ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                    írta Miski György

 

                                Száztizenhetedik rész

 

  (Tizenötödik kötet) Harminckettő (folytatás):

 

  Harmadik nap, 2015. július 23., csütörtök. A hajnali ébredés után az ilyenkor szokásos műveletek következtek: pisilés a természet lágy ölén, a kocsi belsejének rendbetétele, s talán némi rögtönzött torna. Az evés mindig ráér. Ahogyan azt az előző este kigondoltam, nem Aggteleknél, hanem a Putnok melletti Bánrévénél akartam visszamenni a Felvidékre. Ennek két praktikus oka volt, egyrészt el akartam kerülni, hogy sokáig olyan utakon autózzak, amelyeken már jártam, másrészt megint tankolnom kellett, s ehhez a határhoz közeli Putnok látszott a legmegfelelőbb helynek. Így aztán az erdei szálláshelyről kihajtva Trizs felé indultam, de öt perc múlva csodálkozva állapítottam meg, hogy Aggtelekre értem. Néhány másodpercig azt hittem, még mindig álmodom. Előző este addig keresgéltem a helyemet a sötét erdőben kanyargó úton, míg a végén elveszítettem a tájékozódó képességemet. De most legalább tudtam, hol vagyok. Végre a helyes irányba állva előbb Trizsbe értem, onnan Ragályba jutottam, majd Zádorfalva és Kelemér következett. Kelemérről a kanyargósabb, eléggé rázós, cserébe viszont ritka szép úton értem el Putnok északi szélét, ahol egy utcai karos kútnál kezet és arcot moshattam. Putnokon előbb újból lefotóztam a két évvel ezelőtt egyszer már megörökített világháborús emlékművet, ezúttal jobb kivitelben, aztán beálltam a kútra. A 24 liter benzinért 9.500 forintot hagytam ott. Mielőtt tovább álltam volna, megkértem a kútkezelő asszonyságot, hadd töltsem fel náluk a fényképezőgépem előző nap lemerült akkuját, amit szívesen engedélyezett. Félóra múlva elindultam a határ felé, s negyedórával később már Abafalva községi hivatalánál várakoztam a fél nyolcas nyitásra. Abafalva két kilométerre van a határtól, a felvidéki oldalon. Nyitáskor maga a polgármester asszony telefonált a templomot takarító nőnek, hogy jöjjön a hivatalhoz, mert szeretnék bejutni a templomba. Kocsival fél perc alatt ott voltunk. A fotózás után máris Sajórecskére indultam, ahol nem tudom miért, de nem jutottam be a református templomba. Kövecsesen megvártam, amíg a kocsijával és az asszonyával valamerre elkódorgott templomszolga előkerül, s vele együtt bemehetek az egyház épületébe, ahol egy szerény méretű, de régi márványtábla várt. Méhi obeliszkje legalább nem eldugott helyen, hanem a templom mellett, Isten szabad ege alatt kapott helyet. Innen átugrottam Sajólenkére, ahol a kertjében zöldborsót fejtő takarítónőtől megkaptam az öreg, legalább félkilós vaskulcsot, amivel felballaghattam vagy hatvan lépcsőfoknyit, mire a templom masszív tölgykapujához értem. A szomszédos Hubón (zsákfalu) kellemes meglepetés várt, hiszen a vén templomhajó mellett, attól tíz méterre zsindelyes fa harangláb szolgált a hívők misére hívásához. Itt meg a templomos kis tér boltjának főnökasszonya állt a rendelkezésemre, hogy bekísérjen a régi templom belsejébe. Hubóról visszatértem Méhibe, onnan pedig Runya és Hanva következett. Csízről nem is tudtam, hogy felkapott fürdőtelepülés, a vize mozgásszervi betegségek gyógyítására alkalmas. Egy helybéli segítségével eljutottam a megfelelő emberhez (ő volt a tiszteletes úr), akivel elsétáltunk a házához közeli templomhoz. Sajólénártfalván szerencsém volt, mert bár a templom belsejében felújítási munkálatok folytak, engem, aki az építésvezető ismerősével érkeztem, minden további nélkül beengedtek fotózni. Közben a magyarul beszélő munkások jöttek-mentek körülöttem, tették a dolgukat. A falut magam mögött hagyva felmentem egészen Oldalfaláig, ismét áthajtva olyan településeken, amelyek főutcáin talán még ott volt a kocsim kerekeinek lenyomata, vagyis Hanván és Runyán. Oldalfala erősen elcigányosodott falu, s épp egy utcán megszólított fiatal cigány fiú igazított útba a temető irányába. Mivelhogy ott volt az a sírra hasonlító világháborús emlékmű, amit gonosz kezek valamikor megrongáltak, mivel a hősök névsorát feltüntető sírkövet írással lefelé ráborították a jelképes beton fedőlapra. Alsókálosán egy esztétikailag és tartalmilag alig értékelhető kis márványlap fogadott, az is valami rövid oszlopra erősítve, a kastély előtti parkban. A park le volt zárva, a hitvány kis táblát a kerítésen túlról fényképeztem. Néhány kilométerrel feljebb, a zsákfalu Felsővályon azonban mindenért kárpótolva éreztem magam. Nem elég, hogy az erődfallal közrefogott református templom kívülről igencsak szép látványt nyújtott, ilyesmit utoljára Erdélyben láttam, de belsejének kialakításába, díszítésébe sem köthetett bele senki. Megrendülten álltam az építészeti csoda előtt, ilyen komplex egyházi épületegyüttesre a Felvidéken végképp nem számítottam. Még jó, hogy az erődfal mellett munkások tevékenykedtek, valami betonalapot készítettek, s egyikük zsebében ott volt a templomkulcs. pontosabban a vastag erődfal vénséges fakapuját nyitó zár hatalmas méretű kulcsa, mert maga a templom nyitva állt. Az emberek megbíztak bennem, mert nem jött velem senki, egyedül léphettem be a templom hűsébe. Odabent gyönyörű, festett kazettás mennyezet, és a karzat előoldalára helyezett márvány emléktábla várt. Kifelé jövet nem győztem áradozni az ezt láthatóan hálásan fogadó munkásoknak. Dicsértem a ritka szép templomukat, pedig életemben láttam már pár százat. Ezek után betértem az innen nyugatabbra eső, szomszédos völgybe, ahol elsőként Bátkán szerettem volna bejutni a templomba, ám a falu mintha kihalt lett volna. Néhol ugyan nyitva voltak az ablakok, ám a behúzott függönyök mögül senki feje nem kandikált ki, pedig olykor eléggé hangosan kiabáltam a semmibe, hogy "jó napot kívánok!". Nem tudom, miért bújtak el az emberek, lehet, attól tartottak, holmi házalóféle vagyok. A közeli Balogtamásiban (ahol aznap két ízben próbálkoztam) más, bohózatba illő szituáció fogadott. Itt is a templom rejtette a hősi márványtáblát, de itt sem jutottam be, mert a községi hivatal zárva tartott, s az ottani alkalmazottak engedhettek volna be fényképezni. Nem baj, gondoltam, majd ha visszafelé jövök a völgy végéből, ismét szerencsét próbálok. Tehát továbbálltam, ezúttal Uzapanyitra. A református templommal szembeni házból kijövő fiatal cigány párnál érdeklődtem a templomba való bejutás mikéntjéről. Ők is a templom mögötti hivatalhoz irányítottak, ami itt is zárva volt. Kezdtem ideges lenni. A völgy utolsóként felkeresni szándékozott települése Vámosbalog, azaz mai nevén Nagybalog volt. A II. világháború alatt ez a falu is határtelepülés volt, Vámosbalog még Magyarországhoz, az innen egy kilométerrel északra fekvő Meleghegy Szlovákiához tartozott. Vámosbalogon újfent a templomot ostromoltam, de már nem is csodálkoztam, hogy hiába. Ugyanis a kívülről tetszetős református templom tiszteletes ura, akinek kiváltságosan pazar, jókora méretű háza alig harminc méterre volt a templomtól, nem volt otthon. Vártam rá egy órát, de a tiszteletes nem akart előkerülni. Érdeklődtem felőle a közeli házaknál, de mindenütt azt mondták, nem szokott elmenni sehova, várjak még. Csakhogy az idő szaladt, s én egyre türelmetlenebb lettem. Sebesen lefotóztam a közeli füves dombocskán álló modern kis emlékművet, de tudtam, valójában nem ezért, hanem a templomban lévő régi emléktábla miatt jöttem Vámosbalogba. Dolgom végezetlenül távoztam, s mivel a remény hal meg utoljára, délnek indulva ismét benéztem Uzapanyitba. Ezúttal nyitva találtam a földszintes kockaépületben működő hivatalt, s a kérelmem előadását követően a hölgyek máris telefonáltak valahová a templom kinyitása érdekében. Öt perc múlva egy körszakállas magyar fiatalembert üdvözölhettem a templom kapujánál. Amint várakozás közben szétnéztem magam körül, láttam, dél felől szürke esőfelhők közelednek, az égen itt-ott villámok cikáztak, s a levegő párásabb, forróbb és fojtóbb lett, pedig addig sem fáztam. A templomba jutva fotóztam, amit kellett. Mielőtt kijöttünk volna, a fiatalember felhívta a figyelmemet a kazettás mennyezeten szétszórtan látható, ujjnyi vastag lyukakra, amelyek, elmondása szerint, második világháborús légitámadások nyomai. Nem tudta megmondani, melyik hadviselő fél eresztett sorozatot Uzapanyit jobb sorsra érdemes templomába, s azt sem tudni, miért tette, de a támadás attól még támadás marad. Vérszemet kapván Uzapanyit második nekifutásra való bevételétől, a soron következő faluban, Balogtamásiban is újra megpróbáltam, hátha. Balogtamási azonban kitartóan állta a sarat, a hivatal még mindig zárva tartott, illetve azok a falubeliek, akikhez a templomkulcs dolgában küldtek, nem tartózkodtak otthon. Egyikük, mint kiderült, Rimaszombatban volt a gyerekeinél, a másik beajánlott háznál pedig egyetlen lelket sem találtam. Közben a falut elérte a vihar, s én negyedórán keresztül gubbasztottam a felhúzott ablakok miatt gőzfürdővé alakult autó belsejében. Mire az eső elállt, a bezárt kocsi negyven fokában olyan puhára főttem, hogy tálalni lehetett volna. Balogtamási, legalábbis aznap, alaposan kitolt velem. Tovább haladva déli irányba, Bátka, Balogújfalu és Nemesradnót után Rimaszécs következett. Volna. Délután kettőre járt, s ahogy azt egy arrafelé sétáló cigány embertől megtudtam, öt órakor lesz a mise (a katolikus templomnál álltunk), előtte semmi esélyem a bejutásra, mert a pap jó messziről érkezik. Megköszöntem a valóban értékes információt, és máris odébb álltam. Nem érek rá három órát elvesztegetni az életemből. A főúttól félreeső Jéne tipikus példája a pusztulásba rohanó felvidéki falvaknak. A valaha színmagyar település közvetlenül a határnál fekszik, innen a magyarországi Susába (az egykor önálló Susa ma Ózd északi külvárosa) autóval járható földút vezet át. Jéne megannyi, egykoron valószínűleg tehetős, esetleg nemes emberek által építtetett és lakott portát tud felmutatni, ámde manapság úgyszólván mindegyikben az igénytelen cigányok élnek. A néhai módos kúriafélék, kisebb udvarházak megjelenése aztán rövid úton az újkori gazdáik igényszintjére süllyedt. Kopottak, repedezett falúak, a tetők cserepei közt lyukak éktelenkednek, az összeroskadás szélére sodródtak, de a cigányokat ez szemmel láthatóan nem érdekli. Ha egy ház összedőlni készül, vagy egyéb okból lakhatatlanná válik, áthurcolkodnak egy másik üresen álló épületbe. Menekül is innen mindenki, aki nem közülük való. A maradó kevesek közé tartozik a magyar nemzetiségű Béla bácsi is, aki a falu feletti dombon álló református templom gondnoka. Neki muszáj maradnia, hiszen öregségére nincs hová mennie. Béla bácsit nem volt könnyű előcsalogatni a házából, hiába kiabáltam be neki többször a kerítés mellől, nem jött elő. Aztán előkerült egy középkorú magyar nő, aki bejáratos volt hozzá, s az ő szavára végre hallgatott. Eleinte zárkózottan, távolságtartóan viselkedett, ám miután a meredek dombon felfelé való gyaloglás közben részletesebben bemutatkoztam, Béla bácsi megenyhült, s már-már barátságossá vált irányomban. Később kicsit politizáltunk, vallási kérdéseket érintettünk, egyszóval egészen jól kijöttünk egymással. A végén szegény Béla bácsin láttam, alig akar elengedni; biztosan jól érezte magát a társaságomban. Miközben ez utóbbi mondatot írom, nem túlzás, a sírással küszködök, annyira fáj Béla bácsi magánya az ordas dögevők között. A magyar jövő... A szomszédos völgyben fekvő Harmac még nem jutott a tőle légvonalban két kilométerre eső Jéne sorsára, de jó úton halad afelé. Az itteni református templom tiszteletese egy harmincas évei közepén járó nő, a kedvesen szolgálatkész fajtából való. Kérdésemre elmondta, a helyi gyülekezet létszáma a kiemelkedő ünnepnapokon nyolcvan, átlagos napokon negyven fő. Az alkalmanként felduzzadó létszámot a gyerekek jelenléte okozza. Hm, mindez egy olyan magyar faluban, ahol az 1910-es népszámlálás szerint közel 650 fő élt. A templombelső világháborús emléktáblája viszont tetszetős darab. Visszatérve az 571-es jelzésű főútra, Nemesmartonfalánál az öt kilométerre eső Rimasimonyi felé fordultam. Beérve a faluba, ötven kilométeres sebességre lassítottam, de a szembejövő rendőrautóból így is rám villogtak, hogy álljak meg. Az orra alatt serkenő bajuszt viselő, nyikhaj kis rendőrcsávó ékes szlovák nyelven magyarázta (magyarul nem volt hajlandó megszólalni, miközben magyar faluban szolgált, s közel-távol minden település magyar többségű volt), hogy a kocsim világítása nem szabályos. Amíg velem okoskodott, megtermett társa a kocsiban ülve elmélyülten nyomkodta a mobiltelefonja gombjait. SMS-ezett. Fel-felderengő mosolyából ítélve alighanem a csajával enyelgett. Vagy a hapsijával. A pelyhes bajszú azt kifogásolta, hogy a városi világítás mellett a két ködlámpa fénye is fel van kapcsolva. Hihető, életszerű színészi alakítással eljátszottam előtte a zavarban lévő idegen szerepét, aki bár őszintén szeretne együttműködni a hatóság emberével, nem érti pontosan, mit kívánnak tőle. De nem feszítettem túl a húrt, pár másodperc múltán előadtam a hirtelen megvilágosodottat, s lekapcsoltam neki a ködlámpákat, mire szó nélkül elengedtek. A barmok. Rimasimonyiban újfent a templomba kellett bejutnom, ahogy ez a közeli parókia épületében tartózkodó tiszteletes úr megtalálása után sikerült is. A joviális mosolyú fiatal tiszteletes, miután végeztem a márvány emléktábla fotózásával, mint különleges kincset mutatta meg a falon lógó, egyszerű keretbe foglalt A/4-es méretű, a vénségtől megsárgult rajzlapot, amelyen ez a kézzel írt szöveg olvasható: "Örök emlékezetnek okáért. Gyülekezetünk 1938. nov. 9-én szabadult fel a húsz esztendős cseh rabság alól. Legyen áldott a szabadító Isten nagy neve." Ehhez nincs mit hozzáfűzni, benne van minden. A Rimasimonyival szinte egybenőtt Darnya templomában hasonlóan szép emléktábla várt. Visszamentem Rimasimonyiba, hogy ezúttal északra menve, Serkébe jussak. Itt negyedóra leforgása alatt meglett a helyi református templom harangozója, egy negyvenes, kissé szikkadtan sovány, beteges megjelenésű férfi. Később kiderült, volt már neki mindenféle baja, ilyen-olyan műtétje, éppen csak terhes nem volt. A férfi házától autóval mentünk a templomig. A felül négyszögű, kilátóhelynek sem utolsó galériával körbefutott magas harangtoronytól már meg sem lepődtem, hiszen amíg a kulcsos embert kerestem, többször elhaladtam a templom mellett. Attól viszont döbbenten hőköltem hátra, amit a templomhajóban találtam, mert ekkora méretű márvány emléktáblát sehol másutt nem láttam. Megszámláltam a házfal méretű márványba vésett neveket: 19 itteni férfi esett el a csatamezőkön. Hát, ami igaz, az igaz, Serke nem fukarkodott a hősök iránti hálája kimutatásakor. Végezvén Serkén, megint elhaladtam Rimasimonyi mellett, hogy legközelebb Gesztetén álljak meg. Itt egy háromhasábos, újabb kori betonemlékművet fényképeztem, majd a határhoz közeli Gömörpéterfala, Dobfenek és Egyházasbást következett. Innen Ajnácskőn át a kis Balogfalára, onnan pedig a jelentősebb Várgedére jutottam. Ez utóbbin szabályos obeliszk állít emléket az első világháborús hősöknek. Gortvakisfalud obeliszkjén semmiféle felirat vagy jel nem utal az első világháborús kapcsolatra, egyedül az emlékmű stílusa és látható öregsége az, ami nyilvánvalóvá teszi a rendeltetését. A kisvárosias Feleden mindent megpróbáltam, hogy emlékművet találjak, de sem köztéren, sem a templom közelében, sem a temetőben nem leltem ilyesmire. Feledet elhagyva kisvártatva északra, vagyis az innen 12 kilométerre fekvő Rimaszombat felé fordultam. Az első utamba eső falu Rimapálfala volt. Alkonyodott, sietnem kellett, ha természetes fény mellett akartam fényképezni. A kocsit a templommal szemközti házsor előtt parkoltam le. Mindegyiket cigányok lakták, az épületek ennek megfelelően néztek ki. Viszont az utcán tartózkodó romákkal nagyon hamar szót értettünk. Voltak vagy tízen, de nem éreztem magam veszélyben. Miután megmutatták a hat épülettel odébb álló zöld kerítéses házat, amelyben a harangozó lakott, egyikük szóba hozta, hogy lenne néhány régi ezüstérméje, miként lehetne az interneten áruba bocsájtani őket? Röviden felvilágosítottam a Vatera rendszerű értékes előnyeiről, s miután barátsággal elbúcsúztunk, mentem a harangozóhoz. Elsőre az asszony jött ki a kapuhoz, majd miután elmondtam, mi járatban vagyok, bement a házba, hogy kiküldje az urát. Csaknem öt percet várakoztam, mire megjelent az enyhén ittasnak látszó egyén. Újra előadtam a kérésemet, de nagy meglepetés ért, amikor közölte, ő ugyan be nem enged a templomba, előbb mutassak engedélyt a mit tudom én, milyen egyházi elöljárójától. Hiába volt minden bizonygatás, hogy másutt is beengedtek már a templomba fotózni, s nem kellett hozzá semmilyen engedély, a kapatos ürge láthatóan élvezte a helyzetét, s nem engedett. Erre egészen nyugodt lettem, s közel hajolva az arcához, az italtól zavaros lében úszó szemébe mondtam, hogy bassza szájba a tetves kurva anyját, mi a faszt képzel magáról? Kinek hiszi magát? Az ember erre szó nélkül hátat fordított és eltűnt a háza mélyén, én pedig mentem tovább. Nem tudom, lehet, hogy magában gorombának tartott, de azt el kellett ismernie, hogy őszinte voltam. Az őszinteség pedig az emberi kapcsolatok alfája és ómegája. A soron következő település Jánosi volt. Már csak 6 kilométerre voltam Rimaszombattól. Ezúttal a főutca egyik takarosabb házában lakó tiszteletes urat kellett kézre kerítenem. Ment minden, mint a karikacsapás, s már a faluba érkezésemet követő ötödik percben sikerrel jártam. Az autómmal mentünk a nem túl távoli református templomhoz, a lecsökkent kinti fények miatt odabent villanyt kellett gyújtani a fényképezéshez. A hozzám hasonlóan a hatvanas évei elején járó tiszteletes úrral jól elbeszélgettünk a fotózás előtt, közben és után. Politika, templomépítészet, utazások kerültek terítékre. A szokásos. Mivel a tiszteletes úrnak még be kellett néznie valamely falubeli ismerőséhez, s hiába ajánlottam fel, hogy kocsival elviszem, gyalogolni akart, mehettem esti szálláshelyet keresni. Nem sok választásom maradt, valahol a közelben, a rimaszombati út szomszédságában kellett keresgélnem, hiszen a másnap kora reggel felkeresni szándékozott város mindössze pár percnyi autóútra volt. Pechemre alig hagytam el Jánosi kétnyelvű helységtábláját, amikor a visszapillantóban észrevettem a nyomomba eredő rendőrautót. Mivel nem szerettem volna, hogy elém kerüljön, s felfigyeljen a nem működő tompított világításomra, előtte kellett haladnom, méghozzá a megengedett országúti sebesség maximumával, azaz 90 kilométeres sebességgel. Így azonban nem maradt lehetőségem letérő út után nézelődni, mert hol a forgalmat, hol a kitartóan követő rendőrjárgányt kellett figyelnem. Így estünk be Rimaszombatba, ahol annak rendje-módja szerint lelassítottam az engedélyezett 50 kilométerre. A seggembe nyomuló rendőrautó is. Egy kilométer múlva azonban egy váratlan kormánymozdulattal a rendőrök betértek egy mellékutcába, s fellélegezhettem. Az első adandó alkalommal megfordultam, s irány vissza Jánosi felé! Már közeledett a falu, amikor észrevettem azt a bal kézre eső földutat, amire rátérve végre erdővel vegyes szántók közé értem. A kétfelől bokrokkal kísért, keményre döngölt, alig hepehupás földút egy darabig emelkedőnek tartott, aztán vízszintesre váltott. Egy megfelelő méretű beugróban leállítottam az autót, s vártam, jön-e valaki arrafelé? De nem, mindenfelé lankás dombok, s azokon a learatott termőföldek világos foltjai látszottak. Előttem 30 méterrel ugyan észrevettem egy magaslest, de vadászt nem, márpedig aki vadászni akar, annak ilyenkor már kint kell ülnie. Ám meglehet, vadászati tilalom volt érvényben. Nagyon kellemes és biztonságos helyet fogtam ki, hamar elaludtam. Éjfél körül felébredtem, s kinéztem a szélvédőn. Akár egy delíriumban fogant drámai látomás: a szemközti kopár domb tetején, tőlem legfeljebb 100 méterre, jókora szarvasbika tűnt fel, s mivel percekig egy helyben állt, a csillagos ég és a városi háttérfények elégséges megvilágítása mellett alkalmam nyílt hosszasabban megcsodálni a fejedelmi állat nemes vonalvezetésű sziluettjét. Aztán felvetett fejjel elvonult valamerre, én pedig folytattam a félbeszakadt alvást. Csütörtökön 275 kilométert autóztam.

  Negyedik nap, 2015. július 24., péntek. Utazásaim során olyan természetessé váltak a kora hajnali ébredések, mint másnak a levegővétel. Már nincs benne semmi szokatlan, ha fél négy és négy között kiugrok a kocsiból, és energiával telten nekivágok az újabb napnak. Az autó rendbetételét követően lassan visszaereszkedtem a néptelen országútra, ahol a földút torkolatánál balra tekintve kétszáz méterrel odébb Jánosi szélső házait, jobbra fordulva Rimaszombatnak a kékes pirkadatból bizonytalan kontúrokkal kiemelkedő magasabb épületeit láttam. Jobbra tekertem a kormányt és gázt adtam. A mélyen alvó városban gyorsan és akadálytalanul eljutottam az előadás után kiürült nézőtér benyomását keltő főtérre, még a parkolóhely miatt sem kellett idegeskednem, volt belőlük bőven. Évekkel ezelőtt anyámmal és Anikómmal jártam a városban, emlékeztem rá, hogy a római katolikus templom (Keresztelő Szent János-templom) melyik oldalánál keressem az első világháborús emlékművet, miként arra is, hogy egyáltalán, hogyan néz ki. A rövid lépcsősor tetején álló, hasábforma márványtábláról 4 óra 57 perckor készítettem az első felvételt, s három perccel később, pontban 5 órakor az utolsót. Így megy ez, ha az ember fia tudja, mit akar, s a megvalósításhoz adottak a feltételek. Ennyit a szép Rimaszombatról, mert már húztam is ki belőle, de nem ahogy a logika diktálta volna, tehát Osgyán, vagyis nyugat felé, hanem ellenkezőleg, keleti irányban. Ugyanis szüntelen bökte a begyemet a tegnapi fiaskó, azaz a Balog-patak völgyében fekvő Vámosbalogon és Balogtamásiban elszenvedett kettős kudarc. Mivel e települések a magam mércéje szerint még mindig lőtávolságon belül voltak, a távolabbi Vámosbalog például 15 kilométerre, gondoltam, a dolog dűlőre vitele megér egy újabb kísérletet. Az 50-es főútról a manapság hivatalosan Rimaszombathoz tartozó, de egykor önálló Baktinál fordultam le, s a gömöri dombok vezető csendes úton, elhaladva egy pókhálószerűen bonyolult vezetékhálózatú radarállomás mellett, Uzapanyittal szemközt értem el azt a tegnapi utat, amelyen néhány percen belül Vámosbalogon voltam. Megörültem, amikor a füvesített tágas udvaron megpillantottam a testes, láncra kötött kutyát, hiszen előző nap nem volt ott, tehát valakinek ki kellett kötnie. Udvariassági megfontolásokból vártam egy darabig, hadd ébredjen fel magától a ház tulajdonosa és az eb gazdája, vagyis a tiszteletes úr. Hat órára viszont elfogyott a türelmem, s mivel senki sem mozdult, bemerészkedtem a füves udvar előterébe, s hangos "jó napot!" kiáltásokkal igyekeztem magamra vonni a figyelmet. A harmadik kiáltás után már a kutya sem figyelt rám. Gyanús lett a dolog, talán még sincsenek itthon. A kocsiba ülve magam mögött hagytam a néma házat és az álmosan vakarózó kutyát, de hiába ereszkedtem vissza a faluba, a kevés ébren lévő közül senki sem tudott a tiszteletes úrról, illetve az utolsó helyen, ahol a hálóingben pironkodó templomi takarítónő jött ki a kapuhoz, megtudtam, a keresett személy a családjával pár napra elhúzott Magyarországra. Valami fürdőhelyről esett szó, de már nem emlékszem melyikről, mert a pipától nem láttam, nem hallottam. Lehangoltan hajtottam ki a településről, mert bizony nagyon szép kis emléktáblát kellett kihagynom a gyűjteményemből. Ismét elhaladva Uzapanyit mellett, kisvártatva Balogtamásiba érkeztem. Megálltam a faluszéli ház előtt, ahol a tegnapi nagy zápor után hiába kiabáltam valaki után. Ám most egy autót láttam az udvaron, és az országúttal párhuzamosan álló ház ablakainak némelyike tárva volt. A hallózásomra végre előkerült egy harmincas férfi, aki a kerítésen túlról eleinte bizalmatlanul hallgatta a mondókámat, mert, mint később elárulta, attól tartott, autós vigéc vagyok, s rá akarok sózni valami hitvány árut. Egy perc múlva már a templom felé tartottunk, persze a kocsimmal. Menet közben kiderült, jó barátja a vámosbalogi pap, aki valóban, a családját vitte valami magyarországi fürdőhelyre, még egy-két napig odalesznek. A helybéli templom kulcsa a fiatalembernél volt, tehát annyi hiábavaló próbálkozást követően végre bejuthattam a református templomba. Amúgy a templomhajó emléktáblája nem volt nagy durranás, de jó átlagosnak volt mondható. Visszafuvaroztam az embert a házához, megköszöntem a segítségét, és Bátkánál rátértem a Rimaszombatba visszavivő 50-es útra. A nevezett főút szerencsére nem megy be a város szívébe, hanem az északi szélén húz el nyugat felé, vagyis Losonc irányába. Öt kilométerrel odébb az út kétfelé ágazott, az északi ág egy meredek szerpentinen bevezetett a magyarok által lakott Osgyánba. Az itteni, mondhatni igazán csinos emlékmű a templom melletti téren áll. Kár, hogy körülötte két élénk színűre festett falú ház található, amelyek a rikító színeikkel durván rontják az amúgy kellemes összképet. Osgyánból kihajtva a korábban elágazott út egyesült. Hamarosan elértem a kicsiny Kétkeresztúrt, ahol lehajtottam Nagydarócra és a mögötte fekvő Guszonára, de egyiken sem találtam érdemlegeset, tehát visszajöttem a főútra. Kisvártatva Pinc következett, ahol egy elkerített parkban újabb korban készült, de réginek ható világháborús emlékművet fotózhattam. Pinc másik végénél áthajtottam az itt szerényen csordogáló, talán másfél-két méter szélességű, nádassal kísért Ipoly hídján, majd lefordultam Bolyra, ahonnan továbbmentem Ipolynyitrára, onnan pedig Ipolygalsára, s végül ez utóbbi alatt kiértem a 71-es főútra. Kelet felé tartva negyedórán belül bent voltam Füleken, ahol a reggeli nyüzsgés zajától hangos főtér egy elkerített területén áll a nemrég felújított világháborús emlékmű, ami egy eléggé magas márványobeliszk. A Fülek alatti Ragyolc és Csákányháza emlékműveinek megörökítése után Rátkapusztán át Terbelédre, onnan pedig a szomszédos Kismúlyadra jutottam, ez utóbbi templomának falán kis márványtábla hirdeti a hősök dicsőségét. Rapp érintésével a határtól két kilométerre fekvő Kalondán találtam magam, ahol végre egy igazán szemet gyönyörködtető, csonka gúla formájú obeliszk fogadott. Visszatérve Rappra, most északra, az 5-6 kilométerre eső Losonc felé indultam. Losoncra érve a város déli szélén megtaláltam a Miksi felé mutató táblát, s a jelzett úton, elszáguldva néhány rendezett ipartelep mellett, kiértem a nagyvároshoz csatolt, régebben önálló Miksibe. Hasonló nevünk van, alighanem ez is közrejátszott abban, hogy a település felkeltse az érdeklődésemet. A faluba érve elsőre egy valaki más kapuján kopogtató nőtől kérdeztem a templomba való bejutás lehetőségéről. Furcsa volt az arca, s még furcsább a mosolya, olyan, mint akinek nincs ki a négy kereke. De eléggé összeszedetten válaszolta, hogy mindjárt kinyitják a templomot, merthogy kezdődik a reggeli takarítás. Nem tudtam, mennyi időt ért a mindjárt tág fogalma alatt, inkább elsétáltam a templom és vártam. Negyedórával később, miután kétszer körbejártam a közelben fekvő temetőt, feladtam, nem jött senki ajtót nyitni. A polgármesteri hivatal korosabb vezetője olyan örömmel fogadott, mintha régi jó ismerősök lennénk, s telefonon intézkedett az ügyem érdekében, de mint kiderült feleslegesen, mert ugyanis időközben valóban megjelentek a takarítóasszonyok. Már nem tudtam mit gondoljak, s a bajszos polgármesterrel karöltve visszatértem a református templomhoz, amit valóban tárva-nyitva találtunk, odabent ezerrel zajlott a rendcsinálás. A torony alatti bejárat mögött, a falba ágyazva meglett a szépen kivitelezett, vörös márványkeretezésű régi emléktábla, amit öröm volt fotózni. Búcsúzás után visszajöttem Losonc déli szélére, oda, ahonnan letértem Miksibe, innen aztán az 585-ös számú főúton délnek tartottam. Panyidaróc és Vilke egyaránt egy-egy szép, régi emlékművel lepett meg, ráadásul Vilkén a hármas tagolású obeliszk központi részébe, egy koszorút ábrázoló faragás közepébe bevésték a falu cseh uralom alóli felszabadulásának dátumát: 1938. november 11. Ezek után a magyarországi Nógrádszakállal szemközti, az Ipoly jobb oldalán fekvő Bussáig utaztam, mire a következő fotózandó emlékmű elém került. Na, de ilyen világháborús emlékművet sem látni mindennap, mint a bussai! A főutca mentén elkerített kis park húzódik, ennek fő ékessége a két világháború hősi halottainak újabb korban készült, döntött fekete márványlapos emlékműve. Eddig még rendben lenne a dolog, bár a megoldás kissé sematikusra sikerült, de oda se neki! Különlegessé az teszi, hogy egy ki tudja, honnan elmentett szovjet katona kőalakját helyezték a márványlap fölé. Kis túlzással úgy néz ki, mint egy jókora marcipánfigura az ifjú házasok tortáján. A katona sapkáján és övcsatján ötágú csillag, a kezében dobtáras géppisztoly. Fasza. Ízlésficammal összevont történelemhamisítás a köbön. Csaláron egy feledhető, unalmas kis emlékmű áll a faluszéli temetőben. Ipolyvarbó közönsége láthatóan igyekezett kitenni magáért, de a két háború közös emlékműve inkább egy csiricsáré cigány síremlékre hasonlít. Ipolykér, Zsély és Erdőmeg érintésével máris a Balassagyarmatra vezető határhídon voltam. Muszáj volt megint átjönnöm, részint a rekkenő hőségben ideje volt valami hűtött üdítő után néznem, ezt meg is tettem a határhoz közeli Tescóban, részint a félig üres tankot kellett feltöltenem benzinnel. A 25 literért nagyjából tízezer forintot fizettem. Tankolás után megkértem a kasszát kezelő ifjú hölgyet, hadd töltsem fel náluk a fényképezőgép akkuját, s míg az épület enyhet alig nyújtó árnyékában a töltésre várakoztam, erősen foglalkoztatott a gondolat, hogy fogom magam és hazamegyek. Hiába, már a negyedik napja, hogy úton voltam, de nem is ez, hanem a kegyetlen, minden nap újra és újra megkínzó hőség váltotta ki belőlem a megfutamodás vágyát. Pedig bírom a nyári meleget, a téli hidegnél mindenképp jobban, de a vezetés közben többnyire csuromvizesre izzadt pólóim undok érintése, a kocsiból való kiszállások alkalmával a mellemre és a hátamra tapadó anyag kellemetlen érzete kikezdte a tűrőképességemet. Nem is beszélve a megszáradt pólókon éktelenkedő sófoltokról és csíkokról, amit minden alkalommal megbámultak a szemközt álló beszélgetőpartnereim, én meg nem győztem magyarázkodni. Ám mire többé-kevésbé feltöltődött az akku, összeszedtem magam, s nem kevés önuralomról bizonyságot téve folytattam utamat. Pedig mennyire vágytam egy langyos vizes hosszú, kiadós zuhanyozásra! A határhídon visszatértem a felvidéki oldalra, ahol az Ipolytól északra eső Apátújfalu, Bátorfalu, Lukanénye, Csáb, Dacsókeszi, Szelény, Kőkeszi, Terbegec, Leszenye, Ipolyharaszti és Kóvár felkeresésével jókora kört írtam le. A gutaütött utcákon elvétve lehetett embereket látni. A Kóvár után következő Nagycsalomja aztán hosszú időre megváltoztatta az életemet. Meg Anikómét és Csicsa kutyámét. Ezt most már bátran kijelenthetem, mert bár az ember úgy van összerakva, hogy nem láthat a jövőbe, azért itt is marad egy kiskapu, a sejtés, a zsigeri megérzés kiskapuja, amelyen - sok esetben - a majdan bekövetkező valóság itt még csak halovány lenyomatú ösvénye halad át. Hogy ezt a mondatot hogyan bírtam kitalálni, nem tudom. De szerintem egészen jó. Szóval, történt, hogy beértem Nagycsalomja faluba, ahol a főutca szintjénél valamivel magasabban fekvő templomtól tíz méterre megláttam a pofás, esztétikailag és tartalmilag kitűnő emlékművet. Két-három képet készítettem róla, s ahogy másutt is szoktam, újabb beállításokat keresve jöttem-mentem körülötte, amikor egyszerre egy parányi kiskutya alakja került a látómezőmbe. Az emlékmű mögötti templom bejáratának legfelső lépcsőjén feküdt, oldalát nekivetve a csukott ajtónak. Egy gyönyörű, fekete pofájú, bézs szőrzetű, fajtiszta mopszli kölyök volt. Nem értettem, az apró jószág miként maradt őrizetlenül, hiszen a templom melletti főutcán néha elhaladt egy-egy autó, ami nem életbiztosítás egy szeleburdi kis állat számára. De hol van a gazdája, ki vigyáz rá? Közelebb mentem, hogy jópofa képeket készítsek róla, amiket odahaza afféle kedves szuvenírként megmutathatok Anikómnak. Anikóm is odavan ezért a fajtáért, hát még, ha egy kölyökről van szó! Közeledésemre a 3-4 kilósra saccolt kiskutya meglepő módon rám morgott, ugyanakkor testének kezdődő remegéséből kitűnt, hogy félelmében, önvédelemből morog. Távol akart tartani magától, mert nem tudta, hogy jó szándékkal közeledem-e hozzá? Amikor pedig abbahagyta, a süket csendben, az árnyékot nyújtó templom lépcsője felől az éhes gyomorkorgás jellegzetesen csikorgó hangjai hallatszottak. A kiskutya ekkor néhány másodpercre felült fektéből, s az eddigivel ellenkező irányba fordult, miáltal döbbenten láttam, hogy hiányzik a bal első lábának a fele. Minden más egyben volt rajta, de vagy baleset, vagy születési rendellenesség miatt "könyöktől" lefelé nem volt lába. Egy kicsit összezavarodva álltam, mert ezek után felfogtam, hogy a kicsit egyszerűen idehozták valahonnan kocsival, és kitették a templomnál, hátha valakinek megesik rajta a szíve és befogadja. Jól számítottak, az én szívem enyém megesett rajta. Gyorsan befejeztem az emlékmű fényképezését, közben magamban eldöntöttem, hogy hazaviszem a sorsára hagyott tökmagot, s ezzel megmentem az életét. Ha ugyanis ott hagyom, akkor vagy kínok kínjai közt hal éh- vagy szomjhalált, esetleg a lelkileg nem eléggé cizellált falusiak ütik agyon egy kapával, mivel vidéken nem díjazzák a haszontalannak ítélt dolgokat, legyen az tárgy vagy élőlény. Mivel egyik lehetséges verzió sem nyerte el a tetszésemet, a kocsiba ülve felhívtam Anikómat, s összefoglalva elmeséltem neki a dolgok állását. Anikómban nem csalódtam, még ő kért rá, hogy vigyem Pestre az árva kölyköt, ne hagyjam magára. (Annyit hozzáfűznék, ha Anikóm valami csoda folytán mégis ellenezte volna a kölyök befogadását, én akkor is hazavittem volna, aztán utánam a vízözön!) Nos, nem kellett kétszer mondani, visszasiettem a kutyusért, s mielőtt betettem volna a kocsiba, egy használt kakaós flakonból alkalmi tálkát készítve megitattam a Balassagyarmaton vásárolt ásványvízből, amiben alig lézengett buborék, viszont még kellemesen hűvös volt. Közben ahány járókelő elsétált a kocsim mellett, mindegyiktől megkérdeztem, ismeri-e a kutyát, tudja-e ki a gazdája? Végül is, Nagycsalomja nem egy fényes világváros, itt mindenki tud mindenkiről mindent. De az ebet senki sem látta addig, senkinek sem volt ismerős a három és fél lábú kis jószág. Ezek után nem maradt más hátra, az emberpróbáló melegtől szüntelen ziháló kölyköt (legfeljebb négy-öt hónapos kiskutyáról van szó) a mellettem lévő ülésre tettem, s irány haza, Pestre! Menet közben párszor megálltam, utoljára Vácnál, hogy igyon az ásványvízből, és délután öt körül hazaértünk. Anikóm egyszerűen el volt bűvölve a kis mocsoktól, de persze a hatéves Csicsa kutyánk is feltűnően érdeklődött az új jövevény iránt. Aki még aznap az Ottó nevet kapta a keresztségben. Ennek egy hete és két napja, azóta Ottó egészen beletanult a napi ritmusunkba, Csicsával kezdenek kijönni, s a kiadós és finom kajáktól szépen gömbölyödik a szentem pocakja. Mivel Csicsát a héten amúgy is oltásra kellett vinni (az évente kötelező veszettség elleni oltásra), Ottót is magunkkal vittük az István úti állatkórházba. A mérlegeléskor kiderült, hogy 4,6 kiló a súlya, ebből 0,6-ot már nálunk szedhetett fel. Viszont az oltásával várni kell két hetet, mert túl fiatal hozzá. Na, ezért írtam az imént, hogy hosszú távon le van rendezve az életünk, mert itt van nekünk a váratlanul betoppant Ottó, aki gondoskodik róla, hogy egy percig se unatkozzunk. Tehát így ért véget a felvidéki fotós körút első felvonása, a tervezettnél egy nappal korábban. Sebaj, holnap megyek vissza, hogy újabb négy nap alatt befejezzem amit elkezdtem, s teljesítsem a Balassagyarmattól Pozsonyig tartó szakasz fényképezését. Amíg odavagyok (előreláthatóan hétfőtől csütörtökig), a szabadságot kivevő Anikóm vigyáz a srácokra, hiszen nem lehet magukra hagyni őket.  Kelt 2015.08.01.-02.

 

  (Tizenötödik kötet) Harminckettő (folytatás):

 

  Ahogy megígértem magamnak, nagyjából másfél hét elteltével autóval visszatértem a Felvidékre, hogy ott folytassam, ahol a nagycsalomjai történések miatt abbahagytam.

  Első (összességében ötödik) nap, 2015. augusztus 03., hétfő. Augusztus harmadikán, korán reggel tehát ismét útnak indultam, s a Budapest és Balassagyarmat közötti nyolcvan akárhány kilométer megtétele után máris az Ipoly felvidéki oldalán voltam, s attól fogva negyedórán belül (miután elhaladtam az Ottó jóvoltából felejthetetlen Nagycsalomja mellett) Ipolykeszin jártam. Ez a falu is, miként az utána következő Inám, Ipolynagyfalu és Ipolyhidvég lényegében semmi különlegeset nem mutatott, az emlékművei átlagosak, jelentéktelennek mondhatók voltak. A ma már a közigazgatásilag Ipolysághoz tartozó Tesmag temploma melletti régi obeliszk viszont úgyszólván felébresztett az álmomból. Na, csakhogy beindult valami! Magán Ipolyságon nem találni értékelhető világháborús emlékművet, csak egy nagyon új és dögunalmas vacakról tudok, amihez nem vettem a fáradságot, hogy megkeressem, ahhoz túl rövid az élet. Ipolyságtól nyugatra, néhány kilométerre fekszik a valaha szintén önálló Gyerk, ma ez is a város külterülete. Templomának külső ajtaját nyitva találtam, de beljebb kerülni nem tudtam, mert az egyházat az ajtón túl erős fémrács védi a hívatlan látogatóktól (értsd: fosztogatóktól), de a rács vasrúdjai közül így is jó képeket csinálhattam az előcsarnok szemközti falába süllyesztett hősi márványtábláról. Utam következő állomása a Magyarországhoz az I. bécsi döntés után visszacsatolt Felvidék déli részének egyik átmeneti határtelepülése, Palást volt. Itt a falu központi részén található körforgalom közepén megint értékesebb emlékműre találtam, s ezen is, akárcsak a mostani utam valamennyi eddigi helyszínén, kizárólag magyar neveket olvastam az emléktáblákon. A Felvidék legtöbb településén, miként Csonka-Magyarországon ez jó ideje dívik, észszerűsítési megfontolásból elterjedt szokás, hogy az alapvetően az első világháborús katonák emlékére emelt obeliszkek és az egyéb formátumú emlékművek oldalára utólag felerősítették a második világháború csatáiban elesettek névsorát tartalmazó táblát, táblákat is. Itt, a Felvidéken nincs ezzel semmi baj, legalább egy helyen látni, kik, milyen nemzetiségű katonák áldozták életüket a hazáért. Palástról Szalatnya érintésével jutottam el a megint újabb kori, s megint álmosítóan sematikus emlékművet felmutató Felsőszemerédre. Innen befutottam a Léva és Ipolyság között félúton fekvő, vegyes lakosságú, jelentős közúti közlekedési csomópontnak számító Deméndre, ahol csak egy második világháborús emlékmű volt a központban. Innen délnek vettem az irányt, s a következő településen, a színmagyar Százdon, lőtávolban a templomtól, világos színű terméskőből rakott, az előoldalán két katonafigurával, ágyúval és zászlóval reliefszerűen díszített emlékművet leltem. Amíg fotóztam, mögöttem három helybéli, tíz és tizennégy év közé tehető fiatal sétált el, két fiú s egy lány, s olyan szépen beszéltek magyarul, hogy meleg bizsergés támadt a szívem tájékán. Ipolyvisk innen talán öt kilométerre esik. A csendes, kihaltnak tűnő faluban egyedül a templommal szembeni vegyesbolt előtt volt némi élet. A tágas templomkertbe, kerítés híján, egyszerű volt bejutni, s máris fényképezhettem a vörös termésköves, embernél magasabb emlékművet, a tetején a hármashalommal és a kettős kereszttel. Visszatérve Százdra, most Szete felé vettem az irányt, majd a templom melletti csinos, virágos park unalmas kis emlékművének fényképezését követően ismét Százd, illetve azon túl Deménd felé igyekeztem. A nyugatra eső Kétfegyvernek tulajdonképpen két települést jelöl, az északi Felső- és a déli Alsófegyverneket. Az itteni, vagyis a felsőfegyverneki emlékművet nem volt könnyű megtalálni, mert bár az a kisebb dombra települt templom mellett áll, maga a félreeső templom szinte elvész a házak között. Pedig földszintes mindegyik, ám a torony csúcsát így is nehéz észrevenni. Végül, miután előbb hasztalan jártam meg a temetőt, csak meglett a keresett objektum. Szürke márványból készült régi obeliszk, sajnos a nevek és az egyéb bevésetek nehezen olvashatóak. Több helyütt jártam így, mind Magyarországon, mind Ausztriában (Burgenland), mind most a Felvidéken, hogy visszamenőlegesen kárhoztatnom kellett az emlékmű tervezőjét és kivitelezőjét, amiért nem a megfelelő színű alapot választották, s azon nem a megfelelő színnel emelték ki a véseteket. Így ugyanis alig kibetűzhető a szöveg, s a színek összefolyása miatt gyakorta azt sem tudni, név szerint kik áldozták fel magukat a harcmezők poklaiban. Felsőfegyverneken például egyáltalán nem színeztek semmit, csak bevésték a betűket, miáltal a szürke márványtól alig elütő, csekély mértékben világosabb betűket csak erős odafigyeléssel lehet kisilabizálni. Csoda, hogy a fényképezőgép így is képes megbirkózni a feladattal. Utam következő állomása az érsekújvári főút másik oldalán, az innen két kilométerre fekvő Hontfüzesgyarmat volt. A faluban újfent régi obeliszkbe botlottam, de nem a csúcsban végződő alapváltozatba, hanem egy felfelé lépcsőzetesen keskenyedő csonka gúlába, amelynek tetejére vélhetően utólag helyezték oda a kívánatostól zavaróan eltérő stílusú turulmadarat. A fehér márványlapokkal borított emlékmű előoldalán hegyével felfelé néző, jókora méretű karddíszítés látható, kétfelől az elesettek neveivel. Az emlékmű kissé eldugott oldalsó, felső részén a két világháború közti Magyarország tankönyveinek címlapján kötelezően megjelenített Hiszekegy olvasható, amelynek sorai ekként festenek: "Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen." Én is hiszek benne, annak ellenére, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint nem a nyerő oldalon vagyunk. De a történelem széljárása mindig is kiszámíthatatlan volt, s egyszer fordulhat számunkra kedvező irányba is. Ebben hiszek. Garamszentgyörgyön a főutca melletti közös betonalapon három emlékmű látható: bal kéz felől a második világháborúé, középen egy szépen faragott kopjafa (nem tudom, minek az emlékére, de lehet, hogy dekoráció céljából van ott) áll, jobbról pedig az első világháború halottainak állított szürke obeliszk. Bár az alakját illetően eltér a Felsőfegyverneken talált monumentumtól, de annyiban hasonlít hozzá, mégpedig bosszantó módon, hogy itt sem igazán olvashatóak a felvitt nevek. Vámosladány régi, napsugaras faragású emlékműve alighanem unikumnak számít a műfajban. Eredetileg ez is az első háború katonáinak emlékére épülhetett, de jó magyar szokás szerint utóbb felerősítették rá a második világégés elesetteinek névsorát. A falutól már csak 6 kilométerre, északi irányban volt Léva, egyelőre mégsem arra indultam, hanem kelet felé, s az imént meglátogatott Hontfüzesgyarmat északi szélét érintve Szántóra, s onnan Boriba értem. Mindig furcsa érzelmeket kelt bennem az a Boriban is megtapasztalt kettősség, hogy miközben a hősi emlékmű névtáblája (egy valahai) színmagyar településről tudósít, mégis, az utcán beszélgető, vagy a házak, kertek mélyéről kiszűrődő szavak jelentős része szlovák. Hiába, úgy látszik, elég volt a közel évszázadnyi idegen befolyás, az ennek gerincét adó erőszakos kulturális ráhatás és egzisztenciális megfélemlítés, s máris több helyütt veszélybe került a magyar nyelv hétköznapi használata. Az emberek elsősorban élni akarnak, s ha úgy érzik, úgy tapasztalják, hogy nincs kiút a rájuk erőltetett helyzetből, előbb-utóbb megtörnek, és a generációról generációra erősödő etnikai azonosulás következtében gyorsuló pályára tér az asszimilációs folyamat. A fiúnak természetessé válik, amitől az apja még húzódozott, s ami ellen a nagyapja talán fegyverrel a kezében küzdött. Így lesz egy Kovács Ferikénk született lévai kis magyarból harmincéves korára Frantisek Kovac, aki él-hal a hazájáért, Szlovákiáért, s a szeme könnybe lábad, ha a válogatott focimeccse előtt felcsendül a szlovák himnusz. A saját fajtáját, a magyart pedig úgy megutáltatják vele az iskolai oktatásnak álcázott agymosás keretében, hogy megvetendő idegenként tekint a magyarországi magyarokra, vagyis a vér szerinti testvéreire. Azokra, akik közé különben ő is tartozna, ha időközben Trianon nem ítélte volna lassú pusztulásra a maradék Magyarországot, s önfeladó beolvadásra az eredeti hazájától elszakított magyar közösségeket. Boriból most már Lévának indultam, s jó, hogy itthon alaposan felkészültem a helyi közlekedési viszonyokból, mert így nem tévesztettem el a kórház magas tömbjével szemközti városi temetőt, amelynek mélyén ott áll az összes lévai hősi halottra emlékeztető jókora kőkereszt. Amíg a főbejárattól a keresztig gyalogoltam (azt sem tudtam, merre keressem), szomorúan konstatáltan a jelenkori lévai valóság megannyi jelét. A bejárat és környéke, miként a temetői főút két oldala, még egyöntetűen magyar nevekkel ellátott sírkövekkel volt szegélyezve, de beljebb és ezzel együtt hátrébb jutva egyre gyakoribbá váltak az eredeti szlovák, vagy elszlovákosodott magyar nevű feliratos sírkövek. Eva Kisová, Ondrej Budai, Mikulás Ferenczy és társai. Ez fájt, nagyon fájt. Pedig lehetett volna másként, ha van Isten, s vele együtt létezik isteni igazságszolgáltatás. Hiszekegy. Nos, hát akkor ezek után hogyan is viszonyuljak a hithez? Az eredmény láttán keserűen megállapítható: ez is (Isten), az is (isteni igazságszolgáltatás) mese. A három ember magasságú kőkereszt úgy általában, tehát nem személyekre lebontva, nevesítve tesz említést az elesett lévai hősökről, akiknek a nevei persze el sem fértek volna a kereszten, akármekkora méretűre készítették is. Milyen borzongatóan különös, önkínzó elmejáték, agytorna a régi, első világháború előtti Léva későbbi lehetséges sorsán merengeni! A "mi lett volna, ha" történelmietlen kérdésén rágódni. A magyar Léva elveszett. Egykori hovatartozásának, régi karakterének romjai ugyan észlelhetők a kutatva kereső szem számára, de a régmúltra utaló jelzések napról napra fogyatkoznak, s hol lesznek húsz év múltán a ma még létező tárgyi emlékek? Nézzük csak: akit innen behívtak katonának, annak három lehetőséget kínált a sors. Egy: a háború végeztével, idővel visszatérni a Gondviselés akaratából épségben fennmaradt Magyarországhoz tartozó, jól működő, középrangú városkába, ahol folytathatta a háború miatt félbeszakadt pályafutását. Családalapítás, munka stb. Álom, álom, édes álom. Kettő: ugyanez csehszlovák uralom alatt; mint tudjuk, valójában ez a forgatókönyv valósult meg. Ez már nem annyira álom, álom, édes álom. Három: meghalni a fronton. Ez pláne nem álom. Persze minden magyar érzelmű ember az első variációra szavazna, de a történelem is a karma ok-okozati összefüggéseinek emlőiből táplálkozik, s egy olyan objektív-passzív jelenség, amelyet cseppet sem érdekel az egyén sorsa. Léváról egy szintén előre memorizált útvonalon, az agyamban rögzített emlékképek hasznosítása segítségével pattantam meg, s találtam magam kisvártatva a várostól nyugatra fekvő Felsőszecsén. Az itteni magas, gyönyörű fekete márványból készült karcsú obeliszk a falu szélén, egy drótkerítéssel közrefogott területen, valami felhagyottnak látszó gazdasági épület tőszomszédságában áll. Tényleg nagyon szép, hibátlan, sudár és arányos, csakhogy a kerítésen kívülről a távolság miatt nem lehetett eléggé jó fotókat készíteni róla. A nemes cél érdekében (és mint tudjuk, a cél szentesíti az eszközt) kénytelen voltam (újfent) az akaratérvényesítés illegális módját választani az objektum megközelítésének: miután alaposan felmértem a lehetőségeket, és senki nem járt arra, néhány korábban begyakorolt akrobatikus mozdulat felelevenítésével átjutottam a kerítés által képezett akadályon. Nevetnem kell, ha arra gondolok, életemben hányszor másztam át kerítéseken ilyen vagy olyan okból kifolyólag! S még most, túl a 61-en is ugyanehhez a csibész tempóhoz, a hatóságok által aligha preferált eljáráshoz fordulok, ha a szükség úgy kívánja. Odabent, a gazzal felvert kertfélében viszonylagos biztonságban voltam, mert tőlem ötven méterre ugyan láttam egy útszélén parkoló rendőrautót, viszont a kert négyszögben ültetett magas tujáinak és orgonabokrainak sűrűje kellő védelmet nyújtott a felfedezésem ellen. Így aztán bizonyos határok közt szabadon mozogtam, s sorra csináltam a megfelelőnek vélt képeket. Kifelé ugyanazzal a technikával jöttem, ahogy bementem, vagyis a környék vizuális felderítése után átmásztam a fejem magasságáig érő drótkerítésen. De aztán mielőbb kocsiba vágtam magam, s húztam onnan a csíkot, mert nem lehettem teljesen biztos benne, hogy a jelenetnek nem akadt szemtanúja. A szinte a szomszédban lévő Kiskálnára eléggé tekervényes úton lehet bejutni, de nem lehetetlen. Fekete márványobeliszkje a templom sarkánál áll, a felületébe csupa magyar név van bevésve. Végezvén a fényképezéssel, a vezetésen kívül sokáig semmi dolgom nem akadt, ugyanis a következő település, ahol megállni szándékoztam, a délkeletre, bő 14 kilométerre eső Sáró volt. A Kis- és Nagysáróból összeállt település egyszerű és unalmas kinézetű emlékműve a falun átvezető főút mentén áll, a falu belsejébe vezető főutca torkolatánál kialakított kis betonszigeten. A közelben álló hengeres reklámoszlopon elrongyolódott, talán tavaszról ott maradt Edda-plakátot láttam, s miután ilyennel a környék több falujában is találkoztam, nyilvánvaló, hogy a zenészek valamikor tavasz végén, nyár elején végigturnézták a vidéket. A másfél kilométerrel délebbre eső Szodó, amelyet Garammikolával együtt a várossá duzzasztott Zselízbe olvasztottak, a temploma mellett egy furcsán dőlt régi obeliszket mutatott fel, míg Garammikolán az út menti temető bejárata mögött, magas nyárfák lombjai által többé-kevésbé takarva látható a különlegesen magas márványobeliszk. A méreténél és lakótelepi házai okán városnak gondolt Zselízen is körbenéztem, de magamtól nem találtam első világháborús emlékművet, s mint érdeklődésem után kiderült, ilyesmiről a helybéliek sem tudnak. Zselíz központjából keletre fordulva rövidesen Tergenyére értem, ahol az út melletti kopár parkban leltem rá az emlékműre, a vele egybeépült Nagypeszeken pedig a szűk templomkertben találtam rá a csinos obeliszkre. Fényképezés közben megint zavarba ejtő jelenetnek lehettem szem- és fültanúja, ugyanis a színmagyarnak hitt falu utcáján sétáló tízéves gyerekek, s néhány arra vetődő felnőtt egyaránt szlovákul beszélt egymással, ami kifejezetten rosszul esett a lelkemnek. Nagypeszekről a keletre tartó, később délkeletre forduló lontói úton jöttem ki. Lontó obeliszkszerű emlékműve szerényen ácsorog egy buszmegálló mögötti árnyas kis parkban, valami középmagas, lombos fa árnyékában. Nem lenne rajta semmi különös, ha... Na, igen, ez a kis "ha" viszont nagyságrenddel megdobja a szürke emlékmű eszmei értékét, merthogy a csupa magyar nevet soroló oszlopnak a talajhoz legközelebb eső szakaszába, egy négyszögű betonkeretbe valamikor mélyen belekarcolták Nagy-Magyarország körvonalát. Hoppá! Igaz, gondoltak a szlovákok vizsla tekintetére is, mert a vágyakat kifejező stilizált térkép elé odatoltak egy kő virágládát, amelynek növényzete félig rejti a magyar szíveket megdobogtató ábrát. Ipolyszakálloson átsuhanva Ipolybélre értem, ahol egy szürke, émelyítően ötlettelen kis emlékmű várt. Amúgy is nagy hőség dühöngött, talán dél körül járt az idő, alig vártam, hogy visszaülhessek az autóba, és élvezzem a leeresztett ablakon menet közben bevágó szél hűsítő hatását. Sokáig nem élvezhettem, mert rövidesen befutottam Ipolypásztóra (mint a települések neveiből is következik, ekkor az Ipoly mentén jártam), ahol a falu végén álló templom mellett találtam meg a gusztusos kis fekete obeliszket. Egy közeli nagy fa jókora árnyékot vetett maga körül, s kihasználva a lehetőséget, a viszonylagos hűsben megebédeltem az otthonról hozott májkonzervekből és zöldpaprikából. Csak úgy, teríték nélkül, mindent kézből falva, a kocsi hátuljánál lévő csomagtartó mögött állva. Jó az úgy. Ittam rá három korty émelyítően meleg kólát, s nyomás tovább! Ipolypásztó közvetlenül a határon fekszik, a falu egyes pontjairól tisztán idelátszanak az Ipolyon túl, magyarországi területen fekvő Vámosmikola épületei. A fényképezés után nyugati irányba fordítva a kocsi orrát, perceken belül Zalabára értem. A két világháború közös emlékműve a templom sarkánál látható. Kisgyarmaton egészen fel kellett autóznom a dombon álló templomhoz, mert előtte állították ki a hősi halottak obeliszkforma emlékművét. Garampáldon nagyon megörültem az általam négylövegesnek nevezett régi emlékműnek. Ez a templommal szemközti régi, végleg bezártnak látszó iskola kertjének sarkában áll, s szakasztott olyan, mint a hetekkel előbb, Anikóm társaságában megejtett autós utunk során Helembán talált emlékmű. A hősi emlékműveknek ezt a fajta kiképzését, kialakítását eddig kizárólag a Felvidéken láttam. Alulról felfelé haladva: a két-három lépcsőből kinövő, derékig érő tömör, négyszögletes betonalap fölött egy szűkebb betonkocka következik. Ennek oldalaira erősítik az elesettek névtábláit. A kocka sarkaitól nagyjából tíz centi távolságra egy-egy karcsú oszlopféleség látható. A hengeres oszlopok és a névtáblás kocka közötti légüres tér mintegy szellőssé, könnyeddé varázsolja az egyébként talán robusztusnak nevezhető objektumot. A névtáblás kocka felett (valószínűleg a márványtáblák védelme érdekében) lapos betontető húzódik, ennek négy sarkán, mintegy az alábbi oszlopok folytatásaként, négy, lövegforma betondísz van elhelyezve. E díszek közül nő ki az emlékmű koronája, ami itt, Garampáldon egy kardvésettel ékesített, arányaiban a két alsóbb szinthez illő csonka gúla, ami afféle mini obeliszknek is beillik. Ennek a tetejére pedig turul vagy egyéb záródíszítés kerül. Az egész emlékmű a célszerűséget az esztétikummal ügyesen kombináló tervezésről árulkodik. Garampáldról északi irányba fordultam, s áthajtva a nem sokkal ezelőtt letudott Kisgyarmaton és Zalabán, Kisölvedre értem. Középszerű, szürke obeliszkje a templomnál látható. Nyugatra indulva néhány kilométer után befutottam a ma már egy településként számontartott Garamvezekény, Garamdamásd és Lekér területére, ahol a vasútállomáshoz vezető utcának a főúti torkolatával szemben kialakított parkban látható a közös emlékmű. Eléggé szocreál beütése van, de a tetejét díszítő kettős kereszt látványa feloldja a rossz érzést. Oroszka és Csata egyaránt elfogadható monumentumokkal állt elő, akárcsak a hat kilométerrel nyugatabbra eső Érsekkéty, ahol egy régi országzászló talapzatot is találtam az obeliszk közelében. Bényen nem annyira a szokásosnak mondható háborús obeliszk, mintsem a mögötte és mellette álló kettős tornyú Szűz Mária apátsági templom, illetve az Árpád-kori kerek templom (a tizenkét apostol tiszteletére szentelt rotunda) dobja fel a környék esztétikai értékét. Tovább haladva délre, Párkány és Esztergom felé, Kéménd következett. A templom melletti világháborús emlékmű a becsesebbek közül való. Nem ismerem elkészültének és felállításának időpontját, de akár régi, akár újabb korból való, mindenképp értékes darab. Az előlapja háromfigurás (a háborúba induló apát búcsúztató feleség és kisgyerek) relieffel van díszítve, oldalain a két háborúban elesettek névtáblái láthatók, tetején a Szentkoronát védelmező, kiterjesztett szárnyú, majolika turul ül. A zöld kerámia turult ugyan bosszúálló kezek megrongálták, de a letört részek ügyesen vissza vannak ragasztva, csak a vékony repedések emlékeztetnek a vandál cselekedetre. Kőhídgyarmatnak egy pár éve avatott, nem különösebben látványos, de a helyi magyaroknak érzelmileg nyilván sokat jelentő turulos kis emlékműve van, ami a templom mögötti térségen került felállításra. Nána felé haladva pompás rálátás nyílt a Duna túloldalán magasodó domb tetején ülő esztergomi bazilikára, illetve a körülötte és mögötte húzódó Visegrádi-hegység látványos magaslataira. Nána magas emlékműve közparkban, a Párkánytól nyugatra fekvő Ebedé a templom oldalánál látható. Muzslánál egy ősmagyar motívum, a honfoglalókat az új hazába vezető csodaszarvas motívuma köszön vissza a hatalmas iskolaépület előtt húzódó parkban. A Nap már megint hanyatlófélben volt, a szemből, az emlékmű mögül felragyogó sugarak miatt csak kínkeservesen sikerült elfogadható képeket készítenem. Itt, Muzslán merül le a fényképezőgépet egészen addig működtető akku, amit ugyan a kocsi csomagtartójánál azonnal kicseréltem a kiváló állapotú tartalék akkuval, de tudtam, hogy másnap valahol fel kell töltetnem a most lemerültet. Volt egy olyan elképzelésem, miszerint a holnap úgyis esedékessé váló tankolás helyszínén, Komáromban. Egyelőre viszont volt elég nafta a Renault-ban, s az új telep is kifogástalanul működött, tehát mehettem tovább. Ezúttal az Esztergomot Érsekújvárral összekötő 509-es főút mellett fekvő Köbölkút következett. Háromosztatú, lapos, újabb korban készült emlékműve a főutca melletti parkban, árnyas platánok alatt szerénykedik. Köbölkutat Érsekújvár irányába elhagyva, Kisújfalunál délre letértem a főútról, s egyhamar Bátorkesziben voltam. A falu emlékműve a település szélén lévő útkereszteződésben áll, innen jól rálátni a távoli faluközpontban emelkedő templomtoronyra. Ez egy turulos díszítésű vörös márvány obeliszk, világos színű, lefelé szélesedő terméskő talapzattal. A márvány és a terméskő találkozásánál négyszögű, sötétebb vörös kőgallér fut körbe, oldalain az elesett hősök bevésett neveivel. Búcs megint egy emlékezetes hely marad számomra. Történt, hogy miután magamtól nem találtam, a falubelieknél érdeklődtem az emlékmű helye felől, mire kiirányítottak a régi sírkövekkel teli, szépen gondozott temetőbe. A megfelelő helyen aztán emelkedett is egy réginek látszó, nagyon szemrevaló, s ráadásul jó magas, mondhatni erőteljes obeliszk, kétfelől alacsonyabb betontáblákkal közrefogva. A kiugró központi rész tetején a magyar korona igényes kidolgozású kőmása trónolt, előoldalán tiszteletet parancsoló méretű kard volt kifaragva. A korona alatti részen, a kard két oldalán viszont az 1938-1945-ös évszámot láttam, nem pedig az első világégés 1914-1918-as dátumát. Először arra gyanakodtam, hogy a minden részletében első világháborúsnak látszó emlékmű évszámait talán a szlovák hatóságok rosszallása miatt cserélték le a második nagy háború évszámaira, csakhogy azok a számok nem úgy néztek ki, mintha kicserélték volna őket, nagyon is eredetinek tűntek. Az obeliszk melletti két betontömbre erősített fekete márványtáblákon pedig csak a hősök neveit lehetett látni, a halálozásuk évszáma nélkül. Kételyeim ellenére lefotóztam az emlékművet, mert meg voltam győződve róla, hogy politikai megfontolásból átírták az obeliszk dátumait. Viszont a falu központjába visszajutva szerencsére megálltam a nagy református templomnál, hogy valakitől megérdeklődjem, van-e belül emléktábla? A szemközti családi háznál pont jó helyen kérdezősködtem, ugyanis ott lakott a tiszteletes úr. Mivel beszélgetésünk során említettem a temetői obeliszket, s ezzel kapcsolatban a rajta látható dátum megkérdőjelezhető eredetiségét, a tiszteletes úr megnyugtatott, hogy az valóban a második világháború hőseinek emlékműve, bármennyire is első világháborúsnak tűnik a stílusjegyek alapján. A tényleges első világháborús emlékmű a mellettünk álló református templomban van, méghozzá márványtábla formájában. Már nyitotta is a kulcsra zárt ajtót, s egyhamar bent voltunk. Valóban, a bejárattal szemközti falon egy nagyon szép keretezésű, az ablakokon beáramló fényt csillogóan visszaverő fekete márványtábla volt felerősítve, bevésve az első világháború kezdetének évszámával. A köszönet és a búcsú szavai után, nyolc kilométerrel odébb már Dunamocs utcáit koptattam. A gyanúsan lopakodó alkonyatban kis híján pórul jártam, mert itt is a templomban volt az emléktábla, s ha nincs egy jóindulatú szomszédos háztulajdonos, aki önként elkerekezik az egy utcával arrébb lakó tiszteletes úrért, üres kézzel állhattam volna tovább. Amíg a gyalogosan érkező öreg tiszteletesre vártam, a kocsim mellett ácsorogva láthattam és többnyire hallhattam a közeli házak gondozott kertjeiben asztalok körül ülő magyarok esti beszélgetését, ahogy jöttek-mentek a házuk és a kertjük körül, s megint irtózatos honvágy vett rajtam erőt. Pedig a kertek alatt hömpölygő Duna túloldalán ott volt Magyarország, Csonka-Magyarország, a szülőföldem, a hazám. De itt, a folyó itteni oldalán is Magyarországon érezhettem magam, hiszen amerre egész nap jártam, mindenfelé magyarokkal találkoztam, a közös anyanyelvünkön beszéltem velük, érdeklődtem náluk, olykor együtt nevettünk valami szóbeli tréfán. Dühöt, erős haragot gerjesztett bennem az orvoslásra váró történelmi igazságtalanság, hogy akkor hát miféle jogcímen uralkodik egy másik népcsoport az én népem tagjai, közösségei felett? Mi ez, ha nem a törvényesített fasizmus szelídített változata, a többségi arrogancia előtt utat nyitó áldemokratikus status quo? Basszák meg a sztrapacskazabáló tótok a sörfingó csehek segítségével összelopott országukat, sose legyenek vele boldogok! Bejutva a templomba, az öregúr színes előadást tartott az építési idejéről és módjáról, majd megmutatta, amit magam is láttam, az egyház mellett elterülő temető katonás rendben sorakozó sírjait. Persze mindegyik hant alatt magyar ember nyugszik. Dunamocsot elhagyva a majdani éjjeli szálláshelyem felkutatására összpontosítottam, eközben azonban áthaladtam Dunaradványon, ahol a temetőkápolna előtt talált kőkereszt talapzatába vannak bevésve a hősök nevei, és a régen Marcelháza külterületeként számontartott, ma önálló Pusztapaton (Pat), ahol a folyótöltéshez közeli parkban áll a hősi nevekkel ellátott kőkereszt. Innen, a kereszt mellől telefonáltam haza Anikómnak, megemlítve kétségbeejtő helyzetemet, miszerint azonnal leszáll az este, de én még mindig nem találtam éjszakai pihenőhelyet. Néhány perccel ezután beestem a jelentős településnek látszó, Almásfüzítővel szemközt fekvő Izsába, ahol már javában égtek az utcai lámpák, s bár hamar felfedeztem a templom melletti, részemről "négylövegesnek" becézett emlékművet, elegendő fény hiányában nem tudtam fotózni. Úgy döntöttem, itt, a templom melletti park szélén éjszakázom a kocsiban, ám a település serdülő és túlserdült ifjúsága mintha csak az enyhet adó napnyugtára várt volna, mindenfelől élénk fiatalok rajzottak az utcákra, kerékpároztak, gördeszkáztak, hangosan beszélgettek, a járdaszéleken ücsörögve iszogatták a dobozos söreiket, szóval megint begyújtottam a motort, és éjféltájban, nagy ásítozások közepette elhúztam a belemet. Addigra már volt vagy öt szúnyogcsípés a karomon, mivel a nagy melegben (a pólóm az egész napos izzadtság viszkető, sós levében úszott) muszáj volt az ablakot legalább résnyire leereszteni. A falun két kilométerrel túl, a közeli Révkomáromba vezető főútról nyíló földúton végre nyugalmat találtam, s a körülményekhez képest jól aludtam. Aznap 466 kilométert autóztam.                      

 

  Vége a száztizenhetedik résznek