ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL
írta Miski György
Száztizenkilencedik rész
(Tizenötödik kötet) Harminckettő (folytatás):
Negyedik (összességében hetedik) nap, 2015. augusztus 06., csütörtök. Tréfás kétértelműséggel úgy is fogalmazhatnék, hogy az éjszakát jányoknál töltöttem, de ez csak akkor és abban a formában lenne igaz, ha a Jányok szót nagybetűvel írnám, mivelhogy az előttem álló legközelebbi falunak ez volt a neve. Jányok. Pontosabban Felsőjányok, mivel emögött akad egy Alsójányok is. Mindkettő kistelepülés, utóbb össze is vonták őket, ezért lett Jányok az egységes nevük. Szóval, kora reggel az éjjeli parkolóhelyemtől két kilométerre eső Felsőjányokon nyitottam, ahol a templomos temetőben egy csapásra három emlékművet találtam. Ez ám a fogás! A nagykapun belépve először az újabb korban készült, vörös márvány emlékművet fényképeztem. Utána felballagtam a közelben álló templom elé, mert előzetes tudomásom volt a toronyhoz vezető kövezett út két oldalán egymással szemben álló két régi emlékműről. A baloldalon lévő négyszögű oszlop tetején egy kőből faragott félmeztelen, pajzsos, sisakos harcos a lábánál fekvő ember fejét szúrja át a lándzsájával. Nem tudom, a horrorisztikus jelenet kapcsolódik-e Szent Mihályhoz vagy attól független, mindenesetre az oszlop törzsébe süllyesztett tábla felirata utal a szentre. "Szeretet és szívbeli kegyelet emelte 1921-ben e díszes szobrot Isten nagyobb dicsőségére és Szt. Mihály tiszteletére." Alatta a folytatás (a korabeli helyesírás meghagyásával): "Keszőcze Mihály drága emlékének kit a világháború a hazai földtől messze távolban Turkesztánban 1916 máj. 16-án reménygazdag férfikorának 41. évében fosztott meg életétől. Hűséges nejét drága két gyermekét és jóságos édesanyját hagyta maga után gyászos keservben. Legyen emléke áldott!" A szemközti oszlopon békésebb látvány fogadja a szemlélődőt, egy köpenyben álló, imádkozó lányka, a lábainál két báránnyal. Az itteni kőtábla szövege a következő: "Hirdesse ezen, 1921-ben emelt művészi alkotás az alázatos lelkű Szt. Vendel tiszteletét és Horváth Vendel gyalogos szakaszvezető nemes emlékét ki a világháború vérzivatarja közt távol szeretteitől, Udinében 1918 aug. 20-án ifjú férfikorának 28. évében hősi halált halt. Gyászba borult szülei felejthetetlenül őrzik drága emlékét!" Jányokból kijőve (mind a Felsőből, mind az Alsóból), elhaladva Nagymagyar mellett, a főúti nagy kereszteződésen túl a diószegi országút mentén fekvő Kismagyarra jutottam. A temető halottasházának oldalánál két hosszú, függőlegesen elhelyezett fekete márványtábla áll egymás mellett. A baloldali az első, a jobboldali a második világégés hősi halottainak állít emléket. A szomszédos Illésházán elsőre csak átutaztam, mert kíváncsi voltam a pár kilométerre eső Jókára. Szép falu, két nagy templommal, meg többségében magyar is, ám köztéri emlékművet nem láttam, úgyhogy tízperces körözés után visszajöttem Illésházára, ahol a temetőben a kismagyarihoz hasonló emlékműre bukkantam. Bélvatán régebbi alkotás fogadott. A főutca kanyarulatában lévő kis parkban betonból öntött, négyszögű obeliszkféleség áll, előoldalán a két háború hőseinek közös márványtáblájával. A Vajasvata melletti Csenkének ismét régebbi emlékműve van, amely két, egymással párhuzamosan futó utca találkozásánál van felállítva. Távolról nézve akár temetői sírkő is lehetne, de nem az. Alacsony vaskerítés övezi, a sírkőszerű lapon a faluból hadbavonult, s a frontokon elesett 13 férfi nevével. Az egészet egy jókora kereszt koronázza, amely csaknem akkora, mint maga a kőlap. Csenkéből abban a Nagymagyarban találtam magam, amely mellett egy órája elhaladtam. Tudtam, hogy a jókora méretű katolikus templomban lennie kell egy szép emléktáblának, de a viszonylag korai időpont kérdésessé tette, be tudok-e jutni? A kulcs a közeli paplakban élő papnál volt, akit alighanem álmából vert fel a hátsó kerti veteményesben tüsténkedő asszonyság, akinek elsőként beszéltem a kívánságomról. Kérésemre zokszó nélkül bekopogott a tisztelendő úrhoz, aki nehezen kecmergett elő, de a jókora pocakot eresztett, hatvanöt év körülire taksált, kerek arcú férfiú mosolyogva, őszinte örömmel üdvözölt, mintha közeli rokonként érkeztem volna látogatóba. Szinte baráti hangulatban nyitottunk be a csendes, szépen berendezett templomba, s míg mindenféle dologról beszélgettünk, megmutatta a templomhajó falának vonalából kiugró, oldalt álló Hősök kápolnáját. Eredetileg ennek a helyén a templom egy másik bejárata volt, de az első világháborút követő években átalakították külön kis szobafélévé, ahol a falu lakossága a hősök emléke előtt tiszteleghetett. A miniatűr szentélyben helyet kapott egy oltárasztal is, rajta a halott Jézust karjaiban tartó Szűz Máriát ábrázoló festett szoborral, mögöttük kereszttel. A szentélyféle szoba két ellentétes oldali falán összesen négy tábla látható, a két fekete márvány az első, a két fehér márvány a második világháborús hősöké. Ezeket úgy párosították, hogy egy első világháborús mellé egy második világháborús kerüljön, s a további kettővel ugyanez az elrendezés ismétlődjön a szembeni falon. A szívélyes hangulatú beszélgetés és a fotózás után elbúcsúztunk, s északra, Szenc felé indultam. Útközben megálltam Hegysúron, ahol az út mentén, egy alacsony kerítéssel közrefogott területen áll az emlékmű. A hármas tagolású emlékmű középső, kiugró négyszögoszlopán szárnyait emelgető kőturul ül. Alatta, a betonoszlopba süllyesztve a világháborús hősök fekete márványtáblája kapott helyet. Ennek a középső oszlopnak az alsó részén jól látszanak a levert, levésett koronás magyar címernek a körvonalai. Szenc vasúton túli részén olyan nyüzsgő forgalom fogadott, amitől kissé elszoktam az utóbbi napokban. Ösztönösen a város sűrűjébe vetettem magam, s egy elkerített saroktelken egyszer csak ott volt előttem a kétalakos, tetszetős alkotás. A középen álló, viszonylag magas, eléggé széles kőoszlop előoldalának felső részén a korona nélküli magyar címer van kifaragva. Az oszlop baloldalán első világháborús katonaöltözéket viselő, puskát markoló baka áll, a jobboldalon egy kardjára támaszkodó kuruc vitéz. Én legalábbis kurucnak néztem. A két kőkatona tekintete felfelé, a központi kőoszlop tetősíkja feletti területre irányul, vagyis olyan helyre, ahol jelenleg nincs semmi, de a figurák tiszteletteljes tekintete azt sugallja, hogy ott bizony volt még valami, amit időközben eltüntettek. Az emlékmű széles hátoldalán a két világháború innen hadbavonult, elesett katonáinak névsora olvasható. A rengeteg név kilencvenöt százaléka magyar eredetre utal. Szencet a Nagyszombat felé vezető 61-es főúton északi irányba tartva hagytam magam mögött, majd hamarosan Pozsonysárfőre értem, innen nyugatra indulva perceken belül Nagysenkőcön voltam. A falut eredetileg a közelben fekvő Kárpáthalasra való utazásom tranzitállomásának tekintettem, egyébiránt sejtésem sem volt a főutca mentén álló emlékművéről. Talán észre sem veszem, ha nem dugul be előttem a forgalom. Ám valami oknál fogva hirtelen megállt a jó darabon tempósan haladó kocsisor, s azon kaptam magam, hogy egy terven kívüli, mondhatni égből pottyant emlékművet gusztálok. Nosza, máris félreálltam, s fotóztam a nem várt ajándékot. A közeli háttérben valami nagyobb fák által félig takart templomféle rejtőzködött, de lehet, hogy inkább erődítmény volt, mert körülötte nyers téglákból és kövekből emelt lőréses várfalak emelkedtek. De nézzük az emlékművet, amelynek legfelső részén az egyik kezében dobtáras géppisztolyt tartó, a másikkal zászlórudat markoló katona látható, a háta mögött egy másik katona sebesülten kapaszkodik a zászlórúdba. A magas kőtalapzaton egymás alatt-felett három vízszintes, egyenként fél méter széles betonsáv látható, az egyes sávok között tíz centis távolságokkal. A legfelső betonsávra a második, az alatta lévő kettőre az első világháborúban elesett katonák neveit vésték. Kevés köztük a magyar eredetűnek látszó. Amíg fényképeztem, a forgalmi anomália megszűnt, száguldhattam Kárpáthalasra. A templomtól tíz méterre álló magas obeliszk tetején egy sebesült katonát a karjaiban tartó szárnyas angyal kőből faragott kettőse látszik, a kőoszlop törzsébe süllyesztett fekete márványlapon 50 elesett katona neve szerepel, magyar név nincs köztük. Kevéssel ez alatt másik fekete márványtábla látszik, amin a második világháborúban meghalt hat katona neve és arcképe látható. Egyikük nőnek látszik (Radakovic Konstant). Innen a távolabbi Diószegre kellett mennem, ám előbb megálltam a közbülső Báhonyon, ahol a templom melletti közparkban négyfigurás emlékmű áll. Az embermagas kőoszlop tetején térdeplő kőkatona alatti oszloptörzsön feltüntetett hősi nevek mindegyike szlovák. Az oszlop előtt a karjaiban csecsemőt tartó anya áll, a lábánál térdeplő nagyobb gyerek imádkozik. Erzsébetkápolna, Igrám, Csataj, Magyargurab és Pusztafödémes érintésével Diószegre értem, ahol rögtön meglett a városka egyik frekventáltabb helyén található emlékmű. Az alacsony mesterséges dombon álló alkotás a klasszikus első világháborús emlékművek egyik gyöngyszeme. A talapzat előreugró része félköríves kiképzésű, rajta az 1914-1918-as évszámmal. Mögötte és felette masszív, csonka gúla támfal emelkedik, amelynek előterében háromalakos szoborkompozíció látható. A középen álló, teljes harci felszerelésben ábrázolt katona épp gránátot készül elhajítani, az előtte, de neki háttal térdeplő férfi egyik kezét a gyomortájékára szorítja, mint akin ott ütött sebet az ellenséges golyó, a térdeplőtől balra egy életnagyságú oroszlán tűnik fel, nyilván az erő és a bátorság szimbólumaként. A három figurát egy felső részén félköríves kőkeret foglalja egységbe. A vaskos csonka gúla széles oldalain egykoron valószínűleg az elesett hősök névtábláit lehetett látni, ezeknek azonban most semmi nyomuk. Tettem egy kisebb kirándulást a városkától északra eső néhány települést meglátogatandó. Ezek közül az első a ma már közigazgatásilag Diószeghez tartozó, de valaha önálló Kismácséd volt. A főutca parkjában nyílhegyű kerítéssel közrefogott régi emlékművet találtam. Az embermagas, keskeny kőtalapzat tetején egy szemét az égre vető nőalak látható, a talapzat törzsébe szürke kőtáblát süllyesztettek, amelynek felirata: "Az 1914-1918-ig a világháborúban hősi halált halt kismácsédi atyák és ifjak eltörölhetetlen emlékére emeltette Kis-Mácséd község közönsége 1930-ban." Az oszlop további két oldalán, hasonló kőtáblákon, a halálozásuk évszáma alá csoportosítva olvashatók az elesett katonák nevei. 28-at számoltam össze. A szomszédos Ábrahámot többnyire szlovákok lakják, ami meglátszik az elesettek névsorán. A hősök emlékműve a templom melletti kis parkban van, felső részén egy Jézust a sebesült katonával ábrázoló szobor, alatta a két nagy háború hőseinek fekete márvány névtáblája látható. A 32 első világháborús katona névsorában feltűnik a Ján Ác (Ács János), Florian Dudas (Dudás Flórián), Frantisek Gergeli (Gergely Ferenc) és a Ján Horvát (Horvát János) név, ők valószínűleg magyar származásúak voltak. Még egy falu, Kisgeszt megtekintésére vállalkoztam, aztán csak a hazafelé vezető úton fekvő néhány település maradt hátra. Kisgeszt színszlovák falu, emlékműve a templom melletti virágos kis parkban áll. A felül kőkeresztes emlékmű törzsén kizárólag szlovák neveket lehet látni, azokat viszont aranyozva. Az emlékművet a törzs alsó részén látható, alighanem helybéli kőműves vagy naiv szobrász által készített relief menti meg a feledhető kategóriától. Az alsó mezőben ugyanis egy sebesült vagy elesett katona elnagyolt, mondhatni bumfordi alakját látni, színezett változatban. Nem a művészi érték, hanem a szeretetből fakadó nemes szándék miatt érdemes megjegyezni a katona képét. Visszajutva Diószegre, rövid keresgélést követően rátaláltam a Dunaszerdahelyre vezető útra, amelyen utam következő állomása, a Diószeghez közeli Nemeskosút is fekszik. A templomhoz közel eső, elkerített kis parkocskában két hófehér színű kőalak tűnik fel: Jézus az előtte térdeplő, szemeit rávető katonával. A figurákat tartó kőkocka előoldalát szintén hófehér márványlap borítja: "Én is véreztem értetek." felirattal. Közvetlenül a szobor mögött szürke betonlap emelkedik, jobboldali mezőjében az első világháborúban meghalt katonák neveit soroló fekete márványtáblával. Tovább haladva délnek, Vízkelet és Hidaskürt után Pozsonyvezekényre értem. Az első világháborús hősök két szürke kőtáblája 1925-ből való, amelyeket az útmentén fekvő parkban egy sárgára festett, meghatározhatatlan formájú kőtömbre erősítettek. A két tábla között a második világháborúban elesett katonák világos színű emléktáblája látható. Mindhárom táblán kizárólag magyar nevek szerepelnek. Tallós, utam következő megállója, dél felől egybeépült Pozsonyvezekénnyel. Utóbb beláttam, én voltam figyelmetlen, amikor a faluba érve elhaladtam az úttól tíz méterrel beljebb álló itteni szobor előtt, s nem vettem észre. De azért elgondolkoztató, sőt annál is több, hogy amikor a szobortól száz méterrel odébb három idős, hatvan és hetven év közötti magyar asszonynál érdeklődtem a világháborús emlékmű felől, némi gondolkodás után mind a fejét rázta, mondván, nem tudnak róla, hogy ilyesmi lenne Tallóson. Miután biztos voltam benne, hogy igenis van, méghozzá katonafigurás, dühös elkeseredésemben nem bírtam türtőztetni magam, és a fejükhöz vágtam, hogy szégyelljék magukat, amiért azt sem tudják, mi van a falujukban. Tényleg szégyellnivaló, hogy meglett korú emberek annyira ostobák, hogy a postán, a buszmegállón és a kisbolton kívül nem ismernek egyebet a falujukból. Mindegy már, de akkor nagyon dühös voltam. Másodszorra figyelmesebben végigautózva a nem túl hosszú falun, persze, hogy megláttam a keresett katonát. Inkább az a csoda, hogy elsőre elvétettem. A kerítéssel nagyobb területen közrefogott emlékmű nyolcszögű talapzatához öttagú lépcsősor vezet. Az országút felé néző előoldalba süllyesztett márványtáblán fehér kereszt van, alatta egy János evangéliumából vett idézet olvasható. A talapzat további két oldalán az elesettek nevei olvashatók, halálozásuk évszáma szerint csoportosítva. Mivel az emlékművet ki tudja, milyen elképzelésből, sűrűn körbeültették magasra növő, erős szárú virágokkal, a flórában való jelentős kártétel kockázata nélkül nem férhettem a márványtáblák közelébe. Így csak némi távolságból tudtam megörökíteni a tartalmukat. A talapzat tetején szomorú arcú, a puskáját és a sapkáját a köpenyéhez szorító idősebb katona áll. Utam utolsó állomása, Pozsonyeperjes három kilométerre volt, percek alatt odaértem. A templom melletti kiszélesített járdán újabb kori, de impozáns emlékművet találtam. Az egymástól elkülönülő, méterekre álló részek legszembetűnőbb tagja a középre helyezett, fent tompa csúcsban végződő, leginkább egy hatalmas szögletes "O" betűre emlékeztető fekete gránit. Elárulom: nem tudom, mit jelképez, de jól néz ki. Ettől balra, kissé hátrébb a második, jobbra pedig az első világháborúban meghaltak névtábláját tartó erős gránitlapok állnak. Ez utóbbi 38 magyar nevet sorol. A fotózás befejezésekor elégedetten sóhajtottam fel, ez alatt a négy strapás nap alatt a terveim kilencven százalékát teljesítettem, ami nagyon jó arány. Most már indulhattam Pestre, amit azonnal megtelefonáltam Anikómnak. Komáromban utoljára bevásároltam a pizzából, a tankolást kihagytam, mert még bőven volt benzinem. Tatán, Tatabányán és Budaörsön átvágva végre megcsapott a főváros szmogos bűze, de mit bántam, lényeg, hogy Anikóm és a két kutyám legnagyobb örömére kora délután egyben hazaértem. Reggel óta mindössze 288 kilométert tettem meg, a négynapos úton összesen 1554 kilométert, az első felvidéki menettel együtt pedig 3301 kilométert. Ezt csinálja - ha tudja - utánam valaki!
A történet úgy teljes, ha becsületesen megírom, hogy nem tudok eléggé hálás lenni az én kicsimnek, Anikómnak, amiért elnézi, illetve a múltban elnézte nekem ezeket az anyagi vonatkozásban már-már luxushobbi kategóriába sorolható utakat. A lassan hat év alatt (2009 októbere óta) becslésem szerint egymillió forint körüli értékben költöttem benzinre, és ez sosem fog megtérülni. Köszönöm az én drágámnak, hogy hagyott élni, mert ezek az utazások segítettek abban, hogy higgyek benne, igenis fontos amit csinálok, s az örökös tervezések és az utánuk következő kivitelezések komoly kettős kihívása egyaránt megdolgoztatta az eszemet és a testemet. Ráadásul ehhez a legutóbbi felvidéki úthoz jelentős anyagi támogatással is hozzájárult, amit ugyan visszafizettem a négy nap alatt megtakarított pénzből, de a nemes gesztust nem felejtem. Imádom a kicsimet, de tudom, nem vagyok jó az érzelmek kimutatásában. Így csak azzal tudom meghálálni a jóságát, ha tiszta szívből szeretem, és örökké hűséges maradok hozzá. Kelt 2015.08.21.-27.
(Tizenötödik kötet) Harminchárom:
Augusztusban, azokon az utazásokon kívül, amikről beszámoltam, azért történt még egy s más a saját életteremen belül. Például Anikóm 21-én töltötte be a 45. életévét. Hm, 37 és nem egészen fél éves volt, amikor 2007 decemberének legvégén, 27-én megismerkedtünk. Én meg 53 és fél. A következő év (2008) október 11-én hozzám költözött a Tábornok utcába, s megint egy esztendővel később, 2009. augusztus 22-én a soroksári anyakönyvi hivatalban összeházasodtunk. Pár nappal ezelőtt tehát a hatodik házassági évfordulónkon is túljutottunk. Te jó ég, mi mindenen mentünk keresztül együtt az ismeretségünk bő 7 és fél éve alatt! S vajon milyen közös élmények, utazások, gondok, megoldandó feladatok várnak még ránk a hátralévő időnkben? Jobb nem tudni, lesz, hogy lesz.
Lehetséges, hogy nem augusztushoz, hanem július végéhez köthető a hír, miszerint Anikóm, aki (velem ellentétben) az okostelefonja révén fel tud menni a Facebookra, a közösségi oldalon rátalált Levente fiam és régi kis barátnője esküvői fotójára, amelyen a lány már Miski-Terebesi Anett néven szerepel, vagyis a fiam elvette feleségül. Ez önmagában nem különösebben érdekes, hiszen Levente betöltötte a 30. életévét, tudomásom szerint a lányt legalább 8 éve ismeri, ideje volt a házasságnak. Az egyébként májusi keltezésű fotó attól figyelemreméltó, hogy Anett pocakja szemlátomást erőteljesen domborodik a menyasszonyi ruha alatt. Mint aki az ötödik-hatodik hónapban van. Egy másik fényképen ugyanők láthatók, de itt már "civilben", s Anett hasa még nagyobb. Mint a fotó kísérőszövege tudatja, a fiú kisbabát szeptember elejére várják. Biztosan nagy az izgalom. Megtelefonáltam a hírt anyámnak, aki, számomra igencsak meglepő módon, rettentően megörült az újságnak, felindultságában még el is sírta magát a vonal túlsó végén. Én pedig nagypapa leszek. Nem sokkol a dolog, mert nem érdekel. A nagyobbik fiammal, vagyis Leventével utoljára talán nyolc vagy kilenc éve beszéltem személyesen, azóta nem láttam, semmiféle kapcsolatban nem álltunk egymással. Ő kint dolgozott Spanyolországban, ahová a most már feleségként szereplő Anett vitte magával, én meg itthon éltem az életemet. Ennyi év elteltével teljesen kialudt bennem az apai érzés, akkor meg mitől lenne jelentősége, hogy papíron nagyapává válok? Sosem fogom látni a kis lurkót (talán a nevét megtudom a Facebookról), akinek egyébként jó egészséget és boldog, hosszú életet kívánok. Ő tehet a legkevésbé arról, hogy még a születése előtt ilyen zilálttá váltak a körülmények. Ennyi.
Még egy utolsó hír: anyám holnapután, azaz pénteken (negyedikén) indul busszal Görögországba, hogy a hozzá hasonló korúak társaságában Hellász földjén, az Olimposz lábánál húzódó tengerparton töltsön egy hetet (tíz napot?). Anyám 82 éves, tehát nem kis bátorság szükségeltetett a döntéséhez. Jó utat, jó szórakozást kívánok neki! Ez afféle hattyúdal lesz a részéről, mert ekkora útra aligha vállalkozik többet. Ez nekem legalább annyira fáj, mint neki. Sajnálom anyámat, hogy megöregedett, s már leginkább az elmúlásra való készülődés tölti ki a gondolatait. Azt hiszem, elég, ha annyit mondok, minden nap gondolok a fiatalkori anyámra és apámra, a közösen megesett kalandjainkra, s a szívem elszorul. Kelt 2015.09.02.
(Tizenötödik kötet) Harmincnégy:
Két napja, pénteken (negyedikén), mivel Anikómnak végre akadt egy szabadnapja, kocsival kiszaladtunk először a kispesti, aztán a tököli temetőbe. A két helyre egy napon szoktunk menni, s utoljára valamikor májusban lehettünk a szüleink sírjánál. Szégyen, de most így jött ki a lépés. Előre féltünk, hogy mekkora gazt és rendetlenséget találunk, ám az elsőként felkeresett Kispesten minden rendben volt, egyedül az a ronda, ízléstelen műanyag csokorszerűség bántotta a szemünket, amit az utolsó ott jártunk óta valaki a sírra helyezett. Ezt nagy lendülettel kihajítottuk a kukába, aztán Anikóm a bejáratnál vett virágnak helyet csinálva igazított az édesapja és édesanyja koporsóját rejtő sír ágyásán, s máris mehettünk Tökölre. Itt az első utam apám öt évvel ezelőtti temetését intéző vállalkozóhoz vezetett, mert meg akartam tudni, mi a menete az urna kivételének és a sírhely felszámolásának. Nem is szólva ezek anyagi vonzatáról. Ugyanis apám hamvait, miként az összes (ma még hál' Istennek, élő) szerettem hamvát s a magamét is, a Kiskunság egy erre a célra kinézett helyén szándékozom a földbe helyezni, helyeztetni. Persze az urnák nélkül. Arrafelé csak terméketlen, szikes legelők húzódnak, termőföld sehol, miként a legközelebbi település is eléggé távol van. Azt a területet soha sem fogják bolygatni, épp az imént felsorolt okok miatt. Tervem szerint ide kerülnek apám, anyám, Anikó, Jerry, Csicsa, Ottó és az én hamvaim. Egy öt-tíz méter átmérőjű körön belül mindegyik külön kis gödörbe kerül, a tetejükön elegyengetett földdel, és ami nagyon fontos: semmiféle jel nem lesz felettük. Mindenki hagyjon nekünk békét! Így magyar földben maradunk együtt, míg világ a világ. Tehát a temetkezési vállalkozó (nő) osztott-szorzott, s a végösszeg, mindent alaphangon számolva, negyvenezerre jött ki. Lázas igyekezetében felajánlotta, hogy már aznap nyélbe üthetjük a dolgot, egy óra múlva vihetem az urnát, de lehűtöttem, hogy egyelőre tájékozódtam, majd telefonálok, ha összejött a pénz. A temetőben itt is rend volt, némi gazoláson és pár virágtő elültetésén kívül sok teendőnk nem akadt. Magamban elnézést kértem apámtól a hosszú kihagyásért, aztán jöttünk vissza Pestre. Tököl határát elhagyva kisvártatva lefordultunk egy nagyobb kukoricás közt vezető földútra, s a betakarításra váró tengeriből vagy húsz csövet törtünk az itthoni galambjainknak. Hazafelé jövet, menet közben némi izgalom fogott el bennünket, mert Csicsát és Ottót most először hagytuk magukra, s lelki szemeink előtt mindenféle borús képek keringtek a lakás várható állapotáról. Szerencsére a kutyáink jól viselkedtek, semmiben sem tettek kárt, valószínűleg végigaludták a távollétünk öt óráját. Anikómnak a visszaúton említettem, hogy anyám Görögországba tartó busza fél tizenegykor indult a Népligettől, s talán már a magyar-szerb határ közelében járnak. A késő délután folyamán pedig többször irigykedve gondoltam az én kalandos lelkületű anyámra, mert biztosra vettem, hogy már látja az Égei-tengert. De jó lehet neki! Ez volt pénteken. Másnap, szombat délelőtt (Anikóm dolgozott) a számítógép előtt ültem, amikor megcsörrent a könyököm mellett fekvő mobiltelefonom. A kijelző anyám hívását mutatta. Persze felvettem, s arra számítottam, hogy az ezer és valahány száz kilométerre lévő anyám lelkes úti beszámolóba kezd. Hát nem. Kiderült, hogy pénteken el sem utazott, mert amikor a túraszervezőnél az indulás előtt pár perccel rákérdezett, átengedik-e majd a határon a régi személyi igazolványával, a vezetőnő nem tudott garanciát adni, mivel a többieknél egytől egyig az új, plasztik személyi volt, ami útlevélként is szolgál. Anyám ezek után nem vállalta annak kockázatát, hogy leszállítják a macedón-görög határon, rábízva, jöjjön haza, ahogy tud. Kényszerűen hagyta tehát veszni a bő egyhetes görög útra befizetett hetvenezer forintot, és a Népligetből, a bekészített csomagját magával cipelve hazament Budafokra. Ezt a döbbenetes hírt telefonálta meg anyám, hozzátéve, hogy már pénteken kétszer hívott, de nem vettem fel a telefont. Hát persze, hogy nem, mert ugyan nálam volt, de a kocsi kesztyűtartójában, s egyrészt onnan menet közben nem hallatszik ki a hívásjelzés, amikor pedig valahol megálltunk, hosszabb időre eltávolodtunk az autótól. Ráadásul nem számítottam senki hívására, mivel Anikóm mellettem volt, anyámat pedig úton tudtam, mással meg nem érintkezem, hiszen huzamosabb ideje nincs munkám, tehát munkatársaim sincsenek. Hát ilyen balszerencse nem mindenkinek adatik meg, mint amit az útra május óta készülő anyámnak el kellett szenvednie! Hozzáteszem (s a telefonban erre óvatosan céloztam is), anyám lustasága vagy nemtörődömsége az oka, hogy ilyen béna okból lőttek a nyaralásának, mert (ahogy a telefonban bevallotta) bár már tavaly le akarta cseréltetni a régi, itthonra jó, de útlevélnek alkalmatlan személyiét, mégsem tette, mert akkor le kellett volna mennie a Savoyai Jenő térre. Amitől öt perc autóútra lakik. Ráadásul az idén - már a görög út miatt - szintén gondolkozott a személyi cseréjén, ám másodszorra is ejtette az ötletet. Sajnálom a 83. évében járó anyámat, hiszen könnyen lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy lássa a tengert, amit ő is legalább annyira szeret, mint én vagy Anikóm.
Holnap az újabb munkahelycserére készülő Anikómat viszem Újpestre meghallgatásra, de holnapután, kedden kimegyek anyámhoz, s igyekszem lelket önteni belé. Szegény, biztosan gyakran gondol rá, hogy az elutazott többiek milyen jól érezhetik magukat az Olimposz lábánál, ő meg így járt. Kelt 2015.09.06.
Utószó
Ezzel a végére értem a 15 kötetes önéletrajzi írásomnak, ami a kezdetektől, vagyis a születésemtől a fent jelzett dátumig, azaz a 61 éves és négy hónapos koromig tartó periódust ismerteti. Írásaim a végükön jelzett időpontokban keletkeztek, száz százalékban hitelesek, torzítás mentesek, ugyanis ezeket eredetileg kizárólag saját használatra, emlékeztetőnek készítettem. Magamnak pedig nem akartam hazudni, mi értelme lett volna? Ráadásul ez ellentmondás, hiszen az ember képtelen magának hazudni, ha pedig mégis, akkor a skizofrénia minősített esetével van dolgunk. Akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy majdnem egy évtizeddel később az interneten, a blogom (George von Mischki) részeként publikálom őket. Méghozzá fontos, ha nem mind között a legfontosabb részeként. Nem érzem magam kiemelkedően különleges embernek, bár annyit józan paraszti ésszel belátok, hogy nem a legegyszerűbb fajtából való vagyok. Bár ezek az önéletrajzi feljegyzések 2015 szeptemberében megszűntek, azóta persze történt velem egy s más. Fontos és kevésbé fontos eseményekről, utazásokról, nyaralásokról, személyes meglátásokról, családi történésekről van szó. Amikor ezeket a sorokat írom, 2024. október 27-e, vasárnap, hajnali fél öt van. Májusban betöltöttem a 70. évemet, s ezzel magamban lezártnak tekintettem életem igazán aktív szakaszát. Kissé megöregedtem, de még nem vészesen, a testi egészségem az ilyenkor szokásosnál jobbnak mondható, az erőnlétemmel sincs még baj, de tudom jól, lesz ez még rosszabb is. Mindenre felkészültem, de nem megyek a halál elébe. Megvárom, míg veszi a fáradságot, és eljön értem. Felőlem ráér, minek az a nagy kapkodás? Sajnálatos módon az utóbbi években két olyan családi esemény is történt, amelyek külön-külön is megráztak, de az időbeli közelségük okán még össze is adódott a hatásuk, minek következtében erőteljes depresszióba zuhantam. Lelki válságom elhúzódó mélypontja 2023 tavaszától kora őszig tartott. Pszichológus segítségével többé-kevésbé kilábaltam belőle, de van egy olyan érzésem, hogy a két, lórúgásszerű sokk után már sosem leszek a régi. Az első trauma akkor ért, amikor imádott kicsim, Anikóm elhagyott egy nála 15 évvel fiatalabb férfi kedvéért. Sosem hittem volna, hogy ez megtörténhet azok után, amiket együtt megéltünk. Egy világ omlott össze bennem. A történet válással végződött, amit 2021 márciusában mondtak ki a Markóban. Öt nappal később az írásaimban oly sokszor jó szívvel, szeretettel emlegetett Anikóm elköltözött tőlem, vitte a motyóját, s összebútorozott a férfival. Azóta összeházasodtak. Anikóval nem tartjuk a kapcsolatot. Csicsa és Ottó természetesen nálam maradtak, s noha ők sem lettek fiatalabbak (Csicsa kutyám bőven a 16. évében jár, Ottó pedig mélyen a tizedikben), az egészségi állapotuk egészen jónak mondható. A következő súlyos megrázkódtatás anyám egy évvel későbbi, 2022. március 25-én bekövetkezett halála volt. Tíz nappal később töltötte volna be a 89. életévét, de ezt már nem érhette meg, mert a kelenföldi Szent Imre kórházban hajnali négykor örökre lehunyta a szemeit. Még elintéztem a hamvasztása és az örökül rám maradt budafoki lakás körüli adminisztrációs teendőket, ez utóbbiak intézésére ráment az egész nyaram, de már semmi sem számított, aztán a magányos őszi estéken rám törő rágódások, gyötrődések megtették a magukét, és lelki értelemben padlót fogtam. Amiből, mint fentebb írtam, csak közel egy év múlva lábaltam ki. De az élet nem áll meg, nagyjából összekaptam magam, s teszem a dolgom, amíg még tehetem. "Bárhogy lesz, úgy lesz."
Internetes blogjaim az User Profile: George von Mischki gyűjtőnév alatt érhetőek el. Ezek a következők:
(1) Esedékes leltár, félig elfedett arccal (önéletrajzi írások);
(2) Erdély - Siebenbürgen - Ardeal (1139 photos!) (erdélyi tájakról, településekről saját kezűleg készített fényképek gyűjteménye);
(3) Világháborús emlékművek katalógusa (a hatévnyi emlékmű-gyűjtésemből származó fotók gyűjteménye);
(4) A Rákos-patak fotós bejárása;
(5) A Temze;
(6) Miski György: Visszaút (regény);
(7) Kalifornia májusban (a 2014-es amerikai út saját fotókkal illusztrált leírása);
(8) Miski György: Körmetró (regény);
(9) Miski György: Fortuna kölyke (regény);
(10) Erdélyi képeskönyv 1800 fotóval (a 2016 nyarán megejtett erdélyi körutam saját fényképekkel illusztrált leírása);
(11) Los Angeles város leírása (Los Angeles általam készített monográfiája);
(12) Fotós utazás a Felvidéken (a 2020 augusztusában megejtett felvidéki körutam saját fotókkal illusztrált leírása).
Önéletrajzi írásaimat az életem legfontosabb szereplőiről készült fotók beillesztésével zárom:
2012. augusztus, Rovinj
Isten áldjon valamennyiünket!
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése