ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                  írta Miski György

 

                              Száztizenkettedik rész

 

  (Tizenötödik kötet) Tizenhét:

 

  És ahogyan volt élet Amerika előtt, úgy a világ forog tovább Amerika után is. Ennek egyik rám vonatkozó ékes bizonyítéka, hogy kilenc hónapos (!) kihagyás után június 13. és 16. között ismét többnapos útra szántam el magam az első világháborús emlékművek fotózása céljából. Legutóbb tavaly szeptemberben vállalkoztam nagyobb lélegzetvételű kiruccanásra, mikor is az ország déli (Szeged környéki) és keleti (Bihar) részein tettem meg jelentős távolságokat. Most azonban, valószínűleg a két menet közötti hosszú szünet miatt, szinte gyerekes örömmel, egy kezdő világutazó/felfedező lelkesedésével vetettem magam a feladatba. Nem részletezem a négynapos, három éjszakán át kocsiban való alvással járó kirándulást, mivel ebben a vonatkozásban minden a megszokott kerékcsapásban haladt. Vagyis pirkadattól napnyugtáig rohantam egyik településről a másikra, s amikor megtaláltam az emlékművet, fotóztam. Aztán vissza a járműbe, és minden kezdődött elölről. Éjszakánként, a rengeteg kényelmetlen körülmény miatt (este és kora éjjel még a meleg, hajnal felé a hideg tart ébren, megszokhatatlan a vezetőülésben való alvás, és sokszor támad vitám a véremre pályázó, az utastérbe valamiképp besurrant szúnyogokkal) legfeljebb 2-3 órát szoktam aludni, de ez az én bajom. Ezúttal Tolna megye egy eddig elhanyagolt szeletkéjét, aztán Somogy és Baranya nagyobb részét jártam be. Igen, mert idén októberben lesz öt éve, hogy önként és dalolva belekezdtem ebbe a nagyszerű, ámde roppant fárasztó, férfias kitartást követelő, s nem utolsó sorban anyagilag megterhelő kalandba. S olyan jó ütemben jártam a hivatalos adatok szerint 3150 önálló településből álló országot, hogy mára jószerével egyetlen nagyobb szűz terület maradt, ahol emlékművek dolgában még nem fordultam meg, méghozzá az imént említett körzet. Most, hogy a négy nap alatt végeztem az előzetesen magam elé tűzött feladattal, s összességében valami újabb 180 emlékműről készítettem képet, még mindig maradt a Dunántúlon egy ugyanakkora felfedezésre váró terület, mint amekkorát júniusban bejártam. Jelenleg ott tartok, hogy közel öt év alatt (2009 októberében indult a nagy országjárás) országszerte 2711 emlékmű fényképeit sikerült begyűjtenem, s a jövő hét szerdától vasárnapig (kilencedikétől tizenharmadikáig) tervezett ötnapos kirándulással, remélhetőleg, még alaposan rátermelek erre. Amúgy Somogy és Zala megye fennmaradt részei lesznek az esedékes úti céljaim (a Balaton nyugati csücskétől le Kaposvárig, onnan Barcsig, aztán Nagykanizsa tágabb körzete, Lenti vidéke, s vissza a Balatonig), s ha ezzel is végeztem, már csak egyetlen fehér folt marad az egész országban. Ez azonban terjedelemre jóval kisebb, mint a jövő héten bevarrni tervezett dunántúli folt, hiszen a Debrecentől északkeletre, zömmel Nyíregyháza környékén fekvő, eleddig kimaradt települések száma nem éri el a negyvenet. Hogy ide mikor jutok el, az a jövő titka, egyelőre a somogyi és a zalai útra gyúrok.  Kelt 2014.07.04.

 

  (Tizenötödik kötet) Tizennyolc:

 

  Azzal, hogy július 9. és 13. között letudtam a Zala, Baranya és Somogy megye fennmaradt területein lévő települések első világháborús emlékműveinek fotózását, teljes egészében bejártam a Dunántúlt, ahová a jövőben legfeljebb kisebb korrekciók miatt térek majd vissza. A négy és fél napot kitevő kaland igen aktívra sikerült, de hát erre számítottam, nem holmi sétagaloppra. Azért lett belőle négy és fél nap, mert 13-án, vasárnap kora délután már itthon voltam Pesten. Négy éjszakát töltöttem a kocsiban (az utolsó, 4. éjjelen negyed háromkor megint rendőrök ébresztettek álmomból, de az igazoltatást követően békén hagytak), ahol mindent lehet, csak éppen pihentetően aludni nem, de még ez is belefért. Mivel az egész országból már csak a Debrecen és Nyíregyháza közötti, közepes méretű feltáratlan terület maradt hátra, többé nem lesz szükségem ennyi éjjelen át szenvedni először a melegtől, aztán a szúnyogoktól, majd hajnal felé a hidegtől. És persze mindenkor a kényelmetlenségtől, amit többnyire az első ülések kiálló részei okoznak. Egészében véve igen hasznosan telt napokat tudhatok magam mögött, és az elért eredmény láttán - közel kétszáz újabb emlékmű fotóival bővítettem a gyűjteményemet, ami most 2903 darabon áll - büszke lehetek a teljesítményemre. Ezzel a most letudott kirándulással hatalmas lépést tettem az öt éve elkezdett munka befejezése felé, ami nagyon szép és jó dolog, ha közben nem keserítené a szám ízét az ország szinte egész területén észlelhető elcigányosodás kegyetlen ténye. Elsősorban a kis és közepes méretű falvak nemzetiségi összetétele áll nagy változások alatt, illetve néz további sokkoló változások elé. A vidéken született, születő magyar fiatalok, amint felcseperednek, elhagyják a szülőfalujukat és beköltöznek valami távolabbi város, vagy épp a főváros házrengetegei közé. Emiatt a jelenség miatt a fiatalok folyamatos elvándorlása idején még aktív korú szülők magukra maradnak, megöregszenek, aztán előbb az egyik, aztán a másik hagyja itt az árnyékvilágot. A magányukban kiszolgáltatottan élő öregek könnyű prédákká válnak a mind több megüresedő házba eleinte egy-egy családdal beszivárgó, később csapatostól beözönlő cigányok számára, akik addig laknak egy-egy utcában, amíg az összes házat lakhatatlanná teszik, s utána újabb utcákat foglalnak el, majd odébb állnak egy településsel. Így végül egész falvak veszítik el egykori vonzerejüket, mert oda a nyugalom, oda a közbiztonság, miként a tolvaj kezeknek köszönhetően oda a kertekben megtermelt gyümölcs és zöldség is. A magányos magyar öregeknek nincs hová menniük, a fiataloknak eszük ágában sincs visszatelepülni és felvenni a küzdelmet a vérszemet kapott sáskákkal. Így történhet meg, hogy az egykori tornácos kisnemesi vagy a módos paraszti porták udvarain ma retkes cigánypurdék rohangálnak visongva, a szebb napokat megélt épületeket az imádság tartja össze, az udvarokon kötésig ér a szemét és az eladási szándékból felhalmozott, innen-onnan összehordott hulladék. A még lábon álló házak nyitott ablakain mulatós cigányzene taktusai dübörögnek a máskülönben csendes környékre, az utcákon alig látni autót, annál több a babakocsit toló, vagy várandós cigány asszonyt, akiknek az életkora tizenöt és húsz év között lehet, de nem ritka, hogy már a második vagy a harmadik kölyküket várják. Az állam pedig eltartja őket a dolgozó magyarok vastagon megadóztatott fizetéséből, nem gondolva egy pillanatig sem arra, hogy a most még az anyja hasát belülről rugdaló purdékból felnőtt korukra épp olyan dologtalan senkiházik lesznek, mint a szüleik voltak. És a nem oly távoli jövőben majd ők is, meg a csemetéik is tartják a markukat a segélyért, hiszen valamiből etetni kell a kölyköket. Nem elég, hogy összehozták őket az asszonnyal, még gondoskodjanak is róluk? Szóval, utazásaim vége felé közelítve nem vagyok boldog attól, amit országszerte tapasztaltam ez ügyben. Ilyenkor szoktam őszintén hálálkodni a sorsomnak, hogy minden józan emberi számítás szerint maximum még tíz-tizenöt évet élek, aztán meghalok. Lehet, hogy előbb, az sem baj. De szívesebben meghalok, mintsem végignézzem ennek a valaha oly szép országnak, szívből szeretett hazámnak a dicstelen pusztulását. Még azt sem mondhatom, hogy az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Nem nevet egyik sem, viszont mindkettő sír.  Kelt 2014.07.20.

 

  (Tizenötödik kötet) Tizenkilenc:

 

  Tegnap, szombaton kocsival elvittem Anikómat és a fiát, Buktát Balassagyarmatra, hogy az ottani börtönben meglátogassák a késes gyilkosságért kemény éveket kapott Ferit, Anikó elsőszülött fiát. Nem pusztán humanitárius okai voltak annak, hogy a fuvarozó szerepére vállalkoztam. Úgy gondoltam, mivel Nógrád megyén haladunk át, s a világháborús emlékművek fotózását errefelé kezdve anno elég sok felvétel gyengére sikerült, ideje ezek nagy részét, már amennyi belefér az útba, ismét lefényképeznem, most már hibátlan kivitelben. Így aztán, ahogy sorra jártam a problémás településeket, eléggé cikkcakkban haladva közeledtünk Balassagyarmathoz, s mivel fél egytől lehetett látogatni, menet közben kiderült, kissé túlvállaltam magam. Miután fél egyre mindenképp a börtön bejáratánál kellett lennünk, különben késés esetén Anikómat és Buktát nem engedték volna be, s heteket várhattak volna az újabb látogatási engedélyre, időhiány miatt fél tucat Balassagyarmathoz közeli település kimaradt az újrafotózásból. Egyszer majd bepótolom őket, de hogy mikor? Nógrád településen még készíthettem javítási célból készült felvételeket, de aztán beletapostam a gázba, mert sürgetett az idő. Tíz perccel korábban értünk oda, a börtön melletti Bethlen Gábor utca autóparkolója tele volt a mindenfelől érkező cigányok járgányaival. Akadt közöttük értékesebb is, de többségük ütött-kopott, amolyan cigányosan viseltes verda volt. Anikómmal abban maradtunk, hogy háromnegyed kettőre visszajövök értük (a beszélő fél kettőig tartott), aztán Bukta távolsági busszal hazamegy Pestre, mert valami programja akadt, én meg Anikómmal folytatjuk utunkat Salgótarján felé. Míg ők odabent múlatták az időt, én a szerencsére egymáshoz viszonylag közel eső emlékműveket látogattam meg. Szám szerint ötöt, ebből egy teljesen újnak számított, az internetről vettem a címét. A Palóc ligethez közeli Petőfi Sándor utca árnyas fái alatt megebédeltem a kicsim által kora reggel sütött rántott húsokból, a végén az egészet leöblítettem két korty kólával. Mehettem is vissza a sitt elé, de Anikónak és Buktának még nyoma sem volt. A parkolóban támasztottam a kocsim hátulját, mikor is a következő látogatási időre érkező autó, dugig tele retek cigánnyal, leparkolt mellém. A hátsó ülésen utazó öregasszony, karján a talán egyéves unokájával (hadd szokja a csávó a börtönszagot), ahogy lendületesen kinyitotta az ajtót, egy körömnyi területen mindjárt leverte a kocsim oldaláról a festéket. Hogy az a büdös, szájba baszott, mocskos életbe! Igaz, azonnal elnézést kért, de attól az autómon esett csúnya seb nem gyógyult meg. Rövidesen mind a hatan elpályáztak a bejárat felé, ahol kisvártatva tárult a tömör vaskapu, és utcára tódult az előző turnushoz tartozó tömeg. Ahogy elnéztem őket, a mintegy ötven-hatvan ember között mutatóba sem akadt fehér, mind több-kevésbé jól öltözött roma volt, köztük, sajnos, az én félvér feleségemmel, meg a negyed vérig cigány Buktával. Szép kis társaság. A "magyar" jövő zálogai, az ország rejtett erőforrásai. Anikómnak bosszúsan mutattam a megsebzett kocsit, de nem volt mit tenni, ezt a békát (is) le kellett nyelni. Beszálltunk az autóba és elindultunk. Buktát két sarokkal odébb kitettem, ő a buszpályaudvarhoz igyekezett. Anikómmal a jobbomon Balassagyarmatot déli irányban hagytam el, majd a kis nógrádi hegyek közt leírt jókora kanyar után Szécsényben kötöttünk ki. Közben megjártuk - többek közt - Mohorát, Magyarnándort, Szentét, Debercsényt, Terényt, Herencsényt stb. Alsótoldnál északra fordultam, s álmunkban nem gondoltuk volna, hogy percekkel később miféle döbbenetes jelenet tárul a szemünk elé. A Szécsény irányába tartó, jó minőségű úton közeledtünk a hollókői elágazáshoz, amikor már messziről láttam, hogy a kihalt országút csaknem közepén ott fekszik egy kevéssel előbb elütött, elpusztult őzbak. Mivel a szerencsétlen állat az ellenkező oldali sávban feküdt az oldalán, s Anikómmal egyetértésben nem akartam, hogy a nemes vad, fajtájához méltatlan módon ki legyen téve annak, hogy páran áthajtsanak rajta, megfordultam az úton, és bekapcsolt vészvillogóval megálltam az őz mögött. Odébb, tőlünk úgy tizenöt méterre, az úttestet apróra tört lámpa- és lökhárítódarabok borították, utalva a tragédia mikéntjére, tehát arra, hogy egy erre járó autó csapta el a nyilván váratlanul elé ugró állatot, s dobott rajta akkorát, hogy idáig repült. A sérült kocsinak nyoma sem volt, tehát a gázolást követően simán továbbhajtott. Nagyon hamar elhagyta a helyszínt, rendőri helyszínelést sem kért, amit a biztosító felé a kárrendezés igényével felmutathatott volna, meglehet, vastagon vaj volt a fején. Az eset percekkel az érkezésünk előtt történhetett, mert az őz félig nyitott száján kibuggyant vér még inkább folyékony, mint alvadt állapotú volt, ráadásul az ernyedt testen nem mutatkoztak a hullamerevség kezdeti tünetei. Arról nem is szólva, hogy látszott, miszerint az elütött őzhöz addig nem nyúlt senki. Anikómmal épp azon voltunk, hogy a négy lábánál megragadott, elpusztult bakot legalább az utat kísérő bokrosba rejtsük, amikor Hollókő felől kifordult egy terepjáró, s két utasa közül az idősebb a segítségünkre sietett. Anikómtól átvette a cipekedést, s a tehetetlen testet közös erővel a sűrű gazosba rejtettük. Inkább legyen az enyészeté, mintsem egy erre furikázó cigány betegye a kocsija csomagtartójába, s neki meg a retkes családjának ebből legyen a vacsorája, meg néhány napig az ebédje. Megköszöntem az ismeretlen ember segítségét, aztán mindenki visszaült az autójába, és ment tovább az útján. Mi is megint Szécsénynek vettük az irányt, de az első utunkba eső településen, Nagylócon, pedánsan kezet mostunk egy utcai nyomókútnál. Egyébként itt, Nagylócnál értem el az első olyan települést, amelyen eddig még nem fordultam elő; a temetőjében találtam egy nagyon csinos első és második világháborús összevont emlékművet. Szécsényt elérve betértünk egy nyitva tartó szupermarketbe, és vettünk néhány palack üdítőt, meg kiflit és hasonlókat. A szécsényi fotózás után az innen mindössze 44 kilométerre eső Salgótarjánnak fordultunk, s míg odaértünk, sorra vettük Endrefalvát, Szécsényfelfalut, Pilinyt (ez utóbbi két faluban szintén nem jártam idáig), és Ságújfalu meg Kishartyán után beértünk a városba. Illetve annak a déli részét képező, hajdan önálló településként létező Zagyvapálfalvára, ahol nem találtam emlékművet. Salgótarján központjában viszont meglett az a korábban már fényképezett, igen szép kivitelezésű alkotás, amivel most sem tudtam betelni. A Nap azonban erősen hanyatlóban volt, s az idő talán már negyed nyolcra járhatott. Nem volt értelme erőltetni a további települések felkeresését (még legalább tíznek a meglátogatása volt tervbe véve), hiszen a benzinünk is fogyófélben volt, pénzünk meg semmi. Úgyhogy Pestnek fordítottam a Renault-t, s bár hazafelé tartva benéztünk a Pásztó melletti Hasznosra, ahol a templom közelében egy elemeire bontott régi emlékműre találtam, amit reményeim (és a jelek) szerint hamarosan újból összeraknak (az egyes kődarabokat és az elesett katonák nevét soroló márványtáblákat le tudtam fotózni). Hasznos főutcájának két oldalán, egyszerű asztalokról, többen a saját terményeiket, gyümölcseiket kínálták eladásra. Úgy volt, hogy veszünk is belőlük, de időközben Anikóval sikerült valami marhaságon összekapnunk, úgyhogy gyümölcs és szó nélkül jöttünk hazáig. Amúgy háromnegyed kilencre itthon voltunk, szegény, egész napra magára maradt Csicsa kutyánk majd' megőrült a viszontlátás okozta boldogságtól. Kis kirándulásunk egyébként 433 kilométeresre sikeredett, de nem is a megtett táv, inkább a rengeteg kanyargás, völgynek le, hegynek felfelé való autózás vett ki sokat belőlem. Csoda, hogy az én gyenge gyomrú kicsim nem hányta el magát. De azért frankó út volt, megérte (kivéve az őzes jelenetet), nagy kár, hogy időhiány miatt egy rakás falut nem sikerült felkeresni. Én bírtam volna még szuflával, de a Nap megunta az égen való csámborgást, és egyszerűen lebukott.  Kelt 2014.08.10.

 

  (Tizenötödik kötet) Húsz:

 

  Szegény kis Margó tegnap éjjel meghalt. Vagyis augusztus 20-án, éjjel fél egy körül. Margó egyike (volt) annak a hozzánk szokott két galambnak, akiknek pártját fogtuk az elmúlt években. A nyak- és háttollak tarkasága miatt Meszes becenévre hallgató másik madarat korábbról ismerjük (ő, köszöni szépen, jól van, él és virul). Ez utóbbit akkor vettük a szárnyaink alá, amikor egyszer - ennek lassan három éve - a lábaira hurkolódott damillal érkezett a reggeli etetésre. Valami beteg lelkű "ember" be akarta fogni, ki tudja, mi célból, de Meszes haverom mégis kiszabadította magát. A szorosan rátekeredett damilt azonban képtelenség volt leszedni róla, mert nem hagyta magát megfogni. Sokszor láttam rajta, hogy rázza a láz és erős fájdalmai vannak, de csak abban tudtam segíteni, hogy rendszeresen elláttam kajával. Legalább étel után nem kellett koslatnia a fájós lábaival. Repülni azért tudott. Hetek múltak, talán pár hónap telt el, közben beköszöntött a tél, mire a vérkeringés hiányától elhalt lábujjak nagy részét elhagyta, s mint a gyerekeknek készült rajzfilmek falábú kalózkapitánya, egyik lábán a két maradék megnyomorodott ujjal (karommal), a másikon ujjak nélkül, a lábból megmaradt csonkon sántikálva újra tudott járni. Ma már fürgén szalad, főleg ha a hasáról, akarom mondani, a begyéről van szó, de sokáig tartott a tanulási folyamat. Időközben, többek közt a rendszeresen kapott tápláló kajáknak köszönhetően teljesen megerősödött, s fittebb lett régi önmagánál. Körülbelül ez idő tájt, tehát amikor Meszes már jól volt, jelent meg az életünkben a következő lábsérült madár, a későbbi keresztségben Margó, Margit nevet kapott galamb. Míg Meszes barátunk fiú volt, addig Margó tojónak született. Ő már eleve csonkolt, rossz lábakkal érkezett, amit valami gyakori galambbetegség okozott, nem hurokba lépés. Persze az ő gyógyítását is felvállaltuk Anikómmal, s miként Meszest a felépülése alatt, most Margót láttuk el energiával teli vitamindús táplálékkal. Úgymint bőven adagolt kukorica- és rizsszemek, galacsinokká gyúrt puha zsemlebelsők. Margó két pofára nyomta őket magába. Mire kigyógyult a bajból, egész falka galamb szokott hozzánk, s ha a két kis haverunkat, Meszest és Margót jól akartuk lakatni, a potyára érkező többieket is etetnünk kellett. Tavaly szeptemberben például az utolsó többnapos vidéki fotózásomról kukoricacsövekkel telepakolt csomagtartóval érkeztem haza, merthogy hosszú a tél és nagy a család. A lemorzsolt magok szépen kitartottak egészen április közepéig. Margónál egy héttel ezelőttig még nyoma sem volt a kevéssel később jelentkező bajnak, mert - egyszer a bejárati ajtónkból is mutattam Anikómnak, Margó, mint afféle szerelmes asszony, többször heves csókolózásba bonyolódott a csapat egy snájdig, vörös tollú fiútagjával. Megható, kedves jelenet volt. Csakhogy néhány nappal később, pontosan 18-án kora reggel, amikor megint hozzáfogtam a madarak udvaron való etetéséhez, Margót a lépcsőnk aljában, a füves előtérben láttam gubbasztani. Ez még nem érdemelt volna külön említést, hiszen ő, mint kis kegyenc, tisztában volt kiváltságos helyzetével, azonban feltűnt, hogy bár pár centire haladtam el mellette (hogy méterekkel arrébb kiszórjam a bőven mért rizsszemeket), Margó meg sem rezdült. Nocsak, ekkora lenne a bizalom? - suhant át rajtam a gondolat, de mindjárt aggódni is kezdtem, mert Margó nem sietett a többiek közé felkapkodni a szemeket (miként tette azt máskor), hanem a fűben maradt. Amikor visszafelé jöttem az etetésből, szintúgy nem ment odébb egy tapodtat sem, pedig most már szándékosan közelebb mentem el mellette. Jeges félelem markolta a szívemet, mert ekkor már tudtam, hogy valami nagyon nem stimmel. A többi galamb időközben felfalta a rizs nagyját, de az én madaram még mindig elárvultan gubbasztott a fűben. Csak akkor lökte magát a többiekkel együtt a levegőbe, amikor a mellettem kisurranó Csicsa kutyám lerohant a lépcsőn. Ám, míg a többi felriadó madár simán landolt a szemközti házsor tetőcserepein, addig Margó repülésén az erőtlenség jelei mutatkoztak, s nem is bírt felszállni a földszintes épület tetejére, hanem, a mi lakásunktól húsz méterre, fáradtan visszaereszkedett az udvar kövezetére. Hű, ennek a fele se tréfa, mert néhány lépéssel arrébb lustán ott napozott a kövér Éva dagadtra hízott macskája, aki a hátán fetrengve egyre félreérthetetlenebbül érdeklődött a gyenge préda iránt. Tettem egy utolsó kísérletet, mielőtt Margó életmentő elfogására adtam volna a fejem. Csicsával a nyomomban kivittem a kapu mellé tett kukák egyikébe a szemetünket, s közben felmértem a madaram helyzetét. Elkeserítő volt, mert alig bírt odébb húzódni, amikor szándékosan felé közeledtem. Csicsát gyorsan visszavittem a lakásba, s most már csak a nyilvánvalóan súlyosan lebetegedett Margó mielőbbi kimentésén fáradoztam. Szerencsére a macska lustább volt annál, mintsem vadászni indult volna, s a repülésre végképp képtelen Margót végül a tőlünk harmadik szomszéd Zoli ablaka alatt, a műanyag kerti székek közt sikerült elkapnom. Margó vergődött egy kicsit a tenyeremben, hiszen dolgozott az életösztöne, de éreztem a pihekönnyű teste általános gyengeségét. Tudtam, hogy mint minden legyengült betegnek, ennek a madárnak is elsősorban nyugalomra van szüksége, ezért a lépcsőfeljárónk melletti, virágos cserepekkel teli asztal alatt, a sarokban csináltam neki helyet. Innen, ha akart, kilátott a kertre anélkül, hogy őt magát észrevehették volna. Az Anikómtól kapott kis porcelántégelyben vizet tettem elé, s egy marék rizst is kiszórtam neki, legyen mit ennie, ha megéhezne. Félóránként kinéztem rá, hogy minden rendben van-e? A nap folyamán több alkalommal láttam, amint ide-oda totyog a helyén, s néha csipegetett a rizsből. Estére, hogy valami állat ne bánthassa, helyet csináltunk neki a fürdőkádban, ahová betettük a vizét és a kajáját is. Még a villanyt is égve hagytuk, ne féljen egyedül az éjszakában. Hiszen addig, amíg ide nem jutott, a társaival együtt tért nyugovóra. Éjjel egyszer pisilnem kellett, s bizony félve nyitottam ajtót, de Margón nem látszott különösebb, kivéve, hogy az alátett újságpapírok tele voltak világos színű fossal. Emiatt mérgezésre gyanakodtam (talán valami fagyállós vizet ivott be), s reméltem, másnapra kiürül az anyag a szervezetéből, és Margó újra a régi önmaga lesz. Reggelre azonban semmi változás nem állt be az állapotában, így megint kitettem a kellő védelmet nyújtó udvari asztal alá. Kajával és vízzel, persze. Tudtam, hogy döntő nap elé nézünk, hiszen ha délutánra, estére sem tér egészen magához, akkor nem tudunk rajta segíteni, s hamarosan elpusztul. Ami nagyon fájt volna, hiszen imádtam, imádtuk azt a sötétkék kis buksiját. Sajnos estére sem lett jobban, úgyhogy megint megágyaztam neki a tiszta újságokkal kibélelt kádban. Lefekvés előtt kicsit dumáltam hozzá, utoljára érezze a törődést, a szeretetet. Sejtettem, hogy nem éri meg a másnapot. Éjjel egykor megint pisilni mentem, s Margómat az oldalán fekve, merev állapotban találtam. Meghalt. De legalább baráti, jó ismerősi körben, nem macskák által széttépve, vagy egy autó kerekeitől szétnyomva. Utólag felismertem, hogy tulajdonképpen meghalni jött vissza hozzánk, eleve ezért volt ott két nappal korábban a lépcsőnk aljában. Ezt kitüntetésnek veszem. Menedéket, megnyugvást keresett nálunk, s meg is találta őket. Egy barátnak, legyen az galamb vagy bármiféle egyéb állat, netán ember, ennyi kijár. Életben tartani nem tudtam, talán méreg, talán valami mindenképp halálos vírus ölte meg, de a lelkiismeretem tiszta, mert ami tőlem tellett (a szeretetteljes gondoskodást), azt megadtam neki. Kihűlt, merev testét kora reggel egy nejlonzacskóba tettem, s az összerondított újságokkal együtt kiraktam a kapu melletti kukába. Már csak egy szabadságra született madár holtteste volt, egy elmúlt élet hátrahagyott fizikai nyoma. Addigra Margó, az igazi Margó lelkemnek a szeretett lények számára fenntartott helyén szárnyalt, illetve egy másik dimenzió félelmektől és betegségektől mente légterét hasította. Ég veled, kedves barátom!  Kelt 2014.08.21.

 

  (Tizenötödik kötet) Huszonegy:

 

  Az elmúlt napokban, még a múlt héten, két jeles családi esemény követte egymást. Augusztus 21-én volt Anikóm 44. születésnapja, 22-én pedig a házasságkötésünk ötödik évfordulóját ünnepeltük. Az átmeneti, ám annál kínosabb - lassan tartósnak tekinthető - pénzhiány következtében mindkettőről csak szóban, illetve csókváltással emlékeztünk meg, de megemlékeztünk, és ez a lényeg. Anikómat változatlan intenzitással szeretem és becsülöm, nélküle alighanem elveszve kóvályognék ebben a rongy világban. Nagyon hálás vagyok érte a sorsnak, életem legjobb döntése volt, amikor annak idején, 2007. december 27-én odamentem hozzá a Keleti pályaudvar kis büféjében, és gyakorlatilag útjára indítottam a máig, s remélem, még nagyon sokáig tartó románcunkat. Azóta sok mindent megéltünk együtt, jót és rosszat egyaránt, de az élet változatos megpróbáltatásai következtében igazi párossá forrtunk össze. Anikóm körül egyéb vonatkozásban is zajlik az élet, ugyanis pár hete (személyes okok miatt) beadta a felmondását a Lajos király étteremben, s bár egy darabig izgult, hogy egyáltalán talál-e a közeljövőben állást, mára ez a kérdés is megoldódott. Történt, hogy álláskeresés ügyében több internetes hirdetésre is válaszoltunk, s a múlt hét péntekjén kocsival elnéztünk az egyik ígéretes helyre, az erzsébetvárosi Klauzál utcai romkocsmák egyikébe, a Tébolykert névre keresztelt műintézménybe. Anikóm sikerrel járt, ugyanis a mintegy húszperces megbeszélést követően csillogó szemekkel közölte velem (addig az utcán ácsorogva vártam a híreket), hogy megállapodott a főnökkel, miszerint szeptember 7-én fél négyre bemegy, és már aznap munkába áll. A fizetés jó, jobb, mint a Lajos királyban, ahol még két napot dolgozik, aztán annyi, elég volt.

  Én még mindig munka nélkül vagyok (május eleje óta), ám időközben elkészült az új, 2019-ig érvényes vagyonőri igazolványom, tehát ahogy visszajövünk a horvátországi nyaralásból, telefonon jelentkezem annál a srácnál, akinél már másfél hónapja jártam munkaügyben, s aki Anikóm fiát, Buktát is foglalkoztatja. Másfél hónapja épp a lejárt vagyonőri igazolvány miatt nem tudtam munkába állni, de most már ez az akadály is elhárult.

  Szombaton kora reggel (augusztus 30-án), mondhatni hajnalban pedig indulunk Rovinjba, és kerek egy hétig élvezzük az Adria áldásait. A szállásunk ugyanott lesz, ahol két éve, Anna néni panziójában, mivel oda lehet vinni kutyát is, és Csicsát most már mindig visszük magunkkal, ha külföldre megyünk. 

  Ja, még egy dolog: anyám ma reggel utazott el szervezett autóbuszos kirándulás keretében Erdélybe, Tusnádfürdőre. 31-én jön vissza, mi akkor már a tengernél leszünk.  Kelt 2014.08.25.

 

  (Tizenötödik kötet) Huszonkettő:

 

  Letudva a horvátországi nyaralás is. Tegnapelőtt, szombat délelőtt jöttünk meg Rovinjból, ahonnan hajnali negyed négykor indultunk el. Pontosan 7 órába telt, amíg elértük a Tábornok utcát, közben volt részünk vaksötét éjszakában, a hegyek között esőben, szitáló égi áldásban, hajnali derengésben. Odalent nem fogtuk ki igazán jó időt, mert bár az érkezésünk napja, azaz a szombat és az azt követő vasárnap a késő nyári kánikula jegyében telt, hétfő reggelre minden megváltozott. Még szerencse, hogy vasárnap délelőtt lementünk fürödni a kemping előtti partszakaszra, különben "szárazon", vagyis a tengerben való megmártózás élménye nélkül jöttünk volna vissza. Hétfőre virradóan erős, hideg széllel sok esőfelhő érkezett Isztria környékére, s igaz, hogy délutánra itt-ott már kikandikált a Nap, de keddre a várt javulás helyett tovább romlott a helyzet. Napközben végig esett az eső, és olyan hideg volt, hogy az amúgy nem fázékony Anikóm is pulóvert húzott magára, rajtam pedig egyenesen két melegítő volt. Ezt se gondoltam volna előre, de tény, kedden ki sem tettem a lábam a lakásból, szinte végigaludtam a napot, az alvást csak az étkezések idejére függesztettem fel. Szerdára konszolidálódtak a légköri viszonyok, s fokozatos javulás következett, ám addigra a tenger annyira lehűlt, hogy a súlyos megfázás kockázata nélkül lehetetlen lett volna megmártózni benne. Így aztán a továbbiakban kihagytuk ezt a programot, noha eredetileg a tengerben való lubickolás tette volna ki a szórakozásunk zömét. A hideg napokon Csicsa kutyánkra szintén felkerült a szerencsére magunkkal vitt mellénykéje, amit az enyhén vacogó kölkünk hálás tekintettel nyugtázott. Erősen beszűkültek a szabadidős lehetőségeink, de legalább az óvárosban való rengeteg sétának köszönhetően megismertük az ódon kövek úgyszólván összes repedését, a szúette spaletták előre nyikorogtak a közeledésünkre, és néhány pók mintha udvariasan integetett volna a nyolc lába közül valamelyikkel. Még hétfőn, tehát a hideg napok első napján kocsival ellátogattunk a két éve felfedezett Lidlbe, ami a város másik, újabb részén épült, s felszereltségét, áruval való ellátottságát illetően cseppet sem különbözött a nemzetközi áruházlánc magyarországi műintézményeitől. Viszont itt lehetett kapni abból a nagyon finom dobozolt csokoládéból, amivel két esztendeje pont ebben az üzletben ismerkedtünk össze, s amiből ezúttal is vettünk három dobozzal. Leszámítva a sorból erősen kilógó keddet, minden nap fagylaltoztunk az óvárosi kikötőben. Anikóm két gombóccal, én mindig hárommal leptem meg magam a jóféle nyalánkságból. Egy gombóc fagylaltért 7 kunát kértek, esetenként tehát összesen 35 kunát (nagyjából 1400 forint) nyaltunk magunkba. Jószerével ez volt az egyedüli luxuskiadásunk. A kisvendéglőkkel és még kisebb üzletekkel megtűzdelt óvárosi sikátorok továbbra is épp olyan kedvesek és hangulatosak, mint anno, s bár már harmadik alkalommal jártunk Rovinjban, most sem untunk rá. Anikóm néha fényképezett, én azonban már eddig is annyi képet csináltam itt, hogy az idén inkább az amerikai út előtt vásárolt videokamera használata mellett döntöttem. Sikerült is valami ötven gigabájt mennyiségű felvételt készítenem, általában kiváló minőségben. Kajára alig költöttünk, jószerével csak üdítőt és kenyeret, péksüteményt vettünk a közeli kis ABC-ben, mivel vittünk magunkkal itthonról mindent: lecsónak való paprikát, paradicsomot, hagymát, aztán behűtött csirke- és disznóhúst, krumplit pedig egy egész reklámszatyorra valót. Fűszereket, tányérokat, evőeszközöket; csoda, hogy minden elfért a csomagtartóban. Az autópályákon eléggé gyorsan tudtunk haladni, ez, gondolom, a késő nyári időpontnak köszönhető. Lefelé és vissza is három alkalommal kellett fizetnünk, oda is 150, visszafelé is 150 kunába kerültek a sztrádák, összesen tehát 300-ba. Lefelé menet, mielőtt az Ucska-alagúton át átértünk volna Isztriára, Fiume (Rijeka) után lefordultunk Abbáziába (Opatija), ahol egy órányit sétálgattunk a huszonöt fokos melegben (utcai kijelzők mutatták a hőfokot). Reggel kilenc óra volt, de néhányan már fürödtek a langyos, selymes vizű tengerben, s a látottak, tapasztaltak okán Anikómmal méltán reménykedtünk benne, hogy végig kegyes lesz hozzánk az időjárás. Ez nem jött össze. Mindenesetre jó volt újra látni Rovinjt, megérte lemenni, de jövőre tuti, hogy másfelé vesszük az irányt, mert jóból is megárt a sok.

  Anikóm tegnap, vasárnap délután fél négytől máris munkába állt az új helyen, az erzsébetvárosi Klauzál utca 15-ös szám alatt működő, Tébolykert névre hallgató romkocsmában. Egyébként a barátnőjével, a Lajos királyból magával vitt Ancsával együtt, aki konyhalányi minőségben kapott ugyanott állást, Anikóm hathatós közbenjárására. Éjjel háromnegyed 12-re mentem eléjük kocsival, s mire itthon ágyba ugorhattunk, fél egyre járt.  Kelt 2014.09.08.

 

  (Tizenötödik kötet) Huszonhárom:

 

  Na, ja, Amerika! Hol van az már... Lassan öt hónapja, hogy Anikómmal visszatértünk az Óperencián túli Ígéret Földjéről, de az életem hátralévő részére meghatározóan ható emlékek elevenen élnek bennem. A jelenlegi nyers, őszi valóság viszont az, hogy az idén felejthetőre sikerült rovinji kései nyaralást követően, szeptember 11-től munkába álltam, mint biztonsági őr. Nem jegyeztem meg az alkalmazó cégem nevét, de nem is érdekes, rajta van a hivatalos papírokon. Öt hónapja, hogy kiszaladt alólam az addig biztos megélhetést nyújtó Iton Kft., aminek 12 és fél éves alkalmazotti lét után, a cég megszűnése miatt voltam kénytelen búcsút inteni. Azóta "lement" Amerika, szertefoszlott a több vonatkozásban zűrös nyár, s lecsengett az utoljára maradt rovinji vakáció. Egy hónapja tehát újból aktív tagja vagyok a magyar munkavállalói társadalomnak, de ebben alig van köszönet. Új főnököm, akinek a nevét leírhatnám, de feleslegesnek tartom, mindjárt a kezdetek kezdetén tanítani valóan átvert, s ennek az inkorrekt eljárásnak a következtében 22 munkanapon át ücsörögtem az Erzsébet körút 58-as szám alatt (a Király utca sarkán) működő CBA Príma elnevezésű közérthálózat egységében. Két öreg monitorral az orrom előtt, egész nap szinte mozdulatlanságra kárhoztatva figyeltem, lestem a potenciális tolvajjelöltek, akarom mondani: kedves vevőjelöltek stiklijeit, ügyeskedéseit. Mindezt napi 13 órán keresztül, többnyire reggel 7-től este 8-ig, néha pedig reggel háromnegyed kilenctől este háromnegyed 10-ig. Óránként 500 forintos bérért. Dögunalom.

  (Hiába igyekszem elhessenteni magamtól az agyamban pimasz légyként zúgó gondolatot, de kora reggelente, midőn a tőlem karnyújtásnyira lévő bejárati ajtón szünet nélkül érkeznek a munkába vagy iskolába igyekvők, sajna eszembe jut, hogy az előttem elvonulók 80 százaléka az otthonából való indulást megelőzően nyilván beült a vécéjébe, és szart egy kiadósat, szabadulandó az előző napi étkezések visszamaradt salakanyagától. Miáltal kellemesen ernyedt, megkönnyebbült belekkel húznak el az orrom előtt, karjukon a levakarhatatlan emberzsírtól undok tapintású, piros színű bevásárlókosarakkal, s közben lenge seggszag tölti ki az alsónadrágjuk vagy a szexis bugyijuk hátsó fertályát. Az egész perverz gondolattársítás abból eredt, hogy megfigyeltem, miszerint ilyenkor, korán reggel a népek meglepően gyakran nyúlkálnak a seggükhöz, hogy a kellően ki nem törölt lyukban maradt morzsányi ürülék ragacsából kirángassák a beszorult bugyit, gatyát. Ösztönös, nem publikusnak szánt mozdulatok ezek, de az akaratlan szemlélőnek megmozdul tőlük a gyomra. A talán túlontúl naturális képzet mindenesetre a küllemre legszebb és legcsinosabban öltözött nőt is lerántja a gyarló, hétköznapi emberek sorába, mert hiába a testük egyéb tájait belengő isteni parfümfelhő, ha egyszer az apró szarmaradványokkal tarkított végbél és szűkebb környezete minden fenséges vonásukat, többnyire túlidealizált lényüket egy csapásra lenullázza. Ez a jelenséget hívom én a kokszos végbelek reggeli vonulásának, amely csak a számbeli méreteit illetően rokonítható a vadludak őszi húzásával. S ha már így, a mezei vécépapírokkal teljes mértékig kipucolhatatlan, gyengén szarcsimbókos férfi és női valagok felvonulásával, mondhatni díszszemléjével indul a munkám, képzelhető, hogy eme hangulati beágyazódást követően miként alakul a nap hátralévő része. Baj van az agyammal, túlságosan szőrszálhasogatóvá bonyolódott. Minden szirszaron fennakad.)

  Hatvanéves koron túl különösen luxuspazarlásnak tűnnek az itt fölöslegesen elücsörgött, a nagy tétlenségben eltékozolt órák, hiszen ez idő alatt odahaza, vagy az ország bármely vidékén fotózgatva, sokkal hasznosabban múlathattam volna az egyre fogyatkozó időmet. Akárhogy is, pontosan egy hónapon át gubbasztottam abban a rohadt közértben, a ki- és bejárattól balra eső kis beugró zugában, ahonnan álmos figyelemmel követtem a totyogós öregfiúk és vénlányok, az árukkal tömött gondolák között cikázó fiatalok, és az agresszív cigányok (van belőlük bőven a környéken) lopási hajlandóságát. Délutánra, kora estére leragadt a szemem, a szemhéjaim úgy égtek, mintha erős paprikával dörzsölték volna be őket, a szemgolyóim véres pácban úsztak. Nesze neked nyugodt, kiegyensúlyozott, békés öregkor! De most ez van, muszáj volt tűrnöm a lélekgyilkos munkát, mert kellett a pénz, Anikóm fizetése nem elegendő két felnőtt ember háztartásának a fenntartásához. Anikóm egyébként két hét után ott hagyta a hülye nevű, Tébolykert elnevezésű belvárosi romkocsmát - s tette mindezt nagyon okosan -, s most a lakásunkhoz egészen közeli, három perc gyaloglásra eső étteremben szerzett munkát. Most már nem konyhalányként, hanem szakácsnői minőségben dolgozik. Ugrásszerű fejlődés! Az új munkahely (a nevét nem ismerem) a Hungária körútnak a Kerepesi úti kereszteződéshez közel eső szakaszán található, minden eddiginél jobb elérhetőséggel, normális főnökkel, magasabb fizetéssel. Remélem, hosszú időre beválik. Már csak az utóbbi hetekben ismét nehézzé vált anyagi helyzetünk okán is úgy látszik, az idénre végképp felejthetem a maradék világháborús emlékművek fotózásának folytatását (a Debrecen és Nyíregyháza közötti területen körülbelül 35-40 település vár felfedezésre). Talán jövőre letudom a hátralékot, mert ha még akkor sem, a korom miatt szép lassan kifutok az időből. Öt éve, 2009 októberében kezdtem a világháborús emlékoszlopok, szobrok stb. többé-kevésbé átgondolt és rendszeres fényképezését, de az utóbbi hónapokban érzem, egyre fogy a lendületem, kopik a lelkesedésem, úgyhogy mielőbb végeznem kellene az önként vállalt feladattal, nehogy késő legyen. És akkor még nem szóltam a kezdeti idők elég gyakran előforduló fotózási hibáiról, a rengeteg rontott képről, amik miatt újra fel kell keresnem nagyjából 150 emlékművet, hogy jobb minőségben örökítsem meg őket. Lehetőleg ezt is jövőre. Azt viszont még meg is kell érni (élni). Még egyszer szóba kell hoznom a nagy lelki kínokat okozó közértet, mivel tegnapelőtt, pénteken dolgoztam ott utoljára. Napközben felhívtam a főnökömet, hogy hétfőn már nem akarok idejönni, mert ez nem munka, hanem állatkínzás, ami a törvény szerint büntetendő. Hamar belement, hogy jó, hétfőn (holnap) ugorjak ki hozzá a XVI. kerületi Íjász utcában található központba, és kapok másik, remélhetően kímélőbb feladatot. Ha ezt nem ajánlja fel, kilépek a cégtől, hiszen az internet tele van olyan álláskínálatokkal, amelyekben biztonsági őröket keresnek.  Kelt 2014.10.12.

 

  (Tizenötödik kötet) Huszonnégy:

 

  Három nappal ezelőtt, november 13-án érkeztem életem 60. és fél évéhez, amit most azért említek, hogy onnantól kezdve kereken 3 évem van még aktív dolgozóként melózni, aztán 2017. november 14-től nyugdíjba megyek. A jelenleg érvényben lévő törvény szerint ugyanis az 1954-ben születetteknek 63 és fél éves korukig kell dolgozniuk. Most még jó kondícióban vagyok, de kérdés, mi lesz három év múlva? Érdekes a mostani helyzetem, ugyanis papíron egy őrző-védő cégnél vagyok állományban, mint biztonsági őr, ám mivel ezekben az őszi-téli hónapokban nem tudnak folyamatos munkát biztosítani, kénytelen voltam más fizető állás után nézni. Így kerültem pizzafutárként ahhoz az étteremhez és pizzériához, ahol Anikóm szakácsnőként tevékenykedik. Hetente átlag három napot dolgozom, ilyenkor saját autóval szállítom Zugló és a környező kerületek megrendelőihez a papírdobozba csomagolt, különféle méretű pizzákat. Egy-egy napon tízezer forint a tiszta kereset, s bár valójában ennél többet szedek össze, de a tízezren felüli összeg elmegy benzinre. Fárasztó munka, pláne úgy, hogy délelőtt 11-től este 11-ig tart, de legalább fizet. Az asszony keresetével együtt megélünk a pénzünkből. Tegnap és tegnapelőtt is dolgoztam, ma pihenek. Sőt egészen keddig, azaz két napon át itthon vagyok. Kell is ez a pihenő, mert azért mégiscsak elmúltam 60...

  Bő másfél hét múlva, november 27-én pedig a kicsim társaságában mehetek a Markó utcai bíróságra, mivel reggel fél kilenckor kezdődik a két és fél évvel ezelőtti udvari leütésem tárgyalása. Annak idején majd beszámolok a fejleményekről.  Kelt 2014.11.16.

 

  Vége a száztizenkettedik résznek