ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                      írta Miski György

 

                                     Huszonötödik rész

 

  (Ötödik kötet) Egy:

 

  Határozottan feldobta a napomat a Keleti pályaudvari eladólányok egyikével, Anival (még azt sem tudom, minek a becézett változata, valószínűleg Anna, netán Anikó) formálódó kis liezonom. A maga idején írtam róla, hogy bő hónapja, viszonylag hosszú időn át, állandóan kanosnak éreztem magam. Ma sem tudom, mi okból. Jobb híján ráfogtam az éppen kúraszerűen szedett vitaminokra. A lényeg, hogy a szexuális felpörgött korszakom egyik éjszakáján a munkahelyén korábban párszor már látott lánnyal álmodtam, mégpedig meglehetősen erotikus töltésű álmot. Éjjel arra riadtam, hogy öt másodpercen belül elsül a haptákba dermedt öcskös. Nem hagytam, összeszedtem minden akaraterőmet, de az élmény hatására további két órán keresztül képtelen voltam elaludni. Napokkal az eset után, a Keleti pályaudvaron járva elmeséltem a lánynak ezt a kis éjszakai történetecskét, gondosan ügyelve, hogy más ne legyen a közelünkben. Afféle félig-meddig jópofa, tréfás bonmot-nak szántam, a női hiúságnak jót tevő kedveskedésnek, nem gondoltam, hogy megjegyzi magának. Úgy tudtam, mivel ő mesélte, hogy van barátja, de éppen fasírtban vannak, mert az illető folyton csak dugni akarja, a lelkével nem törődik, nem babusgatja. Ezért véltem úgy, hogy labdába sem rúghatok nála, a hangjából úgy ítéltem meg, futó összezördülésről van szó köztük. Majd kibékülnek, és boldogan kefélnek tovább, míg meg nem halnak. Az utóbbi napok nagy rohanásában még az sem tűnt fel, hogy ezek után, amikor munka közben sietve elhúztam a boltja kiszolgálóablaka előtt, incselkedve rám szólt: mi van, arra sem érdemesítem, hogy megállok néhány mondatra? Mert ugyan odaköszöntem neki, de a karácsonyi ünnep előtti nagy felfordulásban máshol járt az eszem. Pedig nagyon guszta teremtés, enyhén molett, bögyös-faros, fekete szénszemű, bő harmincas, babaarcú, ja, és cigány a lány! Hoppá! De a kulturáltabb, aranyosabb fajtából való, az ilyeneket soha nem néztem rossz szemmel, sőt. Izzik körülötte az erotika; a hangja, a szeme nézése, a szája, a barnás árnyalatú sima bőre mind a szex iránti vágyról, a vérében lappangó keleti bujaságról árulkodik. Egyszóval kellemes élményt nyújt a látványa. Szóval, mint valaha is szóba jöhető partnert (a barátja okán) rég elparentáltam a nőt, erre ma reggel odahívott az üzlet ablakához, és valami olyasmit kérdezett, hogy álmodom-e még róla, gondoltam-e rá az ünnepek alatt? Nem tudom, miért kellett volna gondolnom rá - merült fel bennem a kérdés -, ha egyszer már udvariasan tudomásomra hozta, hogy a szívecskéje foglalt? Viszont egy zavart félmosoly kíséretében azt válaszoltam: persze, sokat van az eszemben. Amiből semmi nem igaz, de azt hittem cukkol, s jó ötletnek találtam belemenni a játékba. Amúgy nem igazán voltam évődő kedvemben, mentem volna a dolgomra, sokan vártak rám. Már indultam, amikor odavetettem neki, hogy napközben hívjon fel, vagy küldjön üzenetet - s laza mozdulattal átnyújtottam egy céges névjegykártyát -, ha úgy gondolja, közölni szeretne velem valamit. Intettem, s már ott sem voltam, indultam a metró felé. Ekkor háromnegyed kilencet mutatott az óra. Erre, mit tesz Isten, tizenegy órakor ilyen sms-t olvasok a telefonom kijelzőjén (a lány gyalázatos helyesírását én ráztam gatyába): "Szia, drága! Szeretném, ha az álmod valóra válna! Igen, én is szeretnék veled szeretkezni! Ugyanis én is kívánlak! Ani. Mikor szeretnéd?" Háromszor kellet elolvasnom, mire felfogtam, hogy nem álmodom. Két percen belül válaszoltam. Nem írom ide az összes jövő-menő üzenetet, de szép számmal voltak. Ami azt illeti, a nagyját tisztáztuk. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből az egészből? Túl a kefélésen és a szopáson, amiket kendőzetlenül felajánlott, valóban igényt tart-e a lelkével való törődésre? Vagy ezt anno csak parasztvakításnak mondta? Nem akarom magam alatt vágni a fát, tehát biztosan nem világítok rá előtte arra az ellentmondásra, hogy a múltkoriban azt mondta, öt hónapig (!) udvaroltatott magának, mielőtt lefeküdt volna a jelenlegi barátjával (akiről azt sem tudom, tényleg létezik, vagy sem), velem meg így, első szóra? Mindenesetre legyezgeti a hiúságomat, hogy mostanság a nők futnak utánam, nem én vagyok a kezdeményező fél. Netán fordult a kocka, kezdek beérni? Mint a jó sajt, ami nem nélkülöz bizonyos jellegzetes, érett szagot? Majd megfürdök. Ezek szerint van bennem valami. Amiből előbb-utóbb kiábrándulnak a csajok, de addig igyekszem kihasználni őket. Nem vagyok gonosz, mindössze realistává tettek az utóbbi éveknek a nőkkel kapcsolatos vegyes tapasztalatai. Hogy tapintatosan fejezzem ki magam.  2007.12.27.

 

  (Ötödik kötet) Kettő:

 

  Még tegnap este a ladánybenei Mari Németországból küldött egy sms-t, amelyben arról érdeklődik, hogy két hónap eltelte után (ennyi ideig tartózkodott Németországban) hogyan látom kettőnk jövőjét. Csütörtökön repül vissza Magyarországra. Őszinte választ kér. Megírtam neki, hogy nincs közös jövőnk, mert nem akarok kiszúrni vele, mellettem boldogtalan lenne. Nem részleteztem miért, de nem is ez a fontos. Félóra kihagyás után üzent, hogy nem érte váratlanul a döntésem (nem a fenét, a félórás szünet is erről árulkodott), ő úgyis úgy tervezte, hogy Ladánybenéről átköltözik a dunántúli Sárvárra, ahol kitűnő fürdő található, és sokkal közelebb van a (németországi) lányához és az unokáihoz. Oda, vagy bárhová vidékre biztosan nem követném, ezt korábban tisztáztuk. De maradjunk jó barátok, érkezett a szokásos kívánság. Ebbe minden további nélkül beleegyeztem, hiszen szikrányi gondom sincs a talpig becsületes, kedves nővel, csak éppen nem érzek iránta semmi különöset. És ez nem a nagyjából egy hete felbukkant Anikó miatt van így, részemről ez a semleges hozzáállás volt jellemző a kezdetektől fogva. Azon már nem csodálkozom, hogy az üzenetváltásunk óta megmagyarázhatatlanul gyötör a lelkiismeret. Nem csodálkozom, hiszen éreztem máskor is ilyet, s miként akkor, most sem értem, miért? Igyekeztem nem beletaposni a lelkébe, soha nem kecsegtettem hamis ígéretekkel, nem hazudoztam neki nem létező érzelmekről. Nem az érdekek vezérelték a hozzáállásomat. Elméletileg tehát tisztának kellene lennie a lelkiismeretemnek. De hogy valamiért nem az, azt lelkem barométerének a gyötrődés felé kilengő mutatója jelzi. Mindazonáltal, úgy nem haladhatok az utamon, ha folyton másokra vagyok tekintettel, ahelyett, hogy kihasználnám a hátralévő életem által kínált, ritkán adódó szerencsés pillanatokat. Tele a padlás a mások érdekében tanúsított tapintattal, udvarias kímélettel, ha így megy tovább, nem marad hely a saját holmi számára. Nem úgy alakult az utolsó évtizedem, hogy megengedhetném magamnak a pazarlás luxusát. Mennem kell tovább, mert félelemtől eltelve érzékelem a virtuális homokszemcsék mind fürgébb pergését, ami annyit jelent, hogy olyan sok nincs már belőlük. Hogy aztán hogyan lesz ebből megnyugvás, révbe érkezés, vagyis egy olyan asszony megtalálása, aki mellett tisztességgel megöregedhetek, már ha e kegy egyáltalán megadatik, s szeretettel gondomat viselik, azt nem tudom. Jelenleg két választásom van: vagy ötvennégy évesen elásom magam egy unalmasnak ígérkező, ámde biztonságos idős kort feltételező kapcsolatban, vagy amíg lehet, élvezem az élet sóját, kóstolgatom a szeretetnek az utóbbi években ugyancsak hiányolt ízeit. Az egyszerre megnyugtató, ugyanakkor kellemesen felzaklató ízkavalkád és a járulékos illatorgia csábítása nagy, s én, a gyarló ember genetikailag úgy vagyok programozva, hogy ne tudjak ellenállni, tehát az életet választom az élve eltemetettség helyett. Így is, úgy is egy a vége. Akkor inkább néha daloljak, mint örökké sírjak a gödörig vezető úton.  2008.01.02.

 

  (Ötödik kötet) Három:

 

  Anikóval tegnap este 8-kor találkoztam a Stadionok megállóban, és háromnegyed órán át beszélgettünk a folytatás mikéntjéről. Pénteken ugyanis elképesztő hisztit csapott amiatt, hogy a nagy hidegben nem akartam kimenni hozzá pár puszira a Stadionokhoz, amit ő munkából hazafelé tartva érint. A délután folyamán hiába írtam és mondtam el neki ötször-hatszor az igazat, hogy a munkám alatt, napközben kivételesen úgy átfagytam a csontig hatoló hideg széltől, hogy mint majom a farkának, örülök a szobám melegének, egyre csak követelőzött. A kis egoista. De makacsul kitartottam az elhatározásom mellett, és bizony maradtam a fűtött lakásban. A lány másnap kétségbeesetten könyörgött az újabb randevúért, amire már elmentem. Részint, mert a megenyhült időben nem éreztem magam átfagyva, részint mert jónak láttam tapintatosan helyretenni a mindinkább fölénybe kerülő, egyre rámenősebben utasítgató leányzót. Úgy érzem, sikerül szépen, finoman visszanyesegetnem a szárnyaiból, így legalább egy darabig (amíg újból el nem szemtelenedik) nem akar ismét elszállni magától. Ezek a nők szenzációsak! Tényleg azt hiszik, hogy ha sokat megengednek a szexben, akkor mindent megengedhetnek maguknak a kapcsolat egyéb területein? Tévedés, legalábbis esetemben. Sajna vagyok már olyan öreg és tapasztalt, hogy ne lehessen zsarolni a szexszel, ami mostanra a negyedik-ötödik helyre csúszott vissza a dolgok fontossági sorrendjében. Nem győzöm hangsúlyozni: sajnos. Ámde elszálltak az ifjúi évek, s velük elenyészett a vagina és járulékos tartozékai mindenhatóságába vetett idealizmusom, mert nagyjából kiismertem a tulajdonosaik valódi természetét, s a lesújtó konklúzió kijózanított.

  A senki által nem kért véleményem pedig az, hogy a nőket - tisztelet a ritka kivételnek - nem lehet a férfiakkal egyenrangúnak tekinteni, mivel éretlen gyermekek ők. Nem szabad, de maguk gondoskodnak róla, hogy ne is lehessen komolyan venni őket. Hiábavaló lenne számonkérni a képlékeny jellemű gyermeken olyan etikai alapértékeket, mint adott szó, becsület, következetesség. Nem értené, mit kívánnak tőle, s ha mégis derengene valami, akkor sem tudná alkalmazni a természetétől idegen fogalmakat. Szertelen, feleslegesen indulatos, a nevetségességig hiú, a mások iránti érzelmeikben könnyen végletekbe eső, ám összességében imádni való teremtések, akiket kellő jóindulattal és megértéssel kell kezelni, mint a homokvárát lelkes igyekezettel és szorgalommal hosszasan építő, aztán egyetlen másodperc alatt romba döntő gyermeket. Nem tudják, mit cselekszenek, ha meg véletlenül mégis, annál kínosabb. A nő legfőbb értéke (túl az anyaság kiválasztottságának misztériumán) a világ történelmét, gazdaságát, kultúráját irányító férfi 9ntudatlan, általában akaratlan szórakoztatása, amit tragikomikusan kiszámíthatatlan magaviseletével, illetve ennek előrelátható, mégis kivédhetetlen következményeivel (indokolatlan bonyodalmak gerjesztésével) ér el. A nők csodálatosak, csak éppen nem úgy, ahogyan ők gondolják. Előszeretettel tetszelegnek az áldozat szerepében, különösen akkor, ha szépség, báj, kellem, szellemesség, intelligencia híján egyéb mód nem nyílik magukra irányítani az áhított figyelmet. Merthogy mértéktelen exhibicionizmusuk miatt imádnak szerepelni, az érdeklődés fókuszában lenni. A mértéktartás, a visszafogottság nem női privilégium. Nem véletlen, hogy az ízléstelenség alfáját és ómegáját felvonultató divatszakma kilencven százalékban rájuk bazíroz, ők azok, akik halálosan komoly képpel, mi több, büszke öntudattal képesek viselni nyilvános helyeken a legrikítóbb bohócviseleteket. Mentségükre szolgáljon, hogy a bülbülszavú divatmédia, amelynek elemi érdeke fűződik a kiugró nyereséget fialó giccs minél nagyobb tételben való terítéséhez, ma már olyan kifinomult rábeszélőképességgel rendelkezik, aminek szinte lehetetlen ellenállni. A tökéletesen tartalmatlan, semmitmondó pletyka- vagy bulvárlapok szerkesztőségei szintén az átlagos női agykapacitáshoz szabják cikkeik sekélyes témáit, kínosan ügyelve, nehogy továbbgondolásra alkalmas mondatok keveredjenek közéjük. Horoszkópok, zodiákus jegyek, jóslások, divat, a konyhaművészet "titkai", a maratoni tévésorozatok szereplőinek, s más "ismert" emberek magánéletében való turkálás, műbalhék kreálása és elsimítása; ezeket kajálja a magánéletében többnyire kudarcot vallott, az életbe belekeseredett háziasszonyok népes tábora. Az már az ember, vagyis a férfi sorstragédiája, örök keresztje, hogy minden általa teremtett érték valójában a hamis gyöngy haszontalanságával vetekedő nő meghódítása érdekében születik, amit az, bár mohón elfogad, természetes pimaszsága okán folyvást kevesell. Így viszont - szándéka ellenére - valóságos múzsájává, még s mind merészebb tettekre inspiráló idoljává válik a telhetetlenségből fakadó igényeknek megfelelni szándékozó, ám véges ereje miatt azokat teljesíteni sosem tudó, nyomorult férfinak. A nő, lényegében puszta létével, testi kegyeinek szűkmarkúan vagy bőkezűen mért osztogatásával önmaga felépítésére készteti a nála nagyságrenddel ambiciózusabb, kreatívabb és kitartóbb férfit, hogy a későbbiekben elsőként neki szolgáljon, amíg ki nem telik az ugyancsak a nő által meghatározott ideje. Valahogy így készül s omlik össze idővel az a bizonyos homokvár is.  2008.01.06.

 

  (Ötödik kötet) Négy:

 

  Anival olyan frankón sikerült a keddi szexgimnasztika, hogy a havi vérzése a tervezettnél egy héttel korábban jött meg, úgyhogy momentán szünetet tartunk, ámbár amúgy is dolgozik. Holnap viszont szabadnapos, a meteorológusok jó időt jósolnak, sok napsütést ígérnek, tehát elmegyünk valahova. Valószínűleg az általam unalomig ismert Várban sétálgatunk, de legalább mással foglalkozunk, mint az örökös szex, ami, bármilyen finom is a lánnyal, őszintén szólva a könyökömön jön ki. Erről nem a csaj, hanem az idő múlása, a korom tehet. Parányit zűrösre sikerült életemben annyi pinát láttam és érintettem, hogy tényleg csak a lány kedvéért produkálom magam. Nemrég számoltam utána, Ani a hatvanadik nő az életemben, akivel akármilyen formában szexuális viszonyt létesítettem. Ha a csajokat szorosan egymás mellé állítanám, váll a vállhoz, s mindegyikre szerény fél métert számolnék, harmincméteres sorfal telne ki belőlük. Mennyi gyönyört és szenvedést, egyszóval igazi emberi élményt nyújtott nekem ez a több szempontból vegyes összetételű csapat! Köszönöm a szép lányoknak, köszönet a kevésbé bájosaknak; bárhogy volt, úgy volt jó. Bohó fiatal koromban nem hittem volna, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor szívességet teszek azzal, ha egyáltalán hajlandó vagyok kefélni. Elérkezett, itt van. Színtiszta karitatív tevékenységet folytatok a farkammal. Jóságos vagyok és bölcs. Halálom után a Vatikán Zuglói György Atya néven fog boldoggá, s később szentté avatni. Ez utóbbira azért nem vennék mérget. A Tábornok utcai vén ház várhatóan zarándokhellyé válik, a falára majdan kikerülő márványtábla előtt idősek és fiatalok áhítattal hajolnak össze, úgy súgják egymásnak: itt élt a szent ember (és kutyája), aki a farkával osztotta a reményt és a boldogságot egy rideg világban! A dolog pozitív része, hogy a nők ezentúl nem képesek zsarolni a csaknem érdektelenné vált muffjukkal. Sajnos. Előrehaladott korom külön értesítés nélkül, magától hatástalanította a szexuális vonzalomban rejlő legfőbb fegyverüket. Immár valóban az emberi kvalitások a döntőek, nem pedig a csábító külcsín. Én megtettem (megdugtam) a magamét, a stafétabotot átadom, most már basszanak tovább az átmenetileg fiatalok. Átmenetileg, hiszen a fiatalság borogatás nélkül is elmúlik. Csak még nem hiszik el. Idővel kénytelenek lesznek. Áldásom rájuk, váljék egészségükre! Én pedig az agyalapi mirigyem tesztoszteront termelő részlegét, ezt a belső, korszerűtlenné vált kémiai laboratóriumot kulcsra zárom, és kiteszem a Szanálás alatt! feliratú táblát. Figyelmem hamarosan a világbéke, valamint a technikai fejlődés és a természeti környezet állapotának kölcsönhatásaira fog terelődni, különös tekintettel a brazíliai esőerdők ügyére.  2008.02.09.

 

  (Ötödik kötet) Öt:

 

  Reggel kilenc körül sírva csörgött rám apám élettársa, Dóri, hogy nagy a baj, apám tíz perce elesett az előszobában, és alighanem eltörte a lábát. Jelenleg a szoba padlóján ül, térdtől lefelé csúnyán bedagadt lábbal. Mennem kéne, mert egyedül nem képes felemelni az ágyra. Azonnal kaptam magam, a telefonkártyás kézi utánfutómmal együtt metróra pattantam, s elrohantam a Zichy Jenő utcába. Apám fájdalomtól eltorzult arccal még a földön ült, de megkaptam a hóna alatt és feltettem az ágyra, ahol végre a hátára tudott feküdni. a teljesen összezavarodott, tanácstalanul tébláboló Dórival felhívattam az orvost, aki ígérte, egy órán belül kijön megnézni mi történt. Én közben elindultam dolgozni, azzal a meghagyással, hogy Dóri telefonon értesít a fejleményekről. Fél tizenkettőre járt, amikor szólt, hogy apámat pár perce vitte el a mentő, a Péterfy Sándor utcai kórházba indultak vele. Megígértem, hogy délután elugrom meglátogatni, viszek neki üdítőt, csokit, nassolni valót meg rendes kaját. Valamint kanalat és villát, mert azt a bepánikolt Dórika elfelejtett csomagolni. Elképzelhető a lelkiállapotom, amivel a pénteki járatomon végigmentem. Erősen aggódtam az idős apámért. Munkából rohantam haza, kutyaséta, aztán vissza a városba. Fél háromkor - a metróból épp a felszínre értem a Keletinél -, amikor Dóri megint telefonált, hogy időközben kiderült, apámat nem a Péterfybe, hanem a Fiumei úton levő Baleseti Kórházba szállították. Pont jókor szólt, csak irányt kellett váltanom, s tíz perc múlva a portán érdeklődtem apám elhelyezéséről. Kiderült, hogy még tartanak a vizsgálatok, ezért egyelőre nem a harmadik emeleti kórteremben, hanem az alagsori vizsgálóban van. Nyugodtan menjek le oda. Nyugodt ugyan nem voltam, de a kezemben tartott nejlonzacskóban az összevásárolt élelmiszerekkel, leballagtam a szuterénbe. A lépcső alján kétfelé ágazó nyíl mutatta, hogy a boncterem balra, a vizsgáló jobbra. Nyeltem egyet, és jobbra vettem az irányt. Apámat három lépés után kiszúrtam, ott feküdt egy nagyobb oldalsó teremben, egy kopott festésű tolóágyon, abban a házi öltözékben, amelyikben reggel láttam. Mindössze a pizsamanadrág bal szára volt térdig tűrve, s alatta jól látszott a megduzzadt térd, az alatt pedig az ideiglenes jelleggel bekötözött lábszár. Apám nagyon megkönnyebbült, ahogy meglátott. Nem győzött hálálkodni, amiért bementem hozzá, én pedig nem győztem győzködni, hogy nem értem a hálálkodását, amikor ez teljesen természetes dolog. Az öregségtől elvékonyodott jobb karján egy keskeny műanyag szalag tudatta a viselője nevét és néhány adatát. Öt percen át szorongattuk egymás kezét, s bevallom, jólesett érezni a meleg tenyerét. Az utóbbi húsz évben összesen nem érintkeztünk fizikailag ennyit, mint ebben a bensőséges öt percben. Szegény apám mint az életébe, mint az élete folytatásába kapaszkodott belém, én pedig, az 54 éves utód a megrendültségtől sokáig nem tudtam értelmes szavakat kinyögni. Igen, most hogy ilyen baj esett meg vele, apám nagyon fél az elmúlást eszébe juttató kórházi környezettől, s én tehetetlenül figyeltem a vergődését. Aztán éppen csak beszédbe elegyedtünk - apám fekve, én a tolókocsija mellett állva -, amikor megcsörrent a zsebemben lévő mobilom, Dóri hívott. Mondtam, hol vagyok és adtam apámat. Szegény apám, addigra is elsírta már magát kétszer, de most aztán potyogtak a könnyei, mint a záporeső. Hallottam, a vonal túloldalán is sírtak. Néhány hüppögve előadott mondatot hagytam csak apámnak, s mielőtt a szíve megszakadt volna a fényévnyi távolságra szökött otthona iránt, elvettem tőle a telefont, és gyorsan elköszöntem Dóritól, megígérve, hogy később majd felhívom az utcáról, hogy beszámoljak, amiről tudok. Ezt követően apámat egy asszisztensnővel betoltuk a röntgenre, ahol felvételt készítettek a sérült részről, majd vissza a kisebb parkolónak beillő váróterembe. Néha új törésesek érkeztek, ezeket idővel tovább gurították, s megint új arcok és új törések bukkantak elő. Elég nagy volt a tolókocsik forgalma. Legalább háromnegyed órán át senki sem nézett felénk, addig társalogtunk. Igyekeztem kerülni a komorabb témákat, sikerként könyveltem el, hogy néha megnevettettem apámat. Ahogy elnéztem, láza lehetett, mert nagyon piroslott az arcbőre. De lehet, hogy csak a számára szokatlan melegtől, mert az alagsorban keményen nyomatták a fűtést, apámnál odahaza pedig jó, ha 18-20 fokig felfűt a villanykályha. Jött egy doki, s a kezembe nyomott egy vékonyabb papírköteget, tele apám laboreredményeivel. Minden rendben találtak, a szíve, a veséje, a gyomra, mindene a korának megfelelő, sőt annál épebb állapotban van. Remek. De a papír alján az is szerepelt, hogy a pácienst műtétre jelölték. Ezt már nem olvastam fel apámnak, a többit igen. Újabb húsz perc múlva megjelent egy életvidám műtősfiú, aki betolta apám kocsiját a teherliftbe, s felmentünk a harmadik emelet 13-as kórtermébe. A húsz év körüli srác ügyesen áttette apámat a vakítóan tiszta huzatú, párnájú és takarójú ágyra. Kapott tőlem ötszáz forint jattot, aminek láthatóan nagyon örült. Mindent elrendeztem apám körül, a kajákat és az összes holmiját elhelyeztem a jókora éjjeliszekrény polcain. Apám szólt, hogy már nagyon kell pisilnie, utoljára reggel járt vécén, akkor esett el, amikor kijött a mellékhelyiségből. Én meg a nővért ugrasztottam, aki a kezembe nyomott egy "kacsát", amit tovább adtam az ilyesmivel még nem találkozott apámnak, hozzáfűzve a használati utasítást. Amikor elintézte a dolgát, a "kacsa" ment az ágy alá. Rávettem apámat, hogy egyen az általam hozott tejszínes Milkából, feltörtem neki apró kockákra. Meg egye meg az egyik piskótatekercset a kettő közül. Sikerrel jártam, mert apám szófogadóan megette, amit a piros műanyag tálban elé tettem. Még egy kicsit elbeszélgettem vele, aztán öt körül mennem kellett. Nagyon nehéz volt magára hagynom a láthatóan roppant kétségbeesett apámat, de mit tehettem? Apám úgy sírt, mint egy félős kisgyerek. A hajdani büszke lovas huszár bizony nem akármilyen csatába indult, itt nem lehet felmérni, honnan támad az ellenség s mit vet be. Nagyon sajnáltam és nagyon szerettem, alig bírtam visszatartani a könnyeimet. De erőt, mi több, határozottságot, keménységet kellett mutatnom, mindezt meggyőző nyugalommal párosítva, hogy elhiggye, úgy van, ahogy mondom, és nem lesz semmi baja. Magamban érzem, nem illik rám az alakoskodó szerep, de ezúttal helytálló a mondás, miszerint a cél szentesíti az eszközt. Ennél jobb kezekben nem hagyhattam, különben is, megígértem, hogy minden nap meglátogatom. Az utcára érve nagyokat lélegeztem, hogy a sajnálatból, ijedtségből, félelemből összegyúrt stresszt kifújjam magamból, aztán egy fülkéből felhívtam a balesetről addig mit sem tudó anyámat. Na, ő is ledöbbent erősen, s mire a mondandóm végére értem, zokogott a telefonba. Utána még Dórinak kellett beszámolnom, mire az ő szemei sem maradtak szárazon. Ez egy ilyen nap, mindenki sír-rí, zokog. Csak én nem, mert igyekszem a felszínen maradni, nem elmerülni a bánat hullámaiban, mert lehet, szükség lesz a józan ítélőképességemre. Dóri különben holnap és azután bemegy a kórházba, a lánya szállítja kocsival. Nagyon helyes, mert eddig arra gondoltam, talán babonából vagy ki tudja mi okból, nem akar bemenni. Ha korábban - heteken át - valamit nem tudott elintézni, valahova nem tudott eljutni, folyton a hónapokkal előbb megesett válltörésére hivatkozott, amitől nem tud kapaszkodni tömegközlekedési eszközökön. Kezdtem pikkelni rá, de így egészen más a leányzó fekvése. Holnap tízre jön hozzám Ani, őt is viszem magammal apámhoz. Egyébként már ma jött volna velem, de mivel nem tudtam, mi vár rám a kórházban, lebeszéltem róla. Ezek után mit mondjak? Kurva szar napom volt. Szegény apámnak még inkább.  2008.02.22.

 

  (Ötödik kötet) Hat:

 

  Tegnap, szombaton, és ma, vasárnap bent jártam apámnál a Balesetiben. Mindkét alkalommal két óra tájban érkeztem. Szombaton apámat egy másik kórteremben találtam, a vénájában infúzióval, két keze és az egyik lába leszíjazva az ágyhoz, merthogy meg akarta ütni a nővéreket és a dokit. Marha jó. Apám, mint 79 éves verekedős bácsi. Meztelenül feküdt a vékony lepedő alatt, úgy, ahogy a műtőből kihozták, merthogy akkor már túl volt a sebészeti beavatkozáson. Itt-ott alvadt vért lehetett látni a karján és a vállán. Nem tudom mikor, talán már pénteken megműtötték. Mint ahogy arról sem értesültem, tulajdonképpen mit tettek vele, mert igen kába állapotban feküdt az ágyon, valószínűleg nyugtatót kevertek az infúziójába. A műtött lábát a takaró miatt nem láttam, de valami kisebb gépet helyeztek rá, nem tudom, mit tud az a ketyere. Vittem neki csokit. Azért megismert, váltottunk pár szót, de nagyon vontatottan jöttek ki az elmorzsolódott szavak a résnyire nyíló száján, két mondat után folyton elaludt, én pedig hagytam pihenni. Három óra körül eljöttem, négyre Dóri és a lánya volt várható. Ma szintén kettőre értem be, s apámat megint lekötözve találtam, mert újból fenyegette a nővéreket (mi baja lehetett velük, nem tudom), és csúnyán szidta őket. Nem tudom, ezúttal is próbálkozott-e tettlegességgel, de jóindulatúan figyelmeztettem, hogy ez így nem mehet tovább. Jobb, ha tudomásul veszi, hogy ezen a helyen ő van kiszolgáltatott állapotban, a nővérek úgy torolják meg rajta a sérelmeiket, ahogy akarják, senki sem jön rá. A kelleténél vastagabb tűvel szúrják belé az infúziót, túl feszesre húzzák a szíjakat, nem sietnek, ha ágytálra van szüksége, és a többi. Ha minél előbb ki akar jutni innen, látni a kedvenc macskáját, Kormost, valamint Dórit és az otthona megszokott, hiányolt környezetét, tanúsítson némi együttműködést, vállalja a kisebb-nagyobb kényelmetlenségeket, fájdalmakat; senki sem jókedvéből van itt. Magam is utáltam, amit és ahogy mondtam, mintha egy durcás kiskölyköt oktattam volna jó modorból, de nem tehetek mást, ha jót akarok apámnak. Aki még sosem feküdt kórházban, én meg legalább hatszor, s talán nem fogja fel, mit engedhet meg magának és mit nem. Amúgy ma sokkal élénkebb volt, mint egy nappal korábban, a beszéde is tisztábbnak, összeszedettebbnek tűnt. Egy alkalommal kívánságára kioldottam a jobb kezét, hogy zsebkendőbe fújhassa az orrát, de aztán szigorúan visszaszíjaztam, nehogy lebukjunk, s utóbb megint elverjék rajta a port. ezúttal egy üveg magozott meggykompótot vittem neki, amit a Batthyány téri vásárcsarnokban vettem. Amúgy eszik, iszik rendesen, nem panaszkodik, egészen ehetőnek tartja a kórházi kosztot. A kórteremben két betegtársa van, az egyik negyven sincs, az egész jobb lába gipszben, s ágyban fekszik, míg az idősebb, bő ötvenes másik szintén a lábát törte. Érdekes, mert ő nincs gipszben, s ha sántikálva és járókerettel is, de járkál a szobában. Három ágy még üres. Fél háromkor jöttem el, a telefonon rám csörgő Dórika egy órán belül ígérte magát.  2008.02.24.

 

  (Ötödik kötet) Hét:

 

  Nehéz tudomásul vennem, hogy amit apámmal kapcsolatosan tapasztalok, az nem rossz álom, hanem az udvarias köntörfalazást nem ismerő nyers, kíméletlen valóság. Egyetlen fiaként minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy leírjam az élők sorából, de mit mondjak, ha jobb nem jut eszembe: apám tudata már alig-alig kötődik ehhez a világhoz. Szeretném, ha mindössze a lábával lennének gondok, hiszen eb csont előbb-utóbb beforr. Már elnézést. De amikor a kórházi ágyához szíjazva, gondosan válogatott szavakkal perceken keresztül taglalja, hogy délelőtt bent járt a munkahelyén, a Kőfaragó és Épületszobrász-ipari vállalatnál, s ott hosszasan konzultált egy művezetővel, akkor a legkisebb baj a lábtöréssel van. Harminc évvel ezelőtt dolgozott a nevezett cégnél, s most pengeéles valóságként éli meg a tudata mélyéről felszakadó emlékképeket. Vagy amikor afelől érdeklődik, hogy van-e nálam villamosjegy, mert félórán belül indul haza, a Zichy Jenő utcába, s már tenné is le az ép lábát az ágy mellé; nos, ilyenkor megrázó pillanatokat élek át. Vagy élénken vitába száll velem, hogy minek akarok még egy Gerovitot megetetni vele, amikor két perccel korábban adtam már egyet. Az a két perc tegnapelőtt, szombaton volt. Akkor adtam be neki az idősek számára kifejlesztett vitaminkapszulát. Nincs kedvem sírni, nevetni meg végképp. A helyzet a maga vérfagyasztó realizmusával túl tragikus ahhoz, hogy holmi könnyekkel megválthassam a fájdalmat, ugyanakkor a humor szikráját sem tudom felfedezni a döbbenetes megnyilvánulásokban. Csak egy lelketlen bolond lenne képes nevetni a távolról sem vígjátéki helyzeten. Különben is, ez most nem film, nem színház, nem regény vagy másféle fikció, ez az élet árnyékos oldala. Az apámról van szó. Kisgyerekkoromban a példaképem volt, fiatalemberként a legyőzendő vetélytársat láttam benne, aztán ellenfelek, majd ellenségek lettünk. Én legalábbis annak tekintettem apámat. Tíz évkihagyás után vettük fel újra kapcsolatunk elejtett fonalát, s a régi sérelmeket megbocsájtva, ámde nem feledve vált amolyan inkább baráti, mint apa-fiú tartalmúvá a viszonyunk. S most apám, akarata ellenére, de kiszállni készül az életre szóló játékból, én pedig nem tarthatom vissza. Senki sem tarthatja vissza, kiszaladt az élet a lába alól. Az ideje lejárt, s még ha működik is az elnyűtt test, a szellem megtört, elfáradt, menni és pihenni akar. Furcsa érzések kavarognak bennem. Az apámhoz kötődő jó és rossz élmények hatásai az idők folyamán nagyjából egyensúlyba jutottak bennem, s ezt a többé-kevésbé harmonikus állapotot a közelgő elmúlás megtörni készül. Lehet, hogy a test még évekig vegetál, de az ennél összehasonlíthatatlanul fontosabb lélek nem tart ki addig, hiszen már most sem találja a helyét. Tartok tőle, kezdődik a régtől rettegett háromlépcsős pokoljárásom. Értem ezen anyám, apám és a kutyám elvesztését.  2008.02.25.

 

  (Ötödik kötet) Nyolc:

 

  Munkaidőben nálam volt a régebbi, kisebb helyet foglaló fényképezőgépem, gondoltam, a szép időben biztosan belebotlok valami megörökítésre méltó témába. A Keleti pályaudvar előtti metróépítkezés fotózása után odébb álltam, s az építési területet körbevevő palánk tövénél rábukkantam egy földön ücsörgő, roppant elhanyagolt hajléktalanra. Társa a mögötte álló nagyobb ládára terített csomagolópapírokon aludt. Adtam neki kétszáz forintot, és készítettem öt-hat, a mai reménytelen magyarországi állapotokra jellemző hangulatképet. A csöves testvér kétméteres körzetében torkomat kaparó, a szemembe könnyeket csaló, szúrós vizeletszag terjengett, a durva elegytől kis híján hanyatt vágódtam. Mindezt még inkább felerősítette a tűző Nap s a plusz tizennyolc fokos február végi "hőség". A harminc év körüli férfi kötött sísapkát és bélelt anorákot viselt, ami fényesre zsírosodott a vastagon rárakódott kosztól. A saskaromnak beillő, szarugombától megvastagodott körmei, akárha festve lettek volna, ki sem látszottak a lakkosan csillogó fekete mocsokbevonat alól, az egyik lábán nem viselt cipőt, csak egy vékony zoknin keresztül érintkezett a hideg talajjal. Hogy miféle állatsereglet nyüzsöghetett és szaporodhatott a szebb napokat látott kabát védőszárnyai alatt, azt jobbnak véltem nem végiggondolni. Mielőtt odébb álltam volna, a testvér (ő szólított engem kitartóan testvérnek) az utcazajt túlharsogva utánam szólt, kérve, ha tudok, szerezzek neki pokrócot, mert éjszakánként fázik. Megígértem, ha délután három és négy között, amikor apámhoz terveztem látogatóba menni, itt találom, hozok neki meleg takarót. Hálásan vigyorgott, és remélte a legjobbakat. Munkám végeztével valóban becsomagoltam az ágyneműtartóban tárolt egyik legnagyobb, éppen használaton kívüli vastag pokrócomat, és egy nagy műanyag szatyorban elvittem a Keletihez. Az élet mostohagyermeke, nem hittem volna, de ott ücsörgött a piszkos aszfalton, ahol délelőtt hagytam. Kosztól sötétlő, esővíz ellen impregnált arcát földöntúli boldogság öntötte el, amikor átnyújtottam a kívánt holmit. Nem vártam hálát, elégtételnek megfelelt a tudat, hogy jót cselekedtem egy rászoruló embertársammal. Kurta, de nem barátságtalan köszönéssel búcsúztam, és a Baleseti Intézet felé vettem az irányt.  2088.02.27.

 

  (Ötödik kötet) Kilenc:

 

  Remélem a legjobbakat, hogy jó ideig nem kell apám miatt látogatóba mennem, mert holnap végre hazaszállítja a mentő. Ma fél öttől negyed hatig megint bent jártam a kórházban. Sok volt ez a két hét szegény apámnak, de nekem is. A szokásosnál gyakoribb találkozások eredményeként az elegendőnél többet tudtam meg leépülőfélben levő szellemi állapotáról, és kifejezetten fáj, hogy ennyire kiszolgáltatottan, sebezhetően éli meg földi idejének utolsó szakaszát. Érzem, valójában most, amíg valamennyire tud a külvilágról, s benne rólam, tehát most kell búcsúznom tőle, mert hónapok kérdése, és minden érthetetlenné, felismerhetetlenné válik számára. Roppant fájó érzés. Szó szerint benne jár a második gyerekkorában. Hol itt a nemes vég, s a hozzáillő tartás? Az emberi méltóság maradéka napról napra tovább morzsolódik, szinte a szemem láttára. Apám életpályája diafilmszerűen jelenik meg lelki szemeim előtt, s a nem olyan régen még akaratos, öntörvényű, önálló cselekvésre képes ember kockáról kockára válik önmaga árnyékává. Mint az egykor daliás virág, amit egyszer csak elfelejtenek öntözni, s a fonnyadás egy ponton túl megállíthatatlanná, visszafordíthatatlanná válik. Tudom, értem, s elfogadom, hogy így is lehet távozni a világból; az élete menetére szerény befolyással bíró ember nem választhat méltó befejezést. De attól még fáj. Részemről, mint egyetlen közvetlen utódja, s értelemszerűen egyetlen fia részéről igazságtalan és kegyetlen eljárás lenne szánalmasnak minősíteni a folyamatot, illetve az egészből vajmi keveset érzékelő apám általános helyzetét. A "szánalmas" kifejezés pejoratív, lekicsinylő módon fejezi ki, amit a "sajnálatra méltó" szeretetteljesebb, kevésbé durván, de lényegében ugyanazt az érzést lefedve nevesít. Apám ebben a megdőlt, korhadt fa állapotában sokkal szeretetreméltóbb, mint élete bármely korábbi fázisában, nagy kár, hogy ilyen későn, s ilyen körülmények között aktivizálódik az érzés. Hiába topogunk mind többen az ágya mellett, kezd sűrűsödni körülötte a végső magány, de nemcsak körülötte, hanem főként benne. A tekintetében megszaporodtak a boldog öntudatlanság jelei. Innen nincs visszaút. De holnap ilyenkor már otthon pihenhet a megszokott ágyában, a megszokott élettársával, és a megszokott macskájával. Csúnya és szomorú, de - mind az érintett, mind mások számára - tanulságos dolog az öregedés.  2008.03.06.

 

  (Ötödik kötet) Tíz:

 

  Apám ma kora délután hazakerült, Dóri telefonált, hogy megérkezett, s már az ágyában fekszik, karjában a dorombolás művészetét újra hevesen gyakorló macskájával, Kormossal. Ugyanis amíg apám odavolt, a tarka szőrű, testes miskakancsó depresszióba esett és nem dorombolt. Dórinak? Még mit nem, annak ugyan egy hangot sem! Dóra, legnagyobb bosszúságomra, mindjárt feladatot is adott: arra hivatkozva, hogy megemelte magát apám ágyba helyezésekor, s ettől nagyon megfájdult az oldala, az ildomosnál kevésbé burkoltan megkért, hogy váltsam ki a kórházban felírt recepteket. Csak tudnám, mi a nyavalyának van ő? A vérrögképződést gátló injekciót nem meri beadni, elájul a vér látványától, emelni az évekkel ezelőtt eltört kulcscsontjai miatt nem tud, utcára menni a fóbiájától képtelen. Ez utóbbival egyébként biztosan sumákol, mert egyszer azt mondja, hogy telefonon rendeli a napi élelmiszerüket, s azt felhozzák a lakásra, máskor viszont elárulja magát, hogy mégis el-eljár vásárolni. Még nem szembesítettem a kínos ellentmondással, de egyszer módját ejtem, mert döntenie kéne valamelyik változat mellett. Mit tehettem, munka után nem haza, hanem - a mérgemet nyelve - a Zichy Jenő utcába siettem, ahol átvettem a recepteket, és irány az Andrássy úti patika. A három vényből kettőn olyan gyógyszer szerepelt, amit még össze kellett kutyulni, s hat óra után visszamenni érte, a harmadikon szereplő tétel egyszerűen nem volt készleten. A patikusnő azonban megértően viszonyult a problémámhoz, és egy körtelefonnal megérdeklődte, a közelben hol lehet kapni a náluk hiányzó termékből (ez az a bizonyos, vérrög elleni injekció). Sikeres akciója után elirányított a nem túl távoli Teréz körútra. Az Oktogonhoz közeli gyógyszertárban valóban kaptam a készítményből, mindjárt három dobozzal. Gyalog vissza a Zichybe. Pár percig beszélgettem a hazai környezetben egészen feloldódott apámmal, az élettársának átadtam a kiváltott gyógyszereket, aztán nyomás haza! Legközelebb kedd délután ugrom fel apámékhoz. Apám, minek kellett eltörnöd a lábadat? Most mindenki körülötted ugrál, te meg, mint egy alultáplált török basa, csak heverészel a kényelmes ágyadban, s elégedetten kandikálsz ki a meleg takarók alól. Tekintetedben gyermeki öröm honol, díjazod, hogy zajlik körülötted az élet, s végre te lehetsz az események fősodrában. Fogadok, direkt estél el. Gratulálok.  2208.03.07.

 

  (Ötödik kötet) Tizenegy:

 

  Vontatottan halad a múlt hét szombat óta tartó náthámból való gyógyulás folyamata; reggel alig hallható, elcsukló hangon tudtam nőnap alkalmából felköszönteni Anit. Anyám telefonon bejelentkezett, hogy eljönne hozzám, hozna néhány megkímélt, rám való pulóvert. Sosem voltam finnyás az öltözködés terén, az esedékes divatáramlatokat gondosan kerültem. A kényelmes, laza, tiszta cuccokat szeretem, azokban otthonosan mozgok. Anyám bejelentkezésének hírére elsétáltam a Tescóba, ahol vettem egy üveg lengyel vodkát, azt a fajtát, amelyikbe egy szál bölényfüvet tesznek, hogy különleges, fűszeres aromát adjanak az italnak. Azt hiszem, Zubrowka a neve. Fent nevezett szeszipari termék a hetvenes években, Kelenföldön, anyám és apám egyik kedvenc italának számított. Ja, a vodkát egyébként nőnapi ajándéknak szántam. Végül is, a benne lévő bölényfű majdnem virág. Anyám fél három körül érkezett, s a beígért pulóvereken kívül régi családi iratokat is hozott magával. Mint például az 1885. január 13-án napvilágot látott Miski Károly nagyapám születési anyakönyvi kivonatának 1941-ből való másolatát. Ebből végre megtudhattam, hogy dédapámat Miski Antalnak, dédanyámat Korponai Máriának hívták, s Temesvár (az eredeti helyesírást hűen tükröző másolaton Tömösvár) városában éltek. Az iraton Miski Antal dédapám református vallású földművesnek van feltüntetve, a felesége szintén a református religió híve volt. Az oklevél, mint keresztszülőkről, említést tesz bizonyos Török Zsigmond földművesről és feleségéről, Bartha Amáliáról. (Eddig ismert felmenőim tehát: apám Miski Gyula, apám apja - nagyapám - Miski Károly, apám anyja - nagyanyám - Fábián Erzsébet. Apám nagyapja - dédapám - Miski Antal, apám nagyanyja - dédanyám - Korponai Mária. Anyám Kőhidai Mária, anyám apja - nagyapám - Kőhidai (Kotolácsi) Ferenc, anyám anyja - nagyanyám - Simonyi Mária. Anyám nagyapja - dédapám - Kotolácsi József, anyám nagyanyja - dédanyám - Rauch Erzsébet. A anyám dédapja - ükapám - Kotolácsi Josephus, azaz József, anyám dédanyja - ükanyám - Kucsera Mária. Ez utóbbiak adatai az 1867-es, a Hont vármegyei Garamkövesden keletkezett házasságlevél kivonatában találhatóak.) Ha tehát Miski Károly nagyapám 1885-ben született, akkor - tekintetbe véve az emberöltők nagyjából negyed évszázados terminusait - Miski Antal dédapám valamikor 1860 táján, az ismeretlen keresztnevű apai ükapám valószínűleg 1835 körül, a szépapám pedig 1810 környékén jött a világra. Már, ha valószínűsítem, hogy a férfiak 25 éves koruk körül házasodtak. Na, az atavizmus nagyobb dicsőségére mégis létezik valami vérségi kapcsolatom Erdéllyel? Vagy legalább a Partiummal?  2008.03.08.

 

  (Ötödik kötet) Tizenkettő:

 

  Megint kezdenek a fejemre nőni a rossz történések, ám meglehet, én fújom fel őket, s amúgy bagatellek. Bárha kezdem érezni a mind közelebbi s mindinkább fölém tornyosuló hullámok szívóhatását. A rossz dolgok mindig összeadódnak, a baj nem jár egyedül. Az anyámmal nemrég megromlott viszonyomra Ani esete duplázott rá, momentán két-három napja a levegőben lóg a szakításunk. Abban igaza van, hogy keveset foglalkozom vele, mindig ő hív, én soha. De mit tegyek, ha egyszer nem érdekel annyira, mint én őt? Képtelen vagyok mímelni az általa reklamált szerelmet, amikor legfeljebb szeretem. Különben megmondom, valójában mi a legfőbb gondom a lánnyal: éjjel-nappal, orrba-szájba dugna, én pedig már úgy unom a szexet (ebben a túlfűtött Anikónak kiemelt szerepe van), hogy szinte fáj. Úgy érezem, egy életre jóllaktam vele, és öklendezem az újabb gombócoktól. Megalázónak érzem az öt- és hatórás keféléseket, egymásba gabalyodva, izzadtan, szuszogva, nyögve, mint az állatok. Bosszant a tolakodása, s néha már-már képen vágnám, amikor a nadrágomban matat. Pedig, még ha rendesen túl is tolja a dolgokat, talán ő viselkedik normálisan. Mit tegyek? Megöregedtem, és minden érdeklődésemet elvesztettem az egykor agyonajnározott női nem iránt. Tudomásul vettem és még csak nem is sajnálom. Ez a természet rendje, nekem ennyit mért ki a sorsom. Kaptam eleget, adtam amennyit tudtam, s továbbiakban nincs miről beszélni. Megértem Anit, hiszen még csak 37 éves, és eléggé heves vérmérsékletű. Még azok után is hiányérzete van, hogy majd beledöglök az igyekezetbe. Akkor keressen magához való fiatalabb, strapabíróbb, még nem csontig kiégett partnert, és dugjon vele kiadósakat. Szívből kívánom, hogy párjára találjon. Ani nem rossz lány, csak tudni kell vele bánni. Én nem tudok. Próbáltam, nem megy. Szerdán, és utoljára csütörtökön szóban illetve sms-ben azzal szórakoztatott, hogy szememre hányta az irányába tanúsított érdektelenségemet. Enerváltan rángattam a vállamat, nem vettem fel a kesztyűt, minek? Elegem van az ilyen típusú vitákból, nem oldanak meg semmit. Most már tudom: senki nem való hozzám vagy mellém. Se asszony, se szerető, se gyerek, se anya, se apa, se barát. A kutyám viszont igen! Nem értek az emberekhez, utálom és megvetem őket a gyengéikért (magamat is), s tökéletesen hiányzik belőlem a kompromisszumkészség. Minden alkalmazkodási kényszert a személyi autonómiám elleni támadásként értékelek. Hosszú ideje kizárólag a magam feje után megyek, bizalmatlan vagyok (paranoia?), és csontkemény egoista lettem. Megette a fene, de nagyon úgy fest, hogy magányos farkasnak születtem, ami rendben van, amíg fiatal az ember (nincs rendben), de mi lesz később? Meddig lehet egészségkárosodás nélkül eltengődni a magány és az emlékek vizén-kenyerén? Ilyen, kevéssé vonzó viszonyok között vajon törvényszerű-e az ember törekvése a hosszú életre? Ani mellett különben aligha öregednék meg; előbb csinálna ki az ágyban, mint ahogy a dolgok természetéből következne. De ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy nem egyedül a szexet, hanem úgy általában az embereket, s minden velük kapcsolatos megnyilvánulást unok. Úgy észlelem, az emberek életét hetven-nyolcvan százalékban a pótcselekvések utáni elkeseredett hajsza teszi ki, amit akár természetesnek is vehetnék, hiszen emelkedettebb célok híján valamivel ki kell tölteni az életet. a rafinált tévéreklámok példák százaival járnak elől, miként lehet úgy karámba zárni a gondolatokat, hogy a lépre csalt népek szabadságuk kiteljesedéseként éljék meg az orruknál fogva vezetés élményét. Művészi képhatásokkal operáló reklámfilmek behízelgő hangú narrátorai, az esemény nagyszerűségét himnikus zenei aláfestéssel hangsúlyozva autóvásárlásra buzdítanak, emberek tízezreit a Mammon-pénzintézetek rabszolgájává teendő. A szellemelvűség dominanciája helyett a kisstílű anyagelvűséget (pénzsóvárság) emelik piedesztálra, s az aranyborjút imádtatják a balga néppel. Ez számukra gyorsabban teremti meg a földi Kánaánt, merthogy, ugye, egyszer élünk. Az emberi szellem minősége nemhogy eposzi magasságokba törekedne, de köszöni szépen, jól érzi magát a talajközeli tahó szinten. Az utcán egyedül sétálva időnként olyan érzés száll meg, mintha láthatatlan szellemalakként suhannék a tömegben. A magam részéről látok és érzékelek mindent és mindenkit, de engem láthatatlanná tesz az érzékelhetetlen testemet kitöltő anyagtalan massza. Nesze semmi, fogd meg jól. Lassan tényleg őskövületnek számítok ebben a nagyot fordult, elidegenedett világban, ahol a változásnak nevezett káosz jelenti az egyetlen állandót. Stabil kapaszkodók híján elvesztem a korszakhoz kötő identitásomat, mert a dokumentumaim szerint hiába élek a huszonegyedik században, valójában nem kellünk egymásnak. Nincs meg a közös nevező, nemhogy a vonzerő, vagy legalább egyikünk ragaszkodása a másikhoz. Akár egy magánéleti válságban, a kimenetel itt is kétesélyes. Bár tudok egy harmadik megoldást: úgy maradok, mintha itt sem lennék.

  Anyám és Ani után pár szót apámról. Hármójuk közül momentán őt szeretem leginkább. Vénségére, nyilván akaratlanul, visszavedlett gyerekké, egyre többször beszél furcsákat, egyre otthonosabban érzi magát épülőfélben lévő belső világában, ahonnan mind ritkábban kívánkozik a megunt valóságba, s ahogy kezd magatehetetlenné válni, egyre több kiszolgálást igényel. Most megint kórházban fekszik a lábával, ha iga, kedden viszik haza, akkorra gipszcsizma kerül a mostani fémszerkentyű helyére. Tegnap délelőtt bent jártam nála. A nővérek kissé korán osztották az ebédet, már fél tizenkettőkor kihordták. Apám valami gyenge húslevesfélét, utána pedig főtt zöldséges körettel ellátott fasírtot kapott. Mindennek a felét ette meg, meglehetős étvággyal, utána még bedobott egy Dóra által készített túrós rétest. Az étvágya tehát megfelelő. Beszélgettünk, nem is keveset, de a memóriája ezúttal is akadozott, megint haza akart jönni velem. Egyre reménytelenebb komolyabb beszélgetésbe bonyolódni vele, a tekintete sokszor elkalandozik, s minduntalan elveszítve a fonalat, egészen más témakörben fejezi be a megkezdett mondatot. Istenem, mi lett apámból? Nem baj, azért szeretem; segítettem neki az evésnél, összeszedegettem a széthullott morzsákat, letöröltem a szakállára tapadt ételmaradékot stb. Könnyfátyol ereszkedik a szememre, miközben ezeket a sorokat gépelem. Kivételesen nem magamat sajnálom.

  A sok gond és baj kereszt- és pergőtüzében állva egyvalamit csodálkozva konstatálok. Miképp lehetséges az, hogy amikor ilyen mértékben halmozódnak körülöttem a problémák, akkor naponta többször valami belső mosolyféle suhan át a lelkemen? Szinte elégedettnek érzem magam, hogy az élet csaknem minden nap igyekszik sarokba szorítani. Valamiért boldog vagyok, s ettől akárha hájjal kenegetnék a szívem, s amitől a megfeszült izmaim parancsszóra ellazulnak. Néha pedig halkan elröhögöm magam a világi vircsafton. De valóban őszinte vidámsággal, nem pedig kínomban. Az a gyanúm, a gyötrelmes évek titokban mazochistává formáltak, és most már betegesen élvezem a rám háruló nyomást. Az egészet versenynek fogom fel köztem és a rajtam kívül álló erők között. Ezekben a mosolygós periódusokban nem érzékelem a tét nagyságát. Mondják, teher alatt nő a pálma. Igen. Vagy egy pillanat alatt derékba törik.  2008.03.30.

 

  (Ötödik kötet) Tizenhárom:

 

  Az imént jöttünk haza Jerryvel a második, az elsőnél hosszabb sétából, s amíg a szaglászó kutyám nyomában elmélázva kerülgettem a más ebekből kihullott szarkupacokat, néhány másodpercig annyira élesen átláttam, alapvetően mire születünk e földre. Lám, micsoda összefüggések adódnak a szar és az élet között! Lenyűgözött a megoldás egyszerűsége, természetessége. A jó ötletekkel olykor az a baj, hogy túl evidens voltuk miatt a kreatív agyvelő élből átugorja őket, mert távolabbi, bonyolultabb célok után kutat. Többször hangot adtam abbeli nézetemnek, hogy az emberi életnek valójában semmi értelme. Senki életének, nemcsak a látszólag fölösleges, lecsúszott egzisztenciájú vagy mentálisan végérvényesen sérült embereknek, senkinek. Ha tehát a kérdést nem úgy teszem fel, hogy mi értelme az életnek, hanem úgy, hogy hogy az alapvetően értelmetlen élet eltöltésének mi lenne a legemberibb formája, a válasz az, hogy az e világi dolgok minél szélesebb körű megismerése. A szemlélődés, a tanulás, az utánajárás. Az ember ugyanis nem feltétlenül arra születik, amit az évezredek, évszázadok során igyekeztek és igyekeznek belénk sulykolni, hogy tehát elméleti és gyakorlati munkára, amivel a magunk szerény eszközeivel előrébb lendíthetjük a világ fejlődését. Ez nem több hiúságra (becsvágyra) apelláló, és kiszolgáltatottságra bazírozó csapdánál, ez mindössze a hamis szavaknak az avantgárd gondolatokat fogságban tartó kelepcéje. De ügyesen felállított csapda, amelynek alkalmazása annyira elterjedt, hogy ma már egészen természetes, ha valaki végigrobotolja az életét, hogy a cserébe kapott szerény anyagiakból ki tudja egyenlíteni a nyakába sózott számlákat. A többség, legalábbis Közép-Kelet-Európában a modern kori rabszolgaság körülményei között vegetál, "alkalmazói" majdhogynem csak annyi pénzt hagynak a zsebében, amennyivel életben tudja tartani magát ahhoz, hogy a kevés kiváltságosnak felesleges mennyiségben termeljen. Mind hosszabb időn keresztül, mind többet, ugyanakkor mind kifinomultabb, mind minőségibb szinten. Lényegében nem önmagáért, hanem a kevés mások életének kiteljesítésére született, ő személy szerint szolgaként tudja le az életét. Mégpedig rosszul fizetett szolgaként. A pénztárnál leadott szabadság látens frusztráltságot gerjeszt, meglátásom szerint az emberekben lappangó mindennemű agressziónak ez a valódi tűzfészke. Az emberek többsége a rejtett tudathasadásosság állapotában lézeng; ha a problémáját nem is tudja megfogalmazni, ösztönösen érzi, hogy valami nagyon nem stimmel a mindennapi életével, nem így kellene élni, de az óriási ellenszélben képtelen változtatni a helyzetén. Az anyagi helyzet vonatkozásában való kasztosodás rég megtörtént és elfogadottá vált: a mélyszegény, szegény, alsó középosztálybeli, felső középosztálybeli, valamint a "felső tízezernek" a milliomosokból és milliárdosokból álló kasztjai között megmerevedtek a határok, az átjárás, legalábbis felfelé, úgyszólván lehetetlen. A szegények irányában megnyilvánuló társadalmi szolidaritás nem több humanista lózunggyűjteménynél, mértéke és gyakorlati értéke a nullával egyenlő, aki csak egy szinttel feljebb helyezkedik el, úgy tekint rájuk, mint akik kizárólag maguknak köszönhetik a nehéz helyzetüket. S mint a pestisesektől, babonás félelemmel igyekeznek magukat távol tartani tőlük, nehogy a mélynyomor őket is megfertőzze. A munka, konkrétan a megélhetési kényszerből végzett munka (kényszermunka) egyáltalán nem magától értetődő velejárója az életnek, de a ragadozótermészetű ember nem elégszik meg a világ többi részének leigázásával, saját fajtársai közül is mind többet kényszerítene alárendelt szerepbe. És a lassú megfontoltsággal csepegtetett pénz által örök függőségben tartani. Hogy mire a jó népnek összejön valami kis megtakarítása, addigra meglegyen a pénz új helye, méghozzá úgy, hogy a célszemély "fogyasztók" mit se vegyenek észre külső irányítottságukból, manipuláltságukból. Ez a közvetett rabszolgaság találmánya, amikor a kizsákmányoltak nem csak egy az egyben, az ilyen-olyan trükkökkel, hivatkozásokkal folyton emelt számlák, járulékok stb. révén adóznak uraiknak, hanem a közbeiktatott árukínálat többnyire fölösleges megvétele révén is. Elég végignézni, hevenyészett leltárba venni a mai, "modern" kor legáltalánosabban használt, legelterjedtebb technikai eszközeit. A teljesség igénye nélkül: a puha szellemi terror terítésében meghatározó szerepet betöltő tévét, rádiót, a függőséget magasabb szintre emelő mobiltelefont, DVD-lejátszót, autót, motort, mikrohullámú sütőt, az ilyen-olyan csábos, csillogó-villogó kütyüt. A mára a magát legerősebb hatalmi ággá kinövő média, s azon belül a reklámipar által folyamatos fogyasztásra trenírozott (agymosott) bérrabszolgák álmainak netovábbja, hogy a keservesen megkeresett pénzük maradékát ilyesmikre verjék el. A dolgot legalább kétféleképpen lehet nézni. Egyrészt: az igaz, ha már megvannak, tulajdonképpen érdemes használni őket, másrészt nagyon jól ellennénk nélkülük. Jobban, mint velük s az általuk felzabált irdatlan energiamennyiséget is nemesebb célok érdekében lehetne mozgósítani. Mindennapi életünkre gyakorolt hatásuk inkább káros, mint jótékony. Nem mennék bele mélyebben a fejtegetésbe, mert mellékvágányra vinne, csak jelezni szerettem volna, hogy például kétszáz évvel ezelőtt, amikor ezek a csábos holmik nem léteztek, pláne nem a tömegtermelés szintjén, emberibb, élhetőbb világ vett körül minket. Az ipari forradalom egyenesági leszármazottjának tekinthető technikai haladás még csúnyán visszaüthet az eredendően természeti képződménynek számító emberiségre. Tehát visszatérek az alapképlethez: világra jön egy minden tekintetben tiszta lappal induló poronty, aki a szocializációja (bölcsőde, óvoda, iskola, család, társadalom) során belenevelt kötelességek hatására - mivel nem ismer egyéb lehetőséget - "önként" igába hajtja a fejét, s mások - általában nem tudatos - kiszolgálásával lényegében elpazarolja az életét. Azt az egyet, amiből mindenkinek egy jár, ezért joggal pályázik a legszentebb, legértékesebb magántulajdon címre. Mi ez, ha nem vérlázító igazságtalanság? Hogyhogy csak egyes kiváltságosoknak adatik meg a szinte hitbizományba kapott világra való nagyobb kitekintés joga? Miféle dolog az, hogy a robotmunkára szánt (jószerével tenyésztett) köznép sorsa már a születésekor megpecsételődik (akárcsak korábban a jobbágyság, s még előbb a nyílt rabszolgaság idején), míg a töredéknyi másoké ugyanígy eldől, csak éppen a tudatosan felvilágosulatlanságban tartott tömegek fizikai-szellemi erejét kihasználók oldalán? Hamis állítás, hogy a történelem nem ismétli magát. Mást sem tesz, legfeljebb a díszletek változnak. 

  Az élet értékszintre emelése (értelmessé tétele) tehát, mint hevenyészett soraimból kitűnik, elsősorban etikai, morális kérdés. Szerintem. De az élni és élni hagyni szépen hangzó, demokratikus kitétele csak nem akar érvényesülni. Hogyan kellene tehát élnünk ahhoz, hogy a lehető legtöbb jót kihozzuk a számunkra elrendelt létezésből? Mielőtt vázolnám az ideálisnak tartott modellt, emlékeztető gyanánt még egyszer ideírnám, hangsúlyoznám: annak tudatában, hogy életünk végén, vagyis a halálunkkal minden elvész számunkra. A mennyországban, a túlvilági élet egyéb formájában, vagy a lelket átörökítő reinkarnációban hívők ne figyeljenek. Mint fentebb, az izgalmak kerülése végett előre elsütve a poént, írtam: e világi létezésünk lehetséges "értelmét" a szemlélődés, a tanulás és az utánjárás jelenti (jelentené). Ám mivel az örök mulandóságban feloldódó átmeneti életnek - nomen est omen - az egyén szemszögéből nézve nem létezhet valódi értelme, kényszerből egy szinttel alább kell adnunk, s be kell érnünk az átmeneti időre szóló megismerés adományával. Erre a következtetésre nyilván nem egyedül én jöttem rá, a mienkénél bölcsebb, kevesebb tilalomfával körbeültetett, megengedőbb keleti életfelfogás sarokpontjai többszörösen alátámasztják a másodlagos frissességű meglátásomat. Ennyi bevezető után térjünk a lényegre. Nézzük az ideálisnak vélt életmodellt!

  Születésünk után persze kötelezően megjárnánk a neveltetés bizonyos lépcsőfokait; megtanulnánk beszélni, írni, olvasni, tisztálkodni, elsajátítanánk néhány további alapfogást, s szüleink és tágabb környezetünk hatására magunkba szívnánk némi előítéletet. Ez nem baj, legalább lenne viszonyítási alapunk. Aztán elindulnánk életünk felfedezésre váró útján, de nem képletes, hanem direkt értelemben: mint a mesebeli legkisebb fiú, feltarisznyázva útnak indulnánk a nagyvilágba. Akár az archaikus korokban, kizárólag gyalog, hogy semmi se kerülhesse el kutató figyelmünket. Előre sosem lehet tudni, milyen parányi dolgok mögött húzódnak meg a lényeges információk. Jutunk, ameddig jutunk, de azt alaposan megismerve. Belevágunk tehát a szabad vándoréletbe, hogy eleget tegyünk utunk kettős rendeltetésének, vagyis tapasztalati úton megismerjük a korlátozott, s főként kiszámíthatatlan idejű életünk színtereit, s a különböző adódó helyzetekben önmagunkat. Hogy miközben síkságokon, völgyekben vagy hegygerinceken tartunk valamerre (végső soron önmagunk felé), hulljon ránk eső vagy hó, arcunkat fújja a szél, érezzünk hideget és meleget, szomjazzunk a Nap hevétől, éhezzünk, fáradjunk. Lássuk a természet mindenféle csodáját, birkózzunk meg ezer váratlan nehézséggel, ússzunk és folyókat és tavakat, mártózzunk meg a tenger hűs habjaiban. Gondosan figyeljünk meg minél több napkeltét és napnyugtát - a Föld és az Univerzum mindig hajnalban és alkonyatkor vált személyes üzenetet ("Naplemente, jön az este, harmatcsepp hull a kezedre") -, s ha felgyúlnak a csillagok az ég sötét brokátján, útitársul keressünk közülük magunkhoz valót. Fogyasszuk bőségesen az erdők nagyszerű gyümölcseit, s ha már nagyon hiányoznak az emberek, lelkünk kínzón szomjazza a régen hallott szavak zsongító melegét, vagy erősen vágyunk a konyhában készült ételek után, pár napra állapodjunk meg egy-egy utunkba eső faluban. Menet közben hozzánk hasonló, magányos, vagy kisebb csoportokba verődött vándorokkal hozna össze a sors, akikkel gondolatot, eszmét, tapasztalatot cserélnénk, ezeket türelemmel megvitatnánk, s a darab ideig egy irányba való járást követően elválnának útjaink. Az építő jellegű viták hozadékaként bölcsebbé válnánk; mivel a más, mások érveinek részleges vagy teljes elfogadása nem azt jelentené, hogy könnyen befolyásolhatók lennénk, hanem hogy megfelelő meggyőző erő hatására képesek vagyunk módosítani meglévő álláspontunkon (minden új megismerés, ami a régit váltja, lényegében előítéletté fokozza le a korábbi igazságot). Ez már önmagában bölcsességre valló tulajdonság. Ezzel lényegében időt és energiát spórolnánk, amire a titkos időkeretünk miatt nagy szükségünk van, hiszen magunkévá tettük, alakuló világszemléletünkbe beépítettük más - hihető, megszívlelendő - tapasztalatát. Amit persze a saját, személyes tapasztalataink megosztásával mi is viszonoznánk a megfelelő idő- és térbeli környezetben. Vagyis máskor és másutt, amikor úgy jön ki a lépés. Mivel nők és férfiak egyaránt részesei lennének az általános vándorlásnak, nem kerülne el bennünket az emberi érzések csúcsát jelentő szerelem sem. Ennek mélysége hatással lenne együtt vándorlásunk időtartamára, de tudnunk kell, hogy a szerelem nagy fokú érzelmi kötöttséget jelent, vagyis a nagy érzés nehezíti a dolgok élesen való látását, deformálhatja, elhomályosíthatja az eredeti kontúrokat. Ebből az egy példából is kitűnik: az emberi faktort lehetetlen kiküszöbölni a világ megítéléséből, vagyis nem létezik objektív igazság; az igazság az, amit tiszta szívvel, érdek nélkül annak hiszek. A szerelemmel azért is vigyázni kellene, mert az esetleges gyermekáldás maga után vonná a kényszerű megtelepedést, ami a kisközösség számára a megismerések végét, legalábbis hosszú időre való felfüggesztését jelentené. Valami valamiért. A kolóniákba szerveződő, önellátó családok feladata lenne a fel- és megvilágosulás nyomában úton lévő vándorok mindennemű ellátásának - étel, ital, szállás, gyógyítás - megszervezése, biztosítása, cserébe másodkézből való információkkal gazdagodnának a világ általuk ismeretlen részeinek állapotáról. A szülők csak akkor folytathatnák - együtt vagy külön - a régen megszakadt vándorlást (ha még lenne kedvük és erejük hozzá), amikor utolsó gyermekük is, ugyancsak vándorlási céllal, búcsút int a szülői háznak. Ha bármi okból a maradás mellett döntenek, akkor folytatniuk kell az úton lévők karitatív segítését. Ezzel a kör bezárul. A vázolt képen persze lehet finomítani, csekély mértékben módosítani, pontosítani, de az ideális életvitel magja ez lenne. Az úton emberi (kapcsolati, önismereti) és környezeti (látványi, egyéb élményi) vonatkozásokban megtapasztaltak lennének tehát az élet azon ajándékai, amit minden, e világra saját akaratán kívül sodródott halandó (azaz mindenki) alanyi jogon megérdemelne. Szerintem jogosan. Mindez úgyis eltörpül a végén megfizetett ár mellett.  2008.04.12.

 

  Vége a huszonötödik résznek