ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                  írta Miski György

 

                              Száztizenegyedik rész

 

  (Tizenötödik kötet) Tizenhat (folytatás):

 

  Hetedik nap, 2014. május 15., csütörtök. San Diego és a hozzácsatolt San Ysidro meglátogatásának a napja. Eddigi szokásunktól eltérően ezúttal nem annyira hajnalban indultunk neki, de azért fél hét felé beizzítottam a hengereket, és a La Brea Avenue-n délre indultunk. Mindjárt az első útba eső kútnál 20 dollár készpénzért nyomattam naftát a járműbe, aztán hajtottunk tovább. Elérve a West Florence Avenue-t, erre jobbra ráfordultam, az autópálya feletti hídon átkelve pedig a La Cienega-ra értem, ahonnan az Olive Street sarkán balra kanyarodva, a hosszú felvezető úton elértem a 405-ös jelzésű San Diego Freeway-t. Itt egyből az autópálya reggeli csúcsforgalmának kellős közepébe csöppentünk, s vagy egy órába telt, mire - elhúzva Inglewood, Hawthorne, Torrance és Carson mellett - kiverekedtük magunkat a fejfájdító zűrzavarból. Átérve a Los Angeles folyón túli területekre, némileg enyhült a nyomás, oszlani kezdett az autók irdatlan tömege, s itt-ott már 50-60 mérföldes sebességgel haladhattunk San Diego felé. A szemközti hat sávban viszont úgy beállt a kocsisor, mint a cövek, az asszonnyal kétségbeesve néztünk össze, nehogy már ehhez hasonlót fogjunk ki a visszaúton! Irvin-nál a 405-ös államközi út betorkollt az 5-ös számúba, s innentől szinte szárnyakat kapva roboghattunk délnek. Jóval később a part mentén fekvő Oceanside, Carlsbad és Encinitas városok közelében haladtunk, s La Jolla-nál a távolban feltűntek San Diego nagyváros felhőkarcolói. Az autósztráda leért a Mission Bay óceán kék öbléhez, percek múltán magunk mögött hagytuk a nemzetközi repülőteret, s kellemes meglepetésként olyan simán vágtunk át San Diego-n, hogy magunk se hittük. Különösen a Los Angeles-i katasztrofális reggeli forgalom tükrében. A hosszú San Diego Bay mellett haladva ráláttunk a Coronado-szigetre vezető magas és hosszú, enyhe ívben hajló hídra. Ilyen remek tempó mellett a vártnál hamarabb értük el San Ysidro-nál az 1B kijáratot, amely (mint az út feletti figyelmeztetőtábla jelzi) az utolsó előtti lehetőség, hogy még Amerika területén kanyarodjunk le a sztrádáról. A legutolsó esélyt a 400 méterrel odébb lévő 1A jelzésű kijárat nyújtja, aztán már a mexikói határ következik. Mi persze lejöttünk az 1B-nél, s némi könnyed kacsázás, keringés után a Camino De La Plaza-nak a sztráda felett átvezető hídján beértünk a régebben önálló településnek, ma San Diego déli kerületének számító San Ysidro belvárosába. A hídról jobbra lekanyarodva beálltunk az első fizetős parkolóba (East San Ysidro Boulevard), a jegy ára 12 dollár volt. Magunkhoz véve a szokásos holmikat, úgymint az iratainkat tartalmazó oldaltáskát és a fényképezőgépet (pénztárca a farmernadrágom zsebében), a parkolótól felsétáltunk az autópálya feletti, gyalogosoknak és kerékpárosoknak készült hídra. Ez mintegy 50 méterrel odébb húzódott az imént igénybe vett autós hídtól. Lényegében visszamentünk a San Diego Freeway másik oldalára. Innen, mint viszonylag magas kilátóhelyről, kitűnő képeket készíthettem a határhoz igyekvő, illetve az onnan San Diego felé tartó kocsikról, s a magas fallal kísért határ túloldalán fekvő Tijuana épületeiről. Elárulok magamnak egy titkot, amit eddig csak én ismertem, de most megosztom magammal. Még itthon, indulás előtt elgondolkoztam a lehetőségen, hogy annak idején, ha eljutok San Ysidro-ba, és ott állok a határ közvetlen közelében, megkísérlek gyalog átjutni Mexikóba, s egy órányi Tijuana-i sétát követően legális úton visszatérek az USA-ba. A tippgazda egyébként az a világ körüli útjáról az interneten beszámolót közreadó fiatal vidéki pár volt, akik egy vagy két évvel korábban megtették ezt a lépést, s esetükben a rázósnak látszó kaland következmények nélkül zárult. Mire azonban előttem is megnyílt a lehetőség, elgyávultam, s már egyáltalán nem bíztam a kísérlet pozitív végkifejletében. Igazság szerint, San Ysidro egyik legjobb stratégiai pontján állva nem is láttam azt a másik gyalogoshidat, amelyen átjuthattam volna Mexikóba (noha a tőlünk száz méterre húzódó határ miatt a közelben kellett volna lennie), s ennek egyetlen észszerű magyarázata van: mire ide eljutottam, a híd már nem létezett, elbontották. Nyilván a hasonló esetek megismétlődése elleni védekezésként. Mit mondjak? Megkönnyebbültem, mert nem kellett felesleges kockázatot vállalva magam előtt bizonyítani a bátorságomat. Ami, ezek szerint, valójában nem is létezett. Jobb ötlet híján, visszatértünk a belvárosi területre, oda, ahol a San Diego-i pályaudvartól induló HÉV-szerű vasútnak, a Blue Line-nak volt a végállomása. Nagyjából az autóparkolóval szemközti részen. A Blue Line (amely a nevével ellentétben nem kékre, hanem tűzpirosra festett kocsikból összeállított helyiérdekű vasúti szerelvény) végállomása százötven méterre van a határtól, s pontosan ennyire a közvetlenül a határkerítésnél kezdődő Tijuana várostól. Ahogy elnéztem a beérkező szerelvényről leszállókat, illetve a megüresedett kocsikba azonnal felszállókat, úgyszólván kizárólag tipikus mexikói arcokat láttam. S ha most valaki azon kezdene hőbörögni, hogy miféle rasszista szöveget engedek meg magamnak, amikor mexikói fizimiskákról írok, azok számára ajánlom, jöjjenek ide és kövessék a vonatról leszállókat. Nem lesz kimerítő séta, mert a kezükben degeszre tömött szatyrokkal és egyéb málhákkal érkező utasok kilencven százaléka egy irányba tart: a végállomáshoz közeli szűk, s megint csak gyalogosok által használható utcácskába, amelyen át kizárólag a háromfős amerikai határposzthoz lehet jutni. A két felől háromméteres betonfalakkal közrefogott, alig három méter széles utcát egy helyütt fémkordonnal tovább szűkítették (ahol egyszerre már csak egy személy fért át), s az ellenőrzőpontnál három, állig felfegyverzett határőr (border guard), és egy rövid pórázon tartott, termetes német juhászkutya várta a klienseket. Anikómmal úgy tíz méterrel a poszt előtt megtorpantunk, s némi tanulságos szemlélődést követően visszafordultunk a szellősebb vasúti végállomás felé. Annyit mindenesetre láttunk, hogy a szituációhoz képest az egyenruhás amerikai fickók barátságosak voltak, az ismerősöknek mosolyogva köszöntek, és - amíg figyeltük őket - senkit nem állítottak meg ellenőrzés céljából. Nem kockáztattam meg, hogy lefotózzam őket, mert a szinte nullával egyenlő angol nyelvtudásommal nehéz lett volna megmagyaráznom nekik, hogy csak szuvenírképet készítek, nem pedig egy esetleges drogcsempészeti útvonalat térképezek fel. Miután nyilvánvaló lett, hogy ezek után semmi esélyem sem maradt egy zsigeri határsértésre, nejem őnagyságával megint a sztráda másik oldalára mentünk át, hiszen a Camino De La Plaza útelnevezés (szabad fordításban: Üzletek útja) valamiféle bevásárlóközpontot sejtetett. Hát, az volt, csak éppen nem a szokványos módon. Ugyanis ahelyett, hogy bevett szokás szerint egy központi áruházba bezsúfoltak volna száz kisebb-nagyobb boltfélét, ehelyett ezek mindegyikének külön épületet emeltek a nevezett út két oldalán, s az egyes épületek közötti teret virágos és pálmafás parkokkal töltötték ki. Mivelhogy természetesen itt is lépten-nyomon égre szökkennek a dél-kaliforniai anzikszról kihagyhatatlan pálmák, s százszámra zöldellnek a számunkra ismeretlen bokorféleségek. Mindezen látványt a csodásan kéklő égbolt fejeli meg. Egyszóval, aki ide születik - és nem azon kevesek közé tartozik, akik valami fatális okból kifolyólag a nyomorhoz közeli szociális körülmények közt tengetik az életüket -, az nyugodtan érezheti úgy, hogy megfogta az Isten lábát. Betértünk egy útba eső McDonald's-ba, ahol, tekintettel a kinti nagy melegre, nem rendeltünk ételféléket, csak üdítőket kértünk, amiket összesen 4 dollár ellenében meg is kaptunk. Laza séta keretében visszamentünk a szabad ég alatt kemencévé hevült kocsinkhoz, s immár San Diego város felé fordítottuk a Hyundai orrát. A parkolóból kihajtva, s az első sarkon jobbra fordulva máris a San Diego Freeway-nek a nagyváros felé vezető sávjain találtuk magunkat. Az elején figyelni kellett, mert a pálya száz méter múltán két ágra válik, a 805-ös illetve az 5-ös számú államközi sztrádára, s bár mindkettő áthalad San Diego-n, számunkra előnyösebb volt az 5-ös igénybevétele, mert ezen egyszerűbben juthattunk el következő úti célunkhoz, a Balboa Parkhoz. A perceken belül a városba érő sztrádáról a 15B jelzésű kijárónál tértünk le, amely átvezetett minket a Pershing Drive-ra, az pedig a Florida Drive-ra, ahonnan el sem téveszthettük volna a Balboa Park közepén helyet foglaló állatkertet. A mellette kialakított hatalmas parkoló félig sem volt járgányokkal. A bejáratnál kettőnk jegyéért 102 dollárt fizettünk, ami nem tűnt eget verően soknak, ahhoz képest, hogy az előzetes hírverések rengeteg látnivalót ígértek odabentre. Félórával később kezdtük kényelmetlenül érezni magunkat, mivel hiába jártuk be a főbejárat mögötti összes látogatói ösvényt, a várakozásokkal ellentétben alig láttunk állatot. A kifutók példásan voltak kialakítva, látszott, nagyon odafigyeltek az állatok mozgásigényére, s tekintetbe veszik az egyes fajokra jellemző speciális körülményeket, szóval, ha befogott vadállat lennék, a San Diego-i állatkertben szeretném letölteni az életem végéig szóló beutalót. Csakhogy ami öröm és kiváltság a nagyvadak vagy a majmok számára, mint például a kíváncsi szemek elől takaró zegzugos és árnyas búvóhelyek, meg a sötét barlangok mélye, ahol a forrón tűző Nap elől menekülve szó szerint észrevétlenül meghúzhatják magukat, az a látogató szempontjából a bosszússág forrása. A hírneves Zoo-ban töltött másfél órás sétánk alatt annyi jószágot sem láttunk, mint egy esős napon a jászberényi állatkertben, s ami egyáltalán a szemünk elé került, azért is meg kellett dolgoznunk, hogy a tágas kifutókon belül növő fák sűrű lombjai közt egyáltalán megpillantsuk őket. Néha sikerült észrevenni a levelek takarásából előkandikáló majmocskák fejét, de mintha súlyos szeméremérzet fertőzte volna őket, egy-két kacér kacsintás után eltűntek valamerre. Tulajdonképpen még az orangutánokkal jártunk a legjobban, azok legalább az oldalukon fekve lustán napoztak a szabadban, ám a védőüvegtől oldalvást és olyan messze fetrengtek, hogy képtelenség volt fotózni őket, különben is, ilyen távolságból az egész léha csapat nagy kupac barna rongyszőnyegnek látszott. Na, igen, szavam nem lehet, mert a mintegy hatvan egyedből álló flamingócsapatot, amely egy húszcentis vízzel töltött gyerekmedenceszerű betonteknőben ropta a topogós csárdást (kettőt jobbra, kettőt balra), azt legalább tisztán láttuk és hallottuk, de ki kíváncsi olyasmire, ami mindenütt az unalmas kötelezők sorába tartozik? Másfél órás tekergés után (bevallom: a csalódottságból fakadó idegesség és fáradtság miatt el sem jutottunk az állatkert északi részébe, pedig az afrikai vadak zöme, állítólag, oda van elszállásolva) bedobtuk türelmünk rongyosra mállott törölközőjét, és sietve magunk mögött hagytuk a világhírű intézményt. Azzal az indulatban fogant elhatározással nyúltunk el a fullos kocsi belsejében, hogy ide se jövünk többet! Szerintem könnyű lesz betartani. Mérgünkben kihagytuk a Balboa Park másik nevezetességének, a múzeumokkal tűzdelt El Prado-nak a bejárását, pedig ez is szerepelt az előzetes tervek között. Az állatkerti parkolóból a Park Boulevard-ra térve behajtottunk a belvárosba. A Market Street-re fordulva elértük a város egyik büszkeségének számító Gázlámpás Negyedet (Gaslamp Quartier), ahol a régi stílusban épült egy-kétemeletes házak földszintjén patinás vendéglők és mulatók érnek egymásba, s ahol a hangulat napnyugta környékén kezd igazán felfelé ívelni, mikor is meggyújtják a környéknek nevet adó utcai gázlámpákat. Mivel ott jártunk idején még csak kora délutánra járt, mi legfeljebb a képzelőerőnkre hagyatkozhattunk, hogy mennyire fenséges érzés lehet az esti teraszok egyikén valami igazán finomat rendelni, s azt jóízűen elfogyasztani a kedvesed társaságában, miközben a szolid utcai lámpafények alatt kart karba öltve korzózókat bámulod. S azok visszabámulnak rátok, hogy mit esztek? Az 1st Avenue-nél jobbra kanyarodva rövidesen a Horton Plaza egyik oldalsó bejáratánál kötöttünk ki. A kocsi számára a második szinten akadt hely. A hűs és félhomályos parkolóházból Anikóm azzal az eltökélt szándékkal robbant ki a pláza természetes fényárban úszó körfolyosóinak egyikére, hogy most aztán vásárlás címén elverünk egy halom pénzt. Hehe. Hát mit tegyek, ha kínomban csak röhögcsélésre telik? Akárhová tért be, bármilyen ruhát akart felpróbálni, bármilyen válltáskát akart megvenni, bármilyen tetszetős kiegészítőt gusztált, mindenütt azzal a problémával szembesült, amelyikkel korábban többször összefutottunk Los Angeles vagy Las Vegas hasonló áruházaiban: a felvarrott címkék adatai alapján a termékek kilencven százaléka kínai gyártmány volt. Persze nem az Armani meg a Gucci egyedi és megfizethetetlen cuccaira utalok, hanem az áruház olyan üzleteinek árukínálatára, ahová a nők zöme valóban vásárlási szándékkal tért be. Anikóm végül nem vett semmit, merthogy lényegében nem tudott mit venni (kínai terméket itthon is kap, feleannyi pénzért), s ez lehangolóan hatott a kedélyállapotára. S mintha fertőző lenne, az enyémre is. Ezt hívják lelki egy húron pendülésnek. Búfelejtés céljából beugrottunk a pláza egy félönkiszolgáló ételbárjába, és 20 ropogós dollárért leettük magunkat a sárga földig. A kaja pocsék volt. A sokszorosan felhasznált étolajban készült sült krumpli semmihez sem fogható ízétől megrészegülten tántorogtunk vissza a parkolóba, aztán úgy húztunk el a merő csalódás San Diego-ból, hogy a lábunk nem érte a talajt. Ez nem a mi napunk volt. Aznap mintha átok ült volna rajtunk: az autópálya vérfagyasztó reggeli csúcsforgalma még nem okozott kiheverhetetlen pánikot, csakhogy utána semmi sem jött össze, aminek (vagy legalább egy részének) illett volna összejönnie. Összefoglaló gyanánt: San Ysidro-ban az elbontott gyalogoshíd okán szóba sem jöhetett a félig-meddig komolyan gondolt határsértés; a San Diego-i állatkert megtekintése csalódás lett a köbön; ennek következtében kihagytuk az El Prado-i sétát; ezek után itt volt a Horton Plaza-beli dupla (várárlás és étkezés) kudarc. De a java még csak most következett! Kifelé tartva a városból, már csak a hollywoodi motelunkba való megérkezésünkre összpontosítottunk. Pihenni akartunk, enni akartunk, ezenkívül semmi különösebbet nem szándékoztunk tenni. Csak lenni, lenni, lenni. Dacosan húztunk el amellett a La Jolla mellett, ahol a parton sütkérező fókák megtekintése végett korábban tervbe vettünk egy megállást, de az még reggel volt. Természetesen a visszaút sem úgy sült el, ahogy kellett volna, de az előzmények tükrében nem lepődtünk meg, csak rezignáltan konstatáltuk az újabb csapást. Történt, hogy már valahol Long Beach környékén, tehát Nagy-Los Angeles déli részén jártunk, illetve álltunk a kétszer nyolcsávos autópályán, akkor már sokadik alkalommal, esetenként 5-8 percen keresztül. Türelmem végére érve, egy merész ötlettől áthatva lehajtottam a 405-ös államköziről, remélve, hogy valami szerencsés megoldást találva hamarabb eljutunk a motelhez, mint a reménytelenül bedugult sztrádán araszolva. Szinte újjá születtem, ahogy a gyérebb forgalmú mellékutcákon felszabadultan, 35-40 mérföldes sebességgel hajtottam valamerre, miközben fogalmam sem volt róla, merre járunk. Egy idő után lenyugodtam, és elővettem az egyik itthoni térképboltban vásárolt, Los Angeles úthálózatát eléggé elnagyoltan megjelenítő, de legalább kisebb vagyonba kerülő térképet. Ahogy ilyenkor lenni szokott, mindig azt az utcát nem találtuk rajta, amelyiken éppen átrobogtunk. Azonban úgy húsz perccel később, vak tyúk is talál szemet alapon, belebotlottunk a térképen is feltüntetett Carson Street-be, aminek nagyon megörültünk, mivel úgy ítéltük meg, ez a legjobb dolog, ami aznap esett velünk. A Carson-on haladva aztán Bixby Knolls-nál elértük a Long Beach Boulevard-t, amely északra tartva átfutott Lynwood-on, South Gate-en, és már Pacific Bouelevard néven Huntington Park-nál keresztezte a többszörösen ismerős, ezerszer áldott Florence Avenue-t. Ezen sokáig nyugatra haladva, Inglewood-nál elértük a La Brea Avenue sarkát, s már szinte otthon éreztük magunkat. Egy útba eső benzinkútnál a másnapra tervbe vett Santa Barbara-i kirándulás miatt 40 dollárért telenyomtuk a benzintankot, s most már tényleg meg sem álltunk a motelig. Fárasztó, kudarcokkal megtűzdelt, de szó, ami szó, mégiscsak élményekkel feldúsított nap állt mögöttünk. A negatív élmény is élmény. De azért nem csüggedtünk, mivel felnőtt emberként tisztában voltunk vele, hogy mindenből lehet okulni. Azóta sem jöttem rá, hogy a csütörtöki pechszériámból miféle következtetést lehet levonni, de még előttem az élet. Meg a számítógép klaviatúrája.

  Csütörtökön összesen 198 dollártól szabadultunk meg, s mindeközben 303 mérföldet autóztunk.

 

  Nyolcadik nap, 2014. május 16., péntek. Elérkezett az utolsó, teljes egészében Amerikában töltendő napunk. A búcsúprogramot igyekeztem úgy alakítani, hogy lehetőleg mindenből legyen benne, ami Kaliforniára jellemző. Úti célunk az a Santa Barbara volt, ahová annak idején Ronald Reagan volt amerikai elnök, hivatali idejének lejártával visszavonult Nancy-vel, a feleségével, csak még előbb, aktív politikus korában romba döntötte a Szovjetuniót, meg az ideológiailag hozzácsapódott csatlós országok kommunista rendszereit. Nagy fazon volt az öreg, szerintem az ostoba világ még most sem igazán fogta fel, mi mindent köszönhet neki! Pénteki kirándulásunk nem politikai indíttatásból fakadt, a felvezető mondatokkal mindössze annyit akartam jelezni, hogy ha egy amerikai elnöknek megfelelt Santa Barbara és kies környéke, akkor számunkra sem okozhat csalódást. A Santa Monica-tól 120 kilométerre, nyugat-északnyugatra, az óceán partján fekvő kisváros több szubjektív útleírás szerint egész Amerika legrendezettebb, legvirágosabb és legtisztább városa. Elég egy pillantást vetni a térképre, hogy az ember lássa, milyen ideális helyen fekszik. Lényegében sík vidéken, mert a tájkép karakterét jelentős mértékben befolyásoló Santa Monica-hegység vonulatai nem az óceán partja közelében, hanem kilométerekkel a szárazföld belseje felé húzódnak, festői hatású háttérképként szolgálva a kisváros összképéhez. Megint nem a kakasokkal ébredtünk, de ahhoz elég korán indultunk, hogy elkerüljük az egyes parti városok között idővel beinduló csúcsforgalmat. Az elmúlt napokban alaposan bejáratott La Brea Avenue-n lementünk a Santa Monica Boulevard-ig, s azon kijutottunk a Santa Monica Pier környékére, az óceánhoz. Itt ráálltunk a malibui látogatásunk idején egyszer már igénybe vett Pacific Coast Highway-re, amelyen egy szuszra eljutottunk Malibu-ig. Ami a tisztaságot illeti, a kocsink karosszériája addigra eléggé viharvert formát mutatott, úgyhogy megálltunk annál a sarki Shell benzinkútnál, ahol előző vasárnap Malibu Country Mart felé befordultunk. 16 dollár ellenében igénybe vehettem a gépi mosóberendezést, igaz, megint gondom támadt a fizetőautomatánál, de egy kedves hölgy vezető, aki az autójával mögöttem állt a sorban, készséggel segítségemre sietett, s a Hyundai végül eltűnt egy hófehér habpaplan alatt. A szennyeződésektől mentes, megtisztult járgánnyal már nem vallottunk szégyent az utakon (különben is, másnap vissza kellett vinni a kölcsönzőhöz, s olyan retkesen nem volt képem leadni a rövid idő alatt szinte haverrá vált kocsit), s kiérve a városból, a nevezetes 1-es úton repeszthettünk Oxnardon, Venturán, Carpinterián át Santa Barbaráig, ahol az óceán partjával párhuzamosan futó East Cabrillo Boulevard és a Garden Street kereszteződésénél kialakított parkolóba csusszantunk be. A parkolásért ismét automatánál kellett fizetnem, de ezúttal flottul ment a dolog. Egy-egy villanás erejéig beletaláltunk az amerikaiak által ránk erőltetett szerepbe. 4 dollárból megúsztuk az egészet. Búcsút intve a gondosan lezárt kocsinak, a szokásos könnyű málhákkal a vállunkon és a nyakunkban, az óceánba mélyen benyúló móló felé vettük az irányt. Könnyű volt rátalálni, a Cabrillo Boulevard-ról egyből ki lehetett szúrni. A széles, de nem különösebben zavaró forgalmú Cabrillo és az óceán közötti fövenyes területen a csendes lefolyású Mission Creek alakít ki a malibuihoz hasonló lagúnát. A patak vize alig csordogál, s olyan gyér a vízhozama, hogy az útja végén képtelen összeköttetést teremteni az óceánnal, inkább hosszan elnyúló, mocsaras területet képezve szétterül, a partján nagy kedvvel tollászkodó pelikánok és sirályok nem kis örömére. Amíg Anikóm eltűnt a móló bejáratánál álló női mosdóban, néhány remek természetfotóval gazdagítottam az amúgy sem szegényes amerikai gyűjteményemet. Öt perccel később végre a Stearns Wharf (a mólóhoz vezető, deszkázott út) nyílegyenes bejárójánál voltunk, és a turisták kedvéért idetelepített, kisebb üzleteket és éttermeket rejtő faházak között elsétálhattunk a móló végébe. Maga a móló a partról nem is tűnt olyan hosszúnak, s csak a végéből csodálkoztam vissza, milyen távol kerültünk a szárazföldtől! Észak felé tekintve a vízi járművekkel zsúfolásig telt Santa Barbara-i jacht- és vitorláskikötő látszott, a mólóhoz közelebbi partszakaszon pedig húszfős diákcsoport kergetőzött a fiatalság önfeledt szenvedélyességével. Amilyen kulturáltnak és barátságosnak tűntek, talán egyikük formatervezett felöltője alatt sem lapult apuci otthonról elcsórt félautomata stukkere. Amivel ezek a szeleburdi jenki tinédzserek öldökölni szokták a nekik nem tetsző tanáraikat meg az osztálytársaikat. A fövenyes, homokos part keleti irányban legalább két kilométer hosszan folytatódott, s leért csaknem a városi temetőig. Betérve a móló egyik kis cukrászdájába, vettünk két gusztusos kis süteményt, de amilyen szépek voltak, olyan drágák is. Minden alaposan megrágott falattal több dollárnyi értéket küldtünk le a torkunkon. Néhány lépéssel odébb, egy szuveníreket árusító boltban Anikóm a test hőmérséklet változására színt váltó gyűrűt vett magának, gyenge pár dollárért. De a gyűrű, olcsósága ellenére, valóban szép. A cölöperdőn nyugvó mólóra települt házak közötti parkolókban több tucat autó várakozott időmilliomos gazdájára, akik a korlátsor mögül lógatták horgaikat a zöldes vízbe. Kifogható hal nyilván akadt a környéken, hiszen egy nagy bajuszú kövér fóka is ott úszkált a cölöpsor tövénél. Időről időre fejest bucskázva eltűnt az óceán hideg vizében, de akárhányszor viszontláttuk, derűs elégedettség ült az arcán. Kitelt, mosolygós képét látva nem úgy tűnt, mintha napszám koplalt volna. Miután a korlátnak támaszkodva hosszú perceken át alaposan szemrevételeztük a gyönyörű körpanorámát, visszasétáltunk a partra, ahol Anikóm, mintegy érzelmes testi kontaktus keretében búcsúzandó a Nyugati Parti Nagy Víztől, térdig gyalogolt a legfeljebb 13-15 fokos óceánba, amit én a cipőm talpán is átsütő homok melegében állva elborzadva néztem. A kicsim vállai ekkorra már olyan csúnyán leégtek, hogy forró napsütés ide vagy oda, védekezésképp könnyű, világos kardigánt borított a nyers hús színével vetekedő érzékeny területre. Amit egyébként a leégés kezdete óta kétóránként alaposan bekent a hollywoodi motelunkhoz közeli patikában vett sokfaktoros naptejjel, de hiába, mert elkésett vele. A partközeli rövid és érintőleges vízi hancúrozás után rátértünk a mólótól induló, a távolból bóbitás zsiráfoknak tűnő pálmafákkal és a kék színnek egy sajátos, pazar árnyalatával virágzó jacarandákkal szegélyezett State Street-re. Átvágtunk a vasúti síneken, száz méterről megcsodáltuk a takaros kis állomásépületet, tíz percre benéztünk a Yanonali Street sarkán működő igényes ajándékboltba, aztán ugyanerről a sarokról lefotóztuk a srégen látható Reagan Ranch Centert. Ennél a résznél úgy véltük, Santa Barbara a rendelkezésünkre álló időkereten belül nem nyújthat lényegesen többet, és közös elhatározással az autónkhoz igyekeztünk. A Yanonali Street-en és a róla nyíló mellékutcákon eljutottunk a Garden Street-hez, ahol átmentünk a vasúti sínek túloldalán fekvő parkolóhoz, és hopp, a frissen mosott kocsinknál voltunk! Az eredeti terv úgy szólt, hogy azon az útvonalon megyünk haza, amelyiken jöttünk, ám Oxnard-nál, a főútvonalak kétfelé ágazásánál nem a déli útra tértünk (amelyiken jöttünk), hanem az ismeretlen északi ágra, a Ventura Freeway-re tévedtünk. Ezt nem kellett volna, de a jelentős hibára csak sok mérfölddel odébb derült fény, akkor meg már inkább előre, bajtársak, mintsem gyáván visszafordulni! Így aztán az azúros óceánpart látképe helyett Camarillo következett, meg Thousand Oaks, meg Woodland Hills, meg Sherman Oaks. Ez utóbbinál, miközben egy irdatlanul kilátástalan dugóba kerülve tíz perce álltunk az autópályán, vérszemet kaptam a sztráda szélén véletlenül felfedezett, ismerősnek ható Sepulveda Boulevard útjelzés láttán. Némi araszolást követően kikecmeregtem a csapdába esett birkanyájként egy helyben topogó autótömegből, ráfordultam a Sepulveda-ra, gondolván, majd ezen, jóval délebbre, elérem a Sunset Boulevard-t, ami hazavisz. De nem. A San Diego Freeway-el párhuzamosan délre futó Sepulveda sehogy sem akart véget érni (ráadásul több helyen felbontották, javították, ilyenkor a forgalmat másfelé terelték róla), és a jó öreg Sunset sem akart az utunkba akadni. Ne kérdezze senki, hogyan kerültünk mégis haza, de kétórás idegtépő útkeresés, és a visszaesőként elkövetett, enyhén vértolulásos káromkodások után West Hollywoodban kötöttünk ki, ahonnan már simán a La Brea motelhez kormányoztam a járgányt. Míg én a szobánk hűs félhomályában üveges tekintettel magam elé meredve igyekeztem feldolgozni a lelkemet felsebző legutóbbi fiaskót, a gyakorlatias gondolkodású Anikóm leszaladt a sarki kínai kifőzdébe, és 18 dollárért hozott ebédre valót. Nem volt rossz ízű, kinézésre pedig kifejezetten étvágygerjesztően hatott, de Anikómmal addigra felállítottuk és magunkévá tettük az ad hoc teóriát (copyright by Miski), miszerint Amerikában lényegtelen, hogy a homlokzatán miféle feliratot viselő vendéglőben tolják eléd a rendelt ételt, elhanyagolható eltéréssel mindnek ugyanolyan íze van. Amerikában a közfogyasztásra szánt ételeknek szimpla ízük van, olyan ízvilággal rendelkeznek, hogy megérje jó étvággyal nekiülni és megenni őket, de többre ne számítson senki. Kimondottan ehetőek, talán még laktatóak is, hanem egy-két óra elteltével szakasztott ugyanolyan utóízt produkálnak, noha az egyik kínai, a másik olasz, a harmadik mexikói specialitásként lett eladva. S lett megvéve, jóhiszeműen. Gondolom, van néhány meghatározó összetevő, közös alapanyag, amit minden amerikai ételbár egyaránt felhasznál az ételek készítésekor, innen az uniformizált üzemi konyha íz, de kiváltképp az egy kaptafa hatású utóíz. Köztudott, s ennek az igazságát mi is tapasztaltuk, hogy olyan, mint amerikai konyha, nem létezik. Amerika előszeretettel aposztrofálja magát multikulturális országként, s ennek, többek közt, a gasztronómia is áldozatul esik. Szerintem az amerikai háziasszonyok meghatározó része nem ismeri ki magát a tulajdon (szemre kiválóan felszerelt) konyhájában, képtelen a magyar értelmezés szerint háziasnak minősülő ételek elkészítésére, merthogy minek bajlódjon a több órán át készülő fogásokkal, amikor telefonon olyan fagyasztott vagy meleg ételt rendel az egész családnak, amilyet akar. És kihozzák percek alatt. Evés (akarom mondani: táplálkozás) után pihentünk egy rövidet, majd miután az utolsó napunkat töltöttük itt, s még mindig semmit sem vettünk magunknak, rohantunk a Hollywood Boulevard üzletsorára. Egy utolsó, soha vissza nem térő alkalom, hogy jól elverjük a pénzünket. Most vagy soha! Hát akkor soha. Anyámnak ugyan sikerült 40 dollár összértékben (27-ért egy szép táskát, 13-ért egy csinos nyári blúzt) vásárolni, s további 21 dollárt apróságokra költeni, de alapjában véve nem erre gondoltunk. Amerikai utazásunk nyolcadik napján jártunk, és egy rakás pénz maradt a zsebünkben, akarom mondani a pénztárcánkban és a bankkártyánkon, amit fesztelen nézelődés, turkálás, válogatás mellett lelkifurdalás nélkül elverhettünk volna. Ehelyett. Ehelyett azon kaptuk magunkat, hogy mind ingerültebben olvasgatjuk a kinézett holmikra varrt szövetdarabokon, hogy a termék származási helye Kína, ritkábban Banglades. Hollywood szuvenírjeinek kilencven százaléka gagyi kínai termék, az pedig eszünkbe sem jutott, hogy itt, dollárért vegyünk olyasmit, amit a Kőbányai úti Négy Sárkányon (azóta bezárták) olcsóbban, forintért szerezhetünk be. Lényegében tehát nem vettünk semmit. Legalábbis magunknak. De mégis, mit vittünk volna haza, még ha eredeti, amerikai holmikat látunk is az üzletek polcain? Nekem nem hiányoztak az olyan tárgyi emlékek, mint néhány póló, farmernadrág, egyéb kommersz cucc, ezeknél sokkal többet jelentett a többtucatnyi helyszínen és megannyi szituációban átélt élményhalmaz, az elmém vásznán örök moziként újra és újra levetíthető kalandok sora, az itt szerzett benyomások színes egyvelege, egyáltalán, az amerikai útnak, mint egész, kerek történetnek a komplexitása. Ilyen távolba, a világ másik felére szóló, ennyire zsúfolt programú, ugyanakkor ennyire tiszta fejjel, józan érdeklődéssel, ennek következtében kritikusan lelkes kívülállóként megélt utazásunk eddig nem volt, s ezután nem lesz. Egyszer volt Amerika. Úgy kell megbecsülnünk, ahogy van, ahogy kaptuk. Személyre szóló, egyedi ajándékként, aminek nem minden részlete tetszik, ezzel együtt felbecsülhetetlen értéket képvisel, mivel lehetőséget kaptunk a sorstól, hogy egy kilencnapos élő adás keretében betekintést nyerjünk a gyerekkorunk óta félve tisztelt, az Óperenciás tengeren túli birodalom hétköznapjaiba. Nagy szó! Azért az utolsó nagy járkálásunk alatt jó fáradtra sétáltuk magunkat, mert az asszony szerint a remény hal meg utoljára. Ami késő délutánra mégis kipurcant, elgyengült, kivérzett, és magunknak nem kaptunk semmit. Illetve azokat a finomságokat és innivalókat mégiscsak saját célra szántuk, amikért 48 dollárt fizettünk az utolsó alkalommal felkeresett Hollywood Liquor-ben, a közértben. Este jót aludtunk a kimerítő nap után

  Pénteken 147 dollártól szabadultunk meg, és 199 mérföldet furikáztunk.

 

  Kilencedik nap, 2014. május 17., szombat. A szerződés szerint a kocsit délelőtt  11-ig le kellett adnunk az Alamo-nál, de szerettem volna 9-re túl lenni az egészen. Korán reggel még kisétáltam a Hollywood Boulevard és a La Brea Avenue kereszteződéséhez, hogy a kelő Nap vérvörös sugaraiban fürdőző, félig még alvó Hollywoodról fényképeket készítsek. Vagy félórán át fotóztam mindent, amihez a legcsekélyebb személyes közöm volt az elmúlt pár napban, s a végére egészen meghatódtam a visszavonhatatlan búcsú miatt. A legszívesebben leültem volna egy útszéli padra, és órákig bámultam volna az ébredő várost. Anikómmal előző este összepakoltunk mindent, így csak levittük a bőröndöt és a többi holmit a csomagtartóba, kijelentkeztünk a portán, s elindultunk Inglewood felé. Az első benzinkútnál teletöltöttem a kocsit, ami 50 dollár kiadást jelentett, de tele tankkal vettem át, így is kellett leadnom. Hamar az Aviation Boulevard-on voltunk, ahol befordultam a kocsik visszaadása feliratú kapun. Egy nagydarab fekete nő körbejárta a Hyundait, nincs-e rajta karcolás vagy komolyabb sérülés, kiszedette velünk a csomagtartóból a poggyászainkat, a kezembe nyomott egy közértes blokkra hasonlító végelszámoló fecnit, a slusszkulcsot a kocsi padlójára dobta, megnézte, megvan-e még az autóval együtt kapott GPS, és egy hivatalos mosollyal leöntött good bye-jal elköszönt tőlünk. Volt autó, nincs autó! Egy perccel később Anikómmal a reptérre szállító shuttle megállójában álltunk, s vártuk, hogy beálljon a kék és zöld festésű jármű. Amíg vártunk, előszedtem a nő által adott nyomtatott cédulát, s tanulmányozás közben döbbenten láttam, hogy valami jelentősebb tétel is szerepel rajta (400 dollár értékben), pedig, tudtommal, semmivel nem tartoztunk, lévén, hogy előre fizettünk az autó bérléséért. Felfedezésemet meg sem mertem említeni a mellettem gyanútlanul ácsorgó kicsimnek, különösen azok után, hogy belém nyilallt a gyanú: ezek most valamivel csúnyán rászedtek minket az Alamo-nál. Csak még nem tudtam, mivel. A cetlit feltűnés nélkül a tárcámba süllyesztettem, majd felszálltunk az időközben beálló ingyenes reptéri buszra. Hamarosan a LAX-on, annak is a Tom Bradley-ről elnevezett repterén találtuk magunkat. Sok időnk maradt a beszállásig, merthogy még tíz óra sem volt, az Alitalia gépe pedig fél ötkor szállt fel Róma felé. Miután autó nélkül nem mehettünk messzebbre, jobb híján a repülőtér belső útjain sétálgattunk, meg a nagy várócsarnokok egyikében ücsörögtünk a pakkjaink mellett. Az egész reptér egyetlen ajándékboltjában azért még sikerült gyorsan elvernünk némi pénzmagot, Anikóm egy Los Angeles feliratú, a város távlati képével díszített vászon válltáskát vett magának, s az ismerőseinek, munkatársainak apróságokat (73 dollár összértékben), én pedig, hogy mégse menjek üres kézzel haza, 6 dollárért bírtam venni magamnak egy műanyag kulcstartót. Olyat, amitől első látásra kivert a víz, de mivel tudom, honnan való, valamiképp mégis örömet okoz. Most a saját Renault-m indítókulcsa van rajta. Ecce homo. Mivel a reggeli sürgés-forgásban alig ettünk rendes ételt, további 25 dollárért édességeket, főleg csokoládékat vásároltunk össze, s unalmunkban sorra megettük őket. Egy-két órán keresztül a le- és felszálló repülőgépek fényképezésével múlattam az időt, míg oldalbordám elmélyülten keresztrejtvényt fejtett. Nehezen telt az idő. Megváltásként éltük meg a becsekkolás kezdetét, a bőröndünk feladását Budapestig, az irataink átvizsgálását, a személyi motozást, és egyéb barátságtalan, ámde a mai világban elengedhetetlen dolgokat. De végre a teljesen megtelt repülőgépen ültünk. Részben fájó szívvel, szomorkásan, hogy örökre búcsút kell intenünk Amerikának, részben lelkesen, hogy végre hazamegyünk a hihetetlen messzeségben ránk váró otthonunkba, és viszontláthatjuk szeretett kiskutyánkat, vártuk az immár ismerős nekilódulást, amivel a kifutópálya végére álló gép nekiszalad a messzeségnek. Egy utolsó rázkódást követően levegőbe emelkedett a gépünk, nekiugrott a tiszta levegőégnek, és messze kiszállt velünk a napsütésben kéklőn csillogó óceán fölé, hogy aztán néhány perc múlva egy jókora kanyarral visszaforduljon Long Beach felé. Onnan pedig, az időeltolódás miatt elénk siető csillagfényes este és éjszaka folyamán keresztülrepültük egész Észak-Amerikát, majd nekivágtunk a másik óceánnak, a jó öreg Atlantinak, s mintegy 12 órás repülést követően lágyan landoltunk Róma Fiumicino repterén. De ekkor már - európai idő szerint - kora délután volt, körülbelül negyed kettőre járt. Ja, és a lényeget ne felejtsem: a naptár szerint 18-át, vasárnapot írtunk. Anikóm különben sokkal rosszabbul bírta a visszautat, mint az odafelé vezetőt; szerintem egyszerre tört rá a klausztrofóbia meg a tériszony, s ezen az idegtépő helyzeten még a pár korty üdítővel bevett nagy adag nyugtató sem sokat segített. Anikó kiborulásával mindkettőnknek kínszenvedéssé vált az út, neki a közvetlenül megélt félelmei és rosszullétei miatt, bennem meg a kicsim állapota miatti permanens aggodalom keltett erős feszültséget. De végre megérkeztünk Rómába, Anikóm jobban lett, és bő másfél órával később már a pesti repülőjáraton ültünk. Ablak mellett! Mindössze egy óra negyven percbe telt, amíg megjártuk az olasz és a magyar főváros közötti távot, és átrepülve az Adria meg a többé-kevésbé felhőtakaró alá rejtőzött Horvátország fölött, délután háromnegyed ötkor Ferihegyen landoltunk. Olyan hamar Budapestre értünk, hogy csak ámultam, amikor az ablakon túl feltűnt a Velencei-tó jól ismert rajzolata, aztán a százhalombattai olajfinomító lángoló tornyai, végül pedig a budai hegyek, s odalent a lustán kanyargó vén Duna a Parlamenttel, az Erzsébet-híddal, és a Határ úti magas adótoronnyal. Kevéssel érkezésünk előtt állhatott el az eső, mert, ahogy a gépből való kiszállás és a csomagunk felvétele után a reptéri buszmegállóhoz siettünk, mindenfelé friss tócsák látszottak, s az égbolt még szürke volt az egymás hegyén-hátán tolongó felhőktől. De már helyenként felszakadozott, s mire elértük a metró Kőbánya-Kispest végállomását, itt-ott kikandikált egy-egy biztató fénysugár. A metróról a Népligetnél 1-es villamosra szálltunk, amivel szinte hazáig, a Hungária körút és a Kerepesi út kereszteződéséig utaztunk. Mit mondjak? Csak ismételni tudom korábbi önmagam: ez a kereszteződés nyomokban sem hasonlított a Hollywood Boulevard és La Brea Avenue pálmafás találkozási pontjára, de a miénk volt, hát persze, hogy becsültük. Perceken belül otthon voltunk, s miközben a távollétünk idejére a szobában tárolt növényeket kicipeltük az udvari állványra, meg jól kiszellőztettünk, megeresztettem egy telefont az ebünkre felügyelő Szandinak, s máris indultunk a kocsinkkal Csicsa kutyánkért Óbudára. Nagy volt az öröm, a kölcsönös viszontlátás öröme, a minket a szürke hétköznapi hazatéréseink alkalmával is kirobbanó lelkesedéssel fogadó ebünknek majdnem letört a farka a nagy csóválásban, s aprókat sikkantgatott a boldogságtól. Szandinak megköszöntünk, amit értünk, illetve Csicsánkért tett, s átadtuk neki a Las Vegasban vett ajándékainkat. Illő pironkodások közepette vette át őket, aztán néhány levezető mondatot követően kutyánkkal és a hozzá tartozó holmikkal megint kocsiba ültünk, s meg sem álltunk hazáig. Együtt volt a család, Amerika pedig örökre velünk él az emlékezetünkben. Már csak az ott készült ezernégyszáz fénykép okán is. Ami pedig az Alamo-nál készült elszámolást illeti. Napokkal később, amikor Anikómmal végső rovancsot készítettünk az útról, említést tettem neki a kölcsönzőnél hozzácsapott plusz kiadásról (400 dollár), amiről jó ideig úgy gondoltam, hogy az valamiféle jenki átverés része. Ám addig agyaltam az eseten (persze, hogy nem hagyott nyugodni), amíg rá nem jöttem a megoldásra. Nem, nem vertek át minket odaát, hanem mi nyúltunk mellé, s az amerikaiak, teljesen érthető módon, utóbb megfizettették velünk a felárat. Mi is történt valójában a kölcsönzőnél? A Los Angelesbe való megérkezésünkkor, mint ugyebár régebben írtam róla, a reptérről az első utunk az Alamo-hoz, az autókölcsönzőhöz vezetett. A nagyképűen viselkedő fekete fickó, akivel az adminisztrációt intéztük, jól tette a dolgát, udvariatlan volt ugyan, de szakmailag nem hibázott. Emlékszem, hogy amikor a papírok intézése után átirányított bennünket a teremgarázsba, hangsúlyozta, hogy a medium, azaz a középkategóriás kocsik közül vigyük valamelyiket. A garázs mennyezetéről lógott is egy ilyen feliratú fémtábla, alatt kettős rendbe állított pofás autók sorakoztak. Csakhogy a szembeni kocsisort még tetszetősebb járgányok alkották, s mi nem vettük észre az ezek fölé függesztett tábla fullsize feliratát (ezt akkor vettem észre, amikor a fotók számítógépre vitelekor a teremgarázsban készült képekhez értem). Ugrásszerű fejlődés az előbbi sorhoz képest! Mivel jóhiszeműen úgy hittük, hogy ez a sor is a középkategóriás kocsikhoz tartozik, kiválasztottuk a legszebbet, a Hyundai Sonata-t, s mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, beültünk és vittük. Magamban elismeréssel adóztam az amerikaiak nagyvonalúságának, hogy ezért az itthoni és kinti mércével mérve is kevés pénzért (forintra átszámítva nem egészen nyolcvanezerért) ilyen gyönyörű autót adnak kilenc napra. Érdekes, hogy a telephelyről való kihajtásnál, amikor a két portás hölgy utoljára ellenőrizte a kölcsönzői dokumentumokat, ez ügyben nem szóltak semmit. Arra emlékszem, hogy valahová megeresztettek egy rövid telefont, addig Anikómmal a kocsiban ülve vártunk, azt hittük, ez is része a protokollnak, de aztán lágy csuklómozdulattal intettek, hogy mehetünk, és felemelték előttünk a sorompót. A történet többi része nagyjából ismert, az álomautóval mentünk, amerre mennünk kellett. Megjegyzem, miután a kocsit 395 mérfölddel vettem át, és leadásnál a kijelző 1970 mérföldet mutatott, összesen 1575 mérföldet, vagy 2520 kilométert vezettem három államban (Kalifornia, Nevada, Arizona). Ez akkora távolság, mintha négyszer járnám meg a Budapest és a horvátországi Rovinj közötti utat. De most visszatérek a végelszámoláskor feltüntetett pluszösszeghez. Nos, a kölcsönző ahhoz az Amerikában úgy tűnik bevett gyakorlathoz folyamodott, miszerint üzleti megfontolásból szó nélkül hagyta, hogy a kedves kuncsaft, tévedésből vagy szándékosan, magasabb (vagy éppen alacsonyabb) kategóriájú autót válasszon, mint amelyen az előzetes megrendelésben szerepelt. Ez, miként az ábra mutatja, teljesen legális, megengedett eljárás odaát. Ilyen esetekben az a bevett ügyintézési mód, hogy alacsonyabb kategóriájú jármű használata esetén a leadáskor visszatérítik, magasabb kategóriára való átnyergelésnél viszont utóbb rászámlázzák a szerződésben ténylegesen szereplő kategóriához mért különbözetet. A mi esetünkben hozzáadták a napi ötven dollárt kitevő felárat, ami nyolc napra (nem értem, miért nem kilencre számoltak?) 400 dollárt tesz ki. Szóval, Amerika becsületén, legalábbis ebben a konkrét esetben, nem esett folt. S még egy utolsó gondolatsor, ami a kinti költekezésről szól. Végül is mindösszesen (körülbelül) kétezer dollár költőpénzt hagytunk odaát (ebben benne van az autókölcsönzői ráadáspénz is), ami többnyire benzinre, kajára, ajándékokra, különböző szórakoztató intézményekbe szóló belépőjegyekre, s néhány, egyéb kategóriába tartozó kiadásra (például autómosás, parkolás) ment el. Induláskor ennek az összegnek pont a duplája, vagyis négyezer dollár állt költőpénz gyanánt rendelkezésre. Tehát a felét sem költöttük annak, amit költhettünk volna. Nagyjából egymillió-kétszázezer forintnak megfelelő összeggel indultunk el, de úgy, hogy a Las Vegas-i szállás, illetve az autókölcsönző előre ki volt fizetve (a kölcsönzői pluszkiadást az imént tárgyaltam). Szintén előre kifizettük a repülőjegyeket (a két retúrjegy, biztosítással együtt összesen négyszázezerbe került), odakint csak a La Brea Inn motel alig 700 dollárját kellett helyben kicsengetnünk, minden egyéb előre le volt rendezve. Ehhez képest több mint hatszázezer forintnyi összeget visszahoztunk, tehát nem dőzsöltünk odakint. Ezzel együtt elmondhatom, hogy jól éltünk. Mindent összevetve, jó volt Amerikában, de nem élnék ott. Legfeljebb úgy, ha odaszülettem volna. Ám erről lekéstem. Sebaj, mindenképp megérte kimenni, de főként visszajönni!  Kelt 2014.06.04-22.

 

  Vége a száztizenegyedik résznek