ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                     írta Miski György

 

                                   Huszonhetedik rész

 

  (Ötödik kötet) Tizenkilencedik rész:

 

  Fotós kóborlásaim során eljutottam a napsütötte Viola utcába, ami, két év sem kell hozzá, felismerhetetlenül megváltozik. Teszem hozzá, előnyére. A közepe táján jártam, s épp a sok új vagy felújított ház közé szorult, írmagnak maradt, hihetetlenül lepusztult kétemeletes bérház, s az előtte lapító földszintes épület fotózásához készültem, amikor az utcára nyíló, tárva-nyitva álló kapuban megjelent egy félmeztelen nő. Nadrágja volt a szerencsétlennek, de attól északra semmi ruhadarab nem fedte a testét. Ha nem is tenger habjaiból, de a kapualj félhomályából kibontakozott a rongyos Viola utca hamvasságát rég elveszített Aphroditéja, latinul Vénusza. Valószínűtlen látomás a valószerűtlen időben. Ehhez az utcához efféle istennő dukál. Mennyi esélye volt, hogy életem kacskaringói épp akkor irányítsák erre a lépteimet, midőn e különös emberanyag hozzáfog a ház előtti járdaszakasz sepréséhez? A feje tetején összetorlódott vöröses haj a zsírtól, kosztól tartósítva meredt az égnek, tompán fénylő szemeiben napestig kereshettem volna az értelem szikráját, legfeljebb a csipa barnára érett kristályára lelek a szemzugban. Ha gyerekkorában netán genetikai akvizíciónak indult, a múló idő nem igazolta az elvárásokat. Valamilyen, számomra érthetetlen megfontolásból mindjárt két nadrágot húzott egymásra, a ferdére taposott sarkú cipők szintúgy furán mutattak a lábain. Mesébe illő boszorkányszerűségét kiemelendő, cirokseprűt szorongatott a kezében, s mint mondám, felül semmi sem fedte a testét, miáltal erősen kihangsúlyozódtak a telt, de már megereszkedőben lévő mellei. Eléggé viharvert külseje egy talán harmincöt-negyvenéves, a látszat ellenére az emberi fajhoz tartozó élőlényt takart. Közelebb merészkedtem hozzá - nem vagyok babonás -, mert nem hittem a szemeimnek. Tán napszúrást kaptam a májusi melegben? Fél tizenkettőre járhatott, s igaz, teremtett lélek sem járt a vasárnapi utcán, ennek ellenére túlzottan szellősnek tűnt a hölgy neglizséje. Bár nem tudom. Sosem laktam errefelé, tehát meglehet, hogy nyaranta itt ez a bevett hétvégi viselet. Miközben a fogatlan szájával megállás nélkül száz forint adományért rimánkodott, hátul, a kapualj és az közepes méretű zárt udvar találkozásánál, ahol világosabb volt, gyorsan készítettem róla pár divatfotót. Izgalmamban, hogy ilyen ritka érdekes témát találtam, remegett a kezem, de azért egy kivételével sikerültek a fotók. Éppen át akartam nyújtani kétszáz forintot a letűnőfélben lévő Franzstadt mocskából kiguberált alkalmi modellnek, de az egyik saroklakás függönye mögül egy takarásban lévő hangja kiszólt, hogy azonnal kapjon magára valamit, mire, féltve a kincsként dédelgetett fényképfelvételeket, fürgén elillantam.

  Mivel nem jártam távol a kilencedik kerületet a nyolcadiktól elválasztó Üllői úttól, fogtam magam, és a jelképes határon átballagtam a méltán rossz hírű "nyóckerbe". Kétszáz méterrel odébb, a macskaköves Leonardo da Vinci utca bal oldalán egy egész sor lebontásra ítélt, lánccal, lakattal lezárt kapujú régi épületbe botlottam. Az egyik földszintes házat félig már lerombolták, ennek bemerészkedtem a törmelékektől, törött tetőcserepektől, beomlott fagerendáktól megszórt udvarába, sőt a tárva-nyitva hagyott ajtókon át a lakások üresen álló szobáiba is. A földön s egyebütt ottmaradt kacatok láttán különös érzés volt belegondolni, hogy még nem olyan régen családok jártak ide haza; éltek, szerettek, ünnepeket tartottak, betegen feküdtek, gyerekeket nemzettek, és a legvégén meghaltak. Most pedig mindegyiküket felszívta az amúgy állandó, csak nekünk, embereknek múló Idő örökös köde, sorsuk - a látogatásom néhány percében mintegy súrolva az én sorsomat - ismeretlen vidékre, új térkoordináták közé penderítette őket innen. Még néhány környező utcát megjártam. Az egyik közeliben, a Tömőben, felfedeztem egy szintén bontásra várónak látszó ház falán látható, nemzeti színű koszorúkkal ékesített márványtáblát, amelynek felirata Táncsics Mihály (1799-1884) egykori itt lakásáról tudósított. Kevéssel arrébb, a házfal egy másik tábláján a védett műemlék felirat látszott, tehát az épület remélhetően megmenekül a bontástól. Amit egyébként egy harmadik kőtábla tanúsága szerint 1872-ben építettek, kifejezetten az ekkor már koros Táncsics részére. Több táblának nem maradt hely. Menet közben betértem egy vegyeskereskedésbe, ahol, éhségemet csillapítandó, két zacskó csipszet vásároltam. Az eladóhölgy éppen olyan fogatlan volt, mint egy kerülettel odébb a félbolond takarítóasszonyság, de akárhány apró üzletbe néztem be, mindenütt cigány kiszolgálót láttam. A fogaikat nem néztem. Viszont szavam nem lehet, ők legalább dolgoztak, vagy valami hasonló tevékenységet űztek. A kihalt, napfényes utcákon akik jártak, azon kevesek szintén a Gangesz-parti nációból kerültek ki. India messze nyugatra szakadt, nyugtalan vérű, szedett-vetett népe. Ők támasztották hármasával-négyesével az omladozó házak foltokban vedlő falait, pomádétól csillogó fekete hajjal ők ültek beszélgetésbe merülve a járdák szélén, az ő maszatos arcú kölykeik hangoskodtak sivalkodva a sivár udvarok mélyén. Vastag varkocsba font, hosszú hajú, elhájasodott asszonyok papucsai csattogtak a porba fúlt utcák púpos macskakövein. Cigánygettó. Itt a magyarok vannak kisebbségben.  2008.05.11.

 

  (Ötödik kötet) Huszadik rész:

 

  Ma, a tegnapi elszánásomat beteljesítve, megint a nyolcadik kerület haramiaromantikával fűszerezett vidékein csellengtem, nyakamban ezúttal a régebben vásárolt, kisebb méretű fényképezőgéppel. Ugyanis az újabb gépem ebben a környezetben túl feltűnő lenne; lesír róla, hogy nem olcsó portéka, miáltal egyesekben netán feléledne a szerzése vágy. A kisebb masina is tökéletes munkát végez, tehát ezzel vágtam neki a dzsumbujnak. Metróval a Blaháig, onnan villamossal két megálló a 32-esek tere. Innen begyalogoltam begyalogoltam a sűrűbe, s ahogy illik fotóztam, amit arra érdemesnek találtam. Leginkább a Baros utca, József körút és az Üllői út által határolt utcákon, a Kisfaludy, Vajdahunyad, Nap, Práter, Futó, Nagy Templom, Szigony, Bókay János és Tömő utcák kutyaszaros, vizeletcsíkos, odaégett hányásos, teli kukáktól bűzlő járdáin botorkáltam. A mai nap szenzációs felfedezésével a Szigony utcában hozott össze a sors. Egy egyemeletes, széltében eléggé terjedelmes bérház áll éppen az említett utcáról elnevezett lakótelep betonkolosszusaival szemben. Az emeleti szint ablakai tárva-nyitva, de az általános mozdulatlanságból és a különös csendből elsőre látszott-hallatszott, hogy innen mát kiköltöztették a lakókat. A kivételek persze erősítik a szabályt. Mivel a nagykaput egy az egyben ellopták, a boltozatos bejárat sötét szája úgy tátongott, akár a cigány asszony nemi szerve. Az épületben valaha kocsma is működhetett, mert az utca felőli házfalon még olvasható volt a kiszögezett borkínáló tábla, illetve a magasban egy ott felejtett Pepsi kólás neontábla virított. Egy rakás kommunális hulladék (szemét) hátán besétáltam az elhagyatott, amúgy napfényben fürdő udvarra. Suta a párhuzam, mégis olyasféle szomorúsággal rokon, de annál jóval összetettebb érzés kerített hatalmába, mint Erdélyben jártamban-keltemben, ha a valaha magyarok által lakott vidékeken elhagyatott portára vagy a fényesebb napjait maga mögött tudó, elhanyagolt udvarházba tévedtem. Mindjárt kiszúrtam az emeleti gangnak a tőlem bal kézre eső részén játszó, három és öt év közötti roma gyerekeket, s kisvártatva a mögöttes ajtón kilépő anyjukat. Gondolom, az anyjuk lehetett, ámbár fiatalkának tűnt a szentem, de náluk nem téma a hivatalos nagykorúság előtti házasság. Miként a szinte gyerekként való szülés sem okoz különösebb fejfájást. Odaköszöntem nekik, s mindjárt megnyugtattam őket, hogy nem hivatalos ember vagyok, pusztán belföldi turistaként estem be, aki a maga gyönyörűségére fotózza a nyomort (ez utóbbi mondatrész ellentétpárban rejlő szarkazmus akart lenni). Nem éppen így fogalmaztam, de értettek a rusztikusabb kifejezésekből is. A rablótanyává züllesztett házban először a bőven termő gazzal és az elvadult, de az egykor láthatóan gondozott gyümölcsfáktól zöldellő, viszonylag nagy területű belső udvart jártam körbe. Ajánlott volt gyakorta a lábam elé nézni, mert a földön szerteszéjjel heverő tetőgerendákból tízcentis rozsdás szögek álltak ki. Benéztem pár elhagyott lakásba, de semmi olyasmit nem láttam, amit eddig másutt nem tapasztaltam volna. Az a benyomásom támadt, hogy valaha egészen kellemes lehetett itt élni, mert a lakások ugyan nem voltak nagy alapterületűek, de komfortosra alakították őket, s szép időben nem szűkölködtek a természetes fényben sem. A szobák és a mellékhelyiségek falait mintha frissen festették volna, az ablakkeretek belső farészei üdén csillogtak a fehérségtől és a védőlakktól. Ami rombolás, pusztítás itt bekövetkezett, azt mind a kiköltözés után erre vetődött alja népség okozhatta, akik, akár a vonuló sáskák, irgalmatlanul lerágtak maguk körül mindent, aztán továbbálltak. Elkeserítő. A kimondottan tágas udvar, amíg törődtek vele, virágzó Paradicsom lehetett. Hatalmasra nőtt ecetfa, lombjai közül messzire zengő madárfüttyel, palántás ágyások a tövénél, futtatott babbal, karózott paradicsommal, talpalatnyi föld a vasárnapi levesbe való petrezselyemnek, stb. A szabályos négyszöget bezáró földszint szemrevételezését követően felcaplattam az emeletre, s ekkor derült ki, hogy egy fiatalember is tartózkodik ott, aki falnak vetett háttal guggolt a srácok közelében. Ők bizony afféle önkényes lakásfoglalónak számítanak, de ez, a jobb sorsra érdemes ház jelen állapotában senkit sem érdekel. Odafönt még egyszer megnyugtattam mindenkit, szándékaim tisztasága felől, vagyis hogy kizárólag fényképezni jöttem a végnapjait élő házat, semmi egyéb dolgom velük vagy az objektívem elé került épülettel. A tizennyolc év körülire saccolt fiatal férfi hangszálai egy felelős családfő aggódó hangsúlyával rezonáltak, amikor rákérdezett, mit gondolok, vajon mikor kezdik bontani a házat? Kérdéséből egyenesen következett, amit addig is feltételeztem, hogy ők bizony nem az utoljára itt ragadt család tagjai. Humánusra vettem a figurát, és érthető aggodalmát eloszlatandó, jólelkűen megjegyeztem, hogy az efféle épületek elbontásának kezdete akár éveket is igénybe vehet. Azt már nem tettem hozzá, hogy, mivel a lakókat láthatóan jó pár éve kiköltöztették a házból, nem ajánlatos hosszú távra berendezkedni. A visszaszámlálás rég megkezdődött. Egy rövid beszélgetést követően szívélyes légkörben búcsúztunk el. Igen, kimondottan szimpatikusnak tartottam őket, és tiszta szívből sajnálom, hogy a porontyaikkal ilyen lehetetlen helyzetbe sodródtak. Az más kérdés, hogy az őszinte sajnálatom mellett sejtem, a gondokat nem kis részben a maguk felelőtlenségének köszönhetik. Ezek után folytattam az öreg házakkal szegélyezett utcákon való látszólag céltalan, valójában nagyon is tudatos, céltudatos bolyongásomat, ami egészen háromnegyed kettőig tartott. Ekkor, kellőképpen elpilledve a közel négyórás gyaloglástól, hazafelé vettem az irányt. Igazság szerint ennyi nyomor és ekkora felfordulás láttán kifejezetten honvágyat éreztem a konszolidáltabb Tábornok utca és a kutyám iránt.  2008.05.12.

 

  (Ötödik kötet) Huszonegyedik rész:

 

  Hazaérve belenéztem az internetbe, s valami szunnyadó gondolatba életet lehelvén a középkori pesti városfal témájánál lyukadtam ki.Hirtelen kedvem támadt a még fellelhető, XV. századi falmaradványok felkutatására és fényképezésére. A témáról annyit tudni kell, hogy az ominózus, kőből felhúzott falakat a XV. században, az 1400-as évek második felében, Mátyás király utasítására emelték a közelgő török veszély miatt. Létezett már előtte is a várost körbekerítő "fal", először a XII. századból említenek ilyesmit, de az fából épült, ráadásul többször leégett. Nem mesélem el a fal teljes történetét, az idekapcsolódó lényeg annyi, hogy az a mai Vámház körút - Múzeum körút - Károly körút - Deák Ferenc utca - Vörösmarty tér félkörívében (északon és délen le a Dunáig) vette körül az akkori Pestet. Ami hozzávetőleg a mai V. kerületre, a történelmi Belvárosra korlátozódik, és valami 1700 méter hosszúságban húzódott. Úgy látszik, akkortájt ekkora volt a város kerülete. Elég egy pillantást vetni a térképen látható Kiskörút (Vámház, Múzeum, Károly) kanyarulatára, s az ember rögtön látja a néhai városfal nyomvonalát, mivel a kiskörúti házsorok pontosan ezt követik. Amikor a középkori város kezdte kinőni önnön kereteit, eleinte csak a fal külső oldalához építettek újabb házakat, majd a népesség további gyarapodásával egyre kijjebb terjeszkedtek. A városfalon kívül húzódó szántók, veteményesek, szőlők, legelők és kaszálók helyét fokozatosan elfoglalták az eleinte vidékies jellegű földszintes házsorok, s azok mögött megjelentek az utcák, a szellősebb vásáros területeken és a közlekedési csomópontokon pedig a terek. Egy régi várostörténeti könyvben olvastam, hogy ez idő tájt a mai Rókus templom helyén álló kápolnához kellemes sétának számított kiballagni, s az egykori pesti vesztőhely dombja a mai Blaha Lujza téren állt. A főként az 1686-ig a török által megszállva tartott Budáról való ágyúzások miatt megrongálódott falat II. Rákóczi Ferenc idején, tehát az 1700-as évek elején erősítették meg utoljára átfogóan. De 1780-ban már itt-ott nekiálltak bontani, elsősorban a kereskedelmi főutak szélesítését leginkább gátló városkapuk környékén. A bontási munkálatok során a XIX. század első harmadára (1833) eltűnt a mai Astoria helyén létezett Hatvani (kör alakú előbástyája miatt Hatvani rondella), a mostani Kálvin tér - Kecskeméti utca torkolatában állt Kecskeméti, illetve a Vörösmarty térbe torkolló Váci utca északi végében őrködött Váci (Bécsi) kapu. A le nem bontott falszakaszokat kétfelől az új építésű házak fogták közre, két- és háromemeletes paloták, amelyek, tűzfalaikkal egymásnak hátat fordítva, mintegy satuba szorították az eredeti funkciójuk elveszített falmaradványokat. Amelyek néhány helyen egyszerűen csak magas kőkerítésként szolgáltak tovább; ennek legékesebb példája a Vámház körút 16-os, illetve a rá merőlegesen futó Királyi Pál utca 13/b számú ház kertje között emelkedő lőréses, repkénnyel befutott szakasz. Az egész városfalból ez a mintegy harminc lépés hosszú, tíz méter magas, egy méter vastagságú, önállóan álló, semmihez sem támaszkodó részlet maradt fent a legépebb állapotban. Mindenesetre az előtte húzódó várárokból impozáns látványt nyújt (a Vámház körúti udvarról nézve), s akinek akad némi fantáziája, annak nem okoz nehézséget elképzelni az itt-ott bástyákkal, és az említett három tornyos kapuval megerősített teljes védőrendszert.

  Mai sétámat a Kecskeméti utcából a Duna felé tartó Bástya utcában kezdtem. Az interneten olvasható egyik bejegyzés szerint az 1990-es évek elején itt kialakított játszótér hátsó (délre eső) falát a régi városfal elég hosszan kibontott vonala adja. S valóban, a Kálvin térről elballagtam a nevezett utca elejére, s a több szakaszra osztott játszótér mögött megcsodáltam a pártás-lőréses falmaradványok kelet-nyugat irányú vonalát. A mintegy negyven méter hosszú, a talaj fölé talán nyolc méterre magasodó, nem tudni, milyen vastag falszakaszt külön drótkerítés választja el a tértől. A kerítésre erősített tábla omlásveszélyre figyelmeztet. Innen a Magyar utcába mentem, annak is a Kecskeméti utca felőli végéhez, mert itt egy újonnan épült ház földszintjén két helyen is látni városfalmaradványokat (a nagyobbikat a redőnyös kocsibejáró közelében, a kisebbet ettől tíz méterrel odébb, balra). Kevéssel odébb áll az a ház, amelyben pár éve már tettem látogatást a fal itteni maradékainak megtekintése céljából, de most nem tudtam bemenni, mert a csukott üvegajtóra kihelyezett írás szerint az őr bejáró körúton volt. Ez a történelmi maradvány egyébként azzal lóg ki a sorból, hogy a régészek leástak csaknem az alapokig, ami azt jelenti, hogy ezen a helyszínen teljes magasságában tűnik elő, hogy eredetileg milyen magas volt a fal. A másutt látható szakaszokat ugyanis közrefogja az a föld, amivel időközben feltöltötték a talajt, s ami a tényleges magasságnál két-három méterrel alacsonyabbnak mutatja a falakat. Innen kimentem a városfal külső oldalához épült házak által szegélyezett Múzeum körútra (a házak helyén húzódott a város további védelmét szolgáló vizesárok), s végigjártam és fotóztam vagy négy ház udvarát. Az egyikben, a 19-es számúban érdekes felfedezést tettem. Pontosabban szólva a házba beengedő középkorú hölgy hívta fel a figyelmemet arra az állítólag Lotz Károly által megfestett falra, ami ugyan osztott fülkéivel, díszoszlopaival, csákószerű kis timpanonjával, és persze allegorikus alakjaival egyáltalán nem hasonlít a máshol látott rücskös, durván megmunkált városfalra, ám pontosan annak vonalában húzódik. Ott kezdődik, ahol a szomszédos udvar érintetlen városfalmaradványa véget ér, tehát ez a Lotz-féle szakaszt vagy annyira bevakolták és arany meg fekete színnel megfestették, hogy az Isten se ismerné fel eredeti voltát, vagy tényleg nem az, de akkor épp a lebontott fal helyén húzták fel. Előtte, a földszinten, márvány fali díszkút látható. Néhány helyre, bár a nagykapu üvegén át láttam a keresett építményt, egyelőre nem tudtam bemenni, mert a lakók se ki, se be. Az egyik helyen háromnegyed órát ácsorogtam a járdán, potyára. Lusta népség. Annyira belejöttem a kutatásba és a fotós értékmentésbe, hogy még a monacói Forma 1-es futam kettőkor kezdődő időmérő edzését is feláldoztam a jó ügy oltárán.  2008.05.24.

 

  (Ötödik kötet) Huszonkettedik rész:

 

  A szokásos hétvégi "nagy" kutyasétáltatás után ott folytattam a régi pesti városfal maradványainak privát feltérképezését, ahol tegnap abbahagytam. Szinte. Metróval az Astoriáig, onnan az első utam a közeli Károly körút 6-ba vezetett. A mai lokálpatrióta túrának a tegnapinál felkészültebben vágtam neki, mivel az interneten megnéztem és papírra összeírtam, egyáltalán mely belvárosi házak kapuja mögött lehetséges efféle rejtett építészeti relikviára bukkanni? Egész csinos adag gyűlt össze, a neten összesen 16 olyan helyszínt említenek, ahol kisebb-nagyobb töredékekre lehet találni. Ezek némelyikét tegnap már meglátogattam. A Károly körúti a kisebb terjedelműek közé tartozik. Ráadásul egy újonnan épített, félig kész házról van szó, amelynek hátfalául szánták a régi falat. Ezeknek a mai építészeknek szemernyi stílusérzékük sincs. Itt, az első helyszínen felesleges lett volna fotózni, az a hatméteres szakasz annyira lecsiszolt, nett állapotban volt, mintha nem is öt és fél évszázada, hanem két hónapja húzták volna fel. A századok alatt megnemesült kosszal, patinával együtt kifújták belőle a történelem értékes hímporát is. A szinte vaksötét miatt vakut kellett volna használnom, attól meg egybeolvadt volna minden a felvételen, úgyhogy lemondtam a fotózásról. Pusztán a tárgyilagosság végett emlékeztem meg róla, hogy itt is található egy darabka XV. századi falszakasz. Innen a Semmelweis utca 13-as szám alá sodort a szél, ennek az udvarán nagyjából akkora darab található, mint az előző ház félhomályában. Csakhogy ezt az udvarit, amiből egykor gyalogosoknak vágott kapu nyílt a városfal túloldalára (most befalazva), a kedvező fényviszonyok miatt lehetséges és érdemes volt megörökíteni. Aztán a Múzeum körút következett, elsőként a 9-es számú ház. Ennek napsütötte udvarán igen jelentős maradványokat találtam. Az épületbe ugyan bejutottam, de a lezárt kijárati ajtó miatt nem tudtam kimenni az udvarra, tehát az első és a félemeleti folyosóablakokból készítettem a képeket. Néhány perccel később, amikor az idős házmester néni által bebocsátást nyertem a közeli Ferenczy utca 28-ba, kiderült, hogy két szomszédos házról van szó, s ezek közös udvarát szegélyezik az imént a másik irányból csodált magas falak. Másfél órával később újabb házról, a Magyar utca 12-14-ről derült ki, hogy ez meg a harmadik oldalról közösködik a magas, lőréses falon. A Ferenczy utcában töltött tíz perc után visszatértem a Múzeum körútra, ezúttal a 21-es számú házzal kísérleteztem. A főbejárati fakapu kémlelőablakán át már tegnap kiszúrtam a belső udvar túloldalán emelkedő városfalat, de háromnegyed órányi hiábavaló várakozás után odébb álltam. Nem jött senki, aki beengedhetett volna. Akkor. Nem úgy ma! Messziről láttam a botjára támaszkodva sántikáló ötvenes fickót, de nem értem időben a kapuhoz, ő meg már időközben túljutott rajta. Hiába kérleltem a kémlelőn keresztül, nem engedett be. Legyen neki könnyű a föld. Keserűségemben a bajszomat rágva felkészültem egy újabb kiadós várakozásra, hátha érkezik egy megértőbb lakó, s közben játékból sorra a kulcslyukba próbálgattam a kulcsaimat. S hoppá, az egyiket addig forgattam, míg halk kattanás nem jelezte, hogy győzelem, mert a furfangosságom és a kitartásom jutalmául bebocsátást nyertem a vágyott Paradicsomba. Odabent kiderült, hogy érdemes volt annyi időt rászánnom az épületre, mert a lombos fákkal szellősen benőtt udvaron egy remek falpéldánnyal találtam magam szemközt. Eléggé ép, meglehetősen tekintélyes méretű darab volt, ráadásul, mintegy kuriózumként, rácsos kiskapuval lezárt átjáró van rajta, amin a túloldali, azaz a Magyar utcai házba lehetne jutni. Az átjáró mellett márvány emléktábla látható. Később, amikor az ősrégi nyomvonalú Magyar utcában keringtem (amely utca mindig is a városfal belső oldalán futott és fut), a 28-as szám alatt rátaláltam a falszomszéd házra. Tegnapi írásomban említettem, hogy a használaton kívül került városfal külső és belső oldalához egyaránt építettek házakat, amelyek kertjeit, udvarait éppen a kerítéssé minősült falmaradványok különítik el egymástól. Ezután a Múzeum körút 23-25. következett, az úgynevezett Czuczor Gergely-ház. Minden jel arra utal, hogy egyetlen helyen kell még fényképeket készítenem; a maradék romok a Főpolgármesteri Hivatal területén találhatóak. Nem lesz egyszerű bejutnom. Egyébként végeztem a fellelhető történelmi falépítmények felkutatásával és fotózásával. Igen kellemes élményt nyújtó, tapasztalatokkal, tanulságokkal teli két napot tudhatok magam mögött. Ami azt illeti, kimondottan elégedett vagyok az elért eredménnyel, vagyis a száznál valamivel több jól sikerült képpel.  2008.05.25.

 

  (Ötödik kötet) Huszonharmadik rész:

 

  Tegnap, azaz kedd délelőtt felugrottam apámhoz a Zichyben. Mind fizikailag, mind szellemileg kitűnő kondícióban találtam, csak az élettársa, Dóra szája nem akart beállni, folyton a maga panaszaival terhelt, miközben én apámtól szerettem volna egyet s mást hallani. A lába, mondják, szépen gyógyul, noha esztétikailag nem egy díjnyertes látvány a piros fertőtlenítőoldattal bekent terület, vagyis a bal térd alatti sípcsontos rész, illetőleg a tért feletti combfelület, ahonnét átültetés céljából bőrt vettek. Apám kitakarózott testtel, trikóban és a már szokottnak mondható pelenkái egyikében, szétvetett lábakkal feküdt a vetett ágyon, igaz, piszkosul fülledt, levegőtlen meleg járta a lakásban. Öregségtől petyhüdt izmai száradni kitett ruhák gyanánt lógtak a karok és a lábak vastagabb csontjain, bütykös térdei szétvetve. A túlzottan borostás, de még nem szakállas, beesett arcából kinéző bal szeme kifelé és felfelé kancsalít a másikhoz képest, ezt a kaméleonszerű tulajdonságát az utóbbi hónapokban fedeztem fel. Homlokán a rózsaszín bőr kunkori forgácsokba tekeredve, másutt fehéren hólyagosodva hámlik, zilált, szanaszét álló őszes hajára ráférne az ollóval való igazítás. A feje tetején, mintegy kistányér átmérőjű felületen alig van már haja, a zsírosan csillogó fejbőr meghatározóvá lett a ritka ősz hajszálakkal szemben. A szelleme azonban az elmúlt hetek, hónapok riasztó tapasztalatai után meglepően ép formát mutatott, időnkénti ideges kirohanásai Dóra szómenései ellen teljesen jogosak és érthetők. Egy idő után a járókeret segítségével, csak úgy, pelenkában, kiült az ebédlőasztalhoz, s a helyiséget azonnal betöltő lenge székletszagban ott folytattuk a csevejt, ahol abbahagytuk. Apám feltűnően ingerült állapotát Dóra a korábban használt nyugtatók hirtelen megvonásával indokolta, s ebben alighanem igaza van. Míg apám az élettársa felé úgyszólván félpercenként tett valami gunyoros, bántónak szánt megjegyzést, ami különben Dóráról rutinosan és hatástalanul lepergett, addig csaknem alázatosan tűrte, amint többször rápirítottam, ha belelovalta magát az életét, vagy legalábbis a lábát megmentő orvosok oktalan szidalmazásába. Dóra elbeszélése alapján kiderült, apámat, látván az idős ember szinte reménytelenül összeroncsolódott csontozatát, az első napon csak úgy akarták fogadni a Péterfy Sándor utcai kórházban, hogy amputálják a lábát. Miután erről szó sem lehetett, s Dórának, a maga szörnyű, kettős kulcscsonttörése idejéből volt már jó orvosismerőse a Balesetiben, telefonon elintézte, hogy szállítsák át oda. Ez így is történt, a többit tudjuk. Szóval, az indulatból vádaskodó apámat olykor figyelmeztetnem kellett rá, hogy minden baj eredője tulajdonképpen ő maga, miért esett el úgy, hogy szinte forgácsosra törte a lábát? Inkább hálával tartozik a dokiknak, akik nagy türelemmel és emberséggel álltak hozzá, amikor szépen összerakták a reménytelenül széttört lábát. Amit le is vághattak volna térdből, hiszen ilyen súlyos sérülés esetén a fennálló szepszisveszély miatt a kutya nem firtatta volna a radikális sebészi beavatkozás jogosságát. Apám csöndben is maradt, még hümmögést sem hallatott, ami azt jelenti, hogy a szíve mélyén ő is tudja, micsoda áldozatot hoztak érte, csak éppen vénségére sportot űz a kötekedésből. Amikor felálltam az asztaltól, hogy eljöjjek tőlük, apám arca azonnal vörösre váltott, és az erőnek erejével visszatartott sírás grimaszába torzult. Nem igazán értem ezt, az utóbbi hónapokban megfigyelhető heves érzelmi reakciót, csak sejtem: szegény apám ilyenkor nyilván azonnal félni kezd, hogy utoljára látott. Nehéz szívvel megnyugtattam, hogy még a következő, július 4-én esedékes kórházi kontrollvizsgálata előtt ismét eljövök meglátogatni. Ígéretemtől mindjárt felcsillant a szeme, megszűnt a síráskényszere, és, mint egy hihető vigasztalásban részesült gyerek, felszabadult mosollyal fogott velem kezet. A lefelé tartó liftben meg majdnem én sírtam el magam; az efféle látogatások mindig kegyetlenül felzaklatnak, megviselnek.  

  Ma van a szégyenletes trianoni békediktátum 88. évfordulója. Gyásznap a mai minden magyar érzelmű ember számára, hiszen hazája kétharmadától megfosztották, s ott és az, ahol és ami azelőtt jelentéktelen hídként ívelt át a patakon, alig észrevehető árokként húzódott a napsütötte kaszálón, egyszerű kőkeresztként állt a fasor szélén, egyik pillanatról a másikra országokat elválasztó határjelként szerepelt a részletes katonai térképeken. A kézbe vett kavicsot tilos lett a patakon túlra hajítani, az árok másik oldalára bitangolt birkát nem lehetett visszaterelni, a kőkereszt lábához nem volt szabad vadvirágos csokrot helyezni, hiszen büntetendő határsértésnek minősült volna. Egymástól kétszáz méterre álló testvérfalvak szakadtak el egymástól, mert az egyik nevének Kis-, a másiknak Nagy- előtagja volt. Akadt falu, ahol a legszélső lakóház fala lett a nemzetközi határvonal. Micsoda baromság! Ezer éve itt éltünk a Kárpát-medencében, nem bírt kifogni rajtunk tatár, török és osztrák, s egy vesztes háború után mindent elvettek tőlünk, ami a maradék nemzet életképességének fenntartásához szükséges lett volna. Meg is látszik a mai állapotokon. Egyik vesztes ország területét sem csonkították meg olyan mértékben, mint a miénket. A háborút kirobbantó Ausztriától ugyan az olaszokhoz csatolták Dél-Tirolt, de megkapta a tőlünk elvett Nyugat-Dunántúlt, a Várvidéket, amiből a mai Burgenland lett. Románia az elcsatolt Erdéllyel és Partiummal nagyobb területre tett szert, mint a mai maradék Magyarország 93.000 négyzetkilométere. Csehország lenyelte a komplett Felvidéket, ezzel együtt lettek Csehszlovákia. Délen pedig a horvátok és a szerbek, az első világháború után megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság kebelezte be a Muraközt, a Baranya-szöget és a Dél-Alföldet jelentő, dúsan termő Bácskát. Nincs szerencsénk a világgal. Európa, valamint a mi belső árulóinknak bizonyuló kommunisták és a nemzetiségeink közös szégyene, ami velünk történt, amit a győztesek velünk műveltek. Ez mindjárt megalapozta a majdan kirobbanó második világháborúban betöltendő szerepünket. 

  A mai Magyar Nemzetből idézek pár idevágó mondatot.

  "Nyolcvannyolc éve ezen a napon, 1920. június 4-én, délután 4 óra 15 perckor személygépkocsikból álló karaván érkezett a versailles-i Trianon-palota bejárata elé. Az autókból a magyar békeküldöttség tagjai és a hivatalos kísérőik szálltak ki. Magyarországot másfél esztendő során a legkiválóbb politikusok és szakemberek képviselték az 1918 októberében véget ért világháborút lezáró békeszerződést előkészítő tárgyaláson, azonban hiába hoztak fel minden lehetséges gazdasági, földrajzi, technikai, történelmi és erkölcsi szempontot az ország különböző mértékű megcsonkításával szemben, minden érvelésük pusztába kiáltott szó maradt. Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Bethlen István, Csáky István, Teleki Pál grófokkal és másokkal úgy tárgyaltak a győztes hatalmak képviselői, ahogyan a legyőzöttekkel szokás.

  Bármilyen kiváló diplomaták képviselték hazánkat, a kitervelt büntetést nem enyhítették. Amikor két héttel június 4-e előtt véglegessé vált a szerződés szövege - Párizsban május 22-én kitűzték az aláírás időpontját -, a magyar államférfiak lemondtak arról az előjogukról, hogy személyes jelenlétükkel és a kézjegyükkel szentesítsék a diktátumot. Szomorú vita folyt a kormányban arról, kit bízzanak meg az aláírás nem éppen felemelő, de mégiscsak történelmi feladatával. Előbb Soós Károly honvédelmi miniszter került szóba, végül Benárd Ágoston népjóléti (!) miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter nevére állították ki a Magyar Királyság képviseletére szóló megbízólevelet. Ezek az urak szálltak ki tehát a gépkocsikból e gyászos órában...

  Pontban 4 óra 30 perckor Henry alezredes bevezette a palota dísztermébe a fogadószobában várakozó magyar delegációt. Az ajtónálló fennhangon bejelentette az érkezőket, amire a szövetséges és társult hatalmak küldöttei felálltak a patkó formájú asztal körül. A ceremóniát levezénylő Millenard, a tárgyaló főtanács elnöke néhány rövid mondattal lezárta a magyarokkal lefolytatott hosszú tárgyalást, majd felszólította a jelenlévőket a szerződés aláírására. Elsőként Benárd írta alá, majd Drasche-Lázár tette rá a kézjegyét, utánuk az öt főhatalom képviselői járultak az asztalhoz ábécésorrendben. Az egész nem tartott tovább negyedóránál. A palota elhagyásakor a díszőrség, harsány vezényszóra, fegyverrel tisztelgett a távozó magyaroknak."

  Babits Mihály: Hazám! (részlet az 1925-ben megjelent versből)

  Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!

  Enyhe dombsor, lankatag magyar föld!

  S az a róna túl már a Nagy-Alföld

  szemhatártól, ahol a nap támad.

  Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!

  Szemhatártól szemhatárig, s újra

  merre emléked, a halk selyempók

  vonja szálát, szállj a rónán túlra,

  s át, hol állnak a bolond sorompók:

  és akármit ír a kard a rögre,

  lankád mellől el ne bocsásd bérced:

  ha hazád volt, az marad örökre;

  senki sem bíró, csak ahogy érzed!  2008.06.04.

 

  (Ötödik kötet) Huszonnegyedik rész:

 

  Tegnap, vasárnap megtartottuk a Lovag utcába járt E-sek második osztálytalálkozóját. Az apropót annak a Bába Gabriellának a tulajdonképpen már pénteken megesett hazaérkezése szolgáltatta, aki Lengyelországba, Varsóba ment férjhez, s az áprilisi összeröffenésünkön nem tudott ott lenni. Bába lengyel származású édesanyja egy Teréz körúti lakásban egymagában él, s ide, hat órára szerveztük a dzsemborit. A rekkenő kánikulában hatszor leizzadtam, mire metróval és villamossal elérem a Nyugati pályaudvart, ám közben a villamos ablakából észrevettem, hogy egy megállóval korábban, az Oktogonnál kellett volna leszállnom. Tehát még kutyagolhattam is vissza az aszfaltolvasztó melegben jó pár háztömbnyit. Azt hittem, szégyenszemre sikerült elkésnem, s utolsóként érkeznem, mivel hat után tíz perccel csengettem a ház kapucsengőjén. Ámde éppen én voltam az első érkező vendég, akit a háziak nagy örömmel fogadtak. Amíg a légkondicionálóval ellátott nappaliban igyekeztem gyorsan elpárologtatni magamról az izzadtságot, átnyújtottam az ajándék gyanánt hozott két doboz rostos üdítőt, meg két zacskó édes süteményt. Gabi (Gabriella) a szépen megterített, mindenféle ínyencségektől máris roskadozó nagyasztalra tette az általam hozottakat. Volt ott minden, mi szemnek, szájnak ingere. Házi készítésű sós és édes sütemények, hatféle üdítő, ötféle szeszes ital, eperrel teli tál, cseresznye, mandula, s középen a speciális lengyel ízeket magába rejtő levessel teli tál. Szerencsére a többiek is szállingózni kezdtek, előbb Wellmann Gyuri és Windhager Frédi futott be, nekik korábban eszükbe jutott, ami nekem csak a ház kapuja közelében, és hoztak a két háziasszonynak, anyának s lányának, egy szépen elrendezett virágcsokrot. Aztán már percenként jöttek a többiek: Angelotti, Szirmai, Trényi Julianna, a munkából beeső Andrási Feri, Papp Kati, s legvégül a valami öreglányoknak tartott kosárlabda-mérkőzésről izzadtan beeső Herbert Diána. Végül többen lettünk - kilenc vendég - az előzetesen kalkuláltnál, de ennek Bába Gabi szívből örült. Este tízig, amíg arra való hivatkozással, hogy a munkám miatt másnap korán kell kelnem, elsőként el nem jöttem a szintén haza igyekvő Papp Kati társaságában, nem tétlenkedtem, fotóztam, bár az áprilisi találkozónkhoz képest jóval kevesebbet. Addig mindenki evett-ivott, megint felelevenítettünk néhány iskolás csínyt és egyéb kalandot, szemelvényeket adtunk elő az életünkből, miegymás. Volt aki kérés nélkül, szívesen beszélt magáról, a nehezebben oldódók túlzottan szemérmesre vették a figurát s alig engedtek meg maguknak valami személyes megjegyzést. A nagy dumás Trényi Julit például a közelmúltban ütötte-vágta a sors, másfél éven belül elveszítette apját, anyját és a férjét. Pedig élete párjával igen jó körülmények között éltek, cipőket állítottak elő, amiket a Moszkva téri üzletükben értékesítettek. Wellmann Gyuriról már áprilisban megírtam, hogy a nyári szabadsága alatt szeret külföldön csavarogni, elsősorban távoli, egzotikus helyeken, hátizsákos turistaként. Lehetőleg, ahol a madár sem jár. Biztosan neki is megvan a véleménye az emberekről. Most júliusban-augusztusban éppen Kazahsztánba, Üzbegisztánba és a volt szovjet Közép-Kelet egyéb országaiban készül körülnézni. Nem irigylem, inkább szívből örülök, hogy megengedheti magának az efféle hobbit, igazából én is ehhez hasonló módon szeretnék élni. Na, és Bába Gabi! Sokáig Varsóban éltek a férjével és a nagy gyerekeikkel, mostanában költöztek ki az agglomerációba. Egy, a lengyel fővárostól húsz kilométerre eső kisvárosban, családi házban élnek, a grafikusként dolgozó Gabi itt végre kiélheti a kerti virágok iránti szeretetét. A találkozón megjelent csajok közül ő és Trényi Juli öltöztek a legválasztékosabban, és külsőre ők ketten tartják magukat a legjobban. Hozzájuk képest az építési vállalkozó Herbert Dia, akit egyébként felvet a pénz, lompos és elhanyagolt benyomást keltett a térdig érő sortjában, de ő meg olyan, hogy így érzi jól magát. A szerelése ugyan nem illett a helyhez és az alkalomhoz, mi több, inkább tiszteletlenségnek hatott a vendéglátóink iránt, de nem a mi kötelességünk felhívni erre a figyelmét. Mint korábban említettem, Papp Katival tízkor elbúcsúztunk a maradóktól, s a légkondival hűsen tartott lakásból kiértünk az esti melegben fuldokló város egyik legfontosabb útjára. Idekint nagy élet zajlott még; a járdán kialakított teraszokon laza öltözékű vendégek ücsörögtek, és tömték magukba a minden fajta italokat, a színes reklámok százaitól megvilágított utcákon céltalanul sétálgató ezrek érdeklődő arccal bámulták a kirakatokat, ellenben a járműforgalom nem volt túl intenzív. Az időjárásra tett megjegyzésekkel traktáltam a velem együtt a villamosmegálló felé igyekvő lányt, amikor meglepett egy vallomással, illetve gyerekkori történettel, amivel nem akart előhozakodni a többiek előtt. Nevetve mesélte, hogy egy hozzám köthető eset miatt része lettem a családi legendáriumnak. Értetlen nézésemtől még inkább felvidulva és nekibátorodva előadta, hogy amikor kislány korában a felnőttek - rokonok, ismerősök - megkérdezték tőle, hogy jár-e már iskolába, rendre büszkén felelte, hogy nemcsak hogy elsőbe jár, de szerelmes a Miski Gyuriba! Ezt aztán az idők folyamán olyan gyakran adta elő, hogy - évtizedeket átvészelve - a családon belül valóságos szállóige lett belőle, s mint mondja, nemcsak az idős szülei, de a harminchoz közeli felnőtt lányai, átvéve az anyjuk szavajárását, a mai napig ezzel a tréfás szólással hitelesítik a kijelentéseiket, adnak nyomatékot a mondandójuknak, zárják a beszélgetéseket. Például: vettem hatvanezerért egy hűtőt, remekül működik, igazán örülök neki, és még szerelmes is vagyok a Miski Gyuriba! Na lám, ezt végképp nem hittem volna! Ez ám az igazi halhatatlanság, amikor az ember gyanútlan fia legendává nemesül a nagyvárosi folklórban. Hálásan köszöntem meg Papp Katinak, hogy megosztotta velem ezt a közel fél évszázada bujkáló kedves kis történetet, s baráti puszival búcsúztunk az Oktogon villamosmegállójában. Ő Budára (valahol a Normafa környékén lakik, igen jó körülmények között), én a Blaha Lujza tér felé tartottam.  2008.06.23.

 

  Vége a huszonhetedik résznek