los Angeles leghosszabb körútja, hiszen a Downtown-tól (Belvárostól) indul, s egy 35 kilométeres félkört leírva a Csendes-óceánnál köt ki. Ez pontosan Vácnak Budapesttől légvonalban mért távolságával egyenlő. Elhagyva a Topanga Canyon bejáratát, még élesebbé vált a látásunk, s valóban, a harmadik lámpás kereszteződésnél felbukkant a balra mutató nyíl, s a Sunset Blvd feliratú zöld jelzőtábla. Na, innen, a szeles óceánparttól Hollywoodig a legváltozatosabb domborzatú vidékeken hajtottunk át, s bár a környezet szintkülönbsége gyakran változott, szépségük révén az egyes helyszínek közös nevezőre találtak. Szavakkal lehetetlen megfelelően felidézni a tulajdonosaik gazdagságról tanúskodó, nyugalmas házak körül virágzó kertek, a szertelenül kanyargó, tiszta utat kísérő üde fasorok, a már-már egyéniségeknek tekinthető hórihorgas pálmák hosszú kilométereken át tartó látványát, s az egészet az amerikai magabiztosságba oltott keleti kiegyensúlyozottság könnyű rózsaillatával körbelengő miliőt. Mintegy órányi, városnéző tempóban megejtett utazás után értünk Hollywoodba, ahol a Fairfax Avenue-re fordulva jutottunk ki a Hollywood Boulevard-ra, s azon a La Brea Inn motelhez, a belső udvari parkolóba. Azonban még messze nem ért véget a nap, legfeljebb délután fél három lehetett. Ami azt illeti, előre nem is gondoltuk volna, hogy ilyen hamar megjárjuk a vasárnapra tervezett kört (Santa Monica, Venice, Malibu, Sunset Boulevard). Félórát pihentünk a szobánkban, aztán megint felkerekedtünk, de már csak a környéken, konkrétan a Hollywood Boulevard üzletsorán terveztünk nézelődni, esetleg vásárolgatni. Más kérdés, hogy sétánk során végül a moteltől másfél kilométerre eső Gower Street-i kereszteződésig jutottunk, de legalább sorra vettük a Hollywood Boulevard két oldalán egymásba érő üzleteket. Azonban alig haladtunk a motelünktől néhány saroknyit, máris megéheztünk, úgy látszik, kevésnek bizonyult a malibui ebéd. A Highland sarkán lévő McDonald's-ba térve rendeltünk magunknak a pultos kiszolgálók mögötti falon látható ételfotókról, s hiába, hogy az egyes ételek összetevői ott szerepeltek a nagy méretű színes fényképeken, bekövetkezett az, amit úgy utáltam: a ráutaló mutogatás útján elkövetett egyértelmű rendelésünk után ahelyett, hogy lacafacázás nélkül adták volna a kaját, kezdetét vette a kínos helyzetet generáló pofázás. Ottlétünk minden vásárlásánál megesett, és ezt nagyon nem díjaztam az amerikaiakban, hogy az arra láthatóan semmi kedvet nem mutató kuncsafttal is erőltették a verbális kontaktust. Talán valami gyorstalpaló üzleti tréningen tanult koreográfia kényszerének engedelmeskedve? Rájöhetnének végre, hogy nem mindenki szereti fosni a szót, vagy felmerülhetne bennük a kézzelfogható magyarázat: a vevőjelölt nem érti az adott nyelvet. Az ő privát titka, mi okból nem tanulta meg, de nem érti az Isten barma. A bevételt szem előtt tartó (lásd még: a pénznek nincs szaga) okos marketingesek pontosan az ilyen helyzetek feloldására találták ki az önkiszolgáló rendszert, s gondolom, hasonló megfontolásokból helyezték el a falon a pengeéles ételfotókat. Bökj rá, melyiket akarod, fizess és egyél! Nem minden goromba, ami célravezető, ami praktikus. Mert mondjuk mi van olyankor, ha a kedves vevő süketnéma, és csak jelbeszéddel tud kommunikálni? Kötve hiszem, hogy az összes eladó kapásból érti a fáradságos gyakorlással elsajátított kéz- és ujjmozdulatokat, ha csak nem a felfelé mutató, kimerevített középső ujj nemzetközi jelzését. Ámde úriember minden körülmények közt mellőzi a bármilyen formában megnyilvánuló trágárságot. Legfeljebb magában káromkodik, ha tolakodásszámba menő kérdésekkel bombázzák, még ha azok netán jó szándékból születtek is. Na, e rövid szociológiai-etikai kitérőt követően térjünk (térjek) vissza a rendelőpult innenső oldalához! Mint fentebb jeleztem, a fiatal kiszolgáló angol nyelvű szövegelése heveny zavart indukált bennem, amit azzal óhajtottam áthidalni, hogy kurta angol igennel vagy nemmel feleltem a srác hátam közepére kívánt kérdéseire. Tény, szűkszavú voltam, annyit viszont elértem, hogy a kérdéseihez nyilván nem mindig passzoló, találomra kibökött válaszaimmal sikerült elbizonytalanítanom a fickót, s most már láthatóan ő is kényelmetlenül érezte magát. Hehe. Nincs édesebb az ártatlan képpel elkövetett kicsinyes bosszúnál. Kölcsönös pironkodások és feszengések közepette végül valahogy összeállt mind az én menüm, mind pedig a kettőnk verbális birkózását némán végigasszisztáló asszony kajája. Amelyek, mit tesz Isten, épp úgy néztek ki, mint a fali fényképen lévők! Na, ehhez kellett annyit dumálni?! Papírpoharakban megkaptuk a literes kóláinkat is, 16 dollárnyi készpénzt fizettünk, és egy üres, kevésbé mocskos asztalnál lerogytunk. Idegesen simítottam a homlokomon: huh, alaposan megizzasztott a feladatát kissé túllihegő srác! Jóízűen falatozva hamar túltettük magunkat az iménti - ám a pár nap alatt immár sokadik - kellemetlenségen, s jókedvünk újbóli kibontakozását még a hátam mögötti asztalra borulva alvó fekete bőrű, ápolatlan csöves horkolása sem hátráltatta. Talán a szent és sérthetetlen pozitív diszkrimináció szem előtt tartása miatt senki sem merte felkelteni. Ha ezért, meg az étkezőasztalok mellé helyezett szeméttartókban fesztelenül turkáló, indiai vagy pakisztáni (egykutya) kinézetű figura láttán elbizonytalanodtam volna, hogy valóban egy hollywoodi McDonald's-ban fogyasztom az uniformizált emberi táplálékot, elég volt a kassza felé fordulnom, megnyugtató módon ott lógott felette a világcég piros és sárga színben pompázó logója. Evés után újra a hírességek csillagaival dekorált járdán voltunk, elhaladtunk a szcientológiai egyház központjának hétemeletes téglaépülete előtt. Anikóm minden olyan üzletbe betért, én meg kényszerűen a nyomában, ahol női fehérneműket s egyéb apró kiegészítőket, szuveníreket, cipőket árusítottak. Miután a főutcát kísérő üzletsor jószerével efféle, a bamba turistának könnyen eladható holmik árusítására rendezkedett be, tíz méterenként újabb és újabb boltokba fordultunk be. Egy helyütt, ahol megint csak alaposan szétnéztünk, de nem vettünk semmit, Anikóm lefotóztatta magát az előtérbe állított, talán vevőcsalogatónak szánt, életnagyságú Elvis-makettel. Csóró műanyag bábú úgy nézett ki, már ahol épp nem takarta a csiricsáré, flitterekkel bőségesen megrakott színpadi ruha, mint egy többnapos hulla, mivel a "bőre" az idők folyamán zöldesbarna árnyalatúra öregedett, s ez némileg horrorisztikusra formálta a megjelenését. Egy kizárólag női cuccokat árusító helyen - a Bizzy B-nél - felcsillant a remény, hogy Anikóm öt perc hezitálás után vesz magának egyet a leértékelt melltartók közül, de a kasszánál kiderült, hogy egy dollárral többe kerül, mint amennyi az árcédulájára volt írva. Az emögött kicsinyes csalást sejtő asszony sértődötten rakta helyére a pipacspirosan virító melltartót, s a meddő üzletvizitektől elfásult személyemmel a nyomában pikírten kiviharzott a helyiségből. Egy ideig még menet közben is dúlt-fúlt a feltételezett szélhámosság miatt, ám az általam csepegtetett információk segítségével lassan megvilágosodott, hogy az a plusz egy dollár körüli piti összeg az amerikai árcédulákon sosem szereplő adótöbbletet jelenti. Érdekes, hogy az USA-ban így oldották meg az árak kiírását, vagyis az árcédulán csak a termék nettó összege szerepel, ehhez kell fejben hozzátenni a kötelező 14 százalékos adót. Hogy a vevőjelölteket miért késztetik minden alkalommal fejszámolásra, ki tudja? De ha nekik jó, akkor minden rendben, hiszen nekünk, távolból jött idegeneknek kell alkalmazkodnunk a mégoly érthetetlen szokásaikhoz, nem fordítva. Mire Anikómnak leesett, hogy szó sincs átverésről (az ember a negatív illúzióitól is nehezen szabadul), már messzire keveredtünk a bolttól. Különben is, szégyellt volna ilyen hamar kapitulálni a boltos fickó előtt, miközben azért érezhetően bántotta, hogy a szerinte tetszetős holmi az üzletben maradt. Elérve a Vine sarkát, fél tucat képet csináltam a Capitol Records kör alaprajzú, a mi Budapest Körszállónkkal rokon megjelenésű épületéről. Innen egy rövid iramodás a Gower Street-i útkereszteződés, ahonnan, az X-men című fantasztikus film legújabb epizódját (Days of future past) reklámozó óriásplakát és a szomszédos Gower Plaza vonalából többször fényképeztem az út távoli végénél emelkedő Mount Lee tetején kihelyezett, felénk néző Hollywood óriásfeliratot. Előtérben a vörös téglából épült magas katolikus templommal, s kicsivel odébb a Hollywood Freeway-nek a Gower Street felett áthúzó betonhídjával. Lépteinket a motelunk irányába visszafordítva, most a Hollywood Boulevard innenső oldalát jártuk végig. Megfigyeltük, az ez oldali járda sokkal mocskosabb, ragacsosabb volt a túloldalinál, a rátapadt gyanús foltoktól néhol alig lehetett kiolvasni a csillagokba írt neveket (a vélhetően magyar származású Ernie Kovacs-é pont ragyogott a tisztaságtól). Ennek fő oka az ezen a részen található nyitott kifőzdék, önkiszolgáló éttermek viszonylag magas számában keresendő, de azért nem kerülte el a figyelmünket, hogy ezen a fertályon jóval több koszos hajléktalan terpeszkedik a nyilvános padokon, mint a másik oldalon. Menet közben hevesen fűtöttem az én mindinkább megingani látszó kicsimet, hogy hagyja az ebben az esetben hátrányt jelentő büszkeséget, és menjen be azért a nyavalyás melltartóért a boltba, különben hetekig bánni fogja. Eljutva az üzlet vonaláig, áttértünk a főúton, s tíz dollár kilencven centért (adóval együtt) végre magáévá tette azt a fránya csecstartót. Na, végre! Most már ezen az oldalon haladtunk egészen a megszokott közértünkig, a Hollywood Liquor-ig, ahol ezúttal 31 dollárért vettünk ezt-azt. Hogy pontosan mit? Nos, ennyi pénzért 4 darab, egyenként literes méretű light kólát a hűtőből, két kis fémdobozos tejeskávét, két csomag sós rágcsálnivalót (amolyan Llay's-féle, zizegő zacskós kiszerelésben). Továbbá két csomag puszedliszerű édes süteményt, két celofánba tekert hideg szendvicset (jó nagy méretűeket), ezeket is a hűtőpult polcáról levéve, s egy doboz cigarettát, azt hiszem, hosszú Marlborót. A készséges, és hál' Istennek szófukar pultos az egészet reklámzacskókba helyezte, a fizetést, és a kölcsönös köszönést követően mehettünk. "Otthon", a szobánkban mindenekelőtt kényelmes cuccokba öltöztünk, olyanokba, amilyenekben idehaza szoktunk lazulni. Aztán a vacsora következett, nassolás, beszélgetés, az asszony részéről az emeleti nyitott folyosón való cigarettázás. Habár ezekbe a cigikbe egyszer-egyszer én is beleszippantok, nem tartom magamat nagy bagósnak, még akkor sem, ha idehaza naponta elpöfékelek egy tömet pipadohányt. Nagyszerűek voltak ezek a késő délutáni, kora esti nézelődések a motel gangjáról! Szerettük hallgatni a Hollywood Boulevard beszűrődő zaját, a szünetekben a városi galambok itthonról ismerős búgását, az ismeretlen fajtájú madarak dallamos éneklését, látni a motel udvarát kerítő falak fölé nőtt pálmák csupasz törzsének legtetején zöldellő nagy leveleket, a környező iroda- és lakóépületek széles üveghomlokzatán csodálni a lemenőben lévő Nap vörösen lángoló sugarait, figyelni a környék erkélyeiről hozzánk hasonlóan nézelődő embereket. A zuhanyozás után hamar az ágyban kötöttünk ki, hiszen ismét kitettünk magunkért, megérdemeltük a pihenést.

  Vasárnap kereken 100 dollárt költöttünk, a kocsival pedig mindössze 54 mérföldet mentünk.

 

  Vége a százhetedik résznek