ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                  írta Miski György

 

                                Százkilencedik rész

 

  (Tizenötödik kötet) Tizenhat (folytatás):

 

  Ötödik nap, 2014. május 13., kedd. Hát, igen. Hadd legyek egy kicsit szerénytelen, és kezdjem a nap krónikáját a magam rövid, de velős méltatásával, mivel ekkor, ezen a napon töltöttem be a 60. évemet. Akkor hát, Isten éltessen sokáig, Gyuri! Köszönöm. Na, ennyi, meg is vagyunk a köszöntővel, lépjünk tovább! Hajnalra kiderült, hogy feleslegesen állítottam be az ébresztőórát, mivel már fél háromkor ébren voltam, s ennek örömére felkeltem az ágyból. Erre persze a kicsim szemei is felpattantak, úgyhogy indulhatott az élmények garmadáját ígérő nap! Jó félórát elszöszöltünk a zuhanyozással meg a pakolászással, aztán a ruháinkkal teli bőröndöt levittük a kocsiba, meg tulajdonképpen mindent a csomagtartóba raktunk, amit Amerikába hoztunk. Fél négy sem volt, amikor a belső parkolóból kifordultam a kihalt Hollywood Boulevard-ra, amiről néhány sarokkal odébb a North Cahuenga-ra kanyarodtam, és elsöpörtem a Hollywood Freeway széles betonhídja alatt. Az éjszaka és a reggel közötti átmeneti időben jártunk, amikor az ördögök már aludni tértek, de az angyalok még nem törölték ki a szemük sarkából a mennyei csipát, gyalogos emberrel nem találkoztunk, közlekedő autóból jó, ha ötöt-hatot láttunk. Ebből az egyik a járda mentén öregesen cammogó, egy magát degeszre zabált óriáshörcsögre hasonlító locsolóautó volt. Ilyen csöndesnek és nyugalmasnak még nem láttam Hollywoodot. Jó vicc, úgy beszélek, mint egy ideszületett amerikai! Egy-egy irodaházból fény szűrődött ki az emeleti ablakok mögül, alighanem takarítottak a helyiségekben, s nagy ritkán az elsuhanó családi házakban is láttunk pislákolni fényt, de a népek többsége nyilvánvalóan békésen aludt az ágyában. Vagy máséban, de ez rátartozik. A Cahuenga kisvártatva egészen az autópálya közelébe sorolt, a két párhuzamosan haladó utat alig pár méternyi fűsáv választotta el egymástól. A Barham Boulevard-i lámpás kereszteződésnél jobbra fordultam, majd erről odébb, közvetlenül a Los Angeles folyó hídja előtt jobbra ráhajtottam a Forest Lawn Drive-ra. A folyó vonalát kísérő útról mintegy 3 kilométerrel később, egy hosszú felhajtón át elértem a Ventura autópályát, s innentől fogva csak arra kellett ügyelnem, hogy valami véletlen folytán le ne térjek a feszt keletre tartó betonszalagról. A fölényes könnyedséggel suhanó Hyundai langyosra fűtött belsejében utazva (odakint borzongatóan hűvös volt ezekben a korai órákban) áthajtottunk Glendale-en és Pasadena-n. Pasadena után az autópálya addigi Ventura elnevezése Foothill-re változott, és 210-es államközi jelzést kapott. Mire Rancho Cucamonga-nál a 64A jelű kijárathoz értem, ahol lejöhettem a sztrádáról, több mint 60 kilométert tettünk meg a hajnali sötétbe burkolózott autópályán. A lehajtó út hatalmas ívben kerülte meg a 210-es és a 15-ös sztráda találkozási pontját, aztán északra fordulva lágyan rácsatlakozott az Ontario Freeway-re, vagyis a Las Vegas felé tartó, 15-ös számozású államközi útra. Mire elértük Hesperia és Victorville ikervárosokat, egészen kivilágosodott. Még nem futottunk be a nagy útelosztónak (intersection), elkerülhetetlen közlekedési csomópontnak számító Barstow-ba, amikor felfigyeltem az úttól távolabb, tulajdonképpen a Mojave-sivatag porában fekvő kis benzintöltő állomásra. Egy szűk bekötőúton odakanyarodtam, mert máris némi hiányt mutatott a benzinjelző, de a tankolásból mégsem lett semmi (ami azt illeti, se Anikómnak, se nekem nem rémlik, mi okból). Annyi biztos, hogy a kútnál történt megállást és a motor leállítását követően benzinvételi és fizetési szándékkal nyitottam be a kis vegyesbolttal kombinált irodába, de valami oknál fogva mégsem juthattam naftához. Talán üresek voltak a földalatti tartályok, és még nem érkezett meg a következő benzinszállítmány? Sajnos nem emlékszem. Akárhogy is, a tankolás befuccsolt, úgyhogy odébb csurogtam a tíz méterre lévő parkolóba, ahol a kocsi hátuljánál jól bereggeliztünk az előző napról maradt hideg pizzaszeletekből. Reggelizés után visszaevickéltem a sztrádára, és száguldottunk tovább. Barstow után az út két felén kopár sivatagi síkság, éds a háttérben sziklás, köves, gyér növényzetű hegyek tűntek fel. A Mojave- (Mohave-) sivatag szívében jártunk. Mintegy százötven kilométeres, eléggé egyhangú tájon át vezető utazást követően közeledtünk a Kalifornia és Nevada közötti államhatárhoz. Aztán, még a kaliforniai oldalon, néhány kilométerre a határtól, három központi toronyból és csatolt tartozékaiból álló, napenergiát hasznosító erőművet láttunk a sivatagban. Ez volt az Ivanpah Solar Electric Generating System naphőerőmű. Úgy látszik, errefelé rengeteg a napsütéses órák száma, az esőt meg talán hírből ismerik. Szemernyit sem vagyok tisztában az efféle erőművek működési mechanizmusával, de a három, olajfúrótornyokra hasonlító magas építmény tetején vakítóan világító óriástükrök környékén a hőségtől forrni látszott a levegő. Olyan kegyetlen meleg volt ott, hogy a mozdulatlan levegőből elpárolgó víz fehér ködként, földközelbe ereszkedett, tányér vagy gyűrű formájú felhőként lebegett a nagy gyűjtőtükröket tartó fémszerkezetek körül. Bizarr látványt nyújtott. Az első nevadai városka, Primm, mindjárt a határ túloldalán fekszik. Déli szélén, a sztráda mellé kihelyezett fehér színű határtáblán a következő feliratok olvashatók: Welcome to Nevada, alatta kisebb betűkkel: The silver state. Szabad fordításban: üdvözöljük Nevadában, az ezüst országában (vagy az ezüstállamban). A nagy határtáblát tartó fémlábakra egy kisebb, zöld színű táblát is erősítettek, amin ez áll: Clark county line. Azaz több adminisztrációs területtel együtt itt kezdődik (másfelől nézve végződik) a nevadai Clark megye is. A méretét tekintve kicsiny, határszéli Primm afféle útonálló lesipuskásként, erősebb fogalmazással élve kiéhezett kölyökhiénaként igyekszik lecsapni az innen 30 kilométerre fekvő Las Vegas mulató komplexeibe igyekvő utasok egy részére, a "kis hal is jó hal" életrevaló bölcsességét szem előtt tartva. De igaz is, van itt minden, ami szemnek-szájnak ingere, ami alkalmas lehet néhány jól fizető turista rövidtávú, egy-két napos elcsábítására. Egy tiszteletet parancsoló méretű luxushotel, három csillogó-villogó játékkaszinó, hatalmas területen fekvő bevásárlóközpont, no és a gyerekek és szüleik számára egy minden igényt kielégítő vidámpark. De mi nem csábultunk el ezektől, miért is tettük volna, amikor félórányi útra volt előttünk a színes filmek világából valamennyire már ismerős bűnös város, Las Vegas (a spanyol elnevezés magyar fordítása: a rét). A 15-ös főútról eredetileg a Jean nevű, kis repülőtérrel is rendelkező településnél kellett volna áttérnem a Las Vegas központjából egészen idáig húzódó South Las Vegas Boulevard-ra. Ennek a meglehetősen hosszú útnak a Las Vegashoz tartozó Paradise belvárosát átszelő, mintegy öt kilométeres szakaszát, ahol kétfelől a város jelentősebb szállodái sorakoznak és játékkaszinói üzemelnek, Strip néven ismeri a művelt világnak a művi csillogásra fogékony része. A Strip szalagot, sávot jelent, amely elnevezés tehát a mulatókörzet nyújtott, ugyanakkor viszonylag keskeny kiterjedésére utal. Menet közben azonban csúnyán elnéztem a Jean-i sztrádakijáratot, úgyhogy már a déli külvárosban jártam, amikor az autópályáról lefordulva a St. Rose Parkway-re, s onnan valamiképp a hőn áhított Las Vegas Boulevard-ra jutottam. Ezen már könnyű volt a helyes irányba állni, hiszen a nyílegyenesen északra mutató úton haladva a távolban sorra bukkantak elő a változatos formájú nagy szállodák, s ahogy mondani szokás: toronyiránt, előre! 40 mérföldes városi sebességnél a karórámra pillantva láttam, hogy öt perc múlva nyolc óra. Vagyis az időeltolódás miatt odahaza, kis hazámban, Magyarországon rövidesen délután öt lesz, ami azt jelenti, hogy perceken belül betöltöm a 60. évemet, hiszen 1954. május 13-án pontban délután ötkor láttam meg a napvilágot. Anyám az évek során annyiszor említette a délután ötös időpontot, hogy zsigereimbe égett az információ. A mellettem ülő Anikóm persze tudott a jeles dátumról (a többi, körülbelül hétmilliárd földi lakó viszont mintha elfeledkezett volna róla), de arról nem, hogy pontosan hány órakor születtem. Nem számított, hálatelt szívvel megelégedtem azzal, hogy legalább a napra emlékszik. Becslésem szerint még legalább 8 kilométerre voltunk a McCarran nemzetközi repülőtértől, amelynek vonalában, a többsávos főút közepén húzódó széles elválasztón várt ránk a díszes Las Vegas üdvözlőtábla (Welcome to Fabulous Las Vegas Sign). Bár a poén kedvéért szerettem volna pontban nyolckor a nevezetes tábla lábánál fotóztatni magam, az én hibámból elszúrt letérő miatt nem érhettem időben oda, így aztán a kicsim amúgy lendületből, vezetés közben köszöntött fel. Túl szép lett volna, ha minden tökéletesre sikerül. Ezzel együtt 8 óra után tíz perccel már a kifejezetten giccsbe hajló, amúgy Vegas-i módra túldekorált tábla melletti parkolóban kászálódtunk ki az autóból, hogy aztán a filmekből, prospektusokból és képes levelezőlapokról ismerős objektum előtti műfüvön állva egymást fotózzuk. Kétszáz méterrel távolabb, stílszerű háttérként a Hotel Mandalay Bay tömbje tűnt fel, a felső szintjein széltében kifeszített, messzire látszó óriásplakáton a néhai Michael Jackson-ról újabb bőrt lehúzni készülő előadásnak csináltak hírverést. "Welcome to fabulous Las Vegas Nevada" - olvasható a széltében nyújtott, piros és kék betűkkel megírt, a tetején piros nyolcágú csillaggal ékesített, erősen reklámtáblára hasonlító objektumon. Jókor érkeztünk, mert az első percekben ugyan egymagunk voltunk, de hamarosan párfős japán társaság ért oda, akik udvarias távolságtartással kivárták, amíg végzünk. A lelkesen csicsergő japánok nyomában máris zsúfolt turistabusz állt be a parkolóba, s az utastérből kirajzó népség elől jobbnak láttuk visszamenekülni a kocsinkhoz. Tekintettel a városnézésre korainak ítélt időpontra, úgy gondoltam, jobban járunk, ha előbb kimegyünk a Las Vegas nyugati szélétől mindössze 5 kilométerre kezdődő Red Rock Canyon-hoz, körülnézünk, s ezután visszatérve járjuk be az addigra vélhetően a legjobb formáját mutató, megélénkülő Strip környékét. Így aztán a látogatókat üdvözlő Las Vegas tábla melletti parkolóból kihajtva a kocsit a belső városrész felé fordítottuk, s a South Las Vegas Boulevard-on (Strip) kényelmes tempóban hajtva sorra hagytuk magunk mögött a híresebbnél híresebb szállodákat. Olyan világhírűeket, mint a már szóba hozott Mandalay Bay, a Luxor, az Excalibur, a Tropicana, a New York-New York. Aztán jött az Aria, az MGM Grand, a Bellagio, a Planet Hollywood, a Paris Las Vegas, mellette a Bally's, ahová éjszakára szállást foglaltunk, a Caesars Palace, a Flamingo, a Harrah's Las Vegas, a Tresaure Island, a Wynn Las Vegas, a Palazzo Venetian, és a Circus Circus. A 35 mérföldes városnéző tempó mellett jobbra-balra kapkodtuk a fejünket, mikor, honnan tűnik fel valami elképesztő látványosság. Volt belőlük doszt. Nem szeretném lefitymálni az immár 30 éve szűkebb pátriámnak számító Zuglót, de a Kerepesi út - Hungária körút találkozásának csodái meg sem közelítik a Strip elképesztő élményeit. Kevéssel az égbe nyúló Stratosphere hotel után kereszteztük a Charleston Boulevard-t, amire balra rákanyarodtam, aztán a nyílegyenes úton vagy 15 kilométeren át alig mozdítottam a kormánykeréken. Az első jelentősebb kanyar épp a város nyugati határánál volt, innen viszont öt perc leforgása alatt a kanyonhoz vezető bekötőút elején álló fizetőkapuhoz értünk. A belépődíj csekély 12 dollárt taksált, fizettünk, és máris behajthattunk a távolból nézve is szemet gyönyörködtető, szó szerint színes vidékre. A körülbelül másfél órás körút jó néhány felejthetetlen élménnyel gazdagított bennünket. Az út elején, körülbelül egy kilométerrel a fizetőkapus bejárat után, olyan szép, a vörös megannyi árnyalatában játszó, misztikus, a szerényebb megközelítés szerint is különös formavilágú, leginkább gömbölyded formákra kopott sziklahát közelébe értünk, amilyen legfeljebb a mesékben fordul elő. Ha az erős napfényben vörösen lángoló sziklasorral szemközt állva balra fordultam, néhány kilométerrel odébb magas, függőlegesen töredezett oldalú hegyek sorakoztak, sávos oldalukon a letűnt geológiai korszakok számtalan nyomával. Jobbra tekintve apró zöld bokrokkal pettyezett sivatagos táj tűnt elő, s néhány csupasz dombhát, melyek felett a végtelen kék ég húzódott. Ha egészen hátrafordultam, magam előtt egy kilométer széles, sivatagos völgykatlant láttam, amelynek kisebb-nagyobb kövekkel kevert, világossárga homokjában kétségbeesetten próbált megélni a ritkás fű és az elvétve előforduló tüskés, korcs bokor. A megváltó esőre néma reménytelenségben várakozó, gutaütött tájban egyedül a helyenként térdig érő, másutt derékig nyúló kaktuszok érezhették otthonosan magukat, a többi növény talán azt sem tudta, miként került ide, számukra szenvedés lehetett minden nap. Túl a közelebbről nézve nem is annyira élettelen pusztaságon, a város irányába nyitott oldalú széles völgykatlant több száz méter magas, széltében kilométereken át elnyúló, változatos színkombinációjú sziklasor határolta. A kisebb dombok közül hegyként kiugró tömbök némelyikét igazán különlegessé tette a derekukon vagy a csúcsok alatt széles övként húzódó, vöröses kőzetréteg. A hegyek lábánál vezető úton egy jókora kört leírva körbeautóztuk a katlanszerű területet, majd ahol bejöttünk, ott kihajtottunk a kanyonból, s a bejárat előtt elhúzó Blue Diamond Road-on (másik neve Red Rock Canyon Road) visszajutottunk a városba. A South Las Vegas Boulevard-t ezúttal a reptértől két kilométerrel délebbre értük el. Fél tizenegyre járt, ideális időpont a városnézésre. És persze a kocsi tankolására, ha már Barstow közelében, máig rejtélyes okok miatt, nem jött össze a dolog. A reptér melletti Four Season Drive (Négy évszak utca) sarkán máris felfedeztem egy Shell töltőállomást, ahol 26 dollár értékben, különösebb gond nélkül sikerült abszolválni az esedékes feltöltést. A kúttól mindjárt visszajutottam a South Las Vegas Boulevard-ra, innen öt perccel később ráfordultam az East Flamingo Road-ra, ahonnan behajtottam a Hotel Bally's háta mögötti nagy, ingyen használható parkolóba. Mint korábban említettem, ebbe a központi fekvésű (szemközt a világsikerű filmekben is gyakran szereplő Bellagio-val), exkluzív szállóba szólt a téli hónapokban bankkártyával előre kifizetett foglalásunk, de a szobánkat csak délután négytől vehettük birtokba. Gondoltam, az adott időpontig annyit fogunk gyalogosan csavarogni, hogy örülünk, ha a végén nem csuklunk össze a kimerültségtől. Ennél fogva jobb, ha a sétánk végén nem valami távoli helyre kell menni a kocsiért, ami különben is itt, a forgalmas utak mentén húzódó parkolóban addig is szem előtt lesz. Na, jó, nem a mi, hanem mások szeme előtt, ámde végül is több szem többet lát. A ruháinkkal teli bőröndünket bátran a csomagtartóban hagyhattuk, az értékes fotósfelszerelést meg az iratainkat természetesen nem, azokat alapból mindenfelé vittük magunkkal. A gondosan lezárt autót hátrahagyva, végre belevetettük magunkat a verőfényes Las Vegas-i nappalba. A Paris Las Vegas szálloda melletti keskeny Paris Drive-on hamar elértünk a párizsi Diadalív élethű másához (amelyre Gordon Ramsey világhírű mesterszakács nagy méretű reklámposzterét feszítették ki), s mellette ráléptünk a felélénkült autóforgalomtól hangos Las Vegas Boulevard-t kísérő járdára. Ha most válaszolnom kellene a pimaszul kötekedő kérdésre, hogy végül is irányonként hány sávos a középen füvesített pálmasoros sávval díszített Boulevard, nehéz dolgom lenne. Még jó, hogy senki sem kérdezi. De azért válaszolok. Magamnak. Abból talán nincs vita. Helyenként és irányonként négy, esetleg hat vagy nyolc sáv áll a vezetők rendelkezésére. Attól függ. Azokon a szakaszokon például, ahol be lehet kanyarodni az útiránnyal ellenkező oldalon álló szállodák felé, ott a legszélesebbek, mivel a kanyarodni szándékozó autósok részére alkalmanként két sávot is fenntartanak. De ne ragadjunk (ragadjak) le a részleteknél, amikből itt, Vegasban annyi van, hogy tengert lehetne rekeszteni velük. De, mint tudjuk, részekből áll össze az egész. Jó, most azonban vissza az alighogy megkezdett sétához! A fejünk még el sem kábult igazán a rengeteg látnivalótól, az egymás mellett emelkedő luxusszállodák szokatlan, helyenként meghökkentő formavilágától, a hatalmas, tíz- és húszemeletnyi magasságba nyúló, vadul villódzó reklámkivetítőktől, a sétáló tömeg bábeli hangzavarától és a harsány színek észveszejtő tobzódásától, amikor Anikómat máris beszippantotta egy női ruházati cikkeket árusító üzlet. Szédelegve botorkáltam utána. Igen, mert Amerikába indulásunk előtt megígértük a Csicsa kutyánkra odahaza felelősen vigyázó Szandinak, fiatal kolléganőmnek, hogy hozunk neki valami autentikus amerikai szuvenírt. Előre nem tudhattuk, hogy Los Angelesből, Las Vegasból, netán a napokkal később meglátogatandó San Diego-ból származik majd az autentikus cucc, a lényeg, hogy biztosan amerikai gyártmányú termék legyen, a feliratával vagy a mintázatával utaljon a származási helyre. Az Anikóm meglátása szerint számításba vehető válltáskák, ingek és pólók díszes feliratai és ábrái rendben lettek volna, minden amolyan elvártan angolszászos volt, a stílusuk is illett a Szandi-féle fiatal korosztályhoz, csakhogy mindegyikkel akadt egy kis probléma. A belső felükre varrott származási címkék szerint tíz kinézett holmi közül hét kínai, kettő mexikói, egy bangladesi gyártmány volt. Olyan, ami valóban az USA valamely államában, teszem azt Kaliforniában vagy Nevadában készült volna, mutatóba sem akadt köztük. Jesszus Mária, most mitévők legyünk? Mégsem tölthetjük az egész napunkat echte amerikás ajándékok után kutatva, ami, tekintettel a Los Angeles-i hasonlóan rossz tapasztalatainkra, eléggé kilátástalan vállalkozásnak tűnt. Nem tehettünk egyebet, mindent itt vettünk meg. A szükség törvényt bont. A bolt amúgy gazdag kínálatából begyűjtöttünk egy Las Vegas feliratú csinos kis válltáskát, egy, a lágy rózsaszín és az erősebb pink közötti árnyalatban tündöklő, ugyancsak Vegas szövegezésű pólót, és egy utcai viselésre való mintás, hetyke nyári kisnadrágot, a hozzátartozó felsővel. S habnak a tortán egy csajos kulcstartót. Ja, igen, Las Vegas felirattal. A mindezekért a kasszánál kiköhögött harminc dollár nem tűnt soknak. Még inkább kissé feszengtem is az alacsony végösszeg miatt, mert nem szeretek olcsójánosnak látszani, ha a másnak szánt ajándékról van szó. Anikóm viszont hosszas matatás után sem talált magának semmi megfelelőt, s a későbbiekben ugyan további üzletekben próbáltunk kedvére való holmit venni, de sehol sem jártunk szerencsével. Azzal vigasztaltuk magunkat (ő külön magát, én pedig hozzátettem a tőlem telhetőt), hogy majd Los Angelesben bepótoljuk az elmulasztott vásárlást. Hiszen még annyi időnk és pénzünk van! Ami engem illet, nem éreztem szükségét semmiféle Amerikából származó tárgyi emléknek (leszámítva a fekete malibui követ), megelégedtem azzal, amit a napok során magam körül láttam, tapasztaltam. A fizetés után odébb szambáztunk. A Planet Hollywood lépcsősora tövében két, egymással elmélyülten beszélgető fiatal, roppant csinos leányzó keltett nem kis feltűnést. A hely szelleméhez, azaz a mindenáron való látványos feltűnéshez igazodva karcsú testükön rendőrruhát imitáló szexi bőrszerelés feszült. Már ahol. A zsaruimitáció kitűnően sikerült, az övekre aggatott műanyag bilincsek és gumibotok még inkább egyértelművé tették a felvállalt szerepet. A látvány ott bicsaklott meg (teszem hozzá, jó irányba), hogy a lányok amúgy kurvásan magas sarkú fekete lakkcipőt, mindössze öt centi széles, szintén sötét bőrből készült bugyit, és ugyanebből az anyagból való melltartót viseltek. Nőiesen gömbölyű vállaik, finoman barnára sült mellkasuk nagy része, a melltartó és a bugyi között széles sávban fedetlen hasuk, a köldökök sötétlő lyukai szemérmetlenül kínálták magukat, miként a fiatalosan ruganyos combok formái sem hagyták hidegen a szemlélőt. A fejükön sokszögű rendőrsapkát viseltek, a sziporkázó fülbevalók feleslegesen hangsúlyozták tovább a vakok számára is nyilvánvaló nőiességüket. Bombázók voltak, na! A látnivalók többségét tehát a bőséges mértékben szabadon hagyott testfelületek nyújtották, amit néhány arra járó, nyálcsorgató öregember szívesen fotózott. Én is csináltam róluk két emlékfotót, de esküszöm, bájos kettősük nyílt színi jelenetében kizárólag provinciális érdekességet láttam, a hormonális kihatások jószerével elkerültek. Hiszen nős ember vagyok. Ugorjunk! A Harmon Avenue kereszteződésénél modern, krómozott, nesztelenül surranó mozgólépcső visz fel a Las Vegas Boulevard túloldalára való biztonságos átkelést garantáló, kizárólag gyalogosok számára készült hídra, ezen lehet eljutni a Hotel Cosmopolitan-hez is. A kétfelől magas plexifalakkal védett sétálóhídról látványos felvételek készíthetők minden irányba, fotózás közben egyedül arra kell ügyelni, hogy tiszta legyen előttünk az üvegfal. Ugyanennél az úttalálkozásnál építettek egy másik felüljárót is, ez a Harmon Avenue felett vezet a Las Vegas Bouelevard folytatásához. Ehhez a felüljáróhoz is csatlakozik két irányban működő mozgólépcső, a lefelé szállító lépcsősor a falból kiugrani látszó, óriásira méretezett fél Harley Davidson motorkerékpárt megjelenítő, a legendás gyártmány köré szőtt hatásos imázst reklámfogásként alkalmazó Harley Davidson Cafe bejártánál éri el a járda szintjét. Erről a pontról a túloldali City Centernek az olykor az extremitás határát feszegető toronyházaira látni. A Tropicana kereszteződésénél ismét találkoztunk a Las Vegas Boulevard felett ívelő gyalogoshíd biztonságot szolgáló megoldásával. Ebben a kereszteződésben négy ilyen felüljárót látni, mi azt vettük igénybe, amelyik a New York-New York Hotel bejáratához vezetett. Mielőtt azonban átmentünk volna rajta, kíváncsiságból benéztünk az út innenső oldalán álló MGM Grand belsejébe. Korábban azt az információt olvastam a szállodáról, hogy a bejárata mögötti folyosón kialakított üvegfalú kifutóban élő, fehér oroszlánokat lehet látni. De legalább egyet. A hír, sajna,már nem igaz. Valamikor nyilván így lehetett, különben nem értesülhettem volna róla, mára azonban az oroszlánoknak hűlt helye (vagy mi nem figyeltünk fel rájuk, ami eléggé képtelen gondolat, hiszen az állatok királya mégsem egy éjjeli szellentés, amit az alvók nem vesznek észre). Azt az egy aranyozott, nagyjából öt ember magasságú gigászi oroszlánmakettet, amely mint a hotel jelképe, a szálloda utcafronti sarkára helyezett magas talapzaton ül, többször lefotóztam. Hús-vér oroszlánok helyett a szálló földszinti részén valami irtózatosan sűrűre sikeredett giccsparádét alakítottak ki, név szerint a Rainforest Cafe-t (Esőerdő kávézó), funkcióját tekintve amolyan bárféle vendéglátóegységet. Ami vizuális hamisságot itt őserdei díszlet címszó alatt összehordtak, attól az átlag jó ízlésű ember gyomra émelyegni kezd. Az egyediségre való kényszeres törekvés gyerekes, inkább a Disneyland világába illő eredményt fialt. A sebtében megejtett fényképezést követően spuriztunk kifelé, s még ahhoz sem veszem a fáradságot, hogy a látottakra további szót vesztegessek. A Las Vegas Boulevard felé eső szabadtéri területén saját hullámvasutat működtető New York-New York szállodához vezető gyalogoshídról a hotel előterébe lépve, egy színes drazsékból vagy cukorkákból összerakott, embermagasságú Szabadság-szoborral találtuk szembe magunkat. Elhaladva a figurális édességkupac mellett, a rövid folyosó végén mozgólépcső vitt a földszinten működő, meglehetősen nagy méretű játékterembe, a gonosz és cinikus Lucifer itteni ördöghelytartójának pénzzel kibélelt infernójába. Itt legalább száz nyerőgép kínálta magát, monitoraik vadabbnál vadabb színekben pompáztak a szolid mennyezeti megvilágítás alatt. Hah, hördültünk fel az asszonnyal egyszerre, ha valahol és valamikor, akkor itt és most véresre nyerjük magunkat az egyik csodamasinán! Csak azt felejtettük el, ám hamarosan eszünkbe jutott, hogy otthon, Magyarországon a nyerőgépek kezelését illetően nem részesültünk előzetes oktatásban, így aztán lopva figyeltük a csilingelő, búgó, pityegő és egyéb feltűnő hangokat kiadó gépeknél ülő, a csalfán kacarászó Fortuna kegyeinek hajszolásába belemelegedett játékosokat, hátha ellesünk tőlük pár megszívlelendő fortélyt. De ahány masina, annyiféle kezelési lehetőség. Öt perc leskelődés után sem lettünk okosabbak. Lépnünk kellett, mielőtt kifutottunk volna az időből, s unszolásomra az asszony helyet foglalt egy átlagos kinézetű játékgépnél, s lesz, ami lesz alapon, a nyíllal jelölt résen betolt egy egydolláros bankót. A gép annyira megörült, hogy végre valaki törődik vele, hogy a jókora színes kijelzőjén megjelenő rulettszerű ábra őrült forgásba kezdett. Anikóm, mi mást tehetett, találomra nyomkodta a kézre álló kütyük valamelyikét, válaszul a masina felhördült és sípolt, aztán pár másodperc múlva leállt. És egy másik nyíláson kitolta a szálló címével, nevével, összes publikus adatával - talán még az adószám is ott volt valahol - kidekorált értesítőfecnit, miszerint nyertünk! Hát persze, azért jöttünk. De mennyit? Elsőre tíz centet... Az annyi, mint 25 forint. Nana! Ne csüggedj, szívem, csak így tovább! És lelkesen fényképeztem Anikómat, amint egyik papírpénzt a másik után csúsztatja be a folyamatosan vijjogó, nyekergő, kolompoló és csengető gépbe, s kipirult arccal húzgálja kifelé az egyes nyereményösszegeket feltüntető fecniket. Mire az ujjaival összecsippentett tizenöt darab egydolláros elfogyott, négy nyertes értesítő gyűlt össze a másik kezében. Feltűrtem az ingujjamat, hogy mielőbb végezzek az egész embert igénylő rovancsolással. Mielőbb végeztem, és kiderült, a New York-New York hotel kaszinójában összesen 90 centet bírtunk összeharácsolni (kétszer 30, egyszer 20 és egyszer 10 centet), amit az tesz különösen értékessé, hogy ezért a kisebb vagyont érő nyereményért nevetségesen csekély összeget, 15 dollárt kellett kiadnunk. Nem rossz arány. Hiszen, engedtem szabadjára a siker lázában sebesen szárnyaló fantáziámat, ha kitart az addigi nyerőszériánk, százötven dollár beáldozásával már 9 dollárt kaszálunk, ezerötszáznál pedig már 90-et söprünk be! Abból kitelik akár, na, igen, akár másfél tanknyi benzin! A nemjóját, legközelebb is ide jövünk, ha megint könnyen szerezhető pénzre lesz szükségünk! De most mennünk kellett, elsősorban kiszellőztetni az orbitális nyeremény hatására megfájduló fejünket. Az utcán lopva hátra-hátra néztem, nem követnek-e a nyereményünkre pályázó gyanús alakok? A szép emlékű kaszinóból kijőve a South Las Vegas Boulevard azon oldalán voltunk, amelyiken még nem jártunk. Sétánkat ezen az árnyékos oldalon visszafelé, a Bellagio irányába folytattuk. Erről az oldalról jobb képeket lehetett csinálni a Hard Rock Cafe hatalmas gitárjáról, mint amikor elhaladtunk előtte. A Harmon Avenue kereszteződése előtti két luxusépületben olyan világmárkáknak volt üzletük, mint a Tag Heuer (órák), a Tiffany (ékszerek), a Gucci (cipők), a Prada (luxusdivat), vagy a Dolce and Gabbana (luxus ruhafélék). Magunk mögött hagyva a Cosmopolitan-t, elértük az architektúrájában egy vérbeli klasszikus luxusszálloda képét mutató Bellagio-t, illetve a nevezett hotel és a Las Vegas Boulevard sétánya közé épült nagy, mesterséget vízmedencét. A balusztrádos kőkorlát mellől látni lehetett az óriásmedencét kitöltő kristálytiszta víz felszíne alatt megbúvó csőhálózatot, amelyből sötétedés után - félóránként - vízsugarak törnek a csillagos ég felé, a karcsú sugarak látványos koreográfiára írt táncát kihangosított zene kíséri. Az ingyenes látványosságot élvező közönség legnagyobb örömére. Egyelőre azonban fényes nappal volt, s kezdett sok lenni a májusi kánikulából. Kissé patakzott rólunk a verejték. A felüljárók igénybevételével áttértünk az északra tartó irányból ezen a ponton merészen északkeletre forduló Las Vegas Boulevard túlsó, a sűrű pálmasor jóvoltából árnyékos oldalára. Elsétáltunk a Flamingo (hotel és kaszinó) és a Harrah's (hotel és kaszinó) homlokzata előtt, tíz percre benéztünk a Venetian-be (hotel és kaszinó), aztán, mivel bőven túl voltunk a délidőn, ellenben még nem ebédeltünk, keresni kezdtük az éhségünk elverésére alkalmasnak látszó legközelebbi gyorséttermet. Nem kellett sokáig forgolódnunk, mert a Casino Royale (hotel és kaszinó) és a Harrah's közé szinte beszorult Chipotle Mexican Grill tökéletes megoldásnak tűnt. Az is volt. Amerikában hamar megkedveltem az efféle gyors kiszolgálást, olcsó és finom ételeket biztosító gyorséttermeket, mint ezt is, ahol az elválasztó üvegfalon túl sorakozó tárolóedényekben látott babokból (volt vagy háromféle), krumplifélékből, tésztákból, húsfélékből, reszelt sajtokból, kukoricából, gombákból és egyéb finomságokból annyit és olyan összetételben kérhetett a tányérjára az ember, amennyit és amilyet akart. Itt mindenkire ráhagyták, hogy a gasztronómiai élvezetek terén a maga elképzelése szerint élje ki alkotó ösztöneit. Anikóm, aki már a munkájából adódóan is a konyhában járatos profik magabiztosságával mozog az ételkészítés terén, biztos szemmel válogatva, egymáshoz illő részletekből állíttatta össze a maga adagját. Engem viszont elkapott a reménytelen amatőrök beszűkült tudatállapotával járó alkotási láz, és olyan összetevőkből rendeltem a tányéromra, amelyek az ízek harmóniáját illetően sem az első, sem az ötödik nekifutásra nem passzoltak egymáshoz. Ezzel együtt, szerénységem gyűrött védőköpenyén áttüremkedik a cseppet sem nagyképű véleményem, miszerint Vegasban igenis új fejezetet nyitottam a konyhaművészet terén. A porcelántányérra púpozott végeredmény határozottan látványosra sikerült, ehető is volt, mi több, kimondottan finomnak bizonyult (úgy értesültem, a zseniális alkotások zöme a véletlennek köszönhető). A tevékenységemet dülledt szemekkel, irigységgel vegyes elismeréssel bámuló személyzet azonban valószínűleg perverz alaknak könyvelt el, aki erőszakot követett el a kénye-kedvének kiszolgáltatott ételeken. Sebaj! Jut eszembe, kettőnk étkezése 15 dollárba került. A literes kólával leöblített kései ebéd után, has tájékon némiképp felfúvódva, de elégedetten igyekeztünk a tízpercnyi sétaútra eső szállásunk, a Hotel Bally's felé. Az idő fél öt és öt között járt, időszerű volt bejelentkeznünk a recepción. A szálloda mögötti parkolóban hagyott forró kocsiból kiszedtük a bőröndünket, s a hotel hűs alsó szintjén beálltunk a recepcióval szemközt felállt, vastag selyemkötelekkel határolt sorba. Öt perc múlva az előző ügyféllel végzett recepciós hívogatóan intett, fáradjunk közelebb. Hiába, hogy köszönés után sietve a pult mögött álló öltönyös úriember elé toltam az előre kifizetett szobafoglalás visszaigazolását és az útleveleinket, de még a dombornyomású bankkártyát is készenlétben tartottam, sorsomat nem kerülhettem el, máris záporoztak felém az angol nyelvű kijelentő- és kérdőmondatok, amikre minden alkalommal egyetlen válaszom volt: szó nélkül rámutattam a szükséges adatokat tartalmazó dokumentumokra. Öregem, gondoltam magamban, mialatt mosolyogva a jólfésült, peckes tartású, hotelegyenruhás fickó szemébe néztem, ha neked ennyi információs forrás sem elég, akkor sajnálom, oldd meg a helyzetet, ahogy tudod! Nem olyan összetett a szituáció. Azért vagy itt, azért kapod a valószínűleg nem kevés fizetésedet, hogy az ehhez hasonló, kiszámíthatatlan helyzetekben rögtönözz, hogy hidegvérrel megvillantsd az építő jellegű kreativitásodat. Én már előre kifizettem a magamét, most te is dolgozz meg a pénzedért! S lám, igazam lett, néhány felmérő pillantást követően szavak nélkül is ment minden, mint a karikacsapás, fél percen belül kezemben volt a szobánkat nyitó két mágneskártya, s villanásnyi barátságos mosolyváltás után (Amerikában az emberi kapcsolatok kihagyhatatlan eleme a megfelelő időben bevetett rutinmosoly, senkit sem zavar, hogy szemernyi őszinteség sincs bennük - mármint a mosolyokban) az összekötő folyosókon mehettünk a másik épületszárny liftjéhez. A hetedik vagy a nyolcadik emeletig suhantunk, ahol a vörös szőnyeggel borított hosszú folyosó közepe táján elértük a szobánkat. Rövid csata következett a két kártya segítségével nyitható elektromos ajtózárral, de aztán bejutottunk. Odabent, ha nem is vérbeli luxuskörülmények, de minőségi berendezéssel párosult kiváló szolgáltatások fogadtak bennünket. Ez utóbbiak közül aranyat ért a bekapcsolása után egy perccel hűs légkört teremtő légkondicionáló berendezés. A nagyképernyős plazmatévé nem hozott minket lázba, hiszen esélytelen volt, hogy akárcsak belepillantunk a helyi vagy országos csatornák műsoraiba, akkor már többre becsültük a faburkolatú szekrénykébe rejtett mini hűtőszekrényt, nem szólva az ámulatba ejtően puha, azonnali alvásra csábító dupla ágyról. De a Vegasban tölthető kevés (és ezért drága - az idő pénz) időnk vészesen fogyott, s tisztában voltunk vele, hogy nem engedhetjük meg magunknak a nappali alvás léha luxusát. Ehelyett gyorsan elpakoltuk a holmikat, és fürgén lezuhanyoztunk az üvegfalú, tágas fürdőben. Tiszta ruhát öltöttünk magunkra, a hosszú úttól elnyűtt, átizzadt cuccainkat a szennyes tartására kinevezett reklámszatyorba tettük. Mire mindennel végeztünk, az órám fél nyolcat jelzett, odakint kezdett alkonyodni. Indulnunk kellett, ha egy kiadós gyalogtúra keretében bele akartunk kóstolni Las Vegas fényektől csillogó esti életébe. A menet közben halk zenét játszó lifttel leereszkedtünk a földszintre, az összekötő folyosó lágyan süppedő szőnyegén átsétáltunk a recepciót is magába foglaló első épületszárnyba, ahol a hotel kaszinórészlege is működött, s ahonnan az East Flamingo Road-ra nyíló kapun távoztunk. Először az órákkal korábban letett kocsinkért mentünk, hogy áthozzuk a forgalmas Flamingo Road közelébe, mert úgy éreztük, túlságosan kihalt terepen pihenne, ha éjszakára ott hagynánk, ahová először parkoltunk vele. Néhány perc múlva, a gyönyörű autót immár teljes biztonságban tudva, gyalog vágtunk neki a Vegas-i alkonyatnak. A parkolótól pár lépésre, egy úttestre festett zebrán a Flamingo Road túloldalára értünk. Innen jobban szembetűnt a város sajátos kinézetű magasvasútja, a fejünk felett nyolc-tíz méterrel elhúzó monorail, és persze a szinte nesztelenre épített, ezen a szakaszon S-kanyart leíró sínpálya. A monorail egy kedves, gyors és tiszta, ránézésre kismetrószerű, egyvágányú, de nem a föld alatt, hanem a felszín felett meglehetős magasságban közlekedő személyszállító vasút, ami a repülőtérhez közel fekvő Hotel MGM Grand mögül indulva köti össze a Strip keleti oldalának jelentősebb szállodáit. (A Strip nyugati oldalán létezik egy másik monorail-vonal is, de a szűkös időkeret miatt azt nem próbáltuk ki.) A megállók többsége az egyes szállodák hátsó traktusánál van kiépítve. A két végállomást is ideszámítva hét állomása van (délről északra haladva): az MGM Grand, a Bally's/Paris Las Vegas, a Flamingo/Caesars Palace, a Harrah's/The Quad, a Las Vegas Convention Center, az LVH és a Sahara Station. Mint helyi sajátossággal, szerettünk volna egy kisebb kört menni vele, s mivel a Flamingo/Caesars Palace megálló ott volt az orrunk előtt, elsétáltunk a Flamingo hátsó bejáratához, felballagtunk egy emeletnyit a lépcsősoron, és a bal kézre eső úszómedencés, pálmafás belső kertre néző nyitott folyosón végigmenve máris a megállóhoz értünk. Az egyenruhás peronőr hölgy, aki az adott állomás biztonságáért felelt, és ha kellett, udvariasan és szolgálatkészen állt az utasok rendelkezésére, látva zavart tanácstalanságunkat, azonnal segítségünkre sietett az automata jegykiadónál. A két jegy nyolc dollárért lett a miénk, ami parányit húzósnak számít, ha az árat a másfél dollárba kerülő Los Angeles-i metrójegyhez viszonyítom. De hát egyszer élünk! Az erősödő szürkületben nagyszerű látványt nyújtott az East Flamingo Road feletti kanyarból egyenesbe álló világos színű szerelvénynek az állomásra érkezése. Ezúttal is bebizonyosodott, hogy Vegasban mindent megtesznek a közlekedő emberek biztonságáért. Miután az állomásra szinte lábujjhegyen érkező szerelvény halk szusszanással megállt, először a peronszéli (vagyis a várakozó utasok felőli), erős plexiből készült magas védőfal nyílt szét, mindenhol pontosan a monorail csukott ajtajai előtt. Nem fél méterrel előbb, vagy egy méterrel hátrébb, hanem pont ott, ahol a szerelvény ajtajai voltak. A szerelvény nesztelenül mozgó ajtajai csak ezt követően húzódtak kétfelé a ki- és beszállni óhajtók előtt. Egyszerűen lehetetlen a sínekre zuhanni. Beszálltunk és helyet foglaltunk. Rajtunk kívül két fekete és egy fehér nő ült a kocsiban, az előbbiek egymással beszélgettek. A következő négy megállót hamar letudtuk (a szomszédos megállók közül a Harrah's és a Convention Center feküdt egymástól legtávolabb, mintegy 1,2 kilométerre), és máris a végállomásnál voltunk. Nem kellett újabb jegyeket váltanunk, mert az itteni peronőr roppant udvariasan elmagyarázta nekünk, hogy a meglévőket felhasználhatjuk a visszaútra. Ó, hát ez remek! Máris beszálltunk egy visszafelé tartó vonatra. A városközpont felé haladva ezúttal a Harrah's Station-nél szálltunk ki. Közvetlenül az állomás mellett, egy terjedelmes autóparkoló szélén színes, kivilágított óriáskerék volt felállítva. Ahogy az egy emeletnyi magasságban lévő peron nyitott végéből elnéztem (és fotóztam), a zárt, gömbszerű kabinokkal lassan forgó gigászi szerkezetet, úgy tűnt, a környező épületeknél jóval magasabbra szállítja az utasokat, akiknek így alighanem páratlan rálátásuk nyílt a fényárban úszó Vegasra. Átvágva a Harrah's teljes üzemben működő kaszinórészlegén, és a két csoda mókás plasztik, de élethű, reklámcélokat szolgáló emberfigurával (plusz a lábuknál pitiző, ugyancsak műanyag uszkárral) felejthetetlenné tett előcsarnokon (a kaszinóban bezsebelt nyereménydollárokkal kitömött újgazdag házaspár - Buck és Winnie - úgy tele van pénzzel, hogy nemcsak a zsebeikből, de a degeszre tömött bőröndjükből is dőlnek a bankók), kiléptünk az utcára. Pár lépés után, vesztünkre, belebotlottunk délutáni ebédünk helyszínébe, a Chipotle Mexican Grill-be. A sors akarta így. A szemünk már megint kopogott az éhségtől, amikor aznap másodszor is benyitottunk az önkiszolgáló étterem ajtaján. Anikóm eléggé szerényre vette a figurát, de én ismét elkápráztattam a fiatal korosztályhoz tartozó alkalmazottak hálás nézőseregét, amikor a világot egy újabb, eleddig ismeretlen ételkreációval megajándékozva távoztam a pulttól. A csilitől túltengő étel ugyan veszettül csípett, de gyöngyöző homlok ide vagy oda, legényesen álltam a sarat. Majdnem annyit fizettünk, mint ebédkor, de most egy dolcsival többe volt kettőnk kajája, vagyis összesen 16 dollárt hagytunk ott. A laktató vacsora után ismét az utcán, azaz a South Las Vegas Boulevard-on találtuk magunkat, s örömmel vettük tudomásul, ha hideg nem is lett, legalább elviselhetőre mérséklődött a meleg. Az én begyes kis nejemen könnyű blúz és farmerszoknya volt, én rövid ujjú pólót és farmernadrágot viseltem. Ebben a másodpercben szavunkba vágott a túloldali Hotel Mirage felől fülsiketítő hangerővel érkező békabrekegés. Anikóval meghökkenten néztünk egymásra, vajon nem álmodunk, nem hallucinálunk? Hogyhogy szerelmes békák serege brekeg, s igencsak fülsértő hangerővel, a Mohave-sivatag fővárosában? Ennyire azért nem volt erős a csilis bab. Aztán észrevettük a lekapcsolt lámpák miatt félhomályba borult járdán tolongó tömeget. Mindenki a szálloda és az út között húzódó mesterséges tó, és a mögötte lassan lángba boruló, vulkánt utánzó kisebb magaslat felé fordulva állt. A magaslat sziklákkal dekorált oldalán egy vízesés széles zuhataga igyekezett sisteregve az alant húzódó medence vizébe. Mire átsiettünk a túloldalra, kezdetét vette a műsor. Aligha tartott tíz percnél tovább, de a hatás kedvéért bevetettek mindent, főleg a mesterséges vulkáni kürtőből és annak közeléből felcsapó szikraesővel meg a lángnyelvekkel nem spóroltak. És a mindent elsöprő hangerővel dübörgő zenével. A Vegasba ámulni-bámulni érkezett jó nép szüntelen fotózott, ki mit látott arra érdemesnek. A langyos estében a vakuk százai úgy villogtak, mint nyáron a szárazvillámok, s olyan gyakran, hogy valóban szükségtelennek látszott a köztéri világítás. Egy utolsó, mennydörgésszerű akkordnál kialudtak az égre törő lángnyelvek, megszűnt az istenek dobhártyáját repesztő zaj, s egyszerre kigyulladtak az átmeneti időre lekapcsolt utcai fények. Véget ért az előadás. A nép (az istenadta) egy emberként (dübörgő marhacsordaként) zúdult el az orrunk előtt, mindenki egy irányba tartva, akkor még nem értettük, mi okból. Megvártuk, míg szellősebb lett körülöttünk a járda, aztán a pazar fényekben úszó Strip mentén haladva arra irányítottuk lépteinket, amerre a tömeg sietve távozott. Addigra persze rég letűnt a Nap, maga után szippantva utolsó, halvány bíbor fényfoszlányát is, az ég sötét kárpitján csillagok ezrei reszkettek, s a szép tavaszi estében az Eiffel-torony csúcsán trónoló ezüst telihold vette át az uralmat. Idelent, a Földön, a széles Las Vegas Boulevard mentén sorakozó szállodák magasba törő homlokzatai gyönyörű megvilágításban fürödtek, egyik fénykreáció bámulatosabb volt a másiknál. Az összkép érdekességét tovább emelték a lépten-nyomon felbukkanó változatos méretű, színesen villogó neonreklámok, és a szállodák kivilágított nevei. S míg a város összes pontjáról látható Eiffel-torony utánzat (de milyen jól sikerült másolat!) arany felkiáltójelként világított a sivatagi estében, addig a Hotel Flamingo stílszerűen rózsaszínben, a Bally's és a Cosmopolitan nyugodt tengerkékben, a Hotel Paris óaranyban úszott, s a két klasszikus vetélytárs, az egymás közelében dölyfösen emelkedő Caesars Palace és Bellagio függőlegesen tagolt homlokzata fehér fényű megvilágítást kapott. A tündöklő látványból a széles utakon hömpölygő autók áradata is kivette a részét, mert amerre jártak, a fényszórójuk felől nézve vibráló ezüstfolyóvá, a vörösen izzó féklámpák felől nézve pedig meglóduló, megtorpanó, aztán ismét sebesen áramló lávafolyammá változtatták a dollárszagú estében izgatottan lüktető Strip-et. Mire odaértünk a büszkén tornyosuló Bellagio előtti mesterséges tóhoz (ami mellett nappal már elhaladtunk), a hosszan kanyargó kőkorlát mentén felgyülemlett tömeg miatt már csak az ezúttal meglepően céltudatos Anikóm tudott kiharcolni magának egy jó helyet, nekem meg kellett elégednem az asszonypajtás háta mögötti második sor által nyújtott vizuális lehetőségekkel. Cigarettányi pihenőt követően máris kezdődött az itteni színielőadás, és a bevezető, szárazjéggel keltett ködgomolygást követően a víz alatti csövekből felszínre szöktek az első táncos vízsugarak. A hangszórókból a Rózsaszín párduc című klasszikus filmvígjáték jól ismert dallamai szóltak, s az erős fényekkel megvilágított, kecsesen ide-odahajlongó, fürgén égre szökkenő, vagy éppen alacsonyan szitáló vízsugarak táncot ropni látszottak a fülbemászó zenére. A koreográfusok jól kitaláltak minden mozzanatot, a show kivitelezése tökéletesre sikerült. De ez a látványosság sem tartott hat-hét percnél tovább, s az utolsó játékos vízsugár elültét követő csend beálltával a tömeg mintegy varázsütésre szétszéledt. A nyomukban máris gyülekeztek a következő menetre érkező új kíváncsiskodók. Mivel a szállodánk az út másik oldalán, úgyszólván kőhajításra volt (ha hátrafordultunk a korláttól, láthattuk), s a múlófélben lévő nap programjai eléggé sokat kivettek belőlünk, nem is szólva a másnapra tervbe vett Grand Canyon-i látogatásról és a Los Angeles-i visszaútról, a pihenés mellett döntöttünk. Este kilencre járt, és biztosra vettük, hogy holnap is lesz nap. (Hajnalban kiderült, hogy jól gondoltuk.) Fél tízkor már aludtunk. Anikóm később számtalanszor említette, s a hangját ilyenkor mindig fátyolossá tette a nosztalgia édes füstje, hogy Amerikában tartózkodásunk ideje alatt itt, a Bally's-ben szunyált a legpihentetőbben. Az ébresztőórát reggel fél hatra állítottam, de mint eddig minden alkalommal, most is jóval korábban ébredtünk. 

  A keddi nap kiadásai 107 dollárra rúgtak, s a szenzációs kocsival 322 mérföldet tettünk meg.

 

  Vége a százkilencedik résznek