ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                  írta Miski György

 

                              Száztizenhatodik rész

 

  (Tizenötödik kötet) Harmincegy (folytatás):

 

  Negyedik nap, 2015. június 20., szombat. Ez a nap, ahogy azt előre tudni lehetett, 90 százalékban olyan települések felkereséséről szólt, ahol emlékműfotózás céljából eddig egyszer sem jártam, tehát, ha úgy tetszik, az ország utolsó feltáratlan, szűz területére érkeztem. Reggel öt után valahány perccel már bevettem Szakolyt, aztán Nyírmihálydinál kiérve a 471-es számozású főútra, sorra jöttek a Nyírbátor körzetében fekvő falvak, mint a pár évvel ezelőtti cigány gyilkosságok miatt rossz hírnévre szert tett Kisléta (ami egyébként nagyon szép, virágos kis falu), ahonnan a kegyhelyéről ismert Máriapócs és Ófehértó után Nyírgyulaj következett, majd beértem a még mindig csendesen alvó Nyírbátorba. Innen megállás nélkül tovább az átlagosnál szerényebb emlékművel rendelkező, immár a történelmi Magyarország Szatmár vármegyéjéhez tartozó három faluba (Nyírbátor még Szabolcsban fekszik): Nyírderzsre, Kántorjánosiba, Hodászba, s ez utóbbiból Mátészalkára értem. Itt a Kölcsey teret kellett megtalálnom, ami csekély fáradság árán meglett, mivel az első ember, akinél rákérdeztem, rögtön a megfelelő irányba állított. A tér egyik oldalát a hatalmas méretű iskola foglalja el, az átelleni sarokban pedig ott látható a homlokzatán a Hősök Emlékiskolája feliratot viselő földszintes épület. Mint a neve elárulja, annak idején a mátészalkai hősök tiszteletére készült, sokáig rendes tanítás folyt benne, mostanában viszont, ha jól emlékszem, idősek otthonaként működik. Kisebb falvakban is különös élményt jelent a kora reggeli, hajnali fotózás, amikor egy lélek nem sok, annyi embert nem látok magam körül, de ez az élmény gyakran szorongással átszőtt, félelmetes, szürrealista látomássá durvul a Mátészalkához hasonló méretű vagy nagyobb (pl. Nyírbátor, vagy egy nappal korábban Karcag) települések esetében. A tágas és süket térségben egymagában ácsorgó ember úgy érzi, mintha egy emberiséget elsöprő kataklizma után magára maradt volna a Földön. Hiszen ott vannak körülötte a korábbi emberi jelenlétről tanúskodó díszletek, mint az élettelen házak százai, a járdák mentén némán gubbasztó autók végtelennek tűnő sora, a tökéletesen forgalommentes, kihalt utak, az önmaguk határai közé zárkózott terek, és egyéb tárgyi emlékek, csak éppen az emberi létnek semmi nyoma. Még a madarak is jókat repkednek a hűs hajnali égbolt alatt, de ezenkívül csak a kutyák távoli ugatása és a valahonnan valahová surranó macskák látványa árulkodik arról, hogy van élet az elhagyatott épületek körül. Ennyit a hajnali félperces mátészalkai látomásomról, most pedig vissza a való életbe! A várost észak felé tartva hagytam el, s miután végeztem az újabb időkben készült emlékműveket felmutató Ópályival és az érdekes nevű Nyírparasznyával, visszajöttem Mátészalkára, ahonnan ezúttal délnek vettem az irányt. Elhaladva Nagyecsed közelében, nemsokára Mérkre értem, ahonnan lefordultam az első világháború körüli időkben még e falu tanyájának számító Tiborszállás felé. Azóta kinőtte magát a kicsike, s még néhány környező tanyát magába olvasztva köszöni, jól érzi magát önálló településként. Mérkről keleti irányban kihajtva az ember rövidesen a délről északra folyó Kraszna hídján találja magát. A híd túloldalán az út egy merész irányváltással északra fordul, s a magas töltésen haladva 3 kilométerrel odébb befut Tiborszállásra. Közel a román határ, ami innen talán 5 kilométerre húzódik. A falu innenső szélén áll a magas görög katolikus templom (Szent Kereszt felmagasztalása templom), a kis helység talán egyetlen egyházi épülete. Előtte virágoskert húzódik, amiben egy réginek látszó krisztusos kőkereszt tekint az utazóra. A kereszt négyszögű talapzatának a kerítés felől rosszul látható oldalára márványtábla van felerősítve, amelynek a szövege a zárt kapun túlról olvashatatlan. Reméltem, hogy talán a világháborús hősök neveit soroló táblával van dolgom, s addig kérdezősködtem, míg el nem irányítottak ahhoz a távolabb fekvő családi házhoz, amelynek lakójánál ott volt a kapukulcs másolata. Amíg a sáros utcán arra vártam, hogy az idősebb nő visszamenjen a kulcsért a házba, jókat eszegettem a házak előtt elvonuló árok partján nőtt meggyfák savanykás, de finom terméséből. Ha már megy a hasam, akkor a meggytől menjen, legalább tudni fogom az okát. Egy perc múlva nálam volt a kulcs, s ígértem, mindjárt visszahozom, ahogy a templomnál végeztem. Kocsival visszatértem a kereszthez, de minden igyekezetem hiábavalónak bizonyult, mert abba a márványtáblába nem a hősök neveit, hanem egy hosszabb bibliai idézetet véstek. Mivel számomra ez érdektelen volt, a kulcsot hamarosan visszavittem, s ez a pár perc magány jót tehetett a nőnek, aki az első találkozásunkkor még nem emlékezett rá, Hogy Tiborszálláson lenne világháborús emlékmű, most viszont azzal fogadott, hogy jut eszébe, a polgármesteri hivatal előtti kis téren mégis van egy. Na, villanyozódtam fel azonnal, lehet, hogy pont az kell nekem! Tényleg volt ott egy betonból öntött szerény emlékmű, ami még akkor is értéket jelentett számomra, ha nem kizárólag az első, hanem mindkét háború hősi halottainak állították. A lényeg, hogy az első világháborús katonák neve mindenképpen szerepeljen rajta. Nos, mégiscsak leltem itt valamit, tehát elégedetten fordultam vissza Mérkre, ahonnan Fábiánháza előtt egy bekötőúton Nagyecsedre jutottam, onnan pedig a legendás történeteiről is nevezetes, rég lecsapolt Ecsedi láp északi részét átszelve Tyukodra, s végül Porcsalmára értem. A sors fintora, hogy hogy régebben már megörökítettem a virágos főtéren álló szemrevaló emlékművet, de anno mindössze két képkocka sikerült elfogadhatóan, az meg nem elég a boldogsághoz. Most legalább tucatnyit készítettem, s mindegyik kiváló lett. Porcsalmáról Győrtelekre indultam, hogy az ottani útelágazásnál rátérjek a Fehérgyarmatra vezető 491-es útra. Győrtelektől 4 kilométer Tunyogmatolcs, s azon túl újabb 5 kilométert kell megtenni, hogy az ember beérjen apám szülőfalujába (amely egyben az én kis Anikóm szülőfaluja is), gyermekkorom néhány boldog nyaralásának helyszínére, az áldott emlékű Fehérgyarmatra. Sajnos én Budapesten, a János kórházban láttam meg a napvilágot, de nem szeretem ezt a várost, ezért a szívemhez sokkal közelebb álló Fehérgyarmatot tekintem afféle tiszteletbeli szülőfalumnak. Vagy szülővárosomnak. A bizonytalanság abból adódik, hogy 1928-ban, apám születésének idején Fehérgyarmat még csak nagyobb, ámbár gazdasági és egyéb vonatkozásban jelentős településnek számított, miközben történelmi tény, hogy előtte, évszázadokon át mezővárosi ranggal bírt. Egyértelmű városi rangját 1978-ban kapta, 8 évvel a települést és a fél Szatmárt romba döntő 1970-es tiszai nagy árvíz után. Ugyanis az árvíz utáni nagy újjáépítésekkel együtt több olyan nagyberuházás is megvalósult (pl. a kórház), ami lehetővé tette a magasabb közigazgatási besorolást. Ezek szerint viszont az 1970-ben született Anikóm is még a falunak tekinthető Fehérgyarmaton jött a világra. Na, jó, elég a rokoni szálak és a történelmi események megidézéséből, lássuk a mostanság történteket! Beérve Fehérgyarmatra (amit a környéken mindenki rövidített alakban, Gyarmatként emleget), rögvest a négy fiatornyos református templom felé indultam. A mellette lévő Kossuth térnek a templom felőli sarkán áll ugyanis az első világháborús hősök egyalakos, klasszikus megjelenésű emlékműve. A háború elesettjeinek névsorában olvasható Miski Károly neve, akihez nem tudom, mennyire szoros rokoni szálak fűznek, de itt, Fehérgyarmaton minden Miski egymás közeli rokona, tehát nekem is van némi vérségi kapcsolatom vele. Megjegyzem, apai nagyapámat szintén Miski Károlynak hívták, igaz, Karcsi bácsi, utalva a büszkén viselt kisnemesi rangra, ipszilonnal írta a nevét (Misky). Az újrafotózott emlékmű szakszerű megörökítése után telefonon felhívtam az étterem konyháján dolgozó Anikómat, s elhencegtem vele, hogy most éppen hol járok. Anikóm szívének is kedves ám Fehérgyarmat, meg úgy az egész Szatmár, hiszen ő is erről a tájról való, a fehérgyarmati kórházban született, gyermekkora jó részét itt, valamint a közeli Nagyszekeresen élő nagyszülőknél töltötte. De kis ideig lakott a szüleivel Zsarolyánban is. Ezt követően eszembe jutott, hogy valahol fel kellene töltetnem a fényképezőgépem tegnap lemerült akkumulátorát. Jelenleg a másik akkumulátorról működtetem a gépet. A parkoló autómmal szemközti iparcikkbolt ideális helyszínnek látszott. Az eladósrác rendes volt, a csomagtartóból előhalászott és magammal vitt töltőt szó nélkül rácsatlakoztatta a bolt áramhálózatára. Félórával később elegendőnek ítéltem az akku töltöttségét, s bár még nem égett a teljes telítettséget jelző zöld lámpácska, nem akartam visszaélni a fiatalember jóindulatával és türelmével. Megköszöntem, amit értem tett, majd a kocsiba ülve a 3-4 kilométerre eső Penyige felé vettem az irányt. Újabb szerzemény gyanánt a főút mellett álló Művelődési Ház sarkán látható régi kőtáblát fotóztam. Fülesd félúton fekszik Fehérgyarmat és a magyar-ukrán határ között. Ideérve olyan heves zápor kapott el, hogy jó ideig az egyre fülledtebb kocsiban kellett maradnom, pedig nem jó helyen, a határ felé vezető főút szélén parkoltam. Tőlem tíz méterre, egy kisebb park egyedüli szobraként ott állt az újrafotózni szándékozott modern emlékmű, de várnom kellett. Amint az eső kellően lecsitult, kiugrottam a járgányból, majd két perc múlva vissza. Ez is megvolt, jöhet Sonkád! A térképre nézve megállapítottam, hogy utazásom során most érem el a Budapesttől legmesszebb eső települést. Sonkád, a jelek szerint, két emlékművel rendelkezik. A polgármesteri hivatal falán lévőről tudtam, mivel azt évekkel korábban megörökítettem. Bosszantott, hogy annak idején nem vettem észre az ettől tíz méterrel odébb lévő másikat, ami a templomkert kerítésénél állt. Most persze lefotóztam ezt is, őszintén remélve, hogy most aztán tényleg nincs több a faluban. Mint említettem, Sonkádnál elértem a Pesttől mért legtávolabbi települést, innen már csak visszafelé jöhettem, az ország belseje felé. A Sonkáddal szomszédos Kölcséről Szatmárcsekére, onnan Nagyar érintésével a Tisza mellett fekvő Kisarba értem. Az itteni (újrafotózásra kijelölt) háborús emlékmű a gyönyörű református templom szentélyének külső falrészén látható. A templom a falu és a folyó túloldalán található Tivadar (a régi közigazgatási beosztás szerint Kisar még Szatmárhoz, Tivadar pedig Bereg vármegyéhez tartozott) között átívelő hídra vezető út mellett áll, szépsége és arányossága okán lenyűgöző, szívet melengető látvány. Átérve a Tisza jobb oldalára, Tivadarból a Tarpa - Beregsurány útvonalon érkeztem az ukrán határ közvetlen szomszédságában található Beregdarócra. Ide is javítási célból érkeztem, a korábban rontott fényképek helyébe újabbakat csináltam. Az innen 5 kilométerre fekvő Gelénes felé kocsikáztam, amikor a faluszéli temetőnél megállított egy háromfős rendőrposzt. Két idősebb egyenruhás, s egy fiatal, alighanem a pályáját nemrég kezdő rendőr. Közúti ellenőrzést tartva elkérték az irataimat (forgalmi engedély, jogosítvány, személyi), s mivel a dokumentumokban nem találtak hibát, felhívták a figyelmemet a jobb oldali lámpámra, amely nem égett. Valóban, Magyarország útjain fényes nappal is kötelező az országúti tompított világítás használata. Csakhogy, s ezt szóban jeleztem a rendőröknek, amikor szerdán útnak indultam Pestről, még minden rendben volt, mindkét lámpa tökéletesen működött. Ám a péntek délután Nyíregyházán leszakadó esőzés betett a fényszóróknak, kiégett az izzó, s mivel az ilyen jellegű problémát még szakműhelyben is keserves dolog orvosolni, láttam rá példát eleget, kénytelen vagyok így használni az autót. Ha visszatérek Pestre, első dolgom lesz szerelőhöz vinni. A rendőrök nem lennének azok amik, ha ezek után nem fűzték volna hozzá, hogy rendben, hihető a történetem, de azért figyelmeztetésben részesítenek. Hm, gondoltam magamban, anyátoknak kellett volna időben figyelmeztetnie apátokat, hogy ne belé, hanem a lepedőbe törölje a faszát, és akkor most nem szórakozhatnátok itt velem. De nem ment el az eszem, nem szóltam semmit, inkább megértő arcot vágtam (úsztam az árral), s amint lehetett, léptem tovább. Gelénesből az ide öt kilométerre lévő Csarodára igyekeztem. Még félórával ezelőtt sem volt különösebb tervem Csarodával, de a rendőrök társaságában elvesztegetett percek alatt hangsúlyosan felidéződtek bennem a négy évvel ezelőtti (2011. szeptember közepe) itteni, Anikómmal és Csicsa kutyánkkal közös nyaralásunk képei. Az ódon református templom melletti Julianna vendégház most is pont úgy nézett ki, mint négy éve. A faoszlopos, árnyas tornácot befutotta a szőlő, tenyérnyi zöld levelei óvatosan hintáztak a lenge szélben, a kocsibejáróként használt nagykapu mögött - két, általam sosem látott fiatal kutya társaságában - pedig megpillantottam Fülest, a tépett fülű kis francia buldogot. Füles pár héttel azelőtt került ide, a vendégházat vezető idősebb házaspárhoz, hogy Anikómmal lejöttünk Szatmárba nyaralni. Az udvaron most senkit sem láttam, legalábbis embert nem. De a nyári vendéglátásra berendezkedett, s ennek megfelelően felújított parasztház érezhetően élt, körülötte minden gondozottnak látszott, s biztosan állandóan lakták, legfeljebb, szombat és hétvége lévén, kocsival elmehettek rokonlátogatóba, vagy tudom is én. De különben is, végső bizonyítékként a kapun túl ott volt a csengő hangon kitartóan ugató, a házőrzést példásan kitanult Füles, aki négy év távlatából persze nem ismert meg. Sebaj, örültem, hogy kicsattanó egészségben látom viszont a foltos szőrű cimborát, aki annak idején pár hónapos lehetett, még kölyökképű volt, de mostanra egy felettébb kigyúrt, masszív kiállású macsó ebbé vált. Csináltam róla meg a házról 8-10 képet, aztán a részemről örömteli viszontlátástól meghatottan, könnyes szemmel ültem vissza az autóba. Hogy elszállt ez a négy esztendő! Na, Anikóm biztosan örülni fog a képeknek! Isten veled, Csaroda! Nem tudom, látlak-e még. A központban kialakított körforgalomnál a 12 kilométerre eső Vásárosnamény felé állítottam a kocsi orrát, Gergelyiugornyánál a hídon átjutottam a Tisza túloldalára, ahonnan Ilken, Gemzsén és Szabolcsbákán áthajtva Lövőpetribe jutottam. A temetőben megtalált, nekem mindenképp újdonságnak számító emlékművet lefotózva indultam Nyírlövőre, ahonnan üres kézzel jöttem ki, mert nem leltem semmit. Papon és Jékén viszont eredménnyel jártam, bárha mindkét helyen "csak" újabb készítésű monumentumokra bukkantam. De a ki tudja, miért s mitől ennyire sóher Szatmárban és Szabolcsban ezeket is becsüli az ember. Sőt, inkább azon kezd agyalni, hogy hová lettek azok a régi szobrok és márványtáblák, amiket a két nagy háború közt állítottak ki a hőseikre büszke falvak? Vagy talán annak idején nem is készültek ilyenek? Illetve készültek, de nem elég? Személyes tapasztalatból írom: tíz itteni település közül egyben 1920-30-as évekből való régi, másik háromban újabb kori készítésű köszön az utazóra, de a fennmaradó hatban semmi. Pedig az ember fia azt hinné, hogy miként a régmúltban, úgy napjainkban is az ősi magyar Szatmárban élnek a hazájukat leginkább szerető emberek. Jékéről Kisvárdára vetett a sors, ahol a központi körforgalom melletti benzinkútnál feltöltöttem a járgányt. A 30 liter benzinért körülbelül 12.000 forintot fizettem. A Pestről való indulásom óta ez volt a harmadik tankolásom, ami összességében 86 liter benzin felvételét, és 36.700 forint kiadást jelentett. A városkát a délre, Baktalórántháza irányába mutató úton hagytam magam mögött, de Anarcsot elhagyva lefordultam róla Gyulaháza felé, onnan pedig a 10 kilométerre fekvő Nyírmadára értem. Nyírmada emlékműve a két nagy temploma között félúton fekvő kis parkban áll. Mögötte játszótér. Egy rózsaszínű kövekből rakott magas oszlopról van szó, előre néző oldalán a rengeteg hősi nevet soroló márványtáblával. Az emlékmű sajátosságát a névtábla fölé helyezett, fémből öntött, tárt szárnyú turul adja, amely ilyen arányok mellett s ebben a szögletes pózban kifejezetten a nácik horogkeresztes sasára hasonlít. Nem azért mondom. A 4-es főút északi oldalán elhelyezkedő Nyírmadáról átugrottam az országút déli oldalához közeli Pusztadobosra, ahol hiába utaztam körbe a falut, semmilyen emlékművet nem láttam. (Érdekességként említem, hogy légvonalban mindössze 3 kilométerre voltam a kora reggel megjárt Nyírparasznyától, ahonnan azért nem autóztam ide, Pusztadobosra át, mert a két települést összekötő út két kilométer hosszúságban földút, amit az elmúlt napok heves esőzései alighanem sártengerré változtattak. És vannak kellemetlen tapasztalataim a kocsival való sárba ragadásról, úgyhogy nem kockáztattam.) A meddőnek bizonyuló kitérő után visszajutva Nyírmadára, a dombon álló nagyobb temploma mellett elhúzó alacsonyrendű útra térve befutottam Rohodra, ahonnan megállás nélkül Baktalórántházára, s onnan - szintén pihenő nélkül - Nyírjákóba jutottam. A település, akárcsak a közelében fekvő Petneháza és Laskod, középszerű emlékművel rukkolt elő, de legalább mutatott valamit. A Baktalórántházától északra lévő falvak közül kétségkívül az utoljára maradt Nyírkarász nyújtotta a legtöbbet. Itt végre újból egy igen régi, valószínűleg az 1920-as évekből való emlékoszlopba botlottam. Mint régen látott barátot, kitörő örömmel üdvözöltem magamban, mert azért mégiscsak ezek az öregek az igaziak! Ahogy az az itt készült képeken is kitűnően látszik, megint borzalmas színű esőfelhők gyülekeztek az égen, s kész csoda, hogy a végén mégis elmaradt az özönvíz. Visszafordultam Baktalórántházának, ahonnan egy oldalsó útelágazásból eljutottam a kőhajításra eső Nyírkércsre. Ebben a kicsi faluban két helyen fotózhattam, s mindkettő új szerzeménynek számított: először a temetőben, másodszorra az északra kivezető út mentén emelkedő kis dombon, ahol régi magyar motívumokkal díszített fafaragások alkották az emlékmű gerincét. Utóbb összevetettem a falu két ellentétes pontján talált márványtáblák névsorát, mindkettőn ugyanazok a nevek szerepeltek. Ramocsaházán áthajtva Nyíribrony következett, ahol a templomnál megint régi, turulos kőobeliszket találtam. Délnek indulva Leveleknél kiértem a 4-es főútra, aztán a szomszédos Apagyról felautóztam Nyírtétre, de feleslegesen. Vissza Apagyra, majd az innen 5 kilométerre található Napkornál megint észak felé, Sényő irányába fordultam, ahol egy újabb készítésű emlékmű akadt az utamba. Nyírtura, a jelentősebb Kemecse, Vasmegyer és Tiszarád közül ez utóbbin jártam sikerrel, méghozzá egy, a templom előtti nyújtott téren talált fekete obeliszk képében. A közeli Beszterec emlékművénél egyszerűbbet és olcsóbbat aligha találni az országban. Nem írom le, hogyan néz ki, elég, ha annyit fűzök hozzá: ciki. Kék (ez a falu neve) komolyabban kitett magáért, a templom előtti, mindkét világháború hőseinek szóló alkotás valóságos megkönnyebbülést jelentett Beszterec után. Demecser őszinte dicséretet érdemel azért a klasszikus, kőkatonás alkotásért, amilyet oly régen láttam utoljára. Közvetlenül a lábhoz tett puskáját a fegyver csövénél markoló baka háta mögött négyszögletes kőoszlop magasodik, egyik oldalán az első, ellentétes felén a második világháború katonahőseinek névtáblájával. Az emlékmű tetején a Szent Koronát a karmai közt tartó, mintegy felszállni készülő turul ül. Demecsernél járva vettem észre, mennyire elszaladt az idő, az elszökött viharfelhők mögül előkerült Nap arany és piros fénysugarai mind alacsonyabból világították be a tájat. Belehúztam. A várostól északra fekvő Gégénnyel éppen úgy jártam, mint a délre található, a 4-es főúton fekvő Berkesszel: ki sem kellett szállnom az autóból, mert sehol nem láttam fotózni valót. Ezek után Pátroha turulos, régebbinek látszó obeliszkje némi gyógyírt jelentett, de Nyírtasson megint csak a benzint fogyasztottam. A kora délutáni órákban megjárt Kisvárdától légvonalban 5 kilométerre eső Rétközberencsre egy veszélyes tempóban megejtett autózást követően estem be. Versenyt futottam a lemenő Nap képében szemembe nevető Idővel. Ám hiába nyomtam annyira a gázt, csak egy tapasztalattal lettem gazdagabb, emlékművet nem találtam. Az utolsónak maradt Ajak, amely Kisvárda déli határában szemközt fekszik a 4-es főút rétközberencsi leágazásával, még megajándékozott a temetőjében fellelt, nagyobb sziklatömbökből kialakított emlékművel. Nehéz volt a fotózásuk, mert a köveket vörösre festő napsugaraktól valósággal megbolondult a fényképezőgép automata funkciója, s a túlzott színek korrekciójához sok türelemre volt szükségem. De minden jó, ha a vége jó! Nem maradt egyéb feladatom, mint a nyugodt pihenést biztosító éjjeli búvóhely után nézni. Most bezzeg kapóra jöttek a Rétközberencsre vezető úton látottak, mert emlékeztem a vasúti síneken innen s túl elterülő tágas mezőkre, amelyek egy részét akácerdő és buja bokorsor foglalta el. A kinézett hely tökéletes szállásnak bizonyult, s míg végleg el nem aludtam, akár egy moziban, a félig döntött ülésből kényelmesen figyelhettem a száz méterre lévő fénysorompós vasúti átjáró gyér forgalmát. Ami tényleg nem volt számottevő, hiszen a síneken átbukdácsoló úton egyedül a zsáktelepülésnek minősülő Rétközberencsre lehetett eljutni. A Záhonyt Nyíregyházával összekötő síneken tízpercenként elcsattogott egy-egy szerelvény, de a távolság és a szúnyogok miatt felhúzott ablakok révén alig hallatszott belőle valami. Előttem egy korán akcióba lendülő, meglehetősen termetes bagoly repkedett ide-oda, láthatóan szemernyit sem feszélyezte a tájidegen autó jelenléte. Anikómmal mobilon röviden szót váltottunk, aztán: viszontlátásra holnap, mert mára becsuktam. A szemeimet.

  Ötödik nap, 2015. június 21., vasárnap. A hajnali ébredést követően minden olyan begyakoroltan, magától értetődően ment, mintha száz éve úton lennék. Pisilés a kocsitól jó távol, az éjjel összekuszálódott ruházat helyreigazítása, illetve az elnyűtt póló tisztára cserélése, az autó belsejének rendbe tétele, néhány nem túl megerőltető tornamozdulat a vérkeringés felpörgetésére. Körülöttem harmattól nedvesen csillogtak a derékmagasságig érő fűszálak, az égbolt hibátlan kékje remek napot ígért. Tíz percen belül indulásra készen álltam. A kocsival szép komótosan visszakecmeregtem a 4-es főútra, Kisvárda mellé érve lefordultam a Kékcsére vezető másodrendű útra, s hat kilométerrel odébb a Tisza-hídon átkeltem a folyó túloldalára. Cigánd északi szélén elsuhanva Tiszacsermelyre értem. Évekkel ezelőtt, szintén nyári időszakban, jártam már errefelé, benéztem a környék összes településére, egyedül ez a falu maradt ki a szórásból. Ennek oka az volt, hogy Tiszacsermely a vidék többi falvához képest kiugróan rendezetlen képet mutatott, összevissza fekvő házainak harmada omladozófélben árválkodott, de a maradék előtt is többnyire cigánypurdék rohangásztak. Emlékszem az alkonyat előtti különös összképre, mert mintha kigyulladt volna a falu, kivétel nélkül minden kéményből kéklő füst szállt az égre, ami arra utalt, hogy aznap vagy az előző napon segélyosztás volt, s most, egyelőre, mindegyiknek futja zabálnivalóra. Na, köszönöm, gondoltam akkoriban, az menjen ezek közé a vadak közé, aki elunta az életét! Most viszont aludt a falu, egyetlen kémény sem füstölt, magamba fojtottam hát minden ellenszenvemet, összekaptam a bátorságomat, és behajtottam a központnak gondolt részre. Elhatározásomat az is befolyásolta, hogy egy útmutató tábla információja szerint errefelé volt a falu temploma. Úgy véltem, ha lehetséges itt bármily kicsiny emlékmű, azt az egyház épülete közelében kell keresni. De az ígért templomot sehogy sem tudtam megtalálni, pedig harmadjára kerültem meg a település magjának számító, szinte átláthatatlanul sűrű, magasra nőtt bukszusokkal közrefogott kis teret. Azonban váratlanul egy másodpercre átláttam a szorosan záró bokrok között, s megdobbant a szívem, mert a félhomály mélyén egy kőoszlopféle derengett, amin némi elmosódott szöveget is felfedezni véltem. Nosza, kifelé az autóból! A talán négy méterszer négyméteres, elvadult térség közepén tényleg bujkált egy újabb korban készített emlékmű, ám azt a második világháborúban harcolt hősök tiszteletére állították fel. Amikor megint fényre bukkantam a bokrok mögül, láttam, hogy a legközelebbi ház udvarán fiatal cigány férfi bagózik. Másodpercekkel korábban jöhetett ki a házból, mert az imént még nem volt ott. Rákérdeztem nála a templom hollétére, mire arra a hosszú földszintes házra mutatott, ami előttem elhaladtam vagy kétszer. Hoppá, hiszen én mindvégig valami szokványos megjelenésű, magas tornyú templom után kutattam! Nem is gondoltam rá, hogy egy felújított, földszintes kúria hátsó részében keressem. Az egykori nemesi épület első felében óvoda működött. A "templom" tornáca melletti kert földjébe szúrt krisztusos pléhkereszten kívül egyebet nem találtam, ám mivel kimerítettem a helybéli lehetőségeket, nyugodt lelkiismerettel hagytam hátra a falut. Meg sem álltam az innen 20 kilométerre eső Sárospatakig, ahová viszonylag lassú, 70-80 kilométeres tempóval utaztam, mert így többet láthattam az országút mentén felbukkanó táj szépségeiből. Sárospatakon két feladatot kellett teljesítenem: elsőként újrafényképezni a református kollégiummal szemközt álló, fémkatonás emlékművet, másodszorra pedig valahogy bejutni a kollégium területére, ahol valami nagyobb méretű márványtábla várt. Ez utóbbit eddig nem fotóztam, tehát új szerzeménynek számított volna, viszont eleve kétséges volt, hogy reggel hatkor beengednek a híres intézménybe, s egyáltalán, találok-e valakit, aki hajlandó lesz kaput nyitni? A feladat első részével, vagyis a közterületen álló katonás emlékművel hamar végeztem. Most jött volna a dolog nehezebb része, a kollégium. Amíg az előtte húzódó járdaszakaszon ácsorogva a folytatás mikéntjén töprengtem, észrevettem a hatalmas épülethez tartozó, felülről persze fedett, de az egyik oldalán és a két végén nyitott boltíves folyosót, amelynek hozzám közelebbi vége kifutott a járdáig, s az utca felől erős vasrács határolta. A vasrács mögött másfél méterre, a nyitott folyosó falán megláttam a keresett kőtáblát. Izgatottan néztem körül, mert egy szempillantás alatt felmértem a helyzetben rejlő lehetőséget. A városka utcáin senki sem járt, autót nem láttam, miként térfigyelőkamerát sem, hát fürgén felpattantam a derékmagasságban húzódó keskeny kőpárkányra, s míg az egyikkel kapaszkodtam, a másik kezemben tartott fényképezőgépet a rácson túlra benyújtva, nagyszerű felvételeket készítettem. A szerencse révén két legyet ütöttem egy csapásra: senkinek sem kellett rimánkodnom a beengedésem érdekében, s az emlékmű keresgélésének kérdése is lekerült a napirendről. Ezt követően ráhajtottam a város északi szélét érintő 37-es főútra, amelyen délnyugatra, azaz Tokaj felé indultam. Bodrogkisfaludnál rákanyarodtam a Nyíregyháza felé mutató 38-as útra, amely 10 kilométerrel odébb befutott Tokajba. Az itteni emlékmű, ami egy magasabb kőtalapzatra állított, a kezében zászlót tartó, fémből öntött katonaalak, a Tisza hídja melletti parkban látható. A kocsit a park mögötti vendéglő parkolójában hagyva, visszaballagtam az évek során két ízben is fényképezett emlékműhöz, hogy harmadik nekifutásra végre megfelelő fotók készüljenek. Mint korábban talán említettem, országszerte akad néhány alkotás, ami különféle okokból piszok nehezen fotózható, a tokaji is közéjük tartozik. Egy darabig bíbelődtem a beállításokkal, aztán beláttam, ennél többet nem tudok kihozni a sűrű, sötét lombú fa elé állított alkotásból. Megkerülve a Tokaj-hegyet, Tarcalba jutottam. Itt egy újabb, napos vagy borús időben egyaránt körülményesen fényképezhető emlékművel néztem farkasszemet, amivel ezúttal sem jutottam zöld ágra, de legalább az eddigi legjobb képekkel távozhattam. Szerencs városa még nem ébredt fel teljesen, amikor én már a cukorgyárral szemközti téren a talapzatáról büszke tekintettel távolba néző fémkatona körül legyeskedtem. A várost elhagyva néhány kilométer múlva letértem a Miskolcra vezető 37-es főútról, mert mindenképp el akartam kerülni az ország második legnagyobb városát. Taktaharkányon át Tiszalúcra értem, ahol megint lefotóztam a korábban megörökített emlékművet, s ugyanezt eljátszottam a négy faluval később következő Bőccsel (pontosabban annak Belsőbőcs nevű településrészével). Sajólád és Kistokaj után a Miskolc alatt fekvő Mályinál kiértem a 3-as főútra. Mályiban egy útszéli dohányboltnál megálltam, hogy újabb doboz szivarkát vegyek, a régi éppen kifogyott. A 35 kilométerre fekvő Mezőkövesdig nem maradt egyéb dolgom, mint az egyre forgalmasabbá váló úton óvatosan vezetni, illetve a jobb kézre eső Bükk-hegység vonulataiban gyönyörködni. Mezőkövesd is azok közé a települések közé tartozik, amelyről az idők folyamán kiderült, hogy a régebben sikerrel fényképezett emlékműve mellett rendelkezik egy másikkal is. Ez az internet segítségével felfedezett másik a város nyugati részében álló, tíz éven belül épült Jézus Szíve katolikus templom melletti parkban látható. A modern vonalvezetésű, külsőre esztétikus megjelenésű templomban már a misénél tartottak, mire leparkoltam a közelében. A Mátyás király útra néző park emlékműve a templom építésével egy időben, esetleg kevéssel később készülhetett, mert ez is tüntetőleg mellőzi a klasszikus művészi elemeket. Nem is tetszik, de nem válogathatok, hozott anyagból dolgozom. A várostól körülbelül 20 kilométerre, délre fekvő Poroszlón a református templom melletti kis téren áll a kőből faragott nőalak, akinek a jobb karja tőből hiányzik (nem vandálok törték le, eleve így faragták), a balját pedig egy derekáig érő kis kőoszlopon nyugtatja. Az oszlopon az első és második világháború kitörésének és befejeződésének évszámai, valamint az 1956-os évszám látható. Poroszlóról viszonylag egyenes és hosszú, a Tisza közelsége és a folyó széles ártere miatt sok látványosságot kínáló út vezet a híd túloldalán lévő Tiszafüredre. A kiterjedt város déli részén a hajdan önálló közigazgatással rendelkező Örvény (Tiszaörvény) található, templomának utca felőli oldalán az első (és alatta a második) világháborús hősök emléktáblájával. Tiszafüred központjából az Abádszalókra vezető úton jöttem ki, s erről Tiszaszőlős után Tiszaszentimre felé kanyarodtam. Harsányan zöldellő, félig árnyékos, félig napégette parkjában egyalakos, kőkatonás emlékművet találtam. Nekem ezek a klasszikusok a kedvenceim, nehezen szabadulok a közelükből, mindig visszahúz valami, s innen vagy onnan nézve további képeket készítek róluk. Bármily fájdalmas a búcsú, egy idő után mennem kellett. 6 kilométerrel délebbre a virágba borult, helyes kis Tomajmonostorára estem be, kár, hogy csak a második világháborús hősök emlékművét találtam benne. A közeli Kunhegyesnél északra, Abádszalók irányába fordultam. Száz méterre a település határát jelző helységnévtáblától megint irányt váltottam, s nyugatra tartva az innen 6 kilométerre található leágazásnál rátértem a Kiskörére vezető útra. Elérve a lírába mártott hazugsággal szőkének nevezett Tiszát, a híd felhajtójánál harmadikként beálltam a piros fénysorompónál kialakult sorba. Így magamtól, segítség hiányában arra gondoltam, vonat áthaladására várunk, de nem jött semerről szerelvény, csak szemből ritkán egy-egy autó. Tíz perc múltán a lámpa szabadra váltott, s ekkor derült ki, hogy hosszas várakoztatásunk a régen, figyelem: 1887-ben épült híd keskeny voltának köszönhető! Nem ma volt, 128 éve. Minél jobban belegondolok, annál hihetetlenebb az öreg harcos kitartása. Ilyen szűk közúti, s egyben vasúti híddal ez idáig nem találkoztam, de az átadása idején a maga 780 méterével a korszak leghosszabb magyar hídjának számított. A kivételes hosszúságra a Tisza hatalmas ártere miatt volt szükség. Amíg vonat halad át rajta, az autóforgalom mindkét irányban szünetel, de ha nem érkezik vonat, akkor felváltva, tíz percen át az egyik, a következő tíz percben pedig az ellenkező irányból jövő kocsik használják. A hídról lejőve szinte azonnal Kiskörére értem, ahonnan Tiszanána, Kömlő, Besenyőtelek és Dormánd érintésével Füzesabonyba jutottam. Nagy keservesen megtaláltam az ismételt fényképezés céljából keresett szobrot, amit csúnyán elrejtettek a tömegek szeme elől. Igaz, a háta mögött valami méretesebb oktatási intézmény látható, de a baljós hangulatot sugárzó környék inkább a város perifériájának, mintsem a központjának tekinthető. Füzesabony körzetében három falu felkeresése várt rám. Elsőként az öt kilométerre eső Kerecsendet jártam meg. A falu emlékműve a klasszikus obeliszkek sorát gyarapítja. A tetején ülő turullal kimondottan jól néz ki. Tetszetős, alapos nézelődésre késztető. Pechemre a mellette emelkedő, szép nagy hársfa lombjának egy része takar az obeliszkből, ám ennél sajnálatosabb, hogy a parányi cseppekben eleredő eső elől két félrészeg csöves a védelmet nyújtó lombsátor alá húzódott. A kezükben szorongatott sörös dobozokból jókat húzva nagyokat röhögtek egymás ostoba tréfáin, ráadásul mindezt olyan pofátlan hangerővel, hogy az ember zsebében kinyílt a bicska. Két képet tudtam készíteni, a fickók miatt azokat sem a legelőnyösebb szögből, amikor az eső igazán rákezdett. Behuppantam a közelben parkoló kocsim ülésébe, s magamban onnan szórtam átkokat a részeg marhák fejére. Reméltem, az eső majd annyira felerősödik, hogy a lombozat sem nyújt védelmet, s elhúznak onnan a retkesbe. Kívánságom két perc múlva teljesült, mert nemcsak a kocsim tetején doboltak vadul a cseppek, de rövidesen a komák fején és hátán is, úgyhogy menekülőre fogták, s futva indultak valamerre. A sörös dobozokat azért ki nem engedték volna a kezükből. Öt perccel később elállt a zápor, az autó áporodott belsejéből kijöhettem a friss levegőre. Miután az eliszkolt apacsok nem tértek vissza, nyugodt körülmények közt végezhettem a munkámat. Meg is lett az eredménye. Következő állomásként a 3-as főúton 10 kilométerre, keletre eső Kápolnát lőttem be. A temetőben felállított, szürkére festett három kőoszloppal egykettőre végeztem. Az egy kilométerrel délebbre található Kompolton a templomdomb melletti, márványlapos emlékművet fotóztam újra. Ezzel végezvén, a Mátra keleti lábánál elhúzó úton északra indultam. Országos hírnévre szert tett szőlő- és bortermelő vidéken hajtottam keresztül, érintve a kocsmák népének (s úgy általában a borkedvelőknek) oly ismerősen hangzó Aldebrő, Feldebrő és Verpelét településeket. Verpelétet elhagyva megint a napsütéssé lett a főszerep. Sirokot és Terpest követően a körzet központjának számító Pétervására következett, ahol az Ózd felé kanyarodó útról (Pétervásárától 10 kilométerre) Tarnalelesznél lehajtottam a hegyek közé rejtett völgyben szunnyadó Fedémesre. A tökéletesen tiszta, rendes, virágos falucska temploma egy közepes magasságú domb tetejét foglalja el. Egy meredek, keskeny úton először ide autóztam fel, mert az általános gyakorlat az, ha a faluban nem találsz emlékművet, nézz körül a templomnál és a temetőben. Itt a temető és a templom egymás közelében helyezkedett el. A temetőt bejártam, de a halottasházon és a sírköveken kívül nem láttam egyebet. Majdnem baleset ért, amikor egy rég elhunyt kisgyerek sírjánál állva rátámaszkodtam a sírkő tetejére helyezett, színesre festett régi kőangyalra. Jó nagy darab volt, s miután kis híján magamra rántottam (nem rögzítették jól a talpát), megemeltem. Nyomhatott vagy 15 kilót. Bajba kerültem volna, ha ez a lábfejemre zuhan. A Szent István királyról elnevezett katolikus templomban délutáni misét tartottak, ráadásul, mint a kiszűrődő hangokból kitetszett, nő által celebráltat. Addig azt hittem, csak a reformátusoknál lehet nő a pap (illetve a tiszteletes). A templom bejárata előtt kivártam a ceremónia végét (jó húsz percembe telt). Az épületből csupa nő jött ki, nem lehettek többen tíznél, tizenkettőnél. Érdeklődésemre megmutatták a templom visszafogott díszítésű belsejét, ahol nem volt emléktábla vagy hasonló. Miután kiderült, hogy egyáltalán mit keresek, egyszerre kezdték magyarázni, hogy a kocsimmal térjek vissza a faluba, de csak ide, a templom alatti út mellett látható iskolához, mert annak a falán van a keresett alkotás. Köszönöm szépen, már ott sem voltam. A régi emléktáblát gondos odafigyeléssel örökítettem meg az utókor számára. Az utolsó fotó elkészültével életemnek egy kiemelkedően fontos, mondhatni történelmi pillanatához érkeztem. Ennek megfelelően némiképp meghatottan könyveltem el, hogy az első világháborús emlékművek felkutatására öt éve és nyolc hónapja indult fotós utazásaim során itt, Fedémesnél elértem az ország utolsó olyan települését, ahol korábban nem jártam. Magyarán, ettől a naptól fogva Magyarország összes falvát és városát bejártnak tekinthetem. Pedig van belőlük elég, a hazai hivatalos településszám nagyjából 3150-re rúg. Körbejártam az országot, mindenhol voltam, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehetnek további lappangó emlékművek, de bármely településen bujkálnak, az biztos, hogy jártam már ott. Legfeljebb figyelmetlenségből nem vettem észre őket, ami azonban idővel korrigálható. Minden 2009 októberében, az elsőként fényképezett budafoki szoborpárossal, a Savoyai Jenő téri templom melletti emlékművel kezdődött. A magamban megtartott, félperces kis ünnepség után visszazökkentem a jelen rögvalóságába, s indultam utolsó célpontom, a távoli Szirák felé. Pétervására, Bátonyterenye és Pásztó után Jobbágynál lefordultam a főútról, s 13 kilométerrel odébb betértem Szirákra. Itt csak azért fordultam elő, hogy megkíséreljek jobb képeket készíteni a korábbiak helyébe. Az égen ismét fekete esőfelhők keringtek, s kapkodnom kellett, hogy a nagyobbnak ígérkező zápor előtt végezzek a feladattal. Ezzel gyakorlatilag véget ért az ötnapos nagy rohanás, nem maradt több munkám. A délután vége felé Aszódon, Gödöllőn, Kerepesen és Kistarcsán keresztül elértem Budapestet. A régebbi fényképek kijavítása mellett begyűjtöttem 73 újabb emlékművet, most 3320-nál tartok. Eközben 2451 kilométert tettem a kocsiba, ami már a 104.740 kilométernél tart. A tank alján még mindig a Kisvárdán betöltött benzin lötyög. Szép volt, jó volt, hasznos volt. Jöhet a felvidéki menet!  Kelt 2015.07.02.-07.

 

  (Tizenötödik kötet) Harminckettő:

 

  Túl vagyok a felvidéki nagy fotós körút felén, bár nem éppen azért szakítottam félbe az utazást, mert egyszerre túl nagy falat lett volna letudni. A valódi okról a maga idején. Az eredeti elgondolás szerint 5 nap alatt kellett volna végighakniznom a mai Szlovákiának azt a részét, amit Magyarország az I. bécsi döntéssel a II. világháború kezdetén, 1938 őszén visszakapott. Ez a - hibás elnevezéssel - dél-felvidéki terület, a többnyire alföldi jellegének köszönhetően meglehetősen sűrűn lakott, s az előzetes útvonalterv szerint 646 falvát és városát kellett volna felkeresnem. Persze mindet a háborús emlékművek után kutatva. Tervem tarthatatlanságára már az első nap végén rájöttem, s a második naptól fogva módosítottam rajta.

  Első nap, 2015. július 21., kedd. A Tábornok utcából reggel fél hatkor kanyarodtam ki. A Budapest és Sátoraljaújhely közötti nagyjából 280 kilométeres távot szinte megállás nélkül teljesítve, tíz óra körül értem a határra. Szép időt fogtam ki, napfényben úszott minden, s a folyamatosan emelkedő hőmérséklet miatt rövidesen soknak éreztem magamon a könnyű, egy szál pólót is. Erre az első napra a Sátoraljaújhelytől az ukrán határig tartó terület átfésülése volt kitűzve, a régi Zemplén és Ung vármegye Trianonban idegen kézre jutott darabjai. Különös tekintettel a körzet két meghatározó városkájára, a túlnyomórészt ma is magyarok által lakott Királyhelmecre és Nagykaposra, valamint környékükre. Az első felvidéki első világháborús emlékművel, ráadásul mindjárt egy régebbi, az úgynevezett "magyar időből" (1938-1944) való obeliszkkel Céke katolikus templomának kertjében találkoztam. Addigra túl voltam tucatnyi település átkutatásán, de egyikben sem láttam emlékművet, legalábbis első világháborúsat. Nem sorolom fel részletesen, hogy a nap hátralévő részében pontosan hol s merre fordultam meg, s hol találtam még emlékműveket, hiszen ezek létezéséről bizonyítékként szolgálnak a róluk készült számozott és névvel ellátott fényképek. A lényeg, hogy előbb-utóbb elértem Királyhelmecet, onnan egy jókora vargabetűvel eljutottam az ukrán határhoz közeli Ágcsernyőre, ahonnan megint csak egy nagyobb kerülővel Nagykaposra értem. A közeli Csicser felé a nagyméretű katolikus templom mellett kanyarodik ki az út. Csicserre tartva megálltam a templomnál, remélve, hogy a környékén találok majd emlékművet. Emlékmű nem volt egész Nagymegyeren, viszont a nyolcvan százalékban magyarok által lakott városka templomában szlovák nyelven folyt a délutáni misézés. Kedvem támadt odaszólni az érthetetlen nyelven szónokló papnak, hogy ha Istent ismer, ugyan váltson már át magyar szóra, de nem tettem, mert még rám hívta volna a rendőröket. Csicser meglátogatását követően, húsz perccel később megint ennél a templomnál bukkantam fel. Egy percre megálltam az árnyékban, hogy megnézzem a további teendőket a mellettem kiterített térképen. Egyszer felnéztem, s látom, négytagú cigány család jön a járdán szemből, s a legkisebb fiúgyermek, lehetett úgy 7-8 éves, sorra rángatja a járda mentén parkoló autók kilincseit, hátha nyitva felejtették valamelyik járművet, s akkor szabad a rablás. Az apja és az anyja a világért nem szóltak volna rá, nyilván ők tanították meg a purdénak a módszert. Nagymegyerről kelet felé vettem az irányt, s miután eredmény nélkül letudtam Vajkócot és Mátyócot, késő délután befutottam a tévé és egyéb médiumok híradásaiból elhíresült Nagyszelmencre. A felvidéki falucskáról, amely egyébként Nagy-Magyarország fennállása idején a történelmi Ung vármegyéhez tartozott, annyit jó tudni, hogy teljes egészében magyarok lakják, miként a tőle száz méterre, de már az ukrán oldalon fekvő Kisszelmencet is. A történelem gonosz tréfája, hogy a két elcsatolt falun ma két állam, Szlovákia és Ukrajna osztozik, két olyan államalakulat, amely 1920-ban még nem is létezett. Nem szeretnék belemenni holmi történelmi okoskodásba, de annyit érdemes megjegyezni, hogy Trianonban a Monarchia árulójaként számon tartott csehek kapták meg a Felvidéket, amelyből Pozsony (Bratislava) fővárossá emelésével Szlovákiát (Szlovenszkó) csináltak, majd föderális alapon ezt azonnal egyesítették Csehországgal, s így alakult ki végül az 1990-es évek elejéig létező Csehszlovákia. Trianonban Csehszlovákiáé lett mindkét falu (Nagy- és Kisszelmenc), de a II. világháború idején a később győztes nagyhatalmak (USA, Nagy-Britannia, Szovjetunió) közti egyezkedés révén (jaltai konferencia) a néhai Kárpátalját Ukrajna kebelezte be (a Szovjetunió mindenható urának, Sztálinnak a nyomására), s az új határvonal épp a két magyar többségű település között került kijelölésre. Nos, ott álltam Nagyszelmenc főutcájának keleti végében, a szlovák-ukrán határ közvetlen közelében, ahol egy hosszában félbevágott hatalmas székelykapu torzója emlékeztet a magyarokra mért sorscsapásra. A túloldali Kisszelmenc errefelé eső végében egy ugyanilyen fél székelykapu áll, s ha az ember megfelelő szögből nézi őket, a kettő eggyé áll össze. Tényleg, lehet ezt még fokozni? A hazámra és nemzetemre mért történelmi sorscsapásokra gondolok. Visszatérve és átutazva Nagymegyeren, még Vojánt, valamint a hatalmas területű villamoserőmű mögött fekvő Bést és Iskét néztem meg, szintén eredmény nélkül járva. Mivel a következő falu az Ung és a Laborc patakok összefolyása közelében lévő Deregnyő lett volna, de nyolc órára járt, és nyakamba szakadt az este, sürgősen szálláshely után néztem. A Kassa felé mutató 552-es főútról jobbra lekanyarodva hamarosan a főutat kísérő fasor takarásában, egy learatott búzamező sarkában gondoltam éjszakázni. Még szerencse, hogy a fáradtságtól és az esti meleg miatti tömény izzadástól képtelen voltam elaludni, mert 11 óra körül egyszerre két személyautó rongyolt felém a szántáson át az éjszakában, mindkét kocsi tele volt mezőőrökkel. Mivel a környéken mindenki tud magyarul, hamarosan tisztáztam, hogy nincs semmiféle rossz szándékom, mindössze szeretnék néhány órát pihenni a hajnali derengés előtt, egyébként pedig fotózás céljából járom a vidéket. A fiúk udvariasan elköszöntek, elporzottak arra, emerről jöttek, s végre nyugtom lett. Egyébként utazásaim öt és fél éve alatt ez volt a negyedik éjjeli ellenőrzésem. Kétszer rendőrök, egyszer vadőrök, illetve most mezőőrök érdeklődtek a félig-meddig nomádnak minősülő szállásmegoldásom miatt. Kedden mindösszesen 636 kilométert autóztam össze.

  Második nap, 2015. július 22., szerda. Alig vártam a reggelt, s már öt órakor bent voltam a két kilométerre eső Deregnyőn. Annyira korán érkeztem, hogy a kocsiban ücsörögve félórát várnom kellett a természetes fény felerősödésére, s csak utána tudtam jó képeket készíteni a templomkertben álló régi obeliszkről. Deregnyő egyike azon falvaknak, amelyek a Felvidék részleges visszacsatolását követően határtelepülések lettek. Deregnyő az első bécsi döntéssel az újonnan megállapított határ magyar oldalára került, vagyis amint észak felé indulva elhagytam, a Felvidék olyan részére értem, amely 1920 óta (95 éve) folyamatos szlovák megszállás alatt van. Hamarosan Butkára jutottam, ahonnan máris visszafordultam Szalók irányába, s Hegyinél megint a bécsi döntéssel visszajuttatott felvidéki területre értem. Nagyráskánál ráálltam a tegnap elhagyott 552-es főútra, s egy rakás településen áthajtva (mindegyiken emlékmű után kutatva) Kassa felé igyekeztem. Bodzásújlak és Barancs között ismét átléptem a második világháborús "magyar" és "szlovák" felvidéki határt. A hihetetlenül zsúfolt és fárasztó előző nap tapasztalataiból okulva rájöttem, változtatnom kell az eredeti stratégián, nem tudom az összes dél-felvidéki települést megjárni, az eredeti elképzelést legfeljebb hetek alatt tudnám teljesíteni. Döntésemet nagyban befolyásolta, hogy kedden, tehát az előző napon rengeteg helyen olyan helyen fordultam meg, ahol első világháborús emlékművet nem, legfeljebb második világháborúsat találtam, ez utóbbiak azonban nem érdekelnek annyira, viszont eléggé sok időt és benzint elpazaroltam rájuk. Ezek után már csak azokra a településekre koncentráltam, amelyeken biztosan voltak első világháborús emlékművek, s amelyeket az internetről írtam össze. Barancstól egészen a 10 faluval odébb fekvő Abaújrákosig olyan vidéken autóztam, ahová 1938-ban nem vonultak be diadalittasan a jó emlékű Horthy Miklós kormányzó úr honvédjei. Az Abaújrákos előtti utolsó három "szlovák" falu (Szécskeresztúr, Szaláncváros és Nagyszalánc) a Zempléni-hegység magasabban elhelyezkedő völgyeiben fekszik, Nagyszalánc után az országút úgyszólván lezuhan a szélesen kitáruló Kassai-medencébe. Innen, a dombtetőről, illetve a meredeken lejtő útról az unalmas lakótelepekkel körbepöttyözött Kassa sem mutat szép látványt, de a nagyvárostól délre fekvő vasmű által nyakló nélkül ontott füstfelhők végképp tönkreteszik a tájat. És persze nemcsak a tájképet, hanem a tágabb környék levegőjét is. Ebből az irdatlan méretű fekete felhőből, ha foszlányokban is, de jut Magyarország fölé is, amit aligha díjaz a Hernád-völgy falvainak kiszolgáltatott népe. Hiába autóztam át tucatnyi településen, részben Kassától keletre, részben nyugatra és délre, egyedül a magyar határtól három kilométerre fekvő Abaújszinán találtam emlékművet. Ha már ilyen közel jártam a hazámhoz, jobbnak láttam Tornyosnémetinél átjönni, hogy aztán az onnan 9 kilométerre eső Göncnél, a település szélén lévő benzintöltő-állomáson teletankoljam a kocsit. 12.400 forintért 31 liter naftát kaptam. Különben az egész utazást úgy szerveztem, hogy nem is vittem magammal fizetőeszközt, mint forintot, miáltal, ha valamire szükségem volt, át kellett jönnöm Magyarországra. Gönc központjába betérve egy vegyesboltban vásároltam némi élelmiszert, főként nassolni való édességet és hűtött üdítőitalt, aztán perceken belül visszatértem Szlovákiába. A Kassától délnyugatra eső falvak többségében már találtam nekem való emlékműveket, igaz, most már biztosra mentem, vagyis kizárólag az itthon összeírt, emlékműveket ígérő falvakat látogattam meg. Ebben a sorban kivételnek számít Perény, ahol nem jutottam nyomára a remélt alkotásnak. Viszont eljutottam a temetőjéig, ahol elkeseredve láttam, hogy a sírkövek mindegyikén magyar név szerepel, viszont, az előrehaladott asszimiláció ékes bizonyítékaként, a szlovák helyesírás szabályai szerint, és a keresztnevek szlovák megfelelőjének feltüntetésével. Például Ján Sabó (Szabó János), Elizabeta Nadj (Nagy Erzsébet), Frantisek Budai (Budai Ferenc), Mikulas Jenei (Jenei Miklós) stb. Nagyida ugyan mindjárt a borzalmas vasmű mögött fekszik, ám valami csoda folytán mégis elfogadható a levegője, az utcái pedig tiszták, rendezettek. Restén alig láttam neki a körülményekhez képest mutatós emlékmű fényképezéséhez, mellettem termett egy helyi asszonyság, aki addig az emlékművet övező virágágyást ápolta. Ettől kezdve többnyire a kültéri díszítésre alkalmas virágfajtákról és az önmagát fáradhatatlanul dicsérő nő növényültetéssel kapcsolatos ügyességéről esett szó. Azért igyekeztem pár fotót készíteni a hősi neveket tartalmazó márványtábláról és a táblát tartó terméskő falról, valamint egy abba süllyesztett reliefről is. Csécsre érve megkértem a főút melletti obeliszk körül takarító közmunkásokat (mindegyikük cigány volt), hogy a kedvemért pár percre húzódjanak kicsit odébb az emlékműtől, aztán nem zavarok tovább. A Szepsitől északra fekvő Jászóban pórul jártam (miután sikerrel megjártam az előtte található Debrődöt). Tudtam, hogy a dombra települt, a temetővel szomszédos templomában van egy nagyon pofás világháborús emléktábla, ám az egyház épületébe nem juthattam be. A helybéli megszólított lakosok ugyan kedvesen ide-oda küldtek, hogy rátaláljak arra a személyre, aki beengedhet a templomba, de végül egyik illetékest sem találtam otthon. A harmadik helyen felcsillant a megoldás esélye, ám az, akinél a templom kulcsa volt, a település távolabbi részén tartózkodott (miként a közvetítést vállaló telefonáló elmondta), s nemigen akart a kedvemért visszajönni a központba, így aztán haragosan hagytam magam mögött Jászót. Visszatértem Szepsire, onnan pedig a délnyugatra eső falvakkal folytattam. Bódvavendégi környékének közlekedése érdekes megoldású, ugyanis a közvetlenül a határon fekvő településről nagy kerülővel lehet eljutni a légvonalban 3 kilométerre eső Tornára, vagy úgy, hogy a főutca végében ráhajtunk a már Magyarország területén vonuló 27-es főútra, amelyen fél kilométer múltán beérünk Szlovákiába, további kettőt követően pedig az egykori járási székhely Tornára. Tornától szűk két kilométerre, nyugatra található a turisták által kedvelt Szádelői-völgy, torkolatánál Szádelő magyar falucskával. A Rozsnyóra tartó 50-es főútról Szádalmásnál letértem, hogy megnézzem a mély völgyben fekvő Körtvélyes újabb keletű emlékművét. Hárskút után jobbra betértem abba a kies völgybe, amelyben Dernő, Kiskovácsvágása, Lucska és Barka fekszik. A keskeny aszfaltút meglepően szép tájon, erdős dombok közt kanyargott. Lucskán igencsak meglepődtem, amint észrevettem, hogy az előttem haladó, maga mögött görögdinnyékkel telepakolt pótkocsit húzó autónak magyar rendszáma van. A járműben négy cigány ült, ötödik társuk a lassan haladó autó mellett sétált, és hangos szóval a dinnyéket kínálta eladásra. Egy helyütt sikerrel jártak, mert a lakók kijöttek a házból, és alkudozni kezdtek. Barka egy teljesen elcigányosodott falu (ilyennel sokfelé találkozni a magyar nyelvterületen), de a romák tisztának, normálisnak és tisztességesnek látszottak. Úgy beszéltek magyarul, mint én. Visszajőve Hárskútig, innen elsőként a négy kilométerre fekvő Krasznahorkaváraljára indultam. Lehet két éve, hogy cigány kölykök felgyújtották a nevezetes vár (most múzeum) fából készült tetőszerkezetét, porig égetve azt. A kártevés következményeként az egész épületegyüttes új tetőt kapott, ezen ott jártam idején is dolgoztak, mert egy magas toronydaru ott forgolódott a falak mellett. Emlékmű azonban nem volt. Visszatértem Hárskútra, s most nyugatra, Jólész felé igyekeztem. Rozsnyóba nem mentem be, a város déli szélén Pelsőc, illetve az azon túl fekvő Tornalja felé fordultam. Itt, a rozsnyói útelágazásnál talált meg Anikóm telefonhívása, amiért két percre félreálltam. Szegény kicsim arra panaszkodott, miközben a kocsi álló helyzetében ezerrel dőlt belőlem a hőségben felszabaduló izzadtság, hogy milyen nehéz napja van az étteremben, mennyire elege van az emberekből, a munkájából és a melegből. Igyekeztem megnyugtatni, hogy minden bizonnyal csak a hőség miatt vesztette el a türelmét, nyugodjon meg, ilyen kánikulában senkinek sincs igazán jókedve. Elmeséltem neki, hogy másfél órával korábban, mielőtt Hárskútra értem volna, elhaladtam egy országúti digitális kijelző mellett, ami 34 fok rekkenőt mutatott. Pedig magas hegyek között voltam. Éreztem, hogy kicsit csillapodott a rosszkedve, s végül is ez volt a cél. Utamat folytatva Berzéte, majd Szalóc következett. Kevéssel később beestem Pelsőcre, ahol a reformátusoknak van egy nagyon szép, nagyméretű templomuk. A templom két részből áll, a veterán templomhajóból a hozzátartozó szentéllyel együtt, és a tőle bő tíz méterrel odébb, egymagában álló, legalább harminc méter magas toronyból. Ez utóbbi aljába egy embernél magasabb, legalább három méter szélességű fekete márványlap van befalazva, a márványlap teleírva a pelsőci hősi halottak neveivel. Nem tudtam egészen közel menni hozzá, mert a magas kertkaput láncra és lakatra zárták, de a viszonylagos közelség miatt így is kiváló felvételeket tudtam készíteni. A hátam mögötti parkoló padján fiatal cigány pár enyelgett, de ezek is olyan ékes magyar nyelven beszéltek egymással, hogy a legtöbb pesti lakos megirigyelné őket. Pelsőc északi szélén húz el az 50-es főút. Ezen, és a közvetlenül mögötte húzódó vasúti sínpáron átvergődve útelágazáshoz ér az ember. Tudván, hogy hamarosan visszatérek ide, először a jobbra tartó utat választottam, amin néhány percen belül Páskaházán voltam. A főutca mentén álló templom bejárata felett régi emléktábla tudatja, hogy 1914 és 1918 között kik vonultak innen a halálba. Kuntapolca kőhajításra esik innen. Érdekes nevének eredetére még nem derítettem fényt, hiszen "kun" előtagú helységnevek az Alföldön szoktak előfordulni, vagyis a régi kunszállások közelében. Viszont szép, mondhatni kedves régi emlékműve áll a templom oldalánál, nagy kár, hogy vandál kezek kárt tettek a relief figuráiban. A fotózást követően visszakocsiztam a Pelsőc melletti elágazásig, ahol ezúttal balra fordulva igyekeztem tovább. A jelentéktelen Özörényről kellemes látványt nyújtó dombokkal szegélyezett út vezet Mellétére. A zsákfalucska, mintha csak az évszázados mesék világából csöppent volna ide, afféle látomásszerű, mindent átható nyugalomban él, nappalai és éjszakái a csend egyfajta bűvöletében telnek. Öreg házaival, még öregebb katolikus templomtornyával (vagy haranglábával), amely egy dombtetőn állva magányosan szemléli a lábánál álmosan bóbiskoló falucska mindennapjait, az időtlen magány megtestesülése. Talán a régi Felvidék utolsó emlékzárványa, amit még a városi turisták is elfelejtettek felfedezni. Innen Gice, majd a régi, monarchiabeli épületekkel teli, városkányi Jolsva jött sorra. Szent Andrásról elnevezett hatalmas katolikus templomának oldalán ott az elesett katonák hősi névtáblája. Innen délnek tartva a jó öreg Lice következett, ahol az előző házasságom idején egyszer már jártam családostól. Rögeszmém, meggyőződésem, hogy a fehérgyarmati Miski-família, azaz apai ági őseim végső soron innen, erről a Gömör vármegyei településről származnak. A templom bejárata mellett régi háborús emlékmű látható. Látnivaló, hogy ez a falu is a cigányosodás keserves útjára tévedt. Ezek után Lévárt, Deresk és Szkáros következett, aztán befordultam Tornaljára. Az ettől északra fekvő Beretke és Csoltó megint csak tartogatott számomra emlékezetest. Csoltót követően újfent Pelsőcön találtam magam, amit és aminek a környékét aznap, alig másfél óra leforgása alatt alaposan körbejártam. Innen ezúttal délnek, Aggtelek felé fordultam, mert az előző esti tapasztalatok (a mezőőrök rajtaütésszerű ellenőrzésére gondolok) miatt okosabbnak tűnt Magyarországon éjszakázni. Gömörhosszúszó temetőjében a halottasház melletti kopjafát és a két egyszerű emlékkövet fotóztam, aztán úgy 5 kilométerrel arrébb átjöttem a határon. Némi keresgélés után valahol Aggtelek és Trizs között, a sűrű erdő esti félhomályában találtam nyugalmasnak ígérkező helyet magamnak. Megint nehezemre esett elaludni, mert bár körülöttem rohamosan hűlt a levegő, a pórusaimból szüntelen dőlt az izzadtság, s elmúlt éjfél, mire a kényelmetlen ülésben végre elbóbiskoltam. Aznap 506 kilométert mentem.

 

  Vége a száztizenhatodik résznek