ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                                  Száznyolcadik rész

 

  (Tizenötödik kötet) Tizenhat (folytatás):

 

  Negyedik nap, 2014. május 12., hétfő. Hát eljött a nagy nap, a várva várt hétfő, amikor is meg kellett mártóznunk Los Angeles igazán legsűrűbb sűrűjében, a Belvárosban, itteni elnevezéssel a Downtown-ban. Reméltem, hogy a korai indulással, ami ottani idő szerint fél hetet jelentett, elkerülhetem a sztrádán munkába igyekvő alkalmazottak miatt kialakuló tumultust. A naptár itt létünk negyedik napjára fordult, s most első ízben kényszerültem igénybe venni a Los Angeles belső területeit átszelő autópálya-hálózatot, s bár némi feszültséget éreztem a gyomromban, azért a Bronson Avenue-t elhagyva - az anyósülésben a videokamerát lelkesen kezelő nejemmel - férfias lendülettel kanyarodtam le a Hollywood Boulevard-ról, s vetettem bele magam az ismeretlenbe. Mindjárt magával ragadott a Hollywood Freeway-en északról lezúduló autók áradata, és sodort a város szíve, a sztráda melletti házak takarásában/takarásából hol eltűnő, hol felbukkanó Downtown felhőkarcolói felé. Igazából nem is volt olyan félelmetes együtt úszni a gépiesített árral, a szükséges 4 kilométert gyorsan letudtam a 101-es jelzésű sztrádán, és máris kezdhettem keresni a 3A jelű kijáratot, amin keresztül le kellett volna jönnöm az autópályáról, és akkor pár utcával odébb ott vagyok a térképen előre kinézett belvárosi parkolónál. Lámpalázas izgalmamban azonban elnéztem a táblát, és a négysávos útról egy lehajtóval előbb, a 3B jelű EXIT-nél hajtottam ki. Jesszusom, most mi lesz? - söpört át rajtam az enyhe pánik ismerős hőhulláma. Sokat nem törhettem a fejem, mert a mögöttem jövő gépkocsik szinte rátoltak a San Pedro és Long Beach felé tartó Harbor Freeway-re. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy 80 kilométeres tempónál lázas sietséggel felidéztem emlékezetemben az otthoni nyugalmasabb körülmények közt ezerszer áttanulmányozott várostérkép idevágó szelvényét, s csak azon fohászkodtam, hogy ne verjen át a memóriám. Az első adandó alkalommal lejöttem a Harbor Freeway-ről, s a pálya hídja alá jutva rögvest visszakanyarodtam a magas épületek irányába, s máris rajta voltam a West 2nd Street-en. Ez az út egy sarokkal odébb, a Figueroa kereszteződésén túl a West 2nd alagútban (tunnel) folytatódik, s mire a mélyén eltűnő autók megint kijutnak a napfényre, már a South Hill Street-nél járnak. Amilyen orbitális szerencsém volt, épp ott lyukadtam ki, ahová eredetileg igyekeztem. Mivel közlekedési tábla tiltja a West 2nd-ről a kereszteződés közelében való balra kanyarodást, száz métert tovább kellett mennem, hogy szabályosan megfordulva behajthassak a nyitott kapukkal váró parkolóba. Hm. A kerítés sarkában egy porral vastagon lepett, talán évekkel korábban leállított kocsi gubbasztott, a kihalt placcba egyébként csak a középen álló üres őrbódé, és a mellé helyezett jegyváltó automata vitt némi színt. A hatodik érzékem azt súgta, hogy itt, senki által nem őrizve nem lenne biztonságban a méregdrága bérelt kocsi, úgyhogy kijöttem a szomszédos meredek utcára nyíló másik kapun, a kaptatón felmentem egy saroknyit, ahol az Olive Street-en egy újabb, harmadrészig telt parkolóba kanyarodtam. Jegyváltáskor a parkoló mexikói kinézetű őre mindjárt megvágott 18 dollárral, de szemmel láthatóan jó helyen hagytam a szuper Hyundait, s ez megnyugtatott. Ha úgy veszem, önként és dalolva befizettem egy 18 dolláros nyugalomra. Az autó csomagtartójából magunkhoz véve a szokásos motyót, nekiláttunk gyalogosan felfedezni a nyugati parti nagyváros központját. Felvetődött a kérdés, merre induljunk, a viszonylag közeli Bunker Hill felhőkarcolói vagy a tetején piramisszerű csúcsban végződő, fehér óriásrakétára hasonlító városháza távolabbi tömbje felé? Kezdetnek a '30-as években épült városháza mellett döntöttünk. Az Olive-en elsétáltunk az utat északról lezáró West 1st Street-ig, s ott balra fordulva kiértünk a North Grand Avenue sarkán emelkedő Walt Disney Concert Hall futurisztikus épületéhez. Elismerem, valóságos építészeti bravúr ez a teljes felületén csillogó fémbevonatú, az oldalain hullámszerűen hajlított falú zenei intézmény, csak nem igazán tetszett egyikünknek sem. Biztosan nem hatott ránk kellő súllyal az idők szava. Talán, ha huzamosabb ideje éltünk volna Amerikában. Lehet, korán - vagy épp ellenkezőleg, későn - jöttünk. Áttérve a West 1th Street másik oldalára, elhaladtunk a klasszikus kinézetű Dorothy Chandler Pavilion-nal szemközti járdán, aztán váratlanul tágas térség nyílt meg előttünk, a North Grand Avenue és a három utcával lejjebb álló City Hall (városháza) közötti részen kialakított zöld terület, a Grand Park. Úgy harminc méterrel előttünk egy körmedencés szökőkút egy-másfél méterre feltörő vízsugarai surrogtak a reggeli belváros viszonylagos csendjében. Egy pillanatra ismét átsüvített rajtam a kétely fagyos szele, hogy nem álmodom, tényleg itt vagyunk Los Angelesben? A mellettem álló Anikómra néztem, s láttam rajta, hogy nem álmodom. Nem mondta, de láttam. Akkor jó! A tekintetet vonzó kút mögött füvesített, virágágyásokkal és pálmákkal díszített nagyobb térség terült el (ez volt a Grand Park), amely lenyúlt a kilövésre kész rakétához hasonlító városháza lábáig. (Ezt a rakétás hasonlatot rövid időn belül másodszor sütöm el, de mit tegyek, ha egyszer tálcán kínálja magát az asszociáció?) A már többször említett Grand Avenue egy laposabb domb felsőbb szintjén húzott el, a forgalmas úttól lépcsősorok vezettek egyre lejjebb, míg az ember el nem érte a parkot több irányban átszelő sétányok szintjét, ahol egy alacsony betonpódium körül, a füvön, szabadon áthelyezhető, pink színű székeket tettek ki a pihenni vágyók számára. A gyepesített terület szélén e korai időpontban már nyitva volt a Starbucks barátságosan invitáló pavilonja, ahol híg amerikai kávét és reggelinek szánt süteményféléket lehetett kapni. Anikóm is kért magának egy 4 dolláros kávét, s egy közepes méretű papírpohárba kapott egy adag forró löttyöt, pedig szem- és fültanúként esküszöm, tényleg kávét (coffee) rendelt a pultos lánytól. Csakhogy, úgy tűnik, errefelé nem ismerik az európai típusú feketekávé elkészítésének módját. Vagy nincs rá igény. Gyanakodva kóstolgattuk a leginkább semmilyen ízű italt, amiről kevéssel később kiderült, hogy errefelé ez számít kávénak, mert hallottuk és láttuk, amint a közeli városháza felől érkező öltönyös fiatalemberek és a társaságukban lévő kiskosztümös hölgyek ugyancsak ezt rendelték, és épp ilyet kaptak, mint mi. Illetve, mint Anikóm. Kezünkben a lassan fogyó kávéval, lesétáltunk a következő utcáig, a Hill Street-ig. Szemközt megláttuk a kék színű metróvonal Civic Center/Grand Park megállóját, gondoltunk egyet, s a mélybe ereszkedő mozgólépcsőn lemerültünk a föld színe alá. Odalent nemrég állhatott be egy metrószerelvény, mert a felfelé tartó mozgólépcső zsúfolásig volt munkába igyekvő emberekkel. Az utasokat mindössze két sor mozgólépcső szállítja le s fel, a kettő között öt méter széles betonlépcsősort alakítottak ki, üzemzavar vagy csúcsforgalom idején kiváló mozgáslehetőséget biztosítva az elpuhult nagyérdeműnek. Ez a harminc méter hosszú mozgólépcső, amire léptünk, csak egy közbülső pihenőszintig szállít - itt kaptak helyet a jegyváltó automaták -, aki metróra óhajt szállni, annak át kell haladni a szembeni forgókaros belépőkapukon, s azon túl egy újabb mozgólépcsővel lemenni a vágányokhoz. Mi az automatáktól visszafordultunk, és kisvártatva ismét a szabad levegőn voltunk. Maradva a Hill Street-en, utunkat északkeleti irányba, Chinatown felé folytattuk. Kétszáz méterrel odébb elértük a Hill Street-nek a Santa Ana Freeway felett átvezető hídját, amelyen átkelve a kétsaroknyira eső Ord Street-nél beléptünk a népes Los Angeles-i kínai közösség kerületébe, a Chinatown-ba. Chinatown határát különben az út menti villanyoszlopra erősített fémtábla felirata is tanúsítja. Nem lepődtünk meg, amikor az összes szembejövő emberen, az utcákat takarító nőkön, a boltjaik előtt ücsörgő árusokon, a járókelőkön, a gyerekeken és a járókereteikre támaszkodó öregeken, egyszóval aki élt és mozgott, mindenkin az ázsiai őshazában 90 százalékos többségben élő han kínaiak jellegzetes arcvonásait láttuk viszont. Nem sokáig bóklásztunk itt, mivel elsősorban a nevezete Sárkánykaput (Dragon Gate) szerettük volna megtalálni és lefényképezni. A nagyszámú kínai közösség lakókörzetének főbejáratát jelölő sárkányos motívumot egy utcával odébb, a North Broadway és a West Cesar E. Chavez Avenue kereszteződése közelében leltük meg. A széles Broadway fölött az út egyik oldalától a másikig masszív vasszerkezet húzódik, ennek tetejét két, egymással szemben fenekedő aranyozott, kígyótestű, hosszú bajszot viselő szörnyeteg néz sárkányszemet, akiket az alkotójuk valami nézeteltérést követő heves szóváltás közben örökített meg. A jelenet nem különösebben harcias, kicsit olyan, mintha a képzelet szülte figurák még csak a bevezető anyázásnál tartanának. Ez a Dragon Gate, a Chinatown szimbolikus főbejárata. A háttérben, néhány száz méterrel odébb, a napfénytől vakítóan fehérlő City Hall tornyosult, ettől jobbra a bíróság tiszteletet parancsoló tömbje emelkedett. Innen néhány perces séta keretében eljutottunk a régi Los Angeles magjához, az El Pueblo-hoz (ami annyit tesz: város), ahol a mexikói-spanyol időkből maroknyi épület maradt hírmondónak, egyikük a tipikus hispániai építészeti elemeket felmutató katolikus templom. A hírmondónak maradt épületeket szépen helyreállították, egyébként nincs rajtuk semmi különleges. A Plaza Parkon és az Alameda Street-en átvágva a nagyváros főpályaudvarához, a Los Angeles Union Station-hez jutottunk. Az Alameda és a pályaudvar főbejárata közötti parkosított részen gyönyörű pálmák törnek az égre, húsz méter magas csupasz törzsük olyan egyenes, mintha nem is a természet alkotásai, hanem mérnöki tervezés eredményei lennének. Na, és a pályaudvar! Az itt forgatott filmek révén is elhíresült Union Station! Első ránézésre azt hinné az ember, hogy elnézte a címet, s tévedésből nem a forgalmas pályaudvarnál, hanem egy magas, ugyanakkor vaskos tornyú katolikus templomnál, vagy inkább bazilikánál kötött ki. Közelebb érve persze kiderül, hogy jó helyen keresgél, és a torony, meg a hozzácsatlakozó hosszúkás épületrész nem egyházi, hanem nagyon is világi intézményt takar. Belépve a főbejáraton, a kelet-európai végekről érkezett utazó újból elbizonytalanodik az épület rendeltetését illetően, mert ahogy az első csarnokból áthalad a tágasabb következőbe, a lába alá kerülő mintás márványpadlózat, a fejmagasságig ugyancsak mintázott csempékkel fedett falak makulátlan tisztasága, a magas tetőzet alatti vastag gerendasorok közé ékelt festett kazetták, a várakozó utasok kényelmét szolgáló öblös bőrfotelek látványa valahogy nem csereszabatos a pesti Keleti vagy Nyugati pályaudvaron látható enteriőrrel. Néhol látni egy-egy falnak támaszkodva unatkozó egyenruhás őrt, de  számuk nem meghatározó, ezért valószínűtlen, hogy kizárólag a jelenlétük akadályozza a vandálok tevékenységét. Végigjártuk a pályaudvar területét - Anikóm, engedve a természet unszolásának, még a mellékhelyiséget is tesztelte -, de mindenütt rend és tisztaság uralkodott. Igaz, minél távolabb kerültünk a központi várócsarnoktól, annál inkább lazult a fegyelem, s az emeletes Metrolink szerelvények (amolyan elővárosi szerelvények, ám errefelé az elővárosok gyakran 80-100 kilométerre vannak a központtól) távolabbi vágányaihoz vezető földalatti folyosók falán már megjelentek a kisebb falfirkák, és egy-egy papír zsebkendő vagy üres üdítőpohár képében az eldobált szemét is képviseltette magát. Ezzel együtt a pályaudvari rendezettség és tisztaság aránya 10:1 az amerikaiak javára (mármint a magyarországi állapotokhoz viszonyítva). Félóra múltán megint az Alameda Street-en jártunk, s a Main Street-en elindultunk a belvárosi épületek irányába. A West 1st Street sarkán megpillantottunk egy magas fémoszlopot, amelyen Los Angelesnek a világban szétszórt testvérvárosai (itteni megfogalmazásban: sister cities of Los Angeles) felé mutató keskeny kék fémtáblák sorakoztak, ahol az egyes települések neve előtt a mérföldben megadott távolságot is feltüntették. Ebből megtudhattuk, merrefelé keressük Európát, továbbá, hogy ettől a ponttól, ahol álltunk, például Split 6386, Athén 6925, Berlin 5759 és Szentpétervár 5720 mérföldre esik. Azt viszont most sem értem, hogyan jött ki nekik a Berlin és Szentpétervár közötti mindössze 39 mérföldes különbség, de akit érdekel az autentikus válasz, az amcsiknál tudakozódjon. Az említetteken kívül persze minden földrészről szerepeltek itt városok, úgy mint Eilat, Taipei, Nagoya, Jakarta, Auckland, Mexico City stb. A táblaerdő alól lefotóztam Los Angeles és körzetének legjelentősebb újságja (amúgy világszerte olvassák), a The Times szerkesztőségének Spring Street-i épületét. A Downtown legismertebb útjára, a városközpontot észak-dél irányban átszelő Broadway-re a West 2nd Street-en jutottunk ki, s pár lépéssel arrébb egy villanyoszlopra erősített táblán már olvashattuk is, hogy itt kezdődik a Broadway (illetve Los Angeles) színházi körzete (Broadway Theater District). A Broadway-n feltétlenül érdemes megejteni egy kiadósabb sétát, ugyanis itt található Los Angeles régebbi emeletes lakóházainak, s egyéb rendeltetésű épületeinek többsége, ez utóbbiak közül elég sok még ma is színházként funkcionál. Némely házak homlokzatán ott láthatók az eredeti, régi tűzlépcsők, a falakon sokfelé tűnnek fel a korabeli neonreklámok és reklámtáblák, valamint a reklámcélt szolgáló, többnyire erősen megkopott falfestések. A Million Dollar Theater melletti épület utcaszintjén, fedett téren, friss zöldséget és számtalan, általunk ismeretlen gyümölcsöt árusító termelői piac működik, közvetlenül mellette tucatnál több kifőzde kínálja választékát. Mi az egyik kínai étkezde pultja előtt ragadtunk le, ahol az üvegfal mögött sorakozó, melegen tartott fémedényekből mindenki szabadon összeválogathatja a gusztusának megfelelő ebédrevalót. A menü lehet hagyományos összetételű, vagy helyben improvizált, a kiszolgáló hölgy zokszó nélkül a tányérodra rakja. Kettőnknek 14 dollárba került a magunk által válogatott étel és az elmaradhatatlan kóla. A megfelelő tisztaságú asztalok egyikénél elfogyasztott ételek végül is átlagosan finomak voltak, de különben sem panaszkodhattunk volna, hiszen a pultnál magunk mutattunk rá a tányérjainkra került összetevőkre. Az utcára érve rövid, de érdekes jelenet szemtanúi lettünk. A szemközti, elképesztően kis méretű, meglepően lepusztult homlokzatú McDonald's-ból két arab kinézetű férfi szaladt az utcára, a húsz évvel idősebb kergette a harminc év körüli társát. A fiatalabb, űzött fickó könnyedén egérutat nyert, az idősebb egy ideig dühösen kiabált utána, aztán legyintett, és visszabotorkált a gyorsétterem koszos üvegajtaja mögé. Amúgy a talán évek óta nem tisztított ablakokon is nehezen lehetett ki- és belátni. Amit mégis ki lehetett venni, az a mindössze négy asztal és a körülöttük ülő árnyalakok voltak. Ilyen kicsi és ennyire elhanyagolt McDonald's-t életemben nem láttam, pedig jártam már néhány országban. Nem értem, a neves világcég miként adhatott működési engedélyt egy ilyen kültelki csehónak minősíthető egység üzemeltetésére? A fura intermezzo lecsengése után néhány saroknyit legyalogoltunk déli irányban, miközben egyebek mellett szemügyre vettük az ékszerüzletek kirakatait (a színházi negyeden kívül az 5th és a 8th Street közötti szakaszon található az USA legnagyobb drágakőnegyede, körülbelül 5000 ékszerbolt formájában), aztán a 8th Street-nél úgy véltük, elég a fáradságos sétából, ideje visszatérni az autóhoz. Négy sarokkal odébb a Hope Street-re értünk, ahol jobbra fordultunk, és a toronyházak tövében sétálva eljutottunk a központi könyvtárig (Los Angeles Central Library). EGy oldallépcsőn feljutva a könyvtár kertjéhez, a szúrós bokrokkal kísért szűk ösvény végén lévő kijáratnál előbb a Grand Avenue-re, onnan az Olive-re értünk. A sarkon tornyosuló California Plaza-nál balra ráfordultunk a meredeken emelkedő utcaszakaszra, amelyet a legmagasabb pontja közelében széles tetőszerűség fed. Ekkor és itt álltunk a hatásos nevű Bunker Hill legmagasabb pontján. Még elhaladtunk valami három tömbből álló lakótelepféleség mellett, aztán ott voltunk a West 2nd Street sarkán fortyogó parkolónál. A tűző napon álló kocsiban emberpróbáló forróság tombolt, alig vártuk, hogy hatni kezdjen a klímaberendezés hűtése. Még egy búcsúpillantást vetettünk a mellettünk csillogó belvárosi felhőkarcolókra, aztán a Hope Street végében ráfordultam a 101-es jelzésű főútra, az autópályára, ami valahol errefelé változtatta a nevét Hollywoodról Santa Ana Freeway-re. Irány a Nagy-Los Angeles legdélebbi végében fekvő önálló város, Long Beach és szűkebb környéke! Egy soksávos hídon hamarosan úgy suhantunk át a Los Angeles folyó felett, hogy a magas betonmellvédek miatt semmit sem láttunk belőle. A hídról való lejövetel után a Santa Ana délkeleti irányba fordult, és úgy öt kilométerrel odébb áttértem róla a Long Beach autópályára. Sokáig a szintén délnek, velünk párhuzamosan az óceán felé tartó Los Angeles folyó közelében haladtunk, később egy újabb hídon átkerültünk a mesterséges mederben csordogáló folyó jobb oldalára. Talán 25 kilométernyit haladtunk a már erősen megsűrűsödött, mindinkább kiszámíthatatlanul lüktető, hol lelassuló, hol megálló, hol vadul meglóduló forgalomban, amikor végre elértük az 1C jelzésű kijáratot, amelynél rátértem a folyó bal oldalára visszavezető hídra. A híd már része annak a West Shoreline Drive-nak, amely elvezetett Long Beach város óceánparti részéhez, konkrétan a célállomásul kitűzött Akvárium (The Aquarium of the Pacific) mögötti parkolóház bejáratához. Ha jól emlékszem, a jókora épület második emeletéig kellett felhajtanom, mire találtam üres beállót. Megint kisebb fejtörést okozott a parkolóautomata angol nyelvű útmutatásainak követése, de végül 11 dollár készpénz ellenértékben úrrá lettünk a helyzeten. Alkalmi vétel, ahogy a felejthetetlen Rejtő Jenő mondaná. Lifttel mentünk a földszintre, ahol némi meglepetést okozott, hogy a nesztelenül suhanó elevátor ajtaja egyből a napfényes szabadba, az utcát kísérő járdára nyílt. Egy túlmozgásos diákokból álló iskoláscsoport mögött átkeltünk a felfestett zebrán, s ötven méterrel arrébb már a pénztárablakoknál támaszkodtunk. Az ablak mögötti pultnál ülő, a keléses pattanásai ellenére szüntelenül mosolygó fiatalember kettőnk belépőjét 58 dollárban állapította meg, amit, tekintve, hogy szombaton az Universal Studios-ba háromszor ennyiért juthattunk be, nem találtunk soknak. Korán ítélkeztünk. A tengeri (óceáni) élőlények világát bemutatni hivatott, kívül-belül tetszetős, elegáns épület tervezői nem sajnálták a pénzt, hogy álmuk az eredeti elképzelések szerint váljon valóra. Igazából minden nagyon szép és jó volt, már ami a körítést illeti. A tágas belső előtér profi kialakítása, a mennyezetről acélsodronyok segítségével lelógatott óriáscet élethű makettja, a földszinten és az emeleten a lényegi látnivalók bemutatására létrehozott félhomályos oldaltermek, az egyes akváriumok mérete és pazar megvilágítása, a háttérfények jól eltalált színvilága, illetve a két vagy három szabadtéri medence egytől egyig átment a vizsgán. Nem ezekkel volt baj. Hanem azzal, hogy a feltűnően szerényre sikerült választék mellett kínosan kevés volt a hal. Se megfelelő választék, se elegendő hal. Félórával a belépésünket követően keserű szájízzel vettem tudomásul, hogy itt bizony csúnyán megvezettek minket, hiszen az interneten elérhető reklámok utóbb hamisnak bizonyuló képsorai egészen mást ígértek, mivel a ténylegesnél jóval gazdagabb élővilág látványával kecsegtettek. Gyerekkoromból jól emlékszem: a pesti Állatkert régi, a Long Beach-inél nagyságrenddel szűkebb Akváriumában gazdagabb volt a kínálat, több volt az érdekesség, mint itt. A szegényes felhozatalból származó csalódottság engem, mint tengerrel nem rendelkező országból érkező, ezért a tengeri világra felettébb kíváncsi magyart, övön aluli ütésként ért. Akkor kezdett derengeni az agyamban, ami napokkal, hetekkel később bizonyossággá kristályosodott bennem, hogy ezek az amerikaiak beteges szenvedéllyel rajonganak az illúziókért. Hiszen mindenük a külsőség, a látszat, otthonosabban érzik magukat a maguk teremtette, színre-szagra markánsabb, az események vonatkozásában pörgősre hangolt álomvilágban, mint a részükről unalmasnak elkönyvelt valóságban. Az egész világon ismerik a közhelyszámba menő megállapítást, miszerint az amerikaiak mennyire gyerekesek, naivak. Hát, kérem, nem azok, csak annak látszanak, ha kikerülnek a megszokott környezetükből. Nos, vegyük az aktuális példát! Ha valakik, hát ők biztosan tudhatnák, mire (ne) számítsanak, amikor jegyet váltanak ide, az Akváriumba, ennek ellenére tele volt velük az intézmény összes szintje. Percekig mutogatták egymásnak a félszobányi akváriumok sós vizében ringatózó növények közt el-eltűnő kishalakat, s nagy volt a lelkesedés, ha valamelyik közelebb úszott az üveghez. Odakint, a szabadtéri medencéknél, ahol elméletileg a tenger méretes nagyragadozóinak kellett volna úszkálniuk, negyven centiméteres kölyökcápák és szemérmetlenül fiatal ostorfarkú ráják cikáztak fel s alá; a vizet paskoló gyerekek élénk visongásait csak a lelkesedéstől szinte kiabáló felnőttek hangereje szárnyalta túl. Ez is egyfajta tömegpszichózis, amúgy USA módra. Na, jó. Ennél a pontnál befejezem a szubjektív megjegyzésekkel tűzdelt okfejtést, mert a témáról vastag könyvet lehetne írni, s nekem nem tisztem az amerikai néplélek rejtelmeiről való értekezés. Akkor most, egy mélyről feltörő sóhajt követően, vissza a Patyomkin-akváriumhoz, amiből kevés idő múltán úgy söpörtünk kifelé, mint akiket a tatár űz. Az odakint teljes erőből tűző Nap alatt, a kétfelől csodás pálmasorral kísért sétányon, egy nagyobb jachtkikötő mellett elhaladva kijutottunk a Shoreline Aquatic Park-ot magába foglaló félszigetre, ahonnan kiválóan lehetett fotózni az öböl túlsó partján kikötött régi luxus óceánjárót, a Queen Mary-t. A park növendékfáinak csekély árnyékában tíz percig heverésztünk a gondozott gyepen, majd visszaindultunk a parkolóházhoz. Előttünk harminc méterrel egy ügyetlen kerékpáros tanyázott el a betonon, de akkorát esett, hogy ösztönösen felszisszentem a minden bizonnyal fájdalmas bukás láttán. Mindazonáltal a férfi saját lábán távozott, s tolta sántikálva maga mellett a jelentős mértékben sérült biciklijét. A félúton lévő pavilonban, ahol a horgászcikkek gazdag választéka mellett hűsítőket és jégkrémet is árultak, Anikóm választott magának egy 3 dolláros fagyit. Szükség volt a belső hűtésre, mert a delelőn járó Nap keményen pörkölt, ahová odafért a sugaraival. Visszasétáltunk a kocsinkhoz. A parkolóból kikanyarodva a csinos és kezes Hyundait rákormányoztam a Shoreline Drive-ra, majd a pár száz méterre eső Santa Cruz Park-nál egy lehajtón áttértem a West Ocean Boulevard-ra. Nyugati irányba haladva azonnal a Los Angeles folyónak az óceáni torkolat előtti utolsó hídjára értünk, majd az út kétszáz méteren belül betorkollott a Seaside Freeway-be. A talajszinthez képest viszonylag magasan haladó autópálya két-három kilométeren keresztül napsütötte dokkok, kopár vasúti átrakodók, lélektelen, kihaltnak látszó konténerraktárak fölött vezetett, s még két nagyobb hídon kellett áthaladnunk (az utolsó a zöldre festett Vincent Thomas Bridge volt), mire elértük a pazar kis San Pedro városka északi peremét. A sztrádáról letértünk a várost észak-dél irányban teljes hosszában átszelő Gaffey Street-re, amelynek déli végpontja az óceánparti Point Fermin közvetlen közelében, egy árnyas parknál volt. Az autót a dús lombú fák hűs árnyékában hagytuk, és a meredek, nagyjából húsz méter magas természetes partfalat kísérő kőkorlátsor mentén körbejártuk a parkot, melynek közepén lécekből és gerendákból ácsolt, vén világítótorony emelkedett (Point Fermin Lighthouse). Érdekes látványt nyújtott az épület, hiszen nem egy hagyományosan kőből rakott, kerek, magányos tornyot fényképezhettem, amilyenek a tengeri világítótornyok általában, hanem egy tornácos, egyemeletes, viktoriánus stílusú lakóházat, amelynek mintegy a padlásteréből emelkedett további két emelet magasságba a négyszögű, legfelül fakorlátos erkéllyel körbefutott kilátórész, aminek belsejében annak idején a tükrös fényszóró is helyet kapott. Vélhetően praktikus megfontolásokból épült így a vén ház, ami a magas partról nemcsak jelzett a nyílt vízen közlekedő hajóknak, de egyben a technika kezelőjének és családjának is otthonául szolgált. A park északra néző oldalából az öblökkel szaggatott partnak pálmákkal, valami zöldellő bokorfélével és kaktuszokkal benőtt vonalára, s azon túl Rancho Palos Verdes itt-ott feltűnő, piros cserepes háztetőktől pettyezett dombjaira nyílt kilátás. Az öblök algáktól ellepett, méregzöld vize felett a levegőből zsákmányukra leső pelikánok keringtek. Kiterjesztett, vitorlázó szárnyaikat a legváratlanabb pillanatban összekapták, s hatalmas csőrükkel lefelé becsapódtak az óceánba. Ritkán vétették el. Kicsit odébb fordítva a tekintetet, a végtelen óceán leírhatatlan kékje, s felette a makulátlan égbolt világosabb sávja töltötte ki a tájat. Nyugatnak fordulva, egy körülbelül huszonöt kilométer szélességű tengersáv mögött a párába vesző Santa Catalina-sziget körvonalai derengtek fel. Miután kellő ideig kigyönyörködtük magunkat a kivételes panorámában, autónkkal tovább indultunk a szomszédos városka, Rancho Palos Verdes felé. A Gaffey Street-en visszafelé haladva eljutottunk ahhoz az enyhe kanyarral fűszerezett kereszteződéshez, amelynél rátérhettünk a West 25th Street-re. Az út négy kilométer után nevet változtat, s onnantól Palos Verdes Drive South néven tart nyugatra. Innentől fogva komoly, kétszer kétsávos úttá növi ki magát. Körülbelül annál a pontnál, ahol a kiterjedt Palos Verdes Peninsula (Palos Verdes-félsziget) partvonala északra fordul, egy másik régi világítótorony emelkedik a magas part egyenes platóján. Ez a hely a Point Vicente. A San Pedro-i világítótoronnyal ellentétben a Point Vicente Lighthouse a hagyományos világítótorony-építészet jellegzetes terméke. Kőből épült, meszelt falú, szabályos kör alaprajzú, nagyjából harminc méter magas. Mivel katonai célokat is szolgáló területen fekszik, a tornyot a körülötte fekvő telekkel együtt erős fémkerítés fogja közre, idegenek számára tilos a bemenet. A világítótorony alighanem ma is üzemképes, működik. A kerítésen túl hét kisebb-nagyobb kiszolgálóépület látszik, a földszintes házak közt pedig gépjárművek fogadására alkalmas aszfaltút vezet. A meredek, kopár part, amelynek félszigetszerű platóján a hófehér torony áll, izgalmasan színes oldallal szakad az óceánba. A vörösnek, sárgának, barnának és narancsnak ecsettel szinte kikeverhetetlen színkombinációja üde foltot képvisel a táj többi részére rátelepedő zöld és kék monoton dominanciája mellett. Hiába, jóból is megárt a sok; aznap annyit láttuk az óceánt, illetve az óceánpart különböző pontjairól a szárazföld és a nagy víz változatos találkozási formációit, hogy a kezdeti gyönyör lassan közönybe, aztán csömörbe fordult. Sietve odébbálltunk, mielőtt a nagy melegben elaludtunk volna a kilátóhely gyalulatlan deszkákból álló rusztikus korlátjánál. A földes parkolóból kihajtva megint a luxusvillákkal és nyaralótelepekkel tűzdelt terjedelmes félsziget háromnegyedét körbefutó Palos Verdes Drive-ra tértünk, amelyen immáron északi irányban igyekeztünk tovább. Hat kilométer múlva befutottunk a félsziget északnyugati nyakát elfoglaló Palos Verdes Estates kisvárosba, ahol rátértünk a Pacific Coast Highway-re. Annak a legendás 1-es számú útnak a déli szakaszára, amely sokkal feljebb befut - például - Malibuba. Igen, tegnap, vasárnap ezen az úton tettük meg a Santa Monica és Malibu közötti távot. Mára már csak egyetlen program maradt, méghozzá a Palos Verdes Estates-től legfeljebb 5 kilométerre, északra fekvő Redondo Beach kikötőjének felkeresése. A szemrevaló nyaraló- és lakóházak között nyílegyenesen vezető főúton rekordidő alatt jutottunk fel Redondo-ig, ám amint a Pacific Coast-ról a kikötő felé vezető Herondo Street-re fordultam, éreztem, hogy egyetlen porcikám sem kívánja az újabb kimerítő óceánparti sétát. Vagy a kikötő árusbódéi közötti téblábolást, miközben úgysem veszünk semmit az értéktelen, gagyi cuccokból. Magam is meghökkentem a váratlanul felszínre törő érzéstől, de elegem lett a gyönyörű víz látványából, elegem lett a vakító napsütésből, a bőrömet égető kaliforniai forróságból. Elegem lett a hirtelen rám zúdult jóból. Nem szoktam hozzá a tömény boldogsághoz, s negatív töltetű terheléshez szokott szervezetem, meg a hazai tömény konfliktusokon domesztikálódott lelkivilágom mint idegen, ismeretlen anyagot, ki akarta vetni magából a színtiszta jót. A hülye. Vezetés közben ijedten állítottam fel magamban a hevenyészett diagnózist: megőrültem! Azért utaztam a világ végére, Amerikába, hogy a negyedik nap derekán hirtelen ráunjak? Egy sarokkal odébb s pár mély lélegzetvétellel később rájöttem, semmi különösebb bajom Amerikával, imádom az óceánt és a kék eget, a pálmafákat, nagyon szeretek itt lenni, annyira jól érzem itt magam, hogy már előre szorongok a hazatérés napjától. Csakhogy! Csakhogy eközben fájdalmasan hiányzik az otthonom, hiányzik a Budafokon egymagában élő anyám, hiányzik a csaknem idegennek számító lány gondjaira bízott Csicsa kutyám. Hiányzik a hazám, a hazám, az a kicsi, alig jegyzett Magyarország, amiről az itt élők jó része azt sem tudja, hol keresse a térképen! Hm, gyorsan nyeltem egyet, mielőtt a szemem sarkán árulkodó módon kibuggyantak volna a könnyeim, mert még Anikó előtt sem akartam jelét adni a bennem dúló érzelmi viharnak. De ahol nagy a szükség, közel a segítség. Körülbelül ekkor értem el a kikötő melletti Harbor Drive-t, s a nem túl távolban megláttam azt a három ronda, beton gyárkéményt (egy helyi áramszolgáltató vállalkozás tartozékai). Az idilli tájba sehogy sem illő, taszító látványtól egyből lehűltem, kijózanodtam, helyrezökkentem, mondhatni újból a régi önmagam lettem. No lám, ki gondolta volna: a gyáripar két disszonáns képviselője vizuális úton felszívódó, hangulatjavító medicinaként hatott rám. A háziorvos biztosan nem tudott volna ilyen hatásos gyógyszert felírni. Mintha szélvihar fújta volna ki belőlem a zsigereimet csípő, gyomromat szorító, szívemet facsaró érzelgősséget. Anikómra néztem, és nyíltan kimondtam, amire gondoltam: semmi kedvem itt megállni, menjünk inkább haza, úgy értem a hollywoodi motelba. Az én kicsim ösztönei általában jól működnek, most is megsejtett valamit a bennem lassan lecsengő viharból, mert nem kérdezett semmit, egyből beleegyezett. Most már csak az Anita Street-en és a folytatásának számító West 190th Street-en kellett elérnem a kikötőtől 4 kilométerre eső Hawthorne Boulevard-t, és sínen vagyok. Nevezett út ugyanis egyenesen északra, Hollywood felé tart, majd miután áthalad a Century (Glenn Anderson) Freeway (sztráda) felett, néhány sarokkal odébb felveszi a La Brea Avenue nevet, a La Brea pedig pont hazáig szállít. Így is történt, s ámbár az elején támadt egy kis kavarodás, végül meglett a kulcsfontosságú Hawthorne Boulevard. Inglewood-on való áthaladásunk közben pillantásom megakadt a benzinmutatón. Talán félig volt a tank. Mióta az Alamo-nál átvettem a kocsit, még nem jártam benzinkúton. Ami már csak azért is időszerűnek látszott, mivel másnap, vagyis kedden hajnali négy körül terveztünk indulni Las Vegasba, és jobbnak láttam megtankolva nekivágni a meglehetős távolságnak. Figyelni kezdtem, merre látok kutat, s a West Slauson Avenue sarkán behajtottam a Shell töltőállomásra. Az állomáson legalább hat kutat láttam, de csak egynél állt autó. Gondoltam, most senki sem zavar, megragadom az alkalmat és kipróbálom a bankkártyás önkiszolgáló módszert. Ahogy azt idehaza, az interneten látható rövidfilmekből igyekeztem eltanulni. Rövid leszek: nem jött össze. Nem tudom, mi okból, de nem jött össze. Szégyenszemre be kellett oldalognom az üzleti részbe, ahol, miként a világon mindenütt, mindenféle apróságot, üdítőt, édességet, újságot stb. árulnak. De aki készpénzért szeretne tankolni, annak is ide kell fáradnia. Köszönés után - hi! és good morning!; így, egymás után, biztos, ami biztos alapon - a kasszánál ülő hölgynek nyújtottam a bankkártyát, s a szegényes angol szókincsemmel igyekeztem megértetni vele, hogy a nem tudom, hányas kútnál álló autót szeretném telenyomatni 87-es naftával. Gasoline, full, please - hát valahogy így, szép öcsém. A 87-es számot sebesen papírra vetettem, s az üvegablakon át mutogattam a napfényben kacéran csillogó Hyundai felé, próbáltam megnyerően mosolyogni, épp csak táncra nem perdültem a siker érdekében. Közben a nagy erőlködéstől, hogy lazának mutatkozzam, az összes pórusomból dőlt a verejték! De, csodák csodája, úgy látszott, a hölgy minden igyekezetem ellenére megértette a szándékomat. Full? Kérdezte vagy háromszor vissza. Ja, illetve yes, full, full, full! Egy részemről megértőnek dekódolt szemhunyorítást követően kedves mosoly kíséretében visszaadta a kártyát, és intett, hogy mehetek a kocsimhoz, most már szentség, hogy tudok tankolni. Számlát is nyomtatott, aminek az alján valami hetvendollárnyi összeg szerepelt. Hm, kis híján felcsuklottam a meglepetéstől, mert akárhogy osztottam-szoroztam, ez nagyon soknak tűnt a fél tanknyi benzinért. A nafta gallononkénti ára minden kútnál nagy számokkal ki volt írva egy messzire virító digitális táblára, egy gallon nagyjából négy liternek felel meg, s ha az ember nincs nagyon magán kívül, fejben tíz másodperc alatt kiszámolja, hogy körülbelül mekkora kiadásra számíthat. Az én hevenyészett számításom és a számlán megpillantott összeg között kibékíthetetlen ellentét feszült. Hogy egy húzós képzavarral éljek. Felhős homlokkal, zavart arccal álltam neki a töltésnek. Idegesítő kételyeim nyomot hagyhattak a képemen, mert még a kocsiban ülő Anikóm is rákérdezett a leeresztett ablak fölött, mi a gond? Szó nélkül mutattam a számlán szereplő, húzós végösszeget. Megvártam, amíg csurig lett a tank, s lám, nekem volt igazam, nem pedig a nyomtatott számlának! A betöltött gallonmennyiség a kút digitális kijelzője szerint mindösszesen valamivel több, mint 38 dollárt ért. A kezemben tartott számla ennél harminckét dollárral többet tüntetett fel, tehát alighanem átvágtak - gondoltam fokozódó ingerültséggel. Vagy inkább elkeseredetten. Elkeseredetten attól, hogy még a több vonatkozásban eszményített Amerikában is akadnak ilyen pitiáner emberek. Nehezen titkolt indulattal tértem vissza a hölgyhöz, aki most már inkább csak egy mezei nőszemély volt a szememben. Ám ő minden izgalom nélkül, a szokott kedves mosollyal fogadott, s jelezte, hogy a különbözetet máris jóváírja a bankkártyán. Megenyhültem, mert időközben eszembe jutott, hogy amikor az előbb fullt fullra halmoztam, az ártatlan arcú mosolykirálynő talán azt hitte, tök üres a tank, s ezért vont le a kártyáról csaknem dupla összeget. Néhány másodperc múlva ismét nálam volt a MasterCard, s az újból aranyos hölggyé avanzsált nő új számlát nyomtatott, amin már a valós összeg szerepelt. Hosszú időre elváló jó testvérek búcsúznak egymástól olyan szomorkás félmosollyal, mint mi ketten, de mennem kellett, új kalandokra csábított a nagyvilág! Éteri gondolataimból az én örök drágám, Anikó józanított ki, aki a benzinkúttól való kiállás közben azt találta mondani, így sem biztos, hogy nem vertek át, majd meglátjuk otthon, amikor az OTP kiküldi a részletes számlakivonatot. (Azóta hazajöttünk, és az OTP számláján a 38 dolláros kiadás szerepelt, a benzinkutas hölgy tehát nem nézett madárnak. Utólagos elnézését kérem azokért a vele kapcsolatos csúnya gondolatokért, amiket jobbnak látok írásban nem megismételni.) Félórával később befordultam a motel udvarára, és a nap hátralévő idejére kimenőt adtam a kocsinak. Megszolgálta. Az autó tehát pihenni tért a másnapi nagy menet előtt, nem úgy mi. Pár percnyi lazulást követően átmentünk az átelleni sarkon üzemelő gyógyszertárba, ahol 14 dollárért naptejet vettünk Anikóm lángokban álló, csúnyán leégett vállára. Utána a jó öreg Hollywood Liquor-t, a közértek közértjét kerestük fel, ahol, tekintettel a másnapi nagy túrára, a szokásosnál többet költöttünk. 45 dollárt hagytunk ott, aminek a javát a bevált üdítők és a fémdobozos, hűtött kávék tették ki. A közért melletti üzlet egy kínai érdekeltségbe tartozó pizzázó volt. Mivel nem tudtuk, hogy egyáltalán jutunk-e valamiféle elfogadható meleg ételhez a nevadai sivatag porában fuldokló Las Vegasban, a pult mögött nyüzsgő, ráncos képű maminál rendeltünk két nagy méretű pizzát. A helyben sütött termékre legalább húsz percet vártunk. Midőn végre elkészültek, a szófukar néni akkurátusan lapos kartondobozokba csomagolta őket, kifizettük a kettőért járó 30 dollárt, s abban a reményben siettünk vissza a motelhez, hogy most aztán alaposan belakunk a friss finomságokból. Igen ám, de az én szalámis pizzám úszott a sárgás-piros zsírban, az íze sem volt az elvárt frenetikus, két szeletnél több nem ment le belőle a torkomon. Anikóm hasonlóan járt a maga tésztájával, úgyhogy megfogadtuk, többé nem megyünk az öreglányhoz kajáért. A fürdőszobában levakartuk magunkról a kalandos nap szürke hordalékát, s miután a fényképezőgép akkumulátorát feltettem a speciális töltőre, és az ébresztőórát beállítottam fél négyre, aludni tértünk. Máskor nem feküdtünk volna le ilyen korán, de tudtam, hogy kedden, vagyis másnap amerikai utunk legkeményebb napja vár ránk. Eleve a Las Vegasig vezető út négy órát vesz igénybe, ebből az első másfél-két órát sötétben kell abszolválnom, s akkor még csak ott tartunk, hogy megérkezünk. Na, akkor aludjunk, szívem! Jó éjszakát!

  Hétfőn 235 dollárt költöttünk és 81 mérföldet autóztunk.

 

  Vége a száznyolcadik résznek