ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                    írta Miski György

 

                                      Huszadik rész

 

  (Harmadik kötet) Huszonkilenc:

 

  Talán mondanom is felesleges, tegnap, szombaton kora reggel megvolt a bolhapiaci túra. Azt most hagyjuk, hogy minek? Sok eredménnyel nem járt. Viszont vásároltam egy marokba termett, reflektorfényű zseblámpát, meg egy narancssárga színű műszálas vontatókötelet, olyat, amivel az elromlott autókat szokás vontatni. Hogy autó hiányában miért volt szükségem vontatókötélre? Nos azért, mert valójában nem vontatás, inkább barlangjárás, ha jobban tetszik, afféle sziklamászás céljából vásároltam. Még az előző este folyamán (ezeket az agymenéses, intenzív gondolkodással járó, elalvás előtti lefekvéseket le kéne lőni, legalábbis nálam hihetetlen gondolatokat képes szülni a félhomályos alkony, esetleg a sötét kora este) azon járt az eszem, mi lenne, ha kötélen leereszkednék a zsidó temető egyik-másik kriptájába, tényleg csak az izgalom, a kaland kedvéért? Este persze nagy az ember arca, hiszen előtte állnak a gyakorlati cselekvést nem igénylő, tét nélküli éjszakai alvás órái, ilyenkor a legnagyobb baromság is olajozottan kivitelezhetőnek, egyszerűen megoldhatónak tűnik. Reggel, az ébredés józanító perceiben az ember fiában éledezik a gyanú, hogy a békés estében netalán túlságosan is elragadta a képzelete; kezdi józanul látni gyerekes terve fölöslegességét. Megkísérli a rugalmas visszavonulás stratégiáját alkalmazni, azaz presztízsveszteség nélkül kihátrálni a saját hebrencs ötlete mögül. Minek kockáztasson akkorát, ha egyszer semmi szükség nincs rá? Hiszen a magam számára kitalált próbatételnek remélhetőleg nem lesz szemtanúja, vagyis senki nem fog elismeréssel adózni a magam mércéje szerint kiugró teljesítménynek. Ha egyáltalán tudom teljesíteni. Hát ez az! A kétely eme parányi szikrája éppen elegendő, hogy az embernek megint feltámadjon a rühes bizonyításkényszere, egyes egyedül önmagával szemben, önmaga előtt. Hogy nehogy gyávának tessék önmaga előtt. A bátorság meglétének sikeres bebizonyítása minden pénzt megér. Az önbecsülés kivívása és szinten tartása sokba kerül. Azon karcsú elégtétel birtokában, hogy utóbb legfeljebb a számítógépének dicsekszik el a sikeres tornamutatvánnyal. Már ha képes kikászálódni a veremből, hiszen nem elég lejutni, valahogy fel kell jönni, különben gáz van. Nem beszélve arról, hogy a lenti, várhatóan durva látványt még túl is kell élnie. Ehhez minden folyadék nélkül, jó előre bedob egy egész Rivotrilt. Ennyi mesterséges rásegítés még belefér, emiatt nem óvjuk meg a meccset. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell, hadd szóljon a muzsika! Szóval, férfias kihívás ez a javából. Este, elalvás előtt, mint mondám. 

  Reggel tehát a "nem akarom megtenni, de muszáj megtennem" önmarcangoló érzésével bóklásztam a piacon, amikor pedig eljöttem, összeszorított foggal a zsidó temetőnek vettem az irányt. Elfelejtettem említeni, itt pótolom, hogy a magammal cipelt nagy műanyag cekker alján nemcsak az a bizonyos vontatókötél, hanem a hármashoroggal felszerelt teleszkópos pecabot, valamint egy strapabíró bicska és kombinált fogó kapott helyet. A helyszínre érve azonnal és hihetetlenül megkönnyebbülve láttam, hogy a köteles mászásból nem lesz semmi. Minden félretolt fedelű kriptánál olyan sötét mélység tátongott a talpam alatt, amelynek újbóli és ismételt láttán visszahőköltem, s ha ez nem lett volna elég ködös terveim azonnali lefújásához, az enyészetnek a réseken felszínre szivárgó, dohos szaga biztosan visszatartott volna. A terézvárosi Dessewffy utcában megélt gyerekkoromban kimondottan kedvem leltem, ha anyámék tüzelőaprítás céljából leküldtek a pincébe (ezzel együtt olykor féltem az egyetlen húszwattos izzóval megvilágított, végtelenbe vesző folyosótól), ahol az egymás mellett sorakozó fáskamrák és a salétromos pincefal együtt sóhajtásai eredményeztek dohoz szagot, de az más volt. A vonzó titkok kábító mákonyával megbolondított langyos ódon szag, történelem szag, egyszóval pinceszag nem olyan, mint ez a nyálkahártyát irritáló kovászosan savanykás, amely mellbe vágott, s amitől menten kijózanodtam. Tehát letettem az infernóba való leszállás bugyuta tervéről, de, ha már ott voltam, s a cekker fenekén ott árválkodott a jó öreg horgászfelszerelésem, az új lámpa vakító fénye mellett rövid időn belül kifogtam egy újabb koponyát. (Nem figyeltem, melyik sírból halásztam ki, de tuti, hogy nem a múltkoriból.) Gyanítom, tudat alatt előre sejtettem, hogy semmi sem lesz a magamban eleve ellenkezéssel fogadott mélységkutatásból, mégis, valamivel csillapítanom kellett dühödt kalandvágyamat, és bátorságpróba pótléknak sem volt utolsó szembenézni a halál mocskos művével. Ahogy húztam felfelé a "fogást", azonnal felfigyeltem rá, hogy ezúttal elmarad a múltkori hányinger, s a halántékaim körül sem éreztem az undor hideg zsibongását, amire amúgy a napsütötte felszínre húzott fej láttán minden okom meglett volna. A koponya kétharmadát ugyanis még mindig az önmagában rövidre vágott, különben nyakig érő, barnásvörös haj borította, melynek bal oldalán tisztán kivehető volt az aszalódástól ellapult fülkagyló és cimpa. A koponya aljáról sem vált le teljes egészében a gerinc, az utolsó három csigolya egyelőre tartotta az evolúciós versenyben kivívott helyét, takarva a gerincvelő kerek bevezetőnyílását. Íme, mivé lett ez a hajdani nő (feltételezem, nőnemű illetővel akadt dolgom), gondoltam, de csodák csodája, a várt hányinger csak nem akart megkörnyékezni. Ha nem is hidegen, de egy elhivatott medikus objektív érdeklődésével tanulmányoztam a múltkorihoz képest anatómiailag összetettebb esetet. Eszem ágában nem volt meggyalázni a testrészt, amikor két száraz fadarab segítségével lefejtettem róla a sapkaként leváló fejbőrt, amellyel persze a csomókban hiányos haj is távozott. Alatta mindjárt ott fénylett a kobak sima felületű barna csontja. Ezután a gerincnek az ugyancsak a két fadarab igénybevételével lefeszegetett maradékait pöcköltem a mélybe, s máris szabaddá vált az immár ismerős bemeneti nyílás. Akár egy harkályvágta kerek odú a kéregmentes sima fatörzsön. A fentebb leírt tisztogató műveletek, illetve az analitikus célú szemrevételezés ideje alatt mindvégig guggoló testhelyzetben voltam, teljesen lebilincselt a figyelmet követelő munka. 

  Már épp készültem a nagyjából megtisztított testrészt a magammal vitt reklámszatyorba tenni, s azt az erősebb műanyag szatyorba süllyeszteni, amikor beütött a ménkő. Félig-meddig tudományosnak nevezhető ügyködésemből valami belső sugallatra felemeltem a tekintetem, amely azonnal egy tőlem két méterre álló, csodálkozva figyelő német juhászkutya barna szempárjába fúródott. Hogyan került ez ide? Nagytermetű kutya volt, hosszú szálú, tömött bundával, de még azon keresztül is felsejlett a kidolgozott izomzat. Az enyhén nyitott szájban, a csendes lihegés ütemére billegő nedves nyelv mellett kitűnően látszott az erős, hófehér fogak sora. Ijedtemben majdnem magam alá piszkítottam. Attól pláne infarktus környékezett, hogy a magánszorgalomból előresiető ebtől tíz-tizenöt méterrel hátrébb egy középkorú, festett szőke nő és mellette három fehér inges, egyenruhás rendőr közelített felém. Ez utóbbiak teljes szolgálati fegyverzetben. Lassú sétatempóban közeledtek a kriptasor előtt húzódó, barnásvörös avarszőnyeggel lepett ösvényen, s a meggyalázott kriptákra mutogatva, menet közben meg-megállva, halkan beszélgettek. Mint utóbb kiderült, a gondnoknő (na, legalább megtudtam, ki a terület elméleti felelőse)hívta ki a nyolcadik kerületi kapitánysághoz tartozó rendőröket (a fene egye meg, épp szombat délben), hogy megmutassa nekik az ismeretlenek által legalább egy-két éve feldúlt, tönkretett kriptákat. (A rendőrök kihívásának semmi köze nem volt személyemhez, hiszen a hívás vélhető idején még a bolhapiac sikátoraiban szédelegtem.) Gondolom, feljelentést is tett ellenük, de erről nincs információm. Szóval, ott guggoltam a régi idők szófukar tanújaként hallgató koponya társaságában, szemben a várakozó álláspontra helyezkedő, a fajtáján belül valóságos kolosszusnak számító farkaskutyával. Azt azonnal átláttam, hogy az utat szegélyező bokrok félig-meddig való takarása miatt a zsaruk egyelőre nem vettek észre. Első reakcióm az volt, hogy a horgászbotról villámgyorsan lekaptam a horgot és messzire dobtam. A kutya erre sem reagált, tovább figyelt. Egy erőteljes mozdulattal távolabbra görgettem a koponyát, az, szerencsére, begurult a sűrű gazosba, noha a fejbúb kilátszott a talajt mindenütt beterítő repkény levelei közül. Az agyam lázasan járt, hogyan tovább? Összekaptam a motyómat, és igyekeztem volna elillanni, ám a négy ember ekkor már olyan közel járt, hogy szertefoszlott a könnyed búcsú gondolata. Mégis mit tehettem, ott helyben mégsem várhattam be őket, meg aztán taszigált a tilosban járók ösztönös menekülési kényszere. Tehát tettem néhány távolodó lépést, amikor a nő utánam kiáltott: hát maga, mit keres itt? (Végem volt. Megdőltem. Lebuktam, mint Rottenbiller. Addig jár a korsó a kútra... Szóval így jár az, aki alig egy héttel az önmagának tett ünnepélyes ígéret után - miszerint legalább egy hónapig temetőnek a környékére sem megy - megszegi a fogadalmát.) Az egészen addig példásan nyugalmas sírkertben pillanatokon belül elszabadult a pokol, általános zűrzavar bontogatta a szárnyait. Petőfi korabeli, szegényes repertoárú vidéki utazó színtársulat bohózatába illett a jelenet, ahogy az alig öt méterre toporgó pandúrok teli torokból ordítoztak, hogy azonnal álljak meg. (A nagyobb falusi pajtákban rendezett előadásokon a nagyérdemű ilyenkor dőlt a nevetéstől. Miközben a hátsó sorban a pelyhes állú Jani, kihasználva a figyelem átmeneti elterelődését, bátortalanul belemarkolt a mellette vihogó Zsófi ingerlően rezgő csecsébe.) Jelzem, már a nő hangjára azonnal földbe gyökerezett a lábam, tehát feleslegesen szólítottak fel maradásra, hiszen a bűnös Szodomára visszanéző Lót nem vált olyan tömör sóbálvánnyá, mint én. Tessék, Lót végzete is a kíváncsiság lett! Egy hirtelen ötlettől vezérelve a jobb kezemben tartott pecabotos szatyrot bedobtam a "mezei" vörös mészkő sírok közé, de hogy miért tettem így, annak ma sem tudnám okát adni. Talán ösztönösen szabadulni akartam a bűnjeltől, más kérdés, hogy a szatyorban heverő peca semmit sem mondhatott a rendőröknek. (Egyébként ez a cselekedetem láthatóan nagyon összezavarta őket, mert később feszt arról faggattak, hogy mit akartam azzal a pecabottal, főként miért akartam megválni tőle. Erre azzal a rögtönzött mesével válaszoltam, hogy a bolhapiac után tulajdonképpen a Kvassay-zsiliphez mentem volna horgászni, csak időközben sajnálatos módon meggondoltam magam, s a temetői kalandot választottam.) Érdekes a tragikomikus eseménysorozat azon szelete, hogy a nagytestű, harcias kiállású kutya továbbra sem mozdult a helyéről, amíg a gondnoknő, s egyben gazdája, meg a szorosan a hölgy nyomában loholó rendőrök mellém nem értek. Lehet, hogy a váratlan találkozásunk éppúgy sokkolta, mint engem, s lányos zavarában nem tudta kezelni a helyzetet? Nagy mázlim volt, hogy ilyen bizonytalan (bamba) kutyával kerültem szembe, mert elnézve az előnyös testi adottságait, ha nem ilyen halvérű, alaposan lerendezhetett volna. A rendőrök persze rögtön körülfogtak, ahogy a kiképzésen tanulták. Fokozott izgalmukban egymás szavába vágva kapkodtak, egyéb tárgyi bizonyíték után kutatva egyik sírtól a másikig szaladgáltak, szóval, alaposan felzaklattam őket a jelenlétemmel. Különösen a vezetőjük, egy hadarva beszélő, harminc év körüli fiatalember (nem néztem a rangjelzését) viselkedett nyugtalanul, mert anélkül, hogy moccantam volna, állandóan felszólított, hogy ne merjek elszaladni vagy akár mozdulni. Ez volt a heppje. Nem állt a helyzet magaslatán. Különben sem tudhatta, hogy nálam szervi okok miatt szóba sem jöhet a futás, de nem egyedül a sokat bizonytalankodó szívem miatt, hanem a sokk bénító hatása miatt sem tudtam volna menekülni. Ott helyben igazoltattak, aztán a zúgó, sípoló kézi adóvevőjükön információkat kértek le rólam a központtól, de továbbra sem értettem, mitől voltak annyira beindulva, mitől lettek ilyen mértékben idegesek, hiszen hozzájuk képest még én is nyugodtnak számítottam. Kétségtelen, túlreagálták az esetet. Ebből adódik a következtetés, hogy vagy a rendőri állomány emberanyaga silány, vagy a kiképzésük hagy sok kívánnivalót maga után. Esetleg mindkettő. Míg általuk közrefogva szorongva vártam az események végkifejletét, nyugtalanul gondoltam rá, hogy talán észreveszik a nem túl jól rejtett koponyát, és akkor világosság gyúl az agyukban az illetéktelen ott létem tényleges okát illetően. Erővel kellett kényszerítenem magam, nehogy a tőlünk három méterre heverő barna holmi felé pislogjak, de megálltam. Idővel részükről is csillapodott a felajzottság, s a főnök fiatalember kezdett emberibb hangot megütni, már amennyire ez rendőröknél lehetséges. Azt a poént azért képtelen volt kihagyni, hogy megkérdezze, voltam-e büntetve, s a nemleges feleletemre azzal reagált, hogy na, ha eddig nem volt, most majd lesz priuszom. Nem hatódtam meg tőle, mert addigra, talán a nagy ijedtség egészségkímélő ellenhatásaként olyan nyugalom szállt meg, amin magam csodálkoztam a legjobban. A kezdeti félelem helyett immár a kíváncsiság dominált; akárha nem az én sorsomról lett volna szó, hanem egy ismeretlenéről, akihez semmilyen érzelmi szálak nem fűznek. A fiúk öt perc múltán kikísértek a zsidó temető vaskapus bejáratával szemközt parkoló kocsijukhoz, ahol elsőként engem ültettek be a jobb hátsó ülésre. (Kifelé menet észrevettem a temető nyitva tartási idejéről tájékoztató táblát. Ezek szerint egyáltalán nem kell külön engedély a bemenetelhez. Jó vicc, hökkentem meg a kései felismeréstől, akkor hát eddig is jöhettem volna legálisan!) Itt rövid időre visszapártolt hozzám a különben alaposan cserben hagyó szerencse, s lehetőségem nyílt kihasználni az átmeneti egyedüllétemet (a három zsaruból kettő még a temető kapujánál beszélgetett a gondnoknővel, a harmadik meg a kocsi másik oldalán sertepertélt.) A gyengére sikerült menekülési kísérletem előtt a jelenleg a térdeim között pihenő, kezemben szorongatott szatyromba dobtam a kis digitális fényképezőgépemet, aminek a merevlemezén öt-hat kompromittáló felvétel volt látható a kihalászott koponyáról. Ha ezt megtalálják nálam a rendőrök, akkor minden kiderül, nincs miről beszélni, hiszen a képek kérdés nélkül is árulkodnak. A nyilvánvaló logikai kockákat még ezek a balfasz rendőrök is képesek lettek volna a helyükre illeszteni. Villámgyorsan cselekednem kellett, ha nem akartam a meglévőnél nagyobb bajt hozni a fejemre. Nem akartam. Két feltűnésmentes rutinos mozdulat következett, egy: az első üléstámla jótékony takarásában nesztelenül kikaptam a gép memóriakártyáját, kettő: a 2 x 1,5 cm-es lapocskát a bakancsom félmagas szárába rejtettem. Voltam annyira előrelátó, hogy nem nyomtam nagyon mélyre, a megfelelő lehetőségre vártam, hogy végleg megszabaduljak tőle. Igaz, annak idején hétezer forintomba került a megvétele, de momentán nagyságrenddel nagyobb tét halmozódott a képzeletbeli kártyaasztalon. Végre kiegészült a rendőrállomány, s öt percen belül a nyolcadik kerületi rendőr-főkapitányság előtt parkoltunk. Kiszálláskor már a markomban szorongattam a képeket tartalmazó kis plasztiklapot. Beléptünk a komor épületbe, s ahogy az egyetlen mellettem maradt rendőrrel elhaladtunk a nagy előtérben álló szemeteskonténer mellett (a rendőr két lépéssel előttem járva mutatta a követendő irányt), mint a villám, hangtalanul felemeltem a tartály fedelét, s a csipet bedobtam a hulladék sűrűjébe. Nagy kő esett le a szívemről, ámbár nem tudom, mikor engedhetem meg magamnak az új kártya megvételét. Mindenesetre megszabadultam az egyetlen komoly terhelő tárgyi bizonyítéktól, ettől fogva nem tudtak semmit sem rám bizonyítani. A lépteinktől kongó kihalt folyosó végén a kísérő közeg megnyomott egy fali csengőt, mire vasajtó tárult, kulcscsomó zörgött, vasrács kinyílt, mi beléptünk. Mögöttünk a vasrács és a vasajtó zajosan zárult. Az előzetesbe helyezetteknek fenntartott cellák előterében voltam. Ide már nem sütött be a Nap, az elégségesnek ítélt mesterséges fényt az elérhetetlen magasságban felszerelt neonlámpák szolgáltatták. A kísérő rendőr valamerre lelépett, a zsarukétól elütő, csukaszürke egyenruhás új ember pedig tételesen átvette a holmimat, nemcsak a szatyorban, a zsebeimben tartottakat is. Még a zsebemben hordott, gyufás skatulyában tartott gyógyszereimet is lefoglalta, s egy nagyobb fadobozba helyezte. A szemüvegemet sem tarthattam magamnál, gondolom abból a megfontolásból, hogy unalmamban nehogy felvágjam az ereimet. Különös véletlen, vagy figyelmetlenség folytán a karóra a csuklómon maradt. Az ember akkurátusan mindent felvezetett egy formanyomtatványra, amit a végén aláíratott velem. Aztán jókora megdöbbenésemre gumikesztyűt húzott, és udvarias hangon felszólított, hogy kövessem, mert egy szobával odébb személyes motozásnak vet alá. Arra gyanakodtam, netán a seggemben (illendően szólva: altájéki testüregemben) akar kotorászni, de szerencsére nem ez a hátsó szándék vezérelte. Odabent meg kellett szabadulnom minden ruhámtól és a cipőimtől, az ember pedig minden gyűrődést, minden varrást alaposan átvizsgált. Munkáját lelkesen végző, lelkiismeretes szakemberrel hozott össze a sors, akivel más körülmények között - "békeidőben" - jól el lehet beszélgetni nőkről, sportról. Egyedül az alsónadrág maradt, de egy másodpercre azt is térdig kellett tolnom, s terpeszbe állnom, megállapítandó, nem rejtegetek-e valami önveszélyes tárgyat a tökeim között. A két centisre zsugorodott pöcsöm nem számított annak. Arra a legnagyobb igyekezettel sem tudtam volna felnyársalni magam. Aztán visszaöltözhettem, a "foglár" pedig bekísért az egymás mellett sorakozó, háromszor kétméteres cellák egyikébe, s rám zárta az ajtót. Előtte még emberséges hangnemben felhívta a figyelmem, ha bármire szükségem volna, rosszul vagyok, vécére kell mennem, szomjazom, nyomjam meg a tömör vasajtó melletti gombot, és máris jön. Ekkor pontosan déli fél egyet mutatott a karórám, szóltam neki, hogy fél négykor be kell vennem az egyik gyógyszeremet. Ezt humornak szántam, mert nem gondoltam komolyan, hogy egy óránál tovább bent tartanak. A "foglár" szavai szintén ebbéli reményemet erősítették, mivel azt ígérte, hogy nemsokára megérkezik a kihallgatást vezető kisasszony (ezek szerint házon kívül volt, de lehet, hogy mindvégig az épületen belül tartózkodott, csak a rendőr urak várakoztattak, szívattak), s a feltett kérdésekre adott válaszaim után biztosan hazaengednek. Hasonló esetekben ez a gyakorlat, nyugtatott emberi hangon. A cella belső berendezése viszonylag röviden leírható, mert egy kőkemény, L alakú faülésen (priccs) kívül, ami az egyik hosszanti és az egyik rövid falszakasz mentén húzódott végig, úgyszólván semmi más nem volt. Illetve a priccsel szemközt (ahol helyet foglaltam) öt lépésre a feketére festett ki- és bejárati vasajtó, a magas mennyezet két ellentétes sarkában pedig egy-egy leplezetlenül rám irányuló megfigyelő kamera. Tehát fél egykor pillantottam az órámra, majd legközelebb háromnegyed kettőkor. Úgy találtam, meglepően hamar elment az egy és negyed óra. Közben meg sem mozdultam; enyhén terpesztett lábakkal, ölemben összekulcsolt kezekkel, némiképp előredőlt, pihentető testtartásban ültem a fekete ajtóval szemközt. Kifejezéstelen arccal bámultam azt a hat világos pöttyöt, amelyek elrendezése távolról emlékeztetett a Göncölszekér csillagainak állásához. A Göncöl körül néhány elmaradhatatlan, bekarcolt felirat (a korábban idezártak kezdetleges irodalmi szárnypróbálkozásainak zsenge példái, nyelvezetük keresetlenül darabos, mondanivalójuk zömmel a férfi-női aktus képszerű megjelenítése körül mozgott), monogram és dátum nyújtott satnya vizuális élményt. Tudtam, hogy a kamerák révén az épület valamelyik helyiségéből szoros megfigyelés alatt tartanak, a tudtomon kívül akár közelről is tanulmányozhatják az arcomat, s nem akartam örömet szerezni azzal, hogy türelmetlennek vagy nyugtalannak látnak. A szomszédos cellában nyűgösebb lélek ücsöröghetett, mert nagyjából húszpercenként szólította el folyosói asztala mellől az őrt. Hol pisilnie kellett, hol megszomjazott, egyszer zsebkendőt kért. Mindannyiszor hosszú lére eresztette a "foglárnak" címzett mondandóját, beszélt a magánéletéről, fecsegett a fociról, váltig erőltette a társalgást, de az efféle próbálkozásokhoz hozzáedződött másikban nemigen akadt megfelelő társra. Sajnáltam szegényt, nagyon szenvedhetett a bezártságtól és a magánytól. De a sivár és szűk magáncellákat éppen erre a célra, a lélek s vele mindenféle ellenállás megtörésére találták ki. Még szerencse, hogy annak idején több helyen olvastam erről, legalább ennyi gyakorlati haszna lett a sok átrágott regénynek. Nem jött rosszul az sem, hogy magánszorgalomból elolvastam pár magas szakmai színvonalú, de az érdeklődő laikusnak is érthető nyelven megfogalmazott, pszichológiával foglalkozó tanulmányt. Az ifjúkori idegösszeomlásom idején tanult viselkedésformát, a nyugtató relaxációt szintén eredményesen vetettem be az ügy érdekében (hála V. Zsuzsa pszichiáternek, aki fél évvel később szerelmi öngyilkosságot követett el). A zárkában töltött első tíz perc, nem tagadom, némi belső feszültséggel telt, de ezután egészen felengedtem, s ettől kezdve a magam részéről sportnak, egyfajta versenynek fogtam fel a kényszerű bent tartózkodásomat. Egyrészt valóban élveztem a helyzet újdonságát, hiszen élménynek számított az életemben először előforduló szituáció, másrészt, mint fentebb említettem, igyekeztem elrontani a láthatatlanul leskelődő fiúk vagy lányok örömét. Arra nagyon vigyáztam, nehogy felfedezzék rajtam az ellenségesség vagy az irántuk érzett megvetésem legparányibb jelét, mert nem voltam a magam rosszakarója, nem szerettem volna, ha még jobban megszívatnak. Egy percre sem felejtettem el, hogy ebben a környezetben ők mozognak otthonosan, az adott szituációban ők az urak, minden rajtuk múlik. Csakhogy néha azon kaptam magam, hogy öntudatlanul mosolyra húzódik a szám; ilyenkor annak örültem, hogy egészen könnyed győzelmet aratok a máskor oly félelmetes rohamokkal jelentkező klausztrofóbiám, illetve az általános szorongásaim felett. Nagy elégtételt jelentett, hogy fölényes nyugalommal nyomom őket két vállra, egyszersmind tisztában voltam vele, hogy nem tehetek mást. Eljött annak a harctéri stratégiának a bevetési ideje, amikor megelőző csapás alkalmazásával esélyt sem volt szabad adnom a könnyen pánikba forduló ellenséges fóbiáimnak, különben sikoltva rontok az ajtónak, s valakiknek igen szórakoztató délutáni műsort adok elő. Nem beszélve a pánik legfélelmetesebb és legveszélyesebb kísérőjéről, a szívritmuszavarról, amit végképp el akartam kerülni. Az egymagam által vívott kétfrontos küzdelemnek nagy volt a tétje, s muszáj volt nyernem; egyrészt az ellenem összeesküdött külső tényezők reguláris erőivel, másrészt a genetikailag labilisra sikerült idegrendszerem kiszámíthatatlan szabadcsapataival szemben kellett felvennem a kesztyűt. Mozgósítottam tehát a belső erőimet, és rendre visszavertem a megújuló támadásokat. Meglepően könnyen ment, s ez további bátorságot és elszántságot eredményezett. Háromnegyed kettő után egy órával ismét a karórámra pillantottam, majd fél négykor megint. Ha pontosan betartom az általam előírt szabályokat, ekkor kellett volna bevennem a gyógyszereimet. De nem álltam fel a helyemről, hogy csengessek, mert jól (tulajdonképpen nagyszerűen) éreztem magam, s nem hiányzott a gyógyszeripar boszorkánykonyháiból származó rásegítés. Nagyjából ez idő tájt jöttek a nyugtalankodó szomszédomért, hogy valahová elvigyék. Ez is, mint a folyosóról beszűrődő bármely nesz, széknyikorgás, köhécselés, ajtócsapódás stb., mind segítettek túlélni a minden jel szerint szándékosan hosszúra nyújtott várakozási időt. Amiben az volt a legalattomosabb, hogy nem lehetett tudni, az a hosszú mennyire lesz hosszú. Ezt hívják pszichikai hadviselésnek. A fiúk értettek a tudat folyamatos nyomás alatt tartásához, gondolom, külön oktatják nekik a lelki terrorizálás gyakoribb fogásait. Nos, ha eddig lettek volna illúzióim, négy órakor már biztos lehettem benne, hogy előre kitervelten kínoznak. Immár három és fél órája ültem a szűk előzetes cellájának a - gondolom, nem véletlenül - kényelmetlenre hajlított ülésén, étlen-szomjan, jóformán mozdulatlanul, mint egy született jógi vagy fakír. De éltetett a tudat, hogy az engem hivatalból figyelők unalmunkban egyre jobban szívják a fogukat, ásítoznak, mocorognak, izzadnak, palástolatlan mérgükben talán az anyázásnál tartanak, amiért elrontom az örömüket. Igen, ebben a helyzetben nagyon jól jött, hogy találtam magamnak olyan, szemmel ugyan nem látható, mégis nyilvánvalóan létező, tehát a gyarló bosszankodásra rávehető, ingerelhető ellenséget, akin némán bosszút állhatok, ráirányíthatom a sérelmeimért érzett, de a jól felfogott érdekeim miatt gondosan titkolt gyűlöletemet. Van úgy, hogy a puska visszafelé sül el. Ezen a találó meglátáson is mosolyognom kellett. Valamint eszembe jutott az ősrégi arab anekdota, vagy tanmese, amikor a vándorlásba belefáradt Szelim lefeküdt a földre, hogy szundítson egyet. Véletlenül egy csodás tulajdonságú datolyapálma magjára telepedett, és nyomban álomra hajtotta a fejét. Jóízű álmából ébredve hatalmas fa tetején találta magát, amely fa a teste melegétől életre kelt magból sarjadt. Szelim bölcs pillantással felmérte, hogy képtelen lemászni az elérhetetlen távolságra került földre, megvonta a vállát, s azon túl a terjedelmes lombkoronán töltötte az életét. Ez a Szelim-féle szkeptikus hozzáállás, vagyis, hogy a megváltoztathatatlan helyzetekkel nem reménytelen szélmalomharcot kell vívni, hanem úgy elfogadni őket, hogy a számunkra legelőnyösebb lehetőségeket hozzuk ki belőlük, a legnagyobb életbölcsesség. Ez a fatalizmussal, sorsszerűséggel meglehetős rokon vonásokat mutató felfogás számomra ismerős, szimpatikus, miáltal megszívlelendő. Úgy is tettem, és erőt merítettem belőle. Öt órára járt, amikor végre megmozdultam (négy és fél óra múltán!), s az ajtó melletti belső csengővel jeleztem, hogy szeretnék valamit közölni. A két percen belül nyíló ajtóban álló őrnek szóltam, hogy bevenném az általa gondosan őrzött gyógyszereimet, különben hamarosan hívhatják a mentőt, vagy a hullaszállítót. Ezt is viccnek szántam, de az amúgy jóindulatú pasas nem vette a lapot. Végre, ha rövid időre, de kiléphettem a cellámból, hogy az asztalra odakészített gyufásdobozból a minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelő "foglár" előtt bevegyem a szokásos adagot. Aminek egyébként még akkor sem éreztem szükségét, de biztos, ami biztos. A fél perc alatt, amíg a gyógyszereket bevettem, hoztak az arcán és mindkét kezén szurtos, kormos fiatal cigány srácot. Az őr önszorgalomból annyit közölt róla, hogy fémgyűjtésből tengeti az életét. Szóval a vézna, nem éppen anyagyilkos kinézetű srácot éppen hozzám akarták betenni, illetve, mire lenyeltem a gyógyszereket, sutty!, magától bent volt az én megszokott, bejáratott cellámban. Látszott rajta, hogy kalauz nélkül is kiismeri magát ezen a helyen. Az őr jóindulatból irányította hozzám, mert társaságot akart mellém, hogy a továbbiakban ne unatkozzak. Nagyot nézett, amikor arra kértem, ha lehet, helyezzen máshová, inkább egyedül tölteném az időmet. Nem értette a dolgot, s én nem magyarázhattam el neki, hogy jól elvagyok a gondolataimmal, cseppet sem unatkozom. Azt a cellát kaptam meg, amelyikből kevéssel előbb a bőrében nehezen férő embert elvezették. A cellacsere jó ómennek bizonyult, mert ettől fogva felpörögtek az események: fél hat előtt néhány perccel értem jöttek. Ajtó nyílt, s a folyosón egy nagyon szép arcú, barnára sült fiatal leányzó mellett ott állt a közel öt órával előbb bekísérő rendőrök legkövérebbje. A húszas éveinek közepén-végén járó lány bemutatkozott, s hozzáfűzte, hogy ő fogja felvenni a vallomásomat. Én is bemutatkoztam, és a zavartan rebbenő barna szemekbe mondtam, miszerint nagyon örülök a találkozásunknak. Ez úgy hangzott, mint egy randevún bevetett bók. A lány nem tagadhatta meg női voltát, és futó mosollyal honorálta a burkolt széptevést. És ekkor következett a mindenképpen rendkívüli nap fénypontja: a kövérkés rendőr udvariasan megkért, hogy nyújtsam előre a kezeimet, mert szeretne megbilincselni. Hahó, még sosem voltam bilincsbe verve! Hipp, hipp, hurrá! Mit mondjak, tényleg majdnem elröhögtem magam, amikor tekintetem az acél karpereccel felékszerezett csuklómra esett. Ezek a bolond rendőrök nem képesek disztingválni, nem tudják, hol a határ. Ekkora hűhót csapni azért, mert a zsidó temetőbe nem a főbejáraton mentem be! Ez olyasféle gyerekes túlzás, mint ágyúval verébre lőni. Fölösleges, túlzó fontoskodás, a megfélemlítés újabb, esetemben azonban hatástalan eszköze. Amilyen - mondhatni - hisztérikusan feldobódott állapotban voltam, azt hiszem, csőre töltött pisztolyt nyomhattak volna a homlokomhoz, azt sem veszem komolyan. A döntő ütközetbe induló, életükkel számot vetett római legionáriusok kerülhettek ilyen euforikusan elszánt lelkiállapotba, amikor rezzenéstelen arcuk mögül szembenevették a közelgő végzetet. Éreztem, hogy nyerésre állok, s ha ennyi lelki terhelést gond nélkül kibírtam, most már utánam a vízözön! Meine Damen und Herren! Utazó cirkuszunk legújabb attrakciója: a viharvert élete 54. évében járó Miski György nevű polgártársunk csuklóján ebben a történelmi pillanatban kattan először bilincs! Ki ne hagyják az első és talán utolsó alkalmat, amikor saját szemükkel láthatják, milyen az, amikor akasztani viszik a betyárt! Egyébként a sós perec negyven, a vattacukor harminc fillérbe kerül, hadirokkantaknak és nyolc éven aluli gyermekeknek ötven százalék kedvezmény jár. Hát ez kurva jó! És amikor azt hittem, a helyzet bornírtsága nem fokozható tovább, a rendőr úr gyengéd mozdulattal vezetőszíjat fűzött a bilincseket összekötő láncra, és lesütött szemmel megkért, hogy legyek szíves induljak előtte. Szinte restelkedve tette hozzá, hogy ez az előírás. Szűzies zavarodottságunkban olyanok voltunk, mint egy tánc- és illemóra kezdő tanulópárosa, akik még az alapoknál, az udvarias felkérésnél és elfogadásnál tartanak. A jelenetet le kellett volna fényképezni, hiszen a megörökített pillanat életre szóló emlék. Elől ment a csinos kislány (a testhezálló farmerben gyönyörűen gömbölyödött a feneke, de micsoda guszta darab volt!), utána én, vasra verve, vezetőszíjra kötve, egy lépéssel hátrébb a rend vajszívű őre zárta a sort. Szűkre méretezett lifttel suhantunk fel az ötödik emeleti kihallgatószobába, ahol a pályát tévesztett rendőr gyorsan megszabadított az eleve lazára állított karperectől, leültem a felkínált székre, s tisztelettudóan válaszolgattam a lány kérdéseire, ő meg számítógépbe pötyögte a válaszaimat. Mindjárt az elsőként feltett kérdésre, hogy mi okból mentem titokban a temetőbe, olyan választ adtam, amit egy darabig nem felejt el sem a lány, sem a mögöttem strázsáló közeg. Azzal a rezzenéstelen arccal, amivel a zárkában végigültem az öt órát, azt válaszoltam, azért mentem oda, mert gyáva vagyok. A monitor előtt ülő lány teljesen kiesett a szerepéből, amikor leesett állal felém kapta a fejét. Mögöttem reccsent a padló, tehát a molett zsaru is bemozdult a szövegtől. Tessék?! - sikkantotta indignálódva a napbarnított csaj, mint akit bögöly csípett farba. Megismételtem: azért voltam ott, mert gyáva vagyok. És elkezdtem a féligazságot a helyben kitalált szöveggel keverve hadoválni, de persze úgy, hogy a kívülállónak hihetően hangozzék. Bíztam benne, hogy a kellő mértéktartással előadott drámai monológom nem marad hatástalan. Igyekeztem feltűnés nélkül részvétet ébreszteni magam iránt. Hogy a szívbetegségem gyakorta jár kínzó halálfélelemmel, s mivel a pszichiáterek évek óta nem tudnak segíteni rajtam, meg az általuk felírt gyógyszerek sem igazán hatásosak, egy jó ismerősöm ajánlotta a módszert, miszerint kutyaharapást szőrével. Vagyis, ha betegesen rettegsz a haláltól, járj halottakkal zsúfolt helyre, mint a legkézenfekvőbbnek tűnő temető. Vagy meghalsz a további ijedezéstől, és akkor nem szenvedsz tovább, vagy megszokod a társaságukat, s vele az elmúlás gondolatát. Csodával határos módon, nálam ezek a férfias bátorságpróbának számító temetői kirándulások bejöttek, s az utóbbi időkben a lehető legritkábban adódnak félelemrohamaim. A lány elkerekedett szemekkel hallgatta megvilágosodásom regényes történetét, én meg lopva kukkoltam a dekoltázsát. Selymesen csillogó barna bőrén igen jól mutatott a fiatalosan piros, ék alakban bevágott szellős felsőrész. Mit nem adtam volna, ha tíz szívdobbanásnyi időre odahajthattam volna a forró halántékomat! Öt perc múlva aláírtam mindent, amit elém tettek, s a lifttel visszavittek a földszinti zárkasorra. Ja, a visszaútra már nem tették fel a bilincset és a pórázt; kedélyes beszélgetéssel vertük el a lefelé tartó kevés időt. Leérkezéskor vettem észre a liftajtóval szembeni hosszú pult mögött ülő két fiatalembert, akiknek az arcán a számítógép monitorok jellegzetes kék fénye villogott. Aha, jómadarak! Akkor hát ti leskelődtök utánam! Na, további pihentető unatkozást, gondoltam magamban, de persze jelét sem adtam bármiféle érzelemnek. A szemem sarkából láttam, hogy a fiúk tekintete egy darabon elkísér. Külső vasajtó és belső vasrács nyílt, mi mindhárman be, ajtó és rács csukódott. A lány, miután a vallomásomat tartalmazó jegyzőkönyvet a további sorsomról döntő rendőrtiszt kezébe nyomta, elbúcsúzott tőlem. Valamit futólag odasúgott a nyúzott arcú férfinak (lehet azt, hogy na, Béla, ma is kifogtunk egy totál lökött ürgét), aki a "foglár" azon kérdésére, hogy akkor most mi lesz velem, visszaülök még egy időre, vagy szedje elő a holmimat, fáradt hangon válaszolta, hogy engedjenek el. Két percen belül visszakaptam mindenemet, ráadásnak egy kitöltött, rendőrségi bélyegzővel ellátott fecnit - talán emlékeztetőül -, miszerint 2007. augusztus 18-án 12 órától 17 óra 45 percig a VIII. kerületi rendőrkapitányság a személyes szabadságomban korlátozott. Ezt elteszem emlékbe, ha már nem készülhetett fotó a bilincsbe veretésemről. Az "ügyben" majd még biztosan beidéznek, gondolom, kiszabnak valamennyi pénzbüntetést, aminek nem fogok örülni. De esküszöm, hogy komolyan gondolom, amit írok: a lassan a fejem búbját nyaldosó hétköznapiság szürke mocsarából kirángató élmény miatt megérte. Ha nem is minden percét, de összességében az egészet élveztem. Hehe, most is röhögnöm kell a színjátékon. De mi a fészkes fenétől vagyok boldog? A jóindulatú "foglár" elkísért az épület bejárati ajtajáig, ahol jó ismerősként elköszöntünk egymástól. 

  A sok-sok tanulsággal szolgáló szombati nap ontotta magából a nyár végi középdélután bágyasztó melegét. A Rákóczi téri vásárcsarnok aznapra bezárt épületének árnyékából kilépve visszazökkentem a "szabad valóságba". Már amennyire ez a világ, amelyben élnem adatott, szabad és valóságos. Ötven méterrel odébb sárga villamos csörömpölt, kipörgetett autógumik csikorogtak a szürke aszfalton, távolabb mentő vagy rendőrautó szirénája szaggatta a lüktető utcák felett tésztaszerűen szétterülő szmogot. Visszatértem a városi dzsungelbe.

  És a történet végén a sors, az én drágalátos, egyetlen sorsom megcsillantotta azt az általam nagyra tartott, angolosan kifinomult humorérzékét, mert a Rákóczi tér és a Nagykörút sarkán egy ölebét pórázon sétáltató csinos, ápolt utcalány leszólított, hogy nincs-e kedvem felugrani hozzá egy menetre? Itt lakik pár háznyira, háromezerért bármit bevállal. Zúgó fejemben a múlófélben levő nap hangyabolyos zűrzavarával, lelkemben a frissen visszanyert szabadság magasba emelő héliumbuborékaival, hátamban a fogda padjának fájdalmas lenyomatával, hörgőimben a fülledt zárka kiszellőzetlen, pállott odőrjével, bőrömön az izzadtság megtapadt ragacsával, porzó szájüregemben a kínzó szomjúsággal, kezemben a sárga cekkerrel, benne az összetolt állapotában is kilógó végű horgászbottal... hangosan elnevettem magam. Egy szabad, emberi méltóságában sérthetetlen világfi könnyedségével kacagtam, hogy csak úgy potyogtak a könnyeim. Utánam a vízözön! Az intenzív nevetéstől tíz másodpercen belül rám tört a csuklás, elgyengült kezeimből a poros járdára csusszant a sokat megélt szatyor. A harmincas évei derekán járó nő zavartan lépett hátra, majd kisvártatva, magával rángatva borzas szőrű pincsijét, sértődötten és sietősen távozott. Ha lett volna a közelben egy ép pad, ahová leülhetünk (az egész Rákóczi tér körbekerítve és lezárva a 4-es metró állomásának építése miatt), megfogtam volna a kezét s odavezetem, hogy pár mondatban elmeséljem neki, na, nem a bonyolultra sikerült nap hihetetlen krónikáját, hanem azt, hogy milyen kivételesen nagyszerű dolog élni. Nem valószínű, hogy örömmel venné, de megajándékoznám a négy hónapnyi temetői szemlélődésem végső konklúziójával, miszerint az élet ugyan nagyszerű találmány, ezzel együtt haszontalan, semmit sem ér. Minden e világi tettünk látszatból font paraván, amely életfogytig takarásban tartja vélt magunkat a valós magunk elől. Eszünk tehát nincs hozzá, de időnk sincs megfejteni "küldetésünk" okát, mert a vég bekövetkeztével örökre eltűnik a lényeget jelentő, kulcsszereplő ember, aki mindenét egyetlen értékes kincsére, az életére teszi fel, az meg hálátlan módon cserben hagyja. Kit előbb, kit utóbb. A hús elporlad, az izmok elszáradnak, a csontváz barnára vénül és elemeire hullik, de hová lesz a lényegek lényege, az emberi lélek?! A test fogyatkozó maradékait a kriptáknak, egyszerűbb kivitel esetén síroknak nevezett hulladékgyűjtő konténerek tárolják, amikből valakik időnként kikukázzák a még hasznosíthatónak vélt darabokat. A többi a veteményeskertekben inkább megszokott éticsigáknak, gyíkoknak, legyeknek, pókoknak és fél tucat ízeltlábúnak marad játszóteréül, szaporodó helyéül. A történelem minden szakaszában isteni tulajdonságokkal felruházott emberi agyvelő, ez a fénykorában másfél kilós massza, amely száz év magány után beszáradt, barna lekvárrá zsugorodva, megszeppenten kucorog a koponya rémisztően tágassá vált barlangjának sötét zugában, némi rázogatás után egykönnyen kicsusszan a gerincbemenet kerek lyukán. S alig ötdekás, nyirkos, ruganyos kutyapiszokként lapít az aljnövényzet zöldjében. Ennyi marad a világmegváltó terveket kovácsoló, eget-földet megrengető érzelmeket generáló, a történelmet befolyásoló, az ész és érzelem otthonául s egyben sugárzó adóállomásául szolgáló szürkésfehér kocsonyából. De az élet attól még szép. Ha van annyi eszed (vagy szerencséd), hogy hülye légy hozzá, kedvesem - árultam volna el a boldogság titkát a tér üdvöskéjének, de már nem volt kihez szólnom, és végre haza akartam térni az én sétáltatásra váró, hűséges kutyámhoz. Hogyan is énekli a Csepp a tengerben című dalában a minőségi zenéjű és szövegű slágerek előadója, a búgó hangú dizőz Váczi Eszter? "Hiába játszol, te vagy a játék rabja, felkap a hullámok habja..." A dalban szereplő játék szó az élet szinonimája. Bizony, bizony, veled szórakozik az élet, s nem - mint szerénytelenül hinnéd - te vele.  2007.08.19.

 

  (Harmadik kötet) Harminc:

  

  Az itt következő bejegyzésem lényegében szerves folytatása az előbbinek (egyazon regény két, egymást követő fejezete), mégis attól elkülönülve írom, mivel a benne szereplő események a vasárnap krónikájához tartoznak.

  A reggeli bolhapiac után irány az izraelita temető, mert nagyon nyugtalanított a lábszárközépig érő gazosban hagyott koponya, amit bárki, bármikor megtalálhatott, s innentől fogva csakis én jöhetek képbe. Magyarán el akartam tüntetni a szombatról ottmaradt bűnjelet, mégpedig egyetlen lendületes mozdulattal visszaküldve a kripta mélyére. Akkor leszek nyugodt - gondoltam -, ha hallom a porba való becsapódás tompa puffanását. Ennyit a kegyeletről. Annak rendje s módja szerint immár a legális utat, a temető főbejáratát igénybe véve készültem visszatérni a tett színhelyére. Meg se kellett nyomnom a csengőt, mert a gondnoknő az udvaron sepregetett. A farkaskutya ugyan kitartóan ugatott felém, de láncra volt kötve, felőle tehát nyugodt voltam. Biztosan bosszantotta, hogy tegnap nem kóstolt belém, de hát tudjuk, késő bánat eb gondolat. Most már fújhatta. A nő persze megismert, mosolyogva fogadott, s még ő szabadkozott, hogy előző nap rám kiáltott, aminek az lett a következménye, hogy bevittek az őrsre. Ha egyedül van a kutyájával, akkor legfeljebb felszólít a távozásra, de hát mit tehetett három rendőr kíséretében... Mindegy, dobjunk spongyát a történelemmé nemesült tegnapra. Tíz perccel előttem érkezett egy fotós fiatalember, mondta, de mutatta is a közelebbi síremlékek előtt térdeplő nyurga srácot. De csak nyugodtan menjek be, járjak körbe, fotózzak, amit akarok. Na, ha ezt előbb tudom! Sok kellemetlenségtől és idegeskedéstől megkímélhettem volna magam. Úgy tettem, mintha a temető ellenkező oldalához igyekeznék, közben az első lehetséges ösvényen, a sűrűn álló sírkövek takarásában visszakanyarodtam a Salgótarjáni utat kísérő fal mellé. Három perc múlva ráleltem a tegnap óta ugyanott heverő koponyára, s már azon voltam, hogy a cipőm segítségével óvatosan begörgetem oda, ahol egy évszázadon át jól elvolt, de végül meggondoltam magam. A következetesség fontos dolog. Papír zsebkendővel megfogva felemeltem, és az általam méterről méterre ismert kerítés olyan szakaszához vittem, ahol egy házilag összetákolt, rozsdás vaskapu szakítja meg a kőfal vonalát. Olyan közel tettem a kapu belső oldalához, hogy kintről, a járda felől egyszerűen hozzá lehessen férni, de mégse látszódjék onnan. Álcázásként néhány, a környező bokrokról letört, lombos ágat szórtam rá, hogy lehetőleg bentről se vegyék észre, amíg el nem tüntetem. Aztán belefogtam a tényleges sétába, s találkoztam néhány érdekes kőfaragással, eddig fel nem fedezett mennyezeti mozaikkal, jártam olyan ép állapotú kriptákban, ahol addig nem. Ez utóbbiak eléggé közel fekszenek a főbejárathoz, amiből elhamarkodott lenne azt a következtetést leszűrni, hogy biztonságos helyen vannak, mert a szomszédságukban lévő kripták alján ugyanúgy szétszórtan hevernek az emberi csontok, mint a temetőt határoló falak mentén elhelyezkedőkben. Végre a szívroham kockázata nélkül, nyugodt körülmények között fényképezhettem a fekete gránitból készült, mélyen lehajtott fejjel őrködő hatalmas sasokat, amiket már a legelső ittlétem alkalmával kineveztem kedvenceimnek. Sajnos néhány tíz méterrel odébb megint megszállt az ördög, mert felfedeztem egy földön heverő, gyönyörű ornamentikával megfaragott oszlopfőt (egy totálisan összedőlt, ripityára tört kriptaépület lezuhant díszeleme, tehát igazából hulladéknak minősül), amiért, újsütetű terveim szerint még a hét folyamán vissza kellene mennem. Nagyon szép, igényesen megmunkált darab. És jó nehéz. Félóra elteltével távoztam, de a kapun túlra kísérő gondnok hölggyel (akit valószínűleg gyötör a lelkiismeret a tegnapi lebuktatásom miatt) még legalább negyedórát elbeszélgettünk egészségről, gyerekekről, munkáról, a városi és a vidéki élet különbségeiről. Egészen kiváló emberi kapcsolatba kerültük. Megállapodtam vele, hogy kedden vagy szerdán kijövök még egy kis fotózásra. Szokásomhoz híven gyalog vágtam neki a Hungária körút felé vezető, kihalt Salgótarjáni útnak, menet közben gyorsan kihalásztam az elrejtett koponyát, s betettem az oldalamat paskoló tarisznyában magamnál tartott összehajtható szatyorba. Idehaza fertőtlenítős vízben jól kiáztattam, és újságpapírra téve a nyitott ablak alatt kiszárítottam. Most ketten néznek le rám a fürdőszobai vízmelegítő tetejéről, ahová átmenetileg szállásoltam őket. Nem tudom, mihez kezdek velük, de majd kitalálok valamit, addig türelem.  2007.08.20. 

 

  (Harmadik kötet) Harmincegy:

 

  Mai munkám, többek közt, a Nyugati pályaudvar környékére szólított, s amikor leszálltam az odaszállító 4-es villamosról, tőlem alig öt méterre váratlanul összeesett egy fiatal, húsz év körüli lány. Eddigi írásaimból karakteresen kitűnik, hogy nem vagyok az emberiség nagy rajongója, kivéve amikor egyik vagy másik tagja valamilyen okból kifolyólag elesetté, kiszolgáltatottá válik. Vagyis segítségre szorul, netán éppen az én segítségemre. Kivételesen fejlett empatikus készségem révén (amely képesség inkább átok, mintsem áldás) mindjárt azonosulni tudok a szerencsétlen helyzetbe kerülttel. Ráadásul, ha más bajáról van szó, nem kap el a pánik (teszteltem máskor is), józan fejjel tudok dönteni, mert tudom, hogy higgadtnak kell maradnom. Nem tűröm jól semmilyen élőlény szenvedésének látványát, többek közt az emberét sem, tehát nálam teljesen rendjén való és természetes, hogy amennyire tőlem telik, iparkodom segíteni rajta. Most is ez történt, s bár a reggel kilenckor lezajlott esetnek, már csak a forgalmas helyszín miatt is, rengeteg szemtanúja akadt, mindössze egy harminc körüli nő és én nyúltunk a földre zuhant lány hóna alá. A többiek reakciója? Mintha velük ilyesmi soha a büdös életben nem eshetne meg. Segíthettek volna pusztán szánalomból, elemi együttérzésből, de nem, oda se neki, szinte átléptek szegény lány szétvetett karjain, lábain, és siettek a hirtelen roppant fontossá vált dolguk után. Időzített gyávák. A kurva anyjukat. De nem sokat merenghettem az emberi önzés újabb elkeserítő példája felett, mert a bal kezemmel tartanom kellett a sápadtan szédelgő lányt (a jobbal a feltöltőkártyákkal megpakolt kézikocsi markolatába kapaszkodtam), akit annyira elgyengített a heves rosszullét, hogy a feje tehetetlenül odacsuklott a vállamra. Rég láttam ilyen krétafehér arcot, attól tartottam, megint összeesik. A kezéből kihullott esernyőjére és a vállra vethető táskájára a lányt a másik oldalról támogató harmincas nő vigyázott. Közben a drágalátos pesti polgárok jöttek-mentek mellettünk, s észrevettem, mihelyst felfogták, hogy itt és most tenni kellene valamit egy bajbajutott embertársuk érdekében, rögtön elfordították a fejüket, és felgyorsult léptekkel eliszkoltak. Mi ez? Gyávaság, tunyaság, bűnös közömbösség? Akármi is: a kurva anyját valamennyi sunyin megfutamodónak! Azóta kitaláltam egy lekicsinylő kifejezést az efféle népekre: pincsilelkűek. Ami azokra vonatkozik, akik könnyedén elhallgattatják fejletlen lelkiismeretük erőtlen ugatását. Muszáj volt elengednem a kézikocsit, amíg mentőért telefonáltam. Addig a tíz percig, amíg szirénázva kiértek, igyekeztem a zöldesszürkéről hófehérre, és visszaváltó arcú lányban tartani a lelket. Szegény a teste alhasi területét fájlalta nagyon, többször nyögve odakapott, görcsbe rándultan összegörnyedt, nem sok választotta el attól, hogy lerókázza a járdaszigetet. Nem valószínű, hogy vakbélgyulladás kínozta, mert pont az ellenkező oldalt tapogatta. A levegőt kapkodva és szaggatottan szedte, a térdei meg-megcsuklottak, de ilyenkor sürgősen visszatornásztam függőlegesbe, és nekitámasztottam az eső ellen védő fülke plexi falának. Elővettem a legbehízelgőbb hangomat és folyton dumáltam hozzá, nyugtatóan, hogy ne érezze magát egyedül. A világ összes baját a hirtelen betört hidegfrontra kentem, mondván, hogy bizony, ilyenkor gyakori, hogy átmenetileg leesik az ember vérnyomása, de ez múló semmiség, ilyesmi velem is előfordult néhányszor, az ismerősöm ismerősével szintén. A harmincas nő vette a lapot, szaporán bólogatott, de érdemben nem tudott hozzászólni a témához. Ezekkel a kis kegyes hazugságokkal az volt a célom, hogy a lányt bevonjam egy olyan, ismeretlen emberek tömegéből formálódott körbe, amelyben - lelki értelemben - feltűnés nélkül elvegyülhetett, feloldódhatott, miáltal érezhette, nem érte semmi kivételesen nagy baj. Hiszen itt áll mellette ez a tapasztalt középkorú ember, és példák sorával igazolja, hogy bárkivel előfordulhat, ami most vele megesett. Merthogy ilyen esetekben az a legrosszabb, hogy az ember végtelenül magányosnak, kiszolgáltatottnak érzi magát. Hogy ne kizárólag betegségről essék szó, olykor naivra vettem a figurát, s elismerő hanghordozással rácsodálkoztam az elsuhanó autók némelyikére, pl. milyen pofás az a metálkék Audi, egy vagyonba kerülhetett, vagy: de mennék egy kört azzal az áramvonalas Mercivel, biztosan tép vagy kétszázötvennel. Kisebb színielőadást rögtönöztem, amikor pármondatos monológban azon izgattam magam, nehogy elfelejtsek far-hátat venni délben az Ecseri úti Sparban a kutyámnak. Mindent elkövettem, hogy kizökkentsem a makacsul a bajára koncentráló lányt. Megizzadtam, mire éktelen vijjogás és villogás közepette befutott a rohammentő, s a személyzet a holmijával együtt átvette tőlünk a lányt. Már kétfelől támogatva vitték a kocsihoz, amikor minden erejét összeszedve lassan hátrafordult, és egy alig hallhatóan elrebegett "köszönöm"-mel hálálta meg önzetlen segítségünket. Ezt a harmincas nővel összemosolyogva testvériesen megfeleztük, de a rám eső ötven százalékot így is nagyobb jutalomnak vettem, mint bármilyen elismerő oklevelet vagy mellre tűzhető plecsnit.  2007.09.05. 

 

  (Negyedik kötet) Egy:

 

  Sosem bírtam felfogni, az emberek jó része hogyan lehet annyira ügyetlen és balszerencsés, hogy az utcán jövet-menet elessen s valamijét eltörje. Ma megvilágosodtam. Én is beléptem a törött csontúak klubjába. Délben a Nyugati pályaudvarnál levő Westend üzletközpont bejáratánál jártam, amikor megbotlottam a márványpadlózatból alig egy centire kiálló csatornafedélben, és akkorát estem, mint az ólajtó. Semmi sem csökkentette az esést, mind a 76 kilómmal a jobb oldalamra zuhantam, ráadásul alám szorult a karom. Úgy repültem a levegőben, mint a labdára vetődő kapus, csak a kezeimet nem nyújtottam előre. Az angolokat 6:3-ra lealázó legendás Aranycsapat kapuőre, Grosics Gyula nem szökkent ekkorát fénykorában. A majdnem kétmillió forintnyi készpénzbevétellel és a maradék, szintén kétmilliót érő telefonkártyával megpakolt kiskocsi odébb röpült, de nem messzire. Amíg levegő után kapkodva feltápászkodtam (két járókelő segített felállni, köszi), azon járt az eszem, fel ne kapja valaki és el ne fusson vele. Még magamhoz sem tértem, de a kezem már megint a kocsi fogójába kapaszkodott. Az oldalamat ért ütéstől fél percig alig kaptam levegőt, s amikor végre rendesen jött az oxigén, a bordáimon és alatta kezdtem érezni a fájdalom eszkalálódását. Azért még kiszolgáltam a vágányok végénél árusító újságos kuncsaftot, akihez eredetileg tartottam, de közben gyakran kapkodtam az oldalamhoz, mert ahogy a kártyák után behajoltam a kézikocsiba, minden mozdulatnál éreztem valami reszelős roppanást. Elég hátborzongatóan szólt. Az ujjaim megállíthatatlanul remegtek az iménti sokktól, alig bírtam megolvasni a pénzt. Innen már egyenesen a céghez mentem elszámolni a napi bevétellel, de mire beértem, mindenem fájt. Odabent a cégnél Mónika, a főnök nővérkéje számolta meg a maradék kártyákat és szortírozta a bevitt pénzt, pedig ezek az én feladataim lennének. Nagy keservesen hazajöttem, és a rövidre fogott kutyaséta után máris indultam a körzeti rendelőbe, egy friss, ropogós röntgen reményében. (A frisset a rendelőintézet, a ropogósat én biztosítottam volna.) Nagy és kellemetlen meglepetés ért, amikor a betegfelvételi ablaknál közölték velem, hogy a Hermina úti nem foglalkoznak balesetes, törésgyanús esetekkel, legyek szíves elfáradni a Mexikói úti traumatológiára. Másfél-két kilométer gyalogút. Ez utóbbit nem tették hozzá, a távolság mértéke akkor lett előttem világos, amikor húsz perccel később, a fájdalomtól kiizzadva beestem a kórház kapuján. Akkorra már az a parányi zökkenéssel járó mozdulat is kibírhatatlanul fájt, amikor óvatosan leléptem a járdáról, s arra is ügyelnem kellett, nehogy nagyobb lélegzetet vegyek, mert már attól is keményen nyilallt az oldalam. Egy vizitdíj automatánál 300 Ft-ért nyomtattam két igazolópapírt, aztán megröntgeneztek, s a lelettel az orvos elé kerültem. Majdnem felüvöltöttem, ahogy a doki utasítására felfeküdtem a vizsgálóasztalra, s erre további késztetést éreztem az orvos ujjainak gyengéd nyomkodása, illetve az asztalról való lekászálódás közben átélt kíntól. Végre felöltözhettem, s a doktor közölte, hogy olyan nagy baj azért nincs, mert szerencsémre nem elmozdulásos törésem van, csak olyan sima, mezei. Amikor eltörik egy bordaív (öt centivel a jobb hónom alatt), de az egymásnak feszülő végek megtartják egymást. Csak ne nagyon ugráljak, s lehet, minél többet pihenjek otthon. És egy hét múlva jöjjek vissza kontrollra. Felírt valami napjában háromszor szedendő fájdalomcsillapítót, és Isten áldja! A kíncsökkentő kapszulákat a sarki patikában kiváltottam, és máris bevettem belőlük. Ha nem nyüzsgök, illetve nem kell köhögnöm, tüsszentenem, akkor nem fáj semmim. De aligha fogom a teknősre kifeküdt ágyamban tölteni az éjszakát, mert csakis a jobb oldalamon tudok elaludni, az meg átmenetileg használhatatlan. Ebből kanapés megoldás következik, onnan egyszerűbb felkelni. A holnapi munkát biztosan kihagyom, s remélem, a hétvége napjai elegendőek lesznek arra, hogy összeszedjem magam. Nem akarok sokáig itthon maradni, mert akkor megint kevés fizetést kapok. Tehát most már tudom, hogyan készül a törött emberi csont. Egyszerű recept: végy egy embert, törd el a csontját - vagy hagyd, hogy eltörje maga - és kész.  2007.09.13.

 

  (Negyedik kötet) Kettő:

 

  Az éjszakát, ahogy előre sejteni lehetett, az elsősorban tévénézésre használt kanapén töltöttem. Este tíz után volt egy gyenge kísérletem, hogy bevegyem a megszokott ágyat, de ahogy a hátamra fordultam (máshová nem tudtam volna), azonnal megbántam, és öt fájdalmas percembe tellett, mire levergődtem róla. Ezek után tehát maradt a nem huzamos alvásra tervezett kanapé, ahol két vastag pokrócba csavarva magam, félig ülő, félig fekvő helyzetben igyekeztem átvészelni az éjszakát. Egy-egy rossz, öntudatlan megmozdulásomra persze felriadtam, de szinte azonnal visszaaludtam, és érdekes módon évek óta nem álmodtam össze ennyi pozitív kisugárzású álmot. Töredékesen emlékszem vissza rájuk, pár másodperces felvillanások maradtak emlékül. De ezek legszebbjére jól emlékszem: a hátamon feküdtem a napfényben fürdő rét füvében, és egy kétévesforma kisfiú, akit így utólag Csabi fiammal azonosítok, a fejét a mellkasomra  hajtva pihent. Engem meg nyakig elöntött az apai érzés szeretethulláma, és megsimogattam a buksiját. Nagyon jó érzés volt. Egyébként ez már a sokadik ilyen jellegű álmom, ami azt bizonyítja, hogy hiányoznak a gyerekeim. A kisgyerekeim. A kedves álmoktól sokkal pihentebben ébredtem, mint általában szoktam. Hajnali fél öt körül már nem volt kedvem tovább aludni. Piszkosul fájt mindenem, különösen a megütött jobb oldalam, minden mozdulatom eddig ismeretlen kínokkal ajándékozott meg. Ha viszont nem moccantam, semmit sem éreztem a tegnapi baleset következményéből. A bekapott fájdalomcsillapító tényleg enyhített a bajomon. Negyed nyolckor húsz keserves perc alatt felöltöztem, beengedtem az ajtón túl pofátlan kitartással nyüszögő kutyámat, és benyomtam az arcába a március óta minden nap szedett gyógyszerből egy felet. Utána megfontolt séta az ősziesen hideg, de napfényes, tiszta reggelben, majd az utca túloldalán lévő büfében vásárolt szendvicsek elfogyasztása következett. A sarki telefonfülkéből tíz percen át értekeztem az állapotom felől érdeklődő anyámmal, aztán hazacsoszogtam, és leültem a Fekete Obeliszk elé, hogy a mesterséges memóriájába sírjam az esedékes, nagyon is emberi bánatom. Jobb, mint egy megértő gyóntatóatya. És még penitenciát sem szab ki.  2007.09.14.

 

  (Negyedik kötet) Három:

 

  Tegnap nyilvánvalóvá vált, hogy a Kőbánya-Kispest metróállomáson dolgozó trafikos Marika teljes gőzzel rám startolt. Hozzá is szállítok telefonkártyát, és amíg kitöltöm a számlát, átveszem a pénzt, meg odaadom a kért kártyákat, elbeszélgetünk pár percig. Már hónapokkal ezelőtt feltűnt, hogy kiemelten érdeklődik méltatlan személyem iránt, de tegnap délután aggódva hívott a trafikból, ahol eladóként dolgozik, hogy mit hall, összetörtem magam? Biztosan a helyettesítésemmel megbízott Bálint járt arra, és fürgén elpletykálta a történetemet. Egy röpke percnél nem beszéltünk tovább, mert a telefonban is jól hallatszott, hogy folyamatosan érkeznek a nikotin-, csokoládé- és mobilkártya-függőségben szenvedő vevők. Mari titokzatosra halkított hangon rákérdezett, mi lenne, ha este tíz körül újra hívna, mert akkor már a hazafelé, Ladánybenére tartó távolsági buszon ül, és zavartalanul tudnánk beszélgetni. Ráhagytam, hogy rendben. Este tízkor aztán tényleg rám csörgött, és fél tizenkettőig (!), amíg meg nem érkezett a homoki szúnyogtenyészetéről elhíresült kiskunsági porfészekbe, folyamatosan társalogtunk. Leginkább ő vitte a prímet, én olykor, egy-egy mondatom után hallgatásba burkolóztam, mert kíváncsi voltam, mennyire akarja a folytatást. Akarta, mert azonnal tovább fűzte a gondolatot, vagy talpraesetten talált egyéb témát. A másfél óra alatt sok mindent megtudtunk egymásról, de erről majd akkor írok bővebben, ha értelmét látom. Momentán nagyon képlékeny állapotban van minden, korai lenne lelkesedni vagy bírálni. A szövegelést tizenegy óra huszonhárom perckor fejeztük be, s végre elvackolhattam éjszakára a kanapé sarkában. Nem tudom, lesz-e valami Marival ebből a dologból, mert amúgy jó parti lenne; van három tanyája, meg - gondolom - egy rakás pénze, de igazából ez kevéssé érdekel. Jó embernek tűnik, s talán az is. Ez nálam többet nyom a latba, mint a kitűnő vagyoni helyzete. Az idő majd eldönti, hogy s mint tovább.  2007.09.15.

 

  (Negyedik kötet) Négy:

 

  A nagy bukás utáni harmadik éjszakát is túléltem; ezúttal nem álmodtam semmiről, de egyre kényelmetlenebb a kanapén aludni. Reggelente elcsigázva, a sok ülve alvástól fényesre kopott, sajgó farkcsigolyával ébredek, nem beszélve a rengeteg éjszakai felriadásról, amit a rossz testtartás és a bordatörés, mint alapprobléma okoz. Igyekszem türelmes maradni, hiszen aligha van más választásom. Mint újkori életfilozófiám pozitív irányba való elmozdulásának fokozatosan beérő gyümölcsét, a testem-lelkem elleni hasonló inzultusokat nem sorscsapásként, hanem elsősorban élményként fogom fel, hiszen ilyesmi ez idáig nem esett meg velem. A magam részéről nem írom alá azt a többek által hangoztatott véleményt, miszerint az életben mindent ki kell próbálni, hogy átfogó képet alkothassunk létezésünk körülményeiről, lehetőségeiről. Okos ember képes kellő empátiával beleélni magát a húzós helyzetekbe; a kellemetlen, vagy fájdalmas élethelyzetekkel nem feltétlenül tapasztalati úton kell azonosulni. Nem muszáj leugranom a hetedikről, hogy fogalmam legyen róla, mi vár rám a zuhanás végén. El tudom képzelni. Nem gyújtom fel önszántamból a hajam, csak azért, hogy lángésznek higgyenek. Azonban akadnak, sőt a jelek szerint bőven vannak elkerülhetetlen szituációk, amelyekbe az ember akarata ellenére belesodródik, mint én a temetői lebukásba, vagy a minapi orbitális pofára esésbe. Hogy csak az utóbbi hetek jelesebb eseményeiből szemezgessek. A következményként jelentkező utóhatást - az újsütetű életfelfogásomnak megfelelően - hiába, hogy a saját bőrömre megy ki a játék, immár efféle kívülállóként igyekszem megélni, megtapasztalni. Úgy veszem észre, így jobban járok. A gyakorlatban ez úgy fest, hogy az egyik, a sors akarata által rám mért szenvedést vagy kellemetlenséget közvetlenül eltűrni kénytelen lényem magára veszi a kereszt minden terhét, mintegy villámhárítóként felfogja és eltűri a csapást, így a másik, reneszánsz érdeklődéssel megáldott, békés objektivitásra törekvő lényem leszűrt tapasztalatként, tudásként raktározhatja el a tanulságot. A bennem lakozó ikerlények eme testvéries munkamegosztásának következtében végső soron jól jövök ki az ilyen kaliberű kalandokból, mert ami a közvetlen, elsőre kizárólag kellemetlen hatásúnak vélt esemény révjén elvész, az mindjárt visszajön az ebből fakadó tapasztalat vámján. Az egyenleg eddig nullszaldós, ámde a kényszerűen megélt eseményből, annak újszerűségének köszönhetően, egyfajta szórakoztató jellegű élményprofit is termelődik, amely a rovancs végén tiszta haszonként jelentkezik. Ebből nem vonnak le semmit, adózni sem kell utána. A népnyelv ezt kevésbé bonyolultan így fogalmazza: van jó minden rosszban. A sors által ránk szabadított, elkerülhetetlen csapásokat férfiasan tűrni kell, a bennünk rejtőző jót, legyen bár mákszemnyi, kegyes ajándékként megbecsülni. Szóljon, aki tud jobb túlélési technikát.  2007.09.16.

 

  (Negyedik kötet) Öt:

 

  Tegnap délután voltam kontroll vizsgálaton, újabb röntgenfelvételt készítettek a sérült oldalamról. Ezúttal nemcsak hátulról vettek fel, hanem fel kellett feküdnöm a röntgenszoba asztalára, kezemet a fejem alá téve. Talán az új szögnek köszönhető, hogy végre fény derült a szomorú valóságra. Amikor a doki meglátta a negatívot, annyit mondott, hűha! Ez bővebben kifejtve annyit jelentett, hogy a helyzet rosszabb, mint egy héttel korábban volt, ugyanis most már én is láttam az eltört bordámat. A hivatalosan VI-os borda névre hallgató csontív (a hónalj alatt) fűzfaszerűen tört el, vagyis a végek nem váltak el egymástól, hanem tompaszögben egymásra támaszkodnak. Ez teszi lehetővé annak a bizonyos idegesítő recsegő hangnak a keletkezését, ilyenkor nyeklik-nyaklik a sérült csont. A doki ezek után kimondottan eltiltott a további munkától, úgyhogy ahogy végeztem a vizsgálattal, felhívtam a cégemet és közöltem, hogy egy darabig ne számítsanak rám. Nem repestek az örömtől, de én sem. Jobb lenne melózni. Na mindegy, ez van. Ma reggel bementem a cégemhez a Lobogó utcába, vittem a zárójelentést, ami elengedhetetlenül szükséges a biztosítási díj kifizetéséhez. Egy csonttörésre állítólag ötvenezret fizet a biztosító. Nem hangzik rosszul, de várjuk ki a végét.

  Alighogy eljöttem a cégtől, úgy döntöttem, hogy a passzív semmittevés helyett az aktív pihenést részesítem előnyben, tehát a Hungária krt. - Salgótarjáni út kereszteződésénél az 1-es villamosról átszálltam a 37-esre, ami a vég- és célállomásig, a Kozma utcai izraelita temetőig szállított. Miután a reggeli indulásomkor magammal vittem a fényképezőgépet, ráadásul hét ágra sütött a Nap, minden adva volt egy kellemes, fotózással egybekötött temetői sétához. Körülbelül tizenegyre értem ki. Találomra elindultam a nagy kiterjedésű sírkert fala mentén, ahol, miként a Fiumei és a Salgótarjáni úton, a tehetős, gazdag emberek sírboltjai állnak egymás mellett. Közülük sok a huszadik század elejéről való, s az általam kedvelt szecessziós stílusban és díszítésekkel épült. Többségük ép állapotú, de a gátlástalan sírrablók keze ide is elér, mert ahogy elnéztem, itt sem ismeretlen a fosztogatás. Nagy élményt jelentett a temető hátsó traktusában, ott, ahol az erdős rész kezdődik, az egész parcellát elfoglaló zsidó katonasírok felfedezése. Természetesen első világháborús elesettekről van szó: olyan igaz magyar emberek nyugszanak itt, akik történetesen az izraelita vallást követték. Őszintén meghatottak a turulmadár szobrok alatti obeliszkeken feltüntetett, jellegzetesen zsidó családnevek. Szegény elesettek, illetve szegény leszármazottak! Ha tudták volna, mi vár rájuk húsz év múlva... Körülnéztem, nem látja-e valaki, aztán hálásan odaintettem az egész parcellának: köszönet mindenért, fiúk! Fiatal életeteket áldoztátok abban a háborúban, amelyet követően a győztesek Trianonban szétdarabolták a hazátokat. Nemcsak a Bethlenek, Tholdalaghyak, Rákóczik vagy a Csákyak, de a Kohnok, Steinbachok, Bauerek, Pollatsekek házáját is, a Kárpátok által ölelt közös hazát. A gyönyörű időben kiadósat csavarogtam, élő emberrel rég nem találkoztam, s kettőkor úgy döntöttem, ideje hazamenni.

  Ekkor következett a nap meglepetése, mert ahogy közeledtem felé, messziről láttam, hogy a be- és kijárati vaskapu láncra-lakatra zárva. Ezen ugyan se ki, se be. Egy pillanatra megszédültem a képzeletemet pánikszerűen lerohanó negatív lehetőségek garmadájától. Hirtelen támadt nyugtalanságom úgyszólván az egekbe szökött, amikor egy megtermett fekete kutya vágtatott elő egy terjedelmes fa árnyékából; szerencsére jó messze megállt, s onnan csaholt felém. A vér kezdett kikristályosodni az ereimben, mire lassan megfordult és visszasomfordált az árnyat adó fa alá. Onnan tartott szemmel. Mostanság, kizárólag a zsidó temetőkben, valahogy afférom támad a kutyákkal. Eleddig szerencsés végkifejlettel. Úristen - futott át az agyamon -, ezek a zsidók ilyen korán zárnak pénteken? Most hogy a bánatba jutok ki innen? A törött bordám miatt kerítésmászásból fel vagyok mentve. Papírom van róla. Nyugtalanságomat nem enyhítette az időközben valamerre elsompolygó, de kisvártatva vicsorogva megint előkerülő, munkamániás dög. Egy falu méretű temetőben, egymagam egy kimondottan ellenszenves kutyával (az antipátia kölcsönösnek tűnt), amelyik nem enged a szabadság zálogát jelentő kapu közelébe; hirtelen hőhullámaim keletkeztek. Pont egy temetőben ért volna utol a férfiklimax, vagy csak simán berezeltem? Csendben kopogtam a közeli elhagyott, bezárt központi temetőiroda ablakán, de persze reménytelen ügy volt, csak a kutyát ingereltem újabb mímelt támadásra. Amiről azonban nem tudhattam, mikor válik valódivá, s egy ideges vérebbel hogyan küzdjek meg elreccsent oldalbordával? Akár egy nehéz vacsorát követő rossz álomban: minden irányból a csöndben strázsáló sírkövek fogtak közre, de teremtett lélek, aki segíthetett volna, sehol. Szép kilátások. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy holnap szombat, akkor biztosan nem nyitják ki a sírkertet, vasárnapig meg éhen és szomjan halok, s különben is, mi lesz a kutyámmal? Mármint Jerryvel? És éjszakára húzzam meg magam valamelyik szellős, fagyos kripta mélyén? A maga helyén és idején kedvelem a jó levegőn való kempingezést, de erről most lemondtam volna. Nem volt hangulatom a romantikához. Időközben egyre távolodtam a bevehetetlennek bizonyult főbejárattól; úgy látszik, a kutya felségterülete a kapu körzetére korlátozódott, mert nem követett. Az élő embertársakkal való kétségbeesett kapcsolatkeresés a kinti világtól elválasztó hosszú kőfal közelébe sodort. Addig kerestem, kutattam a fal mentén, amíg rá nem akadtam egy alacsony sírkőre, hasonlóra, mint amilyennek a hátán a Fiumei úti keresztény temetőből a zsidó térfélre szoktam átjárni. A fájó, recsegő-ropogó oldalam miatt kimért óvatossággal húzódzkodtam fel a téglafal tetején futó betonkoszorúra. Tehát mégsem úsztam meg a tornát. Ezzel együtt nem álltam hadilábon a szerencsével, mert bár a rossz fizikai állapotom végett semmiképp sem ugorhattam le a fal másfél ember mélységű túloldalán, viszont öt méterrel odébb megláttam az isteni gondviselés jóvoltából odatelepített fém villanyoszlopot, ami alig fél méterre állt a kőfaltól. Egy gyakorlott kötéltáncos eleganciájával odaaraszoltam, s hogy félő érintésemre nem csapott agyon a nagyfeszültség, átléptem rá, innentől pedig az oszlop létrafokszerűen elhelyezkedő vasmerevítőin gyerekjáték volt lejutni a talajra. Még egy kis levezető bújócska a dzsungelsűrűségű, félhomályos csalitosban, aztán szinte kiestem a napfényben fürdő villamossínek mellé. Ó, áldott szabadság, de jó, hogy ismét rám vetetted féltő tekinteted! Mivel legfeljebb harminc méterre lehettem a kovácsoltvaskapus főbejárattól, de mos már az utca felőli, szabad oldalon, kíváncsiságból visszamentem megnézni, kiírtak-e rá valami nyitva tartási időt? Hát igen, egy gépelt papírra valóban kiírták. Csak ember legyen a talpán, akinek a sok kísérőszöveg között feltűnik, hogy Erev Jaum Kippur "Kol Nidré"-kor (mint órákkal később véletlenül megtudtam, ez a zsidó engesztelés napja, de hogy mit takar a zsidó engesztelés kifejezés, arról gőzöm sincs) déli tizenkettőkor zárnak. Tehát jó két órán keresztül - mit sem sejtve arról, hogy bezárták a temetőt, s a sátán kutyája kivételével mindenki hazament - magányosan tekeregtem a temető néhány tízezernyi sírköve között. Mázli, hogy nem négykor támadt kedvem távozni. Megkönnyebbülten szálltam fel a civilizáció egyik legnagyszerűbb termékére (én legalábbis nagy boldogságomban annak ítéltem), a 37-es villamosra. Kettő megállóval odébb le, s az Új Köztemető főbejáratánál fel a 95-ös buszra, amivel az Őrnagy utcáig jöttem. Ezt a napot sem felejtem el egyhamar.  2007.09.21.

 

  (Negyedik kötet) Hat:

 

  Ami ebben a bekezdésben következik, az a tegnapi nap eseménykrónikájához tartozik, csak már nem volt időm és erőm bevinni a számítógépbe. Szóval, este fél nyolc tájban eszembe jutott a nagykátai Ildi, akivel bő hét-nyolc évvel ezelőtt volt némi liezonom (bal kézről való szerelmi kapcsolatom), s akivel legutóbb három hete futottam össze az 1-es villamoson, ahol kölcsönösen megadtuk egymásnak a telefonszámunkat. Szükségét éreztem egy társnak, akivel legalább egy órán keresztül elbeszélgethetek. Ildi készséggel viszonyult az esti meghíváshoz, s mivel két busz- és ugyanannyi villamosmegállónyira lakik tőlem, nemsokára megjelent. Mivel éppen mosott, meg kellett várnia a centrifugázás végét, s így háromnegyed kilencre ért a Tábornok utcába. A lakást előzőleg kicsit felfűtöttem , mert nekem ugyan megfelelt a szoba hőmérséklete, de nem tudhattam, Ildi mihez szokott. Egészen fél tizenkettőig maradt, közben beszélgettünk, évődtünk, megfutottuk a szokásos udvariassági köröket, de semmi komolyabb akció nem esett. Amikor kikísértem, a kapuban megcsókolta a számat, majd vidáman ellejtett a villamosmegálló felé. Félóra múlva a mobilon üzenetet küldött, hogy gyalog ment haza, puszi, jó éjszakát. Még az ittléte alatt abban egyeztünk meg, hogy vasárnap délelőtt felmegyek hozzá. A Pongrác és a Salgótarjáni út sarkán lakik, mindenesetre elém jön a 95-ös busz megállójába.  2007.09.22.

 

  (Negyedik kötet) Hét:

 

  Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, tartották az életbölcsességeket futószalagon gyártó latinok (könnyű volt nekik, ráértek okosnak lenni). Én mégis megtettem, bár a folyó talán valóban nem pont olyan, mint kilenc éve volt. Remélem. Ildikóról van szó, a Jászság és a Kiskunság határán fekvő Nagykáta Budapestre származott gyöngyszeméről. Tízre felmentem hozzá, aztán négyig ott ragadtam. Ildinél ebédeltem, előtte és utána sokat beszélgettünk. Nagyon büszke - jogosan - arra, amit önmaga erejéből elért, a két lányával az oldalán vagy inkább a hátán. Nem túl nagy, alig negyven négyzetméteres, de szépen berendezett lakása van, tele új műszaki holmikkal; két komplett számítógép, internet, házi mozi, két lapos képernyős tévé, vadonatúj mosógép, hűtőgép, legalább három mobiltelefon, plusz asztali telefon, meg Isten tudja, miféle bigyók, száz ruha a fogasokon, nem sorolom tovább. Mindennel el van látva s még vannak tervei. Mióta eljöttem tőle, és a számítógéphez ültem, legalább öt mobil üzenetet küldött, hogy az eltelt közel évtizednyi idő ellenére változatlanul imád, rajong értem. Továbbra is fülig szerelmes belém. Hát igen, egyszer már elkövettem ezt a hibát, amiben az a jó, hogy legalább nem idegen. A hiba. Ismerős, nagyon ismerős a szitu. De ez az én életem, s amíg árnyékot vetek a földre, úgy rongálom... ahogy a sors akarja. A lényeg, hogy zajlódjon. Bárhogy lesz (úgy lesz), Ildi mellett garantáltan nem fogok unatkozni, s még az is lehet, hogy valami jó sül ki a dologból. Ne vessük el teljesen ezt a lehetőséget sem, tűnjék bármily képtelenségnek az előzmények ismeretében. Mindketten kilenc évvel közelebb vagyunk a mindent elnyelő tenger torkolatához, hátha szelídültek a folyó örvényei. A lány, amikor a lakásán testközelben voltunk, jól érzékelhetően szinte félve kerülte a szexualitással kapcsolatos témákat, de amikor már itthon voltam, az írásos üzeneteiben egyáltalán nem fogta vissza magát. Még ő elevenítette fel, mintegy címszavakban, a régi szép idők emlékezetes pajkoskodásait. A visegrádi kirándulást, a muffja fazonra borotválását, a meztelen fényképezést, az anyám lakásán eltöltött éjszakát stb. A fizikai távolság meghozta a bátorságát, de egy határt így sem lépett túl. Azzal együtt, hogy négyszemközt tartózkodóan viselkedik (olyan, mintha korábban valaki megfélemlítette volna, de lehet, hogy csak taktikázik), többször megírta már, hogy igényli a szexet. Láthatóan nem tudja eldönteni, komolyan gondolom-e vagy tréfának szánom, hogy nálam ez már nem elsőrendű szempont. Hiszen valamikor nagy pernahajdernek ismert. Ilyenkor pánikszerűen kinyilvánítja a testiséggel kapcsolatos jövőbeni igényét, aztán visszaiszkol a láthatatlan falai mögé. Nem erőltetem, nem hajt a tatár. Meg talán ebben a korban tényleg nem erről kellene szólnia az egésznek. Azzal együtt kicsit zavar kettőnk felfogásbeli különbsége, vagyis hogy Ildi igyekszik kvázi új kapcsolatként kezelni kettőnk dolgát, én pedig egy hosszabb szünet utáni folytatásként. Úgy látom, Ildi arra vár, hogy ismét meghódítsam, lehet, csak az élmény újbóli átélésének kedvéért, hiszen melyik nő szívét nem járja át kellemes melegség, ha udvarolva körülzsongják? S mostanság nemigen tehették neki a szépet. A férfiakéhoz képest gyermekibb lelkülettel megáldott nők jobban adnak a látszatra, erősebben ragaszkodnak az illúziójukhoz, egyszóval jobban igénylik a körítést. Ezzel időt nyernek, hogy felmérhessék a reménybeli partner valódi habitusát és elsődleges szándékainak irányultságát. Én viszont, a lehető legtermészetesebb módon, régi ismerősként állok hozzá, akit, mivel tudok róla egyet s mást, nehezen bírok elképzelni mint terra incognitát, vagyis ismeretlen, felfedezésre váró területet. Ha egyszer felfedeztünk s aprólékosan feltérképeztünk egy számunkra addig ismeretlen szigetet, az attól fogva elveszíti nóvum jellegét, még akkor is, ha évekre elhajózunk mellőle s aztán jó széllel visszatérünk. Persze értem én a lényeget, s ha Ildinek úgy tetszik, a kedvéért előröl eljátszhatjuk a nagy sikerű történetet. Végül is, ahogy a zseniális Shakespeare apánk több évszázada beletrafált a lényegbe: "Színház az élet, s benne szereplő minden férfi és nő." Mi változott a nagy költő kora óta?  2007.09.23.

 

  (Negyedik kötet) Nyolc:

 

  Reggel nyolctól tíz óráig Ildinél, a Salgótarjáni úti lakásán múlattam az időt. Megint nem történt semmi "olyasmi", a lány meglehetősen indiszponált formát mutatott, amit a hajszás hétfői nap utózöngéjeként jelentkező kimerültségnek tudtam be. Mindenesetre, ha még sokáig nem kezdünk papás-mamást játszani - legalább alapszinten -, kénytelen leszek igénybe venni egy vállalkozó szellemű kurva szolgáltatásait. Főállású munkás vagy amatőr bedolgozó, egyre megy. Ildi ugyanis meglehetősen nőies jelenség, az, hogy a kilenc évvel ezelőtti formájához képest kissé kigömbölyödött, nem baj, sőt. Remélem, a maga részéről azért nem úgy képzeli, hogy egyszer csak gondol egyet, odaenged magához, s onnantól fogva kezdetét veszi a szextúra. Hogy attól kezdve (amikortól ő gondolja) megengedi, hogy rámásszak meg ilyesmi. Már kezdődik a nővel a baj, sőt a nőkkel a bajok. Merthogy tegnap, amikor délután kimetróztam a Parlament mellé, s az egykori Kossuth-híd emlékét őrző kőoszlop mellől merengtem a napfénytől csillogó Duna felett (intelligenciát sugárzó homlokomon a szokásos, férfiasan felhős mélabúval - amúgy Rejtő Jenő után szabadon), a ladánybenei Mari először csak felhívott, s akkor tíz percig beszéltünk. Úgy látszik, kicsit később megjött a bátorsága, mert sorra küldözgette a mobil üzeneteit. Vérszemet kapott. Bevérzett a szeme. Hogy megengedném-e, hogy velem tartson a sétáimon, aztán, hogy jó lenne beülni egy presszóba, elbeszélgetni a dolgainkról, értsd: a közös jövőnkről. Amikor az ötödik sms-ével sarokba szorított, s nem tudtam hova hátrálni, visszaüzentem, hogy de hát három hét múlva hosszabb időre kimész Németországba a lányodhoz, várjunk azzal a beszélgetéssel, amíg visszajössz. Erre megsértődhetett (bár nem akartam megbántani), mert mintha elvágták volna, megszűntek az üzenetküldések, s nem hívott. Igazából nem bánom, mert most Ildire koncentrálnék, csak aztán nehogy két szék között a földön... Pedig benne van a pakliban. Ezek a nők! Megbízhatóan magukban hordozzák mindenféle probléma vírusát. Akár vannak, akár nincsenek, kiszúrnak az emberrel. De azért imádom őket, még ha néha seggbe is rúgnám egyiket-másikat.  2007.09.26.

 

  (Negyedik kötet) Kilenc:

 

  Ettől a bekezdéstől kezdve régi adósságomat igyekszem törleszteni. Anno 2003 karácsonyán elhatároztam, hogy mintegy unaloműzőként, összegzést készítek addigi életemről. Az apropót az adta, hogy röpke öt hónap választott el az ötvenedik születésnapomtól, s egy ilyen zaklatott fél évszázad - mint az enyém - történéseinek felemlítése szolgálhat némi érdekességgel, netán tanulsággal. Bizonyos dolgokról ideje volt megemlékeznem, mielőtt a feledés végleg homályba borítaná őket. Arról nem beszélve, hogy egyedül voltam, unatkoztam, plusz mentálisan még mindig hatott rám a válás, s családomtól való elszakadást követő trauma, amit ebben a formában kibeszélhettem, illetve kiírhattam magamból. A személyes krónikám megírását tehát összekötöttem a terápiás célú kibeszéléssel, így kötve össze a kellemeset a hasznossal. Nagyjából 2004 májusára végeztem a magam elé tűzött céllal, vagyis az addigi életem krónikájának írott formába öntésével. A hosszú lélegzetvételű, durván 350 oldalasra sikerült memoár az önélet.doc név alatt a régi, azóta tönkrement számítógépemben van elmentve, jelenleg is ott található. Ez a dokumentum sértetlenül úszta meg a winchester meghibásodását, nem úgy a folytatás, ami az utána.doc elnevezést kapta. Eleinte nem gondoltam önéletrajzomnak az 50. évemen túli folytatásra, de az első ötven évemről szóló írás fogalmazása és gépelése közben elkapott az íráskényszer, s jó pár hónapos kihagyás után megfordult a fejemben a kérdés, miért ne számoljak be a későbbi történésekről is? Időm van. Így is addig halasztottam a dolgot, míg időközben 2005 tavasza lett, tehát nem mondhatni, hogy elkapkodtam volna a magamnak tett ígéret teljesítését. A lényeg viszont, hogy ekkor ismét hozzáláttam az íráshoz, s a krónikát, illetve a gondolataimat rendületlenül lejegyeztem ez év (2005) áprilisáig, amikor beütött a ménkő. Április 3-án reggel ugyanis hiába akartam megnyitni az előző este még gond nélkül használt utána.doc fájlt, a számítógép monitorján rendre ugyanaz a felirat jelent meg: a nevezett dokumentum nem nyitható meg. Valami megsérült odabent, szerencsére csak ezt az egy dokumentumot érintően. Egy ideig kockás iskolai füzetbe, kézzel írogattam, közben pedig igyekeztem értő embert találni, aki, ha kell, méltányos fizetség mellett, megnyitja a sérült fájlt. Pechemre nem akadt komolyan vehető vállalkozó. Ez idő tájt, nyár elején került hozzám a cégem által összerakott, mostani számítógépem, amibe az április óta bekövetkezett eseményeket és egyebeket írom. Ezek után két lehetőség közül választhatok: vagy megkísérlem emlékezetből újra leírni a technika ördöge jóvoltából eltűnt mintegy kétéves anyagot, legalábbis a javát, vagy veszni hagyom az egészet. Ez utóbbi lehetőség azonban ne, nyerte el a tetszésemet, így tehát összeszorítottam a fogamat s még egyszer, újból nekiveselkedtem az egyszer már elvégzett munkának. Amíg nagyjából frissek az emlékek. Mindenképp sziszifuszi vállalkozás lesz, s valószínűleg odavész több, fogalmazásbeli finomság, de még mindig jobb, mint tehetetlenül rágódni az orbitális balszerencsén. Igyekszem az eredeti időrendben haladni, de nem biztos, hogy ezt minden esetben sikerül betartanom. És ki tudja, mennyi időmbe kerül majd a restancia ledolgozása, hiszen ha az ominózus két év alatt nem is minden nap, de hetente háromszor-négyszer írtam valamit, volt úgy, hogy egyszerre több oldalnyi szöveget. Ennyit előzetesként. Méh annyit, hogy miközben pótlom a kiesett anyagot, továbbra is vezetem a velem történtekről szóló beszámolót. A pótlandó anyagot a jobb elkülönülés végett csupa nagybetűvel írom. 

  Tehát ugorjunk fejest a munkába, s kezdjük (azaz folytassuk) 2005 májusától. 

 

  (Negyedik kötet) Tíz:

 

  A TÁGABB ÉRTELEMBEN VETT CSALÁD SZEMSZÖGÉBŐL NÉZVE NAGYON NEM JÓL VÉGZŐDÖTT 2005 TAVASZA, ILLETVE KEZDŐDÖTT A NYÁR. MÁJUS KÖZEPÉN VÁRATLANUL JELENTKEZŐ ERŐS HASTÁJI FÁJDALMAKKAL, HEVES ROSSZULLÉTEKKEL KÓRHÁZBA SZÁLLÍTOTTÁK ANYÁM FÉLTESTVÉRÉT, A 61 ÉVES SZIRBIK GABIT. ANYUNAK ÉS GÁBORNAK EGYARÁNT SIMONYI MÁRIA NEVŰ NAGYANYÁM AZ ÉDESANYJA, HALÁLÁIG Ő VOLT A TÖKÖLI FEHÉRVÁRI PISTA BÁCSI FELESÉGE. GABIN SAJNOS NEM TUDTAK SEGÍTENI AZ ORVOSOK, MERT A GYOMRA MÖGÖTTI NAGY VERŐÉRRE TAPADT POLIP EGYSZERŰEN SZÉTRONCSOLTA AZ ERET, S A NAGYBÁTYÁM TULAJDONKÉPPEN ERŐS BELSŐ VÉRZÉSBEN HALT MEG. ÉLT 1944-TŐL 2005-IG. ANYÁMAT ÉRTHETŐEN MEGRÁZTA A HÍR, NOHA, IGAZSÁG SZERINT, NEM TARTOTTAK SZOROS KAPCSOLATOT. DE HÁT AKKOR IS A FÉLTESTVÉRE. A HAMVASZTÁS UTÁNI TEMETÉSRE AZ ÚJ KÖZTEMETŐBEN, EGY NAGYON HIDEG, SZELES ÉS ESŐS JÚNIUSI NAPON KERÜLT SOR (TALÁN 9-ÉN). AZNAPRA SZABADSÁGOT VETTEM KI. A LEVEGŐ HŐMÉRSÉKLETE ALIG TÍZ FOK KÖRÜL MOZGOTT, A LEHELETÜNK MEGLÁTSZOTT, KÉSŐBB A HÍRADÓBÓL MEGTUDTAM, HOGY KÉKESTETŐN SZÁLLINGÓZOTT A HÓ. MIELŐTT A TEMETŐ TERÜLETÉRE LÉPTÜNK VOLNA, ANYU A BEJÁRAT KÖRÜL ÁRUSÍTÓ VIRÁGOSOKKAL KÉSZÍTTETETT EGY ALKALMI CSOKROT, A HOZZÁTARTOZÓ FEHÉR SZALAGON ANYU ÉS AZ ÉN NEVEM SZEREPELT. A RAVATALOZÓBÓL DÉL KÖRÜL INDULÓ GYÁSZMENETBEN LEGHÁTUL SÉTÁLTUNK, ELŐTTÜNK A TÖKÖLI PISTA BÁCSI ÉS JOBBJÁN A SZINTÉN TÖKÖLÖN ÉLŐ BARÁTNŐJE, A KORBAN HOZZÁILLŐ MAGDI BALLAGOTT KART KARBA ÖLTVE. SZEGÉNY PISTA BÁCSI, AKIRŐL KÉSŐBB KIDERÜLT, HOGY MÁR EKKORTÁJT NAGYBETEG VOLT, IGEN LENGE ÖLTÖZÉKBEN UTAZOTT FEL PESTRE, AZ A VÉKONY ANYAGBÓL KÉSZÜLT ÖLTÖNY NEM SOK VÉDELMET NYÚJTHATOTT A HÁBORODOTTAN FÚJÓ HIDEG SZÉL S A MEGÁLLÍTHATATLANUL SZAKADÓ ESŐ ELLEN. FELTŰNT A GÖRNYEDTEN BOTORKÁLÓ PISTA BÁCSI ÁLTALÁNOS SOVÁNYSÁGA, DE KÜLÖNÖSEN AZ ARCA BEESETTSÉGE, AMIT HALKAN SZÓVÁ TETTEM ANYÁMNÁL. ODAÉRTÜNK A KIJELÖLT PARCELLÁHOZ, EZ A SÍRKERTI TERÜLET KIZÁRÓLAG URNÁS TEMETÉSEK RÉSZÉRE VOLT FENNTARTVA. A FÉL MÉTERSZER FÉLMÉTERES GÖDÖR SÖTÉT NÉGYSZÖGE MÁR VÁRTA A FEHÉR PORCELÁNURNÁT, S MIUTÁN A FÖLDBE KERÜLT, A SÍRÁSÓK GYORS ÉS SZAKAVATOTT MOZDULATOKKAL RÁLAPÁTOLTÁK A FÖLDET, AZTÁN ELEGYENGETTÉK A TALAJT. KÖRÜLBELÜL HÚSZAN KÍSÉRTÜK UTOLSÓ ÚTJÁRA GÁBORT, A SZÍNES VIRÁGCSOKROK ÉS KOSZORÚK TELJESEN BEFEDTÉK A FRISS FÖLDHÁNYÁST. MIUTÁN MÉG EGYSZER RÉSZVÉTÜNKET FEJEZTÜK KI AZ ÖZVEGYNEK, ÉS ELBÚCSÚZTUNK AZ ISMERŐSÖKTŐL, ANYÁM A TEMETŐ EGY NEM TÚL TÁVOLI, ÖT PERC GYALOGLÁSRA LÉVŐ PARCELLÁJÁHOZ KALAUZOLT. ITT A HAGYOMÁNYOS, KOPORSÓS MÓDSZERREL ELTEMETETTEK KAPTAK VÉGSŐ NYUGHELYET, TÖBBEK KÖZT ANYU AUTÓBALESETBEN ELHUNYT BARÁTJA, SZERELME, G. JÓZSEF (1932-1986) IS. PÁR PERCIG MAGÁRA HAGYTAM ANYÁMAT, HADD EMLÉKEZZEN NYUGODTAN, AMIRŐL EMLÉKEZNI KELL, AZTÁN A GESZTENYEFÁK VADUL BÓKOLÓ LOMBJAI ALATT A KIJÁRAT FELÉ VETTÜK AZ IRÁNYT, ÉS FELSZÁLLTUNK A 95-ÖS BUSZRA. ODAKINT OLYAN CUDAR IDŐ JÁRTA, HOGY KIMONDOTTAN JÓLESETT AZ UTASTÉT PÁLLOTT LANGYOSSÁGA. HOSSZAS BUSZOZÁS UTÁN A LAKÓHELYEMHEZ KÖZELI ŐRNAGY UTCÁNÁL SZÁLLTAM LE, ANYU EGGYEL TOVÁBB, A STADIONOKIG MENT, ONNAN METRÓRA ÜLT ÁT. OTTHON GYORSAN ELINTÉZTEM A SZOKÁSOS DOLGAIMAT, ELRENDEZTEM A KUTYÁM KÖRÜLI TEENDŐKET, AZTÁN ODAKINTRŐL AZ ELŐSZOBÁBA CSALTAM JERRYT, NE ÁZZON A KÍMÉLETLEN ESŐN. MEGÁGYAZTAM, ÉS KORA DÉLUTÁN ÁGYBA BÚJTAM. A HÁROM POKRÓC ALATT VÉGRE KELLEMESNEK TALÁLTAM A HŐMÉRSÉKLETET. ÚGY DÖNTÖTTEM, HOGY EZT A MINDEN SZEMPONTBÓL ELVISELHETETLEN NAPOT IDEJE VALAMIKÉPP LERÁZNI MAGAMRÓL, ÚGYHOGY BEDOBTAM EGY FÉL NYUGTATÓT, S KISVÁRTATVA MÁR SZUNYÁLTAM IS. KISEBB MEGSZAKÍTÁSOKKAL A REGGELI ÉBRESZTŐIG ALUDTAM. 

 

  (Negyedik kötet) Tizenegy:

 

  MINDEN BIZONNYAL A TARTÓS EGYEDÜLLÉT ÁRTOTT MEG A JÓZAN ÍTÉLŐKÉPESSÉGEMNEK, AMIKOR, ÁTMENETILEG FELEDVE ÁLTALÁNOS NYOMORÚSÁGOM OKOZÓJÁNAK VASKOS KÖTETRE RÚGÓ BŰNEIT, SZINTE EGYIK PILLANATRÓL A MÁSIKRA HIÁNYOZNI KEZDETT ÁGNES. JA, A VOLT NEJEM, AKI A VÁLÁS ELŐTT, KÖZBEN ÉS UTÁNA MINDENT ELKÖVETETT, HOGY MEGKESERÍTSE AZ ÉLETEMET, ELVETTE ÉS ELLENEM FORDÍTOTTA A GYEREKEIMET, KITÚRT A LAKÁSBÓL, S VÉGSŐ SORON AZ Ő TEVÉKENYSÉGE KÖVETKEZTÉBEN KÖTÖTTEM KI ZUGLÓNAK EZEN A PROLIFERTŐZÖTT VIDÉKÉN. MINDEN OKOM MEG LETT VOLNA A GYŰLÖLETRE, AZ ÖRÖK HARAGRA, EHELYETT EGY VÁRATLAN DRÁMAI FORDULATTAL SZERELMES LETTEM BELÉ. NEM AKARTAM, NEM TERVEZTEM, ÍGY SIKERÜLT. DE OLYAN SZERELMES, MINT SOHA AZELŐTT, MÉG A KAPCSOLATUNK KEZDETÉN SEM. A TÖRTÉNET IDEJÉN 2005 NYARÁT ÍRJUK, ÚGY EMLÉKSZEM, JÚNIUST, S ÉN NEM VOLTAM MAGAMNÁL, FULDOKOLTAM A TENGERNYI ÉRZELEM RÁM ZÚDULÓ NYOMÁSA ALATT. KÉT EGYMÁST KÖVETŐ NAPON KIMENTEM A STADIONOK METRÓÁLLOMÁS HUNGÁRIA KÖRÚT FELŐLI KIJÁRATÁHOZ, MERT ÚGY SEJTETTEM, AKKOR ÉS OTT FOG FELBUKKANNI A MUNKÁBÓL HAZAIGYEKVŐ ÁGNES. FELTÉTLENÜL BESZÉLNI SZERETTEM VOLNA VELE, MERT AZT HITTEM, HINNI AKARTAM, HOGY LEHET MÉG KÖZTÜNK VALAMI. NEM A KONYHAKÉSRE GONDOLTAM. A MUNKÁBÓL HAZASZÁLLÍTOTT EMBEREKKEL TELI SZERELVÉNYEK EGYMÁS UTÁN FUTOTTAK BE AZ ÁLLOMÁSRA, DE A LÉPCSŐKÖN FELFELÉ SIETŐ TÖMEGBEN NEM LÁTTAM ÁGNEST, S A REMÉNYTELENSÉGTŐL KÉTSÉGBEESTEM. EGY ÁTLAG HÉTKÖZNAP KORA DÉLUTÁNJÁN, MIUTÁN CSINOSAN FELÖLTÖZTEM ÉS RENDBE RAKTAM A SÉRÓT, HÁROM ÓRA TÁJBAN KAPTAM MAGAM, ÉS METRÓVAL MEG AUTÓBUSSZAL FELMENTEM A FILMLABORHOZ. ÉRKEZÉSEMET TUDATOSAN IDŐZÍTETTEM KORAIRA, IDŐT AKARTAM NYERNI, HOGY LÉLEKBEN FELKÉSZÜLHESSEK A TALÁLKOZÁSRA. ISTENEM, MEKKORA MARHA VOLTAM! A FÉLTÉKENYSÉGTŐL ELVAKULTAN MEGELŐLEGEZTEM, HOGY ÁGNES A HAPSIJA OLDALÁN LÉP KI A LABORBÓL, S A ZSEBEMBE KÉSZÍTETTEM AZ INKÁBB CSAK A MUNKÁBA HORDOTT BOKSZERT, HA EGY ELFAJULÓ VITA OKÁN ODA KELLENE ÜTNI. MÁRMINT A KÍSÉRŐNEK, NEM ÁGNESNEK. LASSAN TELTEK A PERCEK, NEGYEDÓRÁK, FÉLÓRÁK, DE TELTEK, ÉS A KARÓRÁM KISMUTATÓJA VÉSZESEN KÖZELÍTETT AZ ÖTÖSHÖZ. ÚGY EMLÉKEZTEM, AKKOR JÁR LE A MUNKAIDEJE. MÉG EGY UTOLSÓ SIMÍTÁS A HAJON, IGAZÍTÁS A NEMRÉG VÁSÁROLT NYÁRI INGEN, A SZÍVEM A TORKOMBAN DOBOGOTT. DE MINDEN RENDBEN, FOG EZ MENNI! MIT TESZ ISTEN, ÖT ELŐTT HÁROM PERCCEL ISZONYATOS GYOMORGÖRCSÖK KAPTAK EL, A RÉMÜLETTŐL VEREJTÉKEZVE ÁLLAPÍTOTTAM MEG: AZ IDEGESSÉGTŐL RÁM TÖRT A SZAPORA! MESE NINCS, ITT SÜRGŐSEN TENNI KELL VALAMIT. A LABOR BEJÁRATÁVAL SZEMKÖZTI JÁRDÁRÓL ÖSSZESZORÍTOTT COMBOKKAL VONSZOLTAM MAGAM A PARKOLÓ MELLETT - ÉS A SZINTKÜLÖNBSÉG MIATT ALATT - HÚZÓDÓ MÉLY VÍZELVEZETŐ ÁROKIG, PATAKOKBAN FOLYT RÓLAM AZ IZZADTSÁG. A NADRÁGOT SZINTE LETÉPVE MAGAMRÓL TEHÉNLEPÉNY MÉRETŰ ADAGOT DOBTAM A TAVALYRÓL OTT MARADT BARNA AVARRA. MÉG JÓ, HOGY VOLT NÁLAM EGY BONTATLAN CSOMAG PAPÍR ZSEBKENDŐ, AMIT FELHASZNÁLHATTAM A HIGIÉNIAI CÉLÚ UTÓMUNKÁLATOKRA. AZ ÁROKBA UGRÁSTÓL SZÁMÍTOTT KÉT PERC MÚLTÁN A MEGKÖNNYEBBÜLÉSTŐL KÁBÁN, ELGYENGÜLT LÁBAKKAL TÁNTOROGTAM ELŐ A DERÍTŐGÖDÖRRÉ GYALÁZOTT MÉLYBŐL. ÉPPEN ÖTÖT MUTATOTT AZ ÓRÁM, AMIKOR A LENDÜLETESEN HEGYNEK FELFELÉ TARTÓ BUDAKESZI ÚT SZÉLÉN ENYHE TERPESZBEN MEGPIHENTEM, S HAGYTAM, HOGY A LENGE NYÁRI SZÉL KIFÚJJA A RUHÁM REDŐI KÖZT MEGÜLŐ SAJÁTOS SZAGOT. TESTEM ÉS RUHÁZATOM RÉG VISSZANYERTÉK AZ OTTHON BEFÚJT DRÁGA DEZODOR ILLATÁT, ÁM ÁGNES SEHOL. SŐT, AZON AZ AJTÓN SENKI, EGY ÁRVA LÉLEK SEM JÖTT KI. MÉG ÖT PERCET VÁRTAM, AZTÁN ODABÁTORKODTAM A BEJÁRAT MÖGÖTT ÜCSÖRGŐ BIZTONSÁGI ŐRÖKHÖZ, AKIK A KEDVEMÉRT MEGNÉZTÉK A LEBÉLYEGZETT KARTONLAPOKAT, S BIZONY, ÁGNESÉ IS KÖZTÜK VOLT. TEHÁT VALAMIKOR, VALAHOL TÁVOZOTT. ELKERÜLTÜK EGYMÁST. SZOMORÚAN KULLOGTAM HAZA, DE NÉHÁNY NAP MÚLVA FELHÍVTAM TELEFONON, ÉS RANDIT KÉRTEM TŐLE. LEGNAGYOBB MEGLEPETÉSEMRE NEM ZÁRKÓZOTT EL AZ ÖTLETTŐL, S MÉG EBBEN A HÓNAPBAN ÖSSZEJÖTTÜNK A VÁROSLIGET KÖZLEKEDÉSI MÚZEUM ELŐTT. SZÉP, MELEG IDŐ JÁRTA, KÉSŐ DÉLUTÁN VOLT, A LÉGVONALBAN HÁROMSZÁZ MÉTERRE LEVŐ PETŐFI CSARNOKBÓL VALAMI METÁL BANDA ÁLTAL GERJESZTETT HANGOK RONDÍTOTTAK A MADÁRFÜTTYÖS ÉTERBE. ODÉBB LEÜLTÜNK EGY PADRA, ÉS VÉGRE AZ ÉRDEMTELEN NŐ LÁBAI ELÉ ÖNTÖTTEM SZÍVEM MINDEN FÁJDALMÁT, S KÉRVE KÉRTEM, PRÓBÁLJUK MEG ÚJRAKEZDENI. ÁGNESRŐL LEPATTANTAK AZ ÉRZELMESEBB ALKATÚAKAT TALÁN MEGHATÓ MONDATOK, INKÁBB AZT VETTEM ÉSZRE, UNATKOZIK, S ALIG VÁRJA, HOGY ABBAHAGYJAM A VISSZAFOGOTT ÖMLENGÉST. AMIKOR PEDIG MEGSZÓLALT, A HANGJÁBAN NYOMÁT SEM VÉLTEM FELFEDEZNI A MEGÉRTÉSNEK, MI TÖBB, Ő LÉPETT FEL TÁMADÓLAG, TÖBB MINT ELUTASÍTÓAN. ETTŐL A NAGY FOKÚ ÉRZÉKETLENSÉGTŐL, MINT EGY JÓL IRÁNYZOTT MAFLÁSTÓL HAMAR KIJÓZANODTAM. TALÁN ÉPPEN ERRE VOLT SZÜKSÉGEM, HOGY A MENNYEKBŐL VISSZATALÁLJAK A FÖLDRE, VISSZANYERJEM JÓZANSÁGOMAT, S MAGAMBAN HELYÉRE TEGYEM A LÁNYT. ODA, AHOVA VALÓ. AZÉRT, HA MÁR ILYEN SZÉPEN ÖSSZEJÖTTÜNK, CSAK FELTETTEM AZ OLDALAMAT RÉGEN FÚRÓ KÉRDÉST: MÉGIS, MIÉRT VÁLT EL TŐLEM? AMÚGY A KÉRDÉST NEM EGYSZER ÁGNESNEK SZEGEZTEM A VÁLÓPER IDEJE ALATT IS, DE VÁLASZ HELYETT MINDIG SEJTELMES MOSOLYGÁS VOLT A REAKCIÓ. VOLT NŐM EZÚTTAL OLYASMIT MONDOTT, HOGY LEGINKÁBB AZÉRT, MERT NEM JÁRULTAM HOZZÁ KELLŐKÉPPEN A GYEREKEK KÖRÜLI KIADÁSOKHOZ. EZ PERSZE LÉGBŐL KAPOTT ÁLLÍTÁS, HAZUGSÁG, LEGALÁBBIS CSÚSZTATÁS VOLT, TUDTA Ő IS, TUDTAM ÉN IS. ÁGNES A MÁSFÉL ÉVIG TARTÓ VÁLÓPERÜNK IDEJÉN OTT ALÁZOTT MEG A TULAJDON FIAIM ELŐTT, AHOL TUDOTT. TETTBEN ÉS SZÓBAN FÁRADHATATLANUL TÖREKEDETT, HOGY KIMERÍTSE A BECSMÉRLÉSEK TÁRHÁZÁT, ERRE VOLT ENERGIÁJA, ERRE TELLETT A MOCSKOS FANTÁZIÁJÁBÓL. ENNYI ELŐRE KITERVELT, SZÁNDÉKOS MEGALÁZÁS UTÁN BIZTOS LEHETETT BENNE, HA A HÓNAP VÉGÉN AZ ORROM ELÉ LÖKI A KÖLTSÉGVETÉSI SZÁMOKKAL TELEFIRKANTOTT FECNIJÉT, NINCS OLYAN ISTEN, AKINEK A KEDVÉÉRT A PÉNZTÁRCÁMBA NYÚLNÉK. VALAMIKÉPP VISSZA KELLETT ADNOM AZ ELSZENVEDETT MEGALÁZTATÁSOK EGY RÉSZÉT, BÁR TUDOM, NEM A LEGJOBB MÓDSZERT VÁLASZTOTTAM. SZÓVAL, VISSZATÉRVE A VÁROSLIGETI PADHOZ, EGY DARABIG HALLGATTAM A CSAJ SZEMREHÁNYÁSAIT, AZTÁN LEMONDÓAN LEGYINTETTEM, KÜLÖNBEN IS, CSÖNDBEN BEESTELEDETT, INDULNOM KELLETT HAZAFELÉ, AZ ÉN HŰSÉGES KUTYÁMHOZ. NOHA FELAJÁNLOTTAM, HOGY A RENAULT-VAL ELVISZEM HAZÁIG, ÁGNES VILLAMOSSAL AKART MENNI. ELKÍSÉRTEM A MEGÁLLÓIG, AHOL LEGALÁBB FÉLÓRÁN ÁT TOVÁBB BESZÉLGETTÜNK, EZÚTTAL KEVÉSBÉ RÁZÓS TÉMÁKAT ÉRINTVE. ELENGEDTÜNK JÓ PÁR JÁRGÁNYT, A NŐ ELSZÍVOTT NÉHÁNY CIGARETTÁT. VÉGÜL BÚCSÚT INTETTÜNK EGYMÁSNAK, S KI-KI MENT A MAGA DOLGÁRA. ÉS ANNO ENNEK A NŐNEK A NYOMÁBA EREDTEM A HORÁNYI TÖLTÉS FORRÓ ASZFALTJÁN... 

 

  (Negyedik kötet) Tizenkettő:

 

  A FENTEBBI RÉSZBEN EMLÍTETT RENAULT NÉMI SZEREPHEZ JUT A MOST KÖVETKEZŐ BEJEGYZÉSBEN, A VALÓDI FŐSZEREPLŐ AZONBAN SACI, AKAROM MONDANI, SAROLTA. 2005 NYARÁNÁL TARTUNK. TEGNAP ESTE ÓTA TÖRÖM A FEJEM, HOGYAN ISMERKEDTÜNK ÖSSZE, DE NEM AKAR BEUGRANI. AMÍG MEG NEM VILÁGOSODOM, ÉRJÜK BE A NÁLAM SOKSZOR BEVÁLT, SZOKVÁNYOSNAK TEKINTHETŐ ISMERKEDÉSI FORMULA FELTÉTELEZÉSÉVEL, MISZERINT A LÁNY LÉTEZÉSÉRŐL ÚJSÁGHIRDETÉS ÚTJÁN SZEREZTEM TUDOMÁST. EGYÉBKÉNT NAGY VALÓSZÍNŰSÉGGEL ÍGY IS TÖRTÉNT. A LÉNYEG, HOGY ELEINTE NEM IS LÁTTUK EGYMÁST, CSAK LEÍRÁSBÓL TUDHATTUNK BÁRMIT EGYMÁS KÜLSEJÉRŐL, SZOCIÁLIS HELYZETÉRŐL, ILLETVE AZ EGYMÁSSAL SZEMBEN TÁMASZTOTT KÖVETELMÉNYEKRŐL, ELVÁRÁSOKRÓL. MIUTÁN MEGADTUK A TELEFONSZÁMAINKAT, MOBILON IS VÁLTOTTUNK NÉHÁNY MONDATOT, AMINEK AZ LETT A VÉGE, HOGY A TŐLEM ÖT ÉVVEL FIATALABB SACI (A NÉMET ŐSÖKRE UTALÓ VEZETÉKNEVÉRE NEM EMLÉKSZEM) EGY SZOMBATI NAPRA MEGHÍVOTT A BALATONFÜREDI NYARALÓJÁBA. ANYAGILAG IGENCSAK RENDBEN LEHET A LÁNY, GONDOLTAM, HISZEN ZUGLÓ EGYIK LEGJOBB HELYÉN, EGY TÁRSASHÁZ TETŐTERÉBEN KIALAKÍTOTT KÉT SZOBA ÖSSZKOMFORTOS LAKÁSBAN LAKIK, S HOZZÁ BALATONI NYARALÓVAL RENDELKEZIK. TEHÁT AZON A JÚLIUS KÖZEPEI SZÉP HAJNALON A RENAULT-MMAL ANÉLKÜL VÁGTAM NEKI A BUDAPEST - BALATON TÁVNAK, HOGY PONTOSABB INFORMÁCIÓIM LETTEK VOLNA A NŐRŐL. AZT HITTEM, IDŐT TAKARÍTOK MEG, HA NEM AZ ILYENKOR RENDRE TÚLZSÚFOLT M7-ESEN, HANEM A VELENCEI TAVAT DÉLRŐL KERÜLŐ RÉGI ÚTON HALADOK, S SZÉKESFEHÉRVÁRNÁL A VESZPRÉM FELÉ TARTÓ 8-ASON FOLYTATOM AZ UTAM, ONNAN PEDIG DÉLNEK FORDULOK, S MÁRIS A MAGYAR TENGERNÉL TALÁLOM MAGAM. TÉVEDTEM, AZ ALACSONYABB BESOROLÁSÚ NYOLCAS ÚT ÉPPÚGY TELÍTETT VOLT, MINT A SZTRÁDA, ÚGYHOGY DÉL KÖRÜL JÁRT AZ IDŐ, MIRE BEFUTOTTAM A MOBILON MEGADOTT HELYSZÍNRE, FÜRED BUSZPÁLYAUDVARÁNAK PARKOLÓJÁBA. ÖT PERCEN BELÜL FELBUKKANT A NŐ. AHOGY KISZÚRTA A KOCSIMAT, GYORSABBRA FOGTA A LÉPTEIT. EZT VALAMIÉRT JÓ JELNEK TEKINTETTEM. CSINOSAN ÖLTÖZÖTT, KORÁNAK MEGFELELŐ KINÉZETŰ ASSZONNYAL ÁLLTAM SZEMBEN, AKINEK SZEMBETŰNŐ MELLEI, ÉS A KELLETÉNÉL KICSIT NAGYOBB HASA VOLT. NEM A KÖVÉRSÉGTŐL, HANEM AZ ALKATÁBÓL ADÓDÓAN. SZŐKÉRE FESTETT, RÖVID HAJ, KÉK SZEMEK, KEDVES, MOSOLYGÓS ARC, HIBÁTLAN FOGSOR, AZ EGÉSZ NŐBŐL DERŰ ÉS OPTIMIZMUS SUGÁRZOTT. ELSŐ RÁNÉZÉSRE ÚGY TŰNT, SIKERESEN KIKERÜLTE AZ ÉLET NAGYOBB BUKTATÓIT. KÖLCSÖNÖSEN BEMUTATKOZTUNK, SACI BEÜLT MELLÉM, AZTÁN A MEGADOTT IRÁNYT KÖVETVE ELHAJTOTTAM A NYARALÓHOZ. AMI EGY HAJDAN VOLT, KÉTEMELETES VÁLLALATI ÜDÜLŐ FÖLDSZINTI LAKOSZTÁLYÁT JELENTETTE, VISZONYLAG TÁGAS SZOBÁVAL, ÉS A MEGFELELŐ MELLÉKHELYISÉGEKKEL, AZ ÉPÜLET UTCÁVAL ELLENTÉTES OLDALÁN A LAKÁS MÉRETÉVEL MEGEGYEZŐ, ÁPOLT KERT HÚZÓDOTT. A TEREBÉLYES DIÓFA MELLETT TÖBB TUJÁT, S EGY NÉGYZETMÉTERNYI VIRÁGÁGYÁST FEDEZTEM FEL. AZ ABLAKOK TÁJOLÁSA MIATT NEM LEHETETT RÁLÁTNI A TÓRA, DE HA AZ EMBER KIMENT A TÍZ MÉTERREL ODÉBB HÚZÓDÓ KERÍTÉS MELLÉ, A DOMBTETŐRE ÉPÜLT HÁZ MELLŐL FESTŐI PANORÁMÁBAN GYÖNYÖRKÖDHETETT. JOBBRA A TIHANYI-FÉLSZIGET AZ APÁTSÁGI TEMPLOMMAL, ELŐTTE ÉS BAL KÉZ FELÉ A BALATON KÉKJE, SZEMKÖZT A KÉKES TÁVOLBA VESZŐ DÉLI PART. SACI MINDENT BÜSZKÉN MEGMUTATOTT, LÁTSZOTT RAJTA, HOGY PISZKOSUL ÉLVEZI A NAGY ANYAGI JÓLÉTET. NA DE, KI NE ÉLVEZNÉ? HA TEHETNÉ. MIVEL EBÉDIDŐRE JÁRT, SACI ÚGY GONDOLTA, MEGHÍV A KÖZELI KISVENDÉGLŐBE, AHOL FINOM SÜLTET ETTÜNK. A SZÁMLÁT Ő ÁLLTA. NEM TILTAKOZTAM ELLENE, MÉG CSAK A LÁTSZAT KEDVÉÉRT SEM, MERT NEKEM MEG MINTEGY HÉTEZER FORINTOMBA KERÜLT A KIRUCCANÁS BENZIN S EGYÉB VONZATA. VISSZATÉRVE A POFÁS LAKOSZTÁLYBA, EGY DARABIG BESZÉLGETTÜNK, MAJD MIND KÖZELEBBRŐL ÉLVEZTÜK EGYMÁS TÁRSASÁGÁT, VÉGÜL AZ ÁGYON FEKVE CSÖCSÖRÉSZTEM A NŐT, DE SACI ENNÉL NEM ENGEDETT TOVÁBB. NEM IS BÁNTAM, MERT IDEJE VOLT HAZAINDULNOM, MÉG SÖTÉTEDÉS ELŐTT PESTEN AKARTAM LENNI. A KAPUBAN CSÓKKAL BÚCSÚZTUNK, MEGÁLLAPODVA A LEGKÖZELEBBI, IMMÁR PESTEN MEGEJTENDŐ RANDEVÚNK IDEJÉBEN ÉS HELYSZÍNÉBEN. FELIZGATOTT ÉS KIELÉGÍTETLEN ÁLLAPOTBAN, A PERMANENS NEMI IZGALOM CSÚSZÓS VÁLADÉKÁT KÖNNYEZŐ RÉPÁVAL, ÖT ÓRA ALATT ÉRTEM FEL A FŐVÁROSBA. ÚGY HISZEM, A KÖVETKEZŐ RANDINK AZ ÖRS VEZÉR TÉRI ÁRKÁD ÜZLETKÖZPONT BEJÁRATÁNÁL HOZOTT ÖSSZE MINKET, DE NEM SOKAT VACAKOLTUNK AZ UTCÁN, AUTÓBA UGROTTUNK, ÉS PERCEK ALATT FENT TALÁLTAM MAGAM A NŐ LAKÁSÁBAN. ITT MEGINT NEM HÚZTUK AZ IDŐT, S A MEGÉRKEZÉSTŐL SZÁMÍTOTT FÉLÓRÁN BELÜL OLYAN GYENGÉD ORÁLIS KÉNYEZTETÉSBEN RÉSZESÜLTEM, AMINEK AZ EMLÉKÉTŐL MA IS LIBABŐRÖSSÉ VÁLIK A HÁTAM. FÉNYÉRZÉKENY EMLÉKEZETEM KRISTÁLYTISZTÁN ŐRZI A NAGYSZERŰ KÉPET, AMIKOR A MEREDTEN ÁGASKODÓ FARKAMAT MAJSZOLÓ NŐ, MEGÉREZVÉN A NAGY PILLANAT KÖZELEDTÉT, KIENGEDI SZÁJÁBÓL A RÉPÁMAT, FEJÉT FELÉM FORDÍTJA, ÉS NYÁLTÓL FÉNYLŐ AJKÁN TÜNDÉRI MOSOLLYAL ARRA BIZTAT, HOGY NE FESZÉLYEZZEM MAGAM, NYUGODTAN ÉLVEZZEK A SZÁJÁBA. MINDEZT OLYAN MAGÁTÓL ÉRTETŐDŐ HANGON, MINTHA ARRA KÉRT VOLNA, UGYAN, TÖLTSEK MÁR NEKI EGY POHÁR MÁLNASZÖRPÖT. ÚGY LETT, AHOGY KÍVÁNTA. CSODA, HOGY NEM FULLADT MEG, MIVEL ÉVEK ÓTA NEM AKADT ÉRDEMI DOLGOM NŐVEL. SZINTE MEGRONTOTT GYERMEKNEK ÉREZTEM MAGAM A RAFINÁLT KISZÁMÍTOTTSÁGGAL MASSZÍROZÓ AJKAK ENYHE SZORÍTÁSÁBAN. OLYAN MEGRONTOTT GYERMEKNEK, AKI A CSODÁLKOZÁSTÓL TÁGRA NYÍLT SZEMEI MÖGÖTT ROPPANT MÓD ÉLVEZI A MEGRONTÁST. SAROLTÁVAL TELJES GŐZZEL BEINDULT A SZEX, INNENTŐL KEZDVE HETI KÉT-HÁROM ALKALOMMAL FELMENTEM HOZZÁ. EGYSZER Ő IS JÁRT NÁLAM, DE FORRÓ NYÁR LÉVÉN, MINDEN KEDVES LAKÓTÁRS OTTHON TARTÓZKODOTT. A SOK KÍVÁNCSI, PLETYKÁRA ÉHES SZEM ÉS FÜL, A ROSSZUL LEPLEZETT PUSMOGÁSOK MINDKETTŐNKET ZAVARTAK, MINÉL FOGVA MEGÁLLAPODTUNK, HOGY INKÁBB SACI NYUGALMAS TETŐTÉRI LAKÁSÁBAN ADUNK AZ EROTIKÁNAK. AZ AUGUSZTUS 20-A KÖRÜL ESEDÉKES FORMA 1-ES MAGYAR NAGYDÍJ FUTAMÁT PÉLDÁUL A STARTTÓL A CÉLIG (AMI MÁSFÉL ÓRÁT JELENT) VÉGIGSZERETKEZTÜK. A JÓ ÖREG MICHAEL SCHUMACHERÉK TEHETTEK BÁRMIT A PÁLYÁN, MINKET JOBBAN IZGATOTT A MAGUNK TÖBB ÉS ÉRDEKESEBB SZAKASZBÓL ÁLLÓ PÁROS VERSENYE. EGY IDŐBEN KÉT FUTAMOT ÉLVEZHETTEM: EGYET MOGYORÓDON, EGYET A MOGYORÓMON. ÉRZELEMMENTES KAPCSOLATUNK RÖPKE MÁSFÉL HÓNAPIG TARTOTT, AZTÁN EGYIK PILLANATRÓL A MÁSIKRA KIFULLADT, MERT A SZEXEN KÍVÜL SEMMIT SEM TUDTUNK EGYMÁSNAK NYÚJTANI, AZ MEG ÖNMAGÁBAN KEVÉS AZ ÜDVÖSSÉGHEZ. SZAKÍTÁSUNK ÉPPEN EZÉRT FÁJDALOMMENTES VOLT. HARAG NÉLKÜL, BARÁTKÉNT VÁLTUNK EL EGYMÁSTÓL, AZONBAN NEM TARTJUK A KAPCSOLATOT.

 

  (Negyedik kötet) Tizenhárom:

 

  ELTELT A NYÁR, SZEPTEMBERRE FORDULT AZ IDŐ. EGYIK NAP, KÉSŐ DÉLUTÁN BEÁLLÍTOTT HOZZÁM, A TÁBORNOK UTCAI REMETELAKBA A NAGYOBBIK FIAM, LEVENTE, AKIT A TAVASZ VÉGE FELÉ, MÁJUS TÁJÁN LÁTTAM UTOLJÁRA. NEM MONDHATNI, HOGY GYAKRAN LÁTOGATOTT VOLNA, DE TAVASZIG LEGALÁBB HAVONTA EGYSZER ÁTJÖTT MEGNÉZNI, ÉL-E MÉG AZ APJA. UTÓLAG ELGONDOLVA, JÓ OKA LEHETETT A LAPÍTÁSRA. MERTHOGY LEVI, SZÁMÍTÁSAIM SZERINT, 2003 JÚNIUSÁBAN FEJEZTE BE A SZÁMÍTÁSTECHNIKAI SZAKKÖZÉPISKOLÁT, S EZ IDŐ TÁJT, AZAZ 2005-BEN MÁR JAVÁBAN A MŰSZAKI FŐISKOLA PADJAIT KELLETT (VOLNA) KOPTATNIA, MIÁLTAL ÖNÁLLÓ KERESETTEL - ELMÉLETILEG - NEM RENDELKEZETT, MÉGIS, LÁTOGATÁSAKOR EGY TULAJDONÁBAN LÉVŐ, MÉRETES OPEL CALIBRÁVAL PARKOLT LE A TÁBORNOK UTCAI HÁZ KAPUJÁNÁL. AMIKOR MEGLÁTTAM A MEGHÖKKENTŐEN NAGY (ÉS KOSZOS), METÁLKÉK AUTÓT, CSODÁLKOZVA KÉRDEZTEM RÁ, HOGY EZ MEG MILYEN PÉNZBŐL VAN? MÁR AKKOR HIHETETLENNEK TŰNT A NÉMI ZAVARRAL ELŐADOTT VÁLASZ, MISZERINT A TANULÁS MELLETT, SZIGORÚAN SZABADIDŐBEN, ELJÁR A DUNA PLÁZA TÖBBTERMES MOZIJÁBA DOLGOZNI. HOL A BÜFÉBEN SEGÉDKEZIK, HOL PEDIG JEGYSZEDŐKÉNT KERESI A MELLÉKEST. AHA. TAPINTATBÓL NEM FESZEGETTEM TOVÁBB A KÉRDÉST, HISZEN NYILVÁNVALÓ VOLT, HOGY ILYEN MUNKÁVAL NEM LEHET ÖSSZESPÓROLNI A CALIBRA KB. HÉTSZÁZEZER FORINTOS ÁRÁT. LEVI ILYESMI ÖSSZEGET EMLÍTETT VÉTELÁR GYANÁNT, HOZZÁTÉVE, HOGY A KONDITEREMBEN MEGISMERT BARÁTJÁTÓL, ISMERŐSÉTŐL VÁSÁROLTA A CSAK ITT-OTT KORRODÁLÓDOTT GÉPET. ALKALMI ÁR. A CSOMAGTARTÓBAN OTT HEVERT AZ ÁHÍTOTT MÉLYNYOMÓLÁDA, AMIT ELŐZŐ KARÁCSONYKOR - PÉNZ HIÁNYÁBAN - NEM TUDTAM MEGVENNI A SRÁCNAK. HM, AKKOR ÉS OTT ENNYIBEN MARADTUNK. SZÓLTAM A FIÚNAK, HOGY A KOCSIVAL ÁLLJON BE AZ UDVARRA, NE HAGYJA AZ UTCÁN, MÉG FELTÖRIK, AMÍG MI ODABENT A LAKÁSBAN BESZÉLGETÜNK. IGAZSÁG SZERINT MAGAMBAN BÜSZKE VOLTAM A NAGYOBBIK GYEREKEMRE, HOGY MILYEN ÖNÁLLÓ, FELNŐTT ÉLETET ÉL, S HÍZOTT A MÁJAM, AMIKOR A HÁZ LAKÓI KÖZÜL PÁRAN SZEMTANÚI VOLTAK, AMINT AZ ALATTOMOSAN MORGÓ OPELLAL BEÁLL AZ ABLAKOM ALÁ. A MEGLEPETÉSEKNEK AZONBAN MÉG NEM VOLT VÉGE, MERT AZ ÜLÉSRŐL ELŐKERÜLT EGY POFÁS LAPTOP, AMINEK A MEMÓRIÁJÁBAN ELTÁROLVA OTT SORAKOZTAK AZ ELMÚLT NYÁRON HORVÁTORSZÁGBAN ÉS OLASZORSZÁGBAN KÉSZÜLT KÉPEK, EZEKET LEVI A SIMONTORNYAI BARÁTNŐJE, ANITA TÁRSASÁGÁBAN KÉSZÍTETTE. GONDOLOM, VALAMI DRÁGÁBB DIGITÁLIS FÉNYKÉPEZŐGÉPPEL, AMIRŐL ADDIG SZINTÉN NEM VOLT TUDOMÁSOM. AZ ÁTTEKINTHETŐSÉG KEDVÉÉRT VEGYÜK ÁT ÚJRA: A FIAM AZ ÚJDONSÜLT BARÁTNŐJE TÁRSASÁGÁBAN AZ ÚJONNAN VÁSÁROLT OPELJÉVEL KÉT HÉTIG ISZTRIÁN ÉS OLASZORSZÁGBAN IDŐZÖTT, S AZ UGYANCSAK ÚJ DIGITÁLIS MASINÁVAL KÉSZÍTETT FOTÓKAT A SZINTÉN ÚJ, CSINOS LAPTOPJÁN MEGMUTATTA AZ APJÁNAK. ITT MINDEN ÚJ ÉS DRÁGA (BARÁTNŐ, AUTÓ, UTAZÁS, FÉNYKÉPEZŐGÉP, LAPTOP), CSAK AZ APA RÉGI ÉS CSÓRÓ. TERMÉSZETESEN MINDEZT A MOZIBAN VÉGZETT MUNKÁJA RÉVÉN KAPARTA ÖSSZE. ÜGYES GYEREK. ENGEM MEG HÜLYÉNEK NÉZ, AMIVEL MINDJÁRT ÖNMAGÁT MINŐSÍTI, DE EZ PERSZE ELVITATHATATLAN JOGA. BÁNTOTT A FELISMERÉS, DE IGYEKEZTEM NEM FOGLALKOZNI VELE, ÉS ŐSZINTÉN EGYÜTT ÖRÜLNI AZ ÉLMÉNYBESZÁMOLÓ SORÁN MIND FELSZABADULTABBAN VISELKEDŐ FIAMMAL. CSAK AMIKOR KÉSŐ ESTE ELMENT, AKKOR GONDOLKODTAM EL AZON, HOGY EZEK UTÁN MINDIG ÍGY LESZ? EZENTÚL LEVENTE SZAVAIT ÉS TETTEIT MINDIG FENNTARTÁSSAL KELL KEZELNEM? HISZEN NYILVÁNVALÓ, HOGY ÖSSZEDOLGOZNAK AZ ANYJÁVAL, S LEVI NEM KEVÉS PÉNZE VALAMIFÉLE FEKETEMUNKÁBÓL SZÁRMAZIK. 

 

  Vége a huszadik résznek