ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                írta Miski György 

 

                                 Száztizedik rész

 

  (Tizenötödik kötet) Tizenhat (folytatás):

 

  Hatodik nap, 2014. május 14., szerda. Öt órakor, szürkületben ébredtem, s olyan frissnek éreztem magam, hogy azonnal felkeltem, és a mosakodást követően felöltöztem. Tele voltam energiával, tettrekészséggel, kíváncsisággal; oly mértékű lelkesedés szállt meg, mint egy első balatoni nyaralásra készülő kiskölyköt, egyszóval minden pórusomból sugárzott az életigenlés. Amerika határozottan jót tett a vitalitásomnak, tulajdonképpen megfiatalított. Az elmondása szerint istenit alvó Anikóm nem sokkal maradt le mögöttem, minek következtében fél hatkor a recepciónál álltunk, és gond nélkül kijelentkeztünk. A szobafoglalással járt volna kettőnknek az ingyen reggeli, ám mivel emiatt nem akartunk maradni, a recepciós hölgy kedvesen átirányított bennünket a néhány lépésre lévő szállodai pékséghez, ahol sütemények formájában megkaptuk a reggelinket. A Hyundait jó egészségben és épségben találtuk a megvilágított szállodai parkolóban. Berakodtunk a csomagtartóba, aztán a hajnal álmos fényeinél a lovak közé csaptunk. Első úti célunk a Nevada és Arizona állam határát jelentő Colorado folyón épült Hoover Dam (vízerőmű) volt. A parkolóban éjszakázó autó hűvös belső térrel fogadott, de a ráadott fűtéstől hamar felmelegedett, s már nem fáztunk. Némi motorjáratás után kifordultam az előttem futó East Flamingo Road-ra, az első lámpás kereszteződésnél balra rátértem a South Las Vegas Boulevard-ra, ezen addig haladtam délre, míg magam mögött hagytam a McCarran repülőteret. Az autópálya feletti hídról lejövet máris visszakanyarodtam a Bruce Woodbury Beltway (autópálya) kelet felé kanyarodó sávjára, s erről, pár kilométerrel odébb, rátértem az itt egyszerre 95-ös és 93-as útjelzést viselő (s egyben 515-ös államközi jelzésű) Great Basin Highway-re. Mint az ábra mutatja, ennek az útszakasznak egyszerre négy elnevezése volt. Amerika. A kitűnő út hamarosan kopár hegyek között kanyargott, áthaladtunk a Hoover Dam-ot építő munkások közeli elszállásolására valamikor az 1930-as évek elején alapított, azóta jelentős várossá alakult Boulder City-n, aztán máris elértük az út másik oldalán látható Hacienda Hotel and Casino-t. Ettől a ponttól figyelni kellett, mert a közelben lévő 2-es számú kijáratnál le kellett térnünk a pályáról, hogy aztán ugyanezen sztráda alatt elhúzva egy kanyarodva lejtő keskenyebb útra térjünk, amely végül elvezetett a duzzasztóműhöz. Az erőmű közelében, nagy meglepetésemre, háromtagú gépfegyveres rendőrposzt állított meg, de az irataink ellenőrzését követően mehettünk tovább. Elsőre megtréfált minket egy előttünk lassan haladó jármű, mert Anikómmal azt hittük, abban is a gát megtekintésére érkező turisták ülnek, követtük hát mindenfelé. Gondoltam, a sofőr nálam valószínűleg jobban ismeri az utat. Ismerte is, csakhogy miután szorosan mögötte haladva átjutottunk egy keskeny vaskapun, amin túl egy gyanúsan szűk parkolóba értünk, derengeni kezdett, hogy itt valami nem stimmel. Az idős vezető mosolyogva szállt ki az autójából, és még számomra is érthetően elmagyarázta, hogy az erőmű üzemi területére tévedtünk, menjünk ki, ahol bejöttünk, mert a turisták számára fenntartott parkolók még arrébb találhatók. A Hyundaijal pironkodva sompolyogtam ki a a cseles vaskapun túlra, és még vagy fél kilométer vezettem, mire szép lassú tempóban átgurultunk a folyót felduzzasztó magas betongát tetején vezető ívelt úton. Már innen látszott, hogy nem akármilyen építményhez érkeztünk, de igazából akkor láttuk be jól a környéket, amikor a gáton átérve egy emelkedő lábánál találtuk magunkat, s a meredeken felhajtottunk a második szint parkolójához, ahol kiszálltunk a járgányból, és a kora reggeli friss levegőt mélyen magunkba szívva körbenéztünk a tájon. Alattunk, mint hosszan elnyújtott, méregzöld színű állóvíz, rezzenetlen vízfelületével a Colorado folyó nyújtózkodott. A viszonylag szűk medret kétfelől magas és meredek, ámde kopár hegyoldalak fogták közre. A hegyek lábánál, a folyó jelenlegi vízszintje fölött mintegy húsz méter magasságban fehér sziklasáv húzódott, jelezve, hosszú évszázadokon keresztül abban a magasságban volt a folyó felszíne, s esetenként manapság is maximum addig duzzasztják a Colorado-t. Csend és nyugalom ülte meg a korai reggeli éles napfényben fürdő környéket, a turisták többsége ilyenkor kelt ki az ágyából, zajos rohamukat órákkal későbbre valószínűsítettem. A parkolóban hagyott, lezárt kocsitól kényelmes sétatempóban visszaereszkedtünk a félköríves gáthoz, s könnyű menetben átsétáltunk a Colorado túloldalára. Aztán ott visszafordultunk, s míg Anikóm betért a gát középső részén üzemelő nyilvános női vécébe, én visszalépcsőztem a járművünkhöz, lejöttem vele Anikómért, s így mentünk fel a környék legmagasabb pontjára, a hármas számú, mind közül legterjedelmesebb parkolóba, amely egyben kilátóhelyként is funkcionált. Érdekesség, hogy az 1930-as években (Herbert Hoover elnöksége idején - ő volt a 31. amerikai elnök - róla nevezték el a rengeteg villamosenergiát termelő gátat és erőművet) épült duzzasztót, a járulékos épületekkel egyetemben Nevada állam működteti, noha a Nevada és Arizona közötti határvonal nemcsak a folyót szeli ketté, hanem magát a gátat is (Nevada állam területe a gát mögött egy keskeny sáv erejéig áthúzódik a Colorado folyó keleti oldalára). Gondolom azért van így, hogy ne két állam civódjon a működtetésével, meg talán azon oknál fogva is, hogy az itt termelt áram nagy részét a nevadai Las Vegas hasznosítja. Arizona állam határtáblája a folyó keleti oldali kilátóihoz vezető aszfaltút elején, az út jobb szélét kísérő dombvonulat aljában van kihelyezve, rajta a következő, szabad fordítású szlogennel: Arizona - a Grand Canyon állama. Autónkkal tehát felmentünk a legfelső parkolóba, de nem sokat időztünk ott, mert már vagy egy órája, hogy megérkeztünk a gáthoz, s bár tetszett, de eleget láttunk belőle és vadregényes környezetéből, mennünk kellett. Nagyjából azon a ponton, ahol letértünk az autópályáról, visszaálltunk rá, s utunkat a Colorado felett vagy száz méter magasan átívelő sztrádahídon folytatva, dél-délkeleti irányban haladtunk a Grand Canyon felé. A többi jelölését elhagyó, egyszerűen 93-as számozásúra váltó út szélén egyelőre a Kingman város felé mutató táblákat lestük, hiszen a távoli város, legalábbis egy darabon, mint éjszakai vándornak az esthajnalcsillag, vezérfényként tűnt fel az ismeretlen vidék képletes sötétjében. De nem kellett különösebben nagy távot befutnunk ahhoz, hogy egyre közelebb érezzük magunkat a legendák végtelen szurdokrendszeréhez, a Colorado folyó által évmilliók alatt kivájt Grand Canyonhoz, legalábbis annak nyugati részéhez. A Hoover Dam után mintegy 40 kilométerrel máris feltűnt Dolan Springs kopottas helységnévtáblája, ahol is balra lehajtva a főútról, betértünk a városnyi területen fekvő, szétszórt faházakkal, lepukkadt lakókocsikkal, esetenként valódi téglából épült házacskákkal lazán beépített "faluba". Merthogy Dolan Springs európai értelmezés szerint falunak számít, már ha az összes lakható épületet számba vesszük, amik a szürke homokon mindenfelé vígan termő, embernél magasabb kaktuszok között fel-feltünedeznek. Kerítésnek, földbe vert karóknak, vagy a birtokhatárt egyéb módon jelző műtárgynak híre-hamva. Minden második (belül üres, kipakolt) lakókocsi tárva-nyitva álló ajtóval jelezte, hogy ott bizony huzamosabb ideje nem él senki, lakói valamerre tovább álltak, s mostanság talán a húsz mérfölddel odébb fekvő, következő indián településen élő rokonság vendégszeretetét élvezik. Ez itt ugyanis a hualapai indiánok földje volt, a fehér faj Amerikában való megjelenése előtt ennek a törzsnek a tagjai népesítették be a tágabb környéket, s övék volt a Grand Canyon errefelé eső szakasza is, amelynek egy részét - a nevezetes Eagle Point-nál látható Skywalk-kilátó megépítése miatt - az amerikai állam egy mindkét fél számára előnyös kölcsönszerződéssel visszabérelte tőlük. A sivatagi porban fuldokló Dolan Springs bizony nem a nagyvilági Las Vegas. Itt az élet nyomai kimerülnek néhány űzött tekintetű kakas őrült kárálásában, s a kocsik kerekei alá terített aszfaltcsík útszéli porában valahonnan valamerre bandukoló magányos emberek látványában. Időről időre persze áthalad itt néhány autó, de azok vagy célzottan a Canyonhoz tartanak, vagy onnan jönnek, a klímával behűtött kocsik mélyéről idegen arcok bámulnak az idegenkedve visszanéző itteniekre, s mindenki örül, hogy először és utoljára látta a másikat. De nem addig van az! Mit fikázom én itt ezt a mesebeli világvégére való települést, amikor, példának okáért, igenis van neki - banképülete. Nem éppen nagyvilági. Földszintes, meg pont úgy néz ki, mint amelyik kizárólag fennhéjázásból viseli homlokzatán a bank feliratot, de hát jól olvashatóan ki van írva a homlokzatára, hogy bank. Akkor pedig az. Az írás hatalom. Hiszem, ha akarom. De a település igazi csodája (s ezt minden gúny nélkül, őszinte elismeréssel írom) a helységet átszelő út (Pierce Ferry Road) egyik belső kanyarja mentén látható emeletes, vadonatúj iskolaépület (Mt. Tipton School), amelybe, ránézésre, legalább háromszáz nebuló járhat oktatásra, merthogy olyan méretesre építették. A szép, vöröses cserepekkel fedett tetőzet alatt mintaszerűen sima, vakolt és vakítóan fehér falrészek váltakoznak a nyers téglás szakaszokkal, a jókora ablakok üvegtáblái kápráztatóan csillannak vissza, az épületet körbefogó park (merthogy füvesített, bokrosított park, nem pedig kiégett növényzettől sárgálló pusztaság öleli át az épületegyüttest) gondozott oázisként zöldell, s mindezt a szépséget magas kovácsoltvas kerítés foglalja egységbe. Csak ez az utóbbi egy vagyonba kerülhetett. Ahogy duruzsoló autónkkal lassan elcsurogtunk előtte, azt hittük, valami amerikai elitképzőnek a pusztába kihelyezett részlegét látjuk, de nem, hiszen a bejárat melletti táblán a Dolan Springs-i általános iskola (Elementary School) felirat olvasható. Ejha, ezt add össze, szép öcsém! Körülötte mindenfelé lepusztult, elhagyott lakókocsik, mint jelenleg szóba jöhető lakáslehetőségek, de a jövő ifjú reménységei akkor is ide, az új iskolába járnak okulni, s talán mire felnőnek, már csak emlékfotókon látják viszont szüleik (és régi önmaguk) nyomorúságos otthonait. Sok sikert, srácok! Végre kiértünk a településről, s a forrón tűző Nap alatt épp rá akartam kapcsolni, hogy mielőbb odaérjünk a még mindig távoli szurdokhoz, de a több helyütt ujjnyi szélesen repedezett aszfaltburkolatot három, egymástól távol eső ponton is munkások tucatjai javították, minek okán az értelemszerűen lelassult forgalmat a környező erdőségen keresztül vezető földútra terelték, ennek következtében viszont hosszabb időn át kényszerültem gyakorolni a türelem erényét. Egyszer azonban minden megpróbáltatásnak vége szakad, ami annyit tesz, hogy a miénknek is, s végre valahára a Canyon közelébe jutva, bekanyarodtunk a helyi kis reptér és a forgó rotorjaik miatt dühös gépdarazsaknak tűnő helikopterek leszállóhelye közé ékelődött parkolóba. A kocsit kötelezően itt kellett hagynunk, mert innen mindenkit a szinte egymás sarkára hágó buszjáratok vittek a környék jobb kilátóhelyeihez. A parkolótól néhány méterrel odébb, egy irodaszerű földszintes épületben a pultra helyezett katalógusokból több túralehetőség közül lehetett választani. Mi arra fizettünk be, amelyik először egy indián falu élethű másához, onnan az Eagle Point-hoz, s végül a Guano Point-hoz vitt el. Kettőnk busz- és egyben túrajegye 140 dollárt tett ki. Az értékes jegyekkel a kezünkben beálltunk a buszmegállóban várakozó tömegbe, de az elsőként befutó járműre nem fértünk fel. Öt perccel később jött a másik, arra már igen, mi több, ablak melletti ülőhelyet kaptunk. A sofőr úgy lőtt ki, mintha az életéért versenyezne, s hat perc múltán már az említett hualapai indiánoknak egy állítólag korhűen helyreállított, vagy alapjaitól felépített falujának a bejáratánál voltunk. Az üvegen át elég volt egy pillantást vetnünk a falura, hogy a helyünkön maradás mellett döntsünk. Giccsparádé, műlátványosság, primitív elnagyoltság. Nem, nem vagyok hajlandó venni a fáradságot, hogy részletezzem, mi minden verte ki nálunk a biztosítékot, de tanúm rá az utasok buszon maradt kilencven százaléka, hogy a többséget nem lehet marhának nézni. Vagy igen, de ott és akkor ez nem jött be. A már csak a koránál fogva is tapasztalt sofőr szintén alig várta, hogy az a három buzgómócsing palimadár lebotorkáljon a lépcsőkön, és elporoszkáljon a "ranch" irányába, aztán beletaposott a gázba, és újabb tíz perc múlva végre a West Grand Canyon-nál, az Eagle Point-nál voltunk. Azt a betyárját, ez nem lehet igaz! Anikómmal a Grand Canyon-nál! (De, igaz volt.) Élelmes üzletemberek erre a pontra álmodták meg, és ezen a helyen állíttatták fel a Skywalk néven ismert kilátóépületet. Nos, nem semmi tákolmány, az biztos! Az eredményt elnézve belekerülhetett pár millió dollárba az elképzelés valóra váltása. A meghökkentően nagyszerű ötlet lényege, hogy a merőleges sziklafal peremén álló emeletes kilátóépülethez egy patkó alakú, a végén ívben visszaforduló, üvegpadlózatú sétányt illesztettek. A félkörívben visszakanyarodó, kétoldalt korlátokkal és plexi védőfallal szegélyezett "rámpa" mintegy 25-30 méter hosszan lóg ki a másfél kilométer mélységű szakadék fölé. A vastag, bivalyerős üvegaljzatnak köszönhetően bárki, aki veszi a bátorságot, hogy rámenjen és végigsétáljon rajta, egy 1500 méteres űr felett gyalogolhat, ami, lássuk be, nem kevés lélekjelenlétet és nulla körül rezonáló tériszonyt feltételez. Ez valóban űrséta, "skywalk" közeli élmény lehet. Úgy tudom, a kilátó avatási ünnepségén a hivatalos szervek felkérésének eleget téve elsőként egy veterán űrhajós, Buzz Aldrin járta végig az üvegpatkót, ezzel is hangsúlyozandó az építmény különlegességét. Mindenesetre az asszonnyal jó előre megbeszéltük, hogy nekünk ez túl erős próbatétel lenne, úgyhogy kihagyjuk, mi inkább harminc méterrel odébb, a vöröses sziklák biztonságos talaján állva, pianóban rettegünk majd az előttünk tátongó félelmetes mélységtől. A dolog természeténél fogva így megspórolunk egy csomó feleslegesen megidézett félelmet, amit egy másik helyen és más alkalommal okkal elsüthetünk. De nem itt! Hogyne, méghogy Skywalk! Amikor Anikómat a létra ötödik, engem meg már a negyedik fokán állva szédülés környékez. Ide, a világhírű Grand Canyon-hoz azért jöttünk, hogy a táj nagyszerűségét, egyediségét csodáljuk. Álljon el a lélegzetünk, szoruljon belénk a szufla, de ne a frásztól! A félelem gyomorszorító érzése itthon is megtalál minket, például a havi közüzemi számlák érkezése idején. Na, az vált csak ki belőlünk hamisítatlan, speciális, a kelet-európaiak számára felettébb ismerős szorongást! De a Skywalk-on kívül is van élet, s a projektbe ölt dollármilliók és a tartós propaganda ellenére sem hiszem, hogy onnan nyílik a legszebb kilátás a környékre. Ráadásul, ha értesülésem helytálló, az üvegsétányról tilos fotózni vagy filmezni, míg néhány méterrel arrébb mindezt szabadon megtehetem. Megtettem, mert itt aztán volt mit megörökíteni. Saját kezűleg készített, tehát erősen szubjektív nézőpontú fotók tucatjai tanúskodnak a panoráma páratlan voltáról, tetszett is, örültem is, hogy az asszonnyal egyetemben itt lehetek, de hadd idézzem a maga nemében szintén páratlan Petőfit, hogy stílszerű legyek - szabadon: "Mit nekem te, zordon Grand Canyonnak kaktuszokkal vadregényes tája, tán csodállak, ámde nem szeretlek, s képzetem hegyvölgyedet nem járja. Lenn a Lowland tengersík vidékin, ott vagyok hon, ott az én világom; börtönéből szabadult sas lelkem, ha a prérik végtelenjét látom". Hát így állunk, nem szégyellem. E kis mentális exhibicionizmus után vissza Canyonhoz, illetve, Eagle Point-i dolgunk végeztével, a buszmegállóhoz. Ezekben az úri közönséget az egyik helyről a másikra szállító buszjáratokban az volt a nagyszerű, hogy nem kellett egy és ugyanazon járművel utaznunk. Az egyikről leszálltunk, s addig maradtunk, ameddig jónak tartottuk, majd amikor jött a következő (negyedi, ötödik... tizedik) járat, arra felszálltunk, s mentünk a soros látnivalóhoz. Miután a megálló közelében egy percig néztük a helyi indiánfolklór részét képező, két aranyos öregasszony által egy kazettás magnóból jövő zenére előadott, helyben totyogós "táncot", felléptünk a beérkező buszra. Utunk harmadik állomása, a Guano Point (vesd össze: Madárszar Pont) sem volt néhány percnyi útnál távolabb. Megítélésem szerint itt fél nagyságrenddel (egyáltalán, létezik ilyen mennyiségi tétel?) szebb körképben gyönyörködhettünk, mint a reklámok révén nagyobb publicitást kapott előző helyen. Kevéssel a buszról való leszállásunkat követően Anikóm megtalálta a maga plusz örömét, ami a megállóhoz közeli kis vásártér csupasz faasztalainak egyikére épp kipakoló indián asszonyság kézműves portékáinak gusztálásában merült ki. Illetve a szemrevételezés még csak afféle előjátéknak bizonyult, mivel a sejthető végkifejlet egy nagyon csinos nyakék, és a hozzáillő fülbevalópár vásárlásában öltött testet. Képzavar, sebaj. Az egész potom 20 dollárból kijött, és tényleg örök emlék. Az én kicsim annyira megörült a valamiféle környékbeli helyről származó barna kristályból csiszolt, vékony ezüstszálakra felhúzott ékszereknek, hogy mindjárt eszébe jutott, mennyire fáradt. Úgyszólván a kedvemért jött még velem pár méternyit, ezalatt gyorsan körbemutattam a mélyen alattunk kanyargó Colorado által kifaragott kanyonrendszer innen látható részét, aztán beletörődtem, hogy noha egyáltalán nem látszik rajta, de igenis kimerült, úgyhogy az egyik pihenőpadnál hagyva magamban mentem tovább. Hadd pihenjen szegénykém. Távolabbról visszatekintve az asszonykámra, mosolyogva konstatáltam, amint az én Anikóm, arcán az elcsigázott emberek jellegzetesen bágyadt mosolyával, csillogó szemekkel nézegeti felékszerezett önmagát a kézitükörben. A látványtól melegség öntötte el a szívemet. A Nap hevétől izzó, vörös színben pompázó kövekkel kísért ösvényen kimentem a gyalogút végében látható, a régi bányaművelés emlékeként hátramaradt nagyobb pajtaszerűség (a belsejében jelenleg nyilvános illemhelyek működnek) mellett emelkedő vastraverzhez. Ez lehetett a bánya és az alant csordogáló, a kifejtett kőzet szállítására használt folyó közötti sodronypálya felső állomása. Az öreg csörlők még a helyükön vannak, s egy kétszáz méterrel alább látható másik sodronytartó fémállványzat ugyancsak a régebben felhagyott bányászatról tanúskodik. Innen fentről különösen szép fényképeket készítettem a lépcsőzetesen kopott, néhol izgalmas színekben játszó, vadregényes szurdokokról. A képek esztétikai értékén mit sem ront, hogy az optika látómezejében gyakran tűntek fel a tehetős turistákat szállító, egymást két kilométeres távolságban követő piros színű helikopterek, amikből jutott a fotókra is. A magányos nézelődés végeztével Anikómhoz visszatérve örömmel nyugtáztam, hogy a kicsim időközben egészen rendbe jött, és mehettünk vissza a kocsinkhoz. Az esedékes buszra szállva hamarosan a reptér melletti parkolónál találtuk magunkat. Mielőtt tovább mentünk volna utunkon, Anikóm egy oldalsó kis üzletsor kávézójában legurított egy 3 dolláros amerikai kávét. Aki magyar létére ivott már ilyet, jól tudja, miért hangsúlyozom az amerikai jelzőt. Híg lötty, de legalább sokat adnak belőle, nagyjából félliternyit. Hiába, ahány ház, annyi szokás. Dél körül járhatott az idő, s számomra egyre kérdésesebbé vált, hogy teljesíthető lesz az eredeti útiterv. Korábban ugyanis úgy gondoltam (és rögeszmém még a reggeli induláskor is életképesnek látszott), hogy a Grand Canyon-i túra után Palm Springs érintésével megyünk "haza" Los Angelesbe, ám menet közben módosítanom kellett az elképzelésemen, hiszen az idő előrehaladta és a nagy kerülőút miatt már az is kérdésessé vált, hogy a programhoz való szigorú ragaszkodás esetén aznap, vagyis szerdán visszatérnénk-e Hollywoodba? Mindenesetre elindultunk vissza Dolan Springs-be (az időközben befejeződött útfelújítások miatt ezúttal hamarabb teljesítettük a távot), onnan pedig a 93-as úton Kingman felé tértünk. A város közelébe érve egyértelművé vált, hogy nem éri meg a Palm Springs-i kitérő, amit egyedül az ottani temetőben nyugvó Frank Sinatra - az asszonnyal közös kedvenc énekesünk - sírhelyének felkeresése miatt ejtettünk volna meg. De azért továbbra is jó szívvel gondolunk a felejthetetlen énekesre. Kingman-től nyugati irányba folytattuk utunkat, s átkelve a Colorado folyó hídján, Arizonából Kaliforniába érkeztünk. Hű, de messze volt még Los Angeles! Néha, ha az út melletti táblákon megpillantottam a városnév mellett feltüntetett mérföldtávolságot, s azt fejben beszoroztam 1,6-el, a kapott kilométerértéktől kis híján sírva fakadtam. Hiába, no, öregkori érzékenység.

  (Amerikában többek közt az volt a megfizethetetlenül nagyszerű, hogy jó messzire feküdt a gondoktól túlterhelt Magyarországtól, attól a helytől, ahol az ember fia napi szinten erős lelki présben érezte magát az egymás sarkára hágó negatív hatásoktól. Lehettek ezek spontán kialakult, piszlicsáré problémák, vagy a napi megélhetéssel, munkával kapcsolatos, magasabb veszélyszintű élethelyzetek. Odahaza mindig voltak feltétlenül megoldandó, ha kellett, kínnal-keservvel megoldandó szituációk, amelyek, mint a kátyúkkal szaggatott utak, állandó zökkenőikkel idegesítően dobálták, amortizálták az Anikómmal közös életem autóját. Itt, a két nagy óceán között szélesen elterülő USA-ban ezt a gondhalmazt magunk mögött tudhattuk, és kilenc napra kipróbálhattuk, milyen az, amikor nem nyomasztanak a kelet-európai lét idegőrlő velejárói. Kaliforniában, illetve amerre még az USA-ban jártunk - Nevada és Arizona - "csak" a kettőnk magánélete számított, minden cselekedetünk ennek lett alárendelve, ezt szolgálta ki. Miként például a két, egy rövidebb és egy hosszabb részből álló repülőút (Budapest-Amszterdam, illetve Amszterdam-Los Angeles), vagy a Los Angeles-i reptér kötelező vámvizsgálata, az Alamo autókölcsönzőhöz való buszos utazás, a kölcsönzött autó átvétele, aztán felautózás Hollywoodba, a motelhez, a szállodai bejelentkezés, a szoba elfoglalása, és minden egyéb esemény, amelyekről ez idáig írtam. Az egész utunk - a lényeget tekintve - ezeknek, és a most nem említett kisebb-nagyobb jelentőségű epizódoknak lett a gyűjteménye, s fontos megjegyezni, hogy miként nagyszerű dolog egy személyesen megélt, pozitív tartalmú élménygyűjtemény "tulajdonosának" lenni, úgy nem kevésbé felemelő érzés a nagy egész egyes részeinek, részleteinek a valós idejű és helyszínű átélése, vagy (az időbeli távolodás okán) az utólagos szemlélése sem. Hogy a számtalan átélt kaland közül nálam melyik kerül az első helyre? Ezt nem hiszem, hogy egyértelműen, minden kétséget kizáróan meg tudnám nevezni, de azzal annál inkább tisztában vagyok, hogy a kilencnapos élménytúrának melyik mozzanata hagyta bennem a legmélyebb nyomot. Mondom, illetve írom: a május 14-én Las Vegasból a Hoover Dam és a Grand Canyon közbeiktatásával Los Angelesig tartó, 537 mérföldes (860 kilométeres) út, ennek a szerdai napon teljesített útnak is leginkább azok a gyönyörű, full extrás Hyundaijal megtett részei, amelyek a híres Mohave-sivatagon vágtak át. Tehát nem annyira a különben lenyűgöző monstrum Hoover Dam, vagy a szinte fokozhatatlanul különleges Grand Canyon látványa okozott bennem jó értelemben vett traumát, hanem a se vége, se hossza Mohave-sivatagnak a végtelen szabadság boldog eufóriáját bennem fellobbantó vidéke. A nem is kissé politikai ízű, világszerte ismert szlogen úgy szól, hogy Amerika a végtelen szabadság és lehetőségek hazája. Ebbe a tömör megfogalmazásba többfajta szabadságféleség is belefér (üzleti, magánéleti, politikai stb.), de a rám vonatkozó értelmezés tisztán érzelmi jellegű, mindenféle materiális érdektől mentes. Erre talán nem is annyira jó kifejezés a túlságosan általánosító "szabadság" szó, sokkal találóbb lehet a rokonértelmű, mégis mást jelentő "felszabadultság" meghatározás. Hiszen valamiképp szabadnak éreztem magamat már az Amerikába érkezésünkkor is (különösen a rövid, de velős vámvizsgálatot követően, midőn a reptér kapuján végre kiléptünk az utcára), de egészen addig a bizonyos sivatagi autózásig azt hittem, ez a kiterjedt belső nyugalom nem fokozható tovább. Aztán meglepve tapasztaltam, hogy de igen, mégis van feljebb! Leginkább a még Arizonában fekvő Kingman várostól a már kaliforniai Barstow-ig tartó, 206 mérföldes (330 kilométeres) útszakasz fogott meg. Ez a 40-es jelzésű államközi út egy része, amely Kingman-től előbb délnek, aztán a Colorado folyó hídján túl (immár Kalifornia területén) északra, végül nyugatra tart. Klasszikus értelemben véve nem minősül sztrádának, mivel a szélessége egy sáv oda, egy sáv vissza. Kiválóan aszfaltozott, már-már tükörsima országút. Az út közelében a sivatag homokkal kevert kövei látszottak, kissé távolabb méretesebb dombvonulatok követték egymást. A délutáni forgalom elenyésző volt, néha öt kilométeren át egyetlen autó sem jött szembe. A nyugatra tartó, hosszas vezetés közben néha elképzeltem magunkat (mintegy nesztelenül működő helikopterről, madártávlatból figyelve), amint a remek úton, gyönyörű délutáni napsütésben, körülbelül 70 mérföldes (110-120 kilométeres) sebességgel száguldunk a kocsival. A sötét metálfényezésű luxusautó töretlen lendülettel, álomszerű nesztelenséggel suhan Barstow, s azon túl a lüktető Los Angeles felé, kényelmes belsejében egy 44 éves bombázóval, és egy épphogy 60 éves jóképű fickóval, aki történetesen a csinibaba férje. Ez volnék én. Szabadok vagyunk, semmi gondunk, miénk a világ, örökké élünk! És nem is akárhogy. Anikóm keze munkáját dicsérő, ezernyi színben pompázó nagy, virágos kerttel közrefogott szép házunk van Hollywood Hills-en, vagy Holmby Hills-en, netán Rancho Palos Verdesnek a Santa Catalina-szigetre néző dombjain, aminek - és a mindenkori életszínvonalunknak - a fenntartásához bombabiztos egzisztenciával rendelkezünk. Majd' kicsattanunk az egészségtől, s a rengeteg szabadidőnkben autóval járjuk a napfényes Kaliforniát, és a nemkülönben mesés környező államokat. Természetesen a minket mindenhova elkísérő Csicsa kutyánk társaságában. Hej, álom, édes álom... Legalább te tartsd bennem a lelket!)

  A 40-es államközi úton robogva nagy sokára beestünk Barstow-ba (Anikómnak nem annyira, nekem azonban felettébb tetszett az utat kétfelől kísérő, többnyire kopár, ám különböző színekben játszó hegyek láncolata), itt pedig rátértem a 15-ös útra, arra, amelyiken tegnap (kedden) reggel Las Vegas felé száguldottunk. Menet közben eszünkbe jutott, hogy valószínűleg igen fáradtan fogunk beesni Hollywoodba, s hogy ne akkor kelljen közértbe rohangálni kajáért, útközben megállunk valahol, és letudjuk a bevásárlást. Nos, alighanem én sem hinném, ha más állítana ilyet, de Hesperia-tól Hollywoodig nem akadt egyetlen főút melletti bevásárlóközpont sem, ahol kiélhettük volna a vásárlási szenvedélyünket. Amerikában! Egyszer, nem emlékszem, melyik városnál, tévedésből beálltam az autópálya mellett látott, szupermarketnak vélt áruház parkolójába. Lelkesen ügettünk a bejárat felé, de a forgóajtón túl arcunkra fagyott a mosoly, merthogy kertészeti cikkeket forgalmazó nagyáruházba tévedtünk. Nagyobb léptékben, de belül szinte minden olyan volt, mint egy hazai OBI áruházban. Szárnyaszegetten ültünk vissza a Hyundaiba, meg persze éhesen. Ennek mégiscsak közértlátogatás lesz a vége! Hiába, hogy száz százalékosan ismeretlen terepen jártam, de Amerikában vezetés közben alig párszor sikerült eltévednem. Ezen ritka alkalmak egyike akkor következett be, amikor a 15-ös főúton elértük Nagy-Los Angeles keleti szélének számító Rancho Cucamonga-t, és a 15-ös főútról át kellett volna térnem a nagyváros belseje felé vezető 210-esre, a Foothill Freeway-re. Ez elsőre nem jött össze, mert egy félreértelmezett táblakiírás miatt későn kaptam észbe, és a lebukóban lévő Nap élesen szembesütő sugarai alatt túlszaladtam az autópályák kereszteződésén. Valami elit kertvárosi részre tévedtünk, az utcák mentén remek, de nem túlságosan hivalkodó magánházakkal, s egy irigylésreméltóan exkluzív megjelenésű középiskolával. Magas pálmafák és egyéb délszaki növények mindenfelé, nem is szólva a kerteket és az utcák szélét ellepő ismeretlen virágok színpompás kavalkádjáról. Negyedórán át tartó, többszöri próbálkozás után rám nevetett a szerencse, és Fortuna asszony tanulságos fricskájával a fejemen ismét jó irányba, a lemenő Nap felé kormányozhattam az autót. A szemembe sütő erős fénytől általában alig, vagy későn láttam meg a sztráda feletti közlekedési táblák feliratait, de az ösztöneimre hagyatkozva sokáig a helyes irányba mentem. Ám később újból vétettem, s Glendale-nél újfent rossz kijáratnál jöttem le a pályáról. Nagy kő esett le a szívemről, midőn húszperces izzasztó keringés után megláttam az ismerős Los Feliz Boulevard utcanevet, s ezen meg a Franklin Avenue-n át elértem a Hollywood Boulevard-t. A motel parkolójában megkönnyebbülten vettem búcsút a lezárt kocsitól, aznapra elegem volt a vezetésből. Anikómmal még elszaladtunk a kétszáz méterre lévő "közértünkbe", a Hollywood Liquor-be, ahol a viszontlátás örömére ezúttal 58 dollárt bírtunk ott hagyni. A motelbe visszatérve ettünk-ittunk, lefürödtünk, és hanyatt-homlok az ágyba zuhantunk. Micsoda két nap állt mögöttünk!

  Szerdán összesen 241 dollárt vertünk el, az autóval pedig rekordtávolságot, 537 mérföldet (855 kilométert) futottunk be.

 

  Vége a száztizedik résznek