ESEDÉKES LELTÁR, FÉLIG ELFEDETT ARCCAL

                                     írta Miski György

 

                                  Huszonkilencedik rész

 

  (Hatodik kötet) Hat:

 

  Tegnap, szombaton megtartottuk az idei harmadik (!) osztálytalálkozónkat Dömösön, Szilágyi Gábor barátunk és volt osztálytársunk birtokán. Fél kettőkor jött értem ide, a Tábornok utcába Andrási Feri a maga viharvert Skodájával, hátsó ülésén az elsőként felvett Tersach Ritával. Pont akkor értek ide, amikor a kutyámmal teljesítettük az egészségügyi sétakörünket. A magamhoz vett fényképezőgéppel újabb egy perc múlva a kocsiban ültem, előtte igyekeztem nem észrevenni a bús tekintetű kutyám zsaroló pofáját, aztán irány a következő helyszín. Az autó belső terét sajnálatos módon uralta a Feri hónaljából kipárolgó szúrós izzadtságszag, amihez eléggé nehezemre esett jó képet vágni. Érdekes, ez a gyerek sosem mosdik? Legalább az efféle alkalmak esetén foghatná azt a nyavalyás szappant, ami némi vízzel keverve csodákra képes. A múltkori, Bába Gabiék lakásán tartott összejövetelre is a most látott ruhájában és a most produkált szaggal esett be. Hozzám hasonlóan mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna, de a csinosan berendezett, nőiesre hangolt lakás egy pillanat alatt rég szellőztetett szaunává változott. Ezúttal a Lengyelországból erre az alkalomra egy nappal korábban érkezett Bába Gabiért mentünk a belvárosba, ahol hétköznap sem, de szombatonként pláne nem egyszerű parkolóhelyhez jutni. Mint említettem, júniusi, szám szerint második találkozónkat Bába Gabi anyukájának Teréz körúti lakásán tartottuk. Mivel a Teréz körúti ház előtt lehetetlen lett volna parkolni, jóval odébb, a Jókai utca Jókai tér felőli végében találtunk helyet a kocsinak. A csinos, igazán nőies, jó alakú Bába Gabi öt percen belül felbukkant, sötét napszemüvegével s a kezeiben tartott pakkokkal úgy festett, mintha egy menő divatlap címoldaláról lépett volna le. Amíg tartott a kölcsönös üdvözlés, mit tesz a véletlen, mögöttünk felbukkant Angelotti Zsuzsa kis Opelja, ő ugyanis Herbert Diánáért és Vidákovich Misiért jött a belvárosba. A környék egyik útkereszteződésénél fél háromra beszélték meg a találkozást, de egyelőre két óra sem volt. Tersach Rita úgy döntött, hogy inkább Angelottiékkal jön tovább (valószínűleg sok volt neki Feri szaga), úgyhogy átült az Opelbe, mi hárman pedig, Bába, Andrási és én elindultunk Újpestre, hogy felvegyük a kerület jómódú, kertvárosi részében lakó Trényi Julit. Kisebb bolyongás után az Anód és a Bagaria utca találkozásánál rátaláltunk a kastélyszerű építményre (a lány ingatlankereskedő). Mivel nem voltunk biztosak benne, hogy átadták-e a járműforgalomnak a mostanság elkészült Megyeri-hidat, a biztosabb Árpád-hidat választottuk. Merthogy a Visegrád feletti Dömös, ahová tartottunk, a Duna jobb oldalán fekszik. Tehát négyen ültünk a kocsiban, amivel Szentendrénél befordultunk a skanzen, illetve a fejedelmi Pilis belseje felé. Mire ehhez a részhez értünk, a hátsó ülésen helyet foglaló két lány vélhetően drága parfümje és az én olcsó dezodorom semlegesítette Andrási férfiasan nyers illatát. A délelőtt még oly sűrűn előforduló felhők egy szálig eltakarodtak a vakítóan kék égről, de a résnyire lehúzott ablakon olyan hideg szél áramlott be, hogy inkább feltekertem. A hegység belsejében tekergő szerpentinen jártunk, amikor Ferivel megállíttattam az autót, mert a délelőtt elfogyasztott alkoholmentes sör egy része kikívánkozott a hólyagomból. Nem szeretek úgy beállítani valahova, hogy mindjárt a vécéhez vezető útirányról érdeklődöm. Snassz. Jellemző a kora őszi hőmérsékleti viszonyokra, hogy a tűző napon kellemesen simogató szellő azonnal jeges széllé vadult, ha brunyálás közben előrébb léptem a fák árnyékába. Dolgom végeztével hamar visszaspuriztam a meleg autóba, amivel máris indultunk tovább. Húsz perccel később ott találtuk magunkat a dömösi Táncsics utca emelkedőjén. Nem mi értünk ide elsőként, hanem a távolsági busszal egy órával korábban érkezett Windhager Alfréd (Vicu), ő és a házigazda Gabi nyitották ki a kertkaput, hegy be tudjunk parkolni a füves udvarba. A kölcsönös üdvözlések, kézfogások, puszik és vidám hátba veregetések után azonnal hozzáfogtam a "munkához", vagyis előszedtem a fényképezőgépet, hogy megörökítsem magunknak és az utókornak, ami az előttünk álló délutánból megörökítésre méltónak találtatik. Az őzből készült gulyás egy ideje készen volt, de a mennyei illatokat párolgó bogrács egyelőre ott függött a helyén, a telek egy alacsonyabb szintjén, a szürkésfehéren hamvadó parázs fölé állított háromlábú tartón. A nagy ház előtti teraszon felállított asztalon üdítők, borok, tömények és ropogtatni valók garmadája sorakozott. Amíg a többiek befutására vártunk, nassoltunk belőlük, illetve a magam részéről haverkodtam a ház két őrzőkutyájával, egy idősebb német vizslával és az ötéves, skót juhászra hasonlító keverék ebbel. Hamar összebarátkoztunk, bár az emberekkel jutnék ilyen hamar dűlőre! Érkezésünk után félórával feltűnt a kapu előtt Angelotti Zsuzsa ezüstszínű Opelje, benne Zsuzsával, Herbert Diánával és Vidákovich Misivel. Most már tíz egykori Lovag utcai "E" osztályos ülte körül a méretes asztalt: mackós külsejű házigazdánk, Szilágyi Gábor, balján Tersach Rita, mellette Trényi Juli, mellette Bába Gabi, Angelotti Zsuzsi, Herbert Dia, Vidákovich Misi, Andrási Feri, Windhager Frédi és jómagam. A kör ezzel bezárult. Illetve elég gyakran kinyílt, mivel sokszor felugráltam a székemből, hogy ilyen vagy olyan szögből fotókat készítsek a beszélgető, eszegető, régi fényképeket nézegető társaságról, meg a nagy lakóháztól tíz lépéssel odébb álló, igen tetszetős, használaton kívüli öreg házról. Állítólag sokáig egy öreg festő lakta, de kihalt belőle, s attól fogva magában omladozik. Kisvártatva Andrási Feri is felcsapott képi krónikásnak, s a valamelyik ismerősétől kölcsönbe kapott kis felvevővel mozgóképet, filmet készített rólunk. De nem sokáig keringhettünk a társaság körül, mert Szilágyi Gabi felhozta a súlyos, ötvenliteres bográcsot, és kezdetét vette a porciók kiosztása. Étkezés alatt természetesen nyugton maradtam. Az őzgulyás rendkívül finomra sikerült, a húson és a még gőzölgő leven kívül volt benne minden, mi szemnek-szájnak ingere. Fűszerek és főtt zöldségek, csipetke, minden a megfelelő arányban. Nem csoda, hogy nem akadt köztünk, aki ne kért volna repetát. Akadt, aki három tányérra valót nyomott magába. A felejthetetlenül ízes étel elfogyasztása utáni ejtőzés a hajdani iskolás évekből származó adomák felemlegetésével és viccek mesélésével telt. Bár nem én voltam a házigazda, megértettem a mellettem ülő Szilágyi Gabi szerény elégedettséget sugárzó arckifejezését. Miután elérkezettnek láttam az időt egy rendezettebb csoportkép készítésére - addig, amíg a terasz egy részére odatűzött az egyik közelebbi hegycsúcshoz vészesen közelítő Nap, megkértem a kedves egybegyűlteket a közös fotózáshoz való összeállásra. Az ilyenkor elmaradhatatlan toporgás, tréfás lökdösődés és rendezkedés után a terasz napfényes szélén felállt a csapat, s nagy megkönnyebbülésemre sikerült jó képeket készítenem az egyre virgoncabb társaságról. Két fotó erejéig magam is beálltam a sorba, hogy Trényi Juli engem is megörökítsen a srácok között. Ezután készítettem néhány képet a kertből látható panorámáról, a zöldellő fák között kék szalagként csillámló Dunáról, s a túlparti bokros, sziklás hegyoldalról. Később Gábor megemlítette, hogy 7 kilométerre vagyunk Visegrádtól, és 17-re Esztergomtól. Pest szóba se került. Magam úgy éreztem, mintha száz kilométerre lenne; itt, ezen a nyugalmas, legfeljebb a verebek csivitelésétől hangos vidéken egyáltalán nem hiányzott a főváros zaja, szennye, bűze. Elég későn, fél hat körül csatlakozott hozzánk a szintén autóval befutó Gerő Gyuri, akinek még bőven jutott a bográcsból, hiszen annak dacára, hogy mindenki dugig ette magát, még így is félig volt gulyással. Gyurinak valami halaszthatatlan üzleti ügye akadt, szép tőle, hogy ilyen későn még volt ereje és hangulata kijönni. Nem sokkal később, hogy a Nap lebukott a nem tudom, milyen hegy orma mögött, igen hűvösre váltott az idő. Noha egyelőre nem volt denevércsalogató sötét, percről percre hidegebb lett. Aki addig nem vette fel, szélsebesen magára kapkodta a pulóverét, kardigánját. Egykettőre leszedtük a kinti asztalt, és testületileg bevonultunk a fedett veranda legalább tíz fokkal melegebb helyiségébe. Gábor kávét főzött a kedves vendégeknek, mindenkinek a szája íze szerint édesítette, s akárcsak a gyorsan elszállt délután folyamán, végig mosolygott, csodálatra méltóan nyugodt és kiegyensúlyozott maradt. Nekem még odakint, a terasz asztalánál bizalmasan elárulta, hogy a feleségének anno szívritmuszavarai, "szívlötyögései" voltak, de amióta - nagyjából húsz éve - végleg kiköltöztek Pestről ide, a kitűnő levegő, no és az általános nyugalom hatására megszűntek a problémák. Olyannyira, hogy a már meglévő kettő mellé közben született két újabb gyerekük. Este nyolc körül megböktem a mellém ült Andrási Feri oldalát, hogy talán ideje lenne szedelőzködnünk, mert érezhetően kifulladóban van a társalgás, másrészt időközben hazatértek Gábor gyerekei és a felesége, talán nem kellene megfosztanunk őket egymástól egész estére. Bizonyos apró jelekből látszott, hogy nagyon szeretik egymást. Alighogy felálltunk az asztaltól, a többiek is, mintegy vezényszóra, búcsúzkodni kezdtek. Megígértük egymásnak, hogy legközelebb télen, valamikor december vége felé ismét összejövünk valamelyikünknél, ápolandó a nemes hagyományt. Amit, szerényen közbeszúrva, én indítottam el azzal, hogy áprilisban összecsődítettem a negyven éve szétszéledt társaság érdemesebb részét. Április óta a volt "E"-sek kapcsolattartása tőlem független, "önjáró" lett, aminek szívből örülök, mert nem akartam örökös védnökséget vállalni az összejövetelek körül. Az igaz, hogy én indítottam útjára a találkozókat, de mára csak egy lettem én is a társaságban, s erre az észrevétlen visszatagozódásomra legalább annyira büszke vagyok, mint "alapító atyai" mivoltomra. A szememben hatalmasat nőtt Szilágyi Gabinak megköszöntük az élményszámba menő szíveslátást-vendéglátást, és autóinkkal elporoszkáltunk a jó öreg Pest felé. Ezúttal már csak hárman utaztunk Feri autójában, a vezetőn kívül Trényi Juli és én. Az esti sötétben megcsodáltuk Visegrád izzó koronaként tündöklő kivilágított várát és alant a templomát, valamint a szemközti Nagymaros szintén fénybe borult templomát. Jómagam az Árpád-hídi metrónál kiszálltam, mert az 1-es villamossal tovább tudtam menni, egyszerűbbé téve Feri dolgát, akinek még el kellett fuvaroznia Újpestre Julit. Elköszöntem tőlük is, s a hideg esti szélben türelemmel kivárt járgánnyal hazazötyögtem. Nagyon szép hangulatos nap, emlékezetes délután és este van mögöttem.  2008.09.14.

 

  (Hatodik kötet) Hét:

 

   Tegnap, hétfőn, miközben a metrón utaztam, aranyos jelenetnek lehettem a résztvevője, egyik szereplője. Épp végeztem az aznapi járatommal, és Újpesten felszálltam a város belseje felé rövidesen induló szerelvényre, amikor a sarok hármas ülésén mellém telepedett egy fiatal nő. Kettőnk között maradt egy üres hely. A metró elindult, én pedig, mint aki dolgát jól végezte, elmélyedtem a kézikocsimból előkapott Magyar Nemzet olvasásában. Közben önfeledten, habár legjobb tudomásom szerint halkan szipogtam, mivel az orrsövényferdülésemnek és a gyenge allergiámnak nem tett jót a felszíni, ezek szerint pollennel erősen telített levegő. Alig fél perce roboghattunk, amikor a szemem sarkából azt vettem észre, hogy a nő, akire addig mindössze egy pillantást vetettem, az üres ülés műbőr bevonatán egy steril papír zsebkendőt csúsztat felém. Meg kell mondanom, azonnal tudtam miért, ámbár meghökkentett a merészsége. Csöppnyi szégyenérzetemet szinte azonnal kioltotta a félprofilból most már alaposabban megnézett csaj iránt felhorgadó indulatom, merthogy hogyan merészelte jelét adni, hogy zavarja a jószerével öntudatlan szipogás. Első felindulásomban alaposan vissza akartam alázni, és a rendeltetésszerű használatba vett zsebkendőt, úgy, alig taknyosan, hiszen orrfújáskor jóformán semmi sem jött ki belőlem, az ő korábbi mozdulatát lekoppintva visszacsúsztattam mellé. A nő azonban úgy tett, mint aki nem vett észre semmit, s továbbra is maga elé meredve bámulta a szemközt ülő újságolvasó asszonyt. Két másodperc alatt kipárolgott belőlem az indulat, és beláttam, lényegében igaza van. Szépen átnyúltam a zsebkendőért, és újra magamhoz vettem. "Maga biztosan nagyon jó háziasszony, gondolom, a férjét is megtanította a rendre" - mondtam neki kisvártatva, némi fanyar hangsúllyal. A csaj egy gyönyörű fogsort felvillantó mosollyal fordult felém, és a hangjában derűs dallamossággal közölte, miszerint tíz éve elvált. Gyors fejszámolást követően kétkedve feleltem, hogy nagyon fiatalnak tűnik ahhoz az évtizeddel ezelőtti váláshoz. A szép arcú nő büszke öntudatossággal vágta rá, természetesen tudja, hogy a valóságosnál jóval fiatalabbnak látszik, egyébként 35 éves. Így is a lányom lehetett volna, de igaz, ami igaz, egy tízest simán letagadhatott volna. Szóval szó szót követett, és az Újpesttől a Lehel térig tartó szakaszon jól elbeszélgettünk egészségről, válásról. Azért adta be a válópert, mert a megismerkedésük idején hatvan valahány kilós férje mázsa fölé hízott, folyton zabált, és nem óhajtott fogyókúrázni. Ennél az egészségmániás bukszánál pedig, úgy vettem észre, az ilyesmi főbenjáró bűnnek számít. A rendkívül határozott teremtés - beszélgetésünk kétharmadában ő vitte a prímet - 15 évet töltött a gyógyszeriparban, úgyhogy kente-vágta, melyik ásványi elem mire jó a szervezetnek, el is látott tanáccsal alaposan. Különösen a vas és folsav tartalmú ételek vonatkozásában lettem kikupálva. Kérdésemre válaszolva szót kerített a zsebkendős húzására is: így tartotta elegánsnak tudomásomra hozni az orrszívogatásommal szembeni elítélő véleményét. Miután védekezően közöltem vele a szipogás vélhető okait, mi mást tehettem, megdicsértem a nemes szívre, nagy fokú tapintatra valló gesztusért. A Lehel téri megállónál békével, barátsággal búcsúztunk egymástól, a nem hétköznapi stílusú, gondolatmenetű és határozottságú nő kiszállt, én pedig, a kettőnk dialógusa kapcsán elmerengtem azon, mi minden lakozik az emberek lelkében, mennyi rejtett érték és indulat lapul a látható külső takarásában. Íme egy újabb példa, mennyire nem lehet megítélni az embert a látszat alapján.  2008.09.30.

 

  (Hatodik kötet) Nyolc:

 

  Hahó, új időszámítás kezdődött az életemben, mert szombat délelőtt Anikó beköltözött kicsiny lakomba! Hét év és egy hónap után megint van stabil párkapcsolatom! Egy közepes méretű zárt furgonnal, egy ismerősével és a kisebbik fiával, Buktával, meg a holmijával jött. A két markos legény első lépésben levitte a pincébe az én több, mint negyed évszázados, sokat szolgált és rengeteget látott díványomat, aztán helyére került a szekrény, és végül Ani dupla ágya. A fiúk elhajtottak, mi pedig a nap hátralévő idejében rakosgattunk, pakolgattunk, takarítgattunk.  2008.10.13. 

 

  (Hatodik kötet) Kilenc:

 

  Anyámmal tegnap megjártuk Esztergomot és Párkányt. A két helységben tett hatórás látogatásunk nagyon fain kis túrát eredményezett, szegény hetvenöt éves anyám a közepe táján már fájlalta a térdeit, ámde este engem sem kellett ringatni. Nyolc óra húszkor indultunk a Nyugatiból, és néhány perc hiányzott a tízhez, amikor kiszálltunk az esztergomi pályaudvaron. Menet közben ettem az anyu által készített sajtos szendvicsből, valamint a pályaudvaron vett kakaós csigából. Szomjamat oltani alma és kóla volt. Azzal a nagyon gusztusos kinézetű áramvonalas, piros színű intercity járattal mentünk, amit pár éve állítottak forgalomba idehaza. A rendkívül kulturált, tisztán tartott belsőt egyelőre csak itt-ott bontja meg a bunkók által összekarcolt oldalüvegek elkedvetlenítő látványa. Esztergomba érve első utunk az állomástól öt percre található Hősök terére vezetett, itt áll az első világháborúban elesett esztergomiak hősi emlékműve. A közeli Szent Anna templomot (kerek és kupolás) ugyancsak több képen megörökítettem. További kellemes séta keretében elmentünk valamelyik rokonunkhoz (anyám rokoni kapcsolatai terén akkor a kavarodás, hogy én már nem tudom követni, ki kicsodám), Erzsi nénihez. A sokdioptriás szemüveget viselő testes, kedélyes öregasszony egyedül él a százévesnél öregebb házban, négy felnőtt fia a városban szétszórva lakik. Azért vigyáz rá egy hatalmas méretű kuvasz, amelyik az udvart lezáró kerítésnél valóságos szambát járt anyám láttán. Anyám ugyanis minimum hetente egyszer, de inkább kétszer megfordul a városban (teheti, hetvenen felül ingyenes a közlekedés), s mivel kedvence a fent nevezett idős hölgy, ide mindig betér. Húsz percnél nem voltunk tovább, s miután anyám megígérte, hogy kedden vagy csütörtökön ismét lejön, elbúcsúztunk a nénitől. Az innen egy kőhajításra eső utcán a hét minden napján vásárt tartanak; a virágtól a mézig, liszttől a gombáig, kukoricától a kenyérig és a kolbászfélékig, minden kapható ott. Az árusok pavilonjai a járdán helyezkednek el, a vásárlók és a nézelődők az amúgy autóknak épült úton közlekednek. Igazán nagy tömeg péntekenként szokott lenni, amikor is a jó nép Párkányból átözönlik Esztergomba, hogy a nagyobb választékból megvegye a hétvégi asztalra valót. Anyám eredetileg itt akart kolbászt venni, de a nagy tömeg miatt inkább lemondott róla. A vásárlóutca másik vége a várost átszelő főutcába torkollik, ezen átkelve hamarosan a városháza előtti, nemrégiben átépített téren találtuk magunkat. Kétfelől öreg, de szépen rendbe hozott egy- és kétemeletes házak szegélyezik, az elején van egy többalakos, a városházához közelebb pedig egy alakok nélküli szökőkútja. Meg egy ferdén nőtt jókora fenyője. Emlékszem, régen a két házsor között kocsikkal zsúfolt, forgalmas utca húzódott, ezt a területet nemrég díszburkolattal fedték be, és sétálóutcává alakították. A polgármesteri hivatal földszinten árkádsoros épületére szintén ráférne a felújítás, de így, kicsit kopottasan sem csúnya, inkább olyan Krúdysan patinás. Akár a felvidéki városházák némelyike (például a lőcsei). A Prímás-szigetet a "szárazföldtől" elválasztó Kis-Duna-ág felé fordultunk, majd követve a magas platánokkal kísért sétány mellvédjét, egy kis hídon átkeltünk a szigetre. Olyan alacsony volt a vízállás, hogy egy kiváló atléta lendületből simán átugrott volna egyik partról a másikra. A part menti stégekhez kikötött kishajók, motorcsónakok csaknem megfeneklettek a sekélyben. Mondanom sem kell, utunk során mindent fotóztam, amit érdekesnek találtam. A szigeten pár perc alatt átvágva elértük az újjáépített, s 2001-ben felavatott Mária Valéria-híd itteni hídfőjét. Megpillantva a nagyszerű építményt, megint gyerekkori képek ugrottak be, mert lelki szemeimmel láttam a második világháború idején felrobbantott híd maradványait, amit a korábbi esztergomi látogatásaim során nemcsak a Bazilika mellől figyeltem, de többször felkerestem. Legutóbb vagy húsz éve jártam a hídnál, akkor még a hídra vezető utat drótkerítés zárta el keresztben, de nem volt nagy művészet átfurakodni mellette. A jelképes akadály és az életveszélyre figyelmeztető tábla a jelek szerint keveseket hatott meg. A kétfelől álló, az építési dátumot és a donátorok nevét felsoroló eredeti márványtömbök utáni részen azonban az erősen hiányos úttest miatt nem volt ajánlatos tovább menni, mert az ember könnyen a nyakát szeghette, ha a lyukak egyikén lepottyant a mélybe. Mind innen, mind a párkányi oldal felől a megmaradt vastraverzek a Duna vizében álló első pillérig tartottak, onnantól a nagy semmi. Illetve a két középső kőpillér ugyan teljes magasságban, mondhatni sértetlenül állt ki a folyóból, de nem tartottak semmit, csak egy-egy éjszakai jelzőlámpát a vontatóhajók számára. A láthatatlan határvonal e között a két középső pillér között húzódott. Most az újjáépített, a közepe felé meredeken ívelő, zöldre festett híd nagyszerű látványt nyújt közelről s távolról egyaránt. A korlátja mellől remek képeket lehet készíteni a jobb parti Esztergomról, s kevésbé látványosakat a bal parti Párkányról, mivel ez utóbbi meglehetősen jellegtelen településnek látszik a szemközti nagy testvér árnyékában. Az időjárás nem volt igazán kegyes hozzánk, mert a Nap pontosan fél egyig a hófehér felhők mögött bujdosott, s az egész Duna-menti tájon valami ritka szövésű ködbe csomagolt bágyadt mélabú lebegett. Fél egytől kettőig sejtelmes visszafogottsággal ugyan, de sütött, aztán, mint aki megbánta, hogy megmutatta magát a méltatlan halandóknak, visszabújt a paplanjai mögé. A mozdulatlan levegőnek azonban volt előnyös oldala is, méghozzá az, hogy a csaknem tükörsima folyam festői tükörképét adta a dombtetőn trónoló Bazilikának, s a mellette álló királyi vár maradványainak. A híd közepe táján a kocsiút fölé erősített országnévtábla adta hírül, hogy Szlovákia területére léptünk, ennek a másik oldalán értelemszerűen a trikolór színeibe ágyazott Magyar Köztársaság felirat díszelgett. A sétáló emberek és az autósok úgy jöttek-mentek, mintha Budáról Pestre vagy vissza tartanának. Átérve a párkányi oldalra, még láthatóak az ottani határellenőri bódék, amik az unióba való belépéssel funkciójukat vesztették. Anyám, aki ki tudja, hányadszor kelt át a hídon, megvárt, amíg lementem a Duna-partra, hogy onnan készítsek felvételeket. Az ötletet egy régi, negyvenes évekbeli fekete-fehér képeslap adta, amin a visszacsatolt Párkány felől épp így fényképezték a Bazilikát. Nagyon hatásos panorámakép. Magam is hasonló pozíciót keresve jöttem-mentem a rendkívül alacsony vízállás miatt széles sávban száraz partszakaszon, s azt hiszem, sikerrel jártam. Visszatérve anyámhoz, a párkányi belváros felé indultunk. Akárcsak Esztergomban, itt is sétálóutcává alakították a település egyik valaha legforgalmasabb részét, a széles sétányon vén platánok és néhány éve ültetett csemeték váltják egymást, kétfelől üzletsorok kísérik a két szökőkúttal díszített promenádot. Jópofa ötletnek tartom, hogy egymástól legfeljebb negyven méterre csobogó szökőkutakat afféle mesterséges patak köti össze, a felső kútból kifolyó víz ezen a sekély árkon keresztül áramlik a lentebbi medencébe. A mintegy méter széles árok egyik partjáról a másikra egy nagyobb lépéssel lehet átjutni, mivel nincs köztük hidacska. Amíg a fáradni kezdő anyám lepihent az egyik padon, és belefogott a maradék szendvicsek egyikébe, én elmentem megnézni a két utcával odébb magasodó katolikus templomot. Végül nem fényképeztem le, annyira átlagos kinézetűnek találtam. Az egyik keresztutcában viszont ráleltem egy régi, erősen megroggyant tetejű parasztházra, ami itt, a nem sok eredetit felmutató Párkányban valóságos unikumnak számít. Párkány kilőve. A hídon szép komótosan visszaballagtunk Esztergomba, ahol először a Prímás-sziget déli csücskében álló Rákóczi-emlékművet kerestük fel, majd egy másik hídon átsétáltunk a Bazilika dombja alatt elhúzó sétányhoz. A gyalogosok és kerékpárosok által használt aszfaltút mintegy félórás sétával elvezetett a város Szentgyörgymező néven ismert sík vidéki részébe. A Duna közelében kanyargó sétányról annál a lendületes kaptatóval induló Fűzfa utcánál tértünk le, amelynek 4-es számú házában anyám elég sok időt töltött gyerekként, különösen a világháború idején. Amúgy ennek a háznak az udvarán ivott bele Miklóska, anyai nagyapám első gyermeke a lúgba, és halt meg tőle hamarosan. A halál, úgy látszik, manapság sem kíméli a házat, mert a mostani tulajdonosa, egy idős nő éppen a látogatásunkat megelőző napon halt meg. Mindezt a szűk utcácskán sepregető szomszédasszony újságolta el - kérés nélkül -, aki nem győzte elég drámaian ecsetelni, milyen megrendítő hatással volt rá a kiérkező halottszállító kocsi látványa. A talán száz méter hosszú Fűzfa utca felső torkolata a hosszúra nyúlt Balassi Bálint utcánál van, ezen keresztül eljutottunk a szentgyörgymezei temetőhöz, ahol több közeli és távoli rokonunk nyugszik. Míg anyám az egyik közeli kertes háznál virágot vett az apja sírjára, én ellátogattam az egy sarokkal odébb álló katolikus templomhoz, és körbefotóztam. Ez az a karcsú tornyú szép templom, amit gyerekkoromban, midőn Amál nagynénémnél nyaraltam, az istálló feletti padlásajtóból fényképeztem. Az egyszerű kis géppel megörökített fotó ma is megvan, fekete-fehér színei mit sem fakultak, a minősége épp oly kitűnő, mint a készítésekor. A kép előterében Amálék és néhány szomszéd veteményese és gyümölcsöse látszik, azokon túl pedig a helyre kis templom tornya. A templomba nem mentem be, de a közeli paplakot, a szentgyörgymezei hősök emlékművét, és egy szabadban álló szentszobrot lekaptam. Meg készítettem néhány panorámaképet az idelátszó Bazilikáról. Igaz, ami igaz, a gyakran papi városnak titulált Esztergomnak kevés pontja akad, ahonnan ne lenne jó rálátás a kiváló helyen épített nagytemplomra. Visszatértem a temető kőkerítésénél rám váró anyámhoz, aztán sorra felkerestük az idehantolt rokonainkat. Anyám apját, Kotolácsi (Kőhidai) Ferencet s a vele nyugvó harmadik feleségét, Ilus nénit. Idáig tudtam követni anyámat, de ezután következett a pompás kis ravatalozó körül elszórtan fekvő többi Kotolácsi, Simonyi, Ányistik és Jó Dobronya, ami parányit összezavart. Különösen az addig nem is hallott és nem látott Jó Dobronya név hökkentett meg, pedig az Esztergomba érkezésünk elején meglátogatott Erzsi néni éppen Jó Dobronya Erzsébet néven látta meg a napvilágot. Anyám ugyan lelkesen és türelmesen magyarázta, ki kicsodánk, de magamban feladtam, hogy valaha rendet tegyek a fura nevű nagynénik és nagybácsik, másod és harmad unokatestvérek zsongító szövevényében. Nyugodjanak békében. A temetői látogatás után Amál nénémék Dessewffy utca 10-es számú háza előtt vitt el az utunk. Ennek az Amálnak a Gyuszi nevű férjét rúgta át a másvilágra a ló, pár évvel az itteni nyaralásomat követően. Anyám bekopogott a földszintes ház egyik utcára néző ablakán, s kisvártatva újra láthattam Amált. Valamivel több, mint negyven év után. Ablakon át beszédbe elegyedtünk (Amál ugyan vonakodva beljebb invitált volna minket, de arra hivatkoztunk, hogy majd legközelebb, most sietünk). Sajnos megtudtam, hogy a szomszédos Majorék (akikről kiderült, hogy valójában Majerék) Naszti (Anasztázia) nevű lánya, akibe én annak idején fülig szerelmes voltam, két éve meghalt. Dömösön élt, s valószínűleg az ital tette annyira tönkre, hogy az alkoholizmus valamelyik szövődménye elvitte. Igyekeztem palástolni, de komolyan megrendültem a rossz hírre, ebből is lemérhető az akkori szerelmem őszintesége és erőssége. Annak a szép kislánynak az arcképét halálig őrzöm magamban. Dommi Nicoletta... Egyre több a halottam, akikért november elsején gyertyát gyújtok az ablakban. Ezután a Bazilika irányába indultunk, vagyis tulajdonképpen vissza a városba, a vasútállomás vagy a buszpályaudvar felé. A Bazilika előtti térre vezető meredek út alatt húzódó, úgynevezett Sötét Kapu alagúton át visszatértünk a város forgalmas részébe, majd miután anyámmal kölcsönösen lefényképeztük egymást a már nem emlékszem, kinek az ülő fémszobránál, a főút mellett leereszkedtünk a város mélyebben fekvő részébe. Közben elhaladtunk azelőtt a bezárt, omladozó szálloda és étterem előtt, ahol az 1977. év októberi bevonulásomat megelőző utolsó napon anyám és Ágnes társaságában búcsúebédet rendeztünk. A harmincegy esztendő úgy elszaladt, mintha csak pár év lett volna! Erről beszélek! Én huszonhárom, anyám negyvennégy éves volt. Kis utcákon elértük a buszpályaudvart. Az Árpád-hídi végállomásig szóló jegy mindössze 675 forintot kóstált, tehát olcsóbb, mint a vasút. A négy óra húszkor induló csuklós buszról pont fél hatkor szálltunk le az óbudai Flórián térnél, ahonnan anyu a 86-os busszal indult haza, én pedig az 1-es villamossal. Hatra itthon voltam. Megetettem és megsétáltattam a kutyámat, aztán számítógépre vittem a napközben begyűjtött 315 fotót. A munkából hamarosan hazaérkező Anikómnak beszámoltam az úti élményeimről, de aztán máris mentünk aludni, mert alaposan kivett belőlem a számomra rendkívül értékesnek bizonyult nap. Ezzel együtt nem könnyen aludtam el. Naszti...  2008.10.26.

 

  (Hatodik kötet) Tíz:

 

  Mert aszongya, hogy: "Vörös Csepel, zúgjon a hangod, Váci út felelj neki, Dunántúl, Alföld együtt a sorban, jelszava megrengeti, rengeti: Nem fogunk pusztulni éhen, nem tűrünk csendben tovább, Vörös Csepel, vezesd a harcot, kenyeret, munkát!" Jutott eszembe a régen hallott munkásmozgalmi dalocska, amelyet annak idején kötelező volt megtanulnunk az általános iskolai énekórán. Ezzel is elősegítendő, hogy felnőtt korunkra a hatalom által kívánatosnak tartott szocialista embertípussá formálódjunk. Vörös Csepel, azaz a világháború után államosított - vagyis a "munkásosztály tulajdonába került" - Weiss Manfréd által alapított és fejlesztett óriásgyár egy ideje nem vezet semmilyen harcot, a kommunisták egykori nehézipari fellegvára éppúgy a privatizáció hiénáinak áldozatává esett, mint szinte minden, ami valaha prosperált kicsiny hazánkban. Persze a privatizációt is a hithű komcsiból villámgyorsan kapitalistává avanzsált bagázs vezényelte le, valamikor a nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején. Olyan is lett. Épp azok osztogattak, akik addig leginkább az élvonalban acsarkodtak - névleg ideológiai, a valóságban pénzügyi okokból - a nyugati demokráciákban bevált társadalmi berendezkedés ellen. A kutyából mégis szalonna lett. A sok ezer gyári munkás - nyolcvan százalékuk bigott párttag - elhűlve bámulta egykori vezéreik pálfordulását. De azért nem nagyon haragudtak a köpönyegforgató elvtársakra, mert a pufajkás-kommunista, alkoholista Horn Gyula és hasonszőrű társai képében '94-ben visszaszavazták volna a szocializmust. De csak volna, mert addigra, az Antall-kormány idején, már gyökeret eresztett és megerősödött az új rend, s ebbe már az avítt, ezerszer lejáratódott eszme felhígult lúgja csak belemarni tudott, kiirtani nem maradt ereje. Pedig nekünk, átlag bamba állampolgároknak, négy évtizeden keresztül minden lehetséges csatornán azt sulykolták a régi elvtársak és elvtársnők, hogy soha. Iskolát, gyárat, földet soha vissza nem adunk a rohadt reakciós, burzsuj, klerikális, más máján hízott kulák, népnyúzó kapitalista csürhének. Előbb az életünket. Mármint a miénket, közemberekét, mert az övékét, a szocialista nép szocialista vezéreinek szocialista életét mindenáron kímélni kell. Hogy minden történelmi helyzetben legyen vezetőnk, aki mutatja a helyes irányt nekünk, akik az életünkkel tartozunk nekik. Így jártunk velük. Rájuk nézve semmi következménye nem lett, hogy négy évtizeden át rossz irányba mutogattak. Csepel, Szent Imre tér. A példásan gondozott park közepén magaslik a puritán katolikus templom. Vele szemközt kell leszállni a Boráros téri HÉV végállomásról induló szerelvényről, amire különben nem ott, hanem a Lágymányosi-hídnál kászálódtam fel. A hídtól alig tíz perc, és ott voltam a vörösök valahai sasfészkének bejárata előtt. Hát, hatalmas területet foglal el, az egyszer szent. Valóban város a városban. Utcákkal, terekkel, és rengeteg üzemmel, gyáregységgel, ami mind-mind a vasipar szolgálatában állt. Valaha. Az ízekre szedett Csepel Vas- és Fémművek területén jelenleg több tucat kis- és nagyvállalkozás birtokolja, bérli az egykor egységes komplexum egyes részlegeit. S még jó, ha legalább közük van az eredeti vasas szakmához,s nem valami profilidegen munkát űznek a kopott falak között. A széles főutak és szűkebb mellékutcák mentén elhelyezkedő tégla- vagy vasbetonépületek képében múlt és félmúlt találkozik itt, a jelen csak szőrmentén, a néhány modern épület belsejében megtelepedett korszerű technológia révén képviselteti magát. Vörös Csepelen zömmel még mindig a hagyományos fémipart űzik, kivétel ez alól a városnyi terület hátsó, Duna felé eső traktusát elfoglaló üzem, aminek piros festékgyűrűkkel megjelölt óriás fémkéményei messzire csillognak a fáradt novemberi napsütésben. Itt valami vegyi kotyvasztás folyik, ha jól vettem ki a kevés vizuális információból, amit a kétnyelvű (magyar és angol) táblák az errefelé vetődők orrára kötnek. A központi helyen álló víztorony tetején a mai napig két ember magasságú neonbetűk hirdetik, hogy a Csepel Művek territóriumán járunk. A legtöbb épület, mint kémény, óriáscsarnok és anyagmozgató szerkezet (torony- és síndaruk) viharvert állapotban van, statikailag és anyagszerkezetileg lehet, hogy nincs velük gond, de erre nem vennék mérget. Az égnek meredő, tucatnál több kémény közül egyébként csak az imént említett új kémények pöfékelnek magukból párához hasonló anyagot, a többiek, a téglaépítésű kormos falúak látszólag élettelenek. Meglehet, csak a vasárnap miatt. Szóval, Csepel egyelőre megvan, lélegzik, de erőtlenül, összeszedetlenül, nem úgy, mint fénykorában. Messze nem úgy. Akkoriban ugyan nem lehetett olyan egyszerűen bejutni a piszkosul magas őrtornyokkal, komoly bunkerrendszerrel, és nyilván megfelelő fegyverzettel védett területre, mint manapság, amikor ajtó-ablak nyitva, a fő- és mellékbejáratokon az jön-megy, aki akar. A legtöbb kisüzem egy általam ismeretlen biztonsági cég felügyelete alá tartozik, kérdés, milyen hatásfokkal dolgoznak a fiúk ebben az izgalmasan lehangoló látványt nyújtó ipari gettóban? De ez már legyen az ő gondjuk. Meg a kuncsaftjaiké. Én mindenesetre vagy négy órán keresztül szédelegtem a néhai ipari óriás macskakővel kirakott, másutt aszfalttal leöntött útjain, olykor elismerően, netán meghökkenten tátottam a számat egy-egy monumentális kémény, emelődaru, vagy a látszólag kaotikus összevisszaságban kanyargó csővezetékek láttán, de örültem, amikor kicsiny túrám végére értem. Csepel ugyan elbűvölt, irdatlanul kusza rendszerével mondhatni felejthetetlent nyújtott, de azzal a második percben tisztában voltam, hogy ez nem az én világom. Olyankor, amikor valamiféle szépséget, művészi törvényszerűséget, harmóniát fedezek fel benne, akkor kedvelem az ipari létesítmények racionálisan szikár világát. De csak mint Majakovszkij szájbarágós verseit vagy a kubista festők töményen lényegre törő alkotásait. Ritkán olvasva, néha nézegetve. Elég belőlük annyi. És jó tudni, hogy a valódi művészet nem ezekben a körökben keresendő.  2008.11.16.

 

  (Hatodik kötet) Tizenegy:

 

  Tegnap, kedden, sikerült egy sorozat fényképet készítenem a Lovag utcai iskola belsejéről. Ebbe a suliba jártam1960 és 1968 között, itt, az "E" osztály védőszárnyai alatt töltöttem az általános iskolás éveimet. Kora reggel felhívtam azt a terézvárosi polgármesteri hivatalban dolgozó fiatalembert, akivel egy héttel korábban a bezárt iskola kapujában összefutottam, s megtudakoltam tőle, mikor lenne alkalmas az időpont egy kis fotós sétára a suli falai között. Örömömre közölte, hogy már aznap, vagyis tegnap, s megegyeztünk a délelőtt 11 órai találkozóban a suli előtt. Lázas sietséggel letudtam a napi munkaadagomat, s miután a kézikocsimat felvittem apámék lakására, fél tizenegy után izgatottan ott toporogtam a Lovag utca 9-es számú épület bezárt kapuja előtt. A hivatalosan 9-11-es házszámú épületnek mindig is ez volt a főbejárata, mi, gyerekek itt jártunk be, a másikat csak teher- vagy szemétszállítás esetén használták. A srác pontos volt, és máris szabad kezet adott azzal a feltétellel, hogy a háromemeletes épületben bárhova mehetek, akárhova benyithatok, csak a kulccsal nyíló ajtókat zárjam vissza, különben távozáskor bekapcsol a központi riasztó. Míg a fiatalember a földszinti portásfülkénél múlatta az időt, én lelkesen nekiláttam a kihalt iskola bejárásának. Eleinte persze a szokásosnál szaporább pulzussal, kapkodóbb lélegzettel, de ennyi elfogódottság, azt hiszem, negyven év távlatából megengedhető. Utoljára akkor - negyven éve - jártam a félemeleten túl, kisdiákként akkor mászkáltam a folyosók márványlapjain, utoljára akkor nézegettem ki az emeleti ablakokon. Nem semmi érzés járta át a lelkemet, igazából nagyon nehéz megfogalmazni azt a viharos érzelmi állapotot, amit a szeretett iskola belső tereinek újbóli látványa generált. Ráadásul egyedül nekem jutott eszembe ez a fajta emlékállítás, mert sem az interneten, ahol pedig az egykori iskolámnak ma is található rajongói klubja, sem az osztálytársaim körében nem találkoztam az enyémhez hasonló gondolattal, elképzeléssel. Igyekszem is megtartani magamnak, majd felfedem, ha elérkezettnek látom az időt. Elsőként az első emeleti igazgatói, illetve az ebből nyíló tanári szobákat jártam be, fotóztam le. Az igazgatóiban még csak volt egy sarokba állított páncélszekrény meg egy kopott, rusztikus íróasztal, azon néhány ott felejtett hivatalos papír, de a tanáriban ennyi sem. A folyosóra érve tíz méterenként készítettem képet a tarka, vidám színű csempékkel kirakott falakról, s a felettük kiszögezett hirdetőtáblákról. Ez utóbbiak főként gyerekes rajzok ákombákomjaival voltak tele, de hát egy iskolában ez a helyénvaló. Benéztem pár kiürített osztályterembe, ahol azért mindenütt a falakon maradtak a nagy zöld fatáblák, tartójukban a csonkig koptatott színes krétákkal és a száraz törlőszivacsokkal. A táblák többségén a 2007. év júniusi tanévzárójának "Vakáció!" feliratai díszlettek, esetenként szerpentin és egyéb színes papírdíszítés társaságában. A diákok padsorait a legtöbb teremből elszállították valahová, lehet, hogy a Lovag utcai suli tanulóit és tanárait a 2007-2008-as tanévtől befogadó Vörösmarty iskolába. Két helyen is találkoztam a hagyományos katedrával, vagyis azzal a dobogószerű pulpitussal, aminek az ablak felőli szélére a tanári asztal és szék került, közvetlenül a fali nagy tábla előtt. Ajjaj, de nagyon ismerős az a felejthetetlenül kellemetlen helyzet, amikor a felkészületlen nebuló ott feszeng a lábai alatt nyikorgó, recsegő katedrán, hátában érezve a bizonytalansága okával pontosan tisztában lévő tanár szúrós tekintetét! Átéltem százszor, nem nehéz felidézni. Az első emelet után a második bejárása következett, itt is a folyosót és néhány osztálytermet fotóztam. Na meg az udvart, ami ragyogó napsütésben izzott a novemberi verőfényben, de valahogy nagyon összement korábbi önmagához képest. De ez csak az idő csalóka játéka a befolyásolhatóságra könnyen hajló emberi emlékezettel, hiszen az udvart határoló szomszédos épületek falai pont úgy álltak, mint egykoron, tehát az általuk közrefogott terület is akkora helyet foglalt, mint bő négy évtizede. És mégis. Valamelyik osztályteremben ráakadtam néhány, még a Rákosi-címeres korszakból való (merthogy ilyen címerű bélyegzővel ellátott), vastag kartonból készült bemutatótáblára. Ötöt kiválasztottam közülük, s miután a fiatalember megengedte, a látogatás végeztével emlékbe elvittem őket magammal. Nem súlyosak, de terjedelmesek, az utcán sokat vesződtem velük. A harmadik emelettel az épület felső szintére értem, innen már csak lefelé, vagyis a földszint irányába vezetett út. Ezt is végigrohantam, pedig már így is csurgott a hátamon a verejték. A földszinten először a volt tornaterembe, régi dicsőségeim színterére néztem be. Jó tornásznak számítottam, s valami előkelő helyezést is elértem, amikor egy alkalommal itt tartották a kerületi iskolák legjobb atlétáinak vetélkedőjét. Imádtam a kidobós nevű labdajátékot, amiben verhetetlen voltam, de volt érzékem a bordásfalhoz, gyűrűhöz, szekrényhez és talajtornához is. A labdák számára fenntartott fali rekeszből kiemeltem egy kisebb méretű medicinlabdát, és - a dicséretesen udvarias, készséges és megértő fiatalember tudtával és hozzájárulásával - ezt is elvittem emlékbe. A gyerekzsivajtól mára végképp megszabadított tornateremből az egykori étkezőbe és a vele szomszédos konyhába vezetett az utam. Innen a földszinti folyosó túlsó végéről jól fényképezhető másik bejárati kapuhoz (a 11-es számhoz) értem. Az iskola udvarára a kaputól vezető kis mellékfolyosón lehet kijutni. Visszatérve a portánál türelemmel várakozó sráchoz, még készítettem pár felvételt az emeletekre vezető főlépcsőről, a főbejárati előtérről, és kész, végeztem. A hűvös utcára érve megköszöntem a srác hozzám való jóságát. Annyiban maradtunk, hogy a jövő héten ismét felhívom, ő addigra beszél a főnökével, hogy az egyébként szemétbe kerülő iskolai holmikat, amiket a szállítók itt hagytak, magammal vihetném-e emlékbe. A zsákmányolt holmikat gyorsan elvittem apámékhoz, aztán megint marokra fogtam a kézikocsimat, és bementem a cégemhez elszámolni. Fárasztó, de izgalmas és szép délelőtt van mögöttem. Szeretem az ilyen napokat.

  Ennek aztán az lett a folytatása, hogy ma, azaz szerda délelőtt, midőn végeztem a kevés fizikai megterheléssel járó kötelezettségekkel, vagyis a munkámmal, elmentem a Vörösmarty utca 49-51. alatti általános iskolába. Úgy, cuccal a kezemben. Illetve magam mögött húzva. Ez a suli fogadta be a 2007 nyarán megszűnt Lovag utcai általános iskola diákjait, akik ősszel már itt folytatták a tanulmányaikat. A korban alaposan benne járó portásnő szemei le-fölszaladgáltak rajtam, sokszor megakadva a piaci bevásárláskor abszolúte feltűnésmentes, ámde a zsenge gyermeki elmék pallérozására hivatott építmény falai közt groteszkül ható kézikocsin, de végül az igazgatónő színe elé bocsátott. És ez a lényeg. Az emeleti igazgatói szobában eléggé hűvösen hallgatták végig lelkes beszámolómat a Lovag utcai, '60-as évekbeli szép napokról, azon sem hatódtak meg, hogy tegnap nosztalgiafotózáson jártam a suliban. Egyáltalán, mintha az igazgatónő és a szobában tartózkodó segédje alig várták volna, hogy elhúzzam onnan a belem. Néztem a diri néni és hű fegyverhordozója szemét, vajon mi hiányzik belőlük? Összesen négy volt nekik plusz két szemüveg. Hevenyészett leltárt készítettem a szaruhártyáikról, íriszeikről, pupilláikról, csarnokvizeikről, de még a szemfenekeik alján lévő vakfoltjaikról is, amikor rájöttem, hogy az elragadtatás hiányzik belőlük oly bántóan. Anélkül pedig nem komplett a cucc. Amatőr ügyetlenséggel leplezett türelmetlenségről árulkodó magatartásukból, s a nosztalgikus húrokat pengető emlékek részemről való felidézésekor gúnyos fénnyel csillanó szemükből arra következtettem, hogy nem igazán értik, miért vagyok ott. Pedig már az elején elmondtam, érthetően artikulálva és világosan, hogy vagy a valamikori "E" osztály érdemjegyeket tartalmazó osztálynaplói, vagy valami egyéb tárgyi szuvenír megszerzésének igénye sodort a Vörösmartyba. Az igazgatónő sietve felvilágosított, hogy azokat az osztálynaplókat biztosan rég bezúzták, merthogy mindössze öt évig köteles megőrizni őket a suli, aztán megsemmisítésre vannak ítélve. Az öt év 1973-ban járt le. Végül, talán hogy mielőbb lerázzanak, megígérték, telefonon felhívnak valami egykor a Lovag utcában dolgozó hölgyet, aki nagy iskolai relikviagyűjtő hírében áll, hátha ő tud segíteni. Holnap hívjam fel a Vörösmarty iskola titkárságát, ott üzenetet hagynak számomra, sikerült-e valamit elérni. Megköszöntem a szűkmarkúan mért jóindulatukat, és dolgom végezetlenül eljöttem. Ezek aligha lesznek a segítségemre.  2008.11.19.

 

  Vége a huszonkilencedik résznek