ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                   írta Miski György

 

                                Huszonnyolcadik rész

 

  (Hatodik kötet) Egy:

 

  Hogy miért írok? Mert jólesik időnként teljes nyíltsággal, szégyenérzet nélkül beszámolni "valakinek" életem kisebb-nagyobb élményeiről, lelki megkönnyebbülést, tisztulást jelent "kibeszélni" magamból némely bosszantó, szorongást keltő vagy éppen pozitív töltésű gondolatot. Amikor az élet azt képzeli, értem minden sületlen tréfáját, és jó képet vágva el tudom viselni az örökös sarokba szorítottság megaláztatását, ha a legváratlanabb pillanatokban belém nyilall a mulandóság rémképe, vagy ha reggelente a magányosság savanyú ízében a számban ébredek, napközben pedig reménytelenül menekülök a múlt, jelen és jövő egyidejű nyomása elől, akkor bizony az őszinte kitárulkozás narkotikuma az egyetlen medicina a kísértő őrület ellen. Hiszen mindenki a saját, leghatásosabbnak gondolt eszközével küzd az életével az életéért, azaz önmagáért. Ez az igazán vérre menő, se vele, se nélküle felállás! Az írás gyakran kemény lelki fájdalmakkal jár, de felszabadít. Megvált, feloldoz, tűrőképességem határának tágításával jobb emberré lényegít. Átmenetileg. Aztán elromlok, olyan mértékig, hogy azt mát magam is észlelem, s kezdhetem előröl. Olyan, mintha papnál vagy pszichológusnál gyónnék anélkül, hogy egy idegen ember előtt kellene feltárnom lelkem szégyellt szennyesét. Ha valaki igazán őszinte egy másik emberhez - gondoljunk bele -, az olyan kitüntetés, mintha meghívná egy jelképes sétára a maga privát - a dolgos hétköznapokon mindenki elől gondosan rejtegetett - világába. A túlzásba vitt kitárulkozás viszont feleslegesen megismerhetővé teszi a világomat, sőt szegényíti azáltal, hogy lényem megismert, kitakart részével gazdagítja a helyzetemből okuló, tanulságot levonó másét. Merthogy minden ember különálló, autonóm galaxis a nagy semmiben, s ezen a tényen a gyakorta előforduló átfedések, részleges hasonlóságok sem változtatnak érdemben. Igen, drága felebarátaim, ha hiszitek, ha nem, születésünktől halálunkig, vegyen körbe utunkon bármekkora társaság, olyan egyedül vagyunk, hogy az kész horror. A végeláthatatlan sivatag homokszemcsékből, a horizonton túlnyúló tenger vízcseppekből áll össze. De súlyos tévhit, hogy az önálló homokszemben benne lenne a sivatag, vagy a cseppben a tenger! Az egymás szomszédságába sodródott homokszemek (és vízcseppek) legfeljebb hasonlítanak egymásra, de összetételükben és alakjukban megkülönböztethetők, nem egyformák, pláne nem azonosak. Ha pedig nem azonosak, akkor - amíg léteznek - megtartják a csak rájuk jellemző sajátosságokat, vagyis egyszeriek és megismételhetetlenek. A maguk szemszögéből nézve ők a világ közepe. Nem csak az igaz, hogy a sivatag szemcsékből áll, hanem a fordított aspektus is létjogosultsággal bír, vagyis hogy a szemcsék véletlenszerű összefogásából, spontán egymás mellé utaltságából létezhet a sivatag. A sivatag (emberiség), hogy úgy mondjam, pusztán a tömegéből, kiterjedéséből levezetve nem felsőbbrendű alakzat a homokszemhez (egyén) viszonyítva, hiszen a homokszem a sivatag létének feltétele. A monolit tömeg, a számszerű összetettség nem feltétlenül jelent magasabb minőségi szintet, csupán meggyőzőbb erőt képvisel, de az erő, a hatékonyság nem azonos a kifinomult összetettséget feltételező minőséggel. S ez így van minden élő és élettelen megnyilvánulási forma esetében. Különben annak a legrosszabb, aki ezt az igazságot a kelleténél korábban felismeri, mellettük boldogok a későn, vagy inkább soha nem eszmélő lelki szegények (mert övék a mennyeknek országa). Az emberek esetében nem holmi forró sivatagi szél, hanem a "rendszerezett véletlen" (sors) és a legtöbb esetben fel nem ismert, viszont ösztönösen megérzett, s feleslegesen, igazságtalanul diabolizált, ördögtől valónak tekintett magánytól való félelem kettős fuvallata tereli az "emberi sivatag" vagy "humán tenger" masszájába az önállóan életképtelen egyes egyedeket. Én azt mondom, mi, emberek, megérdemeljük egymást. Ennél lesújtóbb kritikát nem tudnék megfogalmazni a fajtámról.

  Akkor eme kis frissítő filozófiai galopp után vissza az elejtett fonálhoz! Lényegében tehát magamnak mondom fel a leckét, anélkül, hogy nyíltan ítéletet mondanék viselt dolgaimról. Nincs rá szükség, az a tudatom legmélyén, mintegy akaratomtól függetlenül úgyis rég megszületett. Jobb körökben nevezik lelkiismeretnek is. A belső ítélet nem ad felmentést semmi alól, mindössze - a lehető legkevesebb elfogultsággal - segít megismerni önmagam. Hiszen már az is nagy könnyebbséget jelent, ha az ember tisztában van önmagával, tudja hány jellem tulajdonosa, s azok milyen arányban kavarodnak össze benne. Az írás arra is jó, hogy dokumentálja, és időrendi sorrendbe tegye azokat az élményeket, amikre néhány év múlva egyáltalán nem, vagy torzított formában emlékeznék.  2008.07.03.

 

  (Hatodik kötet) Kettő:

 

  Délelőtt felhajtott apámhoz a lelkiismeret, már legalább egy hónapja felé se néztem. Ha már ott voltam, a fürdőszobában talált készlettel nekiláttam megborotválni, de a rendelkezésre álló egyetlen új pengével nem sokra mentem. Mindenesetre az arca két oldaláról, a fültőtől kezdve a száj széléig leszedtem a vastag, ősz szálakat, a többit majd bő két hét múlva. Merthogy Dóra, apám 82 éves élettársa egy korábbi telefonálása során felvetette, hogy miután nem tudni, meddig élnek, havonta ad nekem tízezer forintot, tegyem takarékba apám temetésre. Nem szeretné hamvasztatni az öregemet, a koporsós végtisztesség viszont drága, tehát időben el kell kezdeni a gyűjtést. Kettejük kevés nyugdíjából ilyen mértékű spórolásra telik, apám természetesen nem tud róla. Dóra magától mondta, hogy úgy nagyjából négy évre számol, amíg apám még él. Addig szép lassan összejön a négyszáz-ötszázezer forint közötti összeg. Nyeltem egy nagyot, nem szóltam semmit. Mit mondhatnék erre? Tulajdonképpen bölcs előrelátásról tanúskodik az öreglány elképzelése, ha mégoly szomorú aktusról van is szó. Azért kell 25-én mennem, mert akkor hozzák a nyugdíjat. No lám, hogy is volt az, amikor a napfényes nyári Balatonban apámmal egymásnak dobáltuk a vakítóan csillogó víz hátán kacsázva megugró pöttyös gumilabdát? Meg amikor egymás után harmincszor felsegített a vörösre taposott vállára, hogy visongva ugorhassak talpast a tő kékeszöld, langyos vizébe? És nem feledhetem a dömsödi nádas mögé kanyarodó stégen egymás társaságában megejtett hajnali vagy esti horgászatokat sem. A nagy csendben alig szóltunk egymáshoz, a rezzenéstelen felszínű víz fölé hajló botjaink végét figyeltük, de éreztük a másik jelenlétét, s ez nagyon jólesett. Meg sok egyebet sem feledhetek, de maradjunk a szebb emlékek társaságában. Ehhez képest most majd az én nevemre nyitott takarékkönyvben fog gyűlni az apám koporsós temetésére szánt pénz. Szörnyű csavarjai vannak az életnek. Apám amúgy jól néz ki, jelenleg ötvenkilenc kiló, ami azt jelenti, hogy a kórházból való kikerülése óta nyolc kilót hízott. Ez nagyszerű eredmény. Csak az elméje nem a régi, de az nagyon nem. Már túl voltunk a mindkettőnket megizzasztó borotválkozáson, amikor szóba került a szatmári Fehérgyarmaton és úgy általában az ország keleti csücskében, Nyírbátorban, Vásárosnaményban élő rokonságunk. Külön tekintettel apám Erzsi nevű nővérére, akinél (és Fábián Pista bácsi férjénél) néhányszor nyaraltam gyerekkoromban. Egyszer csak elgondolkozó arccal hozzám fordul a karnyújtásnyira ülő apám, és azt mondja nekem, hogy a 86 éves koránál tartó Erzsi az anyám. Ennek hallatán először a kiforrott humornak arra a fajtájára gyanakodtam, amely képes kételyt ébreszteni hallgatójában afelől, hogy az elbeszélő komolyan gondolja-e, amit mondott. A rezzenéstelen arccal előadott féligazságot hajlamos tényként befogadni az önmagát kishitűen alábecsülő ember. Csakhogy apám nem humorizált, hanem karbantartási munkálatok miatt szünetelt az agyi tevékenysége. Kétségbeesve világosítottam fel, hogy a tulajdon nővére nem lehet az anyám, mert az én anyám az a Kőhidai Mária, aki egyébként Budafokon él. Ijesztő volt látni, ahogy a név hallatán apám teste parányit megrándul, valami felismerésféle kezd derengeni a tekintetében, de időbe tellett, míg tényként kezelte a hírt, hogy az ő egykori feleségét szintén Kőhidai Máriának hívják, és kettejük frigyéből születtem én. Fél perccel később azzal rémített meg, hogy csodálkozva fordult hozzám: miből gondolom, hogy én vagyok az ő fia? Mármint én, a tőlem harminc centire ülő apámé? Az orrom előtt ott volt a szélére kent borotvahabbal és a levakart arcszőrzettel teli műanyag tálka, kínomban majdnem leittam róla az állott vizet. A konyhából akkor visszatérő Dóra álmélkodva hallgatta kettőnk veretes beszélgetését, aztán nevetve legyintett, hogy biztosan pillanatnyi elmezavar akasztotta meg apám amúgy is döcögős gondolatmenetét. Biztosan így volt, viszont cseppet sem volt kedvem mosolyogni rajta, hiszen ez borzasztó. Pedig nem szed olyan gyógyszert, ami befolyásolná a tudatát, egyszerűen az aggkori érelmeszesedés űz gonosz tréfát vele. Kicsivel később, amikor egészen kitisztult az elméje, láttam rajta, nagyon bántja az iménti feledékenysége; kezemet a sovány, csontos vállára téve még én vigasztaltam, hogy ne vegye a szívére, megesik az ilyesmi. Búcsúzáskor a liftig kísérő Dórának még egyszer megígértem, hogy a megbeszélt időben eljövök a pénzért, aztán zúgó fejjel leszédelegtem az utcára.  2008.08.05.

 

  (Hatodik kötet) Három:

 

  Az első szabadságos hétvégém, és úgy általában a szabiból eddig eltelt idő java része ismételten a városi fotózások jegyében telt. Szombaton a Ferenc- és Józsefváros, vasárnap a Belváros, hétfőn a Terézváros járdáit tapostam még laposabbra, tegnap - kedden - pedig a Várból követtem figyelemmel a kétnapos Red Bull repülőshow első napi eseményeit. Nem hiába jártam le a lábaimat, minden nap tartogatott élményt, elgondolkoztató, tanulságos esetet, vagy egyszerűen csak szemet gyönyörködtető látványosságot. Az elmúlt napok fényképeken megörökített két mozzanata azonban nem tartozik ez utóbbi kategóriába, ezek az utcai jelenetek egyértelműen az elgondolkoztató rovatba könyvelendők. A korábbi, szombat eset még nem annyira felkavaró, inkább a szánalmas és a humoros elegyéből összeállt történés. A ferencvárosi pályaudvar és a közeli villamosremíz fényképezése után utam a népligeti villamosmegállóhoz vezetett. Miután a járdasziget sarkáról megörökítettem a pénzverde kéményét és az épületek egy részét, figyelmemet felkeltette az üzemet övező vaskerítés tövénél édesdeden szundikáló pár látványa. Öltözékük és koruk, s egyáltalán, a szituáció alapján együvé tartoztak, bár egymástól három méterre húzták a lóbőrt. Első ránézésre látszott, hogy a szép délelőttben nem a fáradtság, hanem a fölös mennyiségben fogyasztott ital gyengítette el izmaikat, és kapcsolta tartalék üzemmódba érzékszerveiket. A harmincas évei derekán járó férfi valahogy vízszintesbe kormányozta magát a kerítés szűk kőpárkányán, s úgy aludta a részegek szaggatottan horkolós álmát, de a rövidszoknyás nőnek valószínűleg a maradék szeméremérzete nem engedte a hasonló elhelyezkedést. Jobb híján a kőoszlopnak és vaskerítésnek vetett háttal, ülve aludt, s ebben a meglehetősen kényelmetlen helyzetben az egyik lábát maga mellé felhúzta, a másikkal kitámasztott a járdán. Csakhogy ebben az öntudatlan, laza pozitúrában a combtőig felsodródott rövid farmerszoknya még több látnivalót hagyott Isten szabad ege alatt, s a pontosan szemből világító Nap alatt közszemlére bocsátotta a rejtélyes oknál fogva halálfejes motívummal díszített fehér bugyit. A látvány önmagában nem lett volna különösebben figyelemre méltó, hiszen a többszörösen hurkás dereka fölött előrebukó, lehajtott fejjel alvó, félhosszú hajú nőt páros lábbal rúgták volna ki egy tanyasi manökenválogatáson, de a nagyváros egyik legforgalmasabb kereszteződése közelében mégis felértékelődött a jelentősége. Gyalogos ritkán vetődött erre, a látvány erotikus tartalmát mégis megdobta az annál gyakrabban elsuhanó autókban utazóknak az akaratlanul kitárulkozó nő legkényesebb része felé forduló, mintegy leselkedő tekintete. No lám, megint egy váratlan élethelyzet, ami kiválóan alkalmas önmagam és mások reakcióinak megfigyelésére! Engem, őszintén szólva, határozottan izgalomba hozott a kiütött csaj kiszolgáltatottságában rejlő lehetőség, amit nem is hagytam kihasználatlanul. Fotóztam, amit különben nem illett volna. Nem illett volna, de ki nem szarja le? Alkalom szüli a lesipuskást. Csakhogy a helyzet összetettebb volt, mint első látásra tűnne. Hiszen veszélyforrásként, mondhatni időzített bombaként, jószerével karnyújtásnyira feküdt a nő heveny alkoholmérgezéstől kábult fiúja, aki azonban bármely pillanatban magához térhetett, s akcióba lendülhetett. Aki ilyen ocsmányul berúg, az valószínűleg a durva és egyszerűsített megoldások híve. A csaj is magához térhetett volna, s ha fellármázza a barátját, jön a fent vázolt showtime. A mellettünk elhajtó kocsik szintén rejthettek egy-egy titkos Grál-lovagot, akik nem értik az idők szavát, fütyülnek a fotóművészetnek az egyszeri alkalmat megragadó lényegére, s fülsértő dudaszóval adnak hangot felháborodásuknak. Vagy csak poénból hasalnak a kürtre. A marhák! Az avantgárd szellemiség jegyében a bőrömet viszem vásárra egy originál, életből ellesett felvételért, s akkor még az ilyen cizellálatlan lelkű elfajzottak miatt idegesítem magam... Ja, hogy nem tülkölt senki? Nem számít, tülkölhetett volna! A többféle behatástól reszkető kézzel mégiscsak fotóztam néhányat, s ahogy még ott, a helyszínen visszanéztem, mindegyik kép sikerült. Két részletben fotóztam, s még mázlim is volt a beiktatott rövid szünettel, mert a kényelmetlen póztól ösztönösen izgő-mozgó nő bugyija a második fotós nekifutás kezdetére becsusszant a borotvált punci vágásába, s az ennek hatására hevesebbé váló kézremegés még inkább igénybe vette a fényképezőgép technikai arzenálját. És, hogy bizonyítva lássam az "Isten nem ver bottal" népi bölcsesség igazát, az utolsó két kocka készítése előtt vettem észre, hogy odabentről, a kerítésen túlról egy árnyékban cigarettázó fiatalember figyeli a tevékenységemet. Fellélegezve, egyszersmind feldúltan, sietősen hagytam magam mögött az Üllői út és a Könyves Kálmán körút ingerszegénynek semmiképpen sem nevezhető sarkát, és további tíz percembe telt, mire lehiggadtam, de akkor már a Tisztviselőtelep kertvárosi részén kószáltam.

  A másik szituáció gusztustalanabb, ugyanakkor az előbbinél szánalmasabb. Órák óta a Belvárosban tekeregtem, mire a Molnár utcának a Fővám téri torkolatához értem. Mostanában újíthatták fel azt a sarkon álló bérházat, amelynek árnyékában egy láthatóan tök részeg csöves feküdt a járdán. A szürke szakállas, ordenáré mocskos ruhát viselő fazon a jobb oldalán fetrengett, s messziről nem tudtam mire vélni a bal kezével való folytonos hátranyúlkálását. Mintha valami iratot akart volna előhalászni a retkes farmer hátsó zsebéből, de az folyton kicsúszott volna a kezéből. Közelebb érve az undortól megremegett a gyomrom, mert az emberi roncs háta mögött tíz centire sárgásbarna szarkupac éktelenkedett a járdán, s hogy ne legyenek kételyeim a származási hely felől, az ürge további adagokat halászott ki a derekánál elálló nadrágjából. Puszta kézzel a testmeleg, képlékeny bélsárt. Na baszd meg! S kente részint a mögötte addig tisztán álló épület falára, a maradékkal pedig a meglévő halmot magasította. Talán játszott. Talán a gyakorlati példa köztéri statuálásával cáfolni szerette volna a "szarból nem lehet várat építeni" általános vélekedést. Lázadó hajlama révén nem fogadta el az évszázados dogma kritika nélküli átvételét, s lám, a mögöttes fekáliarakással, amelyet hagymázas agya talán reneszánsz várkastélynak vizionált, megdöntött egy kártékony tévhitet. Mivé lenne a világ a helyettünk gondolkodó lángelmék szellemi erőfeszítései nélkül? Néha elmerengve maga elé tartotta a saját székletével vastagon bepanírozott ujjait, vívódó arckifejezésén a heroikus belső küzdelem gyötrődése tükröződött vissza, hogy ezt az adagot a falra, avagy a járdára helyezze? Alkotói válságtól szenvedett. Ugye, nem mindegy, mert a fal függőleges, a járda pedig vízszintes. Az épületes jelenetről mindössze két képet bírtam készíteni, a többiről a spontán támadt hányhatnékom miatt sürgősen lemondtam. Háborgó gyomorral és kiégett lélekkel hagytam magam mögött a mocsokban fetrengő állatot, miközben, mintegy tettének enyhítő körülményeként, igyekeztem szikrányi értelmet találni létezésének. Félórába telt, mire a Molnár utca végére értem, de ötletem sem volt, mi végre született ez a nyomokban ember formájú élőlény, akinek önnön piszka a legjobb barátja, s mint ilyennel szeret leginkább játszani. Valóban kíváncsi lennék annak az életpályának a részletes leírására, ami például ilyen katasztrofális helyzetbe torkollik. Nem hinném, hogy van ennél lejjebb. Ez nem zsákutca, hanem végállomás.

  Tegnap derűsebb és emelkedettebb óráknak néztem elébe. Fél tizenegykor azzal az eltökélt szándékkal jöttem az Astoria metróállomásnál a felszínre, hogy végére járok Erzsébetváros általam még nem fotózott épületeinek. Négy képet készítettem a Dohány utcai zsinagógáról, amikor zúgó hang kíséretében hármas repülőkötelék húzott el a Madách tér felett. Keresztben. Kisvártatva még egy hármas kötelék. Vadászgépek. Két perc múlva egy hatalmas bombázó, mögötte, kissé lemaradva egy újabb elfogó. Ekkor ugrott be, hogy 19-én és 20-án repülőversenyt tartanak a Dunánál, ezt persze nem hagyhattam ki. Feledtem Erzsébetvárost, ha már eddig várt, kibírja azt az egy-két napot nélkülem, s öt percen belül az Erzsébet téri buszmegállóban teremtem, de hiába ácsorogtam félórát mintegy ötvened magammal, csak nem akart jönni a 16-os busz. Nem adtam fel, irány a metró! Előbb a Kossuth téri Duna-partot vettem szemügyre, de nem felelt meg az elvárásaimnak. Vissza a metróhoz, irány a Moszkva tér! A Várfok utcából induló nyomorult kis buszra legfeljebb harmincan fértek fel, a megállóban viszont száznál többen várakoztunk. A járdán toporgó nép az intelligensebb fajtából való volt, mert magától kettős sorba rendezetten, türelemmel várta ki, hogy felférjen az egyik járműre. Feltuszkoltam magam a negyedik járgányra, majd a Dísz téri megállótól a Sándor-palota előtti kilátóteraszhoz igyekeztem. Épp delet harangoztak a Mátyás templomban. Itt végre megtaláltam a vágyott kilátópontot, ahonnét kiváló rálátás nyílt a Lánchíd és a Margit-híd közötti Duna-szakaszra, no meg a verőfényes, tiszta időben a legjobb formáját hozó pesti síkságra. Szeretem ezt a remek kilátóhelyet, ahonnan egy hideg kora tavaszi hajnalon fotóztam már napkeltét is. Ám most nyár volt, délre járt, és rekkenő hőség tombolt. Mögöttem hatalmas fa biztosította a tűző Nap elleni árnyékot, amire szükség volt, különben a délutántól kezdődően hanyatló Nap sugarai pirosra égették volna a bőrömet. Az első képkockát - a városról - valamivel dél után készítettem, az utolsót hat óra egy perckor. Mint a mögöttem szorgalmasan gyülekezőktől elkapott mondatfoszlányokból kiderült, a verseny csak négykor kezdődött, ennek ellenére nem volt szívem feladni a kivételesen jó helyemet. A zsebemben lapuló dobozos üdítők gyorsan fogytak a melegben, az egy helyben álldogálástól hamarosan fáradni kezdtek a lábaim és sajogni a derekam, valamint eszembe jutott, hogy induláskor nem ide terveztem jönni, s a kutyámnak nem készítettem kaját, de mindezek ellenére maradtam. Az életben akadnak előre be nem jelentkező helyzetek, amikor minden kötelességet felülír az emberi kíváncsiság, ami, mint tudjuk, az élet motorja. Déltől fél négyig a város innenső s túlsó felét fényképezgettem, és végignéztem a víz közepére vezényelt pontonhajókon szállított, levegővel felfújt, túlnyomással stabilizált óriási műanyag bóják felállítását. Valamint igyekeztem lefotózni a mellvéd forró kövén előttem szaladgáló életvidám kölyökgyíkot, "aki", mintha játékosan incselkedni akart volna velem, mindig a legváratlanabb pillanatokban állt meg s lódult neki megint. Valamint hosszú órákon keresztül hallgathattam egy súlyos szereplési kényszerben és előrehaladott apakomplexusban szenvedő kiskamasznak a sűrű testalkatú apja által válaszra sem méltatott, általában nyilvánvaló dolgokra vonatkozó kifogyhatatlan kérdéséit, megjegyzéseit. A srác részint a jólértesültségét fitogtatta, részint önmagát tolta előtérbe, amikor a fennhangon feltett kérdéseire mindjárt válasszal szolgált, persze úgy, hogy az apján kívül mindenki más is hallja tízméteres körzetben. Pechemre beleestem a szórásba. A pilóták még csak a Gellérthegy körüli bemelegítő körözésnél tartottak, de a magát elemében érző gyerek máris teljes üzemmódra kapcsolt. Apa, ugye Mike Mangold gépe közeledik ott? Igen, apa, az Mike Mangold repülőgépe! Apa, ezután ugye Besenyei Péter következik? Apa, figyeld, ott jön Besenyei Péter! Apa, azt hiszem, ezt hívják bukófordulónak! Apa, ugye ilyen a bukóforduló? Apa, nézd, milyen kék az ég, látod, nincs rajta felhő? Apa, a tévében egész napra jó időt jósoltak! Apa így, apa úgy, satöbbi, satöbbi. Fárasztó volt a szövege, de ahogy elnéztem a kitartó nyivákolást szó nélkül, rendületlen mosollyal tűrő apját, kissé megsajnáltam a fiút. Még feltesz magának tízezer reménytelenül hülye kérdést, és pont olyan debillé válik, mint az istenített papa. Látszik, mély nyomot hagyott bennem a fiú zavaró szereplése, mert kissé sokat foglalkoztam vele. Ideje megráznom magam és visszatérni a lényeghez! Fél négy tájban a Gellérthegy Dunának tartó, a fák nyár végi érett, méregzöld lombjaitól sötétlő meredélye mögül előtűnt egy hosszú nemzeti színű szalagot vonszoló sárkányrepülő, s amint leírta tiszteletkörét a forgalom elől elzárt rakparton helyet foglaló publikum fölött, s komótosan eltávozott a budai hegyek felé, kezdetét vette a műsor. Mint később megszokottá vált, mindegyik gép délről, Csepel irányából közelített felénk. Valószínűleg a tököli katonai reptérről emelkedtek a levegőbe. Alig tűnt ki a képből a lomha sárkányrepülő, a Duna zöldesszürke sávja felett, nagyjából a Gellérthegy derékmagasságában hat apró, egyre nagyobbodó, sebesen közelítő pont pettyezte az égbolt felhőtlen, kék hátterét. A Gellérthegy mellé érve egyszerre eresztették ki a jelzőfüstjeiket, s mire háromig számolhattam volna, éktelen robajjal máris elhúzott előttünk hat, szoros alakzatba rendeződött vadászgép. A levegő hullámokat vetett, a felriasztott gerincvelő izgatottan remegett a felhevült turbinákból szabaduló tolóerők nyomában. A mintegy nyolcszáz kilométeres sebességgel elsuhanó, kékre és sárgára festett fémtestek néhány méterre lehettek egymástól. A mellvédtől, ahol álltam, jól látszottak az ülésükbe préselődött pilóták kerek fejvédői. Tíz percen keresztül ide-odarepkedtek előttünk, húsz lélegzetelállító figurát mutattak be, mindezt a hajtóművekből rekedt bőgéssel kiáramló, vérforraló hangok kíséretében. Többször nagy meglepetést és riadalmat okoztak, amikor széles balkanyarral eltűntek a János-hegy felé, hogy fél perc múlva, égszakadás-földindulás kíséretében előzúduljanak a hátunk mögött strázsáló Sándor-palota takarásából. Olyan sebességgel érkeztek, hogy nem maradt idő felkészülni a hatásra. Mire az emberben tudatosult volna a viszonylagos csendből egy kezdő csattanással kirobbanó hang forrása, a törzsre derékszögben álló szárnyú vasmadarak máris felettünk szaggatták a levegőt, s fegyelmezett formációban buktak orral előre a Parlament kupolája felé, hogy üvöltő falkaként vessék magukat a megszeppent Dunára. Az első ilyen alkalommal néhány gyengébb idegzetű hölgy idegesítően felvisított, s a legkisebbek közül páran hisztérikus bőgésbe fogtak, Hála az emberi szervezet legendás alkalmazkodóképességének, másodjára megedződtek. Igaz, ami igaz, néhányszor bennem is megkásásodott a vér, s magamban velősen anyáztam a virgonc gépek pilótáit, de tudomásul vettem, hogy a meglepetésnek ez a lúdbőrös változata a parádé szerves tartozéka. Az izgalmaktól és a gyönyörtől félájultan mindenki lelkesen fényképezett, igyekezett elkapni a leglátványosabb, legegyedibb pillanatot, amit aztán odahaza dicsekedve mutogathat az ismerőseinek, barátainak. A körülöttem ácsorgók fele külföldi volt, a kisebb csoportokba verődött fiatalok láthatóan nagyon élvezték a mutatós nagyvárosi díszletek előtt zajló műsort. Egészen otthonosan berendezkedtek; törökülésben felültek a húszméteres mélység feletti mellvédre, és jóízűen falatoztak a közeli gyorsétteremből hozott kajákból. Mivel aznap semmit nem ettem, a kellemes illatok miatt nem győztem nyelni a nyálamat. Négy óra pár perckor feltűnt az első olyan versenygép, amelyik már a pontokért menő figurákat mutatta be. Alig egy perc alatt végzett, s máris repült vissza déli irányba. Igazság szerint csak az első három-négy gépnek a bóják közötti kacsázása kötötte le a figyelmemet, ugyanis ennyi kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mindegyik repülő ugyanazt a néhány alaposan begyakorolt manővert mutatja be. Öt óra körül rövid szünetet iktattak be, s míg a versenyzők kifújták magukat, előbb egy ezüstszínű óriásbombázó vitorlázott el a Duna felett, majd egy piros helikopter szórakoztatta a folyó két partján szép számban összegyűlt nagyérdeműt. Nem gondoltam volna, hogy helikopter átfordulhat a feje fölött, most ilyet is láttam. Nagyon tudott a pilóta, úgy táncoltatta a gépét, ahogy neki tetszett. A második időmérőn megint azokat a gépeket - többek közt a magyar Besenyei Pétert - és ugyanazokat a kunsztokat láthattuk, mint korábban, úgyhogy ez már nem volt olyan érdekes. A legvégén, mintegy a műsor levezetéseként, egy amerikai Apache harci helikopter és tökös pilótája mutatta be lenyűgöző tudását. Háromnegyed hétre értem haza, megsétáltattam a kutyámat, elkészítettem a kajáját, amit már nem adtam oda neki, mert Jerry önként és dalolva elfoglalta szokott helyét a fürdőszobában, és vadul nekilátott aludni. Én sem voltam valami üde, de azért félálomban számítógépre vittem a kétszázötven fotót, aztán hanyatt vágtam magam az ágyon, s mint akit fejbe vertek.  2008.08.20.

 

  (Hatodik kötet) Négy:

 

  Rosszkedvünk őszét nem váltja ki a rengeteg napsütés máskor vidám hangulatot generáló fényözöne, ugyanis szegény Jerry komám egészsége körül ismét sötét fellegek gyülekeznek, megint nem stimmel valami az emésztésével. Dacára az állatorvosi viziteknek és kezeléseknek, napok óta észlelem, hogy újra nehezére esik a székelés, s tegnap délután, midőn Anikómmal egy nagyobb sétára vittük a közelbe, sikítva zuhant a fenekére, akkora fájdalmak gyötörték. Gyengeségében a mindenféle szeméttel megszórt, mocskos fűre huppant, nem győztem vigasztalni, tartani a lelket benne, de végre talpra állt, s attól fogva viszonylag jól viselte a kánikulai és egyéb megpróbáltatásokat. Attól fogva viszont megint el volt rontva a délutánom, idegessé, nyűgössé váltam, mert folyton az járt az eszemben, mikor kell majd végleg elaltatnom a vén cimborát. A séta hátralévő idejében többször könnyes lett a szemem, hiába, nagyon a szívemhez nőtt a tizenhárom éves és öt hónapos haver. Rettegek a majdan elkövetkező naptól, amikor többé nem lesz mese, a fokozódó szenvedéseknek emberiességi szempontok miatt véget kell vetni, és a súlyos döntés meghozatalának felelőssége alól nem bújhatok ki. Ilyenkor nagyon nem irigylem magam, de akárhogy legyen, az öreg harcost nem hagyom magára, életben tartom, amíg értelmét látom, aztán mellette leszek a búcsú pillanataiban. Hogy utána hónapokig lelki beteg leszek, az előre borítékolható. De nem magamat fogom sajnálni, hanem az elment barátomat. A temetésére valószínűleg az Alsónémedi határában található kisállat temetőben kerül sor, mert az is természetes, hogy nem hagyom elszállíttatni a közegészségügyiekkel, hogy aztán Tökölön állateledelt csináljanak belőle. Az első ijedtség hatására tucatnyi felvételt készítettem róla, ámbár legalább hatvan korábbi felvétele CD-re mentve a berakóban pihen.

  Tegnap, miután Anikó hazafelé vette az irányt, bekapcsoltam a számítógépet, és nagy csodálkozásomra az üzenetek közt találtam egyet a régmúlt autószerelő koromban barátnőm volt M. Évától. Lángoló, viharos szerelem dúlt közöttünk, imádtam a nagy egyéniség Évát. Annak idején még N. Éva leánykori névre hallgatott, de a szeretett férje halála után, a korán meghalt srác tiszteletére felvette a M. családnevet. Az iwiw-en is, a családi állapot rovatban, özvegyként tünteti fel magát. Nem tudom, mikor és miért halt idejekorán a fiú, de nem is illik firtatni. Mindenesetre Éva dobott egy üzenetet, amelyben a hogylétem felől érdeklődik, s várja, hogy írjak neki. Nem tudhatom, mi áll a háttérben, van-e velem valami szándéka, vagy a nosztalgikus emlékezés keltette fel benne a sorsom alakulása iránti kíváncsiságot? Persze írok neki, és a válaszomban sunyi módon elfelejtem megemlíteni Ani létezését. Elnézve Éva iwiw-en szereplő egész alakos képét, még mindig jól tartja magát, s arra én is emlékszem, milyen vidám volt a lány, s milyen finom volt vele a szex. De lehet, hogy hiú ábrándokat kergetek, s valóban őszintén érdekli a helyzetem. Csakhogy valamennyire ismerem a nőket, s a tapasztalatom azt súgja, hogy nem bánná, ha idővel felajánlanék egy találkozót, aztán pedig... 2008.09.07.

 

  (Hatodik kötet) Öt:

 

  Volt munkatársnőm, M. Éva esetében nem történt jelentősebb előrelépés, kettőnk dolga megtorpanni látszik. Szerintem berezelt a nő. Pedig ő keresett meg az iwiw-en, s nyilván nem a lecsójába akart sót kölcsönkérni. A legutóbbi üzenetében, amiben jelzi, hogy hamarosan kitalálja a reménybeli találkánk időpontját, azért odáig már eljutott, hogy azt írta, imád, de a jelek szerint itt elfogyott a puskapor, elillant a kevéske bátorság. Vagy az inába szállt. Mindenesetre két napja mély hallgatásba burkolózott, én meg nem erőltetem, majd előjön a barlangjából, ha megint felbátorodik.

  Holnap megint osztálytalálkozóra megyek, ezúttal Dömösre, Szilágyi Gabi (Gábor) házához. Természetesen beszámolok a történtekről és a sokat emlegetett, vadhúsból készülő gulyásról. Remélem, legalább tucatnyian leszünk, még jobb lenne, ha többen.  2008.09.12.

 

  Vége a huszonnyolcadik résznek