ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                    írta Miski György

 

                                 Száztizenötödik rész

 

  (Tizenötödik kötet) Harmincegy (folytatás):

 

  Második nap, 2015. június 18., csütörtök. Miután rendbe raktam a kocsi belsejét, s a tíz kilométeres szűk aszfaltúton a mellettem lehúzott ablakon beáramló friss hajnali levegővel tisztára öblítettem a tüdőmet, befutottam Mindszentre. Korán érkeztem, még öt óra sem volt, de már három autó várakozott a komp rámpájánál. Besoroltam negyediknek, s leállítottam a motort. Néhány percig szinte harapni lehetett a csendet, de aztán sorra érkeztek biciklijükön a helybéliek, akik valamely túloldali településen, vagy éppen Szegeden kaptak munkát. A nyergekből többnyire nők szálltak le, azon belül is inkább az érettebb korosztályhoz tartozó asszonyok, de néhány fővel képviseltette magát a fiatalság is. A révészek irodáját közrefogó telket vízszintes gerendakerítés határolta, a népek ennek döntötték a kerékpárjaikat, s megfigyeltem, egyikük sem lakatolta, láncolta le a tulajdonát. Amikor elérkezett a beszállás ideje, a kerékpárjaikat hátrahagyva indultak a kompra. Minden jel arra mutatott, hogy errefelé nem szoktak lopni. Kerékpárt biztosan nem. Miután az összes kocsi és minden gyalogos fent volt a lélekvesztőn, s a körbejáró kalauz beszedte a viteldíjakat (tőlem például 650 forintot), beindították a lapos komp oldalához kötött csónak motorját, s ezzel az egy szál, pár lóerős kis motornak a tolóerejével két perc alatt a túloldalon voltunk. Igaz, a Tisza éppen olyan csendes volt, mint tegnap este (most nem láttam egyetlen repkedő kérészt sem), s a sodrása sem volt számottevő, mégis lenyűgözött a parányi motor teljesítménye. A másik oldalra érve értelmet kapott a dolog, hogy a munkába igyekvők miért hagyták odaát a kerékpárjaikat. Ahogy kocsimmal a kikötő meredek kaptatóján felfelé tartottam, 4 darab személyszállító mikrobusz mellett haladtam el, amelyek a túloldalról érkező gyalogosok továbbszállítására érkeztek. A munka végeztével nyilván visszafuvarozták őket ide. Ügyes. A kompról előttem kihajtó, az oldalain sárfoltos terepjáró nagy lendülettel vágott neki a kétfelől zöldellő termőföldekkel kísért keskeny és rázós útnak. Valamiért úgy éreztem, versenyre csábít, vagy inkább provokál, kíváncsi rá, vagyok-e olyan tökös gyerek, mint amilyennek ő, azaz a terepjáró sofőrje gondolja magát? Nos, felvettem az elém dobott kesztyűt, s nemhogy simán tartottam vele az iramot (ami helyenként 120 kilométeres sebességet jelentett, mindenki más messze elmaradt mögöttünk), hanem kissé pimaszul hátulról többször ráközelítettem, mint akinek lassú a menet, s ha már nem képes gyorsabban haladni, legalább térjen ki az utamból! Ez persze lehetetlen lett volna, hiszen ha a leeresztett ablakon át kinyújtom a kezemet, a mellettem elhúzó bokorsor akkorát csap rá, hogy csillagokat látok. Raliztunk egy észveszejtőt a nagy magyar kora reggelben, s 5 kilométer múlva így értük el Baks déli csücskét, ahol a felvezető autó bekanyarodott a faluba, én viszont, immár nyugalmasabb tempóban, tovább mentem Ópusztaszer, s azon túl Kistelek felé. A régi 5-ös főút mentén fekvő Kisteleken két emlékmű várt újrafotózásra, egyikük, a magas talapzatra helyezett fémkatonás, a templom melletti körforgalomnál volt felállítva. A településen még nem indult be az élet, találtam parkolót, ahol a kocsim csomagtartójánál sebtében pólót váltottam, mert egy nap használat után a szennyesben volt a helye. Hűs reggel járta, a levegő hőmérséklete egy közeli digitális kijelző szerint 8 (!) Celsius fokos volt, a friss pólóra tehát sietve visszakaptam a kiskabátot, s így indultam fotózni a húsz méterre eső szobrot. A másik alkotás Kistelek déli végénél látható. Ez egy szürke terméskövekből épült, piramisszerű gúla. Az oldalába feliratos márványtáblát süllyesztettek, amin megkapó sorok olvashatók. Szeged felé tartva megálltam Balástyán. Itt a templom előtti kis közparkban van a kétfigurás, egy szárnyas nőangyalból és a földön előtte fekvő sebesült katonából álló emlékmű. A felkelő Nap pont szemből sütött, s ilyen éles ellenfényben nem volt könnyű jó képeket csinálni, de azt hiszem, ezúttal mégis sikerült. A fotózást követően beálltam a település végén működő benzinkútra, ahol 23 liter naftával csurig tankoltam a kocsit, mindezt 11.700 forintért. Mióta otthonról elindultam, most tankoltam először. Következő állomásom a Szegedtől nyugatra található Domaszék volt, ahol ugyan korábban jártam, ám vagy elkerülte a figyelmemet az újabb építésű temploma bejáratánál lévő két emléktábla, vagy az azóta eltelt időben helyezték ki őket. Mivel a templom épülete jó húsz méterrel odébb volt a kulcsra zárt kertkaputól, most nagy hasznát vettem a fényképezőgépem teleobjektívének. Olyan kiváló ez a gép, hogy ilyen távolságból is pengeéles felvételeket tud készíteni, ráadásul árnyékban lévő sötét tárgyakról. Ugyanis a két emléktábla fekete márványból volt. Mint annyi más helyen az országban, a Szeged és Domaszék közötti távon is nagyszabású útépítési munkálatok folynak. Ezeken ismét átvergődve visszajutottam Szegedre, amelyet elsőre (útban Domaszékre) csak érintettem. Most viszont bele a sűrűjébe! Szeged, hál' Istennek, úgyszólván dugig van az első világháborús emlékművek valamilyen fajtájával, vagyis emléktáblákkal, szobrokkal, itt, a Dóm térhez közeli városháza boltíves átjárójában van a híres Hősök Kapuja, amelynek színes freskóit a neves piktor, a képaukciókon igen keresett Aba Novák Vilmos festette. Szegeden ezúttal csak két emlékműre kellett koncentrálnom, egyikük, az egyszer már fotózott lovashuszár szobra a belvárosban, a Tisza Lajos körút elején áll, a másikat, amelyet praktikusan a Szabadkai út mentén álló régi kőkereszttel párosítottak, még meg kellett találnom, hiszen sosem láttam "élőben". Elsőként a nehezebb feladatot vállaltam, a Szabadkai utat. Azt sem tudtam, merre keressem, annak ellenére, hogy a világháborús emlékművek begyűjtése miatt ötödször jártam Szegeden. Az elnevezése végett sejtettem, hogy a terjedelmes város déli felében kell keresnem, hiszen innen lehet eljutni a ma már Szerbiához tartozó Szabadkára. Ennek ellenére zűrös háromnegyed órának néztem elébe, mert a Szeged kertvárosias jellegű déli negyedében élők, a jelek szerint, eléggé járatlanok a maguk környezetét illetően. Végül - ő volt a negyedik megkérdezett helybéli - egy férfi a mobiltelefonjára telepített GPS segítségével rákeresett az általam megnevezett helyre, ami nem is volt tőlünk messze, talán négyszáz méterre. Megköszöntem a szívességet, s rövidesen ott voltam a Szegedről kivezető Szabadkai út (mint főút) és valami betorkolló kis utca kereszteződésénél álló, fémkerítéssel védett kőkeresztnél. Ezek után már csak a belvárost kellett felkeresnem, hogy kijavítsam a lovashuszárról készített régebbi fotókat, aztán húzhattam kifelé az idő múlásával mind forgalmasabbá váló városból. Algyő következett, ahol a napégette temető bejáratához közel, a halottasház mellett találtam meg a végletekig sematikus, említésre alig méltó emlékművecskét. A Hódmezővásárhely felé mutató úton megint bosszankodhattam egy sort, mivel ezt megint feldúlva találtam (úgy tűnik, jelentős mértékben szélesítik), miként korábban a Kunszentmárton - Öcsöd - Békésszentandrás, illetve a Szeged - Domaszék útszakaszt. De aztán a mellettem az emelkedő pályára tért Nap következtében immár langyosan befütyülő szél arcomat simogató érintése észhez térített, mondván, ugyan már, milyen alapon morgolódok én itt, amikor olyan szép, napfényes reggel tombol körülöttem; úton vagyok, a dolgommal is a megfelelő tempóban haladok, s még annyi érdekesség vár rám! Hódmezővásárhely gyönyörű város. Hát még az olyan napokon, amikor felhő mutatóban sincs az égen, s a végtelen éteri kékség meg a város ligeteinek, parkjainak mohazöld, mosolyra késztető színei pillanatokon belül szelíd tóvá csitítják az emberben többnyire ok nélkül háborgó óceánt. A Bethlen Gábor református gimnázium tekintélyes méretű épületét még az errefelé ritkán megforduló utazó is könnyen megtalálja. De még egy takonypóc gyerek is, feltéve, hogy az idevezető utat ismerő szülei hozzák kézen fogva. Amint a bejáraton túl elhaladtam a portásfülke előtt, észrevettem, hogy a székében ülő portásnő nem felém, hanem kitekeredő nyakkal hátrafelé néz, s egy alighanem érdekfeszítő témában olyannyira elmerülve cseveg valakivel, hogy sem ő, sem a fal takarásában ácsorgó másik nem láthat engem. Neveltetésem gyümölcseként illett volna hangosan köszönnöm, ehelyett nesztelenül elsurrantam az üvegfal előtt, s ezzel megtakarítottam magamnak egy fotózási engedélyért való gazsulálást, amit különben felettébb utálok. Pár méterrel odébb három lépcsőfokot léptem lefelé, s máris ott álltam egy félköríves előcsarnokban, amelyben, minő véletlen egybeesés, az első világháború kinagyított harctéri fotóiból tartottak időleges kiállítást. Ugyanennek a csarnoknak a falán pedig ott volt beágyazva a díszesebbek közé sorolható háborús emléktábla. Mivel a csarnok vaskos, ódon oszlopai miatt ide végképp nem láthattak a portásfülke felől, s egyedül voltam, szabadon készítettem a fotóimat. Kifelé tartva megint nem bonyolódtam köszönésbe, mivel azok ketten ugyanúgy egymással voltak elfoglalva, mint percekkel korábban. A huszonöt kilométerre fekvő Makón egy eddig szintén nem fotózott emlékművet kerestem, amelynek feltalálási helyét a katolikus temetőben adta meg a forrásul szolgáló internetes blokk. A temető még csak meglett valahogy, de már megint nyakamba lihegett a heveny kétségbeesés átka, ugyanis hiába kutattam utánuk, újfent bújócskát játszottak velem a keresett katonasírok. Mint eddigi kirándulásaim alatt jó néhányszor, ezúttal megint külső segítségre szorultam, s egy kiváló helyismerettel rendelkező középkorú nő útmutatása révén bukkantam rá az elvadult növényzettől jelentős mértékben takart, többszörös sorba rendezett betonkeresztekre. Ezek viszont nem csupán első világháborús halottak emlékkeresztjei voltak, hanem vegyültek a második világháborús hősökével, így némi fejtörést okozott a kiválogatásuk. A tízperces autóútra fekvő Csanádpalotát egy svunggal letudtam, mivel a keresett objektum a szem előtt lévő kegyeleti parkban volt. Hát igen, egy-egy ilyen utazás felváltva kínálja a bonyolult és az egyszerű helyzeteket, de a dolgok végül is kiegyenlítődnek. A csütörtöki nap legértékesebb felfedezése Orosházán ért, ahová Tótkomlóson keresztül jutottam. Előbb a főtéri klasszikus szoborkompozícióval végeztem (újrafotózás), aztán megkerestem az új célpontnak számító evangélikus templomot, mert ennek belsejében rejtőztek azok a márvány emléktáblák, amelyeket muszáj volt látnom és megörökítenem. A templomot zárva találtam, s amíg parkolóhelyre vadásztam a közelben, eltűnt a kertjében ügyködő gondnok is. A kocsiból még láttam, amint a füvet gereblyézi, de öt perccel később nem volt sehol, mintha a föld nyelte volna el. Nem estem kétségbe, bár a templomba való bejutást egyszerűbbnek reméltem. Láttam, hogy a templom közvetlen közelében áll a felekezet hivatali épülete, hát nyugodtan besétáltam, és az első szembejövőtől megkérdeztem, kinek a segítségével tudnék a templomba jutni, mert fényképezni valóm lenne ott. A megszólított illető a három lépéssel odébb álló, az ebédjeként szolgáló hideg szendvicset majszoló fiatalemberre mutatott, mondván, ő az evangélikusok lelkésze, forduljak hozzá. Mivel a szimpatikus, nagyjából harmincéves férfi mindent hallott, nem kellett elismételnem a kívánságomat. Nagy meglepetésemre azonnal az irodai hűtőszekrénybe tette a megkezdett szendvicsét - még ő kért elnézést, hogy ebédelt -, s széles mosollyal maga után invitálva máris átcipelt a tizenöt méterre eső templombejárathoz. Tulajdonképpen nem a főbejáraton, hanem a sekrestyén át jutottunk az építmény hűvös belsejébe, ahol szemem-szám elkerekedett a nagy fokú renden és tisztaságon. Ám, végül is, nem a helyi templomok higiénés helyzetének felmérésére érkeztem Orosházára, hanem például annak a templomhajó két szemközti falába süllyesztett négy darab igen magas, hosszúkás márványtábla kedvéért, amiken, ki tudná megmondani, összességében hány száz hősi név sorakozott? Két tábla a koronás szószék két oldalán, további két óriástábla a karzat tartóoszlopai melletti falrészen kapott helyet. Míg fotóztam, a figyelmes, szolgálatkész ifjú lelkész a templom építésének történetét mesélte, s néha olyan érdekeseket mondott, hogy felkaptam rá a fejemet. A táblák megörökítése után egy széles lépcsősoron felballagtunk a karzatra, amely, mint odafent kiderült, nemcsak az orgonának és a kórusnak adott helyet. A soksípos orgona mögött középméretű terembe értünk. A fiatalember elmondása szerint telente, amikor a fagyos időben kevesebb hívő jön a vasárnapi misére, itt, ebben a jól befűthető helyiségben tartják az istentiszteletet. Esküszöm, kezdtem sajnálni, hogy nem idevalósi vagyok, mert ha itt éltem volna, református létemre biztosan bekérezkedek néhány ilyen családias hangulatú téli misére. Biztosan nagy élmény lett volna. Miután innen fentről is készítettem két panorámaképet az egyház gyönyörű belsejéről, elköszöntem a ritka udvarias fiatalembertől, és a 15 kilométerre, északkeletre fekvő Csorvásra indultam. Midőn épphogy kiértem Orosháza városából, alig hittem a szememnek, mert mintha egy ismétlődő, rossz, lidérces álomba tévedtem volna, úgy húzódott előttem a kétfelől munkagépekkel, csákányozó vagy lapátoló, félmeztelenre vetkőzött munkásokkal kísért, feldúlt országút. Ilyen nincs! Mi van most Magyarországon, hogy mindenhol egyszerre kell szétbarmolni a forgalmas főutakat? Ráadásul errefelé újból felerősödött a kamionforgalom, persze, hiszen nem voltam nagyon távol a túlterhelt gyulai határátkelőtől. Elvergődtem Csorvás központi parkjáig, ami, hiába, hogy előtte vonul a porban fuldokló, szétvert főút, üde zöld jelenségként nevezett a feldúlt lelkületű vándorra. Na, komám! Ha te mosolyogsz, akkor én sem adom alább, gondoltam magamban, és csak azért is nyugalomra intettem magamat. Pedig a főúti munkazajon és fullasztó porfelhőn kívül lett volna miért idegeskednem, ugyanis a járda mellett leparkolt kocsim olyan helyen állt, hogy a gigászi kamionok a Renault karosszériájától egy méterre zötykölődtek el. Még jó, hogy a felszedett útburkolat miatt mindenki alaposan visszavett a sebességből, de azért mielőbb szerettem volna odébbállni. Ehhez képest meglehetős odafigyeléssel, időt s fáradságot nem kímélve, mondhatni ráérősen készítettem a képeimet (újrafotózás), de aztán futás vissza a finoman lebegő portól liszttel beszórtnak látszó járgányhoz! Hát, ez az Orosháza - Csorvás odaút nem volt álomutazás, de hozzátartozott a játékhoz. Gerendás érintésével Csanádapácára értem, ahol egykettőre lerendeztem a szükséges újrafényképezést, innen pedig Magyarbánhegyesre igyekeztem. A falu északnyugati szélén, ott, ahol az út épphogy beér a településre, jobb kéz felől fekszik a középtájon néhány régi kriptával feldobott temető. Az egyik ilyen öreg, zöldre patinásodott tetejű kripta mögött újabb korban készült emlékmű látható. Nem nagy szám, de a gyűjtés nem kizárólag a szépségnek (esztétikumnak) és az egyediségnek, hanem a nyers mennyiségnek is szól. Pár perccel később egy újabb emlékmű fotóival gazdagodva ültem vissza a kocsiba, elhajtottam a csúcsos, vörös templom előtt, amelyben a falu másik, általam évekkel ezelőtt megörökített emlékműve (a bejárat mögötti két szép márványtábla) található, s Medgyesegyháza, Kétegyháza és Gyula érintésével Gyulaváriba értem. Gyulavári (mint egy korábbi írásomban már megemlékeztem róla) egykor önálló község volt, de neki is az lett a veszte, mint oly sok más településnek, amely túl közel feküdt egy nála nagyobbhoz: beolvasztották a méretesebb Gyulába, s most a város keleti részét képezi. Gyulaváriba egyébként ott kell lefordulni az itt sztrádává szélesített 44-es főútról, ahonnan talán kétszáz méterre, bőven látótávolságon belül van a magyar-román határátkelő. A fémből öntött, kétalakos emlékmű a templom melletti közparkban, dús lombbú fákkal a háta mögött áll. Nagyon tetszetős alkotás, a jó ég tudja, miért dugták el ennyire? Behajtottam Gyula belvárosi részébe, majd onnan kiérve Sarkadot céloztam be. A 15 kilométeres út hamar elvisz az itteni, feltűnően díszes tornyú, igen csinos belvárosi református templomhoz, illetve az annak bal oldalán látható, huszárt ábrázoló, fémből öntött emlékműhöz. Most harmadszorra jártam Sarkadon, hogy az előző két, többé-kevésbé sikerült fotózást követően hibátlant alkossak. Őszintén megmondom, ez most sem jött be, mert az emlékmű elhelyezkedéséből adódó fényviszonyok, a háttérelemek egymástól jelentősen eltérő szín- és árnyvilága hatalmas kihívást jelentett. Ezekkel most sem sikerült maradéktalanul megküzdenem, pedig mindent megpróbáltam. Húszpercnyi vergődést követően úgy döntöttem, eddig s ne tovább! Az élet túl rövid ahhoz, hogy további perceket szánjak Sarkadra. Szerencsére, amikor itthon összevetettem az eddigi sarkadi fotókat, megnyugodva láttam, hogy a mostani utamon készítettek közelítenek leginkább az általam zsinórmértéknek tartott minőséghez. Dobozon át Békés, majd Murony, s végül egy újabb célállomás, Kamut következett. Egyszer már jártam itt is. Csalós kis falu, mert az utcái, terei és épületei nyomán tehetősnek mutatja magát, miközben lehet, az is, csakhogy ez nem tükröződik a néhány évtizede emelt templomának oldalára kitett emléktábláján. Kamut olyan lehet, mint a fukar gazdagok, akiknek a rengeteg pénzükből telne többre, jobbra, de sajnálják kiadni, ha nem muszáj. A falu közössége egy gyúródeszkányi fehér márványtáblával égeti magát, amelynek sunyi megfogalmazású felirata így szól: "A háborúk kamuti áldozatainak emlékére 1999". Szégyen. Nem is vesztegetek rá több szót. Átjutva Mezőberény városán, s odébb elsuhanva Csárdaszállás mellett, a mind méretében, mind gazdasági és kulturális vonatkozásban jelentős Gyomaendrődre futottam be. A mai várost a nyugati részt adó, egykor önálló Endrődből és a keleti, valaha ugyancsak önálló közigazgatással bíró Gyomából gyúrták egybe. Endrődön is van egy szép, kőkatonás emlékmű, ám ezzel semmi gondom, annak idején nem rontottam el a fotózását. A gyomai részen, a templomkertben látható másik, méretesebb, kétalakos, fémből öntött monumentum bonyolult eset, ez is, akárcsak a sarkadi szobor, főleg a háttere miatt. Csakhogy itt egyes egyedül a magasra nőtt, s roppant sűrű lombozatú fák zavarnak a képbe, amelyek nagyon megnehezítik az előttük álló, sötét színűre öregedett katonafigurák fényképezését. Felgyűrtem hát a képzeletbeli ingujjamat, s nagy műgonddal nekifogtam az öreg s a fiatal baka kettősének fotózásához. Csak az legyint az ilyesféle kihívásokra, aki még nem szembesült hasonló helyzettel. Vagy akit nem érdekel az egész. Az eredmény négyes fölé, ötös alá lett, ami óriási előrelépés az eddigi hármas osztályzathoz képest. A szakmai, vagyis a fotós tevékenység kapcsán ilyen vagy olyan benyomások, váltakozó erősségű impulzusok érik az embert. Tetszhet az emlékmű vagy sem, az érzelmek nem számítanak, kizárólag az elvégzett munka a fontos. Hogy ezen a munkán kívül még mással is foglalkozni kell (vagy sem), azt az adott környezet határozza meg. Itt, Gyomán például két visszatetsző, emberekkel kapcsolatos jelenet is okot adott az elégedetlenségre. Történt, hogy miközben szinte visszafojtott lélegzettel, erősen a feladatra koncentrálva igyekeztem megtalálni a legmegfelelőbb beállítást, a hátam mögött pár centire elsétáló négy fiatal közül az egyik srác harsányan odakurjantott valami távolban meglátott ismerősének. A váratlan, erős hangtól ijedten rezzentem össze, s tudtam, kezdhetem előröl a helyes beállítások keresését. Fölmordultam és szemrehányóan néztem rá, mert nehezményeztem, hogy annyira sincs tekintettel másokra (például rám), hogy halkabban, vagy később, tőlem eltávolodva üvöltsön bele a nagyvilágba. A srác kihívóan nézett vissza, önbizalma nyilván a mellette lévő három fiatal társasága miatt kapott szárnyakat. Apróság, de bántó. A másik negatív impulzus egy perccel későbbre tehető. A fényképezés végeztével mentem vissza a kocsimhoz, s elhaladtam a pad előtt, ahol öt perce, amikor a szobor felé igyekeztem, két fiatal, legfeljebb tizenkettő-tizenhárom éves, igen jól, divatosan öltözött cigány fiú ült. Zacskóból sült krumplit eszegettek, mindkettőjük keze energiaitalos üdítőt szorongatott. Nos, a fiúk már nem voltak sehol, viszont az elhagyott pad előtti földön ott éktelenkedtek az összegyűrt zacskók s a két üres fémdoboz. Eszük ágában sem volt az öt lépésre lévő utcai szemétgyűjtőbe dobni őket. Apróság, de bántó. De lépjünk tovább! Gyomaendrődről a keletre fekvő Körösladányba vitt az út. Ez különben egy teljes hosszában furcsán megrongálódott út, mivel nem a szokványos repedések és az apró bukkanók nehezítik a rajta való közlekedést, mint az ország legtöbb helyén, hanem az aszfaltburkolat különös hosszanti bemélyedései, amelyek a szaggatott terelővonal két oldalán, egymással párhuzamosan alakultak ki. Míg az autó két baloldali kereke normális aszfaltozáson gördül, addig a két jobb hirtelen bezuhan egy távolról észre sem vehető, esetenként jó tíz-húsz méter hosszú, öt-tíz centi mély árokféleségbe, ahonnan éppoly váratlanul ugrik vissza az egészséges szintre, mint ahogy belepottyant. Ötven vagy száz méter után jön a következő féloldalas hullámvölgy, s így tovább Körösladány határáig. Ide is javításra szoruló fotók miatt érkeztem. Miután megtettem mindent, amit a jó képek készítése érdekében tehettem, Dévaványán keresztül Ecsegfalvára mentem. A település kint a pusztában, az Alföld síkságán, Kisújszállás és Dévaványa között félúton fekszik. Csinos, gondozott, csendes kis falu, talán túlságosan is csendes. Én legalábbis az alatt a tíz perc alatt, amíg benne tartózkodtam, egyetlen embert sem láttam, mindössze egy autó húzott el mellettem északra, Kisújszállás irányába. Az emlékműve csapnivaló. Valami helybéli, lökött ötvösművész vagy ki a bánat kalapálhatta össze. Úgy néz ki, mint egy betontalapzatba döfött, sokágú óriási gyertyatartó, vagy ruhafogas. Nem tetszik. Némi undorral kerülgettem, hogy mégis, melyik irányból csinálhatnék róla kevésbé előnytelen képeket, amikor nagy megkönnyebbülésemre felfedeztem a tövénél elhelyezett kövekbe vésett feliratot: "A II. világháború áldozatai". Na, jól van, ezt megúsztam. Persze, hogy nem fotóztam le. Pedig az interneten úgy tüntették fel a képét, mint első világháborús emlékművet (nem először vertek át), de jobb is ez így, ez a gagyi vaskupac nem méltó az elesett bakák emlékéhez. Se az első, se a második világháborúsokéhoz. Húsz kilométerrel odébb befutottam a Debrecenbe vezető 4-es főút mellett fekvő Kisújszállásra. Itt két helyre kellett mennem, az elsőt, a főút mellett álló Művelődési Házat könnyen megtaláltam. A falán elhelyezett régi márványtáblán ott a világháborúban elesett helyi kisiparosok szerencsére rövid névsora. A másik felkeresendő célpontról, a zsidó temetőről annyi információval bírtam, hogy valahol a vasúti síneken túl van. Nem egy tűpontos helymeghatározás, de kiindulópontnak megfelel. Kisújszállásról tudni kell, hogy irdatlan méretű vasútállomása, vagy pályaudvara van a város északi részén. Tucatnyi sínpár tart keletről nyugatra és vissza. A nagyméretű, de kihaltnak látszó indóház mögötti területen valóságos acélfolyam csillogott-villogott a lemenő Nap sugaraitól. Meglehetősen szokatlan a síntengeren átvezető út vonalvezetése, mondhatni nyomokban sem emlékeztet a hagyományos megoldásra. Ugyanis a vasútállomás elé kanyarodó, normál kinézetű, földszintes családi házakkal szegélyezett utcából a kanyarban egy szemmel nehezen kivehető betonszalag fordul le, s halad át egy széles rakodórámpának tűnő betonplaccon. Az ember abból remélheti, hogy nem tévedt el, hogy a mindent beborító finom, fehér porban autógumik lenyomatai látszanak. Nem sok, de arra elég, hogy életben tartsák a reményt. A nyomokat követve el lehet jutni egy fénysorompós vasúti átjáróhoz, ahol a bizonytalanság már fele-fele arányban keveredik a biztossággal. Egyébként pont kifogtam egy piros lámpás jelzést, úgyhogy öt percig ültem magányosan a nagy csendben, s már kezdtem kételkedni a berendezés működőképességében, amikor jobbról, vagyis Püspökladány felől feltűnt egy rövid vicinális. Gyorsan elsuhant, a sorompó felemelkedett, a jelzőlámpa pedig villogó fehérre váltott. Átbukdácsoltam a síneken, s a túloldali árokban vélhetően nádat lopó embertől (a közelben parkoló Wartburgjának a csomagtartója majdnem tele volt az elorzott növényekkel) fesztelen közvetlenséggel megkérdeztem, tud-e a valahol a közelben lévő zsidó temetőről? Száz méterrel odébb volt, igen rossz minőségű, hepehupás földút vitt oda. A temető mellett egy alighanem évekkel ezelőtt bezárt mezőgazdasági üzem telephelye feküdt, de sem a betört ablakú portán, sem a kerítésen belül nem láttam élő embert. Igaz, halottat sem. Minden figyelmem a süketen hallgató temető felé irányult, de a lakatra zárt kapun nem juthattam be, kerítést mászni meg lusta voltam. De nem is volt rá szükség, hiszen a feliratos oldalával felém néző emlékmű tíz méterre lehetett tőlem, ezt a távolságot pedig, mint a domaszéki reggeli példa már igazolta, a fényképezőgép teleobjektívje könnyedén áthidalta. Ahogy elnéztem, rég temethettek ide, s azelőtt sem sokan választották ezt a helyet végső nyughelyül, mert az emlékkő mögötti bokros részen szellősen, egymástól jókora térközzel álltak az egyes sírkövek. Egyéb dolgom nem lévén a városban, a hanyatló Nap vörös fényében egy percig törtem a fejem, haladjak-e tovább Karcag felé, vagy inkább nézzek éjszakai nyugvóhely után? Úgy döntöttem, ennyi elég lesz mára, s mivel tetszett az Ecsegfalva és Kisújszállás között elterülő puszta látványa, s menet közben láttam néhány elbújásra alkalmas helyet, visszafordultam Ecsegfalvának. Nagyjából félúton lehúzódtam az országútról, s egy földúton betértem az utat széles sávban kísérő magas és sűrű bokorsor mögé. Ennél jobb helyről álmodni sem lehetett volna! A végeláthatatlan bokorszegély csak ennél az egy pontnál - ahol bejöttem - szakadt meg, különben északnak és délnek tekintve mindenfelé homogén élő sövényfalat alkotott. Az amúgy is ritka forgalmú aszfaltút felől egy kamion tetejéről sem láthattak be, én viszont zavartalanul csodálhattam a nyugatra elterülő jókora füves pusztát, mögötte magas erdősávval, aztán, kilométerekre tőlem, szórt tanyavilág kezdődött. Végre egyedül voltam a csenddel. Magányom öt percig sem tartott, mert, nem kis ámulatomra, itt is, ott is hosszú nyúlfülek és kíváncsi fejek bukkantak elő a bokrosból, s miután sem a kocsi, sem benne én nem mozdultam, bátrabbak lettek, s előügetve fedezékükből, rágcsálni kezdték a ritkás zöldet. Magamban jókat nevetve a furcsán botladozó bakugrásaikon, jól elszórakoztam a megfigyelésükkel; az egész olyan volt, mint egy páholyból nézett természetfilm. Érdekesség, hogy még a biztos védelmet jelentő bokroktól 50-100 méterre, a nyílt mezőre tévedt nyulakat sem zavarta a felettük olykor elsuhanó ragadozómadarak látványa. Miként a madarak sem jöttek tűzbe az odalent legelésző tapsifülesektől. Hm, ezek valami titkos tűzszünetet kötöttek? Vagy nincs itt titok, csak a madarak tudták, hogy úgysem bírják elcipelni a többkilós, zsákmányul ejtett nyulakat? Különben láttam olyat, hogy ezek a méltatlan módon gyáváknak bélyegzett nyulak, ha az életükről volt szó, tudtak komoly sérüléseket okozva keményen rúgni, karmolni, harapni. Még telefonáltam egyet Anikómnak, hogy a mai nap is rendben lement, probléma egy szál se. Néhány mondatot váltottunk csak, mert a mobiltelefonomat, ha egyszer lemerül, nem tudom feltölteni, s még három napig nem szándékoztam hazamenni. Valahonnét a hátam mögül, egy pusztai repülőtérről időről időre kis repülőgép szállt fel, láttam, amint alacsonyan repülve a távoli tanyák felé tart, hogy aztán az épületek közelében egyre alacsonyabbra ereszkedve leszálljon. A leszállópályát a magas fáktól nem láttam. Öt perc múlva viszont ugyanaz az egymotoros kisgép szemből érkezett, s szállt le, gondolom, valahol messze a hátam mögött. Nyilván turistákat vitt az alkonyi mezők fölé, de most nem irigyeltem az utasokat, mert nagyon jól éreztem magam a barátságos nyulaim társaságában. Később megágyaztam, majd, hogy a nyulak is éjszakai vackukba húzódtak, aludni tértem. Tekintve az előző éjjeli egyórás szunyálást, hamar elaludtam.

  Harmadik nap, 2015. június 19., péntek. Pirkadatkor tekergettem a fejem, hátha látok valahol a nyulaimból egyet is, de hiába, ezek bizony a későn kelő fajtához tartoztak, nem láttam belőlük mutatóban sem. A kocsi belsejének szokásos rendbetételét követően felhajtottam az aszfaltútra, és lassú tempóban visszatértem Kisújszállásra, ahol a várost hosszában átszelő 4-es főúton keletre, Debrecen irányába fordultam. Öt kilométerrel odébb lejöttem a főútról, s ráfordultam a Karcagra vezető, mintegy 7 kilométer hosszú mellékútra. A városháza előtt látható, magas kőtalapzaton álló lovasszobor csúcsát akkor érték el a kelő Nap vörös sugarai. Korán volt, az egész város aludt, kivéve azt a három kertészféle munkást, akik a talapzat körüli ágyásban szorgoskodtak. A fotózás rövid szüneteiben párszor ösztönösen a köldököm alját vakargattam, s mivel ébredéskor ugyanott éreztem viszketést, gyanús lett a dolog. Kissé felhúztam a pólómat, minek következtében döbbenten észleltem, hogy a köldöklyuk alatt öt centivel egy bőröm alá furakodott kullancs lapos potroha, és az ujjam érintésére kalimpálásba fogó vézna rovarlábak látszanak. Egyből melegem lett. Az undorító látványon túl piszkosul zavart a tudat, hogy egy rohadék kis élősködő ebben a pillanatban is mindent elkövet, hogy a véremet szívja, mert belőlem, a testem anyagából akar megélni. A szúnyogfélék és hasonló vérszívók annyival "tisztességesebb" esetek, hogy azok csak belekóstolnak az élő szervezetbe, s már húznak tovább (ha közben agyon nem csapják őket), de a kullancs pofátlanul berendezkedik a gazdaszervezetben, s addig marad, míg pukkadásig nem telítődik vérrel. Az anyád picsáját fogsz te engem húsosfazéknak nézni, gondoltam dühösen, s mivel úgyis végeztem a fényképezéssel, beültem a kocsiba, s miután a rövidre vágott körmeimmel semmiképp sem tudtam volna kipiszkálni magamból a nyavalyást (azért megkíséreltem), mentem tovább a dolgomra. Mentem tovább, mivel ezen a korai órán sehol sem találhattam nyitva lévő gyógyszertárat vagy legalább illatszerboltot, ahol kicsi fémcsipeszt, s mellé valami fertőtlenítőoldatot tudtam volna vásárolni. De mindvégig észben tartottam a dolgot (másra sem tudtam gondolni), s alig vártam, hogy elérkezzen a hét óra, amikor a vidéki boltok többsége nyit. És persze valami nagyobb településen, vagy kisvárosban kell lennem, ahol esélyes, hogy találok ilyen profilú üzletet. De egyelőre tehetetlen voltam a kullanccsal szemben, egyedül az vigasztalt, hogy a lapos potrohából következően nyilván nem olyan régen került belém. Volt és most is van kutyám, úgyhogy az évek során épp elég vérrel telítődött kullanccsal találkoztam, amiket csipesszel kellett kiszednem a kedves emlékű Jerryből vagy a bohém kis Csicsából. De azok már napokkal előbb az ebek bőrébe ásták magukat, s jóllakottan fakó héjú, kisebb szőlőszemeknek látszottak. Az "enyém" láthatóan még nem evett, talán azért, mert amíg a kocsiban elnyúlva aludtam, rossz helyet választott magának, ugyanis ülő helyzetemben (és én ebben a helyzetben szoktam vezetni) pont a szorosra húzott nadrágszíjam alá került, s ez keményen nyomhatta. Úgy kell neki! Nos, néhány percre elvonatkoztatnék a kullancs viselt dolgaitól, már csak azért is, mert Karcagról kiérve Püspökladányba jutottam, ahol tettem egy kört, de elsőre nem találtam az újrafotózásra váró emlékművet. Sebaj, úgyis át kellett ugranom a közeli, 10 kilométerre lévő Bárándra, ahol addigra talán lesznek nyitott üzletek. Báránd az ártándi magyar-román határátkelő felé vezető 42-es főúton fekszik, de az időpont miatt még alig volt kamionforgalma, tehát módomban állt gyönyörködni az alföldi tájban. Az itteni emlékmű egy vörösre festett kerettel hangsúlyozott nagyméretű márványtábla, amely a főút menti polgármesteri hivatal utca felőli falán látható. Püspökladányban a második nekifutásra meglett az évekkel ezelőtt gyatrán fotózott emlékmű, ám hiába nézelődtem a városka központjában, itt bizony nem találtam nyitva lévő patikát. Nem aggódtam különösebben, ezen a pénteki napon ugyanis sok nagyobb méretű településen akadt tennivalóm, s bíztam benne, hogy előbb-utóbb hozzájutok a kisműtéthez szükséges kellékekhez. Ez különben mindjárt a soron következő Nádudvaron realizálódott. A város főutcája melletti parkban álló kétalakos, kőből faragott emlékművet szépen felújították az utolsó itt jártam óta. Öröm volt fényképezni, s e nemes tevékenységemben az sem zavart, hogy az emlékmű mögött húsz méterrel működő, láthatóan csúcsforgalmi időszakát élő bolhapiacra igyekvő vagy onnan jövő emberek mellettem haladtak el, s ahogy láttam, mindegyikük megbámulta a tevékenységemet. Nem értettem, Nádudvaron ilyen ritkán látni fényképező embert? A jövők-menők között feltűnően sok volt az egyenruhás katona, na, hogy ők mit kerestek tömegével a bolhapiacon, az meg előttem maradt rejtély. A fényképezés után végre megreggeliztem, a friss pékárut (két darab nagyon finom mákos pitét) a hátam mögötti kis üzletből szereztem be. A kiszolgáló hölgynél rákérdeztem, találok-e, s ha igen, merrefelé olyan boltot, ahol szemöldökcsipeszt lehet kapni? Harminc méterrel odébb benyitottam a hölgy által megjelölt cím ajtaján, ami fölé a "Háziasszonyok boltja" feliratot viselő cégér volt kifüggesztve. Belépésemkor nagyot nézett az itteni boltos nőszemély (hatvan év körüli teremtés), mint aki nem számított férfi vásárlóra, de hamar magához tért és tüstént ugrott, amikor előadtam, mit szeretnék. Volt itt csipesz (az utolsó darabot vettem meg) és borotválkozáshoz használatos arcszesz is. Az egész kijött hatszáz forintból. Visszahuppanva a bolhapiac mellett leparkolt, időközben erősen átmelegedett kocsim ülésébe, nem lacafacáztam, máris hozzáláttam a sajátos körülmények közt zajló operációhoz. Sajátos, tudniillik az autóm melletti járdán szüntelen jöttek-mentek a vásárba tartó népek: fiatalok, idősebb asszonyok, katonák, egyedül, párosan, kisebb csoportokban, de most nem zavartattam magam, ültömben felrántottam a pólómat, s a potrohánál fogva rángattam ki őkelmét a bőröm alól. Sajna a feje, a két rágócsáppal együtt belém szakadt (pedig alaposan a szemébe néztem volna), ennek a nyoma, piros kis duzzanat formájában most is megvan. Néha viszket a környéke, olyankor bekenem az Anikóm által ajánlott körömvirágkenőccsel, s minden mehet tovább. A több-kevésbé sikeres beavatkozás után az inkriminált területet erősen bedörzsöltem arcszesszel, s már meg is voltam. Az anyagárat leszámítva ingyen, bérmentve. Csináld magad, ha tudod! Nádudvarról ismét kijutottam a 4-es főútra, amiről a Hajdúszoboszlót elkerülő nagy kanyarnál letértem Hajdúszovátnak. Eddig még itt sem jártam. Hogy többé nem volt bennem az undok vérszívó (csak emlékbe egy darabkája), megkönnyebbülten készítettem tucatnyi képet a helyi emlékműről, ami egy magas kőfalnak támaszkodó, bánatos katonát ábrázol. A kőfal hátulján az elesett hősök neveit lehet olvasni. A soron következő Ebes úgyszólván Debrecen kapujában fekszik, de a hangulatos, már-már tüntetően tiszta és rendezett faluban semmi sem érződik a kálvinista Rómának is nevezett nagyváros közelségéből. A faluba nem a 4-es főútról, hanem "hátulról" érkezve, a vasúti átjáró felől futottam be. A szabályos rendben ültetett virágoktól tarkálló központi parkból mindössze a világháborús emlékművet felejtették ki, ami egy kicsit kellemetlen, mivel szinte minden egyéb történelmi eseménynek áll itt emlékeztetője. A polgármesteri hivatal takaros épülete előtt megszólított helyi férfi, aki láthatóan az intelligensebb fajtából való volt, szabadkozva tárta szét a karjait, amikor az emlékmű holléte felől érdeklődtem. Nem hallott ilyesmiről, de, tette hozzá kesernyésen, Ebesről tudni kell, hogy a szocializmus idején valamiért kiváltságokat élvező településnek számított, s lakói többségnek politikai hovatartozását is ez a kiváltságos múlt határozza meg. Nyilvánvalóan ez az oka, hogy a falu vezetősége nem töri magát a hiány pótlásán. Azért, ha gondolom, kukkantsak be a temetőbe, mit lehet tudni? Ismét áthaladva a vasút sínpárjain, az állomás közelében ráleltem az új temetőre. Itt nem volt számomra semmi érdekes, azt viszont első blikkre megállapíthattam, hogy a holtak kertje még az élők falujánál is szembetűnőbben rendezett. Leszámítva a világháborús emlékmű fájó hiányát, Ebes úgy az élők, mint a halottak számára ideális tartózkodási hely. Kár, hogy ez utóbbiak már nem értékelhetik a szerencséjüket. A rokonságnak azonban tiszta lehet a lelkiismerete, szerettük jó helyen lelt végső nyugalomra. A temetőből sietősen távoztam, nem mintha a különben is fokozhatatlan munkalázam ugrott volna magasabb szintre, annál inkább fosnom kellett. Sajna. A sírkertbe fölöslegesen magammal vitt fényképezőgépet úgyszólván behajítottam a csomagtartóba, ahonnét egy guriga vécépapírt kikapva, az előbbinél is sietősebben igyekeztem a temető külső fala mentén húzódó, előnyösen sűrű kiserdő felé. Még e rövid, húszméteres távon is muszáj volt többször megállnom, hogy összeszorított combokkal és izgatottan pulzáló segglyukkal kivárjam az esedékes roham múlását, aztán gyöngyöző homlokkal tovább, nehogy késő legyen! De megúsztam. Ma sem tudom, mi váltotta ki a gyors beavatkozást igénylő kellemetlen ingert, de végül is szerencsém volt, hogy nem valami lakott területen támadt rám. Ebessel végezvén - nem húzhattam tovább az időt -, kiürült bélrendszerrel és összeszorított fogakkal rárontottam a mit sem sejtő Debrecenre. Reggel kilenc óra volt. Előre tudtam, hogy nagy fába vágom a fejszémet. Sejtettem, hogy az ötnaposra tervezett utazásom során most szorulok rá leginkább a türelem és a kitartás erényének gyakorlására. Debrecenben alig párszor jártam, helyismerettel nem rendelkeztem, s ebben az idegen nagyvárosi közegben kellett megtalálnom (mint tűket a szénakazalban) hat, egymástól távol eső célpontot. Na, ez ám a férfinak való feladat, nem a zsömle megvajazása! Annyi eszem azért volt, hogy még idehaza, Pesten, az indulás előtt a számítógépen elérhető nagy felbontású térképen egyenként felkutassam, s aztán az útra magammal vitt kézi autóstérképen kis pont formájában bejelöljem az emlékművek helyét. Ezáltal legalább hozzávetőlegesen tudtam, autómmal merre induljak a nagyvárosi forgatagban. Az első helyszín, a Szent József Gimnázium a vártnál hamarabb meglett. Még parkolóhelyet is kaptam az épület előtt, igaz, fizetni kellett érte. A nyári tanítási szünet miatt a vallási jellegű intézményben nem voltak diákok, de nekem egyelőre elég volt a portásnő is, aki beengedett. A köszönés és bemutatkozás után elmondtam neki, hogy az előcsarnok falán található márványemlékművet szeretném lefotózni. Pechemre, a csarnok falán három, egymástól jól elkülönülő emléktábla is helyet kapott, s ezek közül pont az általam keresettet borította egy hosszú, földig érő zászlóféle lepel ( alighanem az iskolazászló volt), s valami könnyűfémből kivágott, színezett, a megfeszített Krisztust ábrázoló, embernél magasabb alkotás. Gondolom, a krisztusos keresztet azért lógatták vékony dróton a méretes zászló elé, hogy azt lenyomva tartsa, ne lobogjon összevissza a csarnok huzatos légterében. A kövér, vidékiesen göndörre bodorított hajú nőnek láthatóan nem tetszett a kívánságom, s kapóra jött neki, hogy az összes közül épp a letakart emlékművet szerettem volna megörökíteni, így egyszerűbb volt elutasítani a kérésemet azzal az átlátszó indokkal, hogy nem szabad levenni a leplet, ahhoz a nem tudom, milyen tanár úr engedélye szükséges. De ő pont értekezleten van az igazgatói szobában, s mégsem csöröghet rá ilyenkor. Kissé ideges lettem ekkora méretű korlátoltságtól, de megőrizve a hidegvéremet felajánlottam, hogy leveszem én azt a pléhkrisztust és mögüle a leplet, s a fotózás után úgy visszateszem mindkettőt, hogy senki sem veszi észre, miszerint két percig nem voltak a helyükön. Csak egy megfelelő hosszúságú létrára lenne szükségem. A nő elbizonytalanodott, talán hirtelen megbánta a rosszindulatú hozzáállását, mindenesetre rámutatott a távoli sarokban egymáshoz támasztott létrákra. Máris rohantam a legnagyobbért. A nő eközben visszahúzódott a fülkéjébe, s onnan figyelte a ténykedésemet. Nem akart többet segíteni. A létra vészesen recsegő fokain felmászva óvatosan leakasztottam a nehéz fém Krisztust, amit a csarnok kőkorlátjának támasztottam, utána a zászló leemelése következett, ezt pedig a Krisztus melletti párkányra tettem. Na, végre, jöhetett a fotózás! A végén egy röpke pillanatra átvillant bennem, hogy akár jól kiszúrhatnék a rosszmájú portásnővel, s mindent hagyhatnék ott, ahol jelenleg van. Tegye helyére ő a leakasztott holmikat, s cipelje vissza a nehéz létrát saját kezűleg a sarokba! Lehet, megérdemelte volna, de most nem voltam gonoszkodó formában, inkább az ígéretemnek megfelelően helyreraktam mindent, köszöntem, és húztam el a vegyes érzelmeket kiváltó helyről. Innen kétsaroknyira állt a volt megyeháza, ahová sietős gyaloglással két perc alatt elértem. A kapubejárat melletti beugróban, az utcára néző falrészen egy eléggé méretes, fémből öntött, csatajelenetet ábrázoló relief látható. Persze itt is engedélyt kértem a fotózásra, de ez a (fiatalabb és sokkal csinosabb) portásnő jóval engedékenyebbnek és udvariasabbnak bizonyult az előzőnél; rábólintott, nyugodtan tegyem a dolgomat. A következő állomás, a református kollégium épülete a sétálóutcákkal körbevett református Nagytemplom mögött áll, ide autóval kellett mennem. Nem ecsetelem, milyen nehézségekbe ütközött parkolóhelyet találni a felújítás alatt álló kollégium mellett, mert minek? Ennél sokkal fárasztóbb volt a nagy méretű, feldúlt épületen belül egy lélekőrlő nyomozás keretében rálelni az ismeretlen kinézetű emlékműre. Annyi minden történt velem az utóbbi napokban, hogy emlékezetem elveszítette a fonalat, s egyszerűen nem bírtam felidézni, hogyan néz ki a keresett tárgy. Azt tudtam, hogy emléktábláról, vagy emléktáblákról van szó, de hogy mekkorák, mit ábrázolnak - noha odahaza eleget nézegettem a fotóikat -, sehogy sem akart az eszembe ötleni. Eleinte, jobb híján, a felújítást végző melósoknál kérdezősködtem, hogy a kétemeletes épületen belül nem láttak valahol háborús emléktáblát? Jóindulatúnak és segítőkésznek tűntek, de összevissza küldözgettek, az egyik frissen meszelt teremből ki, a másikba be, emeletre fel, onnan tovább a másikra, egyik épületszárnyból ki, át az átellenben fekvőbe, fojtogató por és hangzavar mindenütt. A végén már zúgott a fejem. Húsz perce bolyongtam, amikor nagy szerencsémre, fejetlen rohanásomban megállított egy arra járó tanárnő, aki, ismerve az épület minden szegletét, végre a helyes irányba állított. Az emeleti folyosó falába süllyesztett három márványtáblát hamar megörökítettem, s jöhetett a következő állomás! A Nagysándor József laktanya főbejárata a Péterfia út 53-as szám alatt van. Ettől tíz méterre, a ma is működő kaszárnya falán márványtábla látható, a tábla felirata egy versidézet, a tábla két szélén, jobbról és balról kisebb méretű, kőből faragott katonafigurák állnak. A kocsimat egy hentesbolt elé parkoltam, s amíg beültem, megfordult a fejemben, hogy talán várhatnék egy parányit az indulással, előbb megennék egy pár sült kolbászt, hozzá mustárt vagy tormát. Biztosan kapni ilyet a hentesnél. Igen, volt sült kolbászuk, de eléggé borsos áron kínálták. Így már nem volt rá gusztusom, viszont megragadtam az alkalmat, hogy a két férfialkalmazottnál érdeklődjek a következő emlékmű, a volt Bocskai laktanya iránt. Nagyjából útba igazítottak, de a felét sem értettem annak, amit mondtak. Helyi lakosok lévén, olyan magabiztosan köpték az utcaneveket, ahol erre vagy arra kellett fordulni, amitől összezavarodtam, de nem mertem újra és újra elismételtetni velük. Mivel szóba hozták, hogy Debrecenben még a városi köztemetőben is találni emlékművet (erről addig nem tudtam), s a temető nem volt messze, előbb arra vettem azt irányt. A városrész méretű, hatalmas területen elterülő sírkertre a Nagyerdei körút és a Hadházi út találkozásánál bukkantam rá. Háromnegyed óra után feladtam a tengernyi sírt közt való bóklászást, mert ugyan eljutottam a krematórium, egyben ravatalozó (egy pap épp halottbúcsúztatót tartott a szép számban megjelent gyászolók előtt) mögötti területre, amit a temetői térkép is a hősi sírok helyeként jelöl, ám kiderült, ide kizárólag második világháborús halottakat temettek. Mehettem vissza a távolban hagyott kocsimhoz. Menet közben alig bírtam elhessenteni magamtól a gondolatot, hogy a hentesbolti alkalmazottak kiszúrásból küldtek ide, netán pitiáner bosszúként amiatt, hogy az árak hallatán mégsem ettem náluk sült kolbászt. Valójában magam sem hittem komolyan, hogy létezhet az emberi kicsinyességnek ilyen mélysége. Kocsimat most már a hentesek által megadott irányba állíthattam, bár a sírkerti kudarc után tartottam tőle, hogy a volt Bocskai laktanya helyszínével kapcsolatban is füllentettek. Netán. Húsz perccel később az a helyzet állt elő, hogy nem tudtam, mit gondoljak. Ugyanis a város északnyugati széle közelében valóban egy működő laktanyához értem, csakhogy ez nem a keresett intézmény volt. Nos, valaki félreértett valamit, ápolgattam magamban kevés meggyőződéssel az emberek iránti maradék bizalmamat. De ahol nagy a szükség, ott közel a segítség. A honvédségi intézmény három kapuügyeletese közül a rangidős tiszthelyettes, miközben katonai teherautók jöttek-mentek mellettünk, atyai jóindulattal és végtelen türelemmel újra és újra elmagyarázta a manapság gimnáziumként működő, rég bezárt Bocskai laktanyáig követendő útvonalat. Lám, az ilyenek miatt nem képes végleg összedőlni az emberekbe vetett bizalmam, mint ez a tiszthelyettesi ranggal bíró ember. Pedig se ingem, se gatyám, először - és valószínűleg utoljára - láttuk egymást. És mégis szívélyesen segít. Ezek után nem csoda, hogy gond nélkül eltaláltam az érthetően elmagyarázott címre. Ahol egyébként egy sötét színű, fémből öntött emléktáblát találtam, ami annak állít mementót, hogy anno innen indultak csatába a dicső 39-esek. Az utoljára maradt debreceni helyszín légvonalban pár száz méterre volt. Egy közeli felüljárón áthajtottam a vasúti sínek felett, aztán némi keresgélést követően a Faraktár úton ráleltem a MÁV járműjavító telephelyére. Kapus, ügyeletes sehol, szabadon bemehettem az udvarra. Itt egy négyszög alaprajzú, embernél valamivel magasabb obeliszk hirdeti a világháborúban elesett MÁV-alkalmazottak hősiességét. Az obeliszk hátsó oldalán a II. világháború egyik ellenséges légitámadásában elhunyt dolgozók névsora olvasható. Ezzel végeztem Debrecennel, ám közben belecsúsztam a délutánba. Még az egyik városi kútnál megtankoltam a kocsit, mert a műszerfal mutatója erősen fogyó készletet jelzett. A 33 literért közel 13.000 forintot fizettem. Hajdúsámson nagyjából 10 kilométerre, északkeletre van Debrecentől. 2010 nyarán jártam itt utoljára, amikor Anikómmal a Csaholcon élő testvéréhez, Ildihez és családjához igyekeztünk, hogy egy szűk hetet töltsünk ott. Akkoriban dús lombú fák fogták közre a világháborús szoborcsoportot, az ágak zavaróan rálógtak a fényes nappal is félhomályban lévő emlékmű egyes alakjaira. Nos, ennek jó időre vége, mivel a fákat egy kivételével kivágták, a négyalakos emlékmű a maga pőre valóságában, tisztán fotózhatóan ott emelkedik a szép új iskola előtt. Így, hogy most nem kellett perceken át keresgélnem a jó szögeket, mert minden irányból kiváló képeket lehetett készíteni, már nem volt nagy kunszt hibátlant alkotni. A Téglással egybeépült Hajdúhadházon megállás nélkül áthajtottam, onnan pedig a 13 kilométerre eső Hajdúvidre értem. A térképen is jelentéktelennek látszó falucska hozta az elvárható formát, mert sem a településen, sem a kijjebb eső temetőben nem leltem emlékműre. Hajdúdorog amolyan kötelezően útba ejtendő városként került elém, a hozzá közeli Hajdúnánáson azonban újabb, eddig nem fotózott emléktáblát találtam a református templom oldalán. S ha már úgyis ott voltam, önszorgalomból megint megörökítettem a templom előtt álló kétalakos világháborús szobrot, amely egy korabeli viseletbe öltözött hajdú zászlóvivőt, és egy első világháborús katonaruhát viselő, kardot markoló vitézt ábrázol. Innen a nyugatra, mintegy 16 kilométerre fekvő Görbeházára igyekeztem, amit viszont hiába kutattam át teljes hosszában, nem jártam eredménnyel. Annyi haszna mindenesetre volt a próbálkozásnak, hogy egy mellékutcában talált kézi működtetésű kútnál alaposan megmoshattam a két karomat, az indulás óta vizet nem látott kézfejeimet, nem is szólva a saját zsíromtól csúszóssá vált arcomról. A friss, hideg víztől szinte újjászületve pattantam vissza a járgányba, s amelyik úton jöttem, azon mentem vissza Hajdúnánásra. Innen pedig a Görbeházával ellentétes irányban, nagyjából 30 kilométerre fekvő (Kálmánházán átvezető úton) Nyíregyházára siettem. Itt négy emlékmű felkeresése várt rám. A kocsit a városközpont egyik forgalmas utcáján parkoltam le, s mielőtt magára hagytam volna, egy távoli automatánál parkolójegyet váltottam, amit belülre, a szélvédő mögé helyeztem. Ha nem így teszek, húzós összegről szóló bírságoló cédulát, rosszabb esetben kerékbilincset találok az autómon, mire visszaérek. Ezek után felkerestem a kocsitól kétszáz méterre lévő Országzászló téren álló lovashuszár szobrot, ami már az interneten való nézegetéskor a szívemhez nőtt. Ott álltam az embermagas, erős talapzatra tett ló és katona lábainál, közelről nézve szebbek voltak, mint az internetes képeken. Már kerestem a pozíciót, ahonnan megörökíthetném a ló és ember fémbe öntött kettősét, amikor a talapzat hátulján észrevettem egy kisebb fémtáblát. A belenyomott szöveg szerint a szobor annak a történelmi ténynek volt a mementója, hogy a magyar lovasszázadok, mint aktív harcoló egységek, utoljára a II. világháborúban kerültek bevetésre. Mint korábban írtam, az internetről szerzett információk egyik gyenge pontja a megbízhatóság. Most is árnyékra vetődtem, ezt az emlékművet - bár nagyon szép alkotás - nem tehetem az I. világháborús fényképgyűjteményembe, mert az egyértelműen csalásnak minősült volna. Az evangélikusok temploma ide ötpercnyi járásra, a Luther téren állt. Mikor odaértem, kitártam a templom résnyire nyitva talált kapuját és beléptem. Afféle egyházi iskolai zárt rendezvénybe, egészen pontosan bizonyítványosztásba csöppentem, a padsorok ünneplőbe öltözött, gimnazista korú fiatalokkal és a szintén kiöltözött szüleikkel, rokonaikkal voltak tele. Tokkal-vonóval lehettek vagy négyszázan. Nem kellett sokáig keresgélnem, a világháborús hősi halottak két nagy márványtáblája, az aljuktól a tetejükig teleírva nevekkel, a bejárat utáni boltíves átjáró melletti két falrészre volt kihelyezve. Az idő sürgetett, nem várhattam. A parkolójegyem ugyan még félóráig érvényes volt, de a templom után másfelé is mennem kellett. Így aztán, miközben a hátam mögötti szószék felől egyre hallottam a diákjaihoz beszélő igazgatónő hangját, csendesen befurakodtam az emberekkel tömött hátsó padsorokba, s a nem egészen tökéletes fényviszonyok mellett, vaku nélkül próbáltam tiszta felvételeket készíteni. Közben kis híján lesült a bőr a képemről, s a gerincemen egymás után szánkáztak az izzadtságcseppek. Rég kerültem ennyire kínos helyzetbe. Akadtak, akik udvariasan odébb húzódtak, helyet adva a fotózáshoz, mások viszont értetlenkedve morgolódtak, hogy miért őket, s nem az elől zajló nagy eseményt fényképezem. Nem magyarázhattam el nekik a hangulatrontó valóságot, hogy sem ők, sem a bizonyítványosztás magasztos rítusa nem hoz lázba, egyedül az emléktáblák érdekelnek. A végén spuriztam kifelé, nehogy kidobjanak Isten házából. Nyíregyháza főtere a megyeháza klasszikus (és klasszicista) épülete előtt elterülő Hősök tere. Itt található az a városhoz méltó, hatalakos szobor (ha a sárkányszerű teremtményt is ideszámítom), amely az első világháborúban elesett nyíregyházi hősök impozáns emlékműve. Az újrafotózandó emlékművek közé soroltam, tehát tíz percen keresztül a megörökítésével voltam elfoglalva. Derűs időben kezdtem bele, de munka közben feltűntek azok az eleinte szürke, de perceken belül feketére sötétedő felhők, amelyek fürgén közeledve a központ felé, rövidesen lezúduló, heves esőzést ígértek. Ezek láttán belehúztam, mert még a zápor előtt el akartam jutni a következő címre. Ez pedig a főtértől messze eső, bonyolult autós keringések révén megközelíthető Derkovits utcában lévő I. világháborús katonai temető volt. Most is útba igazító kalauzra volt szükségem, de kifogtam egy értelmes férfiút, aki egyből jó helyre irányított. A rendezett képet mutató temetőhöz érve csalódottan vettem tudomásul, hogy úgy a hátsó, mint a párhuzamos utcáról nyíló főbejárat lakatra van zárva. A környező családi házakból tisztán ide lehetett látni, tehát meg sem fordult a fejemben, hogy kerítést másszak. Különben is, a csukott főbejárat ellenére nagyszerű felvételeket csináltam a kerítésen kívülről, tehát nem volt szükséges feltétlenül bejutnom. Az utolsó képeknél csepegni kezdett az eső, s mire beugrottam a tíz méterrel arrébb leállított autóba, a nagy szemű cseppek vadul verték a szélvédőt és a tetőt. Féltem, nehogy jégverés legyen belőle. Délután hatra járt, s a félórával korábbi napsütésnek híre-hamva sem volt. Az egységesen szürkére váltó égre tekintve úgy látszott, többnapos esőre kell számítani. Reméltem, az égiek nem tesznek nekem keresztbe, s mégsem így lesz. Tulajdonképpen örülhettem, hogy még az eső érkezése előtt végeztem a város fotózni valóival. Az előzetes útiterv szerint aznapra további három település felkeresése maradt, ezek mindegyike a Nyíregyházától 20 kilométerre, délre található Újfehértótól keletre eső területen feküdt. Még csepegett, amikor e három falu közül az elsőbe, az Újfehértótól 7 kilométerre lévő Érpatakra értem. Bár esett, de messze nem annyira intenzíven, mint amikor Nyíregyházáról elindultam. Érpatak temetője a falu nyugati szélén található, s mindjárt a drótkerítésen túl látszik a magas tujáktól övezett emlékmű. Ez egy négyszögletes, embernél magasabb betonhasáb, elülső oldalán a két háború áldozatainak nevét soroló réztáblákkal. Csoda, hogy még nem szedték le őket a fémtolvajlást iparszerűen űző cigányok. Szóval, az emlékmű törzse szabványos, ám a talapzatféleség tetejére helyezett, betonból kiöntött, rohamsisakos katonafej! Sok csúfságot láttam életemben, s ez sem állt távol, hogy álmatlan éjszakát okozzon. Nem elég, hogy ronda, de torzságában még undorító is, mert úgy néz ki, mint egy többhetes vízihulla, akinek a bomlásból keletkező belső gázoktól a rohamsisakba dagadt a feje. S ha ez nem lett volna elég, harmadik negatívumként ott volt a püffedt arcról sugárzó beteges vigyor, ami egy erkölcsi fertőben fetrengő lánykereskedő élveteg mosolyát idézte. Érpatak, szeretlek! De tüntesd el, tört darabjaira ezt a rémálmot, és aztán szórd világgá az utolsó porszemét is! Huh! Majdnem felhúztam magam idegileg. Érpatak alatt 3 kilométerre fekszik Geszteréd. Van neki második világháborús emlékműve, első viszont nincs. Kár. Már a következő falu, az aznap utolsónak maradt Bökönyre indultam volna, amikor váratlanul lecsapott rám a reggelről ismerős hasmenésroham. Mi a nyavalya, kaptam fel a fejemet, csak nem bekaptam menet közben valami vírust? Annyira rajtam volt a görcsös csikarás, hogy kevés hiányzott hozzá, hogy ültömben magam alá piszkítsak. Lehúzódtam az út szélére, s olyan erővel szorítottam össze a seggem lyukát, hogy az erőlködéstől kiütött a veríték a homlokomon. Nem voltam biztos benne, hogy a következő rohamot is sikerrel tudom hárítani. A faluból már nem lett volna időm kiérni, ezért kétségbeesett furikázásba kezdtem, hogy mielőbb valami nyugalmas helyre érjek. Eközben elértem azt az utcát, amelynek egyik oldalát kizárólag a temető, a másikat pedig földszintes családi házak, s a hozzájuk tartozó veteményeskertek foglalták el. Abban a végsőkig kiélezett szituációban nem foglalkoztatott a holtak tisztelete, s a csepegő esőben a kabátom zsebébe gyűrt vécépapírral (az időközben erősen lehűlt levegő miatt kabátot kellett magamra vennem) sietősen elvegyültem a keresztes sírok között. Valami bokros, jól takaró terület után kutattam, ahol a megzavarás kockázata nélkül könnyíthetek magamon. Szerencsére időben észrevettem a halottasház mögött néhány lépésre álló, tisztán tartott, tetőzettel ellátott közvécét, ahol levetettem magam a használattól fényesre csiszolódott deszkára, és öt percen keresztül folyamatosan boldog voltam. Petőfi írja valamelyik versében: "Hol a boldogság mostanában? Barátságos, meleg szobában." Nekem elég volt egy barátságtalan, hideg budi is ahhoz, hogy általános elégedettség, ha úgy tetszik, boldogság járja át minden porcikámat. Közben a jó idegei miatt elismeréssel adóztam az előttem másfél méterre emelkedő téglafal tetején, a hullámpalatető és a fal közötti tíz centis résben üldögélő parányi madárkának, aki valószínűleg az eső elől menekült ide. A testemből feltörő legvadabb hangokra sem moccant, néha ugyan mintha rebbent volna a szeme, talán csípte valami, de csak ennyi. Más élőlény ész nélkül menekült volna a közelemből. Amint visszatértem a szabad ég alá, észrevettem, más lett  járásom, sokkal ruganyosabb lett. A kocsiig érve  ruházatom is kiszellőzött, úgyhogy most már jöhetett Bököny! Percek alatt a templománál találtam magam. A templomkert kapuja nem volt bezárva, így hát közvetlen közelről is készíthettem képeket a kőkatonás, klasszikus stílusú emlékműről. Amint elvégeztem a munkát, visszaindultam Geszterédre, s onnan egykettőre Balkányon voltam. A település a másnapra tartogatott falvak közé tartozott, de még eléggé világos volt ahhoz, hogy - feltéve, hogy találok - lekapjam az itteni emlékművet. De nem volt, s csak a főtér (Kossuth tér) sarkában árválkodó második világháborúsat bírtam felfedezni. Pedig Balkány nem tartozik a kicsiny, csóró települések közé, a főutcának számító Kossuth utca mentén három templom is áll, nem beszélve az egyéb nagy méretű létesítményeiről, mégsem elég bőkezű ahhoz, hogy egy szoborféleséggel tisztelegjen a harcokban elesett hősök emléke előtt. A Kossuth térnél fontos útelágazáshoz ér az ember: ha nyugatra fordul, akkor Geszterédre, ha északra, akkor Biribe, illetve azon túl Nagykállóba, ha keletre, akkor Szakolyba jut. A Biribe tartó útra tértem, mert ha letudom, akkor másnap kezdhetek Szakollyal, s onnan kerülőút nélkül haladhatok az útiterv alapján. Birit hamar leráztam (s ő is engem), nem volt ott nekem való. A közelgő alkonyban időszerűnek látszott éjjeli parkolóhely után nézni. Először a Biritől északra eső részen, a Nagykálló felé vezető út mentén próbáltam szerencsét. Egy rövid földes úton eljutottam valami betonalappal fedett nagyobb térségre, aminek az egyik sarkában háztartási hulladékokat halmozott fel a környék lakossága. Igyekeztem távolabb húzódni a jókora szemétkupactól, de öt perccel később éreztem, itt nem tudnék nyugodtan aludni, hát elindultam vissza az országútra. Alig fordultam rá, Biri felől egy személyautó ért a földúthoz, s a benne ülő fiatal pár befordult oda, ahonnan most jöttem. Na, ezek dugni jöttek, mosolyodtam el, de különben mi közöm hozzá? Váljék egészségükre! Fénykoromban én sem hagytam ki egyetlen lehetőséget sem. Most a Biri és Balkány közötti útszakasszal kísérleteztem, mert emlékeim szerint láttam ott egy másik földutas behajtót is. Talán ezúttal több szerencsém lesz. Az lett, és az új hely sokkal jobbnak bizonyult az előzőnél. Az út felől hatékonyabban takarták a fák és a bokrok, s egyáltalán, tisztább környezetben feküdt. Leszámítva azt a néhány összegyűrten eldobált papír zsebkendőt, amelyek elárulták, ez az erdő és országút közé szorult, eldugott terület sem ismeretlen a környékbeli, szexre vágyó tinédzserek előtt. Nos, a rossz idő miatt nem számítottam hormontúltengésben szenvedő éjszakai látogatókra, akik legédesebb álmomból vernének fel a szemembe világító reflektoraikkal, tehát a maradás mellett döntöttem. A rutinos ágyazás után rövid beszélgetésre felhívtam Anikómat, elszívtam egy szivarkát, s álomra hajtottam a fejemet. A hűvös, tiszta levegőjű éjszakában végre aludtam egy jót, s másnap hajnaltájt pihenten ébredtem. 

 

  Vége a száztizenötödik résznek