ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                     írta Miski György

 

                                   Huszonhatodik rész 

 

  (Ötödik kötet) Tizennégy:

 

  Hát akkor megesett a régen várt esemény, az 1960 és 1968 között a Lovag utcai általános iskola "E" osztályába járt diákok találkozója. Illetve azoké, akik az elmúlt másfél hónapban így vagy úgy értesülhettek az általam kezdeményezett negyvenéves találkozó tervéről, illetve akik végül eljöttek. Nem voltunk különösebben sokan, velem együtt tizenegyen, de az egykori osztály negyedét kitevő létszám valószínűleg reprezentatív mintaként tükrözte a nagy egészet. Andrási Feri, régebbi évjáratú Skodájának hátsó ülésén Szirmai Évivel és Tersach Ritával, öt óra után tíz perccel állt meg a Tábornok utcai ház vaskapuja előtt. Én akkor már órák óta gálában feszítettem, a jeles alkalomra a fekete farmernadrágomat és a színben harmonizáló zakót vettem fel. Nagy volt az öröm, amikor negyven év elteltével először álltunk szemtől szemben. A zavar legkisebb jele nélkül üdvözöltük egymást, néhány vidám mondat után bevágtuk magunkat a kocsiba, s hamarosan a találkozó helyszínéül megadott Liszt Ferenc tér közeli utcák egyikében leparkoltunk. A kocsiban menet közben megejtett beszélgetésünk során Rita piszkosul meglepett azzal, hogy emlékezett az első osztályban (48 éve!) elkövetett csínytevésemre, mikor is az Ildi néni által adott intő alá másnapra odahamisítottam anyám nevét. Ráadásul rosszul. A lebukásomból kisebb botrány kerekedett az iskolában. Erre emlékezett Rita, az eszem megáll! Majdnem félóránk maradt a hatórai találkozóig. Az egész napos BKV sztrájk ellenére, vagy épp azért, simán, könnyedén haladtunk a városban, sehol sem szaladtunk bele dugóba. Odaérve négyesben körbejártuk a teret, keresvén a Dia által protezsált Menza étterem cégérét. Gyerekkoromban itt, a mostanra minden szegletén ízléssel parkosított, virágokkal, bokrokkal beültetett hosszúkás téren rendezték a hagyományos terézvárosi búcsúkat, ahová anyám s apám kíséretében érkeztem volt. A tér szélén elhúzó keskeny utcákból mára kitiltották az autósforgalmat, jelenleg egymásba érő éttermek és kávézók, illetve azoknak a járdákra telepített teraszai foglalják el, veszik körbe. Rövid kutatás után ráleltünk a Menzára, ám nagy meglepetésünkre senki sem foglalt asztalt számunkra. Az eligazító pultnál posztoló fiatal hölgy az előző napról ugyan emlékezett az eléggé erőszakos, túlzott határozottsággal fellépő magas nőre (a leírásból könnyedén ráismertünk Diára), de a késői igénybejelentés miatt nem tudott számára asztalt biztosítani. Hm, vagy nem akart. Mialatt tanácstalanul ácsorogtunk a bejárat közelében, lassan előszivárogtak a többiek is: a mackós külsejű Szilágy Gábor, a szerény, zavarban lévőnek látszó Windhager Frédi, Angelotti Zsuzsa, a lezser Herbert Diána, az elegáns Wellmann Gyuri, a Csepelről idáig elbiciklizett Vidákovich Misi, végül a fehér hajú, kerek fejű Gerő Gyuri tűnt fel. Néhány percet még vártunk a magát biztosra ígérő Borbély Józsira és nejére, de csak nem akartak előkerülni. Hívtuk őket mobilon, ám nem jelentkezett senki. A Menza recepciósánál üzenetet hagytunk, ha közben befutnának, az átellenben lévő étteremben megtalálnak minket. Miután valamennyien éhesek voltunk, s ennek csillapítására, valamint a beszélgetés nyugodt körülmények között való elindításához még csak be kellett ülnünk valahová, elindultunk az Andrássy út túloldalán lévő Jókai tér felé. Innen nyílik lemenet az egyik pinceétterembe. A nevét nem jegyeztem meg, pedig jó hely. A hangulatos kis étterem hátsó zugában álló hosszanti asztal mintha csak ránk várt volna. Tizenkét személy ülhette körbe, mi pedig tizenegyen voltunk. Mindenki rendelt, én, a szemközt ülő Angelotti Zsuzsa és Szirmai Évi ajánlását követve rántott húst, azaz bécsi szeletet kértem. Persze körítéssel, mellé megittam két pohár rostos üdítőt. A gusztusosan tálalt három szelet hús és a mellékelt krumpli, meg a több színben pompázó zöldségfélék valóságos hegyet alkottak a nagy kerületű tányéron. Ahogy a pincér letette elém, döbbenten méricskéltem az ínycsiklandóan gőzölgő ételhalmot. Éhség ide vagy oda, első ránézésre igencsak emberpróbáló, úgyszólván lehetetlen feladatnak tűnt az elfogyasztása. Azért nem estem kétségbe, és tíz perc kitartó munkával nyom nélkül eltüntettem. A frissen készült étel természetesen bőségesen elegendőnek bizonyult, ráadásul finoman készítették, panaszra semmi ok. A számla sem sikerült borsosra, az én részem a messze elfogadható 2.800 forint körül mozgott. Az egész társaságé, miután a fizetőpincér egybeszámolt mindent, valamivel több, mint 36.000 forintra rúgott. Kajálás közben beszélgetés és a részemről ajándékba vitt, minden jelenlévőnek kiosztott régi tablókép szignálása zajlott. Mindenki szívből örült, és őszintén meg volt lepve a nem várt ajándéktól. Szinte körbetáncoltam az asztalt, miközben próbáltam minél több szögből lefotózni a derűsen csevegő társaságot. A barátságos, meghitt félhomályban vakut kellett használnom, amit ugyan nem nagyon kedvelek, mert eltorzítja a valódi színeket, s általában nem megfelelő mértékben (aránytalan eloszlásban) világítja meg a közelebbi és távolabbi célpontokat, de nem volt más választásom. Kaja után felkerekedtünk, és felmentünk Diának a Nagymező és a Zichy sarkán található közeli lakására. A colos lány az ötödiken él a férjével és a gyerekeivel (ha jól emlékszem, összesen három van neki). Öreg és szűk lift vitt fel bennünket két turnusban, akinek nem volt türelme kivárni a sorát, gyalog vágott neki a lépcsősornak. Odafent a nappali kihúzható asztalát ültük körbe. Dia csöndes, türelmesnek látszó férje hamarosan ropogtatni valóval és palackozott üdítőitalok arzenáljával borította el a méretes bútor felületét. Itt aztán mindenki röviden előadta a maga élettörténetét. A teljesség igénye nélkül, a lényegesebb pontokat kiemelve közlöm a társaság egyes tagjai suli utáni életpályájának vázlatát. A hivatkozott forrás természetesen minden esetben maga a felszólaló. S mindjárt mellékelem az illetőről az este folyamán szerszett szubjektív benyomásaimat. A sort a tőlem balra ülő Gerő Gyuri (1) kezdte. Jól megy a dolga, de nem értettem, milyen foglalkozást űz, mivel megint nekifogtam a társaság fotózásának. De a lényeg mégis kiderült, jó anyagi körülmények között, nagy egyetértésben élnek a nejével. A kerek fejű, világítóan fehér hajú srác még mindig tele van energiával, folyton optimistán mosolyog, ami mögött derűs életszemlélet húzódik. A magabiztossága néha kicsit erőltetettnek tűnt, de lehet, hogy hibás az értékelésem. Windhager (Vicu) Frédi (2) kint él Nagykovácsiban, ami Pesttől alig húsz kilométer. A számítógépek nagy varázslója, alig van otthon, a munkája reggeltől estig Budapesthez köti. Nős, nagylányai vannak, ezek egyikét, egy csinos kis darabot, bazi nagy igazi stukkerral a kezében, magam is láttam az iwiw-re feltett fotók között. Vicu fél füllel hallott (még mindig az asztalt kerülgetve fényképeztem) előéletéből úgy vettem ki, rendőr is volt, de rég otthagyta a testületet. Mi tagadás, ebben a szerepkörben képtelen vagyok elképzelni az én egykori legfőbb barátomat. Lehet, hogy ő is hasonlóképpen gondolta, azért hagyta ott a "törvényes" erőszakra épülő testületet. Egykori barátom a vártnál csöndesebb, visszahúzódóbb, szürkébb ember benyomását keltette. De meglehet, mindössze nehezen oldódik. A félig kopasz, beesett arcú, gyomorbajos vagy cukorbeteg ember benyomását keltő Andrási Feri (3) - ő hozott a kocsijával - afféle magánzó. Aszott, koravén arcára hosszanti, mély árkokat vésett a permanens megkeseredettség. Tele van anyagi és magánéleti gondokkal, a fiaival nem túl jó a kapcsolata, mégis nála laknak. A számítógépekkel kapcsolatos ismeretek és tennivalók érdeklik. A munkába menekül. Tersach Rita (4) foga sajna nagyon fájt, előző nap kezelték ideggel. A jelek szerint nem megfelelően. De azért a fél arcára szorított meleg kendő alól elég hosszas monológot adott elő. Tanárnő egy középiskolában, éneket és magyart tanít. Szereti a hivatását. Rendkívül határozott nő benyomását keltette, kétszer ment férjhez. A másodikkal sem elégedett, de megtartja, mert belátta, kompromisszumot kell kötnie, ha öreg korára nem akar egyedül maradni. Vidákovich Misi (5) a legstrammabb, legerőteljesebb mindannyiunk közül. Igazi tősgyökeres parasztivadék, a szó nemes értelmében. Ő az, aki bicajjal jött a távoli Csepelről. Hozta magával mindenhova. Misiről iskolás korunkban azt kellett tudnunk, hogy kilencgyermekes családból származik. A familiáris hagyományokat folytatandó, hat gyereke van, az egyiktől már unokája született. Vidám, kicsit szögletes, darabos mozgású, de nagyon intelligens, kitűnő memóriájú ember. A külsejét illetően ő változott legkevésbé. Alkalmi munkákból tartja fenn magát és a kiterjedt családot, hivatalosan munkanélküli, valójában azonban nem él rosszul. A magánéletében boldognak vallja magát. Kicsit talán túl sokszor hozakodott elő vallásos tartalmú megjegyzésekkel, de ez legyen a legfőbb baja. Háziasszonyunk, a hajdani kosárlabdázó Herbert Diana (6) az egyetem (főiskola?) elvégzése óta építési vállalkozó. Két cége van, a családi házak tervezésétől kezdve mindenféle építhető műtárgy megépítésében szerepet vállal, ha megfizetik. Értékes belvárosi lakása arra utal, hogy megfizetik. Van mit aprítania a tejbe. Nehezen eldönthető, hogy az erőszakos vagy a harcos, határozott fajtához tartozik-e? Elégedett az életével, szereti a férjét, rajong a gyerekeiért. A mellette ülő Wellmann Gyuri (7), Vicu után az osztályban a második legjobb barátom, dolgát felvitte az Isten, mert polgári peres bíró lett belőle. Ezek szerint ő vitte közülünk a legtöbbre, ami, ismerve korán jelentkező ambícióit, eszét és kitartását a tanulásban, borítékolható volt. Nem lepődtem meg, ennek így kellett történnie. A magánélete már jóval kalandosabbra sikerült. Elvette az egyetemi évek idején megismert barátnőjét, közös gyerekük lett, majd elváltak. Gyuri ezután is szerette az exet, nem adta fel az érte való küzdelmet, bár közben többször kísérletezett - sikertelenül - társkeresőn keresztül találni élettársat. Ismerős történet. Két évvel később azonban ismét egymásra találtak, s azóta nagyon vigyáznak a kapcsolatukra, nem szeretnék újból elveszíteni egymást. Gyuri jómódú embernek számít, de csak egy igazán fontos hobbija van: a világban való csavargás. De nem ám luxuskörülmények között, hanem hátizsákkal, fapados repülővel, vonattal, busszal vagy gyalog. Megjárta a Kilimandzsáró tetejét, többször eljutott Indonéziába, Mexikó eldugottabb vidékeire, és egyéb, magyar ember által ritkán látogatott helyre. Járt a pápuák földjén. Csendes, jó kiállású, sármos, nyugalmat sugárzó jelenség. Számomra meglepetés, mivel előzőleg úgy gondoltam, erre a korára kövér, kopasz, szuszogó öregúrrá válik, de - szerencsére - alaposan rácáfolt az elképzelésemre. Nagyon örülök, hogy ilyen szerencsésen, habár nem minden döccenő nélkül alakult a sorsa. Angelotti Zsuzsa (8), ahogy arról néhány forrásból addigra értesültem, temetkezési vállalkozó. Ez afféle családi vállalkozás, már 17 éve űzi, Pesten és a jelenlegi lakóhelyén, Nagykovácsiban vannak általa gondozott temetők. A családi élete kiegyensúlyozott, merthogy elvált, és esze ágában sincs megint férjhez menni. Az életet elfogadja olyannak, amilyen. A gyerekeit ő is imádja, csillog a szeme, amikor a lányairól beszél. Kedves, aranyos teremtés, a bizarr foglalkozása ellenére erősen lelkiző alkatnak tűnik. Szirmai Évi (9) pénztáros a Sparnál. Azt hiszem, az Örs vezér téri kirendeltséget említette. Ha Wellmann Gyuri vitte a legtöbbre, a képzeletbeli létra alsó foka Évinek jutott. Nem elégedett sem magával, sem az autószerelő férje által teremtett körülményekkel, de beletörődni látszik a helyzetébe. Ő közelíti meg leginkább a jelenkor átlag magyar háziasszony típusát. Jóindulatú, de szürke teremtés. Szilágyi Gábor (10) Dömösön lakik, boldog ember. Szintén nem tiszta, hogy pontosan miből él, de nem vagyok adóellenőr, hogy jogom legyen belelátni az anyagi viszonyaiba. Azzal együtt, mintha a szállítmányozásban lenne érdekelt. Vadászik, ami nálam erősen ront az amúgy pozitív megítélésén. Nem bírom a védtelen állatokat lesből gyilkoló puskásokat, nem értem, annyi "szórakozásból" kiontott vér után miként tudnak elszámolni a lelkiismeretükkel? Asszony és gyerek itt is van. Ezután én (11) jöttem sorra. Igyekeztem velős lenni, mert éjjel fél egyre járt, s néhányan egyre gyakrabban pillantottak a karóráikra. Néhány, a tanulmányaimmal és a munkámmal kapcsolatos frázis elpufogtatása után felébresztettem az asztal körül kornyadtan bóbiskoló társaságot. Belevágtam ugyanis a párkapcsolatoknak az én sajátos szemszögemből való megközelítésébe, ami néhány, kimondottan konvencionális életet élő osztálytársamnál egyből kiverte a biztosítékot. A kezdeti döbbent csend után pillanatokon belül heves vita alakult ki Vidákovich, Tersach, Angelotti, Herbert és köztem. A többiek ámulattal kapkodták a fejüket. Említett embereknek nem vette be a gyomra, hogy nem hiszek a család mindenhatóságában, álszentnek tartom a több évezredest intézményt, s ellene vagyok az általuk favorizált azon kompromisszumoknak, hogy a biztonságért fel kell áldozni a szabadságot. Én azt hangoztattam, hogy nem éri meg a csere, szerintük meg bolond, aki bármi áron nem gondoskodik arról, hogy öreg korában legyen, aki beadja a gyógyszert.Egy-egy túl heves, elragadtatott pillanatukban a szemükbe nevettem, amitől végképp kiakadtak. A nagyon aktívvá vált Vidákovich Misi megint vallásos színezetű példákkal akart jobb belátásra téríteni. Úgy tűnik, kívülről vágja a Bibliát. A terméketlen vita azonban egy ponton megszakadt, egyszerűen megálltunk, felcihelődtünk, elköszöntünk vendéglátóinktól, és miután még az előszobában megfogadtuk, hogy az idén még egyszer találkozunk, ki-ki elindult a maga otthona felé. Én és a két lány Andrási Feri kocsijába ültünk, Feri visszahozott a Hungária körútig, az 1-es villamos megállójának vonalában szálltam ki. Még e-mailben mindenkinek elküldtem a Herbert Dia lakásán összegyűjtött telefonszámokat, aztán negyed kettőkor félájultan ágyba zuhantam. Összegzésképpen leírhatom: kivételesen jó napom volt tegnap, szívből örültem a többiekkel való találkozásnak, amelynek emlékéből még sokáig fogok élni. A magam részéről nagyon elégedett vagyok, hogy sikerrel járt az eleinte kilátástalannak látszó kezdeményezésem, és végül sikerült összetrombitálni ennyi embert. Kimondottan büszke vagyok rá, hogy mindenki örült mindenkinek, de szívből, igazán. Már nem éltem hiába, mert ezekben a fiúkban és lányokban mindenképp megmarad, hogy az első találkozót, ráadásul a nagyon fontos 40.-et, Miski Gyuri hozta össze, akitől az ajándékba kapott tablók révén életre szóló emléket is kaptak, s ő fotózott a nagy esemény napján. Végre egy igazán kiérdemelt sikerélmény! Örülök, hogy némi boldogságot tudtam csempészni a szeretett osztálytársak életébe. Meg persze az enyémbe.  2008.04.09.

 

  (Ötödik kötet) Tizenöt:

 

  Egy hét kihagyás után tegnap járt nálam Ani. Olyan munkája van, ami napokra leköti, ráadásul a két nagy fiával most költözött el abból a családi házból, ahol a srácok apjával, aki amúgy sosem volt a férje, élt. A lány egyébként tömény feketébe öltözve jelent meg délután fél öt körül. Már épp akartam mondani neki, milyen csinos vagy, csak ne néznél úgy ki, mint aki temetésről jön, amikor megszólalt, és mondta, hogy temetésről jön. Valami 57 éves ismerőse halt meg szívinfarktusban, aztán több száz fős cigánytemetést rendeztek neki a köztemetőben. Ani úgy kerül ebbe a körbe, hogy mint régebben írtam, az anyja révén félig cigány. Az apja magyar volt. Ez a cigány beütés engem nem zavar, mert szeretem, és különben sem viselkedik úgy, mint azok a szabolcsi meg borsodi vademberek, akik miatt az egész cigánytársadalom képe éghet. Ő már egy domesztikálódott roma. Fél roma. Fél, de nem gyáva. Miután reggel jött meg a havija, a dolgos kacsójára és szájára támaszkodva könnyített a testemet-lelkemet nyomasztó súlyon.

  (A ma reggeli kutyasétáltatás alatt valahogy eszembe jutott ez a tegnapi temetés. Elnéztem a Mogyoródi úti dugóba került, saját autójukba szorult emberek - velem együtt halálra ítélt kortársaim - arcát, termetét, öltözékét, s néhány másodpercre megint elfogott az élet hiábavalóságának nyomasztó érzete. Például két-három hete a tegnap eltemetett ember is így mehetett az utcán, ilyen halállal, elmúlással mit sem törődő képpel, nulla gyanakvással tehette a dolgát, s már nincs közöttünk. És soha többé nem is lesz. Nem valami ötéves, százéves vagy ezeréves eltiltást kapott az élettől, hanem az ember számára nehezen felfogható, nem egykönnyen értelmezhető, ÖRÖKRE szóló eltiltást. SOHA többé nem fog meginni egy pohár bort, SOHA többé nem eszik meg egy szelet kenyeret. Érdekes a mindenkori túlélőknek a lényegében az elmúlás elleni védekezést kifejező viselkedése. Végül is rajtuk, az egyelőre az élők között maradókon múlik, lesz-e, s ha - mint rendszerint lenni szokott - lesz, akkor milyen tárgyi emlékeztető utal a közelmúltban elhunyt ember befejezett életére? Úgy vettem észre, minél inkább fél valaki a haláltól, annál méretesebb és drágább sírkövet állíttat az elhunyt tiszteletére. Mintha előre akarna vezekelni, mintha a túlzó anyagi kiadással a saját bűneit akarná jó előre megváltani. Igen, a jó öreg lelkifurdalás! Ez a kedvezőbb túlvilági elbírálásra számító nagyvonalú gesztus nemcsak az egyénekre, hanem az egyénekből verbuválódó közösségekre is érvényes. A halott tisztelete valójában másodlagos. Egyébként az emberi holttestek Európában megszokott módon való eltemetése, s egy emlékműfélének a síron való felállítása eléggé különös eljárásnak tűnik. Ehhez képest a testet máglyán elégető, s a hamvakat folyóvízbe szóró hindu szokás humánusabb, sterilebb, mindenképpen észszerűbb. Mert itt, a nyugati civilizációban még az a több évszázados szokás dívik, hogy az enyészet szörnyű rombolásának kitett romló húst két méter mélyen, egy erre rendeltetett dobozban, az előbb-utóbb szintén elmálló koporsóban elássák, s fölé fából, fémből vagy kőből készült jelet állítanak. Mostanság ugyan, főként anyagi megfontolásból, előtérbe kerül a "tisztább" hamvasztásos temetés, ami kitűnő megoldás a rothadás undorító fázisának elkerülésére, de bármilyen személytelen az urnakoporsó vagy az urna hárommaréknyi portartalma, fölé így is emléktábla vagy valami egyéb maradandó jel kerül. Az ember, az egykor élt hús-vér ember tehát a kereszt, obeliszk, tábla vagy bármi más jelkép által ikonná lényegül. A föld felszínéből, síkjából kiemelkedő ikon és a rávésett rövid információs szöveg üzenetként jelzi az emberi sors beteljesedését. Annál velősebb, sűrítettebb életrajz, életregény, mint egy fejfa, sírkő stb. lényegre törő üzenete, a világon nincs. A név és a bevésett évszámok mögé minden arra járó idegen olyan életutat képzel, amilyet akar, amilyenre a fantáziájától telik. Miért ne tehetné? Még az sem ismeri a teljes igazságot, aki ismerni véli. A sírkövek, fejfák, kőtáblák temetőkbe rendezett sűrű ültetvényei nemcsak a holtak és az élők birodalmának határát jelölik, egyben az élők és a holtak néma üzenetváltásai is. A halottak a sírjukon álló kövek által üzenik figyelmeztetően, hogy valaha ugyanott éltek, ahol a ma élők járnak, s lám, mivé lettek; az élők pedig általuk jelzik, hogy felfogták a jóindulatú üzenet lényegét, azt, hogy valamikor ők is odakerülnek, ahová az előttük jártak jutottak. Ugrás a sötétbe, létezik-e ennél szörnyűbb bizonytalanság? Két világ határán a holtak és élők, képletesen, nehezen akarják elengedni egymás kezét, sőt, talán egyáltalán nem akarják, vagy inkább nem tudják. Bizony, szükségük van egymásra; az élet vizének innenső partján kóborlók elsődlegesen ezzel ápolják a túlpartot benépesítő holtak emlékét, mivel a tényleges élet elvesztése után mintegy virtuális életet biztosítanak számukra. Lényegében a kinyilvánított tiszteletükkel áldoznak az eltávozottak egykoron felvállalt életnehézségei előtt. Akik cserébe mártír példájukkal erősítik az élők szűkölő lelkét, szoruló szívét, tartást próbálnak adni a csüggedés idején, hogy ne féljetek annyira! Ha mi, néhai gyerekek, fiatalok, törékeny lánykák és magatehetetlen öregek, vagyis az élet gyengéi képesek voltunk "megtenni" amitől ti még annyira rettegtek, akkor nektek is vállalnotok kell az amúgy elkerülhetetlent, s ha belehaltok is, de túlestek rajta. Hiszen idővel mindenkiben tudatosul a rettegett mulandóság kikerülhetetlensége, s belátja, rövid úton belőle is az lesz, akik miatt halottak napján virágot visz a sírkertekbe.  2008.04.23.

 

  (Ötödik kötet) Tizenhat:

 

  "Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse, Zeng és dalol az élet, szállj csak zeneszó, ének, ébresszed a magyar népet..." stb. Gyerekkorom óta érzem az idézett szövegrészben és a nem idézhető dallamban rejlő bájt, ami melegséggel tölti el a hozzám hasonlóan a múlt évszázad '50-es éveiben született ember szívét. Miért van ez így? Túl jól sikerült a régi dal, túl erős az évről évre egyre jobban megszépülő gyermekkor iránti nosztalgia?

  Délelőtt fél tizenegykor kimentem a Városligetbe, hogy miként egy évvel ezelőtt tettem, fényképezőgépem segítségével megörökítsem a vörös nosztalgia bűvölete alól szabadulni képtelen embertársaim happeningjét. A kor kényszerű tanúja vagyok, erőmből telően igyekszem szorgos krónikása is lenni. Elsőként nem a majális központi helyszínét, a Nagyrétet, hanem a Közlekedési Múzeum előtti veteránautó-kiállítást szemrevételeztem. Na, azért olyan nagyon vén járgányok nem sorakoztak az út két szélén, mind háború utáni tákolmány, viszont 25 év után minden kocsinak és motorkerékpárnak kijár a tiszteletet keltő veterán titulus. Öreg Moszkvicsok, Skodák, Wartburgok, Volgák, Ladák; a szocialista autógyártás egykori büszkeségei, és persze motorkerékpárok tucatjai kínálták magukat a szép számú nézőseregnek. Köztük sok Pannónia, ami sikeresnek mondható, keresett magyar márka volt. A jó időben alig lehetett lépni a Liget zöldje és a múzeum épülete közötti úton, minden második ember nyakában fényképezőgép lógott. Miután gondosan, több szögből felvéve megörökítettem mindent, ami megragadott, a Petőfi Csarnok mögötti Nagyréten felállított pódium felé irányítottam lépteimet. A rétet szegélyező aszfaltozott sétány mentén egybeértek a finom illatot árasztó lacikonyhák; csábos kinézetű sült húsok, kolbászok, véres és májas hurka rakások, főtt virslik, töpörtyűhegyek indították be a nyálképződést a sütödék vígan pöfékelő kéményeinek kékesszürke füstfelhői alatt. Két pofára zabált és műanyag pohárból nyakalta a sört Kádár nyakunkon maradt népe, már akinek tellett a borsos árak megfizetésére. Néhányuknak telhetett, vagy már korábban magukba döntötték a tudat- és hangulatmódosító cefrét, mert mámorosan tapsolva és sután táncikálva égették magukat a füves réten. Amin persze nem csellengtek annyian, mint tavaly ilyenkor, még a színpad előtti rész is hézagosan volt kitöltve az inkább idősekből verbuválódott emberanyag által. Készítettem néhány jellemző totált, aztán odahúzódtam az óriásszínpadot körülvevő, az MSZP házi hadseregének tekinthető In-Kal Security emberei által őrzött fémkordon közelébe. Az itt meghagyott bejáraton jöttek-mentek ki s be az MSZP lezser öltözéket viselő prominensei, akik közül igyekeztem minél többet lekapni. Hiszen elsősorban ezért mentem ki. A félig-meddig részeg Koós János kiérdemesült énekes által dirigált szórakoztató műsor a vége felé járt, még elpukkant pár idétlen vicc, megesett néhány ittas befolyásoltság okán elkövetett nyelvbotlás, amit az összegabalyodott nyelv hosszas kihámozása követett, aztán némi segítséggel letántorgott a VIP-sátrak közé. Kínos volt. A leharcolt vén barom már rég elitta az eszét meg a renoméját. Gyurcsány (miniszterelnök) fellépését pont tizenkettőre ígérték, a hátralévő pár percet bámészkodással és a kerítésen belül gyülekező, ismert politikusarcok fotózásával töltöttem. Az utókor okulására néhány igen keményen szocialista embertípus megörökítését sem hagyhattam ki (nyugdíjas vén ribancok, akik máig nem hiszik, hogy a "hamis gyöngy színes varázsa csak az üveg csillogása"). Némelyikük MSZP feliratú léggömbbel és zászlócskával várakozott, hóna alatt Gyurcsány itt árult könyvét, az Útközben-t szorongatva. Mint később kiderült, dedikáltatni szerették volna őket a szerzővel. Gyurcsánnyal. Ahogy elnéztem, ez utóbb többeknek sikerült is. A Nagy Ember beszéde felejthetőre sikerült. Ahogy az ilyen összetételű emberközeg előtt szinte kötelező, tele volt könnyen emészthető általánosságokkal, hatodszorra megígért, ötször nem teljesített hagymázas elképzelésekkel, lelkesítőnek szánt lózungokkal. Aki egyetlen ilyet hallott, az mindent tud a szocialista gyűlések gondolatvilágának ötletbeli alulreprezentáltságáról. A régi szemináriumok brosúraízű előadásaira hajazó beszéd közben nem csekély malőr támadt, ugyanis az első sorok egyikéből valakit hirtelen lefogtak a mindenütt jelenlévő beépített biztonságiak. Hivatalos szóhasználattal: a kormányőrség emberei. Egy piros pólós, ittas, negyvenes évei elején járó figura fegyvernek - pisztolynak - látszó tárgyat fogott Gyurcsányra. Persze mindjárt öten ugrottak rá s elvezették. Fletó csak mosolygott odafent, mintha mi sem történt volna. A szenzációgyanús eseménytől felvillanyozódott fotóriporterek nyomába szegődve magam is többször lefényképeztem a hátul összebilincselt kezekkel elvezetett tagot. Aki menet közben fennhangon panaszkodott az őt kétfelől lefogva tartó civilruhásoknak, hogy lazítsanak a fogáson, mert fáj a szorításuk. Odébb betuszkolták egy fekete autóba, közben az egyik kormányőr a csövénél fogva tartotta a pisztolynak tűnő tárgyat, amiről később kiderült - a hírekben mondták -, hogy műanyagból készült játékfegyver. Szerintem az ürge fizetett provokátor volt, akinek a jelenete arra volt jó, hogy Fletó a színpadon a rajongói előtt eljátszhassa a rendíthetetlen, bátor államférfi szerepét, és nemhogy büntetést nem kapott, de jutalmat könyvelhetett el az élvezetesre és életszerűre sikerült alakításáért. Honi szocialistáinknál semmilyen lehetőséget nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert bizonyítottan tudnak ők csalni, s milyen ügyesen teszik! Gyakorlat teszi a mestert. Mivel más nem akarta, vagy nem merte lelőni (talán legközelebb), Ferenc szabadon elmondhatta a hülyeségeit, majd a beszédet követő rövid szünet után, jobbján Klára asszonnyal, s körülöttük mindenfelé a kopasz testőrökkel, kijött az elkerített karámból. Férj s feleség a Pecsa mögötti domb alján elhúzó úton jöttek, mindenütt fotósok és csillogó szemű rajongók hada által kísérve. A Nemzet Ripacsa néha megállt, ilyenkor sietősen dedikált néhány könyvet, kezet fogott tucatnyi emberrel, és kevéske spontán jópofizás után séta tovább. És is ott tolongtam az első sorokban, a felém gyalogló ifjú pár többször majdnem nekem jött, mert egyszerűen nem tudtam kitérni az útjukból. Azért láthatóan sokan szeretik ezt a faszt is, ami egyrészt érthető, hiszen magánemberként nem is olyan ellenszenves, de hát az országot lenullázó politikája! Az a néplélektani reakció külön előadást érdemelne, hogy miért van az, ha bárki, arra esetleg érdemtelen is, magas pozícióba kerül, mindjárt kész a csatolt rajongótábora. Annyira magától értetődő természetességgel jár mellé, mint homárhoz a vörösbor (Rejtőtől csórt aranyköpés). Számomra a nap drámai csúcspontja akkor következett be, amikor a rosszabb sorsra érdemes pár, majdnem elérve a ligeti főút mentén várakozó, szolgálati páncélozott Audit, megállt egy utolsó barátkozásra. Fletó rutinosan forgott maga körül, volt akinek dedikált, másokkal kezet fogott. És ekkor, milyen kifinomult tréfái vannak a zavarba ejtő húzásokkal gazdagon operáló életnek, szembe került velem. Kicsit meghökkentem, erre az abszurd vígjátéki szituációra nem voltam felkészülve. Ha ezt előre tudom, reggel tiszta zoknit húzok. De már nem volt visszaút, ott állt előttem - szemtől szembe - harminc centire, én meg nem akartam tahó lenni, s minden ellenszenvem és neheztelésem ellenére elfogadtam a felém nyújtott kezét. Eléggé hosszasan ráztunk kezet, mert közben mellettem valaki kérdezett tőle valamit, s míg Ferenc az illetőhöz fordulva valami flott válaszra összpontosított, elfeledkezett rólam, s két kezébe fogva az enyémet, olyan önfeledten szorongatta a kezem, hogy én lepődtem meg a legjobban. Nocsak, kis huncut, nálad így köttetnek a mély férfibarátságok? A félkemény szorítású tenyerét langyosnak és kissé nyirkos tapintásúnak éreztem, ami nem csoda annyi parola után. Amíg a szoros embergyűrűben jobbra-balra forgolódott (merthogy időközben érkeztek kérdések a másik oldalam irányából is), ilyeneket mondogatott, kérdezgetett: jó egészséget, szevasztok, hogy vagytok (mindenkit tegezett), hogy van a család, vigyázzatok magatokra stb. Alighanem ennek köszönhető, hogy amikor végre elengedtük egymás kezét, a számon ösztönösen a kevéssel előbb tőle hallott mondat csúszott ki a számon: vigyázzatok magatokra, Ferikém! Rejtély, hogy a Ferikémet miért tettem hozzá? Amit mondtam, azt barátságos, nem gúnyos vagy fenyegető hangsúllyal mondtam; engem is váratlanul ért a valóságosnál bizalmasabb nexust feltételező verbális megnyilvánulásom. A nyurga ember észre sem vette a túlzottan bizalmasra sikerült tónust, vagy úgy tett, mindenesetre már a következő kéztulajdonossal rázták egymás végtagját. Aztán a biztonságiak utat vágtak a csoportosulásban, ő pedig elporoszkált a kocsihoz. Az asszony balról, ő jobbról be a középső Audi hátsó ülésére, a három autó begyakorolt összehangoltsággal, puhán kilőtt, s a kis konvoj öt másodpercen belül nem volt sehol. Én meg visszamentem a veteránautókhoz, s készítettem néhány további képet. Ezt követően az 1-es villamossal hazajöttem. Itthon nem álltam meg, hogy a derült égből villámcsapásként ért miniszterelnöki kézfogással gyerekesen eldicsekedjek a ház udvarán talált Kriszta szomszédasszonyomnak, valamint a férjének, Pityunak. Később még néhány más lakónak. Hogyan magyarázzam meg? Valójában nem a Nagy Ember kézfogása lelkesített (a király leereszkedett az alattvalóihoz); a Gyurcsányról alkotott elítélő véleményemből következően inkább ő lehetne büszke azén parolámra. S még csak az sem fogott meg igazán, hogy olyan kezet rázhattam, ami a mai világ tényleges irányítóinak, történelme valódi formálóinak számító amerikai, orosz, kínai, brit stb. elnökökével, miniszterelnökökével fonódott össze, miáltal közvetett módon parányi részesévé váltam volna a történelemnek. Mert az esetnek van egy ilyen olvasata is. Nem, nem. Hanem az abszolút meglepetésként ért mozzanattal megint sikerült kifognom bizonytalan idejű létezésemnek egy olyan ajándékát, amiben a bennem a meghökkenés reakcióját generáló ajándék ténye többet nyom a latba, mint az ajándék tartalma vagy minősége. A jobb érthetőség kedvéért összefoglalva: az ajándékot, amit többre becsülök holmi drága tárgyi szuvenírnél, nem a miniszterelnöki kézfogás ténye, hanem a spontán meglepetés mértéke és az abszurd helyzet kettőse miatt kialakult, bonyolult összetételű érzelmi felindulás jelentette. Ez ugyanis személyesen engem érintett, bennem vetett erőteljes hullámokat, a sors kizárólag nekem adresszálta, egyedi volt, nem úgy, mint egy bárki által megvehető áruházi cucc. Húsz éves koromig csak sejtettem, harminc éves korom óta tudom, én egy reménytelenül nagy marha vagyok. De ez már így marad, s nem baj. Köszönöm, jól elvagyok ezzel a kis szépséghibával.  2008.05.01.

 

  (Ötödik kötet) Tizenhét:

 

  Tegnap, vasárnap nagy menetet vágtam le. Délelőtt tíz körül, az előzetes megbeszélésnek megfelelően, megjelent nálam Ani. Üdén, frissen, mint egy csokor virág. A lélegzetem elállt, ahogy megláttam a hosszúkás udvaron közeledni, annyira szép volt. Addigra a konyhaasztalra készítettem a fényképezőgépet, mivel a jó időben azt terveztem, végre felmegyünk egyet csavarogni a Várba. Ez, úgy tűnik, rögeszmévé kövesült bennem. A lány ezúttal is keresztülhúzta a számításaimat. Egy perzselő csókban egymásba forrtunk a konyhában, s mire ki tudtam volna nyögni, hogy akkor most már indulhatnánk, Ani értő keze a farkamon babrált. Nadrágon keresztül, de mivel utoljára csaknem két hete találkoztunk, a gyengémre tapintott. Ezzel együtt hősiesen tovább erőltettem a várbeli séta nemes ügyét, de a nő ellentmondást nem tűrően és a fejét nevetve rázva mondta, hogy addig egy lépést sem sehova, amíg nem végeztünk az ággyal. Eleinte bosszantott, hogy megint a szex az elsődleges, de ahogy teltek a másodpercek, s egyre keményedett a farkam, úgy puhult az ellenállásom. Persze én is terveztem szexet, de csak az egyéb programok után. Az lett volna a hab a tortán, de a kis torkos Ani mindjárt a habbal akarta kezdeni. Mint tudjuk, a férfi tervez, a nő végez. Hogy némi blaszfémiával éljek. Na ja, a csajok tudják, hogyan kell elérni valami nekik tetszőt. Megvan hozzá az eszköztáruk. Mindenesetre az ágyban kötöttünk ki, s mit mondjak, rég esett ilyen jól a szeretkezés, mint ezúttal. Nyilván az említett hosszú kihagyás is közrejátszott benne, hogy minden porcikánkban remegve adtuk elő a nagy kettőst, de túl a testiségen, ez bizony kőkemény szerelemmel spékelt együttlét volt. Az előbb írtam, már akkor majd' elájultam a gyönyörtől, amikor megpillantottam a lányt, de az ágyban, szeretkezés közben még szebbnek, még kívánatosabbnak találtam, s mivel egyikünk sem fukarkodott önmagával, egészen parádés egy óra következett. Nem hétköznapi érzések és érzékek tomboltak a szűk két négyzetméteren, a szerelem eme panaszosan nyöszörgő rugókkal hánykolódó csónakjában, amit mindközönségesen ágynak neveznek. Ani a második orgazmusánál tartott, én pedig felkészültem az elsőre, de egy sokadik lökés után kissé későn húztam ki belőle a megkövült farkam, s hiába dermedtem mozdulatlanságba, elkéstem, s a tár felét odaürítettem a feneke környékére. A másik felet nagy önuralommal sikerült bent tartanom - jó lesz a következő körre -, csakhogy ami kijött, az nagyjából belecsorgott az ettől függetlenül elázott punciba. Mivel a taknyos végű dákóm még mindig veszettül állt, ostrom alá vettem a szűkebb lyukat, s bár az előző percekben az ujjammal alaposan besíkosítottam, nem voltam képes bevenni. Vissza tehát a tágabb barlanghoz, amivel viszont az eddig még be nem folyt spermát is sikeresen bepréseltem. Na, gondoltam, ha most nem lesz terhes Ani, akkor soha. Mire kifulladtan kiszálltam belőle, a nő hátulja kettőnk összeadódott levétől úszott és ragadt, én pedig a szám szélét rágtam. Ani nemrég magától ajánlotta fel, hogy szívesen szülne nekem egy szerelemben fogant gyermeket, amit azzal utasítottam el, hogy ezt még át kell gondolnom, s különben is, nincs elég pénz a meg sem fogant gyermek felneveléséhez. Mindazonáltal nem zárkóztam el véglegesen az elképzeléstől, s azóta elgondoltam, milyen jó lenne egy pirospozsgás apróság. Kisfiú. De nem, inkább kislány, mivel fiam már kettő is van. A huszonéves gyerekeim biztosan nagyot néznének a tőlük negyed évszázaddal fiatalabb féltestvérük láttán. Aki öreg napjaimra vagy megkeserítené, vagy bearanyozná az életemet, ki tudja előre megmondani? Az ember magában persze az optimista változatot favorizálja, de a több mint fél évszázadom alatt láttam én már néhány varjút karón ücsörögni. Hm, ő lenne a harmadik Miski-ivadék, ami azért már valami (lenne). Külön bukéja lenne a dolognak, hogy a származását tekintve félig cigány Ani révén harmadában roma vér csordogálna a lurkó ereiben, ami talán jót is tenne a megfáradt magyar vérnek. Nem egyszerű feladvány.  2008.05.05.

 

  (Ötödik kötet) Tizennyolc:

 

  Ma megint felmentem apámhoz, megnézni hogyan van a lába, amiről a kórházban 25-én leszedték a gipszcsizmát. Elég ronda látványt nyújtott a bal alsó lábszárát borító, vértől átitatódott kötés, de a félóra múlva megérkező ápolónő azt mondta, szépen gyógyul. Akkor biztosan úgy van. A fiatal ápolónő apám hasába szúrta a vérrögképződést gátló injekciót, és tiszta kötést helyezett a régi helyére. Szegény apám, aki már csak nyomokban emlékeztet egykori önmagára, a seb mielőbbi száradása érdekében kitakarózva, enyhén szétvetett lábakkal, vastagon bepelenkázva feküdt az ágyon, s a fogatlan állkapcsai közt gyermeki örömmel csokoládét majszolt. A fekete szőrzettel borított álla csaknem az orráig ugrott fel önfeledt nassolása közben, furcsán csillogó gombszemei jobbra-balra jártak. Kitűnően érezhette magát. Belesápadtam a ránézve megalázó látványba, ahogy az egykor erős, jóképű, értelmes ember ott heverészett romjaiban. Még jó, hogy ő már szemernyit sem törődik az efféle, hiúsági dolgokkal. Nem érdeklik, talán nem is tud róluk. A szürke színű haja, ami kétoldalt még kellően sűrű, de a fejtetőn kiábrándítóan ritka, időközben megnőtt, miként az egyelőre sötét szakálla is, s bár itthonról vittem borotválkozáshoz szükséges kelléket, elég volt egy pillantás, hogy belássam, az erős szakállal nem bírnak el a vékony pengék. Dórinak az érkezésem előtt rövidre kellett volna vágnia az ősbozontot, de nem tette, nekem meg nem volt annyi időm, hogy nekilássak az óvatos nyesegetésnek. Így aztán apám továbbra is borotválatlan marad, de nem ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy megint összehordott tücsköt-bogarat, mindent összekevert, kevés dologra emlékszik jól, amire meg rosszul, ahhoz a maradék önbecsülése védelmében makacsul ragaszkodik. Ez a szellemi leépülés visszafordíthatatlan folyamata, nincs mit tenni, nem kell, mivel nem érdemes vitatkozni vele. Csakhogy túl a rideg ténymegállapításon, a megértő szeretetet és együttérzést követelő szoros vérségi kötelék miatt szörnyen nehéz elfogadni a mindenkori kapcsolatunkban példa nélküli helyzetet. Egy évvel ezelőtt még kiválóan vágott az esze, érdemben hozzá tudott szólni majdnem minden témához, most pedig... Nem ő tehet róla. Kifogott rajta az idő, túlélte önmagát. Hiszen, bár a test jól összerakott épülete még bírná a nyolc évtized ránehezedő nyomását, a szellem csődöt mondani látszik, s hűtlenül szökik az egyre szélesedő eresztékek mentén. Még szerencse, hogy a szoros kötelékben vele élő, 82 éves Dórinak maradt annyi testi- és lelkiereje, hogy odaadóan ápolja, etesse, itassa, tisztába tegye, mosson rá, beszélgessen vele, elviselje a rigolyáit, és a többi. És főleg ne fogja fel olyan tragikusan a dolgot, mint én. Igaz, ő nem volt apám mellett gyermek, sok minden van, amiről nem tudhat. Ez van. Mire megvénülünk, oda a nehezen felépített méltóságunk.  2008.05.06.

 

  Vége a huszonhatodik résznek