ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                    írta Miski György

 

                               Száztizennyolcadik rész

 

  (Tizenötödik kötet) Harminckettő (folytatás):

  

  Második (összességében hatodik) nap, 2015. augusztus 04., kedd. Ébresztő korán reggel, aztán a kocsi belsejének rendbetétele után vissza az ötpercnyi útra lévő Izsába! Most persze mindent csendesen találtam, jármű elvétve, teremtett lélek egy sem járt az utcákon. Valamikor ki kell pihenni az esti nagy vircsaftot. Mivel az előző nap megtalált emlékművet nem kellett keresgélnem, hamar végeztem a fotózásával, s máris indulhattam Révkomárom felé. Perceken belül elhaladtam az éjjeli menedékül szolgáló, kétfelől sűrű bokor- és fasorral szegélyezett földút mellett, aztán egy nagy útkereszteződéshez érve az innen már csak egy kilométerre lévő város felé fordultam, majd a korai, forgalommentes utakon tíz percen belül elértem a két Komáromot összekötő Duna-hidat (Erzsébet-híd), s végre Magyarországon voltam. Elsősorban egy benzinkutat kerestem, amit a városból déli irányban kivezető főút mentén meg is találtam. Huszonhat és fél liter benzin fért az ötvenliteres tartályba, amiért majdnem pontosan tízezer forintot fizettem. Megkértem a kutasokat, hogy hadd töltsem fel náluk a fényképezőgép akkuját, de sajnálattal közölték, hogy pillanatnyilag egyetlen használaton kívüli dugaszuk sincs. Ha nem jön be az A-terv, ne essünk pánikba, lépjünk a B-szintre! Így is tettem, mert amikor visszafordultam a Duna-híd felé, az utolsó komáromi utcánál (még a Tesco előtt) befordultam, s miután egy nyitva lévő pékségnél (reggel háromnegyed hatra járt) vásároltam két finom pizzaszeletet meg egy kétliteres hideg kólát, megkértem az eladó lánykát az akku feltöltésének engedélyezésére. Mivel a fiatal teremtés készséggel rábólintott a dologra, kimentem a kocsihoz, behoztam a hervadt akkut és a töltőt, s amíg az utcán ácsorogva szép komótosan elmajszoltam a pizzaszeleteket, a lemerült akkumulátor is jóllakott. A kislánynak (aki talán húszéves lehetett) szépen megköszöntem a hozzám való jóságát, s máris a hídon, s onnan Révkomáromban voltam. Megint. Az utcai forgalom a háromnegyed órával korábbihoz képest jelentősen élénkült, de így is gyorsan kijöttem a városból, és az Izsa és Révkomárom közötti nagy útkereszteződést ismét elérve, most északnak indultam. Hetényben a falu keleti végében lévő temetőben bukkantam rá a turulos emlékműre, aztán egy kisebb ugrás, s a napjainkban már egy települést alkotó Kurtakeszi és Marcelháza utcáit róttam. A település nagyobbik részét ugyan Kurtakeszi adja, mégis a kisebb területű Marcelháza lett az összevont falvak névadója (Marcelová). Ezzel együtt, a krisztusos kőkereszt alsó, kiszélesedő részén kialakított régi emlékmű Kurtakeszi katolikus templomának kertjében található. A régi, kissé megkopott, s ezért nehezen olvasható márványtáblák ide, a kereszt széles talapzatába vannak beépítve. Kurtakesziből visszasiettem Heténybe, ahonnan a szomszédos Komáromszentpéterbe igyekeztem. Mivel itt a templom belseje őrzi az első világháborús emléktáblát, előbb kinyomoztam, ki tudna beengedni a templomba, s aztán jöhetett a jól megérdemelt fényképezés. A következő állomáson, az innen északra fekvő Perbetén két emlékművel is összehozott a sors. Elsőként a katolikus templom kertjében lévőt találtam meg, utána a református templomtól jó száz méterre álló másikat, amely, számomra meglepően ható felirata szerint a falu református és zsidó hősi halottainak állít emléket. Hm, reformátusok és zsidók közös emlékhelyen, ilyet sem láttam még! Mindig tanul az ember. Perbete északi szélén fut el az Érsekújvárt Esztergommal összekötő 509-es főút (tegnap jártam egy szakaszán), amelyre rátérve keletre fordultam, hogy aztán közel tíz kilométerrel arrébb beforduljak a főúttól kissé északabbra fekvő Kürtbe. Színmagyar település, az árnyas közparkban álló emlékműve vagy régi, vagy régi hatását keltő, de inkább az előbbi. Tudtam, hogy a közeli Für emlékműve - egy közepes méretű fekete márványtábla - a templomban található. Mivel a templom még zárva volt, rutinosan befordultam a mellette lévő polgármesteri hivatalba, ahol, mint kiderült, az egyik fő hivatalnok asszonynak az édesanyja a templom gondnoka, és nála van a kulcs. Megkaptam a címet, s egy perc múlva a családi ház kapujánál voltam. A hetvenedik éve felé járó nénit a kocsimba invitáltam, s már söpörtem is vissza vele a templomhoz. A fotózás perceken belül megvolt, a nénit visszafuvaroztam a házához, megköszöntem, hogy időt szakított rám, s indultam Csúzra. A falu pont olyan távolságra fekszik Fürhöz, mint Für feküdt Kürthöz. Az egy út mellett fekvő három falu első és utolsó tagja legfeljebb kilenc kilométerre van egymástól, tehát minden három kilométerre esik egy település (Kürt - Für - Csúz). Csúzon a dombon álló templom mögötti temető szélén látható a két világháború hősi halottainak összevont emlékműve, ami egy öreg téglákból emelt magasabb fal, a tetején kereszttel. A hősi névtáblák értelemszerűen a templom felé eső oldalon kerültek felerősítésre. A Csúz után következő Jászfalut csak érintettem, nem néztem át tüzetesebben, inkább azonnal rátértem a déli szélén induló útra, amelyen eljutottam a nagy területen fekvő, valaha színmagyar, ígéretesnek látszó Udvardba. Udvard öt kilométerre van a helyi viszonyok közt nagyvárosnak számító Érsekújvártól. Persze nem bíztam semmit a véletlenre, hiszen az interneten már itthon kinéztem magamnak a jókora méretű emlékművét. Arra azonban nem számítottam, hogy a nagytemplom melletti közparkban álló emlékmű akkora lesz, amekkora. A valódi méret az internetes fotón nem jött át. Az aljában állva hátra kellett hajtanom a fejem s magasba vetni a tekintetem, ha látni akartam a tetejét. Az alkotás központi figurája egy még lábon álló, ám sebesülten rogyadozó katona, aki mögött két másik férfialak Jézus testét emeli le a keresztről. A kimagasló központi résztől jobbra az első világháborúban, balra a másodikban elesett katonák neveit feltüntető kőtáblák állnak. A fotózás után üggyel-bajjal átvergődtem a település centrumát feldúló, a normális tempójú közlekedést lehetetlenné tévő kiterjedt építkezésen, aztán délnek indultam, Bajcs felé. Nem kevés le-felfurikázást követően végre a vasút melletti temető bejáratánál találtam meg a felül ívben záródó, kőkapuszerű emlékművet, amelynek bal "kapufáján" az első világháborús hősök nevei olvashatók. Bajcsról tovább mentem déli irányba, majd ahogy elértem Ógyalla északi peremét, jobbra fordulva rátértem az innen öt kilométerre eső Imelyre vezető útra. A falu emlékműve egy felül szentségfülkével koronázott, kiszuperált, de felújított stációoszlopnak tűnő négyszögű kőoszlop, amely a hosszú főutca mentében álló terecske közepét foglalja el. Látványos, környezetbe illeszkedő emlékmű. Elgondolkodtató a régi márványtábla hősi névsora, amely ugyan a magyar helyesírás szabályai szerint tünteti fel a neveket, tehát elöl a család-, mögötte a személynév, mégis, eléggé sok közöttük a szlávos csengésű, mint például Bagin, Belokosztolszki, Gogola, Hulánszki, Jakubács, Kamenicki, Kovacsic, Pasztorek, Radosicky, Seszták, Szmolka, Vrábel, Zachar. Megszámoltam, az összesen 45 elesettből 28 főnek a felsoroltak közül való a családneve. Megnyugtató, hogy az emlékmű hátterében zajló építkezésen dolgozó tucatnyi ember hibátlan magyarsággal beszélt egymással. Visszatértem Ógyallára, innen pedig északnak fordultam, arra, amerről korábban jöttem, de most kihagytam Bajcsot, s az előtte elágazó út jobb oldali ágát választva a nemrég megjárt Udvardba futottam be. Ó, ismerős hely, ismerős útakadályok! Ismét átverekedtem magam a csatatérre emlékeztető központon, és rátértem az innen 33 kilométerre (nagyjából a Budapest-Vác közötti távolságnak felel meg) fekvő Verebély felé vezető országútra. Arrafelé tartva megálltam az Udvardtól mindössze hat kilométerre eső Zsitvabesenyőn, mert a főút melletti templom napsütötte udvarán szinte kínálta magát a szemmel láthatóan nemrég felújított, impozáns megjelenésű kőemlékmű. Ez egy homokkőnek látszó, többszögű, embermagasságú alapból, s azon az egyik kezével krisztusos keresztet ölelő katonából áll. A hősi halottak nevei a többszögű alapba vannak bevésve. A többségében vagy egészen szlovákok által lakott Ohaj, Hull, Valkház, Nagymánya és Zsitvagyarmat érintésével eljutottam az úgynevezett Nyitra-vidéken található Verebélyre, ahol mindjárt keletnek fordulva kijöttem a városból, hogy az öt kilométerre eső Tilden átjutva a mögötte fekvő Csiffárra érjek. Csiffárnak különleges emlékműve van, amely a katolikus templom előtt, a bejárattól nyolc méterre áll. Különlegességét a vaskos alap tetején látható, igényesen színezett vén Szentháromság-szobor adja, na meg az, hogy a talapzat előoldalán ott a felirat: "Emlékül Csiffár község lakosai a világháborúban 1914-1918. elesett hős fiainak és örvendező hálából felszabadulásunkért. Szt. István évében 1938. XI. 10. Istennek dicsőség, embernek békesség." A hősi halottak nevei különben a világosra meszelt oszlop hátoldalán olvashatók. Visszatérőben Verebélyre, megálltam Tild főút melletti temetőjénél, ahol az egyöntetűen magyar nevekkel vésett sírkövek közül látványosan emelkedik ki a két világháború hőseinek emlékműve. Ez egy kőből készült dobogón álló krisztusos kőkeresztből, illetve a kereszttől jobbra és balra, döntött helyzetbe állított fekete márványlapokból áll össze. Verebélyt északnyugatra, Nyitra irányába elhagyva előbb a főúttól távolabbi Nagyhindet, később a főúthoz közelebbi Kalászt kerestem fel. Nagyhinden a templomkertben látható egy újabb korinak látszó szürke obeliszk, rajta az első világháború harcaiban elhunyt négy, illetve a másodikban elesett 11 fő nevével. Mindegyik név magyar. A közeli háttérben álló szép kis templomon épp felújítási munkálatok zajlottak, a melósok egy része kíváncsian figyelte a ténykedésemet. Bírom az ilyen patthelyzetes állatkerti jeleneteket, amikor nehéz eldönteni, ki ücsörög a majomketrecben, és ki van kívül? Kalászon a temető autóparkolójának a templom felé eső szélén áll az új, összevont emlékmű, ami egy fekete sírkőre emlékeztető, álló helyzetű márványlap. Kalászról Babindál érintésével Nagylapásra értem, majd Kislapáson át a Nyitra melletti Pogrányba jutottam. Ez már az egykor magyar többségű, s ma is jelentős számú magyarsággal rendelkező, úgynevezett Zobor-vidékhez (Zoboraljához) tartozó falu, ahol a temetőben egy újabb s egy régi emlékmű látható. Ez a Nyitra körüli magyar körzet az 1900-as évek első felében még annyira őrizte sajátos népi kultúráját, hogy anno Kodály Zoltán is felkereste, hogy összegyűjtse, és a jövőnek megmentse a falvak népdalkincsét. Pogrányban többnyire magyarul beszélnek még, akárcsak a soron következő, színtisztán magyar Alsóbodokon és Nyitragesztén. Mindkét faluban találtam egy-egy újabb korban készült világháborús emlékművet. A környék települései közül aznap megfordultam még Alsócsitáron, Kolonban és Gímesen, de ezekben a szintén magyarok által lakott falvakban nyomát sem találtam emlékműveknek. Az útitervemben egyébként szereplő Zsére és Barslédec meglátogatásáról e hervasztó kudarcok után lemondtam, így legalább megtakarítottam valamennyi időt, s inkább igyekeztem a biztosnak látszó célok felé. Nyitragerencsérről bejutottam Nyitrára, de a város keleti szélén északi irányba futó 64-es autóúton mindjárt ki is jöttem belőle, s Darázs (Nyitradarázs) falu érintésével eljutottam a Tribecs-hegység és a Nyitra folyó közötti keskeny lapályra, ahol például Szalakusz falu is fekszik. Emlékmű dolgában nem kellett bemenni a faluba, mert a keresett temető a település országút felőli szélén fekszik. Szíven ütött a látvány és sírni tudtam volna, amint magányosan álldogálva elnéztem a rengeteg sírkövet, amelyeken egytől egyik magyar eredetre valló nevek szerepeltek, ámde szlovákosított formában. Ján Pesti, Frantisek Kalocsai és ilyesfélék. A nők nevének végén a hülye szláv "ová" toldalék. Maria Kisová, Julia Dunaiová. És a Föld nem állt meg forgásában! Talán egyedül Bezák József szalakuszi plébános (1877-1920) neve íródott "magyarul". A hajdani plébános sírkövét derékmagasságú vaskerítés fogja közre, s közvetlenül mögötte az első világháborúban elesett szalakuszi hősök növénymintás népi motívumokkal kifaragott, kereszttel koronázott obeliszkje látható. Ezen a régi emlékművön legalább a magyar helyesírási szabályoknak megfelelően vannak bevésve a hősök nevei: Pásztor István, Bogyi Géza, Ferenc, József és Mátyás a Deszat családból, Molnár Mihály, István és József a Domján famíliából, Gasparik János, Gregorik József, Leviczky János, Marecsek István, Michna Vince, Nyerges János, Szlovák József, Valentiny András és Zacsik István. Ők tizenheten a vérüket áldozó szalakuszi hősök, legyen áldott az emlékük! A fotózást követően elhajtva Béd közelében, kisvártatva elértem Alsóelefántot, ahol a körforgalomból nyugati irányban jöttem ki. Rövidesen áthajtottam a Nyitra-folyó feletti hídon, s eljutottam Nyitrakörtvélyesre, ahol délre fordulva Vicsápapáti, s utána Nyitraegerszeg következett. Színmagyar falu, pedig a mostani magyar határtól való távolsága okán senki sem gondolná, hogy errefelé még léteznek ilyenek. Nem tudtam, merre keressem az emlékművét, noha a kereszttel hosszabbított magas obeliszk képére jól emlékeztem. Betévedtem az új temetőbe, ahol csupa magyar névvel ellátott sírkő fogadott, ám az emlékműnek nyomát sem láttam. A sírok közt sétálva összefutottam egy középkorú magyar házaspárral, akikről, bár nem mondták honnan jöttek, sütött, hogy nem helybéliek. Valami oknál fogva kezdettől az volt az érzésem, hogy Németországból érkeztek rokonlátogatásra. Nagyon kedvesek voltak, jól elbeszélgettünk mindenféléről. Időközben elszóltam magam, mi után is kutakodok hiába a temetőben, mire felajánlották, hogy megkérdezik a néhány házzal odébb lakó rokonságukat, ők biztosan tudják, merre találom amit keresek. Öt perccel később kiderült, hogy az emlékmű abban a régi temetőben áll, amely mellett a faluba érkezésemkor a 64-es főúton elhajtottam. Már emlékeztem is a menet közben röpke pillanatra látott magas keresztre, ami a néhány vén, ide-odadülöngélő síremlék közül kiemelkedett. Megköszönve az információt, elmentem a nem túl messze eső öreg temetőbe, ahol öt perc alatt végeztem a teendőkkel. Kifelé tartottam a bokán felül érő fűben magam által kitaposott csapáson, amikor újdonsült és segítőkész ismerőseim befelé jöttek a temetőkapun. Na, rég lehetett ekkora látogatói forgalom errefelé! Ha már a rokonoktól megtudták, hogy az új mellett egy régi temető is létezik a faluban, legalább megnézik a mohás sírköveket, meg a nyurga keresztet. Még egyszer megköszöntem a segítségüket, aztán végleg elváltak útjaink. A kocsiba ülve Csekej, Üzbég és Elecske érintésével a Nyitrától tizenöt kilométerre, nyugatra fekvő, tisztán szlovák lakosságú Récsénybe siettem. Nem sokáig kellett keresgélnem, mindjárt a főutca mentén megtaláltam a kis közparkot, amelynek errefelé eső szélén ott magasodott az emlékmű. A magasra nyúlt talapzat előoldalát hosszúkás márványtábla uralja, rajta elég sok névvel. Ezek közül mindössze kettő utal vér szerinti magyar eredetre: Hegedűs Augusztin és Veres József neve. A többi név echte szlovák. A nyúlánk talapzat - ami egyben az emlékmű törzse - tetején kőkereszt, előtte a sebesült katonát védelmezőn átkaroló angyal figurája látható. Récsénnyel végezvén, az 513-as számú úton visszafordultam Nyitrának, amelyen valami csoda folytán simán átverekedtem magam, s máris a várostól pár kilométerre, délre fekvő Nyitracsehiben voltam. A többségében manapság is magyar lakosságú falu emlékműve a templomkertben áll. Veres dísztéglákból kirakott négyszögletes oszlop, előoldalán újabb kori fekete márványtáblával, rajta az elesettek neveivel, az oszlop tetején régi eredetű, de a közelmúltban felújított Szentháromság-szoborral. Amíg fotóztam, a templomkert közeli kerítésének túloldalán elhúzó járdán két cserfes bakfis sétált el, a tartalmilag számomra érdektelen beszélgetés tiszta magyar nyelven folyt. Kiscétényen és Nagycétényen átjutva megint olyan településre értem, konkrétan Felsőszőlősre, ahol emlékmű várt rám, nem is akármilyen. Jó néhány percembe telt, mire a nem éppen frekventált helyen lévő kis parkban rátaláltam, de a látottak okán annál nagyobb volt az öröm. A körben vasráccsal védett parkocska régen behúzott vaskapuját alig bírtam belökni, de némi közelharc árán túljutottam rajta, s ott álltam a négy lépcső előtt, amelyeken fellépdelve a csinos emlékmű elé jutottam. A legfelül krisztusos kőkereszttel ékesített emlékmű törzsrésze késő gótikus vagy kora reneszánsz stílusú, cizellált díszítést kapott, ezen a díszkereten belül látható a nevekkel televésett márványtábla. Csak sajnos a hősi neveket olyan régen nem festették át, hogy a betűk szinte olvashatatlanok, kiváltképpen erős napfényben. Az emlékmű lábrészénél egy alig félméteres, kétalakos kőszobor kapott helyet, amely a sebesült katonát átkaroló nőalak gyakran alkalmazott jelenetét ábrázolja. Fényképezés közben igencsak bosszantott az egyik hátam mögötti, cigányok által lakott házból nagy hangerővel dübörgő jellegzetes zene, amit ezen a csürhén kívül normális ember aligha élvez. A kövér háztulajdonos és nem kevésbé testes oldalbordája az utcára nyíló nagykapu elé húzott bőrfotelekben terpeszkedett, az arcuk csak úgy ragyogott az elégedettségtől. A hátuk mögött parkoló bordó Toyota épp annyira volt viharvert, mint a málló vakolatú, cseréphiányos házuk. Az egyébként csendes kertváros többi épülete rendezett képet mutatott, az utca felőli előkertek ágyásainak többségében színes virágok nyíltak. Gondolom, úgy hiányzott nekik a cigányok szomszédsága, mint üveges tótnak a hanyatt esés. A falu dél felőli szomszédján, Alsószőlősön az országút melletti református temetőben találtam rá az ugyancsak szerényre sikerült emlékműre, amely egy mellmagasságig érő sziklatömb, függőleges előoldalán olcsó kőlappal, rajta némi stilizált rajzolattal és három dátummal: 1848, 1914 és 1942. Rejtély, hogy az 1939-1945 között zajló második világháborúra miért pont az 1942-es évszámmal emlékeztek. Ha úgy veszem, van benne parányi logika, ugyanis a kezdet 1939 és a vég 1945 között a mindkettőtől három évnyire lévő 1942 a matematikai közép. Az Alsószőlőstől délre fekvő Csornoknál átjöttem Komjátba, ott pedig délnek fordulva addig autóztam, amíg Nagysurány nyugati határában elértem egy fontos csomópontot, amelynél nyugatra, Tótmegyer felé haladtam tovább, de mielőtt beértem volna a faluba, egy újabb kereszteződésnél északra váltottam, s e nagy hurok leírása után végre beestem a zömmel magyarok által lakott Tardoskeddre. Az idő késő délutánba hajlott, a Nap kezdett erőteljesen alászállni, de élénk sugarai még vakítóan verődtek vissza a nagytemplom előtti főtér világosra festett emlékművéről. Ez egy magas, négyszögű kőoszlop, a tetején turulmadárral. A főoldalon egy vállán puskát cipelő katona, a tőle jobbra eső oldalon Szent István király, a következőn a kürtjébe fújó Lehel vezér (gondolom én), az utolsón a karjaiban kisgyermeket tartó anya reliefje látható. Az elesett katonák nevei az emlékműtől három méterrel odébb kiállított fekete márványlapokon olvashatók. Autómat a napsütötte emlékműtől néhány méterre parkoltam le, s ahogy a fotózást követően visszaültem, majd a minőség ellenőrzése céljából nézegetni kezdtem az imént készített képeket, a leeresztett ablakon át ékes magyar mondatok, velős kifejezések ütötték meg a fülemet. Az öt lépésre álló fagylaltos bódé elé helyezett székek felől érkező szavak két fagylaltot nyalogató, éltesebb korú, vagyis ötven és hatvan év közötti, kifejezetten jól öltözött hölgy csevegése következtében váltak közkinccsé. A társaságukban lévő serdülő leányka, törékeny vállain csekély nyolc esztendővel, meg sem rezdült az olyan veretes kifejezések hallatán, mint baszd meg, kurva, geci, szopjon le stb. Összehúzott szemmel néztem a mocskos szájú matrónák felé, de nem érdekelte őket, továbbra is hasonló színvonalon, zavartalanul folytatták a beszélgetést. Nagy levegőt vettem, lassan kifújtam, aztán kissé lenyugodva, de szomorúan álltam tovább Tardoskeddről. Előbb Jattón, majd egy hosszabb szakaszon a vasút mellett haladva, Tornócon hajtottam át. A Tornóc után következő település temploma melletti temetőben hosszasan kutattam az interneten kinézett emlékmű után, de egy idő után nyilvánvaló lett, hogy itt valami nem stimmel. Megkérdeztem az egyik sírnál tevékenykedő asszonyt, szerinte merre lehet a keresett objektum, mire mosolyogva világosított fel, hogy itt ugyan nem találok olyat, merthogy nem Vágsellyén, hanem Vágvecsén vagyok. Az általam keresett városka a közeli Vág-folyó hídjának túloldalán fekszik, és mutatta az irányt, merre menjek. Öt perccel később valóban Vágsellyén voltam, s bár a kilencemeletes lakótelepi épületek takarták, rövid kutatás után rátaláltam a templomra, s a mellette lévő park sarkán az emlékműre. Amíg a parkolóban hagyott kocsitól a száz méterre lévő alkotásig ballagtam, egy szökőkutas téren áthaladva sok kisiskolás korú gyerek közt kellett áthámoznom magam. A szülők némileg odébb állva figyelték a felszökő vízsugarakkal játszó csemeték önfeledt bolondozásait. Nagy nyugalom és öröm szállt meg, amikor minden szájból magyar mondatokat hallottam felcsendülni, ahogy a gyerekek, úgy a felnőttek is egytől egyig magyarul beszélgettek egymással. Tovább menve már kifejezetten vadásztam az utcán járókelő emberek beszélgetéseire, s a boldogság mámorában úszva állapítottam meg: Vágsellyén erősen döcögősen halad, vagy éppenséggel sehogy sem hat az államnak az őshonos magyarok szlovákosítására való törekvése, mert itt gyakorlatilag minden magyar maradt. Kivéve a hivatalos utcai és bolti feliratokat, eligazítótáblákat, ezek túlnyomórészt szlovákul íródtak, s csak ritkán volt alájuk írva, akkor is kisebb betűkkel, a magyar megfelelő. Végre elértem a láthatóan régi keletkezésű emlékműhöz, amihez egy nyolc tagból álló lépcsősor vezet. Lényegében ez is egy betonból öntött, körülbelül két és fél méter magas, négyszögű oszlop, aminek az előterében Krisztus és egy előtte térdeplő katona látható. A talapzat előoldalán halványan látható az 1914-1918-as évszám. A vaskos betonoszlop két ellentétes oldalára újabb készítésű fekete márványtáblákat erősítettek, a két táblán rengeteg név sorakozik. A nacionalizmus nagymestereinek számító szlovákok most is roppant sunyin jártak el, mert ugyan a magyar helyesírásnak megfelelően előrevették a családneveket, de az utánuk következő keresztnevek szlovákul szerepelnek. Tehát például Szabo Ludovit (Szabó Lajos), Sedlák Julius (Sedlák Gyula), Mészáros Frantisek (Mészáros Ferenc), Varsányi Gejza (Varsányi Géza) stb. Ezek minden mocskos trükköt bevetnek, csak mielőbb felejtődjön el, hogy a Felvidék egykor Magyarország szerves része volt! Hiába, aki országot lop magának, annak történelmet is muszáj lopni hozzá. Visszaülve az autóba, ismét ráhajtottam a Vágon átívelő széles hídra, de a túloldali körforgalomból ezúttal Vághosszúfalu felé indultam. Mivel ez csaknem egybeépült Vágsellyével, öt percen belül ott voltam, további három perc múltán pedig már az emlékműnél álltam. Ez egy térdig érő vaskerítéssel közrefogott alkotás, amelynek középmagas, négyszögű törzsén az egyik kezét az elesett katonaférj sírkeresztjén nyugtató nőalak áll, mellette a kisfia látható. A sírkő keresztjének lábánál fémes hatásúra festett rohamsisak és egy fekete kard fokozza a drámai hatást. A halottak hősi névtáblája a talapzat előoldalára került. Az alacsony kerítésen belül két sudár fenyőfa törzse szökik az ég felé, ezeket valószínűleg az emlékmű építésekor ültették oda. Vághosszúfalu is magyar település, aminek markáns bizonyítékául szolgált, hogy az emlékműhöz közeli egyik házból magyar nyelvű, erőteljes káromkodások hallatszottak ki az utcára. A feldúlt férfihangot némi borgőz is áthatotta. Utam következő állomásául a közelben húzódó nagy víztározó (Kaskády-víztározó) túloldalán, ráadásul a víztározó ellenkező végében fekvő Vága lett kiszemelve, de a gyorsuló alkonyatban kételyeim támadtak afelől, hogy a falut érdemes-e beszorítani a mai napi programba? Mindenesetre kihajtottam Vághosszúfaluból, és Sopornya felé indulva inkább már esti szálláshely után kutattam, de meglepően gyorsan eljutva Sopornyára, minden optimizmusomat mozgósítva beletapostam a gázpedálba, hátha mégis sikerül elfogadható fényviszonyok mellett Vágára jutnom. Hamarosan rátévedtem a Pozsony felé mutató autópályára, amiről a reméltnél nehezebben vergődtem le, de végül irányba álltam, s a szürkületben elcsendesült utcákon keringve megtaláltam Vága büszkeségét. Erre az alkotásra tényleg méltán lehetnek büszkék a helybéliek, s valójában csodálkozom, hogy a szlovákok engedélyezték az ebben a formában való megépítését. Ugyanis a magas talapzat tetején álló hófehér nőalak a fején magyar koronát visel, a baljával tartott pajzson a királyi magyar címer van kivésve, jobbjával pedig a magyar nemzeti színekkel megfestett hosszú zászlórudat markolja. A talpa alatti mezőben a hármashalom a kettős kereszttel motívum van kifaragva. Hm, akárhogy is, szép a szobor, bár errefelé kissé merésznek tűnhet a sok magyar motívum. A harcokban elesettek régi kőtáblái a vaskos talapzat oldalain láthatók. Ilyen esetekben, mármint a gyenge természetes fény melletti fényképezés esetében nagyon is elkel egy kiváló minőségű, megbízható fényképezőgép, mint amilyen az én Canon Powershot gépem, amely olyan programokkal rendelkezik, amelyek képesek hárítani a kisebb külső negatív hatásokat. Most már igazán sürgőssé vált éjszakai szállást keresni magamnak, amit a faluból déli irányba kihajtva, valahol Nemeskajal előtt, egy learatott gabonatábla szélén, az országutat kísérő magas bokrok takarásában találtam meg. Egy-két kilométer távolságból odavilágítottak a víztározó déli végében működő erőmű erős fényei, de mivel háttal voltam nekik, nem zavartak a pihenésben. Aznap 434 kilométert tettem meg a kocsival.

  Harmadik (összességében hetedik) nap, 2015. augusztus 05., szerda. Az efféle, hosszú távú utazások alkalmával az embernek többé-kevésbé megszokottá válnak a kocsiban való alvással járó kényelmetlenségek. Ennek ellenére, egy-egy ezerszer átforgolódott, alig két-háromórás alvással töltött éjszaka után megváltásként hatnak a hajnal első fényei. Amelyek nemcsak egy új nap ígéretét hordozzák, hanem a nyugalommal eltöltő bizonyosságot is, hogy a következő este eljöveteléig nem kell foglalkozni az éjszakai gyötrelmekkel. Így indul minden reggel, az újra utazószögbe állított ülésből a széles égalja türelmes bámulásával, amint az erősödő fények fokozatosan sárgára váltják a látóhatáron bujkáló Nap piros izzását. Amikor aztán már nem tudok tovább ülni a babérjaimon, begyújtom a kocsi motorját, és némi melegítés után lassan kigördülök az elhagyatott országútra, amely, jól tudom, hű társként elvezet engem mindenhová, csak nafta legyen a tankban. Nemeskajalt és Tósnyárasdot hamar magam mögött tudva, az indulástól számított negyedórán belül befutottam Taksonyfalvára. A falu olyan közel van Galántához, hogy szinte összeérnek a széleik. Taksonyfalván, ott, ahol a galántai út nagyobb kanyart vesz, magasodik a templom, s az épület melletti parkban egy szép klasszikus alkotás látható. Az emlékművet vaskerítés fogja közre, de ez nem jelentett akadályt, ezzel szemben a talapzat körüli, derékig érő örökzöld fizikai leküzdése nagyobb fejtörést okozott. Azon a bizonyos, nagyjából két méter magas talapzaton az életnagyságúnál alig kisebb, teljes menetfelszerelésben lévő, búsan lehajtott fejű kőkatona várja makacs kitartással a jobb idők eljövetelét, két kezével a puskájára támaszkodva. A szoborhoz annak idején modellt álló ember sajátos arcvonásai egészen egyedivé, szinte élővé teszik a hősök előtt tisztelgő művet. Autómmal délnek fordulva tíz perc múlva Alsószelin voltam, ahová nem a legjobb időben érkeztem, mert a felkelő Nap sugarai pont telibe sütötték a homlokzatával keletre néző, különben is sárgára festett templomot, ami előtt néhány lépéssel ott volt a fekete gránit obeliszk. Csakhogy a két ellentétes irányból áramló erős fény össztüzében az obeliszk mintha belülről izzott volna, s inkább aranysárgában, mintsem feketében játszott, úgyhogy nem volt könnyű dolgom, amíg a kerítésen kívülről (merthogy a templomkert vasajtaja lakatra volt zárva) sikeres képeket készítettem. Ezek után a keletre eső Deáki következett, ahol a turulos, fehérre meszelt obeliszkféleség olyan sűrű lombozatú fa alatt lett felállítva, hogy itt meg a sok árnyékból adódó gyenge fényerővel támadt gondom. Azért leküzdöttem ezt is, és máris az egy kilométerrel délebbre fekvő Pered jött sorra. A falu központi terén álló kompozíció egyike a legszebb felvidéki emlékműveknek. A két fő részből álló emlékművet alacsony vaskerítés övezi, ezen belül elöl az emlékmű fő része, a jókora kockányi betonalapon álló Krisztus és az előtte térdeplő sebesült katona látható. A kocka három oldalán az elesett peredi hősök márványtáblái sorakoznak. E mögött, jókora lépés távolságban emelkedik az emlékmű másik része (mondhatni, az első rész háttere), amely egy, az első résznél magasabbra nyúló kőfal, rajta a koronás magyar címer jókora, domborműves faragásával. Tovább haladva délre, most Zsigárd került sorra. Először a központban található katolikus templomnál szálltam ki az autóból, mert a környező terek tele voltak kisebb-nagyobb emlékművekkel, s méltán hittem, hogy ezek közül egyik az "enyém". Tíz perccel később, miután mindegyiket szemrevételeztem, megszeppenten álltam a kocsi nyitott ajtajánál, mert sehogy sem értettem, hol lehet az eleddig hiába keresett világháborús objektum? Itt, a katolikus templom környékén nem volt. Pedig lennie kellett, ebben biztos voltam, noha egyáltalán nem emlékeztem az interneten régebben látott kinézetére, formájára. Kora reggel volt, szégyelltem volna ilyenkor bárkit zaklatni a gondommal, tehát nem kérdezősködtem a helyieknél, hanem autómmal addig keringtem az utcákon, amíg a távolban egyszer csak feltűnt a katolikusnál magasabb, robusztusabb református templom tornya. Most már tudtam, hogy nyert ügyem van, s valóban, a templomtorony előtti szűk kertben megtaláltam az egyedi formájú emlékművet. Kitártam a templomkert díszes kovácsoltvas kapuját (ezek szerint nem volt zárva), s beléptem az utcáról. Előttem pár lépéssel betonból öntött mesterséges domb emelkedett, sík platóján a széles talapzaton nyugvó emlékművel, amelyhez öt vagy hat lépcsőfok vezetett. A legfelső lépcsőfokon egymásra helyezett, magyar nemzeti színű szalagokkal átkötött friss koszorúk tornyosultak, legalább tucatnyi volt belőlük. Az emlékmű alsó része egy felfelé keskenyedő, négyszögű, vaskos bástyára emlékeztetett, melynek három oldalán fekete márvány névtáblák hirdették az elesett katonák neveit, hősiességét. Az ebből az alapból kiemelkedő felső rész leírása nem egyszerű feladat. Ezt vagy egy kicsinyített körbástyához, vagy egy tömzsi donjonhoz (kora középkori, védelmi célokat is szolgáló lakótorony) lehetne hasonlítani, ámbár a kettő rendeltetése között akad átfedés. Ennél jobban nem is merülnék el a részletekben. E kis körbástya tetejére afféle kerek ágyúgolyóra hasonlító nagyobb kőgolyó került, s végre ennek tetejére egy kardot markoló, kiterjesztett szárnyú turul. E két utóbbi fémből készült, minden egyéb kőből vagy márványból. A négyszögletes alapbástya hátoldalán elhelyezett márványtáblán a következő szöveg olvasható: "Közadakozásból emeltették a zsigárdi református hívek. 1939 évben." A szöveges tábla fotózásakor alaposan pórul jártam. A minél jobb kép készítése érdekében egyre hátráltam, belefeledkezve a látószög és a fényviszonyok optimális párosításába, csakhogy az emlékművet a templom felől elkerítő, derékig érő vasrácson volt egy, a beavatatlanok számára észrevehetetlen kiskapu. Mivel a felületes szemlélő számára a kerítés osztatlannak látszott, nyugodtan nekidőltem a hátsómmal, ám az váratlanul megnyílt mögöttem, s alig maradt időm, hogy két kézzel elkapjam a csapdaként viselkedő kiskapu melletti rács stabil szakaszát, különben óriásit esek a hátamra. A két alkaromon így is rondán lehorzsolódott a bőr, de ezen és az ijedtségen kívül más bajom nem esett. A több vonatkozásban is emlékezetes Zsigárdról ezek után a nagyjából öt kilométerre eső Vágfarkasdra igyekeztem. Vágfarkasd (amelynek keleti széle kifut a Vág-folyóig) a Vágsellyét Révkomárommal összekötő 573-as út két oldalán fekszik, összenőve déli szomszédjával, Negyeddel. Elértem hát az időben két részre tagolódott (július 21-24., illetve augusztus 03-06.) felvidéki körutamhoz ötletet, inspirációt adó Vágfarkasdot, merthogy annyiszor nézegettem az interneten a világháborús emlékművét, hogy a végén megfogant bennem a Felvidék déli részét körbejáró autós út ideája. Úgy jártam Vágfarkasddal, mint korábban a kaliforniai Malibuval, amely a tavalyi amerikai útnak volt az ötletgazdája. Nem véletlenül zúgtam bele ebbe a nagyszerű emlékműbe (távszerelem), hiszen testközelből még szebb, még arányosabb volt, mint a netes fényképeken. A környezete is ideális, hiszen a templom melletti tágas parkban áll, a közelében lévő és a hátterében sorakozó lombos fák tovább emelik megjelenése színvonalát. Az emlékmű egy laposabb mesterséges dombra épült, a dombot egy négyzet alapú, oldalanként körülbelül 12 méter hosszú, derékig érő vaskerítés határolja. A kis bejárati kapu az országút felőli oldalon nyílik, mögötte öttagú lépcsősor vezet a háromszintes betonteraszhoz, amelyből egy kocka formájú alap emelkedik ki. A nagyméretű kő- vagy betonkocka oldalait fekete márványtáblák fedik, ezeken szinte megszámlálhatatlanul sok név sorakozik (azért önszorgalomból összeadtam őket: 198 nevet véstek a táblákra). E kocka fölött egy újabb, de felfelé kissé nyújtottabb betonhasáb helyezkedik el, előoldalán fémből öntött kétalakos, harci jelenetet ábrázoló alkotás látható (a sarokban Ivány szignóval). Közvetlenül ez alatt a mintegy húsz centi magas 1914-1918-as évszámokat vésték a kőbe. A csatajelenetes betonhasáb tetejéből ókori görög oszlopot és oszlopfőt másoló kőfaragás tör fel, ezen pedig a karmai közt hosszúkás lövedéket tartó, kitárt szárnyú turul látható. És a magyar történelemnek ez a beszédes tanúja a mai magyar határtól nagyjából 40 kilométerre, idegen uralom által ellenőrzött területen fekszik... Mint az előbb említettem, Negyed település teljesen egybeér Vágfarkasddal, tehát mintha ki sem jöttem volna az emlékműve révén általam nagyra becsült faluból. Azzal együtt Negyed nagyon is önálló karakterrel bíró, életképes falu, amely a félórás ott tartózkodásom alatt szintén a szívemhez nőtt, bárha emlékművének megörökítése körül támadt némi nehézség. Először is, nem könnyen találtam meg, mert a hősi emlékmű a kissé eldugott helyen lévő, a környező magas fák által nagyrészt takart katolikus templom melletti parókia udvarán áll, ami még nem lenne baj, de az már annál inkább, hogy a templomot és az elhagyatott parókiát, nemkülönben ez utóbbi kertjének magas, kovácsoltvas kerítését zárva találtam. Emiatt aztán első ránézésre lehetetlennek tűnt a járdától mintegy tizenöt méterre lévő szobor közelébe kerülni. De ahol nagy a szükség, ott közel a segítség. Közhely, de igaz. A segítség abból adódott, hogy miközben kétségbeesetten kerestem a csapdahelyzetből való kitörési (akarom mondani: betörési) pontot, felfedeztem, hogy a templomot és a vele szomszédos parókiát határoló régi, mohlepte vastag kőkerítés az utca felé eső némely szakaszán eléggé alacsony. Volt, ahol mindössze a derekamig ért. A dilemmát az okozta, hogy ha átmászok rajta, akkor a fal túloldalán a járdaszintnél jóval mélyebben fekvő talajra huppanok. Onnan már nem lesz olyan sima utam visszafelé, mert odabentről nézve a masszív kőfal legalacsonyabb pontja is a fejem tetejéig ért. A nyakamban egy értékes és kiváló fényképezőgéppel, a vállaimon 61 év és három hónap terhével, fényes nappal nem lesz egyszerű mutatvány. Ínyenceknek való, pikáns feladat. De nem véletlenül csörgedezik az ereimben a fehérgyarmati Miskik kisnemesi vére, kivártam, amíg egy lélek sem jár arra, és egy szusszanással átvetettem magam a kőkerítésen. A templom előtti részen, a bejárattal egy vonalban landoltam. A parókia és a templom kertje között jó darabon hiányzott a telkeket elválasztó kerítésből - ki tudja, mikor omlott be, s miért nem hozták rendbe -, tehát a két telek között szabad volt az átjárás. Siettem a fotózással, már mennyire lehetett, de a háromlépcsős alapból kiemelkedő, kocka formájú emlékműtörzsből, s azon a kezeivel egy koszorús keresztre támaszkodó nőalakból álló alkotás egy roppant terjedelmes lombozatú fa alatt várt rám. Már megint azok az átkozottul bonyolult fényviszonyok! A fa szinte koromfekete árnyékot vetett a fájdalmas veszteséget megtestesítő szoborra, az árnyékhatáron túl azonban vakított minden, amit napfény ért. Fényképezés közben azért az utca felé is figyelnem kellett, mert nehogy már egy arra bóklászó helyi lakos rám hívja a rendőröket! Végül úgy éreztem, minden tőlem telhetőt megtettem, s jöttem volna kifelé. Ekkor aztán feketén-fehéren kiderült, hogy a helyzet rosszabb, mint gondoltam, merthogy az ominózus kőfal bentről nézve nem a fejem búbjáig ért, hanem a legalacsonyabb részén is húsz centivel volt magasabb az előzetesen becsültnél. Nem hittem, hogy a vasárnapi mise előtt kijutok arról a veremszerű helyről. És még csak szerda reggel volt. Azonban néhány keserves próbálkozás után sikerült felhúzódzkodnom a kerítés tetejére, ahonnan erőteljes szívverések és vad fújtatások közepette a járdára ugrottam. A strapás svédtornát kísérő izgalomtól verítékben úszva, mész- és mohafoltos farmerban, pókhálós pólóban, de nyertesen kerültem ki a küzdelemből! Visszazuhanva a húszlépésnyire hagyott, s időközben alaposan felhevült kocsimba, kevés ideig agonizáltam, kifújtam magamból a stressz maradványait, aztán nekiindultam temetőt keresni. Nem elásni akartam magam, egészen más volt a szándékom. Merthogy Negyed faluszéli, régi temetőjében (szemközt az újjal) a negyedi nemes Szabó családnak van egy látványos kriptája. De elsősorban nem a hétalakos, szépen kifaragott ember- és angyalfigurákkal díszített hatalmas sírkő fotózása miatt mentem ki, hanem azért, mert az itt nyugvó öt emberből kettő az első világháborúban vesztette életét. Szabó Jenő hadnagy 1891-1917, és Szabó István főhadnagy 1893-1918. Nyugodjanak békében! A Negyedtől Gútáig tartó mintegy 16 kilométeres úton az utolsó megrekedt izgalommorzsákat is kifújta belőlem a leeresztett ablakon besüvítő szél, s mire elértem a várost, újra a régi önmagam voltam. Gútán nem merült fel semmilyen hátráltató tényező, a központban lévő körforgalom melletti kis téren hamar rátaláltam az emlékműre, jöhetett a fotózás! A közelben ugyan sertepertélt két cigány asszony, afféle helyi közmunkások, akik a szobor körül tüsténkedtek, de miután megkértem őket, hogy öt percre hagyjanak magamra az emlékművel, szófogadóan odébb mentek tíz méterrel. A szoborhoz vezető lépcsősor lábához egy kétfelől álló buja örökzöld bokorsor között lehet eljutni, felmenve a lépcsőkön egy elég magas, sárgára festett széles oszlop fogad, ennek tetején a központi részen ülő Jézussal, akinek a lábai előtt két szárnyas angyal sebesült katonát tart a karjai közt. Az elesett katonák hősi névsorát a kétoldalt elhelyezett, az oszlop teljes magasságát és szélességét elfoglaló hófehér márványtáblák sorolják. Valami 330 körüli nevet sikerült összeszámolnom. Innen a nagyjából 15 kilométerrel délebbre fekvő Megyercsre indultam, ahová Keszegfalva szélén kell lefordulni egy alsórendű útra. A Megyercs főutcája melletti kis parkban elhelyezett régi emlékmű két fő részből áll: az alsó részen egy törött kardot és pajzsot markoló, félmeztelenül térdeplő, bajszos férfi kőből faragott szobrából, illetve a felette látható fehér márványtáblából, ami a hősök nevét sorolja. Az egészet alacsony, vékony vasoszlopok, és az ezek között húzódó láncok fogják közre. Visszatérve Keszegfalvára, a templom melletti térségen egy igen elnagyolt, mondhatni csúnyán elrontott szobrot állítottak ki emlékmű címén. Annyira aránytalan, hogy egy kisiskolás jobbat készít gyurmából. A fehér kőből faragott alakot masszív talapzat tartja, ennek alsó részén az elesett hősök két táblára osztott névsora látható. Keszegfalváról tíz percen belül Révkomáromban voltam, majd az Erzsébet-hídon átjöttem a magyarországi Komáromba. Megint jobbnak látszott egy kis kerülő beiktatásával itthon feltölteni a benzintankot, mint odaát rácsodálkozni a fogyatkozó naftára, arról nem is szólva, hogy mivel kizárólag forintot vittem magammal az útra, odaát valószínűleg nem tudtam volna tankolni. Ugyanahhoz a kúthoz álltam, amelyiknél előző nap megfordultam (ezúttal 29 liternyit tankoltam 11.000 forintért), s utána ugyanahhoz a pékséghez siettem, ahol tegnap olyan jót ettem. Ma ugyanabból a finom pizzából rendeltem, vettem hozzá egy flakon kólát is, s megint megkértem az immár ismerős kislányt, hogy feltölthessem az akkut. Ment minden, mint a karikacsapás. Mindezek lerendezése után visszatértem a Duna túloldalára, s Révkomáromnál a Dunaszerdahely felé mutató tábla jelzését követtem. A 63-as főúton haladva tíz kilométer múlva elértem Csallóközaranyost. Többé-kevésbé simán (tehát a helybélieknél való érdeklődést követően) rátaláltam az emlékművet rejtő temetőre. Ez egy karcsúnak mondható alkotás, embermagasságig négyszögű kőtömb, amelyből hengeres oszlop tör fel, a tetején turul ül. A négyszögű törzs előlapjának felirata: "Csallóközaranyosi és Cserhát pusztai hadbavonultak drága neveit őrzi ez a márvány kik az 1914-18. évi világháborúban hősi halált haltak a hazáért." A főutca végében visszataláltam a 63-as útra, amelyről néhány kilométer után délre fordultam, a Duna mellett fekvő Nagykeszire. Emlékműve hasonló a Csallóközaranyosihoz, s ugyanúgy a temetőben áll, közel az utca felőli kerítéshez. Előoldali felirata ekként szól: "Ezen oszlop hirdeti Nagykeszi községből bevonult s a világháborúban elesett és ott szerzett betegségben elhunyt katonák emlékét." A négy kilométerrel odébb, nyugatra eső, szintén a Duna közelében fekvő Kolozsnéma központjának látványa ajándék egy vérbeli fotós számára. Meg annak is, aki csak egyszerűen fogékony a harmóniára és a szépségre. A romantikus, már-már idilli kép előterében a párját ritkítóan remek emlékmű, mögötte egy természetes földhalmon a temető, ennek területén pedig egymás mögött a fekete harangtornyú református, húsz méterrel hátrébb a katolikus templom áll. Körülöttük a családi házak piros cserepes tetői. Számomra elsősorban a rózsaszín márványból vagy kőből készült, vaskerítéssel övezett emlékmű volt érdekes, de persze sokat nyomott a latba a lélekemelő háttér is. Többször észrevettem magamon: ha olyan mértékű öröm ér, ami hatásában a boldogsághoz közelít, a bennem kiváltódó hormonális folyamatok testi tünetet, netán tüneteket produkálnak, ebben az esetben például szabadabb légzést. S Kolozsnémán feltűnően szabadon, tisztán lélegeztem, szinte megrészegültem a vérembe került oxigéntöbblettől. Az öröm gyorsan illanó perceiben az ember fia hajlamos elgyengülni, megengedőbb lesz mások iránt, s az átlagosnál több ismerősének nézi el, hogy még életben van, hogy itt rontja a földi levegőt ahelyett, hogy réges-rég alulról szagolná az ibolyát. Hiába, valahol én is érző ember vagyok, vagy mi a lófasz. Visszatérve az emlékműhöz, külön említést érdemel az obeliszk csúcsán kiterjesztett szárnyakkal ülő, karmai közt kardot tartó, fémből öntött turul, amely annyira élethű, hogy az ember várja, mikor száll fel. Az emlékműtől tíz méterre, a hátam mögött egy fiatal házaspár autós utánfutóból görögdinnyét árult, de a fotózásban nem feszélyezett a gyümölcsért sorban állók felém irányuló figyelme. Kezdtem hozzászokni, bár máskor sem értettem, mit néznek egy közterületen kiállított emlékművet fényképező emberen, végül is, mégsem vagyok bazári majom vagy vásári látványosság. Utam következő állomása Csicsó falu volt. Itt a templomkertet övező, két ember magasságú kőfalnál állítottam le az autót, mert a helybéli 25 hős emlékműve a falba tagozódó kis kőfülke mélyén rejlett egy régi, rózsaszín márványtábla formájában. A nyugatra fekvő Kulcsod lakossága a templom előtt állíttatott fel egy meglehetősen egyszerű kinézetű, mindkét háború elesett katonáinak tiszteletére készült kis emlékművet. Némi egyediséget csak a szürke kőbe beépített ágyúlöveg kölcsönöz neki. Visszatérve Csicsóra, most északi irányban folytattam az utamat, s a 63-as főút által kettévágott Tany érintésével eljutottam Nemesócsára. A faluban sorra vettem a szóba jöhető helyeket, mint templom, polgármesteri hivatal, néhány útba eső kisebb köztér, de így sem találtam rá az oroszlános emlékműre, pedig jól emlékeztem az interneten látott fényképére. Megállítottam három kerékpárját toló, egymással beszélgető asszonyt, s náluk érdeklődtem a szoborról. Az egyikük által jelzett árnyas parkot egy percen belül elértem, s már messziről láttam a végében álló régi emlékművet. Ez egy háromlépcsős alapon álló, nagyjából négyzet alapú kőfal, elő- és hátoldalán egy-egy nagyobb méretű fekete márványtáblával. A két táblán összesen 73 hősi halott neve szerepel, apák és nősülés előtt álló fiatalemberek nevei, ami óriási vérveszteség lehetett egy ekkora településnek. A kőfal tetején egy fektében méltósággal figyelő oroszlán kőfigurája látszik, alatta külön kis márványtáblán a "Hazáért" felirat. Visszakanyarodva a 63-as útra, s talán tíz kilométerre eső Nagymegyer felé siettem, de félúton letértem Gellérbe. A falu temetőjében két monumentumot érdemes felkeresni, elsőként az első világháborús hősök árnyas gesztenyefa alá bújt emlékművét. A négylépcsős alapon álló, téglalap formájú, hosszanti oldalán fekvő kőfalon fekete márványtábla látható, rajta az innen hadba vonult és elesett 29 hős nevével. A márvány felett ott az 1914-1918-as évszám, jókora méretben. A temető másik, háborúhoz kapcsolódó tárgyi emléke a hátsó traktusban, vaskerítéssel védetten áll. Ez pedig az első világháborúban elesett Király Lajos síremléke. A fekete márványobeliszk vonatkozó felirata: "E sírkertben nyugszik Király Lajos 1894-1916. A legdrágábbat adtuk a hazának... Felejthetetlen fiunk!" Kevéssel alább az apa, Király János (1864-1930) és az anya, Antal Zsuzsanna (1861-1946) neve van feltüntetve. Gellérről egyelőre nem a látótávolságban lévő Nagymegyerre indultam, hanem, észszerűségi megfontolásból Bogya, Lakszakállas és Szilas érintésével Ekecsre. Ma már Ekecshez tartozik az egykor önálló Apácaszakállas is, amely az egyesített község északi részét adja. De vissza az eredeti Ekecsre, ahol a sárgára festett falú katolikus templom közelében (50 méterre), egy jelenleg barkácsboltként működő régi épület kerítése mögött, a drótból font rács közvetlen közelében látható az első világháborús katonák emlékműve. Annyira közel áll a drótfonathoz, hogy a járda felől kinyújtott karral elérhető, kézzel érinthető. A régi, négylöveges díszítésű obeliszk hátoldalára később erősítették fel a második világégésben elesettek névtábláját. Most már Nagymegyernek fordultam, ahol a város egy eldugottabb helyen lévő árnyas parkjában felfedeztem a két háború egymástól két lépés távolságra felállított, csaknem egyforma kinézetű, s egyaránt szürke márványból készült, néhány éve felavatott emlékművét. Manapság már közigazgatásilag a város déli részének számít a hajdan önálló Izsap ("Összegyűltek, összegyűltek az izsapi lányok, hüüm, ejha, az izsapi lányok..."), amely tökéletesen megőrizte falujellegét, semmit sem rontott rajta az urbánus Nagymegyer közelsége. A temetője is afféle falusi csendes, madárfüttyös, lombsusogós holtak földje. A két nagy háború hősi halottainak nevét soroló fekete márvány a halottasház előtti kőkereszt alsó, szélesebb részébe építve látható. Az ötpercnyi autózásra fekvő Csilizradvány temetőjét a korai készítésű, már 1921-ben felállított kis obeliszkje miatt érdemes felkeresni. Innen Csilizpatas érintésével a számomra meglepően nagy területű, s inkább városias jellegű Bősre értem. Az itteni, eléggé különleges kinézetű emlékmű a Szent Margit templom közelében, a főutca mentén áll. Az egészében véve két ember magasságú, karcsú, négyszögű obeliszk tetején talpára állított tüzérségi lövedék látható, az oszlop magas oldalain fekete márványtáblák sorolják az elesettek neveit. Sajnálatosan sokan vannak. Kivéve a főutca felé néző homlokzati részt, ahol a sima márványra egy, a markolata körül koszorúval díszített jókora fémkardot rögzítettek. Ha nem tévedek, a főutcának ez a szakasza számít a bősi belváros kis üzletekkel leginkább tarkított részének, miáltal a járdák környékét izgalmas színesség és meglehetős gyalogosforgalom jellemezte. Továbbindultam északnyugat felé, arra, amerre a bősi erőmű miatt megépült Duna-csatorna vonalát követő 506-os jelzésű országút haladt. Átsuhanva Bakán és Csallóköznádasdon, Felbárra érkeztem. A templom bejárata és a félkörívben a torony elé ültetett örökzöldek által szabadon hagyott szűk területen egy nemrégiben készülhetett, a szemnek kellemes emlékműre akad az ember. A magas, szürke márványoszlop előtt a tekintetét az égre vető, tárt karú, aranyló lepelbe öltözött Jézus áll, a lábai előtt egy fektetett, enyhén döntött márványlapon a két világháború helyi hőseinek nevei láthatók. A Felbártól északra található Egyházgelle tekintélyt parancsoló régi, 1924-ben készült obeliszkkel rendelkezik. Ez a kettős tornyú katolikus templom mögötti füves térség közepén áll, s miután az ember fellépett az obeliszk elé vezető négy lépcsőn, a négyszögű törzs oldalaira erősített márványtáblákat nézegetve akkor veszi észre, hogy nem egy, de mindjárt tizenegy (!) település elesett fiainak névsorát böngészi. Ezek a falvak: Egyházgelle, Dunakisfalud, Kislúcs, Beketfa, Csallóközpósfa, Csentőfa, Cséfalva, Kisbudafa, Nagybudafa, Nagylúcs és Ógelle. A szomszédos Sárosfa sem panaszkodhat, mert az emlékműve nem a szürke középszert gyarapítja. Szerényebb és kisebb ugyan az egyházgelleinél, de ugyanolyan emlékezetes. A sárgára festett magas kőoszlop a katolikus templom kertjének sarkában áll, s nemcsak a templom felől, hanem az utcáról is megközelíthető, ez esetben egy külön vasajtón át. Az oszlop tetejét nyitott kis kőfülke foglalja el, benne a keresztről levett Jézust a karjaiban tartó Szűz Máriával. A fülke alá az 1914-1918-as évszámokat vésték, a fülkére pedig kőből faragott kereszt került. A kőoszlop előoldalába, egymás alá-fölé, a két világháború hőseinek fehér kőtáblái vannak besüllyesztve. Felül az első világháborúsoké, amelyen 12 név van, alatta a második világégésben elhunytaké, itt 17 név olvasható. A Csallóköz nyugati részén úgyszólván egymás sarkára hágnak a falvak, ez igaz Csallóköztárnokra is, ami macskaugrásra fekszik Sárosfától. A vaskos, ugyanakkor eléggé magas obeliszket a jelenleg leégett tetőzettel búslakodó katolikus templom kertjében fedeztem fel. Javában fotóztam, amikor egyszer csak feltűnt a tőlem tíz méterre álló templomhajó hiányossága, ami különös, ugyanis a templomot és a mellette lévő obeliszket jól láthatóan a közelmúltban renoválták, festették újjá. A lángok átterjedtek a harangtorony egy részére is, mert a magasban lévő harangház zsaluzata körül ugyancsak kormosak a falak. A régi, 1921-ben emelt obeliszket négy darab csúcsos kőtuskó, illetve a közöttük kifeszített vastag lánc fogja közre. Az emlékmű alsó fele négyszögű, előoldalán a felülre helyezett, nagyobb méretű fekete márványlap az első világháborús hősöké, míg az alatta lévő keskenyebb lap a második nagy háború halottai előtt tiszteleg. Ebből a négyszögű törzsből egy ugyanolyan magasságú obeliszk tör fel, felfelé keskenyedő oldalán egy márvány Jézus fejjel. Elméletileg ez a falu is színmagyar lenne, ámde a templom melletti vendéglő nyitott teraszán sörözgetve beszélgető helybéliek felváltva használták a magyart és a szlovákot. Nagyszarva falu az innen már csak 20-25 kilométerre fekvő Pozsonyba vezető 63-as út bal oldalán fekszik. A kőfallal kerített temető és templomkert ugyan valóban rejt egy átlagos kinézetű obeliszket, ám ez elsősorban a második világháborúban elesett katonák emlékére készült, név szerint ők vannak felsorolva. Az első világháborúsok csak mintegy kötelességszerűen vannak említve, ezzel a mondattal: "Egyúttal tisztelgünk az I. világháborúban elesettek emléke előtt." Bacsfán elsőre elhaladtam azelőtt a ligetes park előtt, amelynek táncos kedvű napfényfoltjai és lombárnyékai olyan ravaszul festették terepszínűre az egyszerű obeliszket, hogy észre sem vettem. Mire felocsúdtam, már a kis település túlsó végében jártam, és alaposan elcsodálkoztam az itt látható hatalmas méretű ferences templomon, amelyet, mint utóbb értesültem róla, Páduai Szent Antal tiszteletére szenteltek. Oltárán állt a Boldogasszonyt ábrázoló kegykép, amely 1715 júniusában (állítólag) négy napon át vért könnyezett, s emiatt a templom a környékbeliek búcsújáróhelye lett. Egyébként a képet 20 éve ellopták, s még nem lett meg. Visszafelé jöttömben végre megpillantottam a rejtőzködő emlékművet, közelebb érve hozzá kiderült, hogy a két világháború hősi halottainak tiszteletére készült. A kétpercnyi autóútra lévő Somorja eléggé eklektikus képet mutat. Nem mondom, hogy rendezetlen, netán koszos lenne, de stílustalan, mentes az egyéni arculattól. Délutánba hajlott az idő, nagy volt a meleg, s mivel tudtam, hogy a nagytemplom belseje rejti (ha igaz) az emlékművet, ezúttal jobbnak láttam a kulcsos ember időpazarló felkutatása helyett a szabad ég alatt, közterületen felállított emlékművel rendelkező Gutor felé indulni. Nevezett település a Duna bal partján, pontosabban a Körtvélyesi- és a Somorjai-víztározók találkozási pontján fekszik, s mindössze ötpercnyi autózásra van Somorjától. 1929-ből való emlékműve a nagy klasszikusok sorába tartozik. A közpark sétányának elején emelkedő magas, felfelé enyhén keskenyedő talapzat előoldalán a 21 elesett hős névsorát tartalmazó, hosszúkás kőtábla látható. Talán csak figyelmetlenségből erednek, ám valószínűbb, hogy az évtizedes idegen megszállásnak tulajdoníthatók a szöveg helyesírási hibái. Ugyanis az elesettek közt két Farkas is szerepel, János és Lajos, s mindkettejük családnevének utolsó betűjén, tehát az "s"-en már ott látható a csehül hacseknek, szlovákul makcsenynek nevezett parányi "v" jelzés, egyfajta szláv ékezet, amely hangmódosító funkciót tölt be. Enélkül a szlovákok a Farkast Farkasznak ejtenék. Megjegyzem, a hősök névsora Bors Istvánnal kezdődik, de ennek az "s" betűjével nem akad gond. A másik súlyos hiba, talán elírás, az emléktábla alsó sorában olvasható: "Emeltte Gútor közössége 1929." A szöveget a kőtáblába bevéső munkásember A: nem volt tisztában a magyar helyesírási szabályokkal, B: erős identitászavarban szenvedett, C: részegen ragadott vésőt és kalapácsot, D: mindhárom egyszerre. Visszatérve Somorjába, a valamiért nem igazán szívemhez nőtt városkából a Szenc felé, északra mutató 503-as úton keveredtem ki. Négy kilométerrel odébb már indexelhettem balra, hogy rákanyarodjak a közeli Úszorba vezető mellékútra. Egy belső közpark fái alatt elég gyorsan ráleltem a derékmagasságig érő, korabelinek látszó kerítéssel védett, leginkább magas csonka gúlához hasonlító obeliszkre. Bizonyos stílusjegyek miatt számomra úgy tűnt, ez igazából az első világháborús hősök emlékére épült, s utólag helyezték el rajta a következő nagy háború elesett katonáinak névsorát. Akárhogy is, a 19 nevet tartalmazó első világháborús fekete márványtábla jelenleg az obeliszk jobb oldalán látható. Visszakeveredve a szenci országútra, nem igazán taposhattam bele a gázba, mert alig két kilométerrel odébb le kellett fordulnom Béke település felé. A békét sugárzó csendes falu addig csak átutazandó faluként szerepelt az úti tervemben, de amikor megláttam a templom melletti, a kerek szentélytől pár méterre álló tisztességes kinézetű emlékművet, megálltam fényképezni. Kispakán a temető kerítésének vonalába épült csinos, "négylöveges" (pontosabban: ezúttal "kétlöveges") emlékművet találtam. A kerítés vonalvezetése ezen a ponton egyenesből félkörívesre vált, nyilván azért, hogy legyen helyük a koszorúknak és a virágcsokroknak. Az emlékmű alsó harmadát kétalakos relief tölti ki, amely némileg naiv stílusban egy elesett (sebesülten fekvő?) katona felé koszorút nyújtó angyalt ábrázol. A felette lévő harmadban látható a hősök hófehér márványtáblája, amelyen hét név olvasható. Idetartozik még a tábla felett kivésett rohamsisak és tőr, leveles babérágak által közrefogva. Végül a felső harmadban látható a - helyszűke miatt a szokványos négy helyett - két, talpára állított tüzérségi lövedék, amelyek közül egy legfelül kereszttel koronázott obeliszk nő ki, előoldalán kőből faragott karddal. A közeli Nagypaka a templomtól kőhajításra fekvő parkban álló, kerítéssel óvott magas obeliszkkel fogadott. Mint a hátoldalába süllyesztett fehér márványtáblácska szövege tanúsítja: "Emeltette a nagypakai ifjúság 1923." Az első világháborús hősök fehér márványtáblája az előoldal alsó részén, az utóbb felkerült második világháborús emléktábla az obeliszk talapzatának jobb oldalán található. Mindegyiken magyar nevek szerepelnek. Lég település régi obeliszkje a katolikus templom előtt magasodik, a törzsébe süllyesztett kisebb márványtábla tanúsága szerint: "Állíttatta özv. Petőcz Dénesné 1924." Az e fölött lévő, nagyobb táblán ez olvasható: "Az elesett hősök emlékére 1914-1918." S akad egy harmadik tábla, amely az obeliszk hátoldalára került: "Az elesett hősök emlékére 1941-1945." Egyértelmű, hogy az emlékmű eredetileg az első világháború katonáinak emlékére készült 1924-ben. Az elesett hősök neveit tartalmazó, ki tudja, hová lett kőlap egykor talán ott volt, ahová a később felkerült második világháborús táblát illesztették. Lögérpatony kezdetleges turullal díszített egyszerű emlékműve a főutca melletti kis parkban van felállítva. Bár közel jártam Dunaszerdahelyhez, mégis inkább megfordultam, mert tudomásom szerint a városnak nincs önálló emlékműve, ami van, az az időközben Dunaszerdahelyhez csatolt Sikabony temetőjében található, ennek felkutatása pedig felettébb időigényesnek mutatkozott a délutáni csúcsforgalomban. Az időtényező azért került ennyire előtérbe, mert másnap, csütörtökön mindenképp haza kellett mennem Pestre (a négy napig szabadságon lévő Anikómnak muszáj volt péntektől munkába állnia), s addig még sok felvidéki település várt rám. Az időhiány rögtönzött szelektálásra kényszerített. Lögérpatonyból tehát az 572-es úton nyugat felé, Pozsony irányába tartottam, s néhány kilométerrel a szenci út kereszteződése után betértem a Csallóköz igen sűrűn lakott részén fekvő Csütörtökre. Némi túlzással szólva, errefelé nem lehet úgy elhajítani egy követ, hogy az ne a szomszéd faluban érjen földet (P. G. Wodehouse után szabadon). Csütörtök település emlékműve egy betonból öntött kocka talapzaton álló fegyveres katonából és a rá felnéző kisfiú kőszobrából áll. A talapzat oldalait teljesen kitöltik a nagy méretű fekete márványlapok, amelyeken a hősi nevek láthatók. Kivéve az előoldali márványt, amelyen több csallóközi település emlékművén is olvasható verssorok vannak megjelenítve. Nem tudom, ki írta őket, de szépek, szívhez szólóak. "Sokáig vártunk s nem jöttetek, Idegen földben porlad szívetek, Elvesztetek, mint hulló csillagok, Csak Isten tudja, hol a sírotok." A falutól északra eső Pozsonycsákány szintén klasszikus emlékművel kedveskedett; úgy látszik, a Felvidék nyugati része lényegesen gazdagabb régi keletű emlékművekben, mint a keleti tájak. A központi parkban lévő, hármas tagozódású alkotás központjában a háttérben kiemelkedő négyszögletes oszlop előtti, teljes menetfelszerelésben lévő kőkatona áll. Fehérre van meszelve, akárcsak az emlékmű többi része. Puskájának csövét marokra fogja, elszánt tekintetét az égre emeli. A lábai alatti részen, keskeny fekete márványtáblán a "Hőseink emlékére" felirat olvasható. Kétfelől alacsonyabb kőhasábok állnak, a baloldalin az első, az ennél alacsonyabb jobboldalin a második világháborúban meghalt katonák neveit tartalmazó márványtábla van felcsavarozva. Épp amikor végeztem az emlékmű körüli teendőkkel, és visszaültem a kocsiba, megcsörrent az autóban tartott mobiltelefonom. Anikóm hívott Pestről. Lelkesen újságolta, mekkora felhőszakadás zúdult a városra, a lakásajtóból alig látni pár méterre. Álmélkodtam egy sort, hiszen ahol voltam, a Csallóköz nyugati felében, hét ágra sütött a Nap, s bár az égalja körül bóklászott pár tömörebb felhő, kizártnak látszott, hogy beleszóljanak a délután időjárásának alakulásába. Két percig beszélgettünk, aztán elbúcsúztunk egymástól. Indultam tovább a négy kilométerre eső Fél felé, amikor egyik pillanatról a másikra heves szélzúgás támadt a semmiből, s egyre erősödő szél egy percen belül viharossá fokozódott. A kilencven kilométeres sebességről hatvanra lassítottam, de a tájat homokfelhőbe burkoló szél még így is a túloldali sáv felé taszigált. A szemből jövő járművek részeg kacsázásán látszott, hogy ennek a fele sem tréfa. Ám mire Fél közelébe értem, a szélvihar úgy ahogy jött, átmenet nélkül felszívódott. Nem tudom, ez vajon megszokott időjárási jelenség errefelé, vagy kifogtam egy százévente egyszer előforduló kisebb tornádót? Már messziről észrevettem a Fél központi parkjának sarkában álló obeliszket, ami előtt egy rakás letört és levágott vastag faág feküdt, még el sem száradtak a rajtuk maradt falevelek. Az összevissza dobált kupac miatt üggyel-bajjal jutottam az emlékmű közelébe, néhány fotót a legvastagabb ágon egyensúlyozva készítettem. Munkásságomat kíváncsi tekintetek kísérték a sarki étterem nyitott teraszáról. Ezt követően a németes nevű, ezzel együtt 1910-ben, az utolsó nagy-magyarországi népszámláláskor még száz százalékban magyar Éberhárd felé indultam. Ezen megállás nélkül áthajtva kisvártatva a ritka szép, és más vonatkozásban is egyedülálló emlékművel rendelkező, egykor német többségű Dunahidasra értem. Ez a pozsonyi út mentén, a kéttornyú Jézus Szíve templom melletti parkban áll. A széles, embermagasságú mesterséges dombot, amelynek a tetejét elfoglalja, külön kerítés övezi, ez is régi darab, akárcsak az emlékmű, amelyhez hat lépcső vezet fel. A szürke kőből készült magas obeliszk (amelyet további alacsony kőoszlopok és láncok fognak közre) előtt egy fedetlen fejű, egyik kezében a rohamsisakját tartó, a másikkal a puskája csövét markoló kőkatona áll, testtartásán látszik a vereségbe való szomorú beletörődés. Az obeliszk két ellentétes oldalán németül szövegezett, s néhány kivételtől eltekintve német neveket tartalmazó patinás márványtáblák láthatók. Az első tábla 24 nevéből mindössze Gombkötő Johann és Mery Jakob lehetett magyar származású. A másodikon valamivel jobbak az arányok, ugyanis az itteni 19 név között olyanokat lehet olvasni, mint Saghy Franz, Saghy Stephan, Acs Josef, Acs Stephan. A harmadik kőtábla az obeliszknek a templommal ellentétes oldalán kapott helyet, és a felállítás időpontjáról informál: "25. VIII. 1929." A fotózás után visszatértem Éberhárdra, mert elképzelésem szerint innen kellett volna átjutnom a mindössze négy kilométerre eső Pozsonyivánkára. Autómmal Éberhárd főutcájáról egy mellékútra fordulva követtem az elérni óhajtott település felé mutató nyilat, ám kétszáz méterrel odébb az út megszűnt. Hoppá! A meglepetéstől pár másodpercig se kép, se hang. Valójában persze nem szó szerint szűnt meg, csak építkezés miatt lezárták, a régi aszfaltburkolatot felszedték, s most mindössze egy szélesebb erdei földútra emlékeztető nyomvonal mutatta, hogy merre mennék, ha járható út lenne előttem. Késő délutánra járt, a munkások már nem dolgoztak, a nehéz földgépek a szétkapott út mentén várták a másnapi kezdést. El sem tudtam volna surranni közöttük, mert a néhai út közepén húsz méterenként embermagas zúzalékkupacok mini piramisai tornyosultak. Kocsimmal árnyas helyre húzódtam, s a részletes térképet tanulmányozva igyekeztem alternatív útvonalat találni. Nem volt választási lehetőségem, vissza kellett mennem a Kis-Duna melletti Félre, ahonnan északnak fordulva Dunasápra értem, a falu déli szélén lévő kereszteződésnél nyugatra, Cseklész felé mentem, innen pedig már csak egy macskaugrásra volt Pozsonyivánka. Ha Pozsonyivánkán is túlmentem volna, 7 kilométerrel odébb elérem az egykori magyar koronázóváros Pozsony ez oldali külvárosát. De maradtam a szlovák többségű Pozsonyivánkán, mert a templom és a főút közötti parkban egy mindkét világháború hőseinek tiszteletére készült emlékmű várta, hogy lefényképezzem. A hármashalommal és kettős kereszttel koronázott, szelíd ívben hajló magas hátfal előterében és középpontjában az asszonyától és a gyermekétől búcsúzó fegyveres katona embermagas reliefje látható. Tőlük balra az első, jobbra a második világháborús hősök neveit feltüntető kőtáblák vannak kihelyezve. A nevek nagyjából negyede magyar eredetűnek tűnik (pl. Belay, Gergel, Karika, Miklos, Nagy stb.). Itteni munkám végeztével Cseklészen át visszaautóztam Dunasápig, illetve a vele északról összenőtt Dunaújfaluig, hogy megkeressem és megörökítsem a két falu közös emlékművét. Amiről úgy tudtam, hogy egy sudár, magas, fekete obeliszk, de sejtelmem sem volt róla, merre keressem. Önbizalommal vágtam neki a kutatásnak, csak a szinte zuhanórepülésbe kezdett Nap miatt kezdtem aggódni. Ám hiába szaladgáltam le s fel a két falu főutcáján, mindössze egy-egy középméretű harangtornyot láttam, de azok körül nem volt semmiféle obeliszk. Végre, midőn egy alkalommal kikeveredtem Dunasáp távolabb eső temetőjébe, amely az úgynevezett Pusztatemplomnál, másként mondva sápi kápolnánál fekszik, a sírok közt gyomláló asszonyok egyike hozzávetőlegesen útba igazított. Valami templomról beszélt, ami körülbelül a két falu találkozási pontjánál áll, s hogy ennek az udvarán megtalálom, amit keresek. Hálás szívvel huppantam vissza az autóba, de a nevezett helyen nem láttam templomféle épületet. Már kezdtem volna ideges lenni, amikor a közeli házak egyikén dolgozó apa és fia nevetve mutatott a három telekkel odébb lévő nagyobb házra, s valóban, annak az oldalán látszott egy nagy feszület. Én meg egészen addig klasszikus kinézetű templomépület után kutattam, meg sem fordult a fejemben, hogy miként nem a ruha teszi az embert, úgy nem a kinézettől, hanem a spirituális tartalomtól válik egy épület templommá. A kapuját nyitva találtam, pedig már hét óra is elmúlt. Belépve rajta, az épület, akarom mondani a templom mellett meglepően szellős, ugyanakkor cseppet sem kihalt udvarra leltem. Egy kis szentbarlang közelében ott állt az embernél magasabb márvány obeliszk, rajta a két háború hőseinek neveivel. Az obeliszk további tartozéka a szorosan balról álló Dunaújfalu, és a jobb oldalon látható Dunasáp feliratú két márványhasáb. Az erősödő alkonyatban nem is gondoltam, hogy aznap érdemes újabb helyet felkeresnem, újabb emlékművet fényképeznem, körülbelül úgy jártam, mint egy nappal korábban, amikor nehezen sikerült döntésre jutnom Vága település dolgában. Éjjeli pihenőhely után kutatva visszatértem az aznap harmadszor is felkeresett Félbe. A faluba öt vezet be, s ugyanennyi ki, most az egyetlen olyan útra, a kelet felé tartóra tértem, amelyet még nem vettem igénybe. Mindössze két kilométert tettem meg a Pozsony és Diószeg közötti 510-es úton, s máris lekanyarodtam balra, a Vőkre vezető bekötőútra. Lassú menetben haladtam a kétfelől magas kukoricásokkal kísért mellékúton, hátha találok egy rejtett beugrót, ahol estére elvermelhetek. Csakhogy nem várt problémák sorába botlottam, ugyanis a ritka autóforgalmú, hosszú, egyenes úton hol kerékpározók csoportját, hol magányos görkorcsolyázókat (kétszáz méteren belül két csinos lány), hol esti kocogókat kellett kerülgetnem. Úgy látszik, ez egy ilyen sportos vidék. A térképre nem volt ráírva. A szemük láttára mégsem bújhattam a kukoricásba. A falu közelébe érve felcsillant a megoldás reménye, mert épp nem láttam senkit az úton, viszont egy oldalt induló száraz földút valami magasabb betonfalak felé mutatott. Az első pillantásra ismeretlen rendeltetésű objektum húsz méterre lehetett tőlem, így messziről tető nélküli elhagyatott mezőgazdasági épületnek gondoltam. Mindegy, jól elleszek a takarásában, csak egyetlen éjszakáról van szó. Korai volt az öröm, mivel nem elhagyott tehénistálló vagy téeszépület volt, hanem a három oldalán két ember magasságú betonfallal kerített, a negyediken a szellőzés miatt fal nélküli, fedetlen trágyaraktár. A betonpadló negyedét a felhalmozott tehén- vagy lótrágya foglalta el. A terjengő illatok teljes körű élvezetétől a rossz szaglásom óvott meg. Már kanyarodtam is vissza a bekötőútra, s mivel ötven méterre lehettem a falu névtáblájától, meg aztán az alkonyat sem volt még annyira előrehaladott, tettem egy próbát. Hátha sikerül még ma letudnom a listámon amúgy is szereplő települést. Jól tettem, hogy nem adtam fel a reményt, mert a központban lévő körforgalom mellett klasszikus emlékműre, egy kocka alakú talapzaton álló krisztusos kereszt előtt zászlót hajtó kőkatonára akadtam. A zászlón Szűz Mária tartja karjaiban a kisded Jézust. Az előoldali fekete márványtáblán magyar nevek sorakoznak. Na, mindez rendben is lenne, de továbbra sem tudtam, hol alszom. Szerencsém volt, mert ahogy visszajutottam az 510-es útra, kétszáz méter megtétele után máris találtam egy letérő földutat, amelyre rákanyarodva néhány méteren belül egy szűk, láthatóan ritkán használt kis vashídon gördültem át, ami egy három méter széles csatorna felett húzódott. A híd mögött letarolt gabonaföldek terültek el, elvétve álló tanyasi házakat csak sokkal messzebb, több száz méterre láttam. Végre biztonságot és nyugalmat találtam a csatornát kísérő magas bokorsor takarásában, s elnyúlhattam a kellőképp megdöntött ülésben. Sötétedés után a visszapillantóban láttam, hogy a hátam mögé került Félen, apait-anyait beleadva, tűzijáték veszi kezdetét. A látványos előadás negyedóráig tartott, aztán megint sötétség borult a tájra, a bokrok levelei közt csak ritkán tűzött át a csatorna túloldalát kísérő országúton elsuhanó kocsik lámpafénye. Szerdán mindösszesen 366 kilométert autóztam. Négynapos itt tartózkodásom legfárasztóbb napján voltam túl.

 

  Vége a száztizennyolcadik résznek