ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                  írta Miski György

 

                             Száztizennegyedik rész

 

  (Tizenötödik kötet) Harminc:

 

  Egy hete, múlt hétfőn érkeztem haza abból az imént említett burgenlandi autós körútból, amely rengeteg, közel 180 újabb emlékművet eredményezett, tovább gazdagítva a már addig is jelentősnek tekinthető gyűjteményemet. Csütörtökön (május 28.) kora reggel indultam neki, miután a tavasz végéhez mérten szokatlanul hideg, esős időjárás miatt az eredeti elképzeléshez képest legalább két hetet csúszott a kivitelezés. Végtére is, örökké nem tarthat a hideg, pocsék idő, úgyhogy amikor felderengett a lehetőség, hogy huzamosabb időn át nyárias napok követik egymást, útnak eredtem. A csütörtök délelőtt még a határ felé útba eső, ismételt fotózásra ítélt dunántúli települések felkeresésével, illetve pár új emlékmű becserkészésével telt. Ezalatt a Bakonyban, illetve a Fertőd környékén lévő falvak értendők. Alig múlt déli tizenkettő, amikor Pomogynál (Pamhagen) átértem a határon túlra, s végre nekiláthattam nagyszabású tervem szisztematikus végrehajtásának. A dolog pikantériája, hogy ezek a 95 évvel ezelőtt még Nagy-Magyarországhoz tartozó Moson, Sopron és Vas megyei területek, amiket Trianonban elcsatoltak tőlünk az ellenséges győztes hatalmak, javarészt német ajkú lakossággal rendelkeznek. Élnek még itt magyarok is, ám az erőteljes germanizáció asszimiláló hatása miatt arányuk mára alig öt-hat százalékát teszi ki a népességnek. Nos, hagyjuk a sosem gyógyuló, fájdalmas történelmi sebeket, maradjunk a lényegnél. Először a Fertő-tótól keletre eső, alföldi jellegű, nagyjából sík vidéket fésültem át. Többek közt Illmic, Mosontétény, Féltorony, Barátudvar és Boldogasszony került érdeklődésem középpontjába. Boldogasszonynál mindjárt két emlékművel gazdagodtam. Egyet a városkában találtam, egyet pedig a település határában fekvő egykori hadifogolytábornál. Mindeközben hét ágra sütött a Nap, s kintről finom langymeleg csapott be a leeresztett ablakon át. Jól éreztem magam, boldog voltam. Szabadon tehettem, amihez kedvem volt, s amihez értettem, miközben tudtam, otthon féltőn várnak rám. Néha szép is tud lenni az élet. Néhány óra leforgása alatt elértem utam legészakabbra eső pontját, Köpcsényt (Kittsee), ami olyan közel fekszik az egykori magyar koronázóvároshoz, a mostani szlovák fővároshoz, Pozsonyhoz, hogy a száraz, tiszta időben simán kivehettem, amikor odaát ablakot nyitottak az egyik magasabb lakótelepi épület felső szintjén. Köpcsénytől aztán visszaereszkedtem a Fertő-tó északi tájaira, ahol többek közt Pándorfalut, aztán a volt magyar katona- és határvároskát, Királyhidát (Bruckneudorf) kerestem fel. Elszorult szívvel álltam a Magyar Birodalom egykori nyugati határfolyócskájának, az árnyas fák alatt elsurranó nevezetes Lajtának (pontosabban a Lajta-csatornának) az innenső, Magyarország felőli partján, miközben a közeli hídon autók tucatjai húztak át a néhai határ túlsó oldalán fekvő Bruckba. (Ismerek egy Lajtához is kötődő, kuruc időkből való, rebellis hangvételű katonanótát, amelynek néhány idevágó sora így szól: "Fakó lovam a Murza, Lajta vizét megússza, Bécs-alját ha nyargalja, sej, császár azt megsiratja.") Egykor ott kezdődött Ausztria, s itt végződött Magyarhon. Királyhida egyik nevezetes épülete a jókora méretű Benedek-kaszárnya, amely, minő csúf tréfája a magyar sorsnak és történelemnek: ma is katonai létesítmény, csak éppen az osztrákok használják Benedek-Kaserne néven. A közelben elterülő nagyobb park szélén impozáns méretű, jó húsz méter magas, négyszög alaprajzú emlékmű emelkedik, amelyet még az első világháború idején, 1916-ban, az elesett osztrák és magyar katonák tiszteletére építettek. Magasba ugró erős homlokzatán a régi osztrák császári és magyar királyi címer látható egymás mellett, e kettő alatt pedig latin nyelven írt felirat látható (Indivisibiliter ac Inseparabiliter), amely a fordítása körülbelül annyit tesz, mint "Összeforrva és Elválaszthatatlanul". Mármint Ausztria és Magyarország. Hát persze. Aztán a világháborút kirobbantó, hozzánk hasonlóan ugyancsak vesztes sógorok alig várták, hogy a világégést lezáró trianoni diktátumban újabb tőrt döfjenek az ezer sebből vérző Magyarország hátába, hiszen bejelentették igényüket a korábban említett Moson, Sopron és Vas megyei területekre, amit a nagyhatalmak elfogadtak. Igaz, a szintén maguknak követelt Sopron és tucatnyi falu esetében végül népszavazás döntött ezek Magyarországnál maradása mellett, de a szavazás kikényszerítéséhez Prónay Pál és Francia Kiss Mihály szabadcsapatainak (lásd: Rongyos Gárda) véres partizánakciói kellettek (nyugat-magyarországi felkelés), amiket a soproni csendőrparancsnok Ostenburg-Moravek Gyula és három századnyi csendőre is támogatott. Ezen a földön, minden időben mindenki kizárólag az erőből értett, s most is abból ért. Az ököljog és a farkastörvények minden filantróp megállapodást felülírnak. De hiába vagy erős, ha gyengének mutatkozol, mert akkor úgy bánnak veled, mintha az is lennél. Amíg egy csattanós pofonnal rá nem világítasz a tévedésükre. Na, ez jut annak, aki magyarnak születik: bánat és keserűség a köbön. Aztán csodálkozunk, hogy mások (például a minket mosolyogva szétdaraboló és kiraboló győztesek) mélabús és pesszimista nemzetnek tartanak minket. Királyhida után a középméretű városnak megfelelő, élénk délutáni csúcsforgalmú Nezsider, aztán pedig a Fertő-tó nyugati oldalának csendesebb települései jöttek sorra. Mindenütt azt az itthon előre megtervezett, számítógépen megírt és kinyomtatott útitervet követtem, amelynek nyomvonalán járva jó előre tudhattam, hogy az adott településen milyen kinézetű, s hol, merre keresendő emlékművet találok. Késő délutánra, vagy inkább kora estére elértem Fertőmeggyest (Mörbisch), ahonnan egy amúgy a kerékpárosoknak készült keskeny aszfaltúton visszatértem az alkonyi szürkületet lélegző Magyarországra, s a börtönéről hírhedt Sopronkőhida és Sopron (a leghűségesebb város) között, az országút közelében, mégis megfelelően rejtve találtam magamnak éjszakai búvóhelyet. Az Anikóval megejtett rövid telefonbeszélgetés után aludni tértem. Emlékszem, a magasban a csaknem tökéletesen kikerekedett telihold ragyogott, az égen egyetlen felhő sem vitorlázott át, s ettől éjfél utánra olyan hideg kerekedett, hogy az orromig kellett húznom a nehéz, de legalább jó hőszigetelő takarót. Ja, és még egy kis epizód ugrik be! Ilyenkor, egy efféle nehéz nap után nehezen jön álom az ezernyi nappali élménytől felajzott ember fia szemére, s ha mégis megérkezik, könnyen tovaszáll a legkisebb neszre. Velem jól kibabrált egy szeleburdi mókus, aki úgy vert fel éber félálmomból, hogy egy közeli fáról pajkosan ráugrott a kocsi motorháztetejére, onnan pedig, többször nekifutva a csúszós, sima szélvédőnek, feltornázta magát az autó tetejére. Talán este véletlenül lenyelt egy fél kávészemet, az dobta fel annyira, mert a tetőn sem maradt nyugton, hallottam, amint a fejem felett háromszor körbefut a legkisebb neszt is kiválóan vezető lemezen, mielőtt leugrott volna a földre, amitől végre helyreállt a világ rendje. Másnap, pénteken korán ébredtem és keltem. Sopron városa még javában aludt, amikor én már a Lövérek kanyargós útjain hajtva éberen kerestem a környéken sejtett emlékművet. Végül az erdős rész egy kihalt sétánya mellett találtam rá; egy arra tévedt kora reggeli futó mutatta meg, merre keressem. A fotózás után visszatértem a belvárosi Deák térre, ahol mindjárt három darab, egymástól elkülönülten álló első világháborús emlékmű látható. Ezeket ugyan régebben már megörökítettem egyszer, de a fotók nem igazán sikerültek, úgyhogy most javíthattam. A közeli Ágfalván elidőztem keveset, mire rájöttem, hogy hiba van a kréta körül. Itt is jártam korábban, s lefotóztam a templom előtti hősi emlékművet, ám később az internet révén úgy értesültem, hogy a temetőben van egy másik emlékmű is. Nem volt, akarom mondani, volt, de az a második világháborúban elesettek részére készült. Engem pedig elsősorban az első világháborúsok érdekelnek. Egyébként a faluban megejtett, elsőre fölöslegesnek látszó körökkel nem ért időveszteség, mivel a terv szerint mindenképp itt kellett visszatérnem Ausztriába, de ezt reggel nyolc előtt nem tehettem. Ugyanis az osztrákok kitalálták, hogy schengeni nyitott határok ide vagy oda, de reggel öttől nyolcig, illetve délután négytől hétig a túloldali Somfalva (Schattendorf) és Ágfalva között tiltják az autós átkelést. Az intézkedést a túloldali falu polgármestere az Ausztriába dolgozni járó ingázók megugrott számával indokolta, azzal, hogy az új összekötőúton naponta 2300 jármű közlekedik, noha nem erre a célra építették, hanem egy csendesebb, körülbelül napi 1000 autóval járó forgalom kiszolgálására. Nos, egy szó, mint száz, mindenképp ki kellett várnom a nyolcórai nyitást. Addig is, hogy a kényszerű várakozásnak némi haszna legyen, megkértem a helyi kis közért vezetőnőjét, hogy hadd töltsem fel az üzletében a fényképezőgépnek az előző napi erős igénybevételtől lemerült egyik akkumulátorát. Az engedélyt megkaptam, az akku pedig bő fél óra alatt felszívta magát. Negyed kilenc körül átgurultam Somfalvára, ahonnan kiindulva végigjártam a Fertő nyugati oldalán tegnap kimaradt településeket. A reggeli csúcsforgalomtól nyüzsgő Kismartonban sajna nem találtam emlékművet, pedig majdnem egy órán keresztül kerestem. Innen Szentmargitbánya, majd a már hegyvidéki Lorettom, Lajtapordány, Szarvkő és Savanyúkút következett. Nem sorolom az összes bejárt falut, mert az elkészült fotók aláírásai úgyis elárulják, merre jártam, s hol találtam nekem valót. A lényeg, hogy egy idő után elértem Szikra (Sieggraben) falut, amely azért említésre méltó település, mert a régi és a mostani magyar határ között itt húzódik a legkeskenyebb folyosó, amely nagyjából öt kilométer széles. Minden egyéb irányban, tehát az utódállam Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország és Szlovénia felé sokkal szélesebbek a régi és az új határvonal közé eső területsávok. Egyedül itt, a várvidéki Szikránál szűkül össze annyira, hogy a régi és új határvonalak szinte fedik egymást. Ezt a részt, élve az önkényes névadás lehetőségével, Szikra-nyaknak kereszteltem el. Kabold és Sopronszentmárton bejárását követően keleti irányban indultam tovább. Lakompak, Récény, Sopronnyék, Haracsony és Küllő után befutottam a Soprontól délre, légvonalban tíz kilométerre fekvő Sopronkeresztúrra (Deutschkreutz). Utam során mintha mindvégig Magyarországon jártam volna, a házak és a templomok építészeti stílusában csak ritkán akadt jelentős eltérés. Kivéve, hogy Ausztriában azért minden tisztább, virágosabb és rendezettebb volt, úgy általában. Kivételek itt is akadtak. Sopronkeresztúr nem túl bonyolult emlékművének (a templom előtt álló magas és hegyes, a háború évszámaival feliratozott betonobeliszk) fényképezése után délnek indultam. Átvágtam a horvát többségű Fülesen, ami után rövidesen a Kőszeg és Felsőpulya közé szorult falvak sűrűjében találtam magam. És jöttek a szép, régi stílusú háborús emlékművek, a katonafigurás, kőből faragottak, vagy a többalakos, betonból öntöttek. Amiket annyira szeretek. Ezektől az érzelmi affinitás terén alig maradnak el a többnyire éjfekete márványból készült obeliszkek, mind megannyi ékköve az egyszerű falvak utcaképeinek. Felsőpulya és a mellette fekvő Középpulya a mai napig őrzi magyar többségét, sőt, mindkettő hősi emlékművén kizárólag magyar nevek olvashatók. Ha emlékeim nem csalnak, Ausztriában talán négy helységnek: Felsőpulyának, Felsőőrnek, Alsóőrnek és Őriszigetnek volt a német alá kiírva a magyar névmegfelelője. Amúgy az osztrákok nagy soviniszták. Eleinte nem tűnt fel, idővel azonban döbbenten konstatáltam, hogy a világháborús emlékműveket sokszor általános iskolák (Volksschule) vagy óvodák (Kindergarten) elé, közvetlenül mellé, de mindenképp a forgalmas bejárat közelében helyezik el. Nyilván, ahogy ők mondanák, a hazafias nevelés szellemében. Ha Magyarországon hasonló arányban állnának hősi emlékművek az alapfokú oktatási intézmények mellett, vagy a bejáratukhoz vezető út mentén, máris vad magyar nacionalizmusról, irredentizmusról, végső soron talán fasizmusról visítana az erre szakosodott külföldi és magyarországi álbaloldal. Meg a hozzájuk hasonlóan megnevezhetetlen érdekkörök által pénzelt "független" jogvédő szervezetek. Ausztria magasról tesz az efféle véleményekre, s az erős nagynémet háttér védelmében bízva járja a maga útját, ami a lényeget tekintve épp olyan történelemhamisítás, mint a történelem nélküli szlovákok kétségbeesett múltprodukálása, vagy a románok hazug eredettörténete a római légiókkal vegyült dák őslakosságról (dákoromán elmélet). Ráadásul érthetetlen balfogás osztrák nemzeti hősöknek beállítani azokat az elesett katonákat, akinek a nevei szinte beborítják az emlékművek oldalait, hiszen ezek a fiúk és apák Nagy-Magyarországon születtek, s a hazájuk védelmében indultak küzdeni, s ha kellett, megsebesülni vagy meghalni Európa frontjain. Ők nem a Trianon utáni, majdani Burgenlandért fogtak fegyvert (nem láttak a jövőbe, nem tudhattak ezekről a köztudatban akkortájt még nem létező fogalmakról), hanem az akkor Magyarországért. A mai osztrákok tehát lényegében a régi Magyarország megmentéséért, egyben tartásáért meghalt, magyar állampolgárságú katonák dicső emlékét akarják "lenyúlni" azáltal, hogy valamiféle osztrák szabadsághősöknek szeretnék őket láttatni a felületes külvilág előtt. Pénteken a határhoz közeli Rőtfalva (Rattersdorf) maradt utoljára, aztán átszaladtam Magyarországra, ahol Kőszeg és Horvátzsidány között félúton, az estére szépen kivilágított város felé enyhén lejtő területen, egy növendék kukoricatábla mellett ütöttem tanyát. Egy ideig most sem sikerült elaludnom, de a lábaimnál fekvő város esti látványától szép lassan kipárolgott belőlem minden feszültség. Nem voltam teljesen magányos, mert most meg egy róka koma szórakoztatott el, aki a kocsi oldalától két méterre megállva, vizsla módon felemelt mellső lábbal figyelte az oldalüveghez nyomódó arcomat, nyilván nem tudván mit kezdeni a mozdulatlan, se gép, se ember szerkezet látványával. Aztán, ha egy róka esetében lehet ilyet mondani, mintegy vállat rántott és odébb állt. Tíz méterről azonban visszanézett a válla fölött, mint aki nem tudja eldönteni, álmodott-e vagy sem? Szombaton a Kőszeg, Csepreg, Sárvár háromszögben előforduló falvak bejárásával nyitottam. Délre végeztem, s megint Kőszegnél léptem át Burgenlandba, ahol gyakorlatilag ott folytattam, ahol előző nap abbahagytam. A Rőtfalvától északra eső Alsólászlóval indítottam, aztán Felsőrámóc és a váráról közismert Léka jött sorra. Később eljutottam Pörgölénybe, Kúpfalvára, innen pedig Borostyánkő és a szép templomú Máriafalva következett. Gyimótfalva határában lefotóztam az 1917-ben itt repülőbalesetet szenvedett Szmrecsány (Szmrecsányi) István tábornok emlékoszlopát (az annak idején kifutopályának használt mezőn álló tábornokot egy felszálló gép futóműve találta fejbe, a tábornok a helyszínen életét vesztette), majd a szomszédos fürdővároskába, Tarcsára értem. Újabb falvak érintésével (Alsó- és Felsőlövő, Újrétfalu, a pirinyó zsákfalu Szépúr) eljutottam a városnyi Pinkafőre, onnan pedig a délnyugatra és délre fekvő Kiscéldre, Őribükkösdre, Alhóra, s végül Vasfarkasfalvára. Mindenütt remekbe szabott, figurális emlékművekkel találkoztam, ami határtalan elégedettséggel töltött el. A hétvégi nyilvános mulatságot (talán lakodalmat) az utca mentében kihelyezett, ételekkel, borféléknek látszó italokkal rakott asztalok mellett ünneplő, jó kedélyű osztrákokkal teli Vasfarkasfalván viszont súlyos lefolyású honvágy tört rám. Abból a fajtából való honvágy, amit a nyári alkonyatban az otthonok mélyén sorra gyúló barátságos fények, a vacsorához terített kerti asztalok, meg a házak lugasos teraszain csendesen beszélgető emberek látványa vált ki. Ilyenkor embertelenül tud fájni a tudat, hogy olyan rettenetesen messzire vagyok szeretett Anikómtól és Csicsa kutyámtól! A biztonságosnak vélt közegéből időlegesen kiszakadt ember ilyenkor szinte megszeppent gyerekké válik a magány áttörhetetlen anyaméhében. Amely ápol s eltakar, ugyanakkor mindenkitől elválaszt. De nincs sok idő a gyomor körüli szorító érzésben manifesztálódó lelki sebek ápolására, mert megint eltelt egy dolgos nap, ami után pihenés dukál a testileg-lelkileg meggyötört embernek. A késői időpont (fél és háromnegyed nyolc között lehetett) és a távolság okán már nem mehettem vissza Magyarországra, hogy valahol Szombathely mellett találjak búvóhelyet. Nem maradt egyéb lehetőség, ezúttal itt, Burgenlandban kellett éjszakáznom. Hogy ne legyen egyszerű a dolgom, az eső is eleredt, igaz, egyelőre szolidan, kis cseppek formájában. A sietősen leszálló estében még mindig láttam valamennyire, amikor az Őridobrától nyugatra húzódó erdőségben, egy földes erdei út mélyén leállítottam a kocsit. De alig rendezkedtem be az alváshoz, a fejem feletti kocsitetőn máris hangosan kopogtak az esőcseppek, s a helyzet óráról órára vadabbá vált. Egy idő múlva beindítottam a járgányt, s biztonsági okból tíz méterrel előrébb álltam, oda, ahol még világosban tömörebbnek láttam a talajt. Nehogy már hajnalra beleragadjak a sárba! Azért összességében aludtam vagy két órát, de vasárnap kora reggel piszkosul elgyötörten kászálódtam ki a vackomból. Hajnali ötkor az eső parányit még szitált, az erdő sűrűn települt fáinak lábánál balladai hangulatot idéző, nehéz köd gomolygott, ám bizakodással töltött el, hogy a maszatos ég szürke fellegein itt-ott kéklő szakadások támadtak. Aznapi első falum közel volt, úgyhogy midőn az indulástól számított tizedik percben Vasjobbágyiba értem, a Pinka parti parkolójában csaknem félórát ücsörögtem a kocsiban, várva a természetes fény felerősödésére. Öt méterrel mögöttem ott volt a fotózásra váró szobor. Miután elérkezett a megfelelő pillanat, akcióba lendültem. Utána Vasvörösvár, s még a Pinka közelében fekvő magyar többségű falu, Alsóőr következett. Noha szinte kőhajításra voltam a jelentősebb Felsőőrtől, mégsem ebbe az irányba indultam, hanem délre fordulva bevetettem magam a közepes magasságú hegyek, vagy inkább nagy dombok közt rejtőző falvak közé. Egy jókora hurkot leírva végigpásztáztam a Felsőőrtől délre eső területet, majd a végén beestem Felsőőrre. A városka központi terén, ami egy szép nagy, zöld park, ott áll a szinte csak magyar nevekkel teleírt első és második világháborús emlékmű jókora tömbje. Kocsimmal elhaladtam a furcsa mód rózsaszínre meszelt falú nagytemplom előtt, ahol állítólag a Rongyos Gárda felállításának terve született. Ezután keletre tartva bejártam még pár itteni falut, többek közt a színmagyar kis Őriszigetet, aztán Rohonc után kiszaladtam Magyarországra, hogy teletankoljam a félig ürült benzintartályt. Az útra csak forintot vittem magammal, úgyhogy mindenképp hazai földön kellett tankolnom. Végül a Szombathely melletti Toronynál találtam benzinkutat, s immár csurig nyomva naftával, Csajtánál beestem Burgenlandba. Jó darabon a határ osztrák oldalán tartottam déli irányba, aztán Karácsfa és Alsómedves után felkanyarodtam Németújvár felé. A világért ki nem hagytam volna a várostól keletre fekvő parányi Kiskolozsvár meglátogatását, ahol a ravatalozó mellett felállított emlékművön mindössze egyetlen első világháborúban elesett hős neve van feltüntetve. Ide is írom a nevét: Stranzl Alois. Németújvár tetszetős, robusztus obeliszkjének fotózása után változatos, szép tájakra vetett a sors; harmonikus, üdén zöldellő, dimbes-dombos vidéken át kanyargott az út. A mellkasomat megint a boldogság érzése feszegette, örömömben még a levegőt is könnyebben vettem. Nádkútnál kiértem az 57a jelű főútra, amelyen megint délnek fordultam. Radafalva, Dobrafalva és Királyfalva jött sorra. Innentől, mármint Királyfalvától ismét eljutottam valami érdekes, hegyes-dombos vidékre, ahol sorra utaztam át olyan falvakon, ahol nem szobrot vagy obeliszket, hanem emlékkápolnát emeltek a hősök tiszteletére. Ilyen település volt Badafalvának a Maria Bild nevű külterülete, Horvátfalu, Pócsfalu, Lapincsolaszi és Patafalva. Ez utóbbitól percek alatt eljutottam a csinos obeliszkű, határszéli Rábakeresztúrra, ahonnan szinte karnyújtásnyira állnak Szentgotthárd szélső épületei. Innen újfent délnek tartottam, s előbb a nagyobb méretű Gyanafalvára futottam be, majd az ettől alább elhelyezkedő falvak: Rábaszentmárton, Rábaőr, Kistótlak, Liba, Tóka, Malomgödör, Vasdobra és legvégül Mészvölgy (Kalch) következtek. Ez utóbbival végére értem burgenlandi körutam felkeresendő állomásainak. Mind közül ez a vasárnapi volt a legfárasztóbb menet, mivel nagyon sok, szám szerint 58 újabb emlékművet fotóztam össze, ami máskor kétnapi adagnak felel meg. Bár a fáradtság kezdett megviselni, még maradt bennem annyi erőtartalék, hogy Rábafüzesnél visszataláltam Magyarországra, ahol Kondorfa és az Őrség központjának elkönyvelt Őriszentpéter között megaludtam a kocsiban. Hétfőn kora reggel már Őriszentpéter központi parkjában fényképeztem a szerény kis emlékművet, aztán a hosszúkás Kercaszomor, s a szerekre (keleti és nyugati szer) osztott Ispánk jött. Idevalósi a kövér Bettike, akit pár éve, télen alkalmam volt a lakásomra invitálni, de ez titok. Úriember nem fecsegi ki a nőügyi kalandjait. A kies Őrségből egy merész lendülettel átkerültem Zalaegerszeg környékére, ahol részint a városban, részint a környező településeken fotóztam. Hazafelé a kora nyári előszezont élvező Balaton északi partján jöttem, mert Balatonfüreden szerettem volna beugrani a másfél hónappal ezelőtt zárva talált református általános iskolába, ahol újabb emléktábla várt rám. Múltkor zárva volt itt minden, most azonban helyén találtam a gondnokot, aki szívélyesen kalauzolt a vágyott folyosói márványtáblához. Már csak egyetlen helyen, Szabadbattyán templománál kellett megállnom, hogy az évekkel ezelőtt rosszul fotózott emlékműről jobb képeket készítsek. Kora délután értem Budapestre, Csicsa kutyám nem kis örömére. Anikóm dolgozott, úgyhogy ő csak este tíz után ért haza, de akkor annál nagyobb volt a boldogság. Nos, az egész út csütörtöktől hétfőig tartott (május 28. - június 1.), mialatt sikerült 179 újabb emlékművet fényképeznem (ebből kb. 160 Burgenlandra esik), miközben körülbelül 2200 kilométert autóztam össze. Összességében igen sikeres, termékeny és élményekben felettébb gazdag út áll mögöttem. Következik az alföldi túra, különös tekintettel a Debrecen és Nyíregyháza közötti, eddig bejáratlan területre. Azután pedig jön a Felvidék!  Kelt 2015.06.08.

 

  (Tizenötödik kötet) Harmincegy:

 

  Nem mondhatni, hogy a kiadós kilométer távolság megtételével járó, egykori nyugat-magyarországi (na, jó, hivatalosan most Burgenland a neve) területek feltérképezése után sokáig ültem volna a babérjaimon. Miután onnan hazatértem, két és fél héttel később megint egy jelentős távolságot felölelő útnak eredtem. Ezúttal az Alföldet és társult vidékeit jártam be az autómmal. Azon kívül, hogy hajtott a nyugtalan vérem, kettős cél vezérelt: egyrészt a korábbi utazásaim során rosszul készített képeket szerettem volna jobb minőségűekre váltani, másrészt akadt néhány, főként nyírségi település, ahol eddig nem fordultam elő. A Budapestre való visszatérésem után öt nappal, a végelszámolásnál derült ki, nagyon jól tettem, hogy türelmesen végigjártam mindent, mert utamon 73 újabb emlékművet tudtam begyűjteni, amikkel együtt már 3320 darab első világháborús emlékműről vannak saját készítésű fényképeim. Ha emlékművenként csak 8 fotóval számolok, akkor is nagyjából 25.000 fényképet tárolok a külső winchestereim memóriáiban. Huszonötezer fotó ebben a műfajban nem semmi, mindezt bő öt és fél év alatt (minden 2009 októberében kezdődött...). Más ember ebben a korban, amelyikben én vagyok (a 62. évemnél tartok) a hétvégi kiskertjét csinosítja, netán leporolja és sorra bújja az addig ki nem olvasott könyveit, vagy valami hasonlóan nyugalmas elfoglaltságot keres magának. Engem meg még mindig hív az ismeretlen messzeség, és az efféle utakkal járó, elmaradhatatlan kalandok sora. Megyek, amíg tudok, hogy később ne tegyek magamnak szemrehányást az eltékozolt időért. Így, az életút vége felé, az ember fia ijedten döbben rá, hogy tényleg minden nap számít. Egyesek talán meglepődnek, rosszabb esetben megsértődnek, ha az öregedés egyre fagyosabb szele csípni kezdi a szemüket, én inkább köszönetet mondok magamban érte, mert a múló élet barátságos, figyelmeztető gesztusának veszem. Értek én az ehhez hasonló intő jelekből (akad még néhány), s minden kis és nagy utazást a sors ajándékának tartok. Ha ló nincs, jó a szamár is: ha nincs igazi szabadság, el kell fogadni az illúzióját. De vissza a legutóbb teljesített úthoz, hiszen lényegében még egy árva szót sem ejtettem róla!

  Első nap, 2015. június 17., szerda. Hajnalban búcsút vettem Anikómtól és Csicsa kutyámtól, s tele elszántsággal és kalandvággyal, nekieredtem az 5-ös főútnak. Ez a régi Budapest-Kecskemét-Kiskunfélegyháza-Szeged útvonalnak felel meg, merthogy, amennyire csak lehetett, mindig is igyekeztem kerülni az unalmas autópályákat. Előzetesen nem szerepelt az úti tervben, ám amikor egy körforgalomnál megláttam az Ócsa felé mutató táblát, letértem a főútról, mert emlékeim szerint annak idején nem a legtökéletesebb képek készültek az itteni emlékműről. A mostani gondom abban rejlett, hogy még korán volt, s a reggeli erőtlen fényviszonyok nem kedveztek az amúgy is sűrű lombú fák alatt álló objektum fotózásához. Mindegy, amennyire tudtam, kihasználtam a középméretű Canon fényképezőgépem korrekciós programjában rejlő, ilyen helyzetekre kitalált lehetőségeket, s elégedetten távoztam a helyszínről. Újhartyánon és Dabason hamar túljutottam, aztán Örkény, Táborfalva és Lajosmizse után beértem Kecskemétre. Itt már eddig is legalább ötször jártam az emlékművek ügyében, reméltem, most utoljára kell emiatt leugranom a hírös városba. A most felkeresni szándékozott két emlékmű egy helyen, a város központja felé vezető főút, a Budai út mellett fekvő zsidó temetőben található. Idáig minden alkalommal szombaton jöttem Kecskemétre, amikor is a hithű zsidók vallása szerint tiltott minden, munkának minősülő tevékenység, így aztán a temetőjüket minden alkalommal zárva találtam. Most viszont szerda volt, s láss csodát, miután kissé távolabb leparkoltam a kocsit, s egy kiadósat gyalogolva elértem a bejáratig, a kaput végre nyitva találtam! A láncra kötött őrkutya ugatására előkerülő gondnok készséggel irányított az obeliszk, aztán a kevéssel odébb található nagy márványtábla irányába. Miután végeztem, kézfogással búcsúztunk, s visszatérve az autóhoz, máris a szívemnek ma is oly kedves városból keletre kivezető utat kerestem. A következő úti cél a nyílegyenesen Tiszakécske felé mutató út felénél fekvő Szentkirály volt. Ami a harminc évvel ezelőtti térképeken még Lászlófalva néven szerepel, de az 1989-es rendszerváltást követően visszakapta a régi nevét. Úgy látszik, a bigott kommunistáknak elviselhetetlen kihívást jelentett a szent meg a király szó összekapcsolt változata falunévként, tehát átnevezték a szemüket kevésbé csípő Lászlófalvára. Most viszont megint Szentkirály, s talán a szép neve teszi, talán semmi köze hozzá, de a település nagyon csinos, takaros képet mutat, s ami számomra még inkább szimpatikussá tette, hogy két emlékművet is találtam benne. A régebbi a főút melletti templom kertjének sarkában álló régi kőkereszt oldalaiba vésett hősök névsorát jelenti, az újabb készítésű a pár lépésre kezdődő közpark közepére helyezett, csiszolt előoldalú sziklatömbben ölt testet. Itt, ebben a faluban készül az országos hírű Szentkirályi ásványvíz, itt is palackozzák, s viszik mindenfelé, mert igencsak kelendő. A településről kifelé tartva elhaladtam a palackozó előtt, majd a délkeletre mutató úton percek múltán elértem Lakitelek szélét. A falu egyik forgalmasabb kisboltjában vettem magamnak némi reggelire valót, majd a központi parkban megtalált, viszonylag egyszerű emlékmű fényképezését követően délnek, Tiszaalpárnak fordultam. Lakitelek déli szélén elhajtottam a Tőserdő felé mutató tábla mellett. Ó, édes Istenem, életem mennyi régi, kedves kirándulása kapcsolódik ehhez a vén Tiszából kikanyarított holtághoz, s a mellette húzódó ártéri erdőséghez! Annak idején elsőként kecskeméti nagy szerelmem, Erzsike irányított ide, s azután is jó párszor, tavasszal, nyáron és ősszel csavarogtunk a vén fák tövénél vezető földúton. De aztán jártam itt másokkal is, mint például Ágnessel, az első feleségemmel, meg az ebből a házasságomból származó fiaimmal. De elhoztam ide anyámat és apámat is, s utóbb a mostani nejem, Anikó (na meg a magunkkal hozott Csicsa kutyánk) szintén élvezhette a magyar táj e kivételes gyöngyszemének hangulatát. Az öt kilométerre fekvő Tiszaalpáron tetszetős, nőalakos emlékműre leltem, s már fordultam is vissza Lakitelek, s innen Tiszakécske irányába, hogy aztán ez utóbbiból Nagykőrösre jussak. A zöldellő, helyenként művelés alá vont, de többnyire legelőként hasznosított pusztaság kellős közepén fekszik Kocsér. Míg ide eljutottam, az egyenesen északnyugatra tartó út két oldalán nagy területen szétszóródott tanyavilág mellett haladtam, s minden olyan békés, időtlen hangulatot árasztott, hogy szívem szerint leheveredtem volna a fűbe, s órákon át bámultam volna a fátyolfelhős eget. Kocsér meglepett, de nem egyedül a főterén magasodó klasszikus, kőkatonás emlékművével, amire itt, a puszta közepén nem számítottam, hanem a nyüzsgő reggeli életével is. A Tiszakécskétől idáig tartó 16 kilométeres út szinte elaltatott a maga egyhangú nyugalmával, s nem számítottam rá, hogy a sík pusztán egy életvidám, gyerekektől és beszélgető emberektől zsúfolt oázisba esek be. Igaz, éppen itt, az emlékmű környékén koncentrálódott minden, ami egy jelentéktelennek vélt falu mindennapjaihoz szükséges. Élelmiszerüzlet és ruházati bolt, kis műszaki áruház, templom, művelődési ház, s talán iskola. Nagyon tetszett a rónaság csendje utáni viszonylagos hangzavar, ami pont azért nem volt bántó, mert valamiért kicsit úgy éreztem, hazaérkeztem. Nagykőrös ide 11 kilométer, amit néhány perc alatt letudtam. Kocsimmal a városháza és a nagytemplom mögötti virágos, lugasos park szélén parkoltam le. Ebben a parkban van a városnak az évek során két ízben már fotózott szép, nagy emlékműve, amely egy mesterséges kis dombra telepített jókora talapzatból, s ennek tetején egy márványból faragott gyönyörű nőalakból, s a mellette őrködő kőoroszlánból áll. A biztonság kedvéért ezúttal is több képet csináltam róla, aztán elsétáltam az egy percnyi gyaloglásra eső városháza bejáratához. A portásnő telefonon érdeklődött a főnökénél, hogy engedhet-e fotózni, s miután megjött az engedély, gyorsan lekaptam az előcsarnok kis fali emléktábláját. Mielőtt elbúcsúztam, s tovább mentem volna, felvilágosítást kértem a helyi reformátustemető felől, vajon merrefelé találom? A precíz útmutatás nyomán tíz percen belül ott álltam a város déli szélén fekvő sírkert bejáratánál. Eleinte találomra bolyongtam benne, bízva a szerencsémben, hátha így is rátalálok a keresett obeliszkre, de a temető túl nagynak bizonyult, így aztán megint útba igazítást kértem a hozzátartozói sírján babráló idősebb nőtől. A kopjafákkal közrefogott, egyszerű fekete obeliszk a temető déli részén árválkodott, a közelében régi, módos református családok ház méretű kriptái emelkedtek. Kifelé jövet különös baleset szemtanúja voltam. Az árnyas, sokéves fák lombja alatt két, murvával felszórt belső út keresztezte egymást. Láttam, amint nekem szemből egy személyautó közelít, meglehetősen komótos tempóban, ám a merőleges úton egy keményen pedálozó biciklis hölgy érkezett olyan sebességgel, hogy egy amatőr versenyző is megirigyelte volna. Az autós már beért a kereszteződésbe, s a kerékpáros nem tehetett mást, oldalra rántotta a kormányt, amitől akkorát tanyázott a murván, hogy csak úgy porzott. Az autós persze ijedten megállt, de a földről feltápászkodó nő korrekt volt, s azonnal mondta, hogy az ő hibájából történt az eset, túl gyorsan hajtott. Ennyi. Mivel senkinek nem keletkezett említésre méltó sérülése, mindenki ment a maga dolgára. Végezvén a temetői látogatással, a 15 kilométer távolságra fekvő Ceglédnek irányítottam a kocsi orrát. Itt elsőként a városi strand és uszoda közvetlen közelében látható háromalakos, a tetején széttárt szárnyú turullal megkoronázott obeliszket kerestem fel, hogy a régi rontott képek helyébe újabb s jobb fotókat készítsek. Eleinte bosszantott az emlékművet közrefogó kis díszparkot gereblyéző és puszta kézzel gyomot tépő két cigány asszony sertepertélése, mivel folyvást belelógtak a képbe. Ám minden meg lett bocsájtva, amikor észrevették magukat, s addig a pár percig, amíg körbejártam az emlékművet, félreálltak, hogy elszívjanak egy cigit. Megköszöntem a figyelmességüket, amire zavartan bólintottak rá, nyilván nem szoktak hozzá az udvarias gesztusokhoz. Még jó, hogy itt végeztem, ugyanis egyszerre megjelent a színen további hat roma, a nők rokonságához tartozó férfiak, nők és egy kisgyerek, s az obeliszk tövénél zajos beszélgetésbe fogtak. Na, ennyi embert már nehezen tudtam volna rávenni, hogy kicsi időre fáradjanak odébb. A következő felkeresendő helyszín végett nem kellett messzire mennem, ugyanis a Kossuth Lajos Gimnázium régi épülete a szemközti sarkon emelkedett. Szerencsére az érettségi vizsgák miatt még nem kezdődött el az épület bezárásával járó nyári szünet, minek következtében módomban állt a pazar előcsarnok falán található, díszes kőkeretű márványtábla megörökítése. Cegléd után a tőle 25 kilométerre, keletre fekvő Abony következett. Érdekes, országszerte akad néhány emlékmű, aminek a fotózása valamiféle tartósan fennálló akadályba ütközik, vagy legalábbis valami mindig megnehezíti a dolgomat. Időjárás, útépítés, az emlékmű rekonstrukciója, vagy az átok egyéb megnyilvánulási formája. Így jártam már kétszer az abonyi nagytemplommal szemközt felállított, kétalakos emlékművel is. Most, harmadik nekifutásra kiváló képek születtek, amit megkönnyebbülve konstatáltam. Jóformán macskaugrásra van ide a Tisza mentén fekvő Szolnok városa, amelynek belvárosa, közel a ronda, ám a magassága miatt mindenképp kiemelkedőnek nevezhető szürke víztoronyhoz, egy hófehér obeliszkkel bír. Igaz, ennek az emlékműnek csak az egyik oldala foglalkozik (az is elég szűkszavúan) az első világháborúval, mert további két oldalon XIX. századi csaták szolnoki hőseinek névsora olvasható, a negyedik pedig teljesen üres. Szolnok másik emlékműve ennél nagyságrenddel látványosabb, ez pedig a Tisza közvetlen közelében található Tiszai Hajósok terén álló, kétalakos márvány emlékmű. Mindkét emlékművet újra kellett fényképeznem, mert az obeliszkről anno mindössze két kép készült, a kétalakos szobor fotóit pedig utóbb nem találtam kielégítő minőségűnek. Az esetek kilencven százalékában utálok városokban, különösen nagyvárosokban vezetni. Részint zavar a helyismeret hiánya, részint pedig azért, mert eléggé rázós dolog a zűrös forgalomban úgy vezetni, hogy közben az ismeretlen helyszínen lévő emlékművek után is tekergetnem kell a nyakamat. Rajta a fejemmel, s azon a két szememmel. Más dolog ráérősen nézelődve begyalogolni egy várost, és megint más műfaj keresve-kutatva autózni benne. Pláne csúcsforgalomban. Szolnokon utoljára három vagy négy éve jártam autóval, s rossz emlékeim maradtak a Tisza-parti szobor keresgéléséről. Akkor minimum háromnegyed órámba telt, mire, mintegy véletlenül, ráakadtam a nevezett térre. Ezúttal azonban, magam is alig hittem a szerencsémnek, az obeliszk újrafényképezése után öt perccel már a szobor közelében kerestem a parkolóhelyet. Könnyen leparkoltam, de, hogy az örömbe üröm is vegyüljön, most meg kiderült, pontosan a szobor elé, a talapzattól két-három méterre, valami katonai vonatkozású ünnepség miatt hatalmas sátrat húztak. Az elülső oldalán nyitott nagy sátorban lévő emelvényről néhány rakodómunkás egy nemrég véget ért koncert kellékeit cipelte a közelben parkoló teherautókhoz. A Nap immár hét ágra sütött az égen, de a kedvem e látványtól borúsra fordult. Mégis, a remény hal meg utoljára filozófiájának engedelmeskedve a hátul zárt sátor mögé mentem, s igyekeztem minimálisra csökkenteni a szűk helyből adódó fotózási nehézségeket. S elszántságom meghozta a remélt eredményt, mert minden kiválóra sikerült, a kész képeken semmi sem tükrözi vissza a készítés megpróbáltatásait. Szolnokról úgy húztam tovább, mint ősszel a délnek tartó, afrikai szálláshelyben érdekelt madarak. A húsz kilométerre lévő Törökszentmiklóson egy hűs, árnyas park közepén hamar megtaláltam a keresett szobrot (ez is az újrafotózandó emlékművek sorába tartozott), s már mentem is tovább déli irányba. Kengyelen és Martfűn keresztül Tiszaföldvárra értem. Itt egy magas, hengeres kőoszlop tetején strázsáló kőkatona, mint a csizmája orránál bevésett feliratból is kiolvasható, az "Őrszem" vonzza az emlékművekre fogékony szemet. A kissé, de tényleg alig feltűnően elhanyagolt parkban álló emlékművet egyik oldalról élelmiszer áruház, a háta mögött lakótelep határolja. A park előtt húz el a 442-es számozású főút. Én azonban nem erre, hanem a város keleti szélén Kunszentmártonnak tartó, alacsonyabb besorolású, de kiváló aszfaltozású útra tértem. Ez Kunszentmárton északi szélén belefut a kelet-nyugat irányú 44-esbe, amelyen át eljutottam a 10 kilométerre fekvő Öcsödre. Ezen az úton meglehetősen nagy a forgalom, aminek nem kis hányadát a zúgó végítélet haragjával száguldó kamionok teszik ki, azon belül pedig a román rendszámúak, amelyek a Gyula melletti határátkelő felől jönnek, vagy arra tartanak. S hogy ne legyen elég a megpróbáltatásokból, a főutat mostanság jókora szakaszon felújítják vagy bővítik, tudom is én, a lényeg, hogy csíkos terelőoszlopok vannak kihelyezve mindenfelé, meg persze a betarthatatlan sebességkorlátozások jelzőtáblái. Mindegy, mindezek ellenére viszonylag hamar elértem Öcsödöt (maga a település is teljes hosszában feltúrva), ahol a templom melletti, zászlót cipelő katonát ábrázoló régi emlékművet fotóztam újra. Ez az egyik kedvenc emlékművem. Innen a Körös hídján át elértem Mesterszállást, majd onnan visszafordulva újból Öcsödön voltam, ahonnan meg visszaszaladtam Kunszentmártonig. Már javában bent jártam a városkában, amikor hirtelen és fájdalmasan megvilágosodtam: Öcsödről, ahol az imént kétszer is megfordultam, egyszerűen elfelejtettem átugrani a szomszédos, körülbelül 8 kilométerre eső Békésszentandrásra. Ó, hogy az a magasságos! Lélekben egy pillanatra elgyengülve azon morfondíroztam, hogy álnok módon kihagyom a véletlenül kimaradt települést, de aztán férfiasan elhessentettem magamtól a léha kényelem mégoly csábító szirénhangjait, s egy megadó sóhaj kíséretében megígértem magamnak, a továbbiakban figyelmesebben követem az otthonról hozott, A4-es lapokra nyomtatott úti tervet, különben ismét pórul járhatok. Akkor hát, megint fel az aznap immár harmadszor érintett Öcsödre, illetve az azon túl fekvő Békésszentandrásra, amit tényleg vétek lett volna kihagyni, ugyanis évekkel ezelőtt itt készültek a legbosszantóbb fotók, amiket emlékműről valaha készítettem! Magával a monumentummal semmi baj, egy átlagosnál valamivel igényesebb kivitelezésű alkotásról van szó, ami egy jó magas talapzaton álló, pontosabban a vállán a csatából kimentett zászlót cipelő katonát ábrázol. Azonban az évek során feketére patinásodott emberalak mögött olyan sűrű, méregzöld lombozatú fa magasodik, amelynek sötét háttere miatt a katonáról csak oldalról lehet olyan képet csinálni, amin nem olvad egybe a fa mélyzöld lombkoronájával. Ezúttal nagyon odafigyeltem, de nem kevés időmbe telt, amíg ráéreztem a megoldásra. És akkor újfent áthajtottam - aznap negyedszer - Öcsödön (gondolom, egy életre megjegyeztem a település helyét s nevét), ahonnan egy iramodással befutottam a harmadjára érintett Kunszentmártonba. Nos, legalább Kunszentmártonnal nem akadtak problémák, a templom melletti kétalakos szobor és az egyház oldalába tagozott óriási emléktáblák megörökítése flottul ment. Közben azért cseppet zavart, hogy a közeli padon szorosan egymáshoz tapadva ülő szerelmespár ifjú nőtagja, látva fotós igyekvésemet, felém fordulva olykor ostobán vihogott egyet-egyet, de megálltam, s erre büszke vagyok, hogy a zselézett hajú, nyikhaj kis bikája előtt nem küldtem el melegebb éghajlatra. Kunszentmártontól 30 kilométer távolságra található Szentes. Szentesre érve elsőként a főtér sokalakos, kőből faragott emlékszobrát fotóztam újra, majd az evangélikus templomot kutattam fel, ahol gusztusos kis fekete márvány emléktábla várt. Dolgom lett volna az innen egy sarokkal odébb álló görögkeleti templomban is, ám ezt zárva találtam, s mint a kapujára tűzött gépelt lap tudatta a nagyérdeművel, legközelebb szombaton nyit ki. Hm, most meg szerda volt. Ezek után igyekeztem a némi kérdezősködést követően nagy nehezen megtalált katolikus temetőbe. A délután a második felében járt, a Nap hanyatlóra vette a figurát, s ha laposabb szögben is, de azért még erősen áttűzött a szelíden hintázó lombokon. Leparkoltam a Kálvária-temető névre keresztelt sírkert bejáratánál, és, hogy maradjon időm a napi úti terv teljesítésére, szinte futva közlekedtem a sírok közötti kavicsos sétányokon. Negyedórával később, ismét a bejáratnál találva magamat, izzadtan álltam meg, s kétségbeesve gondoltam rá, hogy vagy átvertek és nincs itt semmiféle emlékmű, vagy annyira parányi, hogy szinte észrevehetetlen ebben a kődzsungelben. Végül a jó öreg szerencse megint a pártomra állt, mert egy sírgondozó férfitől megtudtam, hogy ha a temető többhektárnyi területén erre meg arra indulok, aztán először jobbra, majd két parcellával arrébb balra fordulok, s azon az úton húsz métert haladok előre, sanszos, hogy rátalálok. Még jó, hogy a hirtelen rám zúdított sok adat mintegy térképszerűen megmaradt a zúgó fejemben, mert a szögletes alakú, egy embernél kevéssel magasabb obeliszk csakugyan ott volt, ahová a jóakaróm jósolta. Megjegyzem, s ezt, mint érdekes, elgondolkoztató jelenséget említem, hogy amióta betettem a lábam a temetőbe, összesen két fehér emberrel találkoztam, viszont legalább hat sírnál cigányok (a legnépesebb helyen három felnőtt nő és egy lányka) matattak a beton sírfedeleken, igazgatták a fakuló, ki tudja, hány éve (és vajon honnan) odavitt műanyag virágcsokrokat. Kedvcsináló előzetes a "Hanyatló magyar jövő" című történelmi színműből. Itt, Szentesen még egy dolognak kellett utánanéznem: a zsidó ravatalozónak. Elsőre kissé bizarrnak tűnhet a helyszín, de másodszorra is az. Egyébként kétutcányira volt a katolikus temetőtől. A halottasház mellett sírkőkészítő műhely működött, egyszemélyi vezetője és alkalmazottja bizonyos B. úr. Őt kellett megkeresnem, s amikor a kaput nyitó felesége közvetítésével rátaláltam, nem remélt szívélyességgel kalauzolt vissza a pár lépésnyi távolságban szomorkodó hullaházhoz, merthogy annak belsejében, a falba ágyazva volt látható az embermagas, hússzínű márványból készült emléktábla. A nyíló ajtó mögötti félhomályban a mindenkire érvényes elmúlás cseppnyi feszültsége rezonált, de az alkalmanként itt felravatalozott, kihűlt testek rég a föld mélyén porladtak, miáltal a halottaktól már nem, legfeljebb az élőktől kellett tartanom. Abból meg kettőnkön kívül nem volt több a heveny frusztrációt kiváltó, misztikus teremben, B. úr is oldalvást állt, tehát kitűnő rálátás nyílt minden mozdulatára. Az ember egy ilyen helyen kicsit pszichopatává válik. A sikeres fényképezést és a kézfogás révén baráti szintre emelt búcsúzást követően ismét a Renault ülésébe vágtam magam, s futás a 10 kilométerre lévő Szegvárra! Pár éve - természetesen - itt is megfordultam, s jól emlékszem, késő délutáni vagy inkább kora alkonyi órában jutottam az emlékműhöz. Ennek megfelelően a lefojtott természetes fények mellett bizonytalan kontúrú, gyatra fotók készültek, amiknek a korrigálására most jött el az alkalom. Utolsó itt jártam óta az útkanyarulatban kialakított teret alaposan - s előnyére - átrendezték, miáltal szellősebb, áttekinthetőbb lett, s nem utolsó sorban a világháborús emlékmű is jobban érvényesül. Ami egy töprengőn térdeplő katonát ábrázol, kőből faragottat; a magas és keskeny kőtalapzat oldalain megszámlálhatatlanul sorakoznak az elesett hősök bevésett nevei. Az emlékművön kívül van itt egy míves gonddal faragott székelykapu, országzászló, és egy kicsiknek készült, jól felszerelt játszótér. Számomra nagyon szimpatikus lett Szegvár, annak ellenére, hogy a forgalommentes főút melletti járdán kiskutyát sétáltató, veszekedő páros gorombán széttörte a városka ezen része felett lebegő csöndes áhítatot. A szerdai nap utolsó felkeresendő állomása az innen délre található Mindszent volt. Ez ugyanannyira fekszik Szegvártól, mint Szegvár Szentestől. Az, hogy a helybéli fiatalság mentális állapota illetve hazafias neveltetése nem áll a helyzet magaslatán, kitetszik a különben igen szép katonaszobrot tartó, viszonylag alacsony kőtalapzat hátoldalán sorakozó, filctollal megejtett firkálásokból. Ezek a suttyó barmok képesek voltak odafirkálni a gyerekes jeleiket, ákombákom betűkkel írt szövegeiket, ahová az elesett hősök neveit vésték! Ezzel az erővel kimehetnének a városszéli köztemetőbe, ahol az útjukba eső kereszteket, sírköveket, és a kegyelet megannyi tárgyi kellékét, jelképét hasonlóképpen meggyalázhatnák. Kíváncsi lennék a nyűgösebb hozzátartozók reakciójára, amint épp rajtakapnak egy rajzos-firkás önkifejezésbe belefeledkezett ifjút, amint a gyászolt szerettük sírját rongálja! Most, hogy a közeledő alkonyatban a Tisza partján fekvő Mindszenten végeztem az aktuális fotózással, a térképre nézve új ötletem támadt. (Mielőtt továbbmesélném a történeteimet, itt kell megemlítenem, hogy amikor a kocsimmal Mindszentre érkeztem, s a központban megálltam, hogy tudakozódjak az emlékmű holléte felől, egy kisgyereküket sétáltató helybéli fiatal párba botlottam. Intelligensnek látszottak, s nemcsak azok, de barátságosak is voltak. Kérdésem elhangzása után a férfi mosolyogva mutatott a mögötte kezdődő parkra, s abban a tőlünk húsz méterre látható szoborra. Velük mosolyogtam, bár az igazat megvallva, kissé ostobán éreztem magam. Utána mindjárt rákérdeztem, tudják-e, vajon működik-e még a komp, vagy mára már leállt? Erre a harminc év körüli srác előkapta a mobilját, gyorsan hívott valakit, majd sajnálkozva közölte, hogy az utolsó komp másfél órája futott ki, legközelebb holnap lehet igénybe venni. Megköszöntem a segítségét, és elváltak útjaink. A szívemben nagy-nagy melegséggel nyugtáztam, hogy akadnak még önzetlenül segíteni szándékozó emberek.) Nem egyedül az autóstérkép, hanem a park melletti jelzőtábla is utalt az autók szállítására képes kompátkelőre. Ha pedig kompátkelő, akkor miért ne juthatnék még ma át a túloldalra, hiszen holnap, csütörtökön úgyis ott kezdem a napot. Annak ellenére, hogy a segítőkész fiatalember révén néhány perce tudomásomra jutott, miszerint a komp ma már hivatalosan nem üzemel, azért reméltem, hogy találok ott valakit, aki némi felár ellenében mégis átvisz a Tiszán. Mivel alig néhány száz méterre voltam a település nyugati szélén elhúzó folyótól, rövid időn belül a kompkikötőnél találtam magam. A komp kikötve pihent a lejtős rámpa aljában, akik körülötte jöttek-mentek, nézelődtek, többnyire családok kisebb és nagyobb gyerekekkel, mind a tiszavirágnak is nevezett kérészek épp akkor zajló vonulását figyelték és fényképezték. Eddig ilyet nem láttam élőben, legfeljebb valamely természetfilmben. Most viszont magam is megcsodálhattam a szitakötőknél kisebb, de azokhoz alkatilag hasonló, legendásan rövid életű rovaroknak a szinte tükörsima, nyugodt vízfelszínhez közeli tömeges szárnyalását. A jelenséget szépnek, érdekesnek, szinte egzotikusnak találtam, ám ettől még nem jutottam át a túlpartra. A víz mellől felballagtam a rámpa felső végénél működő kiskocsmához, s az egyetlen kihelyezett asztal körül ülő három bátyámuram kinézetű atyafinál rákérdeztem, merre találom a révész urakat? Azok bizony már rég otthon isszák a hideg sört, igazítottak el egy kedélyesnek szánt hunyorítás kíséretében a helyi szokások dolgában. Ma már ugyan nem veszem rá őket semmiféle munkára, kacagtak össze minden kárörvendő felhang nélkül a vén cimborák. A néhány lépéssel odébb kihelyezett információs tábla arról értesített, hogy az első komp reggel fél hatkor indul a túloldalra. Nincs mit tenni, adtam meg magam a körülményeknek, kivárom a holnapot. Most pedig irány valami éjszakai búvóhelyet keresni, mert mindjárt nyakamon az este! Na, igen, könnyű azt mondani! A következő félórában kétszer tettem meg a Mindszent - Mártély - Mindszent - Szegvár - Mindszent útvonalat, de az országnak ebben a szegletében nem volt egyszerű biztonságos, ugyanakkor a Tiszához közeli nyugvóhelyre lelni. Tekintettel a másnapi korai kompozásra, nem akartam túlságosan eltávolodni a folyótól. Ám, amelyik hely első ránézésre megfelelt volna, arról egyhamar kiderült, túl közel esik valamelyik lakott tanyához. Volt úgy, hogy már leállítottam az autót, s kiszálltam, hogy ágyazás előtt egy jót nyújtózzak, s akkor vettem észre, hogy a mellettem húzódó veteményesből két ember figyeli a mozdulataimat. Addig észre sem vettem őket. Megint máskor lekanyarodtam a sűrű bokorsor közt felfedezett szűk földútra, amin át valami erdőfélébe gondoltam jutni, erre öt méterrel odébb a gyakori használattól fényesre csiszolódott vasúti sínek keresztezték az utamat, a sínek mögött pedig tágas, nyílt szántó kezdődött. Megint a részletes autóstérképet hívtam segítségül, s nem bántam meg. Ugyanis felfedeztem azt a tíz kilométeres, kelet-nyugat irányú, vékony sárga vonallal jelölt mellékutat, amely Mindszentet (mint minden utak eredőjét) kötötte össze a Szentes és Hódmezővásárhely közötti főúttal, vagyis a 45-ös számú úttal. Na, ha emellett az Isten háta mögötti kis út mellett sem tudok megbújni éjszakára, akkor sehol! Húsz perc múlva kiderült, ha ennyin múlt volna a dolog, akkor sehol. Merthogy ez a vékonyka útvonal is jobbról-balról dugig volt rakva közeli tanyákkal, méghozzá nagyon is eleven képet mutató tanyákkal. Volt, ahol a háziak a tanya tágas udvarán, szabad ég alatt sütötték-főzték a vacsorának valót, a szélmentes szép alkonyatban az égő rőzse kékes füstje játékosan csavarodott a korán kigyúlt csillagok felé, máshol még a mélán ballagó tehenek terelésénél tartottak, amott pedig szakajtónyi gyerek kergette a bőrlabdát. A gyakorlatban úgy festett a dolog, hogy alig hagytam magam mögött Mindszent utolsó házát, előttem, a távolban egy komótosan kerékpározó, velem azonos irányba tartó alak tűnt fel. Mindenképp meg kellett előznöm, s sietve kilométerekkel elébe vágnom, hogy a vonalzó mentén húzott, hibátlanul egyenes út mentén legyen időm búvóhelyet találni, mire utolér. Ámbár, ki tudta volna megjósolni, egyáltalán meddig akar bicajozni, hová tart? (S egyáltalán, merre tart az emberiség? Van-e létjogosultsága az egyetemes világbéke utáni vágynak, s idén miért olyan drága a cseresznye?) Ez a tetemes távolsággal való előzés azzal járt, hogy keresés szempontjából elveszett a mögöttem hagyott távolság, vagyis csak az a hely jöhetett számításba, ahol épp megálltam, valamint az előttem távolba vesző, ám a percek múlásával vészesen rövidülő útszakasz. Ha lefordultam erre vagy arra, pillanatokon belül kiderült, hogy a tanyákról rálátnak a kocsimra, s felmerült a lehetőség, hogy netán hívják a rendőrséget, mert egy gyanúsnak tűnő idegen autó ólálkodik a féltve őrzött kertek alatt. Akár egy Rózsa Sándor korabeli pusztai betyárnak, nem volt maradásom sehol. A helyzetem annyira kilátástalannak látszott, hogy nem tudtam, kínomban sírjak vagy nevessek? Végül elértem a 45-ös főutat, s mit tesz Isten, éppen az úttorkolattal szemközt, a főút túlsó oldalán észrevettem azt a remek rejteket, amit közel egy órája kerestem. Igaz, hogy a főút közelében volt, de a kocsival kényelmesen befarolhattam a kétfelől magasra nőtt gaz- és bokorfalak közé, amelyek tökéletesen takartak a főúton elhúzó személykocsik elől, s csak a kamionok magasan elhelyezkedő sofőrüléseiből lehetett rálátni az autóm tetejére. De mire egészen besötétedett, s annyi csillag hunyorgott az égen, hogy azt sem tudtam, melyiknek kacsintsak vissza, addigra már ennek sem volt tétje, hiszen a zúgva, süvítve száguldó kamionok vezetőinek más dolga is akadt, mint a rekettyésben parkoló magányos autó megfigyelése. Huh, azt hiszem, az utolsó pillanatban találtam menedéket! Ötpercnyi pihenés után előszedtem és a többszólamú szúnyogmuzsika mellett az utastérbe vittem a csomagtartóból előszedett takarókat, a nyakam tartására szolgáló kemény kispárnát, a biztonságérzetemet erősítő gázpisztolyt, amit az anyósülés szivacspárnája alá csúsztattam. A mögöttem hagyott nap eseményeim merengve elszívtam egy szúnyogűző olcsó szivarkát, húztam két kortyot az ismerősen langyos kólából, aztán megpróbáltam aludni. Nem igazán sikerült. Eleinte csak melegem volt a szúnyogok távoltartása okán felhúzott ablakok miatt. Később hőhullámmal küzdöttem, majd miután verítékben úszva annyit forgolódtam, amennyitől egy búgó vadgalamb is besokallt volna, éjfél után hűlni kezdtem, kora hajnalra pedig fázni. Este kilenctől reggel négyig, amikor is meguntam a sok kényelmetlenséggel való viaskodást, és dacos elhatározással ébren lévőnek nyilvánítottam magam, alig egy órányit aludtam, azt is öt-tízperces szundítások mozaikjaiból összerakva. De kit érdekelt? Hiszen előttem állt egy ígéretekkel teli új nap, s én alig vártam, hogy belevessem magam az egyelőre ismeretlen kimenetelű történések sűrűjébe. 

 

  Vége a száztizennegyedik résznek