ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                  írta Miski György

 

                             Száztizenharmadik rész

 

  (Tizenötödik kötet) Huszonöt:

 

  Mögöttünk van az idei karácsony, de a Megváltó megint elfelejtett közénk, emberek közé eljönni, ami nem csoda. És is undorodom az emberektől, pedig nem látok bele minden piszkos kis ügyükbe, nem úgy, mint a szentéletű égi bagázs. Megsokasodtak körülöttem a gondok (megint), de a jó hír, hogy lassan immunissá válok az élet kegyetlenkedéseivel szemben. Külön-külön talán nem olyan nagy dolgok, de alig egy hónapos időintervallumon belül összeadódva már jelentős mértékben rontják a komfortérzetemet, s különösen kellemetlenül érint, hogy lehetetlen kitérni az életem minden szegmensét befolyásoló hatásuk elől. Elsőként itt van az egy hónappal ezelőtti, vagyis a legutóbbi bejegyzésem dolga, aminek mára minden része érvényét veszítette. Megszűnt a hivatalos állásom az őrző-védő cégnél, ami azért komoly veszteség, mert bejelentett, adózott állásról volt szó, s most, hogy már nincs, senki sem fizeti utánam a tb-járulékot. Ez baj. Ami ennél is sajnálatosabb, hogy bő három hete megszűnt a jól fizető pizzafutári állásom is, mert ugyan kiválóan végeztem a dolgomat, ám az egyik motoros kollégám ultimátumot intézett a főnökhöz: vagy dolgozhat öt napot egy héten, vagy veszi a kalapját. Megkapta az ötnapos munkalehetőséget, ami viszont azzal járt, hogy az én addigi három napomból elvettek egyet, heti két napot pedig nem érdemes melózni, mert alig hoz a konyhára. Az más kérdés, hogy néhány napja (közvetlenül karácsony előtt) felhívott a főnök helyettese, hogy januártól visszamehetnék pizzafutárnak (egy másik kolléga ugyanis kilép, az OTP-nél lesz munkája), de ezek után érthetően nehezemre esik azonnal igent mondani. Ennek a munkanélküli állapotnak egyetlen jó hozadéka akad, méghozzá az, hogy most legalább bőven van időm javítgatni az öt év alatt készített első világháborús emlékműfotókat. Szegény Anikóm meg éjt nappallá téve robotol, igaz, nemrégiben kiszámítottuk, konyhafőnökként egy hónapban annyit keres, mint amennyit egy évvel ezelőtt ketten hoztunk haza. Haladjunk tovább! November 16-án megvolt a bírósági tárgyalás is, amiből vesztesen kerültem ki. Igazából nem is én veszítettem, hanem a két és fél éve a házunk udvarán engem hátulról leütő K.-nak, és a tanúként vele megjelenő két nőrokon minden szavának hitelt adó, rendkívül elfogult (lefizetett?) bírónő nyert. Én csak az igazat mondtam, de sajnos nem voltak hamis tanúim. Mindegy, a bírónő azt az igazsággal köszönőviszonyban sem lévő ítéletet bírta kihozni, hogy garázdaságot követtem el azáltal, hogy az engem többször arcon köpő K.-t odébb löktem magamtól, ahelyett, hogy - ha nem személyesen hallom, nem hiszem el - hátat fordítottam volna, és bementem volna a lakásomba. A bírónő felrótta nekem, hogy mivel nem így cselekedtem (ki az a marha, aki szótlanul tűri, hogy leköpködik?), nem tettem meg mindent, hogy a dolog ne fajuljon odáig, ameddig fajult. Azt hittem, rosszul hallok. Ez a magyar bíróság? Ez lenne az igazság temploma? Mi a tököm van itt?! Az gondot jelent, ha megelőzés céljából arrébb taszítom az engem a köpéseivel megalázó állatot, de az már nem probléma, ha ő egy fél perccel később hátulról leüt egy fegyvernek minősülő bukósisakkal? A tárgyalás után megbíztam az egyébként az egész idő alatt roppant gyengén teljesítő ügyvédemet, hogy adjon be fellebbezést, de ezek után minden illúzióm odalett. Megint ugrom egyet, más téma. Tegnapelőtt, vagyis december 25-én autóval elugrottam Budafokra, anyámhoz. Néhány nappal korábban felhívtam, hogy csütörtökön mennék hozzá, karácsony alkalmából. A telefonos beszélgetésünk során anyám elpanaszolta, hogy az utóbbi hetekben időnként borzasztóan magasra felszökik a vérnyomása, volt már 220 is, ilyenkor rájön a gyengeség, fáj a feje, és igen rossz a közérzete. Szedi a gyógyszereit, de valamiért nem mindig használnak. Ajándék gyanánt vihetnék neki vérnyomáscsökkentő teákat és finom csokis édességeket. Jó, megígértem, hogy beszerzem, amiket kért, és 25-én reggel megyek. Úgy is volt, s amint megérkeztem, örömmel láttam, hogy a beszélgetésünk óta eltelt idő alatt anyám egészen összeszedte magát, már amennyire egy 82. évében járó idős asszony összekaphatja magát. Fogyott pár kilót, ez látszott a rajta lévő vastag ruhák ellenére, de a kedélyállapota jónak volt mondható. Ugyan előre szóltam neki, hogy nekem ne vegyen ajándékot, és miattam ne főzzön semmit, anyám mégis adott  húszezer forintot, amit ezúttal őszinte vonakodást követően fogadtam csak el, mert tényleg nem kellett volna. Örültem, hogy anyám egyben van, ez számomra elég volt ajándéknak. Már legalább két órája beszélgettünk az öreg cserépkályhával langyosra fűtött szobában, anyám hófehér színű macskája egész idő alatt úgyszólván mozdulatlanul aludt a vetett ágyon, amikor megcsörrent anyám asztali telefonja, s a vonal másik végén Sz. Andi jelentkezett be, aki a Kelenföldön töltött éveim során barátomként számon tartott M. Lacinak volt a féltestvér húga. Anyámmal utoljára három éve találkoztak. Még nagyobb lett az öröm, amikor kiderült, hogy én is épp Budafokon vagyok, nosza, beszélgettünk négy percen keresztül. Ennyi idő alatt sokféle információt cseréltünk egymással, ezek közül a legmegdöbbentőbb a Laci barátom tavaly őszi súlyos autóbalesetéről szóló volt. Most nem lövöm le ezt a poént, mivel tíz perccel később maga a volt haver, Laci hívta anyámat, miután Anditól értesült, hogy nála vagyok. Így aztán a leginkább érintett személytől tudtam meg, hogy 2013. október 13-án, valahol Fót mellett, az országútnak egy erdei szakaszán a piros Suzukijukba szemből beleszállt egy fiatalember által vezetett Audi. Többé-kevésbé mindenki megsérült, de pont Laci a legsúlyosabban. Az anyósülésen utazott, s az ütközést követően úgy bepréselődött az összeroncsolódott kaszniba, hogy a kiérkező tűzoltóknak egy órájukba telt, mire kiszabadították. Közben újjá kellett éleszteni, és mentőhelikopter hozta fel Pestre, az új Honvéd kórház intenzív osztályára. 28 napig kómában volt, utána pedig még újabb két hétig mély altatásban. A bal karja és a gerince kivételével mindene eltört... A bekötött biztonsági öv miatt az összes bordája (viszont, ha nincs bekötve, a szélvédőn át repül a fák közé), a jobb karja, a két lába, a szegycsontja... Huh, ez több, mint szörnyű! Most már egészen jól van, de az eset következtében leszázalékolt nyugdíjas lett, és egyelőre csak lassan és járókerettel tud csoszogni a szobában. Áprilisban két újabb műtét is vár rá. Mielőtt elbúcsúztunk volna, elkérte a telefonszámomat és az e-mail címemet, merthogy majd interneten átküldi a balesetről készült fotókat és a lábadozásáról csinált videót. Azóta megnéztem őket, a tűzoltóság által készített képek bizony eléggé vérfagyasztóak. Éppen csak letettem a telefonkagylót, és elgondolkodva visszahuppantam a kályha melletti fotelba, amikor kopogtak a bejárati ajtón. Anyám kiment megnézni, ki az és mit akar? Ahogy fél perc múlva visszatért, mindjárt láttam rajta, hogy baj van. Az is volt. Az anyám szomszédságában lakó öreg K. János állt anyám lakásajtajában azzal a rossz hírrel, hogy amikor egy perce kitolatott a garázsból, hátramenetben beleszállt az udvaron parkoló autóm oldalába. Az első percben azt hittem, a helyszínen felrúgom az öreget. Nincs elég bajom nekem és anyámnak, erre a vén marha tovább tetézi a gondokat azzal, hogy a ragyogóan tiszta, napfényes időben a teherautók számára könnyed fordulási lehetőséget biztosító tágas udvaron képes eltalálni szerencsétlen kocsimat. Más autó nem is állt az udvaron, csak az enyém. Mire hármasban kiértünk a megtört kocsimhoz, lehiggadtam, de annál jobban el voltam keseredve. A jobb oldali ajtó mögötti karosszériarész benyomódása bizony eléggé látványosra sikerült, de a kár azért nem volt akkora, mint amekkorától látatlanban tartottam. A fontos szerkezeti elemekben nem esett kár, a járgány járóképes maradt. Tíz perc alatt kitöltöttünk egy kárbejelentő lapot, amivel és a megnyomott kocsimmal a karácsonyt követő első munkanapon, azaz hétfőn mehetek az Uniqua biztosítóhoz. Aztán Bandi szerelőhöz, aki tovább passzolja a lakatosoknak és a fényezőknek. Atyavilág, mikor lesz ebből megint ép kocsi? Most, midőn ezeket a sorokat írom, két nappal vagyok túl a fentebb vázolt eseményeken. Anikóm három nap pihenést követően ma megint délelőtt tíztől este tízig gályázik. Szegénykém! Hát már sose fordul jobbra az életünk?  Kelt 2014.12.27.

 

  (Tizenötödik kötet) Huszonhat:

 

  Sokkal jobbra biztosan nem számíthatunk a jövőben, már ami az Anikómmal közös anyagi helyzetünket illeti, de talán némi javulást hoz életminőségünk alakulásába a tény, miszerint mától megint dolgozni kezdek, mint pizzafutár. Egyelőre a mai (csütörtök) és a holnapi napról van szó, de, ha igaz, a jövő héttől már heti három napon át gályázok, ami azért mégiscsak hoz némi pénzt a konyhára. Zavarja a képletet, hogy a megtört kocsim még mindig javításra vár, de ennek kezdési időpontja bizonytalan. Talán másfél hét múlva, hétfőn hozzálátnak a fiúk, addig beszerzik a cserére szoruló karosszériaelemet, illetőleg a vezérműékszíjat. Ez utóbbi cseréje azért vált sürgetővé, mert a kocsi motorjában mindjárt benne lesz a 100.000 kilométer, amikor is feltétlenül új vezérlőszíjat kíván a gép. Ha ugyanis a régi elszakad, s ilyenkor már hajlamos rá, irtózatos károkat tud okozni a motorban, és egy vagyont kellene költeni a rendbehozatalára. Más se hiányozna. Ezt a felmelegített pizzafutári melót a hátam közepére sem kívánom, részint mert két hónap kihagyás után egyből fel kell vennem a fordulatot, részint amiatt, hogy nem igazán kedvelem a kollégákat. De nem hagyhatom, hogy egyedül Anikómra háruljon a munkával való pénzszerzés összes terhe, tehát az első alkalommal, amikor mód nyílt rá - s ez a mai nappal jött el -, be kell dobnom magam, ha tetszik, ha nem. Amúgy újabb esztendőre váltott a naptár, abból is elment az első hónap fele. Még 44 nap van hátra március elsejéig, amikor is nálam elkezdődik a tavaszi időszámítás. Minden évben eljátszom a napoknak ezt a pontosan fél éven át tartó visszaszámlálását, ami a szeptember elseje és a március első napja közti 181 napra vonatkozik. Ahogy a visszaszámlálás közeledik a nulla, azaz március felé, úgy árad szét bennem fokról fokra a kikeleti napsütés reménye révén gerjesztett optimizmus, hiszen utálom a hideg telet, s a tavasz illetve a meleg nyár híve vagyok. Tehát még 44 téli nap, s aztán ha fúj, ha esik, de itt a virágba boruló aranyesők vidám színével beköszöntő tavasz! Amerika továbbra is élénken él bennem, s nem telik el úgy nap, hogy legalább fél tucatszor eszembe ne jussanak a nagyjából nyolc hónappal ezelőtti kinti kalandjaink. Várjunk csak! Ma január 15-e van, nyolc hónappal ezelőtt, azaz május 15-én (ami szintén csütörtökre esett) jártunk San Diego-ban, illetve mentünk le a mexikói határhoz! Aha! Emlékszem minden percére. Nos, az utazásunk óta így vagyok Amerikával, képtelen vagyok szabadulni tőle, de nem is akarok, sőt tíz körömmel kapaszkodom belé, hiszen ebben a szürke és nyomorult kelet-európai létben úgy virítanak a parányit túlidealizált tengerentúli emlékek, mint egy bűzölgő mocsártól körülvett kis szigetet beborító virágos mező. Bármit teszek éppen, félóránként-óránként bevillan egy-egy kép a késő tavaszi napfényben fürdő Hollywood Boulevard-ról, a Griffith obszervatórium teraszáról Los Angelesre nyíló panorámából, a bohém Venice Beach-ről, az elegáns Santa Monica-ról, a luxusélet- és pénzszagú Las Vegasról, a kora reggeli Hoover Dam-ról, és a hegyek közti szurdokba szorult, tükörsima Colorado folyóról. A Hyundaijal oda-vissza átszelt Mohave-sivatag változatos végtelenjéről, a mexikói határnál fekvő San Ysidro-ról, San Diego felhőkarcolós belvárosáról, és Ronald Reagan elnök kedvenc nyaralóhelyéről, Santa Barbaráról, különös tekintettel az óceánba nyúló mólóra és környékére. Jó nekem, mert nekem legalább vannak ilyen kaliberű, nagy becsben tartott emlékeim. De most vissza a gondoktól szutykos mába! Ma és holnap tehát dolgozom, miként Anikóm is robotol az étterem konyhájában, aztán szombaton kocsival kettesben elmegyünk Balassagyarmatra, Anikóm nagyobbik fiát meglátogatni a börtönben. Én persze, miként eddig, most sem vagyok hajlandó bemenni Ferihez, de az odavezető út java része Nógrádban található, s még mindig sok emlékművet kell felkeresnem, hogy a régebbi rossz fotók helyett jobbakat készítsek róluk. A kicsimmel ezúttal úgy állapodtunk meg, hogy dél körül kiteszem a börtön előtt, s most nem várom meg a másfél órás látogatási idő végét, hanem egymagam folytatom az utamat, Anikóm pedig - miként Bukta tette a múltkor - távolsági busszal jön vissza Pestre. Így nem pocsékolok el egy rakás időt az Anikómra való várakozással, s a látogatási idő másfél órája alatt jó néhány települést fel tudok keresni. Ilyenkor, télvíz idején korán van napnyugta, miáltal nagyjából fél négyig megfelelő a természetes fény ereje, de utána akár el is tehetem a fényképezőgépet, különben a szürkület idején épp olyan hibás felvételek készülnének, mint amilyenek miatt most megint fel kell keresnem az egyszer már letudottnak hitt falvakat. Számításaim szerint este hat és fél hét között én is otthon leszek.  Kelt 2015.01.15.

 

  (Tizenötödik kötet) Huszonhét:

 

  Anikómmal a múlt szombaton (január 17.) megint Balassagyarmat felé vettük az irányt. Anikóm azért, mert látogatói engedélyt küldött számára a börtön, én meg azért, mert egyrészt így kényelmesebb volt a kicsimnek az odautazás, másrészt reméltem, végre letudhatom az ősszel megejtett hasonló kirándulásunk idején időhiány miatt kimaradt emlékművet fotózását. Mint régebben többször írtam róla, az első világháborús emlékművek fényképezését 2009 októberében, öt és negyed éve kezdtem, s bizony ezeknek a rutintalan, korai felvételeknek - mint utóbb kiderült - elég sok technikai hibájuk akadt. Ezeknek a rontott fotóknak a kijavítására kapóra jöttek a nógrádi utak, ámbár, ha Nógrádban végzek, akkor még szinte az egész országot megint a nyakamba vehetem, mert másféle is sikerült sokat elszúrnom. Egyébként, amíg novembertől januárig munka nélkül voltam (szünetelt a pizzafutári állásom), sikerült összeírnom azokat az emlékműveket, amelyekhez javítási céllal vissza kell térnem, s ezek száma nem kevés, közel van a 150-hez. Ha ehhez hozzáveszem azt a mintegy 230 újabb emlékművet, aminek a létezéséről az említett két hónap alatt az internet segítségével szereztem tudomást, nos, azt hiszem, az idén sem fogok unatkozni. Anikómmal és a még mindig horpadt oldalú kocsimmal (aminek a javításához talán a következő héten végre hozzákezdenek a szerelők) reggel negyed nyolckor indultunk, s a régi 2-es főúton haladva elsőként a Váctól északra fekvő Berkenyén álltunk meg. Aztán még Tolmácson, Rétságon, Borsosberényben, Nagyorosziban, Drégelypalánkon, Ipolyvecén, Dejtáron valamint Érsekvadkerten, és máris végeztem a Balassagyarmat előtti településekkel. Anikóm látogatói belépője déli 12 órára szólt, de mi már háromnegyed 11-kor elhajtottunk a börtön magas falai előtt. Mivel ilyenkor, január közepén legfeljebb délután négyig megfelelőek a fényviszonyok (amúgy borús, de nem esős idő volt egész nap), Anikómat, ahogy azt előre terveztük, kitettem a város főútján, az egyik börtönhöz közeli presszónál, hogy egy kávé mellett ülve, a benti melegben várja ki a látogatási idő kezdetét. A kocsi csomagtartójából kivettük azt az originál csomagolású, lapos tévékészüléket, amit Feri öccse, a jólelkű, szeretetre méltó Bukta vett körülbelül negyvenezerért a sittes bátyjának, s amit Anikómnak kellett átadnia a bűnös fiúnak. Beszarás, sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi valaha is lehetséges lesz Magyarországon, de hát mégis így van: akinek hosszú távon jó a börtönbeli magaviselete (nem csinál balhét, szerényen meghúzza magát, a munkában szorgalmas), még ha odakint főbenjáró bűnt követett is el, jutalomból, külön parancsnoki engedéllyel, tarthat tévét a cellájában, persze olyat, amilyet a rokonai vesznek neki. A járda szélén álló Anikómtól azzal búcsúztam, hogy néhány óra múlva otthon találkozunk, hiszen ő a látogatás után távolsági busszal utazott vissza Pestre, én meg a kocsival suhantam tovább a dolgom után. Előbb a Szécsénytől délre eső két falut, Varsányt és Nógrádsipeket tudtam le, aztán Szécsénytől északi irányba fordulva a tömegével betelepült cigányoktól csúnyán elfertőződött Litkéig jutottam, onnan pedig keletre indulva a Karancsságnak nevezett tájegység néhány útba eső falvát jártam be. Errefelé - egyelőre - még többségében magyarok élnek. Elérve Salgótarjánt, délnek tartottam, és Szúpatak, majd Alsótold, Hollókő, illetve innen visszafordulva Bokor, Ecseg, Csécse következett, utoljára pedig Héhalom maradt. Héhalomnál már látványosan szürkült, de még sikerült kiváló képeket csinálnom a magas talapzaton álló, szuronyos puskájába kapaszkodó kőkatonáról, aztán Aszódon és Gödöllőn át visszatértem az élénk forgalmú Pestre. Fél hatra értem haza. Az egész út 380 kilométert tett ki, de nagyon megérte, mert sikeres menet volt, s nem csak a szükséges képjavítások okán, hanem mert öt újabb emlékművel toldhattam meg a gyűjteményemet, ami most már pontosan 2914 darab emlékműre rúg. De hát, miként a felvezető szövegben írtam, akad még tennivaló bőven.  Kelt 2015.01.20.

 

  (Tizenötödik kötet) Huszonnyolc:

 

  Az utóbbi időkben erős kételyeim támadtak az ember (mint a logikus gondolkodásra képes fejlett állatfaj) által uralt földi lét hosszú távú fenntarthatóságában, hiszen egyre inkább úgy fest, hogy amíg ember él ezen a bolygón, csak idő kérdése, és minden olyan szervezett létforma összeomlik, amelyekről még pár évtizede az volt a közvélekedés, hogy az örökkévalóságig tartanak. Pedig a huszadik század végére, a huszonegyedik elejére a világot elfogadható működésben tartó természeti és társadalmi egyensúlyok minden szempontból megbomlottak, elsősorban az emberi túlnépesedés következményeként. Három vagy négy éve lehetett, hogy a világ kultúrállamainak hírcsatornái nagy csinnadrattával beharangozták, örömhírnek kijáró tálalásban közzétették, miszerint a Föld lakossága elérte a hétmilliárd főt, s tették mindezt valami végképp érthetetlen hurráoptimista csomagolásba bugyolálva. A félelmetes mértéket öltő népszaporulat tényét mintegy az emberi fejlődéstörténet minden eddiginél magasabb szintje eléréseként állították be. A pozitív hangulati ráhatással azt akarták elérni, hogy a többséget kitevő átlagpopuláció tagjai közül lehetőleg minél kevesebben gondolkozzanak el a lényegen, a hír mögött megbúvó lehetséges következményeken. Világszerte sosem látott káosz van kialakulóban, és nyilvánvaló, hogy ez még csak a kezdet. Személyes meggyőződésem, mondhatni egyfajta tapasztalati megvilágosodás által kikristályosodott felfedezésem, hogy úgy az egyéni, mint a csoportos létezést végigkísérő, az emberi élet cselekedeteit leginkább befolyásoló érzések közül a félelemé a döntő szerep. Ami annak fényében egyáltalán nem csoda, hogy aki életre születik, az egyszersmind az elkerülhetetlen halálra is születik. Márpedig a halálban az a legfélelmetesebb, hogy azáltal, hogy az egyéni sors földi viszonyokra hangolt részét örökre lezárja, semmivé, abszolút értéktelenné teszi a permanens változásban érdekelt embert. Annyit tudunk, hogy elveszi tőlünk az életető Időt, de arról semmiféle információnk nincs, hogy életünk múlásával kapunk-e helyette valami mást, egyáltalán, bármiféle formában létezünk-e tovább? Vagy ennyi volt, oszt' jó napot! Mivel az ember elsődlegesen emocionális lény, az érzékszervei által az agyába eljuttatott steril információkat a maga szubjektív világképe szerint értelmezi (hamisítja), magyarul és tömören szólva, mindenki másként látja ugyanazt. Ez egy közhellyé züllött igazság, vagy igazsággá nemesült közhely, ámde attól még megállja a helyét. A világ a képzetem - ahogy azt a maga idejében a nagy Schopenhauer felülmúlhatatlan bölcsességgel megállapította. Mindez csak annyiban érdekes, hogy amíg a látott, hallott stb. tényeket az ember könnyedén a szája íze szerint formálja (éppen emiatt csak a lexikonok lapjain létezik az amúgy értelmezhetetlen abszolút igazság fogalma), addig a bennünk lappangó ősi félelmet nem képes a csalásra máskor oly könnyedén rávehető tudat révén megszelídíteni, elviselhetőbbé téve a vele való mindennapi együttélést, szembenézést. Hogy maga a kijátszhatatlan, megkerülhetetlen félelem (mint az egészséges idegrendszernek a túlélésben segítséget nyújtó élvonalbeli riasztórendszere), minden emberi cselekedet végső mozgatórugója miként keletkezett, s főként miként tett szert erre a lélek feletti felülmúlhatatlan befolyásra, nem tudni pontosan. Időben talán addig a pontig visszamehetünk (ahogy azt az általános iskolában tanították), hogy már a barlanglakó ősember is félve tisztelte a számára érthetetlen szélsőséges természeti megnyilvánulásokat, különös tekintettel a vad égiháborúkat kísérő ijesztő villámlásokra, árvizekre, szélviharokra, vulkánkitörésekre, földmozgásokra stb. Állítólag ettől fogva jutott eszébe, hogy bizony akadnak nála felfoghatatlanul hatalmasabb erők, akik vagy amik az akarata ellenére döntő hatással lehetnek az élete menetére, miáltal okosabbnak látszott ezeket az ismeretlen és a rendelkezésre álló fizikai kapacitással fékezhetetlen erőket bizonyos ajándékokkal, úgymint ritka állatbőrökkel, kezdetleges faragásokkal, vagy egyszerűen csak finom áldozati ételekkel kiengesztelni. Úgy is mondhatnánk, előre megvesztegetni, hátha akkor kevesebb lesz a természeti csapásokat kísérő járulékos veszteség. Az ősember tehát valamilyen szinten mégiscsak gyarló emberi tulajdonságokkal ruházta fel a láthatatlan hatalmasságokat, hiszen végül is a feltételezett hiúságukra, mohóságukra alapozva igyekezett a maga barátjává tenni őket. Ezeket a kiengesztelő ajándékokat általában a barlang vagy a külső természeti környezet meghatározott pontjára helyezték ki, miáltal gyakorlatilag kialakultak a kezdetleges istentiszteleti helyek. Amik valószínűleg nem merültek ki az ételek-italok szó nélkül való földre helyezésében, hanem - a nyomaték kedvéért - a mind rendszeresebbé váló ünnepi rituálékat primitív mozgáskombinációk, kezdetleges táncok, rögtönzött fohászok, kérések, azaz imák kísérték. Ebből a bálványimádásból az évszázadok, évezredek során fokozatosan kialakult - történelmileg ki kellett alakulnia - a letisztult istentisztelet, ami alatt persze nem a mai értelemben vett, a szakrális épületeken belül vagy közvetlen környezetükben zajló össznépi vallási ceremóniát értem, hanem az elképzelhetetlen földöntúli erőből lassan, mindenki számára közérthetően tárgyiasuló, vagyis előbb bálványtestet öltő, majd abból egy jóval fejlettebb, metafizikai szintre lépő Istenbe (isteni alakba) vetett hit megjelenését valószínűsítem. Ez aztán mindent eldöntött, hiszen innentől kezdve képszerűen is volt kihez viszonyulni, kihez igazodni, kitől kérni tanácsot, és szükség esetén kitől remélni a feloldozást. Mire mindez létrejött, kiforrt, talán az ókor kezdetére, az emberek a társadalmi szerveződének az ősemberi állapotokat magasan meghaladó formációiban éltek (a fontosabb kereskedelmi útvonalak találkozásánál kialakultak a falvak és a városkezdemények), mivel az emberek felismerték az összetartásban rejlő (gazdasági, szociális, védelmi) előnyöket. Ámde jelentkeztek a tömeges együttélés, s a vele járó egymásrautaltság nemkívánatos kísérői is, úgymint a hétköznapi érdekellentétek, személyes viszályok, a halálos fertőzőbetegségek gyors továbbterjedése stb. A populáció egyhamar rájött a mai napig érvényben lévő aranyigazságra, miszerint az ember embernek farkasa, ami annyit jelent, hogy az együttélés ugyan elkerülhetetlen, s végső soron talán hasznos dolog, de az irigység, gonoszság, fukarság táptalajául szolgáló összezártság meglehetősen viszonylagossá teszi ezeknek az előnyöknek az egyes személyekre lebontott értékét, hatékonyságát. Az ember nem számíthatott minden bajának megoldásában a másik, hozzá hasonlóan tehetetlen társára (családtagjára, szomszédjára, bárkire), ezért sokakban újjáéledt vagy felerősödött a földi halandók sorsát irányító Istenben való hit, akihez bármikor és bárhol fordulhattak segítségért. Pontosabban lelki vigaszért. Az Istent tehát egy alapvető emberi adottság, a mindent elvevő elmúlástól való félelem (mellékszálként pedig az egyén hatótávolságán belül élő kortársak gyengeségének felismerése) teremtette meg, miáltal Isten vonatkozásában nem egy öröktől való transzcendens jelenséggel, hanem az emberi szükséglet szülte virtuális termékkel van dolgunk. Elvtársak, kis figyelmet kérek, mert most jön a lényeg, s aki mást mond, az hazudik: az ember teremtette meg az Istent, s nem Isten az embert! Isten hozott mindenkit a valóságnak nevezett eseményfolyamok világában! (Meglátásom szerint a "valóság" azon érzékelések és észlelések együttese, amit a korlátok közé szorított emberi elme még meggyőző módon tud "eladni" önmagának, vagyis amit egy logikai alapú belső kritikai szűrő "tényként" visszatart a szita túloldalán kezdődő, s a kételyek sűrű gyomtakarójával felvert feltételezések ingatag talajától.) Ahogyan földrészenként eltérő az emberek bőrszíne, akként öltött más és más köntöst a lényeget tekintve azonos idea, vagyis az Isten (istenek) létezésének és funkciójának eszméje. Kultikus szent helyek tízezrei (templomok, mecsetek, zsinagógák stb.) segítették a Feljebbvalóval való lelki találkozás létrejöttét, és egy idő után már úgy tűnt, nem is a vérségi kötelék mentén kialakult nemzetek létezése a fontos, hanem inkább a vallási összetartozás kovácsolja egybe az embereket. Az egyes országok, államok esetében úgy tűnt, elsődlegesen nem is annyira a közös gazdasági vagy politikai érdekek, hanem a vallásban testet öltő ideológiai egység tartja őket össze. Egyház és állam lényegében összeforrt, ha indultak is területszerző vagy más jellegű háborúk, hadjáratok a szomszédok vagy a távoli területek ellen, azok a legtöbb esetben vallási köntösbe bújtatva szolgálták az uralkodóréteg hatalmi törekvéseit. Itt, Európában évszázadokon át két nagy világvallás csapott össze több hullámban, a kereszténység és az iszlám, míg a XVII. század második felére, kevés kivételtől eltekintve, a kereszténység diadalmaskodott, de nem száz százalékosan. Ezen kivételek közé tartozik például a muzulmán vallású törökök által hosszú időn át megszállt balkáni Bosznia, illetve Albánia, de idesorolható még a közelmúltig Szerbiához tartozó Koszovó, ahol is prioritást élvez Mohamed próféta és legfőképp Allah kultusza. Tehát foglaljuk össze a lényeget: az ijesztő természeti jelenségek az emberben ösztönös védekezésként kialakították a magasabb rendű kívülálló erők iránti megkülönböztetett tiszteletet és különösen a félelmet. A tartós félelem életre hívta a náluk magasabb rendű, megfoghatatlan lény, lények létezésének elméletét, vagyis a rögeszméjébe beleszerelmesedett ember megteremtette a mindenható Istent, isteneket. Létrejöttek az iparszerű istenimádás logisztikai és infrastrukturális feltételei, úgymint megépültek a hit nyilvános és közös gyakorlásának teret adó egyházi építmények: templomok, kolostorok, apácazárdák, rendházak, létrejöttek az utánpótlást biztosító egyházi kezelésű papneveldék, teológiai intézmények. A Föld más tájain ugyanezek szintén létrejöttek, csak éppen zsinagógák, buddhista templomok vagy mecsetek formájában. A körítés más, a lényeg ugyanaz: a lelkek feletti hatalom megszerzése, tulajdonképpen az eredendő emberi félelem irányításának privilégiuma. Ha jóindulattal közelítek a dologhoz, akkor ugyan bizonytalanul, de feltételezem, hogy az egyházak kezdeti, eredeti célja a félelem társutasaként létező romboló emberi energiáknak valami pozitív, építő jellegű cselekvéssé való átalakítása lehetett. Az egyes egyházakon belül kialakultak a piramisszerűen felépülő hierarchikus, tekintélyelvű alá- és fölérendeltségi rendszerek, úgymint a pápai intézmény, élén az Isten földi helytartójának tartott pápával, aztán következtek a püspökök, apátok, le egészen a falusi plébánosig és a sereghajtó mezei hitoktatóig. Az ősi félelem szilárd alapjára teremtődött vallások minden részegysége rajtra készen állt, hogy aztán évezredeken vagy csak századokon keresztül kiszolgálja a hit iránti elementáris igényt - és utóbb, például háborús uszítások formájában kiprovokálja és kihasználja - a befolyása alá került, a "szent" cél érdekében mozgósítható tömegek naivitásából fakadó lehetőségeket. És beindult a nagyüzem. Ugyanakkor a történelem elindított egy másik, jóval földhözragadtabb ideológiai mozgalmat, amit általánosságban politikának nevezünk. Ez minden időben nagyjából akkora néptömeget érintett és mozgatott meg a befolyása révén, mint a tisztán vallási vonal, s ha a két világelméleti vonulat érdeke találkozott, mert a történelmi csillagállás olyan volt, akkor a vallás mellé álló politika, illetve a politikát támogató vallás úgyszólván legyőzhetetlen, vagy csak nagy nehézségek árán legyűrhető szövetséget eredményezett. Ezzel a közös erővel és hatalommal háborúkat lehetett indítani és nyerni, netán ritkábban veszíteni, ha az ellenérdekel fél az előzetesen becsültnél erősebbnek bizonyult. A helyzetet tovább kuszálja, hogy a politika lényegében véve a vallás egyfajta pórias, kommersz megnyilvánulási formája, csakhogy itt nem egy transzcendens lény a közös imádat tárgya, hanem azok a nagyon is hús-vér emberek (politikusok) képezik az imádat tárgyát (személyi kultusz), akik a maguk anyagi érdekét a nép érdekének beállítva mozgatják a kiszolgáltatottságtól rettegő, megélhetési, biztonsági félelmektől áthatott, tömegbe rendeződött egyéneket. Vallás és politika tehát egyként az ember eredendő félelmét lovagolja meg, mindkettő az emberi életet átható félelem mérséklésének csalfa ígéretével toborozza a híveit. Egyes vallásoknak sikerült oly mértékig befolyásuk alá vonni a híveket, hogy azok szó szerint életüket áldozták és napjainkban is áldozzák a hit védelme érdekében. Őket hívjuk fanatikus vagy bigott megszállottaknak, aki ugyan vérgőzös megszállottságukkal nem a legjobb fényt vetítik egyházukra, vallásukra, de az erőszakosságuk mégis hoz a konyhára, mert a beteges elszántsággal gyakorolt hittérítésük megrettenti a bizonytalan, kissé még húzódozó híveket, akik a lelki, s nem ritkán fizikai terror hatására - legalább a látszat szintjén - újra közelebb araszolnak a közös akolhoz. Napjainkban is, akárcsak évszázadok óta, szerte a világban vallásháborúk sora zajlik, amelyek a Közel- és Közép-Keleten, valamint Afrika egyes részein a zsidó gyökerű kereszténység és az iszlám, illetve Ázsia távoli területein (India, Pakisztán stb.) az iszlám és a hindu vallás közötti villongások, egyeduralmi törekvések formájában öltenek testet. Érdekes, sosem hallottam vagy olvastam arról, hogy a történelem során akár csak gyenge kísérlet szintjén is, de ezeknek a világvallásoknak (s a hozzájuk hasonlóan igen elterjedt zsidó, buddhista és hagyományos kínai vallásnak) az elöljárói megpróbáltak volna valamiféle közös nevezőre jutni a hit kérdésében. Mindegyik vakon hisz (vagy úgy tesz) a maga igazának kizárólagosságában, s noha az említett vallások viszonyrendszerében nem kevés az érintkezési felület, az egyes fontosabb elemek közötti átfedés, ha úgy tetszik, a közös értelmezés, mégis hosszú ideje tart a gyűlölködés, s valószínűleg míg világ a világ, egymás kibékíthetetlen ellenfelei maradnak. A legmélyebb törésvonal a kereszténység és az iszlám között húzódott és húzódik ma is. Az európai korai középkor vallásos világát az összeomló Római Birodalom által üldözött keresztény vallás gyors térhódítása jellemezte. A keresztényhitűek 1054-ben bekövetkezett nagy egyházszakadása után (a Róma és Bizánc között megosztott uralomra, a kettős pápaság intézményére gondolok) megindultak a Jeruzsálemet magába foglaló Szentföld oszmán megszállása, illetve az iszlámhitűek uralma alóli felszabadítás céljából szerveződött kereszteshadjáratok, amelyek, néhány átmeneti siker után végül kudarccal végződtek. Ami ezt az időszakot követte, azt a régóta üldözöttek és elnyomottak bosszúhadjáratának is lehet nevezni, mert a keresztény tanok hirdetői lelkifurdalás nélkül átvették korábbi (római) kínzóik módszereit, és tűzzel-vassal irtani kezdték az eretnek, vagyis a pápai dogmákat megkérdőjelező "elhajlókat". De várjunk csak, most veszem észre, mennyire elkapott az okoskodás heve! Valójában nem egyház- illetve vallástörténeti székfoglalót akartam írni, hiszen ezekről a dolgokról eléggé hézagos ismeretekkel rendelkezem. Most tehát, hogy letérjek mondandóm tévútra kanyarodott ösvényéről, miként tette volt hajdanán Nagy Sándor világhódító macedón államférfi, egy könnyed mozdulattal átvágom a kibogozhatatlan gordiuszi csomót, s visszatérek ahhoz az alapgondolathoz, ami miatt billentyűzetet ragadtam. Ez a pároldalas kis felvezetés arra azért mindenképpen jó volt, hogy rámutassak a mára vallásilag és politikailag túlbonyolódott világi történések mozgatórugójára, a minden emberi cselekedet mögött meghúzódó (az igazi nevén soha nem nevezett, szégyellve titkolt) félelem uralmára.

  Nézzük, néhány témakörben miként alakul Európa ma íródó történelme, s gondoljuk el, ennek miféle hatása lesz az utókor életvitelére, életminőségére. Európa néhány évtizede nem azonos korábbi önmagával, a tiszteletre méltó jó öreg kontinenssel, mert nagyjából az 1968-as párizsi diáklázadások óta a földrész nyugati felén a liberalizmusnak egy olyan elfajzott változata uralkodik, ami - kis túlzással - mindenkinek mindent megenged, viszont a nyomában keletkező káoszért nem vállal felelősséget. A Szovjetunió és a szocializmus béklyójától az 1980-as évek végén megszabaduló kelet-európai országok az új kor beköszöntével, csekély hezitálás után, átvették a nyugaton addigra bejáratódott trendet. Röpke pár évtized alatt Európa összes államában teljesen megengedetté, s ezzel párhuzamosan elterjedtté vált a homoszexualitás: férfi a férfival, nő a nővel törvényesen, nyíltan "házasságra" léphet, s e furcsa párok gyerekeket adoptálhatnak (képzelhető, ilyen környezetben hogyan alakul a kicsik nemi identitása), ami, legfőbb következményét tekintve tovább rontja az amúgy is alacsony születési rátát. A néhány éve megfogalmazott, új európai alapokmányba már bele sem került a kontinens keresztény gyökereire való utalás, ami azért felér egy durva történelemhamisítással. A mai Európa (annak is inkább a nyugati fele) alig burkoltan megtagadja keresztény hagyományait, a liberális (vagyis végső soron zsidó) kézben lévő újságok, televízió- és rádióadók csak úgy ontják magukból az e vallás lejáratását, negligálását szolgáló cikkeket és a gúnyos hangvételű riportokat. A középkorban tűzzel-vassal távol tartani szándékozott iszlám vallás és követői ma már megkerülhetetlen tényezők a legtöbb európai ország belpolitikájában, Németországban 3,5 millió a leginkább török bevándorlók által képviselt muszlimok száma, de Franciaország és Nagy-Britannia sem képes adminisztratív akadályokkal csökkenteni a főként a Közel-Keletről és Afrikából beözönlők számát. Ami pár évtizede elképzelhetetlen volt, ma már rémisztő valóság: Kölnben és még néhány német nagyvárosban méretes mecsetje van az iszlám követőinek, akárcsak Dél-Franciaországban vagy Anglia főbb városaiban. Törökverő Hunyadi János, Dugovics Titusz, a szigetvári hős Zrínyi Miklós, az egri várvédő Dobó István és a török térhódítás ellen életét áldozó sok tízezer magyar katonahős most forog a sírjában. A távoli idegenből behurcolt eltérő kulturális szokások, amelyek mindegyike alacsonyabb rendű a klasszikus európai kultúránál, rendre összeütközésbe kerülnek az őshonos európai népek hagyományaival, évszázadok alatt kiforrt és elfogadott életszemléletével. Ezek miatt az asszimilációra egyáltalán nem hajló, gettókba tömörülő bevándorlók és a tősgyökeres óvilágiak a hétköznapok érintkezésvilágában inkább egymás ellenfelei, sőt ellenségei lettek, és mint ilyenek, semmiféle készséget nem mutatnak az eltérő szokások kölcsönös megértésére és elfogadására. Legyen szó akár vallási, etnikai vagy kulturális különbözőségekről. Persze ami azt illeti, a bevándorlók meghatározó része nem az európai kultúra megismerése végett özönlik be hozzánk, kisebb hányaduk a saját országukban őket ért politikai üldöztetés miatt, zömük viszont a gazdasági elmaradottságból adódó nyomor elől, vagyis a jobb élet reményében érkezik. Csakhogy a szélsőségesen liberális, azaz túlzóan megengedő európai uniós vezetés az idegenek tömeges beáramlásának elnézésével, mi több, engedélyezésével kizárólag a maga politikai pecsenyéjét sütögeti, merthogy az emberi szabadságjogok védelmének álságos hangoztatásával az új betelepülők majdani szavazataira ácsingózik. Korunk Európáját hármas átok sújtja, egyrészt az évszázadok során összetartó erőt jelentő keresztény vallás iránti, hitetlenségben megnyilvánuló közöny és egyre nagyobb teret nyerő ellenszenv, másrészt az egyes államok legkisebb, s egyben legfontosabb építőelemének, a család szerepének a visszaszorulása, és ezzel együtt az extrém együttélési formák, mint a nyitott házasság, a szingli lét és a homoszexualitás térnyerése. A harmadik átok a legfenyegetőbb, mert az előző kettőből adódóan széthullóban vannak a társadalmi és családi közösségek, szétesőben az emberi szolidaritás intézményesített és spontán formái, a mindent ellepő egoizmus és extremitás okán alig születnek európai gyerekek, ami miatt jelentős gazdasági visszaeséssel járó súlyos munkaerőhiány lép fel, ennek kezelésére viszont az olcsó munkaerőt jelentő bevándorlók lepik el a kontinenst, s ez a tendencia a közeli jövőben biztosan fokozódni fog. Európa nemzeti és vallási térképe a totális átrendeződés küszöbén áll, jönnek a távoli földrészekről elszármazó menekültek, akik majd a maguk világképére formálják át az őslakosok elhaló nemzeti érzései miatt védtelenné váló földrészt. A jó értelemben vett, klasszikus Európa és alkotóelemei, a nemzetállamok a végóráikat élik. Ilyenkor azért megnyugtatóan hat rám a gondolat, hogy az ember nem él örökké. S nekem is hullófélben van a csillagom. De a világ többi földrésze sem áll jól, mindenütt a zűrzavar előjelei tapasztalhatók, s az egész olyan benyomást kelt, mintha tényleg közeledne a sokat emlegetett világvége. Mi, emberek, nem érdemeltük meg ezt a gyönyörű, egyedi bolygót, ahol élnünk kellett volna, nem pedig mindennel visszaélnünk. A bűn és bűnhődés ok-okozati láncától nem sikerül szabadulnunk, legfeljebb talán majd akkor, ha a szférák zenéje lesz a halotti siratónk.  Kelt 2015.05.02.

 

  (Tizenötödik kötet) Huszonkilenc:

 

  Amint a mellékelt ábra mutatja, nagyon leszoktam az önéletrajzi ihletésű írogatásról, már csak hébe-hóba ülök a billentyűk mögé. A mostani alkalmat a holnapi, 61. születésnapom apropója adja. Nem ünneplem magam, merthogy igazából elfogytak az ünneplésre okot adó tényezők, magyarán: nincs miért örülni annak, hogy végre visszavonhatatlanul elért a tudatomig, hogy az életem menthetetlenül lejtőre került. Jobb esetben minden majdan bekövetkező dolog csak egy korábban már megtörtént esemény felmelegített változata, ha úgy tetszik, időben eltolt reinkarnációja. A nagy utazások, a kevés számú ismerősöm és rokonom iránt érzett szeretet vagy neheztelés különböző szintű megnyilvánulásai, a hétköznapi élet apró örömei mind a déja vu, "a mindez már valami hasonló formában megtörtént" érzetét keltik, nincs új a Nap alatt, tehát nincs igazán áttörő, őszinte lelkesedésre jogosító alkalom. Némileg rezignáltan veszem tudomásul, hogy manapság már csak visszafogottan tudok örülni annak, amitől a régmúlt nagy lángolások korában álmatlan éjszakáim keletkeztek, s amit azelőtt eszelős türelmetlenséggel vártam, mára lanyha érdeklődésre számot tartó lábjegyzetté devalválódott. Nem lettem depressziós, nem süllyedtem a kezdődő öregkor letargiájába, de körülöttem mégis minden nyúlóssá, érdektelenné, ásításra ösztönzővé vált. Kiéltem magam. Ami valahol azért jó hír, hiszen az amúgy általában sokszorosan beteljesült vágyak megkopása, netán végleges elmaradása azt is jelenti, hogy életem során lényegében mindent elértem amit akartam, mindent, amit hajlamaim, vágyaim kielégítése céljából egykor elérni szándékoztam. Furcsa érzés erről múlt időben beszélni. De még kapaszkodom a jelentőségéből naponta veszítő jelenbe, mert az életösztönöm arra nógat, hogy ne adjam fel végleg. Áltatni már ő is legfeljebb hamis ígéretekkel tud, de én jó fiú vagyok, és ártatlan arcot vágva úgy teszek, mintha minden szavát elhinném. Tudjuk egymásról, hogy mindketten hazudunk, mindketten cinkelt lapokkal játszunk, de ez már csak egy ilyen parti: vagy színlelsz, és akkor még többé-kevésbé a szád íze szerint élhetsz, vagy bedobod a lapokat, és akkor adieu, világ! Én még egy kicsit elszöszölnék itt, bár valójában nem tudnám okát adni, mi késztet a maradáshoz való ragaszkodás szünet nélkül töpörödő érzetének megélésére. De igen, mégis: a mindent elveszítésének félelme és a "soha sincs minden rendben, de legalább érzem, hogy élek" megszokásának a zsigereimbe ivódott kettős kényszere. Ezt hívják éltető megalkuvásnak. Hm, mintha az élet olyan rettenetesen nagy dobás lenne! Pedig a rövidke lét nem más, mint a végtelen nemlétnek a térben és időben váratlanul felbukkanó mutációja. A sötét csendnek egy villanásnyi időre felfénylő, hanghatásokkal kísért üzemzavara. A hűtlen, áruló gyermekeimet kitagadtam magamból, apám öt éve halott, anyám a múlt hónapban töltötte be a 82. évét. Ha már ő sem lesz, kizárólag Anikóm marad az egyetlen szerettem, na és persze surranóágon a kis Csicsa kutyám. Már csak egyetlen dolog maradt, amiért a sorsomhoz esdeklem, mégpedig az, hogy én haljak meg előbb, nehogy nekem kelljen eltemetnem őt. Mármint Anikómat. Mostanában szóltam is neki, hogyha meghalok, Isten ments a koporsós temetéstől, nem akarok éveken át a föld alatt rohadni, legyen egy gyors, steril hamvasztás, aztán a poraimat szórja egy kisebb gödörbe, valahol a Kiskunság lapályán. Tudom is hol, a Kunszentmiklós és Szabadszállás között félúton fekvő Bösztörpusztánál. Mert nem szeretnék még halálom után is egy temetőnek nevezett gyűjtőtáborban, ha úgy tetszik, a lejárt szavatosságú életek halotti raktárában, egy számozott parcella lajstromozott sírhelyén senyvedni, míg végleg ki nem dobnak onnan, mert nem lesz, aki fizesse a tízévenként esedékes sírmegváltást. Akkor már inkább a születésem előtti szabadságot kérném vissza magamnak, hogy eggyé válhassak szeretett hazám földjével, aztán utánam a vízözön! Okos emberek szerint egyszer a Föld is a Napba hullik majd, s aztán a Nap is felrobban és szétszóródik a világmindenségben. Azonban amíg eljön ez a nap, mármint az én utolsó napom, valamivel mégis ki kell tölteni a hátralévő időt. Újabban megint nagy autós kirándulásokra ragadtatom magamat, részint azért, hogy az első világháborús emlékművek fotózásának korai korszakában elrontott képek helyett jókat készítsek, részint, hogy a mind kevesebb számú új helyet megörökítsem. Például öt napja, múlt hét csütörtökön tértem vissza egy 2300 kilométeres autós túráról, amely során a Balaton-felvidéket (a Déli-Bakonyt), Zala megye egy kisebb darabját, Somogy, Tolna és Baranya nagyobb hányadát fésültem át, "porszívóztam" ki. Mohács végeztével átugrottam a horvátok birtokában lévő Baranya-szögbe, ahol három magyar faluban, Sepsén, Laskón és az Eszéktől pár kilométerre fekvő Kopácson - mind színtiszta magyar falu, mind a mai napig - fordultam meg. Nagy élmény volt. Aztán lejártam még Tolna maradékát, majd a bajai hídon áttértem a Duna-Tisza közére. Itt Baját és környékét, majd Bácsalmást és környékét vettem sorra. Kecel érintésével Kalocsára és Soltra értem, itt megint átkeveredtem a Dunántúlra, és a Sármellék falvainak, városkáinak emlékműveit fényképeztem. A vasárnap kora reggeltől csütörtök délutánig tartó út alatt éjjelente a kocsiban aludtam, tehát volt négy nyugtalanul átforgolódott, nehezen leírhatóan kemény éjszakám. De végül hazaértem épen és egészségesen, s ha végeztem a fotók rendszerezésével, máris jöhet a következő menet, ami a nyugati határ néhány települését és Burgenlandot érinti. Aztán meglátjuk, mi fér még bele az anyagiakba. Merthogy egy ideje tulajdonképpen a tiszteletbeli nyugdíjasok életét élem, állásom nincs, senki sem akar alkalmazni egy 60 év feletti férfit, pedig egészen jó kondícióban vagyok. Így hát Anikóm a családfenntartó, az ő keresményének javát viszont elviszik a kötelezően befizetendő csekkek, amelyek után nem sok marad egyébre. Ja, el ne felejtsem: Isten éltessen engem! (Merthogy holnap betöltöm a 61. életévemet.)  Kelt 2015.05.12.

 

  Vége a száztizenharmadik résznek